Szent Pál apostol
 [június 30.]

Pál (Paulus) azt jelenti: ‚a kürt szája’, vagy ‚az ő szájuk’, avagy ‚csodás kiválasztott’, vagy ‚a kiválasztás csodája’. Avagy Paulus a paulából származik, ami héberül ‚nyugalom’, latinul pedig ‚kicsiny’. Ezekből érthető meg az a hat kiváltság, mely Pálban a többieknél inkább megvolt.

Az első a gyümölcsöző nyelv, hiszen Illiriától Jeruzsálemig hirdette az evangéliumot, ezért nevezik a kürt szájának. A második a belső szeretet, hiszen „Ki szenved, hogy én ne szenvednék” stb. (2 Kor 11,29), ezért nevezik az ő szájuknak, tudniillik a szív szájának, melyről maga azt mondja: „A mi szánk megnyílt hozzátok, ó, korintusiak, a mi szívünk kitárult” (2 Kor 6,11). A harmadik a csodálatos megtérés. Azért mondják csodás kiválasztottnak, mivel csodás módon választatott ki és tért meg. A negyedik a dolgos kéz, ezért nevezik a kiválasztás csodájának. Nagy csoda volt ugyanis, amikor azt választotta, hogy keze munkájával keresi kenyerét, és szüntelenül prédikál. Az ötödik a szemlélődés édessége volt, mivel elragadtatott a harmadik égig; ezért volt ő az Úr nyugalma, mivel a lélek a szemlélődésben nyugszik meg. A hatodik az erényes alázatosság, emiatt mondják kicsinynek.

A Pál névről pedig három nézet él. Origenes szerint mindig is kétnevű volt, mindig Saulusnak és Pálnak nevezték; Hrabanus szerint azelőtt Saulusnak mondták Saulról, a gőgös királyról, de megtérése után Pálnak hívták, ami annyit tesz, hogy ‚kicsiny’ (parvulus), a kicsiny és alázatos lélek miatt. Ezért is mondogatta – saját nevét értelmezve –: „én legkisebb vagyok az apostolok között” stb. (1 Kor 15,9). Beda szerint pedig Pált Sergius Paulus proconsulról nevezték el, akit hitre térített. Szent Pál szenvedéstörténetét Linus pápa írta meg.

 

Pál apostolnak megtérése után sok üldöztetést kellett elszenvednie, amiket Szent Hilarius sorol elő röviden, mondván: „Pál apostolt Philippiben megvesszőzik, börtönbe vetik, lábát kalodába zárják, Listrában megkövezik, Iconiumban és Thessalonicában a gonoszok üldözik, Ephesusban vadállatok elé vetik. Damascusban egy kosárban eresztik le a falról, Jeruzsálemben perbe fogják, megverik, megkötözik, csapdát állítanak neki, Caesareában bezárják, elítélik, Itáliába hajózván veszélybe kerül, Rómába érkezve pedig Nero alatt elítélik és kivégzik.” Így Hilarius.

Apostoli küldetését a pogányok között teljesítette; Listrában egy bénát felegyenesített, egy ifjút, aki kiesett az ablakból és meghalt, feltámasztott, és sok más csodát is művelt. Málta szigetén vipera marta meg a kezét, de nem ártott neki, sőt mi több, lerázta magáról a kígyót a tűzbe. Azt is mesélik, hogy mindazok leszármazottai, akik szállást adtak Pálnak, védve voltak a mérges kígyóktól, ezért amikor fiaik születnek, az apák kígyókat tesznek bölcsőjükbe, hogy kipróbálják, valóban az ő fiaik-e.

Néhol azt találjuk, hogy Pál kisebb Péternél, néhol pedig, hogy nagyobb, vagy egyenlő. Valójában kisebb a méltóságban, nagyobb a prédikálásban, és egyenlő a szentségben.

Haimo azt írja, hogy Pál kakasszótól egészen az ötödik óráig kétkezi munkát végzett, majd az ige hirdetésével foglalkozott, úgyhogy legtöbbször az éjszakába nyúlt beszéde, s a fennmaradó idő elegendő volt neki az étkezéshez, alváshoz és imádkozáshoz.

Amikor Rómába ment, s Nero, aki akkor még nem volt megerősítve hatalmában, meghallotta, hogy Pál és a zsidók közt vita folyik a zsidók törvényéről és a keresztény hitről, hidegen hagyta a dolog, ezért Pál szabadon járt-kelt, amerre csak kedve tartotta, és szabadon prédikált. Szent Jeromos is ezt mondja a Híres férfiakról szóló könyvében: „Az Úr halála utáni huszonötödik esztendőben, vagyis Nero császárságának második évében, Pált megkötözve Rómába küldik, ahol két éven át, szabad őrizet alatt a zsidók ellen beszélt. Miután Nero elbocsátotta, a nyugati területeken hirdette az evangéliumot, de Nero uralkodásának tizennegyedik évében – egy évben és egy napon Péter megfeszíttetésével – fejét veszik.” Így Jeromos. Bölcsességét és vallásosságát mindenütt ismerték és csodálták, a császári házból is sokak barátságát megnyerte magának, akiket meg is térített Krisztus hitére. Néhány írását a császár színe előtt is felolvasták. Mindenki csodálatra méltóan pártfogolta, s még a szenátus is nagyra tartotta őt.

Egy napon azonban, mikor Pál estefelé egy ház teraszán prédikált, egy Patroclus nevű ifjú – Nero pohárnoka és kedvese –, hogy jobban hallja Pált, a sokaság miatt felmászott egy ablakba, de elbóbiskolva kiesett onnan, s kilehelte lelkét. Meghallván ezt Nero, igen fájlalta halálát, s tüstént mást állított a helyére. Pálnak azonban ez lélekben tudomására jutott, s azt mondotta a körülötte állóknak, hogy menjenek el és hozzák elébe Patroclust, a császár halott kegyencét. Miután odavitték, Pál feltámasztotta, és társaival együtt a császárhoz küldte. Az meg éppen annak a halálán kesergett, mikor jelentik neki, hogy Patroclus ott áll az ajtó előtt, épségben. Nero nagyon megrémült, meghallván, hogy Patroclus, akiről az imént még úgy tudta, hogy halott, életben van, és vonakodott maga elé engedni a fiút, de végül barátai unszolására beengedte. Így szólt hozzá: „Élsz, Patroclus?” Mire ő: „Élek, császár.” Erre Nero: „Ki keltett életre?” Mire ő: „Jézus Krisztus, az örökkévalóság Királya.” Nero haragra gyúlva kérdezte: „Tehát ő fog uralkodni örökké, és megszünteti az összes földi királyságot?” Mire Patroclus: „Igen, császár!” Erre Nero adott neki egy pofont, mondván: „És te harcolsz ezért a királyért?” Mire ő: „Persze hogy harcolok, hiszen feltámasztott a halottak közül.” Akkor a császár öt szolgája, akik állandóan oldalán álltak, azt mondták neki: „Miért ütöd ezt a bölcs és igazmondó ifjút? Mi is ennek a legyőzhetetlen Királynak a katonái vagyunk.” Ennek hallatára Nero börtönbe záratta, hogy kegyetlenül megkínoztassa őket, akiket pedig azelőtt oly nagyon szeretett. Akkor valamennyi keresztényt üldözni kezdte, és kihallgatás nélkül válogatott kínzásoknak vetette őket alá.

Ekkor vezették Nero színe elé másokkal együtt Pált is, megkötözve. Nero így szólt hozzá: „Ember, a nagy Király szolgája, akit pedig én megkötöztettem, miért csábítod el és gyűjtöd magad köré az én katonáimat?” Mire Pál: „Nemcsak a te zugodból gyűjtöttem katonákat, hanem az egész földkerekségről, ahova a mi Királyunk kiárasztotta azokat az adományokat, melyek sosem fogynak el, és sohasem lehet betelni velük. Ha az ő alattvalója leszel, üdvözülsz. Akkora a hatalma, hogy mint mindenek bírája jő majd el, s tűzben olvasztja meg ezt a világot.” Ennek hallatára Nero haragra gerjedt, s mivel Pál azt mondta, hogy e világ tűzben fog elpusztulni, megparancsolta, hogy Krisztus valamennyi katonáját tűzben égessék meg, de Pált, mint főbűnöst, fejezzék le. Ezt követően tömegestül mészárolták le a keresztényeket, úgyhogy a római nép erőszakkal betódult a palotába, és felzendült ezen szavakkal: „Tarts mértéket, ó, Caesar! Mérsékeld az öldöklést és a halálos ítéleteket! Honfitársainkat gyilkolod, a római nép védelmezőit!”

A császár félelmében megváltoztatta rendeletét: senki ne nyúljon a keresztényekhez, amíg a császár alaposan ki nem vizsgálja ügyüket. Ezért Pált ismét Nero színe elé vezetik, s amint a császár megpillantja őt, dühödten felkiált: „Vigyétek ezt a gonosztevőt, fejezzétek le ezt a gazfickót, ne hagyjátok életben a bűnözőt, pusztítsátok el az érzések tolvaját, tüntessétek el a föld színéről a lelkek kiforgatóját!” Mire Pál azt mondta: „Nero, egy kis ideig szenvedni fogok, de azután örökké élek az én Uramnak, Jézus Krisztusnak.” Nero erre így szólt: „Vágjátok le a fejét, hogy megértse, én erősebb vagyok az ő Királyánál, én, ki legyőztem őt. Hadd lássuk, képes-e örökké élni!” Mire Pál: „Azért, hogy megtudd, hogy testem halála után örökké élek, miután lefejeztettél, megjelenek előtted élve, és akkor rá fogsz jönni, hogy Krisztus az élet Istene és nem a halálé.” E szavak után elvezetik a vesztőhelyre.

Útközben a három katona, aki vezette, azt mondta neki: „Mondd, Pál, ki az a ti királyotok, akit annyira szerettek, hogy érette inkább a halált választjátok az élet helyett, és milyen jutalmat kaptok ezért?” Ekkor Pál az Isten királyságáról és a pokol büntetéseiről prédikált nekik, olyan hathatósan, hogy hitre térítette őket. Mikor azok kérlelték, hogy távozzék szabadon, ahová csak akar, azt felelte: „Távol legyen tőlem, testvérek, hogy csak úgy elfussak, hiszen nem vagyok én szökevény, hanem Krisztus törvényes katonája. (2 Tim 2,4). Tudom ugyanis, hogy ezen az ideig-óráig tartó életen általmenve az őrök életre jutok el, majd pedig, miután lefejeztek, testem hívő emberek kezébe kerül. Ti pedig jegyezzétek meg a helyet, és holnap reggel térjetek vissza oda. Ott találtok majd a sírom mellett két imádkozó férfit, mégpedig Titust és Lukácsot, s ha elmondjátok nekik, miért küldtelek, ők megkeresztelnek benneteket, s a mennyország részeseivé és örököstársaivá tesznek.” Míg erről beszéltek, Nero küldött két katonát, hogy győződjenek meg róla, valóban meghalt-e, s mikor azokat is meg akarta téríteni, azt mondták neki: „Ha meghalsz és feltámadsz, akkor majd hiszünk szavaidnak. Most pedig gyorsan gyere, és vedd, amit megérdemeltél.”

Miközben kivégzésének helyére vezették, az ostiai kapunál találkozott egy Plantilla nevű asszonnyal, tanítványával – Dionysius szerint másik néven Lemobiának hívták, minthogy történetesen kétnevű volt –, aki sírva ajánlotta magát imádságaiba. Erre Pál így szólt: „Menj, Plantilla, örök üdvösség leánya, de add nekem azt a kendőt, ami fejedet fedi, azzal fogom bekötni szememet, s majd vissza fogom adni néked.” Mikor az asszony átadta neki a kendőt, a pribékek kinevették, mondván: „Minek adsz ennek a csavargó szemfényvesztőnek ilyen értékes szövetet, hacsak nem azért, hogy elveszítsd?”

Mikor Pál a kivégzés helyére érkezett, kelet felé fordulva, s kezét az égre tárva, igen hosszú ideig könnyek között, anyanyelvén imádkozott és hálát adott. Ezután búcsút véve társaitól, szemét bekötözte Plantilla kendőjével, és térdre ereszkedve, előrenyújtotta a nyakát. Így vették fejét. Miután feje elvált a testétől, „Jézus Krisztus”, hangzott fennen héberül a név, ami oly kedves volt számára életében, s amit oly gyakran nevezett meg. Azt mondják ugyanis, hogy leveleiben a Krisztus vagy Jézus nevet, vagy mindkettőt, ötszázszor említi, Sebeiből pedig tej fröccsent még a katonák ruhájára is, aztán vér folyt, miközben az égen sugárzó fény tündökölt, testéből pedig kellemes illat áradt. Dionysius így beszél Pál haláláról Timotheushoz írt levelében: „Abban a szomorúsággal teljes órában, szeretett testvérem, mikor azt mondta Pálnak a bakó: »Készítsd a nyakad!« – a szent apostol felnézett az égre, s homlokát és mellét a kereszt jelével megerősítve így szólt; »Uram, Jézus Krisztus, a te kezeidbe ajánlom lelkemet!« (vö. Lk 23,46) – majd szomorúság és vonakodás nélkül odanyújtotta nyakát, és elnyerte a vértanúság koszorúját. Mikor a hóhér leütötte Pál fejét, a szent a csapás közben kibontotta a kendőt, és vérét a kendőben összegyűjtve megcsomózta, összecsavarta, majd átadta az asszonynak. Amikor a pribék visszatért, Lemobia így szólította meg: »Hol hagytad az én uramat, Pált?« Mire a katona azt felelte: »Társával együtt ott fekszik a városon kívül, az Ökölvívók völgyében, és a te kendőddel van letakarva az arca.« Ő pedig felelvén ezt mondta neki: »Íme, most léptek be a városba, Péter és Pál, ragyogó öltözékben, fejükön fénytől sugárzó, tündöklő koszorú«, és elővette a vérrel átitatott kendőt, s megmutatta nekik. E tette miatt sokan hittek az Úrban, és keresztények lettek.” így Dionysius.

Nero meghallván a történteket, igen megrémült, s mindezeket megtanácskozta a filozófusokkal és barátaival. Amíg egymás között erről folyt a szó, a zárt ajtókon keresztül bejön Pál, s a császár előtt megállva, így szól: „Caesar, íme, Pál, az örök és legyőzhetetlen Király katonája. Legalább most hidd hát el, hogy nem vagyok halott, hanem élő, te viszont, nyomorult, örök halállal halsz, mert jogtalanul pusztítod Isten szentjeit!” Ezeket mondván, eltűnt. Nero pedig majd eszét vesztette a szörnyű félelemtől, azt sem tudta, hová legyen. Majd többekkel együtt, barátai tanácsára, szabadon engedte Patroclust és Barabást: menjenek, amerre látnak. A katonák pedig, Longinus parancsnok és Accestus korán reggel elmentek Pál sírjához, és meglátták, hogy két férfi, nevezetesen Titus és Lukács, ott imádkozik, Pál pedig ott áll közöttük. Mihelyt Titus és Lukács észrevette a katonákat, nyomban futásnak eredtek, és Pál is eltűnt. Ők pedig utánuk kiabálva így szóltak: „Nem üldözni jöttünk benneteket, ahogy gondoljátok! Azt akarjuk, hogy megkereszteljetek bennünket, ahogy Pál ígérte nekünk, akit az imént veletek együtt láttunk imádkozni!” Ennek hallatára visszatértek, és nagy örömmel megkeresztelték őket.

Pál fejét pedig egy árokba dobták, de a halottak nagy sokasága miatt, akiket szintén oda dobáltak, nem lehetett megtalálni. Dionysiusnak ugyanebben a levelében olvasható: „Amikor egy alkalommal az árkot kitisztították, sok más tetem között Pál koponyája is előkerült, Egy pásztor emelte fel botjával, és a juhakol mellé szögezte. Urával együtt három egymást követő éjszaka kimondhatatlan fényességet látott ragyogni a koponya felett, s mikor ezt a püspöknek és a hívőknek hírül adták, azok kijelentették: »Valóban Pál koponyája ez!« A püspök és a hívők egész serege kivonult, magukkal vitték a koponyát, s azt egy aranyasztalra helyezve, egybe akarták illeszteni a testtel. A pátriárka pedig így szólt hozzájuk: »Tudjuk, hogy sok hívőt megöltek, és fejüket szétszórták, ezért kétlem, hogy összeillik ez a fej Pál testével. Hanem tegyük le a koponyát a test lábához, és imádsággal fohászkodjunk a Mindenható Úrhoz, hogy ha Pálé a fej, forduljon meg a test és forrjon össze vele!« Mivel mindenkinek tetszett a javaslat, a fejet lerakták Pál lábaihoz. Mindenki imádkozott, és íme, ámulatukra a test megfordult, s a koponya a helyére került, amiért mindannyian áldották az Istent, és valóban felismerték, hogy az volt Pál feje.” Így Dionysius.

Tours-i Gergely, aki az ifjabb Iustinus idején élt, azt írja,* hogy egy kétségbeesett ember kötelet készített a maga vesztére, de Pál nevét szólongatva, egyre csak azt hajtogatta: „Szent Pál, segíts meg engem!” Akkor megjelent egy sötét árny, biztatván őt és mondván: „Rajta, jóember, csináld csak, csináld, ne késlekedj!” Hanem ő még mindig a kötéllel bajlódva egyre hajtogatta: „Szent Pál, segíts meg engem!” Mikor már készen állt a kötél, egy ember formájú árny jelent meg, és azt mondta annak, aki az embert biztatta: „Menekülj, szerencsétlen, mert jön Pál, akit ideszólítottak!” Akkor a sötét árny eltűnt, s az ember magába szállva, a kötelet pedig félredobva, méltó feloldozást nyert.

Azt írja Gergely a Registrumban: „Szent Pál bilincsei bizonyíthatóan sok csodát tettek. Míg sokan kértek egy kicsit annak reszelékéből, ott állt egy pap a reszelővel, s a könyörgőknek sebtében reszelt néhány morzsalékot a bilincsekből. Voltak azonban könyörgők, akik számára hiába reszelték hosszasan a bilincseket, mégsem esett le róluk egy parányi darabka sem.”

Ugyancsak a fent említett levélben Szent Dionysius kegyes szavakkal siratja el mesterének, Pálnak a halálát, mondván: „Ki ad vizet szemünknek, és ki adja pupillánknak a könnyek forrását, hogy éjjel és nappal sirassuk az Egyház fényét, mely kihunyt? Ki ne öltöznék könnyekbe és jajgatásba? Vagy tán ne öltözzék mindenki gyászba, és lelkében megrendülve ne némuljon el? Íme, hát eltávozott tőlünk Péter, az Egyház talpköve, a szent apostolok dicsősége, árván hagyott minket; Pál, a pogányok barátja és a szegények vigasza elhagyott minket, és többé nem találjuk meg azt, ki az atyák atyja, a doktorok doktora, a pásztorok pásztora volt. A bölcsesség mélységéről, a messze hangzó sípról, az igazság fáradhatatlan hirdetőjéről, Pálról, a legnemesebb apostolról beszélek. Ő, aki egyszerre volt földi angyal és égi ember, az istenség képe és hasonlatossága, isteni lélek, itt hagyott minket – mondom –, gyámoltalanokat és méltatlanokat, ebben a megvetésre méltó és gonosz világban. Felment Istenhez, Urához és barátjához! Ó, jaj, Timóteus testvérem, lelkem kedvese, hol van a te atyád, mestered, aki téged szeret? Vajon üdvözöl-e téged továbbra is? Lásd, árva lettél és magadra maradtál, soha többé már nem fogja neked írni legszentebb kezével: »Szeretett fiam, jöjj, testvérem, Timóteus!« Mi jöhet még ehhez a szomorúsághoz, sötétséghez és csapáshoz, hogy árvák lettünk! Már nem érkeznek hozzád levelei, amelyekben azt írja: »Pál, Jézus Krisztus alázatos szolgája«, nem fog írni többet rólad a városoknak, mondván; »Fogadjátok be az én szeretett fiamat!« Csukd be, testvérem, prófétai könyveit és pecsételd le őket, mert nincs többé, aki megmagyarázná a példabeszédeket, példázatokat és beszédeket. Dávid próféta siratta fiát, és azt hajtogatta: »Jaj nekem, fiam, jaj nekem!« (2 Sám 13,36). Én pedig azt mondom; »Jaj nekem, mesterem, bizony, jaj nekem!« Mostantól fogva nem találnak meg a tanítványok, akik Rómába sereglenek, hogy minket kérdezzenek. Mert senki sem mondja többé: »Menjünk és lássuk bölcseinket, s kérdezzük meg őket, hogyan kormányozzuk a ránk bízott Egyházat, s hogy értelmezzék számunkra a mi Urunk Jézus Krisztus és a próféták szavait.« Bizony, jaj ezeknek a fiaknak, testvérem, mivel megfosztattak lelki atyáiktól, akiktől megfosztatott a nyáj, és jaj nekünk is, testvérem, kik megfosztattunk mestereinktől, akik összegyűjtötték a régi és az új törvény értelmezését és tudását, s megírták leveleikben. Hol vannak Pál utazásai, hol van szent lábának fáradozása, hol van a szóló száj, a tanácsadó nyelv, az Istenének tetsző lélek? Ki nem sír és jajveszékel? Mert akik kiérdemelték a tiszteletet és dicsőséget Istennél, mint gonosztevők adatnak halálra. Jaj nekem, aki abban az órában láttam az ártatlan vérrel borított szent testét. Jaj nekem, atyám és tudós mesterem, nem ilyen halált érdemeltél! Most hát hova menjek téged keresni, keresztények dicsősége, hívők dicsérete; ki hallgattatja el a te hangodat, Egyház sípja, messze hangzó síp, tízhúrú lant pengetője? Íme eljutottál Istenedhez, akire vágytál, és akit teljes szívből kívántál. Jeruzsálem és Róma gonosz szövetségben egyformák lettek a rosszban: Jeruzsálem megfeszítette a mi Urunkat, Jézus Krisztust, Róma pedig apostolait emésztette el. Jeruzsálem azt szolgálja, akit keresztre feszített, Róma pedig ünnepi pompával dicsőíti azokat, akiket elemésztett. És most, testvérem, Timóteus, akiket szerettél, és akikre teljes szívedből vágytál – Saul királyról és Jonathánról beszélek –, sem életükben, sem halálukban nem váltak el egymástól, s én sem váltam el az én uramtól, mesteremtől, míg a gonosz és irigy emberek el nem választanak minket. De az elválásnak emez órája sem lesz örök. Az ő lelke ismeri szeretteit, anélkül, hogy szólnának hozzá, pedig messze vannak tőle. Ám a föltámadás napján nagy veszteség lenne, ha el lennének választva tőle.” Így Dionysius.

Ennél fogva az Aranyszájú a Pál dicséretéről szóló könyvben a dicsőséges apostolt sokszorosan ajánlja, így szólván:

„Egyáltalán nem tévedett az, aki Pál lelkét az »erények ékes rétjének« nevezte, vagy »lelki paradicsomnak«. Volna-e dicséretére méltó nyelv, mikor azt a jót, ami másokban van, lelke mindenestül magába foglalja, és nemcsak az emberek, hanem még az angyalok jóságát is összegyűjtötte? De nem fogunk ezért hallgatni, hanem inkább szólunk néhány szót. Az ugyanis a dicséret legfelsőbb foka, amikor a beszéd gazdagságát felülmúlja annak erénye és nagysága, akiről a dicséret szól. Így legyőzetni sokkal nagyobb dicsőség számunkra, mint gyakran győzelmet aratni. Találhatnánk-e jobb kiindulópontot az ő dicséretéhez, mint őt magát? Először is az kell, hogy bemutassuk, minden jónak a birtokában van.

Ábel áldozatot ajánlott fel, és ezért dicsérjük, de ha Pál áldozatát említjük, ki fog tűnni, ég és föld a különbség kettőjük között. Pál önmagát áldozta fel nap mint nap, s ezt az áldozatot kétféleképpen hozta meg: mind szívében, mind testében hordozva a halált (2 Kor 4,10), hiszen nem juhokat, vagy ökröket ajánlott fel, hanem önmagát áldozta fel kétszeresen. S még ezzel sem elégedett meg, hanem az egész földkerekséget törekedett fölajánlani, mivel a földet és a tengert, Görögországot és a barbárokat, s minden vidéket a Nap alatt mintegy körülszárnyalt, az embereket angyalokká téve, vagyis az embereket, akik voltaképpen démonok, angyalokká változtatta. Mi ér föl ezzel az áldozattal, amit Pál a Szentlélek kardjával (Ef 6,17) hozott meg, s az égi oltáron mutatott be? Ábellel testvérének ármánya végzett, Pált pedig azok ölték meg, akiket megszámlálhatatlan bűneikből igyekezett kiragadni. Akarod, hogy bemutassam számtalan halálát, annyit, ahány napot csak élt? Azt olvassuk, hogy Noé a bárkában csak fiait és magát menthette meg, Pál viszont egy sokkal kegyetlenebbül áradó vízözönben, nem deszkákból tákolt össze bárkát, hanem deszkák helyett levélírással az egész veszedelemben forgó világot szabadította meg a hullámok közepéből. De ez a bárka nem a világ határain jár, s ennek deszkái nem enyvvel és szurokkal (Kiv 2,3), hanem Szentlélekkel vannak átitatva. Ezekkel az oktalan állatoknál együgyűbbeket is követőivé tette. Így amazt a bárkát is felülmúlta, mivel az a hollót befogadván hollóként bocsátotta ki, s a farkast bezárva, nem tudta vadságát megváltoztatni, Pál viszont a héjákat és a kányákat befogadván galambokká tette őket, és minden vadságot kiölve, lelki szelídséget nevelt beléjük.

Ábrahámot mindenki csodálja, mivel Isten parancsára elhagyta hazáját és rokonait, de hogyan lehetne Pállal összehasonlítani, aki nemcsak hazáját és rokonait, de magát a világot is elhagyta, sőt az eget, az egek egét is, és mindeneket lenézett Krisztusért. Mindenek helyett csupán azt az egyet, mégpedig Krisztus szeretetét keresve: „se jelenvalók – mint mondja –, se elkövetkezendők, se magasság, se mélység, se egyéb teremtett állat el nem választhat minket az Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon” (Róm 8,38–39). De Ábrahám is, vállalva a veszélyt, kiragadta az ellenség kezéből testvérének fiát, Pál pedig végtelen sok veszélyt vállalt, hogy kiragadja az egész világmindenséget az ördög kezéből, és saját halálával nagy biztonságot szerzett másoknak. Ábrahám a fiát akarta feláldozni, Pál azonban önmagát áldozta fel ezerszeresen. Izsákban egyesek a türelmet csodálják, mert eltűrte, hogy az általa készített kutakat összerombolják, Pál azonban a betemetett kutat látván – vagyis a saját testét –, nemcsak beletörődött, mint amaz, hanem azokat is az égbe akarta vinni, akik miatt szenvedett. Minél jobban tönkretették ezt a forrást, annál inkább buzgott, s annál több vizet árasztott magából.

Az Írás csodálja Jákob béketűrését, de mily acélszilárdságú lélek tudná utánozni Pál türelmességét? Hiszen ő nemcsak hét évig, hanem egész élete során viselte a szolgaságot jegyeséért, Krisztusért. Nemcsak a nap heve égette, nemcsak az éjszaka fagya dermesztette, hanem ezer kísértést elszenvedve, egyszer ütlegektől, másszor kövektől hasogatva ragadta ki az elfogott juhokat az ördög torkából.

József is ékeskedik a szemérmesség erényével, s én attól félek, hogy nevetséges lesz erről az oldalról is dicsérni Pált, aki önmagát megfeszítve nemcsak az emberi test szépségeit, hanem mindazt, ami a dolgokban szépnek és ékesnek tűnik, olyannak látta, mint amilyennek mi a pernyét és a hamut látjuk, s aki ezek iránt olyan érzéketlen volt, mint egy halott egy másik holt tetem mellett.

Minden ember bámulja Jóbot, hiszen csodálatra méltó bajnok, de Pál nemcsak néhány hónapig, hanem hosszú évekig kitartott a tusában, fényesen tündökölt, nem cserépdarabkával vakargatta gennyes testét, hanem gyakran bemerészkedett az oroszlán szájába, és harcolva a megszámlálhatatlan kísértés ellen, minden kőnél ellenállóbbnak bizonyult. Ő nemcsak három-négy baráttól, hanem valamennyi hitetlentől és testvéreitől is eltűrte a gyalázatot. Mindenki leköpdöste és szidalmazta, ő azonban nagy vendégszeretettel és gondoskodással volt a szegények iránt, de amilyen gondot viselt a testileg nyomorékokra, azt nyújtotta a lelki betegeknek is. Házai minden betérő előtt nyitva állottak, lelke pedig az egész világra kitárult. Jóbnak számtalan juha és ökre volt, s ezért bőkezű volt a szegényekhez, Pál saját testén kívül semmi mást nem birtokolt, de ezzel bőségesen szolgált a szűkölködőknek. Erről emlékezik meg valahol, mondván: »Ezek a kezek szolgáltak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak« (ApCsel 20,34). A férgek és fekélyek is kegyetlen fájdalmakat okoztak Szent Jóbnak, ám ha meggondolod azt a sok ütleget, éhezést, bilincset vagy viszontagságot, amit Pál mind eltűrt honfitársaitól, az idegenektől s a világ többi részétől, a gondot, amit a gyülekezetért, az égetést, amit minden egyes bűnösért el kellett viselnie, beláthatod, hogy minden sziklánál erősebb volt a lelke, de szilárdságával a vasat és az acélt is fölülmúlta. Mert amit Jób testben, azt Pál lélekben tűrte el, akit minden gyásznál fájdalmasabb szomorúság fogott el valahány elbukó láttán, amiért könnyeinek kiapadhatatlan forrása nemcsak nappal, hanem éjszaka is ömlött. Valahány vajúdó asszonyt látott, hevesebben gyötrődött mindegyiküknél, s ezért mondogatta is: »Fiacskáim, akiket ismét megszülök« (Gal 4,19). Mózes vállalta a zsidók üdvösségéért, hogy kitöröltessék az élet könyvéből, ezért Mózes fölajánlotta magát, hogy meghal a többiekkel, míg Pál a többiekért tette ezt, mert ő nem a halandókkal akart meghalni, hanem kész volt elesni az örökkévaló dicsőségtől, hogy mások üdvözülhessenek. S míg az a fáraóval, ő nap nap után az ördöggel küzdött meg; amaz a népért, ő az egész földkerekségért küzdött, nem verítékével, hanem vérével.

János tápláléka sáska és erdei méz volt, Pál azonban olyan nyugalommal járkált a világ zajai közepette, miként az a pusztában, s még sáskát és erdei mézet sem evett, hanem csak a szükséges táplálékot vette magához a prédikálás buzgó igyekezetében. János nagy állhatatossága Heródiás ellenében mutatkozott meg, Pál ellenben nem egy, két vagy három, hanem megszámlálhatatlanul sok hatalmast feddett meg, sőt még ezeknél jóval kegyetlenebb zsarnokokat is.

Hátra van még, hogy Pált az angyalokhoz hasonlítsuk, akik közt hatalmasnak hirdetjük őt, mivel minden törekvésével Istennek engedelmeskedett. Amit Dávid csodálatra méltónak mondott: »Erénnyel hatalmasok az ő igéinek cselekedői« (Zsolt 102,20). Mi mást csodált a próféta az angyalokban, mint azt, aki angyalait lélekké teszi, és szolgáit égő tűzzé (Zsolt 103,4)? De ezt megtaláljuk Pálban is, hogy ő, mint tüzes lélek megtisztította az egész földkerekséget, pedig még nem is volt része a mennyei boldogság. Csodálatos, hogy így forgolódott a földön, pedig csak halandó testben volt. Mennyivel inkább méltók vagyunk a kárhozatra, hiszen egy ember mindent össze tudott gyűjteni magában, mi azonban még ezeknek az erényeknek a legcsekélyebb részét sem törekszünk utánozni. Pedig ő sem kapott más természetet, sem más lelket nem nyert, sem más világban nem lakott, hanem ugyanazon a földön és tájékon, s ugyanazon törvényeken és szokásokon nevelkedve minden mostani és leendő embert túlszárnyalt lelki erényével.

Nemcsak az a csodálatos benne, hogy hitének túláradó bősége miatt nem érezte az erénye miatt magára vállalt kínokat, hanem hogy ezt az erényt mintegy jutalomnak gondolta. Mert mi bizony akkor küzdünk az erényért, ha ki van tűzve elénk a jutalom, míg ő az erényt eleve magában hordozva, fizetség nélkül is szerette. Mindazt, ami az ő szigorú megítélése szerint az erény útjában állt, a legnagyobb szelídséggel viselte, napról napra buzgóbban, egyre magasabbra hágott, s az őt fenyegető veszélyeket mindig megújuló tisztaságával győzte le. Amikor pedig már közeledni látta halálát, közös örömünnepre hívta a többieket, mondván: »Ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek!« (Fil 2,18). Inkább igyekezett tehát a zaklatások és igazságtalanságok felé, amiket az igehirdetésben való buzgósága miatt viselt el, mint a földi javakban lelt gyönyörűség felé. Inkább áhítozott a halálra, mint az életre, inkább a szegénységre, mint a gazdagságra, és sokkal inkább a munkára, mint amennyire mások a munka utáni pihenésre, és sokkal inkább választotta a szomorúságot, mint mások az élvezeteket. Buzgóbban és gyümölcsözőbben imádkozott ellenségeiért, mint ahogy mások ezeknek vesztét kívánják. Csak egy dologtól félt és rettegett, attól, hogy megbántja Istent; nem vágyott másra, csak arra, hogy az Úrnak tessék. Nem azt mondom, hogy semmi jelenvalóra nem vágyott, hanem azt, hogy még az eljövendőkre sem. Ne beszélj nekem itt nagy jutalmakról, hadseregekről, pénzről, tartományokról, hatalomról; ezeket még annyira sem becsülte, mint a pókhálót, hanem csak a mennyben ígért javakról szólj, és ekkor meg fogod látni Krisztus iránti égő szeretetét. Az Ő szeretetéért sem az angyalok, sem az arkangyalok méltóságát és hasonlókat nem kívánt, mert Krisztus szeretetét mindennél többre becsülte, vele mindenkinél boldogabbnak hitte magát, nélküle pedig sem az uralkodók, sem a főurak társa nem akart lenni, hanem ezzel a szeretettel inkább az utolsó, sőt akár egy az elitéltek közül, mintsem e nélkül a legnagyobb és legmagasabb tisztségek birtokosa. Számára az volt a legnagyobb és egyetlen gyötrelem, ha ettől a szeretettől eltér, ez volt neki a gyehenna, ez az egyetlen büntetés, ez a véghetetlen és elviselhetetlen szenvedés. De Krisztus szeretetét élvezni, ez volt számára az élet, ez a világ, ez a királyság, ez az ígéret, ez tűnt számára minden földi jónak. Úgy vetett meg mindent, amitől mi félünk, ahogy a már elrothadt fövet szokás megvetni. A zsarnokokat és dühtől fújtató népeket annyiba vette, mintha szúnyogok volnának, a halált, a gyötrelmeket és az ezerféle büntetést gyermekjátéknak tartotta, csak hogy Krisztusért szenvedhessen. Mert inkább bilincsbe verve, mint diadémmal koronázva ékeskedett, hiszen a börtönbe zárva a mennyben lakozott, és szívesebben fogadta az ütéseket, mint mások a győzelmi díjakat, és a fájdalmat nem szerette kevésbé a jutalmaknál. Minthogy magát a fájdalmat jutalomként fogta fel, azt is kegyelemnek nevezte, mert ami bennünket szomorúsággal tölt el, az őneki a legnagyobb gyönyörűséget szerezte. Nagy fájdalom emésztette, s emiatt azt is mondogatta: »Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?« (2 Kor 11,29).

Egyesek szerint még a gyászban is van valamiféle gyönyörűség, mert sokan azok közül, akiket gyermekeik halála sebez meg, akkor lelnek valami megnyugvást, amikor magukra maradnak gyászukkal, és jobban fáj nekik, ha megfosztják őket fájdalmuktól. Így Pál is éjjel és nappal vigasztalást nyert a könnyekből, hiszen senki sem siratta olyan odaadással a saját baját, mint ő a másokét. Mit gondolsz, mennyire le volt sújtva, mikor a bűnösök elkárhozását siratta; hiszen ő azért, hogy azok üdvözüljenek, magát akarta kirekeszteni a mennyek dicsőségéből; hiszen sokkalta keservesebbnek ítélte azt, hogy ők nem üdvözülnek, mint hogy ő maga elkárhozik. Milyen anyaghoz lehetne őt leginkább hasonlítani, milyen vashoz, milyen acélhoz? Milyen okkal nevezhetné bárki is ezt a lelket aranynak, vagy még inkább acélnak, amikor minden acélnál erősebb volt, az aranynál és drágaköveknél pedig értékesebb; amikor tehát az egyik anyagot szilárdságával, a másikat pedig értékével múlta felül? Milyen anyaghoz hasonlíthatná tehát bárki is a lelkét? Az ismertek közül bizony semelyikhez. Hogyha az arany megkapná az acél szilárdságát, az acél pedig az arany értékét, akkor talán valami módon méltók lennének arra, hogy Pál lelkéhez hasonlítsák őket. De miért is hozom elő az acélt és az aranyat Pál hasonlítására, hiszen ha az egész világot mindenestül méred hozzá, akkor is világosan fogod látni, hogy Pál javára billen a mérleg nyelve.

Kimondhatjuk tehát, hogy Pál a világnál értékesebb és mindannál, ami a világban van. Ha tehát a világ nem értékesebb nála, az ég talán igen? De még az is alábbvalónak bizonyul. Ha ugyanis nemcsak a mennyet, hanem mindazt, ami a mennyekben van, Isten szeretete mögé helyezte, hogyan is ne ítélné őt minden egeknél értékesebbnek az Úr, aki annyival jóságosabb Pálnál, amennyivel a jóság a rosszat felülmúlja? Mert nemcsak annyira szeret minket az Isten, amennyire mi szeretjük őt, hanem sokkal áradóbban annál, semhogy ezt szóval ki lehetne fejezni. A mennybe is elragadta tehát őt az Isten, s felemelte a harmadik égig, nem méltatlanul, hiszen Pál a földön járva is mindenben úgy viselkedett, mintha az angyalok társaságát élvezné. Mert még földi test kötötte, s már az angyalok tökéletességének örvendett, hiszen testi törékenységében is azon igyekezett, hogy semmiben ne tűnjék az égiek erényénél alábbvalónak. Mintha szárnyai lennének, úgy repülte be az egész világot tanításaival, és mintegy megvetve a testét fenyegető kínokat és veszélyeket, mintha már az égben ülne, minden földi dolgot lenézett, és mintegy már testen túl erényekkel élve lelkének állandó éberségével őrködött. S bár gyakran volt őrangyalokra bízva a különböző népek feletti gondviselés, egyikük sem kormányozta úgy a rábízott népet, ahogyan Pál az egész földkerekséget. Miként az igazán gyengéd atya viselkedik fogyatékos gyermekével, akitől minél több zaklatást és csapást kell elviselnie, annál inkább szánja és siratja, így Pál is azokkal szemben, akik megalázták, még gyakrabban alkalmazta a könyörületesség borogatását. Mert gyakran azokért sírt és bánkódott keservesen, akik őt ötször megvesszőzték, és a vérére szomjaztak. Így imádkozott értük: »Atyámfiai, az én szívem akaratja az ő üdvösségükért vagyon« (Róm 10,1). És keservesen emésztette magát, és majdnem meghasadt a szíve a fájdalomtól, mikor látta, hogy elkárhoznak. Hiszen ahogy a tűzben tartott vas maga is teljesen tűzzé válik, így a szeretet által fölhevítve Pál is maga lett a szeretet. Ő, mintha az egész világnak közös atyja lenne, annyira hasonlított a szülőkre az emberek iránti rajongása és cselekedetei révén, sőt nemcsak a testi, hanem a lelki atyákat is fölülmúló gondoskodásával és jóságával. Minden embert meg akart nyerni Istennek, mintha az egész világot ő nemzette volna, és azon igyekezett, hogy mindenkit Isten országába vezessen, testét és lelkét azoknak szentelve, akiket szeretett.

Ez az alacsony származású ember, ez a házaló, aki bőrös mesterséggel foglalkozott, az erénynek olyan fokára jutott el, hogy alig harminc év alatt a rómaiakat, a perzsákat, a párthusokat, a médeket, az indusokat, a szkítákat, az etiópokat és a szarmatákat, sőt még a szaracénokat is és szinte minden nemzetet az igazság igája alá hajtott, és úgy elemésztette a démonok minden mesterkedését, mint a tűz a beledobott nádat vagy szénát. Amikor Pál szava megdördült, és minden tűznél hevesebben terjedt, minden engedett neki, és meghátrált előtte a bálványimádás, a zsarnoki fenyegetés és övéinek ármánykodása. Amiképpen napfelkeltekor a sötétség is megfutamodik, a paráznák és tolvajok vermekbe rejtőznek, a gazemberek eltűnnek, a gyilkosok barlangokba menekülnek, minden világossá és tisztává válik a fentről felfénylő sugaraktól, úgy mindenütt, ahol Pál elvetette az evangélium magját, megfutamodott a tévelygés, visszajött az igazság; a paráznaság és más, kimondani is szégyenletes dolgok eltűntek és elpusztultak, pelyvaként elemésztette őket a tűz. Eközben pedig igazságosságának ragyogó hírneve, mint a tűz lángja felragyogott, és egészen a mennyek magasáig hatolva leginkább azok által emelkedett föl, amik őt elnyomni látszottak. Sem a veszélyek, sem a támadások nem tudták megtörni szárnyalását. A tévelygésnek ugyanis olyan a természete, hogy amikor semmi nem áll útjában, ellankad és megfogyatkozik vagy megszűnik. Ezzel ellentétben az igazságnak az a tulajdonsága, hogy ha sokan harcolnak ellene, attól csak erőre kap és megnövekszik. Mivel tehát emberi nemünket oly nemessé tette az Isten, hogy őhozzá hasonlítani igyekezzünk, és ezt ne gondoljuk lehetetlenségnek, hiszen ugyanolyan teste volt neki is, mint nekünk, ugyanolyan lelke, ugyanazon tápláléka; ugyanő formált téged és őt is, és ugyanúgy, ahogyan Isten az övé volt, úgy a tiéd is.

Meg akarod ismerni Pál isteni adományait? Ruháitól rettegtek a démonok. Az a legcsodálatraméltóbb, hogy Pált nem lehetett vakmerőséggel vádolni, mikor veszélybe rohant, sem pedig gyávasággal, mikor a veszélyek növekedtek. Az evilági életet a tanításból származó haszon miatt szerette, de egyszersmind le is nézte bölcsessége révén, amire a világmegvetés vezette őt. Végül, mikor látod, hogy Pál megmenekül a veszélyből, ugyanígy csodálhatod, mint amikor annak örvendezik, hogy szembeszállhat a veszélyekkel. Amiképp ez az erőre vall, úgy amaz a bölcsességre. S ha látnád őt magáról beszélni, ugyanúgy csodálkoznál, mintha látnád, hogyan veti meg önmagát. Amiképpen az az alázat jele, ugyanúgy ez a lelki nagyságé. Nagyobb érdem, hogy beszélt magáról, mintha hallgatott volna, mert ha ezt nem teszi, nagyobbat vétkezik, mint azok, akik hiún dicsekednek. Ha nem dicsekedett volna, a rábízottakat mind romlásba döntötte volna, hiszen ha magát megalázza, azokat magasztalja föl. Pál többet tett dicsekvésével, mint más önmaga dicséretének eltitkolásával. Senki sem használt annyit érdemeinek eltitkolásával, amennyit ő azoknak felfedésével. Nagy vétek pedig az embernek önmagáról valami nagyszerűt és csodálatra méltót mondani, és az esztelenség netovábbja komoly kényszer nélkül dicsekedni. Ez nem az Isten szerint való beszéd jele, hanem inkább az őrültségé, ugyanis minden kínnal, keservvel megszerzett jutalmat hiábavalóvá tesz: hiszen a dicsekvő, kevély és hencegő szokott nagy dolgokkal hivalkodni. Aki gyümölcsözően akar szólni, és sokak javára gondol, csak azt mondja, amire az adott esetben szükség van. Így tett Pál is, aki a rágalmazás miatt kényszerült önmagát dicsérni, amivel leginkább méltóságát mutatta meg, míg sok nagy dolgot elhallgatott: »Ha dicsekedni kell – nem használ ugyan –, áttérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira« (2 Kor 12,1).

Pál, akihez az Isten annyiszor és oly hosszan beszélt, mint egyetlen prófétához vagy apostolhoz sem, ettől csak még alázatosabb lett. Félt az ütlegektől, hogy megértsd, természete szerint egy volt közülünk, akarata szerint azonban nemcsak hogy a többi ember fölött állt: angyal volt. Elmarasztalni pedig nem azt kell, aki fél az ütlegektől, hanem azt, aki az ütlegek miatti félelmében valami méltatlant követ el. Attól, hogy fél az ütésektől az, aki a küzdelemben nem marad alul, még csodálatra méltóbbnak tűnik, mint az, aki nem fél. Ugyanígy, nem a kesergés a bűn, hanem a kesergés miatt olyat mondani vagy tenni, ami Istennek nem tetsző. Ebben mutatkozik meg, milyen is volt Pál, mivel emberi testben képes volt valami módon természete fölé kerekedni, hogyha félt is a haláltól, mégsem utasította vissza. Nem az a bűn ugyanis, hogy az emberi természet alá van vetve gyengeségeinek, hanem az, ha kiszolgálja őket. Ugyanígy méltán csodálandó az, hogy Pál természet adta fogyatékosságainak fölébe kerekedett akarata erejével, mint ahogy Jánost, akit Márknak is neveznek, közösségétől távol tartotta (ApCsel 15,37–38). Ezt igen helyesen, az igehirdetés szolgálata végett tette, mivel aki ezt a szolgálatot elvállalta, nem lágy és lanyha, hanem erős, és mindenben kemény. Hiszen senkinek nem szabad e jeles szolgálatot magára venni, ha nincs elszánva arra, hogy lelkét ezerszer is halálos veszedelmekre adja. Aki pedig nem ilyen lelkületű, sok embert fog kárhozatba taszítani példájával, és jobban teszi, ha nyugton marad, és csak önmagával foglalkozik. Sem a kormányosnak, sem a vadállatokkal küzdőnek, sem a gladiátorjátékra kiszemeltnek, sem bárki másnak nem kell annyira, a viszontagságokra és halálra készen álló, egyenesen erre rendelt lélekkel bírnia, mint annak, aki az igehirdetés feladatát vállalja. Hiszen sehol sem kell nagyobb veszélyekkel és ádázabb ellenségekkel hasonló feltételek között szembeszállni, mint itt, ahol ugyanis a kilátásba helyezett jutalom a menny, a büntetés pedig a pokol.

Ha pedig harag üti fel fejét közöttünk, ne tartsd ezt véteknek; nem az a baj ugyanis, ha valaki indulatba jön, hanem, ha jogos indok és indíték nélkül gerjed haragra. Ezt az érzést előrelátó Teremtőnk azért oltotta belénk, hogy szunnyadó és ellanyhult lelkünket felrázza a tétlenségből és semmittevésből. Mint a kardnak az élét, úgy helyezte belénk a harag pengéjét, hogy amikor szükség van rá, éljünk vele. A jóindulat mindig jó, de csak akkor hasznos, amikor az idő azt követeli meg, amikor viszont nem, akkor még az is ártalmas. Így Pál is gyakran ragadtatta magát erre az érzésre, és haragjában még mindig jobb volt azoknál, akik őt rágalmazták. Ez csodálatra méltó volt benne, mivel bilincsekkel, vesszőcsapásokkal és sebhelyekkel, sokkal ragyogóbb volt a diadémmal és bíborral tündöklőknél, és amikor megkötözve hurcolták végig a hatalmas tengeren, úgy örvendezett, mintha a legfőbb hatalom várományosa lenne. Miután pedig Rómába ment, nem elégedett meg azzal, hogy ott marad, hanem Hispániába is átkelt, és nem tudta elviselni, hogy akár egyetlen napot is pihenéssel és nyugodtan töltsön, hanem az igehirdetés hevében, a tűznél is lángolóbbá válva, sem a veszélyektől nem riadt vissza, sem a gúnyolódások miatt nem szégyenkezett.

Még inkább csodálnunk kell, hogy bár oly merész és mindig harcra kész volt, s a háború tüzét lehelte, mégis megbékíthetőnek és hajlíthatónak mutatkozott. Hiszen amikor dühöngött vagy inkább tajtékozott, és megparancsolták neki, hogy menjen Tarsusba, nem utasította vissza. Azt mondták neki, hogy leeresztik a falon, és eltűrte. Azért tette mindezt, hogy folytatni tudja a prédikálást, és hogy sok hívővel térjen meg Krisztushoz. Igen félt attól, hogy szegényen, sokak üdvösségre juttatása nélkül fog eltávozni. Különben, ha azok, akik egy mester vezérlete alatt küzdenek, látják a rajta ejtett sebeket, a patakzó vért és azt, hogy még ekkor sem hajol meg az ellenség előtt, hanem bátran helytáll, dárdáját rázza, és sűrű csapásaival megtöri azt, s a fájdalomtól egyáltalában nem kíméli magát, akkor bizonnyal nagyobb örömmel vetik magukat alá neki. Ez történt Pál esetében is. Látván ugyanis, hogy még a börtönben, bilincsbe verve sem hagy fel a prédikálással, látván, hogy még sebesülten is rabul ejti beszédével az őt ütlegelőket, megerősödött a hitük. Ezt jelzi avval, hogy »sokan az Úrban való testvérek közül bilincseimből bizalmat merítettek, s inkább merészelik hirdetni félelem nélkül az Isten igéjét« (Fil 1,14). Akkor maga is bátrabb lett, és hevesebben támadt ellenfeleire. Mert amiként a tűz a legkülönfélébb anyagokba belekapva mind nagyobbra nő és elhatalmasodik, Pál nyelve is, akihez csak szólott, tüstént megnyerte magának. A vele szembeszállók is tüzének táplálóivá váltak, mivel általuk az evangélium lángja magasabbra csapott.” Így az Aranyszájú.

 

fordította: Szente Katalin




Hátra Kezdőlap Előre