Szent Bonifác vértanú
 [május 14.]

Szent Bonifác (Bonifatius) vértanú szenvedése, aki Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált, és Rómában, a Latinnak nevezett út mentén temettek el.

 

Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak, a negyediknek levágták a kezét, az ötödiknek karót döftek a nyakába és annál fogva emelték a magasba. A gonosz pribék ily különféle gyötrelmeket eszelt ki vértanúságukra. Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett: „Nagy a szent vértanúk Istene!” Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”

Odanézett ekkor Simplicius bíró, székéhez vezettette Bonifácot, és megkérdezte, hogy kicsoda. „Keresztény vagyok – válaszolta –, Bonifác a nevem.” Feldühödött a bíró, felakasztatta, és testét addig szaggattatta vaskarmokkal, mígnem előtűntek csontjai; ezután hegyes nádakat szúrtak körmei alá. Istennek szent vértanúja az égre tekintve derűsen viselte a fájdalmakat. Látva ezt a gonosz bíró, szájába forró ólmot öntetett. A szent vértanú pedig ezt mondta: „Hálát adok neked, Uram, Jézus Krisztus, élő Isten fia.” Ezután a bíró üstöt hozatott, megtöltette szurokkal, és a szent vértanút fejjel lefelé a fortyogó szurokba tétette. Mivel ez sem ártott neki, megparancsolta, hogy fejezzék le. Erre nagy földindulás lett, és sok hitetlen tért meg Krisztus erejét látva a vértanúban.

Bonifác vértanú szolgatársai őt keresvén, körbejártak mindenütt, és hogy nem találták, mondogatták egymásnak: „Vagy paráználkodik, vagy egy kocsmában lakomázik.” Míg egymás között így beszélgettek, éppen szembetalálkoztak egy börtönőrrel. Megkérdezték: „Láttál-e egy idegen, római férfit?” Ő válaszolt: „Tegnap egy idegen férfit fejeztek le a stadionban.” Tovább kérdezték: „Hogyan nézett ki?” És leírták: „Tagbaszakadt és erős, sűrű hajú ember volt, skarlátszínű köpönyegben.” Ő erre azt mondta: „Akit kerestek, tegnap halt nálunk vértanúhalált,” Ám azok: „Az az ember, akit keresünk, parázna és részeges.” Mire amaz: „Gyertek, nézzétek meg.” Megmutatta nekik a boldogságos vértanú testét és drága fejét, és mondták a társak: „Ő az, akit keresünk, kérünk, add nekünk.” Az őr: „Ingyen nem adhatom.” Ötszáz aranyat adtak az őrnek, és megkapták a szent vértanú testét. Illatos balzsamokkal kenték be, értékes gyolcsokba tekerték, hordszékbe téve, örvendezve és Istent dicsőítve tértek haza. Az Úr angyala megjelent az úrnőnek, és elbeszélte a boldog vértanú történetét, ő pedig azon nyomban nagy tisztelettel sietett a szent test elébe. Méltó nyughelyet épített számára, és ott helyezte el, ötstadionnyi távolságra Rómától.

Bonifác Cilicia fővárosában, Tarsusban halt vértanúhalált május tizennegyedikén, és Rómában temették el július kilencedikén. Szent Aglaes pedig lemondott a világról és annak pompájáról, amije csak volt, szétosztotta a szűkölködőknek és a monostoroknak, és egész háza népét felszabadította a szolgaság igája alól. Ő maga meg szünet nélkül imáival és böjtjeivel oly nagy kegyelmet érdemelt az Úrjézustól, hogy az Ő nevében az erények jeleivel ragyogott. Még tizenkét évet élt szerzetesi öltözetben, jámbor cselekedeteiben tökéletesen, és az előbb említett vértanú mellé temették el.

 

fordította: Sarbak Gábor




Hátra Kezdőlap Előre