A nevezett Jakab apostolt mondják még Zebedeus fiának, János testvérének, Boanergesnek, azaz a mennydörgés fiának és idősebb Jakabnak is. Zebedeus fia Jakabnak nevezik nemcsak származása, de nevének értelmezése szerint is. Zebedeus annyit tesz, mint ‚adó’ vagy ‚adott’; Szent Jakab apostol Krisztusnak adta magát a vértanúság szenvedésében, és Isten nekünk adta őt, hogy lelki patrónusunk legyen. Mondják János testvérének, mert testvére volt nemcsak vér szerint, de erkölcsei hasonlósága szerint is. Mindkettejükben egyforma volt a hevesség, egyforma az igyekezet, egyforma a vágy. Egyformák voltak hevességben az Úrért való bosszúállásra. Amikor ugyanis a samaritánusok nem fogadták be Krisztust, Jakab és János így szólottak: „Akarod-e, hogy azt mondjuk: tűz szálljon alá az égből és megeméssze őket?” (Lk 9,54). Egyforma igyekezetet mutattak a tanulásra; elsősorban ők voltak, akik Krisztust az Ítélet napjáról és más eljövendő eseményekről faggatták. Egyformán vágytak a birtoklásra, mivel Krisztus balján és jobbján kívántak helyet maguknak.
A mennydörgés fiának mondják zengő prédikációja miatt, mert a gonoszokat megrettentette, a lustákat fölserkentette, és fennköltségével a népet ámulatba ejtette. Ezért mondja Jánosról Beda: „Oly fennen mennydörgött, hogy ha még hatalmasabban mennydörgött volna, az egész világ sem lett volna képes felfogni.” Mondják idősebbnek is, miként a másik Jakabot ifjabbnak. Először is elhivatása okán, mert először hívta el Jézus Krisztus; másodszor a bizalmasság miatt, mert úgy látszik, hogy Krisztus bizalmasabb viszonyban volt vele, mint amazzal; ami kiviláglik abból, hogy beavatta titkaiba, mert ott volt a leány feltámasztásakor és a dicsőséges színeváltozáskor. Harmadszor a szenvedés okán: mert az apostolok közül először szenvedett kínhalált. Tehát, miként a másiknál idősebbnek nevezhetjük, mert előbb hivatott el az apostolság kegyelmére, úgy idősebbnek mondhatjuk, mert előbb hivatott el az örökkévalóság dicsőségére.
Jakab apostol, Zebedeus fia az Úr mennybemenetele után Júdeában és Samariában prédikált, végül Hispániába ment, hogy ott az Úr igéjét hintse. De amikor úgy látta, hogy semmire sem megy, mivel ott csak kilenc tanítványt szerzett, kettőt közülük hátrahagyott, hogy prédikáljanak, a másik hetet maga mellé véve visszatért Júdeába. Johannes Beleth mester azonban úgy tudja, hogy csak egyetlen embert térített meg ott.
Amikor tehát Judeában hirdette az Isten igéjét, egy mágus, név szerint Hermogenes, a farizeusokkal együtt elküldte hozzá Philetus nevű tanítványát, hogy Philetus a zsidók előtt győzze meg Jakabot arról, hogy hamisan prédikál. De miután az apostol világos érveléssel mindenki előtt meggyőzte, és sok csodát tett előtte, Philetus visszament Hermogeneshez, igazolta Jakab tanítását, elmondta csodáit, és kijelentette, hogy az ő tanítványa akar lenni, sőt mesterét magát is megkísérelte rábeszélni, hogy hozzá hasonló módon legyen Jakab tanítványa. Hermogenes ezen felbőszülve, saját mágikus tudományával úgy megbénította, hogy mozdulni sem tudott, és így szólt hozzá: „Lássuk csak, kiszabadít-e a te Jakabod?” Miután ezt Philetus megüzente a szolgájával Jakabnak, az a keszkenőjét küldte el neki, mondván: vegye kézbe a keszkenőt és mondja; „Az Úr felemeli a lesújtottakat és megoldja a foglyokat” (Zsolt 148,5,7). Amint Philetushoz ért a keszkenő, megszabadult béklyóitól, kicsúfolta Hermogenes mágikus praktikáit és Jakabhoz sietett. Hermogenes haragra gerjedve démonokat hívott segítségül, és megparancsolta, hogy Jakabot megkötözve Philetusszal együtt vezessék hozzá, hogy bosszút állhasson rajtuk: tanítványai máskor ne merészeljenek így csúfot űzni belőle. A démonok Jakabhoz közeledve, már a levegőben jajveszékelni kezdtek: „Jakab apostol, irgalmazz nekünk, mert még el sem jött az óránk, máris égünk!” Jakab így szólt hozzájuk: „Ugyan miért jöttök hozzám?” Így válaszoltak; „Hermogenes küldött minket, hogy téged és Philetust hozzá kísérjük, de amint feléd indultunk, az Úr angyala tüzes láncokkal kötözött meg és sokat gyötört bennünket.” Mire Jakab: „Oldozzon fel benneteket az Úr angyala, térjetek vissza hozzá, vezessétek hozzám megkötözve, de sértetlenül!”
Elmentek, és megragadva Hermogenest, kezét hátrakötötték, és ily módon megkötözve Jakabhoz vezették, s közben ezt mondták neki: „Oda küldtél minket, ahol megégettük magunkat és keservesen gyötrődtünk.” Jakabhoz pedig imígyen szóltak: „Adj nekünk hatalmat felette, hogy megbosszulhassuk a te sérelmeidet és a mi megpörkölődésünket.” Kiknek Jakab: „Íme, Philetus előttetek áll, miért nem ragadjátok meg őt?” Így válaszoltak: „Nem emelhetünk kezet még a hangyára sem, amelyik a szobádban van.” Jakab így szólt Philetushoz: „Krisztus arra tanított minket, hogy a rosszat jóval viszonozzuk. Hermogenes megkötözött téged, te oldozzad meg őt!” A kötelékekből kioldozott Hermogenes zavartan álldogált, mire Jakab így szólt hozzá; „Menjél, amerre csak akarsz, szabad vagy! Nem szokásunk, hogy akarata ellenére bárkit megtérítsünk. „Mire Hermogenes: „Én aztán ismerem a démonok haragját; ha nem adsz nekem valamit, amit magamnál tarthatok, megölnek.” Jakab odaadta a botját, ő pedig elment és mágikus tudományának könyveit elhozta az apostolnak, hogy vesse tűzre. Jakab azonban a tengerbe dobatta vele a könyveket, hogy az égés szaga ne nyugtalanítsa a védteleneket.
Eldobván tehát könyveit, Hermogenes visszatért az apostolhoz, s lábához esve így szólt: „Lelkek megmentője, fogadj el engem, a bűnbánót, akit eddig mint irigyedet és ócsárlódat kellett elviselned!” Olyan tökéletességre jutott az istenfélelemben, hogy Isten ereje számos csodában nyilatkozott meg általa. A zsidók pedig látva, hogy Hermogenes megtért, magukból kikelve mentek Jakabhoz, és szidalmazták, hogy miért prédikál a megfeszített Jézusról. Miután Jakab az Írással nyilvánvalóan igazolta Krisztus eljövetelét és szenvedését, sokan hitre ébredtek. Abiathar azonban, aki abban az évben főpap volt, lázadást szított a nép között, és kötelet köttetve az apostol nyakába Herodes Agrippához vezettette.
Amikor Herodes parancsára Jakabot elvezették lefejezni, egy béna, aki az út szélén feküdt, feléje kiáltott, hogy gyógyítsa meg. Jakab erre így szólt hozzá: Jézus Krisztus nevében, akinek hitéért éppen lefejezni visznek, kelj fel egészségben és áldd a te Teremtődet!” És a béna tüstént gyógyultan kelt fel, és áldotta az Urat. Az írástudó azonban, aki a kötelet Jakab nyakába vetette és így vezette, név szerint Josias, ezt látván, elébe vetette magát és bocsánatáért esdve kérte, hogy keresztény lehessen. Látván ezt Abiathar, lefogatta az írástudót, mondván: „Ha nem átkozod meg Krisztus nevét, Jakabbal együtt veszik fejedet.” Mire Josias: „Légy átkozott te magad és átkozott minden napod, Jézus Krisztus Urunk neve pedig legyen áldott mindörökké!” Abiathar erre megparancsolta, hogy ököllel verjék be száját, és ügyében Herodeshez követséget küldve elérte, hogy Jakabbal együtt őt is fejezzék le. Mikor mindkettejüknek már fejét készültek venni, Jakab a hóhértól kért egy korsó vizet, és ott helyben megkeresztelte Josiast, majd fejük vételével mindketten vértanúhalált haltak.
Szent Jakabot március 25-én fejezték le, a Szeplőtelen fogantatás ünnepén, július 25-én vitték át Compostelába, és december 30-án temették el, mert sírhelyének elkészítése júliustól decemberig húzódott. Az Egyház azonban úgy határozott, hogy ünnepét egyetemlegesen július 25-én kell megülni, mert ez a legalkalmasabb időpont.
Jakab feje vétele után – mint Johannes Beleth mondja,* aki ezt az átvitelt gondosan elbeszéli –, tanítványai, félvén a zsidóktól, éjjel ellopták testét, és hajóra tették. A tetemet az isteni gondviselésre bízva szállottak tengerre, és anélkül, hogy kormányoztak volna, az Úr angyalának vezérletével Galíciában, Lupa királyságában szálltak partra. Hispaniában ugyanis egy ilyen nevű királynő uralkodott, aki életvitelével érdemelte ki nevét.* Kirakván tehát a hajóról a testet, egy hatalmas kőre helyezték, mely lassanként, mint a viasz, hozzáidomult a testhez, és csodálatos módon szarkofággá változott. A tanítványok Lupa elé járulva mondták: „Az Úr Jézus Krisztus küldi tanítványa tetemét hozzád, hogy akit nem akartál életében befogadni, fogadd be holtában.” Elmesélték neki a csodát, hogy miként értek oda minden kormányzás nélkül, és illő helyet kértek sírjának. Miután a királynő végighallgatta őket – miként szintén Johannes Beleth mondja –, csalárd módon egy igen kegyetlen férfihoz, vagy mások szerint Hispania királyához irányította őket, hogy nyerjék el a dologhoz beleegyezését. Ő azonban elfogatta, és börtönbe vetette őket. Amikor azonban lepihent, az Úr angyala kitárta a börtön kapuit és szabadon engedte a foglyokat.
Miután a zsarnok erről értesült, sebtében katonákat menesztett utánuk, hogy elfogassa őket. Miközben azonban a katonák egy hídon haladtak át, a híd leszakadt, és mindnyájan a folyóba vesztek. Miután ennek hírét vette, bűnbánattól vezetve, magát és övéit féltve, a tanítványok után küldetett, hogy térjenek vissza hozzá, s bármit kérhetnek tőle, megkapják. Ők vissza is tértek és a város népét az Úr hitére térítették. Ezek hallatára Lupa erősen bánkódott, és a hozzá visszatérő tanítványoknak, akik a király beleegyezését föltárták előtte, így válaszolt: „Keressétek meg az ökreimet ezen és ezen a helyen vagy hegyen, fogjátok be kocsiba őket, s vigyétek el uratok testét, és olyan sírhelyet készítsetek neki, amilyet akartok.” Ezt azonban a királynő farkas-fondorlattal mondta, tudta ugyanis, hogy ezek az ökrök fékezhetetlen, vad bikák, és úgy gondolta, hogy nem lehet kocsi elé fogni őket, vagy ha igát raknának rájuk, megbokrosodnának, így összetörnék a kocsit, a tetemet ledobnák és a tanítványokat is megölnék. De mit sem ér a bölcsesség az Úr ellen! Azok ugyanis nem is gondolván ármányra, felhágtak a hegyre, és egy sárkányt, aki tüzet lövellve rájuk rontott, keresztet vetvén felé, a hasánál kettészeltek. A bikák felé is keresztet vetettek, s azok rögtön kezes bárányokká szelídültek, Befogva őket, Szent Jakab testét kocsira helyezték a kővel együtt, amin nyugodott. Az ökrök, kormányzás nélkül, Lupa palotájába vitték a tetemet. Lupa ennek láttára elámult, hitt, és keresztény lett. Mindent, amit kértek, megadott, palotáját Szent Jakab tiszteletére templommá szenteltette, bőkezűen megajándékozta, életét pedig jócselekedetek közepette fejezte be.
Egy Bernát nevű férfi a modenai püspökségből – mint Callixtus pápa mondja –, miközben megláncolva egy torony mélyén raboskodott, mindvégig Szent Jakabhoz fohászkodott. Megjelent előtte Szent Jakab, mondván: „Jer, kövess engem Galíciába!” Amint eltűnt, Bernát láncai lehullottak, kötelékeit nyakába akasztotta, felhágott a torony tetejébe, és innen a mélybe vetette magát, s bár a torony hatvan könyök magas volt, semmi baja nem esett.
Egyszer valaki – mint Beda mondja – sokadszorra is súlyos bűnbe esett, és a püspök félt feloldozni. Mikor megvallotta bűnét, elküldte a püspök Szent Jakabhoz egy cédulával, amire feljegyezték azt a bűnt. A szent ünnepén ez az ember az oltárra helyezte a cédulát, és kérte Szent Jakabot, hogy a maga érdemeiért törölje el a bűneit. Miután felnyitotta a cédulát és bűneit teljesen eltörölve találta, Istennek és Szent Jakabnak hálát adván, a történteket mindenkinek elmesélte.
Lotharingiából harminc férfi – mint Hubert de Besancon mondja – útnak indult Szent Jakabhoz, az Úr 1070. esztendeje táján, s egy kivétellel mindnyájan kölcsönös segítségnyújtást fogadtak egymásnak. Egyikük megbetegedett, és tizenöt napig vártak rá a többiek, míg végül hátrahagyták. Csak egy maradt vele, hogy vigyázzon rá a Szent Mihály-hegy lábánál, az, aki nem tett a többiekkel fogadalmat. Beesteledvén a beteg meghalt. Életben maradt társa a hely kietlensége, a halott jelenléte, az éjszaka fenyegető sötétsége és a barbár nép vadsága miatt nagyon félt. Szent Jakab rögtön megjelent neki egy lovag képében, és vigasztalva így szólt hozzá: „Add fel nekem a halottat, te pedig ülj fel mögém a nyeregbe”, és így egy éjszaka, napfelkeltéig 15 napi járóföldet tettek meg az Öröm hegyéig, ami már csak félmérföldnyire volt Szent Jakabtól. Megérkezvén ide, Szent Jakab mindkettőjüket leszállította lováról, és meghagyta az élőnek, hogy hívja egybe Szent Jakab kanonokjait a megholt eltemetésére, társainak pedig mondja meg, hogy megszegett fogadalmuk miatt zarándokútjuk semmit sem ér. A férfi teljesítette Jakab utasításait, és csodálkozó társainak útjáról tudtukra adta mindazt, amit Jakab mondott neki.
Egy német – mint Calixtus pápa mondja – az Úr 1200. esztendeje körül fiával együtt Szent Jakabhoz igyekezett. Toulouse városában megszálltak, s a fogadós leitatta őket, málhájukba pedig egy ezüstpoharat rejtett. Másnap reggel a távozó vendégek után eredt, s mint valami tolvajokat, visszaparancsolta és megvádolta őket, hogy ellopták az ezüstpoharat. Azt felelték neki, hogy büntesse meg őket, ha náluk találja az ezüstpoharat. Miután csomagjaikat kibontva megtalálta, azon mód nagy sietve bíró elé hurcolta őket. Így szólt az ítélet; minden holmijukat adják át a fogadósnak, és egyikük bitófán lakol. De mivel az atya a fiú, a fiú pedig az atya helyett akart meghalni, végül a fiút akasztották fel, és az atya mély gyászban folytatta útját Szent Jakabhoz. 36 nap múltán visszatérve odalépett fia teteméhez és keservesen siránkozott fölötte, s íme a felakasztott fiú vigasztalni kezdte őt, mondván: „Kedves atyám, ne sírjál, hiszen soha nem volt ilyen jó dolgom. Mindeddig Szent Jakab tartott meg és égi kedvességgel üdít föl engemet.” Ezt hallván az atya rohant a városba, és az összesereglő emberek a zarándok fiát érintetlenül vették le, és a fogadóst akasztották fel helyette.
Szentviktori Hugó írja, hogy egy Szent Jakabhoz igyekvő zarándoknak megjelent az ördög Szent Jakab képében, és sokszor emlékezetébe idézve az evilági élet nyomorúságát, azt állította, hogy akkor lesz boldog, ha az iránta való tiszteletből megöli magát. Az meg rögtön kardot ragadott és azon mód végzett magával. És amikor a gyanú arra terelődött, akinek a házában megszállt és igen-igen félnie kellett a haláltól, a megholt feléledt és elmondta, hogy miközben az ördög, aki a halálra rábeszélte, a pokol kínjaira vitte, odalépett Szent Jakab és az ördög kezéből kiragadva a Bíró trónusa elé vezette, s az ördögök vádaskodása ellenére elérte, hogy visszanyerje életét.
Egy Lyon vidékéről való ifjú – mint Hugo clunyi apát meséli –, aki gyakorta nagy áhítattal járt Szent Jakabhoz, egy alkalommal, amikor oda tartott, éjjel paráználkodás bűnébe esett. Folytatta útját, majd egy éjjel megjelent neki az ördög Szent Jakab képében, mondván: „Tudod-e, ki vagyok?” Mire ő megkérdezte, kicsoda. Az ördög így válaszolt: „Jakab apostol vagyok, akit évente meg szoktál látogatni. Tudod, hogy nagyon örültem a buzgóságodnak, de a minap otthonodból eltávozván paráznaságba estél, és azt meg sem gyóntad, mégis hozzám merészeltél jönni, mintha zarándoklatod az Istennek és nekem tetszhetnék. Ez így nem ér semmit. Aki hozzám akar zarándokolni, előbb gyónásban fel kell tárnia bűneit, és aztán kell zarándoklattal vezekelnie az elkövetettekért.” Ezt mondva eltűnt az ördög. Akkor a kétségbeesett ifjú úgy döntött, hogy hazatér, meggyónja bűneit és azután indul újra útnak. És lám, az ördög ismét megjelent az apostol képében, s szándékáról lebeszélte azt állítván, hogy erre a bűnre semmiképpen nem nyerhet bocsánatot, hacsak nem vágja le tőből hímtagját, de még jobban tenné, ha megölné magát, s az ő kedvéért vértanú lenne. Az ifjú pedig, míg társai aludtak, kardot ragadva lemetszette nemzőszervét, majd ugyanazzal a karddal hasba döfte magát. Társai felébredve látták, mit tett, és igen megijedve elmenekültek, nehogy emberölés gyanújába keveredjenek. Miközben a sírgödör készült, feléledt a halott, és elmesélte, hogy mi is történt vele: „Mikor az ördög sugalmazására megöltem magamat, az ördögök megragadva Róma felé vittek, és íme, Szent Jakab rögtön odafutott és erősen megdorgálta őket csalárdságukért. Miután hosszabb ideig vitatkoztak, Szent Jakab parancsára egy rétre érkeztünk, ahol a Boldogságos Szűz számos szenttel körülvéve beszélgetett. Miután Szent Jakab apostol elpanaszolta neki ügyemet, ő is erősen megdorgálta az ördögöket és parancsot adott, hogy újra életre keljek. Szent Jakab tehát megragadván visszaadott az életnek, mint láthatjátok.” Három nap múlva már csak sebhelyek látszottak rajta. Útnak indult, és ifjú társainak mindent rendre elmesélt.
Egy francia az Úr 1100. esztendeje táján – mint Calixtus pápa mondja – feleségével és gyermekeivel Szent Jakabhoz ment, részben, mert el akarta kerülni a francia földön akkoriban pusztító halált, részben mert Szent Jakabot akarta fölkeresni. Miután megérkeztek Pamplona városába, felesége elhunyt, és a fogadós minden pénzét elvette tőle a málhás állattal együtt, amin a gyerekeket szállította. Elkeseredve, az egyik gyereket nyakába vette, a többit kézen fogva vezette. Akkor egy férfi jött velük szembe szamárháton, aki részvétre indult irántuk, átengedte neki szamarát, hogy azon utazzanak a gyerekek. Miután megérkezett Szent Jakabhoz, virrasztás és imádkozás közben megjelent neki Szent Jakab és megkérdezte, hogy felismeri-e. Azt válaszolta, nem. Mire Jakab: „Én vagyok Jakab apostol, aki átadta neked a szamarat, és visszafelé is odaadom, de tudd meg jó előre, hogy a fogadós a háza tetejéről lezuhanva életét veszti, és visszakapod mindazt, amit elvett tőled.” Így is történt. Ő pedig vígan hazaért, és mikor gyermekeit levette a szamárról, az rögtön eltűnt.
Egy zsarnok jogtalanul kifosztott és fogságban tartott egy kalmárt, aki áhítattal fohászkodott Szent Jakab segítségéért. S bár az őrök ébren voltak, Szent Jakab megjelent neki, a torony tetejére vezette, s a torony abban a pillanatban úgy meghajlott, hogy csúcsa a földet érte, s onnan a kalmár egyszerűen lelépett és szabadon eltávozott. Az őrök, akiket utána küldtek, nem láthatták meg, bár mellette siettek el.
Három lovag a lyoni egyházmegyéből – mint Hubert de Besançon mondja – Szent Jakabhoz igyekezett. Egyikük Szent Jakab iránti szeretettől vezérelve egy asszonyka zsákját felvette a lovára. Majd talált egy beteg embert, akinek jártányi ereje sem volt. Felültette lovára, maga meg a beteg zarándok botját az asszony zsákjával vállára vette, és lova mögött bandukolt. Ám mire Galíciába ért, a nap hevétől és az út fáradalmaitól súlyos betegségbe esett, majd miközben társai a lelke üdvéről faggatták, három napon át néma maradt, a negyedik napon pedig így szólt halálát váró társaihoz: „Hálát adok Istennek és Szent Jakabnak, mert az ő érdemei szabadítottak meg. Amikor ugyanis meg akartam tenni azt, amire figyelmeztettetek, démonok támadtak rám és olyan keményen fojtogattak, hogy semmit, ami a lelkem üdvét szolgálta volna, nem tudtam a számon kiejteni, Titeket ugyan hallottalak, de válaszolni nem tudtam. Most azonban Szent Jakab belépett ide, bal kezében az asszony zsákját hozta, jobbjában a szegény botját, akiket az úton segítettem meg. Úgy, hogy a zarándokbotot lándzsa, a zsákot pajzs gyanánt használta: haragosan az ördögökre emelte a botot és megrémítve menekülésre kényszerítette őket. Szent Jakab kegyelme szabadított meg engemet és adta vissza nekem a beszéd képességét. Hívjatok papot, mert nem leszek már sokáig életben.” És egyikőjükhöz fordulva így szólt: „Barátom, ne szolgálj tovább uradnak, aki bizonyosan elkárhozott és nem sok idő múlva gonosz halállal hal meg.” Miután társukat eltemették, ez elmondta urának, amit hallott, de az semmibe vette, és nem igyekezett megjavulni. Kis idő múlva háborúban lándzsadöfés végzett vele.
Amikor egy Vézelaj-ból származó és Szent Jakabhoz tartó férfinak – mint Calixtus pápa mondja – elfogyott a pénze, koldulni meg szégyellt, egy fa alatt megpihenve azt álmodta, hogy Szent Jakab táplálja. Felébredve a fejénél hamuba sült kenyeret talált, amiből tizenöt napig élt, amíg haza nem ért. Nap, mint nap kétszer ehetett belőle annyit, amennyire szüksége volt, s másnapra a kenyeret zsákjában mindig érintetlenül találta.
Calixtus pápa tudósít arról, hogy egy barcelonai polgár az Úr 1100. éve táján Szent Jakabhoz jővén csak azt az egyet kéne, hogy ellenség fogságába ne essék. Visszatérőben Szicíliánál a tengeren szaracénok ejtették fogságba. Többször adták el vásárokban, de láncai, amelyekkel megkötözték, mindig megoldódtak. Miután már a tizenharmadik alkalommal adták el és kettős lánccal kötötték meg, Szent Jakabhoz fohászkodott. Szent Jakab megjelent előtte, mondván: „Mivel templomomban a lelked üdvéről megfeledkezve, csak tested megszabadítását kérted, ezért kerültél ilyen veszedelembe, de mert az Úr könyörületes, elküldött engem, hogy kiváltsalak.” Láncai rögtön szétpattantak, és a szaracénok földjén, váraik között, mindenki szeme láttára és csodálkozására hazatért, a csoda bizonyságául egy darabot magával víve a láncból. Amikor valaki el akarta fogni, a láncot látva megrettent és hanyatt-homlok elmenekült. Sőt, amikor a pusztai vándorlásában oroszlánok és vadállatok akartak rátámadni, amint meglátták a láncot, nagyon megrémültek és rögtön futásnak eredtek.
Az Úr 1238. évében Szent Jakab vigíliáján egy Prato nevű várban, Firenze és Pistoia között, egy ifjú paraszti együgyűségében felgyújtotta gyámja vetését, aki őt ki akarta forgatni örökségéből. Elfogták, s miután beismerte bűnét, arra ítélték, hogy kötözzék ló farkához, és utána égessék meg. Bűnét megbánva; magát Szent Jakab oltalmába ajánlotta, s noha köves talajon egy szál ingben vonszolták végig, sem a teste, sem az inge nem sérült meg. Végül karóhoz kötik, körberakják fával, s meggyújtva lángra kap a fa és az ő kötelékei is, de ő mindvégig Szent Jakabot hívta segítségül, és sem az ingén, sem a testén nem esett serülés. Midőn ismét tűzbe akarják vetni, a nép kiragadja, és magasztalva dicsőítik az Urat az ő apostolában.
fordította: Veszprémy László