Márk (Marcus) annyit jelent: ‚emelkedett a parancs miatt’, ‚biztos’, ‚meghajlott’ és ‚keserű’.
‚Emelkedett a parancs miatt’ életének tökéletessége által, mert nemcsak a közönséges parancsokat, hanem az emelkedetteket is megtartotta, mint amilyenek a tanácsok. ‚Biztos’ evangéliuma tanításában való bizonyossága által, minthogy evangéliumának tanítását, mint biztos tanítást adta át, amiképpen azt mesterétől, Pétertől tanulta. ‚Meghajlott’ mélységes alázatossága által, hiszen – mint mondják – túlságos alázatosságában hüvelykujját is levágta, hogy ne tartsák alkalmasnak a papságra. ‚Keserű’ a büntetés keserve által: városszerte meghurcolták, és e kínzatások közepette adta vissza lelkét Teremtőjének.
Avagy Márk a marcus szóból ered, ami nehéz kalapácsot jelent, mely ugyanazon ütéssel hajlítja meg a vasat, ver ki dallamot és edzi az üllőt. Ugyanígy Márk, evangéliumának egyedülálló tanításával meghajlítja az eretnekek hitetlenségét, zengi Isten dicsőségét, s megerősíti az Egyházat.
Márk evangélista, a Lévi törzséből való pap, Péter apostolnak fia a keresztségben s tanítványa Isten igéjében, magával Szent Péterrel ment Rómába. Midőn Péter ott hirdette az evangéliumot, a római hívek megkérték Szent Márkot, hogy írná meg az evangéliumot a hívők örök emlékezetére. Amit mesterének, Szent Péternek szájából hallott, híven lejegyezte, Péter pedig alaposan átvizsgálva azt, a teljes igazságot találta benne, s minden hívőnek elfogadásra ajánlotta. Látva Márk állhatatosságát a hitben, Aquileiába küldte, ahol Isten igéjét hirdetve a népek számtalan sokaságát térítette Krisztus hitére. Azt mondják, hogy ott is lejegyezte evangéliumát, amit különös becsben tartva az aquileiai egyházban mind a mai napig mutogatnak.
Szent Márk egy aquileiai polgárt, Ermagorast, akit Krisztus hitére térített, Rómába küldte Péterhez, hogy szentelje Aquileia püspökévé. Ermagoras aztán megkapva a püspöki tisztséget, kiválóan vezette az aquileiai egyházat. Végül a hitetlenek elfogták, és ugyanott elnyerte a vértanúság koronáját. Márkot pedig Szent Péter Alexandriába küldte, ahol elsőként ő hirdette Isten igéjét. Mihelyt megérkezett Alexandriába, ahogy Philo, ez az igen művelt zsidó állítja, nagy sokaság egyesült a hitben, az áhítatban és az önmegtartóztató életben. Papias hieropolisi püspök is ékes szavakkal zengte magasztos dicséretét. Damiani Szent Péter pedig így szólt róla: „Akkora tiszteletet vívott ki magának Alexandriában, hogy mindenki, aki abban az időben a hit tanulására összesereglett, önmegtartóztatással s a szent életvitelben való állhatatossággal hamarosan csaknem a szerzetesi tökéletesség magaslatára emelkedett fel, amire csodatételeivel, s nemcsak ékesszóló prédikációival, hanem kiemelkedő példaadásával is ösztönözte az embereket.” És alább: „Úgy esett, hogy halála után tért csak vissza Itáliába, hogy az a föld fogadhassa be szent maradványait, ahol az evangélium írása adatott meg neki. Boldog vagy, ó, Alexandria, e dicső vér bíborával festett, s te is Itália, testének kincsével gazdaggá tett.”
Azt mondják, olyan alázatos volt, hogy a hüvelykujját is levágta, nehogy emberi vélemény alapján alkalmas legyen a papi rendre. Isten rendelkezése és Szent Péter tekintélye mégis erősebb volt, s az apostol Alexandria püspökévé rendelte. Alexandriába való megérkezése után hirtelen elszakadt és leoldódott a saruja, amit lélekben megértett, és így szólt: „Igazán könnyűvé tette az Úr az én utamat, a Sátán sem árthat nekem, hiszen a holt cselekedetekből (Zsid 9,14) már eloldozott az Úr.” Márk megpillantva egy vargát, átadta neki saruját, hogy javítsa meg. Miközben az a dolgát végezte, súlyosan megsebezte bal kezét, és haragosan kiabálni kezdett: „Az isten…” Ennek hallatára az Isten embere így szólt: „Valóban szerencséssé tette Isten az én utamat”, majd nyállal sarat gyúrva, megkente a cipész kezét, mire az tüstént meggyógyult. Az ember látva e nagy csodatévő erőt, betessékelte őt házába, s tudakolni kezdte, kicsoda és honnan jött. Erre Márk az Úrjézus Krisztus szolgájának vallotta magát. Mire az azt mondta neki: „Látni akarom Jézust!” Erre Márk: „Én megmutatom neked.” És elkezdte Krisztust hirdetni neki, s megkeresztelte egész háznépével együtt. A város férfiai azonban meghallották, hogy érkezett egy galileai, aki megveti az istenek áldozatait, s csapdát állítottak neki. Márk ezt meghallván, a férfit, akit meggyógyított, s akinek neve Anianus volt, ott helyben püspökké szentelte, ő maga pedig Pentapolisba ment.
Miután ott két esztendőt eltöltött, ismét visszatért Alexandriába, és a tengerparti sziklákon egy templomot emelt egy Bucculinak nevezett helyen, és a hívőket megsokasodva találta ott. A szentélyek papjai megkísérelték elfogni őt, mikor pedig a húsvéti ünnepek alatt Szent Márk misét mondott, mindnyájan összecsődültek, és kötelet vetve a nyakába körülhurcolták a városban, mondván: „Húzzuk a bivalyt a Bucculira (‚vágóhíd’)!” Húsa a földre mállott, vére a köveket öntözte. Ezután tömlöcbe vetették, ahol egy angyal erősítette, de maga az Úr Jézus Krisztus is meglátogatta őt és megerősítette, mondván: „Békesség neked, Márk evangélistám, ne félj, mert én veled vagyok, hogy kiszabadítsalak,” Hajnalban aztán újra kötelet vetettek nyakába és ide-oda vonszolták, kiáltozva: „Vigyétek a bivalyt a Bucculira!” S miközben így ráncigálták, hálát adott, mondván: „A te kezeidbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és e szavakkal kilehelte lelkét, Nero idejében, aki az Úr 57. éve körül kezdte meg uralkodását.
Mikor pedig a pogányok máglyára akarták vetni, hirtelen feltámadt a szél, eleredt az eső, dörgött az ég, cikáztak a villámok, úgyhogy mindenki menekülni próbált, a Szent testét pedig érintetlenül hagyták. A keresztények fogták a testet, és a templomban a legnagyobb tisztességgel eltemették.
Márk ilyen volt: hosszú orrú, ívelt szemöldökű, szép szemű, kopaszodó, hosszú szakállú; jó fellépésű, középkorú, őszülő, indulatain uralkodó, Isten kegyelmével teljes. Szent Ambrus így beszél róla: „Szent Márk számtalan csodával tündökölt. Történt egyszer, hogy egy varga, akinek átadta saruját javítani, munka közben megszúrta bal kezét. Amikor megsebesülvén felkiáltott: »Az Isten…!«, Isten szolgája meghallotta, és boldogan ott termett, nyálával sarat csinált, fogta, rákente a kezére, és tüstént meggyógyította, visszaadva munkájának. Akinek evangéliumát hirdette, annak csodáját is követte, megvilágosítva egy vakon születettet.” Így Ambrus.
Az Úr megtestesülése utáni 468. évben, Leó császár idejében a velenceiek Alexandriából Velencébe vitték át Szent Márk testét, ahol egy csodálatos szépségű templomot építettek a tiszteletére. Néhány velencei kereskedő ugyanis, akik eljutottak Alexandriába, két papot, akik Szent Márk testét őrizték, kérésekkel és ígéretekkel rávettek, engedjék meg, hogy a testet titokban elemeljék, és Velencébe vigyék. Ám, mikor a testet kiemelték a sírból, olyan erős illat árasztotta el egész Alexandriát, hogy mindenki csodálkozott, honnan ez az édes illat. Mikor pedig a tengeren más hajók utasainak is elmondták, miként hozták el Szent Márk testét, az egyik közülük így szólt: „Meglehet tán, hogy valami egyiptominak a testét adták tinektek, miközben azt hiszitek, hogy Szent Márk testét viszitek.” Erre a hajó, melyben Szent Márk teste feküdt, csodálatos gyorsasággal magától megfordult, s a másik hajóra rátámadva, oldalát egy helyen betörte, s nem engedte el mindaddig, míg azon a hajón mindenki azt nem kiáltotta, hogy ott Szent Márk testét szállítják. Mikor egy éjjel a hajó gyors iramban siklott, s a vihartól megrémült és sötétségbe borult hajósok azt sem tudták, merre tartanak, megjelent Szent Márk a testét őrző szerzetes előtt, mondván: „Mondd meg ezeknek, hogy gyorsan húzzák be a vitorlákat, mert közel a szárazföld!” Miután a vitorlákat bevonták, megvirradt, s ők egy sziget mellett találták magukat. Végighajóztak a partvidéken, s bár szent kincsüket mindenki előtt titkolták, a lakosok kijőve a partra azt kiáltozták: „Ó, mily boldogok vagytok, kik Szent Márk testét hordozzátok! Engedjétek meg, hogy imádsággal hódoljunk előtte!” Egy, azelőtt teljesen hitetlen hajóst pedig megragadott az ördög, és egészen addig gyötörte, amíg a testhez vezettetvén hitvallást nem tett. Miután megszabadult, dicsőítette Istent, és attól fogva Szent Márk nagy tiszteletben állt előtte.
Egyszer aztán, mikor Szent Márk testét kevesek tudtával egy márványoszlop kövei közé helyezték, hogy ott biztosabb helye legyen, úgy esett, hogy a szemtanúk eltávozván a földi életből, senki nem tudta többé, hol van a szent ereklye, és semmiféle jel alapján nem találták. Nagy gyász támadt emiatt a templomokban, nagy szomorúság a hívőkben, s mindenki búnak adta a fejét. Mivel a nyáj megrettent, hogy a híres védőszentet titokban ellopták, ünnepélyes böjtöt hirdettek, egy még ünnepélyesebb körmenetet tartottak, és íme: mindenki szeme láttára és legnagyobb csodálkozására kövek váltak le az oszlopról, és mindenki számára láthatóvá tették a koporsót, amelyben a test rejtőzött. Majd áhítatos dicséreteket zengenek a Teremtőnek, aki méltóvá tette őket, hogy felfedje előttük védőszentjüket, s az ily nagy csoda dicsfényétől beragyogott nap az eljövendő idők számára ünnepnap lett.*
Egy ifjú, aki rákban szenvedett, s a mellét férgek rágták, ájtatos lélekkel Szent Márk segítségéért kezdett esedezni, s íme: álmában megjelent egy zarándok külsejű ember, aki gyors léptekkel tartott valamerre. Mikor megkérdezte, hogy kicsoda ő és hová siet ennyire, azt állította, hogy ő Márk, és azért siet annyira, hogy egy hajót, amely segítségül hívta őt, megmentsen a veszélyből, és kezét nyújtva megérintette a beteget, aki reggelre kelvén teljesen gyógyultnak érezte magát. Nem sokkal ezután a hajó is befutott a velencei kikötőbe, beszámolva saját veszedelméről és Márk segítségnyújtásáról. Mindkét jótéteményért hálaadást tartottak Istennek, és szentjében, Márkban is a csodatévő Istent hirdették.
Néhány velencei kalmár egy szaracén hajón Alexandriába tartott. Látják, hogy veszély fenyegeti őket, csónakba szállnak, elvágják a kötelet, mire a hajó tüstént elmerül a tornyosuló habokban, az összes szaracént elnyelik a mohó hullámok. De egyikük Szent Márkhoz fohászkodik, fogadalmat téve, ha megsegíti őt, felveszi a keresztséget és elzarándokol küszöbéhez is. Erre egy tündökletes férfiú jelent meg előtte, kiemelte a hullámokból, s a csónakba helyezte a többiek mellé. Ő pedig Alexandriába jutván – de megmentőjéről hálátlanul megfeledkezvén – sem Szent Márk küszöbéhez nem sietett, sem hitünk szentségeit nem vette fel. Végül Márk megjelent előtte és számon kérte hálátlanságát. Visszatérvén tehát Velencébe ment, ahol a keresztség szent forrásában újjászületve fölvette a Márk nevet, tökéletes hitre tért Krisztusban, és jócselekedetekben végezte be életét.
Egy ember, miközben a velencei Szent Márk harangtornyában végzett valami munkát, elővigyázatlanságból egyszer csak lezuhant, testének minden porcikáját összetörve, de estében sem feledkezve meg Szent Márkról, védelméért esdekelt. Mire váratlanul fennakadt egy kiálló gerendán, majd kötelet dobtak neki, s ő sértetlenül lemászott és odaadóan nekilátott, hogy befejezze munkáját.
Egy provence-i nemesember szolgája, mikor fogadalmának eleget téve meg akarta látogatni Szent Márk hamvait, ura azonban nem adott rá engedélyt, a mennybéli Isten iránti félelmét elébe helyezte a testi félelemnek, s anélkül, hogy urától elbúcsúzott volna, ájtatosan útra kelt, hogy meglátogassa a szentet. Ezt ura zokon vette, és megparancsolta, hogy ha visszatér, fosszák meg szeme világától. Készséggel engedelmeskednek a kegyetlen uruknál is kegyetlenebb szolgák, s az Isten szolgáját, aki Szent Márkot hívja segítségül, leteperik a földre, majd kihegyezett karókat hoznak, hogy kiszúrják szemeit. Hanem a karókkal semmire sem mentek, mert azok hirtelen széttöredezve porrá mállottak. Ezért megparancsolja az úr, hogy bárdokkal törjék el a lábszárcsontját, s a lábfejét vágják le. Hanem a bárdok erős vasa hirtelen ólommá lágyul. Megparancsolja erre, hogy vaskalapácsokkal verjék össze arcát és fogait, hanem a vas megfeledkezik saját tulajdonságáról, és Isten hatalma folytán elgyengül. Az úr ennek láttára bocsánatért esdekelt, és szolgájával együtt buzgó áhítattal látogatott el Szent Márk sírjához.
Egy katona a csatában olyannyira megsebesült a karján, hogy kézfeje csak lógott a karjáról. Minekutána az orvosok és barátai annak levágását javasolták, de a katona, szégyellvén leendő csonkaságát – mivel megszokta, hogy igen derék embernek tartják –, kézfejét annak rendes helyére visszaillesztve, pólyákkal, de gyógyszerek nélkül odakötötte. Ezután kérte Szent Márk segítségét, mire keze tüstént visszanyerte eredeti épségét, csak egy forradás maradt a helyén, tanúbizonyságul a nagy csodára és emlékeztetőül a nagy jótéteményre.
Mantua városában egy férfit becstelen emberek hamis vádjai alapján börtönbe zártak. Mikor már negyvenedik napja volt ott, teljesen elgyöngült, mindazonáltal háromnapos böjttel gyötörve magát, Szent Márk védelméért fohászkodott. Az meg is jelent előtte, s meghagyta neki, hogy bátran távozzék a börtönből. Őt azonban gyöngeségében elnyomta az álom, s nem törődött avval, hogy végrehajtsa a szent utasítását, abban a hitben, hogy csak érzékei csalták meg. Ezt követően másodszor és harmadszor is megjelent neki, és ugyanazt parancsolta. A férfi magába szállt, és látván, hogy nyitva az ajtó, nyugodt lélekkel kisétált a zárkából, majd szétszaggatta bilincseit, mintha kócból lettek volna. Ott járt-kelt tehát fényes délben az őrök között, mindenki szeme láttára úgy, hogy ő mindenkit látott, de őt senki sem látta, Ezután elmenvén Szent Márk sírjához, áhítatosan hálákat adott.
Midőn egész Apuliát nagy aszály sújtotta, a földet nem öntözte az áldott eső, kinyilatkoztatást kaptak: azért van rajtuk ez a csapás, mert nem ülik meg Szent Márk ünnepét. Miközben felfohászkodnak Szent Márkhoz, és megígérik, hogy ünnepélyesen megülik majd ünnepét, Márk elűzte tőlük az aszályt, sőt nagy bőséggel áldotta meg őket, adván nekik egészséges levegőt és alkalmas időben esőt.
Az Úr 1211. esztendeje táján Paviában a prédikátorrendbeli szerzetesek kolostorában volt egy buzgó és szent életű testvér, név szerint Julianus, faenzai születésű, küllemre fiatal, de lélekben öreg. A végső gyengeségtől gyötörve, midőn priorjának házát állapota miatt felkereste, s ő azt mondta, hogy közel van már hozzá a halál, arca nyomban kigyúlt az örömtől, kezével tapsolt, s egész testével ujjongva, így kiáltott: „Adjatok helyet, testvérek, mert örömöm túláradó boldogságában már kiugrik a lelkem a testemből, hisz örömteli híreket hallottam.” Kezeit az égre tárva szólni kezdett: „Vidd ki a tömlöcből az én lelkemet (Zsolt 141, 8). Én szerencsétlen ember, ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24). Eközben könnyed álomra hajtotta fejét, álmában megpillantotta Szent Márkot, amint feléje tart, s leül mellé, s íme, egy hang így szólította meg: „Mit csinálsz itt, Márk?” Mire ó: „Ehhez a haldoklóhoz jöttem, mivel Isten elfogadta az ő szolgálatát.” Mire ismét szólt a hang: „Miért éppen te jöttél a szentek közül hozzá?” Erre ő: „Mert engem különösen tisztelt, s a helyet, ahol testem nyugszik, ájtatos buzgalommal látogatta. Ezért jöttem hát hozzá halálának óráján.” És íme: fehér ruhások töltötték meg az egész házat. Megkérdezi tőlük Márk: „Miért jöttetek ide?” Mire ők: „Hogy lelkét az Úr színe elé állítsuk”. A mondott testvér felébredvén tüstént a prior házába küldött – akitől mindezt én is hallottam –, és amit látott, neki előadva, nagy örömben és békésen elszenderült az Úrban.
fordította: Grüll Tibor