Szent János és Pál
 [június 26.]

János és Pál Constantiának, Constantinus császár leányának udvari főemberei voltak. Abban az időben, amikor a szkíták elfoglalták Daciát és Thraciát, s Gallicanus római hadvezérnek a fent nevezett nép ellen kellett indítania seregét, fáradozása jutalmául Constantinustól leányának, Constantiának kezét kérte cserébe, amit a római előkelőségek is egyre sürgetőbben követeltek. Az apa azonban igen szomorkodott, mivel tudta, hogy leánya, miután Szent Ágnes meggyógyította, szüzességi fogadalmat tett, és könnyebben lehetett volna őt megölni, semmint beleegyezésre bírni. De a szűz – Istenben bízva – azt tanácsolta atyjának, ígérje oda a kezét Gallicanusnak, ha győztesen tér vissza, s kérje annak beleegyezését, hogy meghalt feleségétől származó két lánya vele maradhasson, s így általuk megismerje az apa erkölcsét és szándékait. A lány pedig átengedte Gallicanusnak két udvarnokát, Jánost és Pált, mintegy a nagyobb biztonság reményében, kérvén Istent, hogy a férfit és leányait térítse meg. Miután mindenben megegyeztek, Gallicanus Jánost és Pált is maga mellé véve elindult hatalmas seregével. A szkíták azonban megverték hadseregét, s egy thrák városban az ellenség bekerítette.

Akkor János és Pál elébe járulva azt mondták neki: „Tégy fogadalmat a mennybéli Istennek, és nagyobb győztes leszel, mint valaha. „Miután ezt megtette, azon nyomban megjelent előtte egy ifjú, vállán kereszttel, és azt mondta: „Vond ki kardodat és kövess engem!” Az kardot rántva átvágott a tábor közepén, és eljutván a királyhoz, megölte, Így pusztán a félelem erejével leigázta az egész hadat, és a rómaiak adófizetőjévé tette őket. Két fegyveres harcos is megjelent neki, és kétfelől védelmezték.

Így tehát keresztényként tért vissza Rómába, s miután nagy tiszteletadással fogadták, megkérte a császárt, engedje meg neki, hogy ne jegyezze el a lányát, mivel elhatározta, hogy ezután önmegtartóztatóan, csak Krisztusnak él. Minthogy ez módfelett tetszésére szolgált a császárnak, s Gallicanus két lányát is megtérítette Constantia szűz, Gallicanus lemondott a fővezérségről, és mindenét szétosztva a szegények között, szegénységben szolgált Krisztusnak Isten más szolgáival együtt. Sok csodát is tett oly módon, hogy puszta tekintetével kiűzte a megszállottak testéből a démonokat. A szentségéről szóló hírek olyannyira megsokasodtak szerte a földkerekségen, hogy keletről és nyugatról csodájára jártak, miként mossa a patríciuscsaládból származó volt konzul a szegények lábát, terít asztalt, önt kézmosó vizet, szolgálja serényen a betegeket és végzi a szent szolgálat egyéb kötelességeit.

Constantinus halála után az ariánus eretnekségtől megrontott Constantinus, Nagy Constantinus fia lépett a trónra, de mivel Constantius – Constantinus testvére – két fiúgyermeket hagyott hátra, név szerint Gallust és Julianust, Constantius a nevezett Gallust társcsászárrá tette és a lázadó Júdea ellen küldte, később pedig megölette. Julianus pedig félt, hogy Constantius – bátyjához hasonlóan – őt is elteszi láb alól, ezért kolostorba vonult, ahol buzgó vallásosságot színlelt, mígnem lektorrá szentelték, Egy varázsló segítségével tanácskozott az ördöggel, s azt a választ kapta, hogy hatalomra fog jutni. Egy kis idő múlva bizonyos sürgős ügyek miatt Constantius társcsászárrá tette Julianust, majd Galliába küldte, ahol mindent serényen elintézett. Azt mondják, hogy miután Constantius meghalt, trónra emelve a hitehagyott Julianust, az megparancsolta Gallicanusnak, hogy mutasson be áldozatot az isteneknek, vagy távozzék. Ily jeles férfiút ugyanis nem, mert megöletni. Ő tehát Alexandriába menekült, ahol a hitetlenek szíven döfték, s így nyerte el a vértanúság koronáját.

Ám Julianust szentségtörő pénzsóvárság kerítette hatalmába, és kapzsiságát az evangélium bizonyságával szépítette. Elvetette ugyanis a keresztényektől a javaikat, arra hivatkozván: „A ti Krisztusotok mondja az evangéliumban: »Aki ellene nem mond mindeneknek, amiket hír, nem lehet az én tanítványom« Lk 14,33)”. Mikor tudomására jutott, hogy János és Pál abból a vagyonból, amit a szűz Constantia hagyott rájuk, támogatják a szegény keresztényeket, megparancsolta nekik, hogy miként Constantinushoz, úgy csatlakozzanak hozzá is. Azok ellenben azt felelték: „Míg a dicsőséges Constantinus császár és fia, Constantius azzal dicsekedhettek, hogy ők Krisztus szolgái, mi szolgáltuk őket. Te azonban elhagytad az erényekkel teli vallást, ezért fordítottunk neked mindenestül hátat, és elutasítjuk, hogy neked engedelmeskedjünk.” Julianus ezt mondta nekik: „Én az Egyházban klerikus lettem, és ha akarok, az Egyház első embere is lehettem volna. De rájöttem, hogy hiábavalóság a tétlen nyugalmat követni, katonáskodásra adtam a fejem, és az isteneknek áldozva, segítségükkel megszereztem a hatalmat. Ezért nektek, akik a királyi udvarban nőttetek fel, oldalamon kell maradnotok, hogy ti legyetek palotám első emberei. Ha pedig megvettek engem, majd teszek róla, hogy ne vethessetek meg.”

Azok erre így válaszoltak; „Istent előbbre tartjuk nálad, nem félünk fenyegetéseidtől, nehogy az örök Isten haragját vonjuk magunkra.” Erre Julianus: „Ha tíz napon belül önként nem jöttök hozzám, majd megteszitek kényszer alatt, amit magatoktól nem vagytok hajlandók megtenni.” A szentek így feleltek neki: „Vedd úgy, hogy már le is telt a tíz nap, és ma tedd meg azt, amivel fenyegetőzöl, hogy majd megteszed.” Mire Julianus: „Ti azt hiszitek, hogy a keresztények majd vértanút csinálnak belőletek. De ha nem hajlotok a szavamra, megbüntetlek benneteket, de nem, mint vértanúkat, hanem mint közellenséget.” Akkor János és Pál tíz álló napon át, buzgón alamizsnálkodva mindenét szétosztogatta a szegényeknek. A tizedik napon pedig elküldték hozzájuk Terentianust, aki azt mondta nekik: „Urunk, Julianus ezt a kis arany Jupiter-szobrot küldte nektek, hogy gyújtsatok tömjént előtte, különben mindketten rögvest elpusztultok.” A szentek azt felelték erre: „Ha a te urad Julianus, úgy élj békével vele, nekünk más urunk nincs, csak Jézus Krisztus.” Akkor Julianus megparancsolta, hogy titokban fejezzék le és temessék el őket egy gödörben a házon belül. Közben azt híresztelte, hogy száműzetésbe küldte őket.

Ezután Terentianus fiát megszállta a démon, és bent a házban kiabálni kezdett, hogy gyötri a démon. Ezt látván, Terentianus bevallotta gaztettét, és kereszténnyé lett. Ő írta meg a szentek szenvedéstörténetét, s fia is megszabadult.

Az Úr 364. esztendeje táján szenvedtek vértanúhalált. Gergely írja a „Ha valaki utánam akar jönni” (Mt 16,24) evangéliumi homíliájában, hogy egy asszony ezeknek a szenteknek a templomát gyakran látogatta, s egy napon, mikor betért oda, két szerzetest talált ott zarándoköltözékben. Abban a hitben, hogy zarándokokkal van dolga, alamizsnát adatott nekik, hanem amikor a sáfár az adománnyal feléjük közeledett, az asszonyhoz léptek és így szóltak: „Te csak látogass minket, s mi megkeresünk téged az Ítélet napján, s amit csak tudunk, megteszünk érted.” Így szólván eltűntek a szeme elől.

Ambrus azt mondja ezekről a vértanúkról Praefatiójában: „Szent János és Pál vértanú valóban betöltötte Dávid szavait: »Íme, mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiáknak együtt lakni« (Zsolt 132,1), akik születésük rangjában egysorúak, a hit közösségében egybetartozóak, a szenvedés azonosságában egyenlőek, örökre az egy Úrban dicsőségesek.”

 

fordította: Szente Katalin




Hátra Kezdőlap Előre