Barnabás (Barnabas) annyi, mint ‚az eljövő fia’ vagy a ‚vigasztalás fia’ vagy ‚a próféta fia’ vagy ‚összeterelő fiú’. Négy okból nevezzük fiúnak, fiúságának négy módja szerint. Az Írás ugyanis fiúnak mondja a születés, a neveltetés, a követés és az örökbefogadás okán, hiszen Krisztus révén a keresztségben újjászületett, az evangéliumban neveltetett, a vértanúságban őt követte, és a menny jutalmában ő fogadta örökbe. Ez az, ami őt illeti. Ami pedig másokat illet: eljövőnek, vigasztalónak, prófétálónak és összeterelőnek nevezzük. Eljövőnek, mert mindenüvé eljutott és mindenütt prédikált; ez nyilvánvaló, mert Pál társa volt. A szegények és elhagyottak vigasztalójának, mert a szegényeknek alamizsnát adott, az elhagyottaknak pedig levelet vitt az apostoloktól. Prófétálónak, mivel prófétai lélek világított benne, és összeterelőnek, mert nagy sokaságot terelt össze és egyesített a hitben, mint akkor is, amikor Antiochiába küldték. Erről az Apostolok Cselekedetei 11, (24) része így ír: először is férfi volt, azaz férfias, másodszor jó, harmadszor Szentlélekkel, negyedszer hittel teljes. Vértanúságának történetét, amelyet valószínűleg Beda fordított görögről latinra, János-Márk, Barnabás unokatestvére állította össze János látomásától majdnem egészen a végéig.*
Barnabást, aki ciprusi származású levita volt, egy az Úr hetvenkét tanítványa közül, az Apostolok Cselekedetei sokszor kiemeli és dicséri, mert fegyelmezett volt, és mind önmagát, mind Istent, mind felebarátját alázattal szolgálta.
Ami önmagát illeti, ez három képességében mutatkozott meg: értelmében, kívánságában és akaratában. Hiszen értelmét a megismerés fénye világította be, így áll az Apostolok Cselekedetei 13, (1) részében: „Valának pedig az Anyaszentegyházban, mely Antiochiában vala, próféták és tanítók, köztük Barnabás és Simon” stb. Másodsorban kívánsága mentes volt a világi szenvedély porától, ezért mondja az Apostolok Cselekedeteinek 4, (36–37) része: „József, ki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta, mivel szántóföldje volt, azt eladá, az árát pedig elhozá és letevé az apostolok lábához.” A Glossza szerint az aranyat elvetendőnek ítéli, mert érintésre sem méltatja, és arra buzdít, hogy lábbal tiporjuk, mert az apostolok lába alá veti. Harmadsorban akaratát nagy becsületességgel erősítette meg, mind amikor férfiasan magas célra tört, vagy amikor állhatatosan bátor tetteket vitt véghez, vagy amikor a balsorsban szilárdan helytállt. Férfiasan magas célra tört például, amikor az oly hatalmas Antiochia megtérítésébe fogott, vagy amikor Pál megtérése után Jeruzsálembe érkezett és csatlakozni akart a tanítványokhoz, azok pedig mindnyájan úgy menekültek előle, mint a bárányok a farkas elől, akkor egyedül Barnabás fogadta őt ijedtség nélkül, és az apostolokhoz vezette, amint írva van az Apostolok Cselekedetei 9, (26–27) részében. Bátor tetteket hajtott végre, mert saját testét böjttel sanyargatta. Ezért mondja az Apostolok Cselekedetei 13, (2) része Barnabásról és másokról: Szolgálván pedig az Úrnak és böjtölvén stb. A balsorsban szilárdan helytállt, e felől bizonyságot tesznek az apostolok, mondván: „A mi szerelmesinkkel, Barnabással és Pállal, oly emberekkel, kik az ő lelköket a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért adták” (ApCsel 15,25–26).
Másrészt alázattal szolgálta az Urat azáltal, hogy az Úr hatalmának, fenségének és jóságának alávetette magát. Hatalmának, amint kitűnik abból, hogy az igehirdetés szolgálatát nem önszántából teljesítette, hanem csak az Úr parancsára fogadta el, ahogy az Apostolok Cselekedetei 13, (2) része írja: „Monda nékik a Szentlélek: Válasszátok el nékem Saulust és Barnabást a munkára, amelyre őket felvettem.” Másodszor az Úr fenségének, amikor ugyanis – ahogy az Apostolok Cselekedetei 14, (10–14) részében is áll – egyesek isteni fenséggel akarták őket felruházni, s neki mint istennek áldozatot akartak bemutatni, és őt mint tiszteletre méltóbbat Jupiternek, Pált pedig, mint bölcset és ékesszólót, Mercurnak nevezték, Barnabás és Pál tüstént megszaggatván ruháikat így kiáltottak: „Férfiak, miért cselekeszitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, hirdetvén néktek, hogy e hiúságoktól térjetek az élő Istenhez.” Harmadszor az Úr jóságának vetette alá magát, hiszen az Apostolok Cselekedetei 15. része szerint, midőn az Úr kegyelmes jóságát, amely minket ingyen kegyelemből és nem a Törvény által váltott meg, némely megtért zsidók korlátozni és megnyirbálni próbálták, állítva, hogy az a körülmetélés nélkül egyáltalán nem elegendő, akkor Pál és Barnabás férfiasan szembefordultak velük, és megmutatták, hogy az Isten kegyelmének jósága elegendő önmaga, a törvény nélkül. Sőt, a kérdést az apostolok elé vitték, és tévelygésük ellen apostol levelet szereztek.
Harmadrészt alázattal szolgálta felebarátját, mivel nyáját igével, jótéteménnyel és példamutatással táplálta. Igével, mivel az Úr igéjét nagy gonddal hirdette. Ezért írja az Apostolok Cselekedetei 15, (35) része: „Pál pedig és Barnabás Antiochiában időznek vala, tanítván és hirdetvén sok egyebekkel az Úr igéjét.” Ezt mutatja az a hatalmas sokaság is, amelyet Antiochiában megtérített, annyira, hogy a tanítványokat először ott nevezték keresztényeknek (ApCsel 11,26). Másodsorban példamutatással, hiszen élete a szentség tüköre, a vallásosság példája volt mindenki előtt. Minden cselekedetében állhatatos, vallásos és serény volt, jó erkölccsel tündöklő, a Szentlélek minden malasztjával teljes, minden erényben és a hitben ragyogó. Erről a négy dologról így ír az Apostolok Cselekedetei 11, (22–24) része: „Elküldték Barnabást Antiochiába.” Majd ez következik: „És inté mindnyájókat, hogy szívük eltökélésében maradjanak meg az Úrban, mert jó férfiú vala, és teljes Szentlélekkel és hittel.” Harmadsorban jótéteménnyel táplálta nyáját, méghozzá kétféleképpen. A jótétemény, avagy alamizsna kétféle lehet: tudniillik egyrészt testi, vagyis a szükségletek kielégítése, másrészt lelki, vagyis a sértés megbocsátása. Szent Barnabás bizonyságot tett az alamizsnálkodás első fajtájáról, amikor jeruzsálemi testvéreihez alamizsnát juttatott el. Mert ahogy az Apostolok Cselekedeteinek 11, (28–30) része mondja, nagy éhínség támadt Claudius császár idejében, amint azt Agabus megjövendölte. „A tanítványok pedig, amint kinek-kinek értéke vala, elvégezék mindnyájan, hogy segítséget küldenek a Júdeában lakó atyafiaknak, melyet meg is cselekedének, elküldvén a vénekhez Barnabás és Saulus keze által.” De a lelki jótékonyság is sajátja volt, mivel a Márknak is nevezett Jánosnak megbocsátott. Amikor ugyanis az említett tanítvány elhagyta Barnabást és Pált, majd bűnbánóan visszatért, Barnabás szívesen látta, és újra tanítványául fogadta, míg Pál ettől elzárkózott, s ezért elváltak útjaik. Mindkettő kegyes okból és szándékkal cselekedett, mert Barnabás a könyörületesség édességével fogadta őt vissza, Pál pedig a buzgóság kérlelhetetlenségével utasította el. Mert ahogy az Apostolok Cselekedetei 15. részéhez fűzi a Glossza: Vele szemben állván János túlságosan zavart volt, így Pál méltán taszította őt el, nehogy a métely mások erejét is kikezdje. Nem bűnös felindulás vitte őket külön utakra, hanem a Szentlélek ösztökéje, mégpedig azért, hogy egymástól így elválva még többeknek prédikáljanak, ahogy azután történt is.
Amikor Barnabás Ikonium városában időzött, unokatestvére, az említett János előtt látomásban egy ragyogó férfi jelent meg, és így szólt hozzá: „János, légy állhatatos, és nemsokára nem János, hanem Magasságos lesz a neved!” Barnabásnak is beszámolt erről, az pedig így intette őt: „Óvakodj attól, hogy bárki előtt is felfedd, amit láttál, mert az éjjel hasonlóképpen előttem is megjelent az Úr, mondván: »Légy állhatatos, Barnabás, és mennyei jutalomban lesz részed, mert nevemért elhagytad atyafiságodat, és életedet szolgálatomba adtad.«” Amikor tehát Pál és Barnabás már régtől fogva hirdették az igét Antiochiában, az Úr angyala Pálnak is megjelent, és így szólt hozzá: „Indulj sietve Jeruzsálembe, mivel az egyik testvér már várja jöttödet!” Amikor Barnabás Ciprusra készült, hogy szüleit meglátogassa, Pál pedig Jeruzsálembe igyekezett, a Szentlélek sugallatára elváltak útjaik. Midőn Pál Barnabás tudtára adta az angyal szavait, az így válaszolt: „Legyen meg az Úr akarata, hiszen én most Ciprusra utazom, ott bevégzem életemet, és téged többé nem látlak.” Ezzel sírva, alázatosan Pál lába elé vetette magát, aki együttérzőn így szólt hozzá: „Ne sírj, mert így akarja az Úr, hiszen ma éjjel előttem is megjelent, mondván: „Ne gördíts akadályt Barnabás ciprusi útja elé, mivel nagy sokaságot világosít meg Cipruson, és elnyeri a vértanúság koronáját.«”
Barnabás tehát Jánossal együtt útra kelt Ciprus felé. Magával vitte Szent Máté evangéliumát, és azt betegek feje fölé tartva, Isten kegyelméből sokakat meggyógyított. Amikor pedig elhagyták Ciprust, Elymas mágusra találtak, akit Pál időlegesen megfosztott szeme világától (ApCsel 13,6–11). Ez ellenük szegülve meggátolta, hogy Paphosba belépjenek. Egy napon Barnabás szemtanúja volt egy ünnepnek, amelyen férfiak és nők meztelenül szaladgáltak, s ezen úgy felháborodott, hogy a templomra átkot mondott, mire annak egy része azonmód összeomlott, nagy tömeget temetve maga alá. Végre Salamisra ért, ahol az említett mágus, zendülést szított ellene, úgyhogy a zsidók foglyul ejtették Barnabást, és gyalázkodások közepette a város bírája elé vonszolták, hogy ítélje el. Hírül véve azonban, hogy Eusebius, a Nero nemzetségéből származó tekintélyes és befolyásos férfiú odaérkezett, megijedtek, hogy netán kiragadja kezeik közül Barnabást, és szabadon bocsátja. Ezért nyakába kötelet vetvén a kapun kívülre hurcolták, és késedelem nélkül megégették. Végül a gonosz zsidók még ezzel sem elégedtek meg, hanem arra vetemedtek, hogy hamvait egy ólomedénybe zárták, azt tervezve, hogy majd a tengerbe hajítják. Ámde tanítványa, János, és még ketten az éj leple alatt ellopták, és titokban egy sírboltba temették, ahol ez az edény Sigebertus szerint egészen Zénó császár és Gelasius pápa idejéig, az Úr 500. esztendejéig rejtőzött, amikor ő felfedezte, és újra napvilágra hozta. Szent Dorotheus viszont azt állítja, hogy Barnabás először Rómában hirdette Krisztust, később pedig Milánó püspöke lett.
fordította: Vassányi Miklós