Kristófot megkeresztelkedése előtt Reprobusnak nevezték, de utána Kristóf (Christophorus), azaz ‚Krisztushordozó’ lett a neve, mivel négyféle módon hordozta Krisztust: vállán, midőn a folyón átkelt; testében, midőn sanyargatásokat szenvedett; lelkében, midőn áhítatba mélyedt; száján, midőn megvallotta, hogy vétkezett, avagy midőn hirdette az igét.
Kristóf a kananeusok népéből származott, óriás termetű, félelmetes tekintetű volt, magassága tizenkét könyök. Egyik élettörténetében olvassuk, hogy egyszer, midőn a kananeusok királyának szolgálatában állott, eszébe vette, hogy megkeresi a világ legnagyobb fejedelmét, és hozzá csatlakozik. Eljutott hát egy hatalmas királyhoz, akiről azt tartották, hogy nála nagyobb fejedelem nincsen a világon. A király Kristófot meglátva szívesen fogadta, és udvarában marasztalta. Egy napon azonban az énekmondó egy dalt adott elő a király előtt, s a dalban gyakran emlegette az ördög nevét. A király, mivel keresztény volt, az ördög nevének hallatára mindannyiszor keresztet vetett. Látta ezt Kristóf és igen elcsodálkozott, hogy mit csinál a király, és mi akar lenni az a jel. Meg is kérdezte, de a király nem akart nyíltan felelni. Erre Kristóf azt mondta: „Ha meg nem mondod, nem maradok tovább nálad!” A király kénytelen volt megmondani: „Ha az ördög nevét hallom, ezzel a jellel erősítem meg magam, mert félek, hogy a hatalmába kerít és ártalmamra lesz.” Mire Kristóf: „Ha félsz az ördögtől, hogy árthat neked, bizonyára nagyobb és hatalmasabb tenálad, amit az is bizonyít, hogy ennyire rettegsz. Csalatkoztam hát reményemben, hogy megtaláltam a világ legnagyobb és leghatalmasabb urát. El is búcsúzom most tőled, mert meg akarom keresni azt az ördögöt, hogy urammá tegyem, s szolgálatába álljak.”
Elhagyta hát a királyt és igyekezett az ördög nyomára akadni. Egy nagy pusztában járva, meglátott egy nagy sereg katonát. Közülük az egyik, vad és rettenetes vitéz, odalépett hozzá és megkérdezte, merre tart. Kristóf azt felelte neki: „Az ördög urat keresem, hogy urammá tegyem.” Erre amaz: „Én vagyok az, akit te keresel.” Megörült Kristóf és elszegődött hozzá örök szolgálatra, elfogadván az ördögöt urának.
Együtt mentek tovább, és valahol az országúton egy útszéli kereszthez értek. Ahogy az ördög meglátta a keresztet, rémülten menekült, letért az útról, és a kietlen pusztaságon át, rángatta magával Kristófot. Később visszatért az útra. Látva ezt Kristóf, csodálkozva kérdezte, mitől ijedt meg annyira, hogy elhagyta a sima utat, és akkora kerülőt tett úttalan utakon a kietlen pusztaságban. Az ördög semmiképpen nem akarta megmondani. Kristóf erre azt mondta neki: „Ha nem mondod meg, rögtön itt hagylak!” Az ördög erre kénytelen-kelletlen megmondta: „Egy embert, akinek Krisztus a neve, keresztre feszítettek, s valahányszor meglátom keresztjének jelét, nagyon megrémülök, és rettegve menekülök.” Kristóf erre: „Az a Krisztus tehát nagyobb és hatalmasabb tenálad, hogy a jelétől ennyire félsz? Hiába fáradoztam hát, még mindig nem találtam meg a világ legnagyobb fejedelmét. Búcsút veszek most tőled, mert azt a Krisztust akarom megkeresni.”
Már jó ideje kutatta, hogy ki vezethetné Krisztus nyomára, amikor eljutott egy remetéhez, aki prédikált neki Krisztusról, és alaposan kitanította a hitre. Így szólt a remete Kristófhoz: „Az a király, akit szolgálni kívánsz, elvárja, hogy gyakran böjtöljön az ember.” Kristóf erre: „Más szolgálatot kérjen tőlem, mert ezt nem tudom megtenni.” Ekkor a remete azt mondta: „Sokat kell imádkoznod!” Kristóf erre: „Nem tudom, mi az. Efféle szolgálatot sem tudok teljesíteni.” A remete végül így szólt: „Ismered ezt és ezt a folyót, melyen veszélyben forog, aki csak átkel rajta, és sokan bele is vesznek?” Kristóf így válaszolt: „Ismerem.” Erre a remete: „Mivel hatalmas termetű vagy és jó erős, ha letelepednél a folyó mellett és mindenkit átvinnél rajta, ez igen kedves lenne Krisztus királynak, akit szolgálni akarsz. Remélem, hogy ott meg is mutatkozik neked.” Kristóf ekkor azt mondta: „Erre valóban képes vagyok, e szolgálatra elszegődöm hozzá.”
Oda is ért a mondott folyóhoz, és a partján egy kalyibát épített magának. Bot gyanánt egy rudat fogott a kezébe, erre támaszkodott a vízben, és mindenkit készségesen általvitt. Sok nap eltelt már, mikor egyszer a kunyhóban pihenvén, egy fiúcska hangját hallotta, amint őt hívja, mondván: „Kristóf, gyere ki, és vigyél át engem!” Kristóf felriadván kiszaladt, de senkit nem talált. Visszatért a kunyhóba, de ismét hallotta az előbbi hívó hangot. Ismét kiszaladt, de most sem talált senkit. Amikor harmadszor is kiment a hang hívására, egy kisfiút pillantott meg a folyó partján, aki nagyon kérte, hogy vigye át a túlsó partra. Kristóf a vállára emelte a fiúcskát, és botját a kezébe fogva a folyóba lépett, hogy átkeljen.
Íme, a folyó vize egyszer csak emelkedni kezdett, a fiúcska meg nehéz lett, mint az ólom. Ahogy ment előre, úgy nőttek a hullámok, és a gyermek egyre elviselhetetlenebbül nyomta a vállát. Kristófot nagy szorongás fogta el, mert látta, hogy veszélybe kerültek. Amikor végre nagy nehezen átgázolt a folyón, letette a fiút a földre, és azt mondta neki: „Nagy veszélybe sodortál engem, te fiú, olyan nehéz voltál, hogy ha az egész világot magamra veszem, az sem lehet súlyosabb.” A fiú azt felelte neki: „Ne csodáld, Kristóf, mert nemcsak az egész világ terhét cipelted a válladon, hanem azt is, aki a világot teremtette. Én vagyok Krisztus, a te Királyod, nekem szolgálsz ezzel a munkával. Hogy megbizonyosodj arról, amit mondok, visszatérve szúrd a földbe botodat a kunyhó mellett, s meglátod, reggelre kivirágzik, és gyümölcsöt hoz.” Ezzel eltűnt a szeme elől. Visszatért Kristóf a házához, leszúrta a botot a földbe, s reggelre kelve látta, hogy pálma gyanánt kilombosodott, és datolyát termett.
Ezután Lyciába, Samos városába érkezett, de nem értette a helybéliek nyelvét. Kérte az Urat, hogy tegye érthetővé számára. Míg imádkozott, a bírák azt gondolták, hogy eszelőssel van dolguk, és otthagyták. Kristóf pedig elérvén, amit kívánt, arcát eltakarva a vesztőhelyre sietett, ahol a keresztényeket és mindazokat, akiket éppen kínoztak, megerősítette az Úrban. Ekkor az egyik bíró arcul ütötte. Kristóf feltárva kilétét, így szólt: „Ha nem lennék keresztény, menten megbosszulnám ezt a jogtalanságot.” Ekkor botját a földbe szúrta, és kérte az Urat, hogy a nép megtérítésére fakadjon rajta lomb. Ez rögtön meg is történt, és nyolcezer ember megtért.
A király kétszáz vitézt küldött érte, hogy vezessék elé. Azok imádságba mélyedve találták Kristófot, s nem merték zavarni. Újra ennyi katonát küldött érte, azok meg vele együtt kezdtek imádkozni. Felállt ekkor Kristóf és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok meglátván orcáját, így szóltak: „A király küldött minket, hogy téged megkötözve elébe vezessünk.” Erre Kristóf: „Ha akarnám, se szabadon, se megkötözve nem tudnátok elvezetni engem,” A katonák azt mondták: „Ha nem akarsz jönni, menj szabadon, ahová csak kívánsz, mi pedig azt mondjuk majd a királynak, sehol sem találtunk.” „Nem úgy – mondta –, veletek megyek.” Hitre térítette mindnyájukat, hátraköttette saját kezét, s megparancsolta, hogy vezessék megkötözve a király elé.
A király meglátva őt, rémületbe esett és lehanyatlott a trónjáról. Szolgái fölemelték, s ekkor Kristófot neve és hazája felől kezdte faggatni. Kristóf azt mondta neki: „Megkeresztelkedésem előtt Reprobusnak hívtak, most pedig Kristóf a nevem.” Erre a király: „Ostoba nevet választottál magadnak ezzel a névvel, mivel Krisztust keresztre feszítették, és sem magán nem tudott segíteni, sem pedig neked nem tud. Nos, átkozott kananeus, miért nem áldozol az isteneinknek?” Kristóf így válaszolt neki: „Méltán Dágon a neved, mert te magad vagy e világ halála, az ördög cimborája, az isteneid pedig csak emberi csinálmányok.” A király erre: „Vadállatok közt nevelkedtél, úgy is beszélsz, mint egy vad; eszes ember meg sem érti. Most pedig vagy áldozol, és nagy jutalomban részesülsz, vagy nem, és akkor kegyetlenül meglakolsz.” Midőn Kristóf nem volt hajlandó áldozatot bemutatni, a király börtönbe vettette, azokat a katonákat pedig, akiket érte küldetett, Krisztus nevéért lefejeztette.
Ezután két szépséges leányzót záratott mellé, az egyiket Niceának, a másikat Aquiliának hívták, s nagy jutalmat ígért nekik, ha Kristófot bűnbe viszik. Meglátva őket, imádkozni kezdett Kristóf, de amikor a lányok simogatással és ölelgetéssel kezdték ingerelni, fölállt és így szólt: „Mit kerestek itt? Miért küldtek ide titeket?” Azok pedig orcájának ragyogásától megrémülvén, azt mondták: „Könyörülj rajtunk, Isten szentje, hogy hihessünk Istenben, akit te hirdetsz!” A király meghallván ezt, magához vezettette a két lányt és így szólt: „Titeket is rászedett? Az istenekre esküszöm, ha nem áldoztok az isteneknek, szörnyű halállal végzitek!” Azok így feleltek: „Ha azt kívánod, hogy áldozzunk, üríttesd ki a tereket, és hívass össze mindenkit a templomba!” Így is történt. Ők meg beléptek a templomba, levetették övüket, az istenek nyakába akasztották, s a földre rántották a szobrokat, hogy porrá törtek. Így szóltak ekkor a körülállókhoz: „Eredjetek, hívjatok orvost, aki meggyógyítja isteneiteket!” Ekkor a király parancsára fölakasztják Aquilinát, a lábára pedig egy hatalmas követ kötnek, úgyhogy minden tagja szétszakad. Miután elköltözött az Úrhoz, nővérét, Niceát tűzbe vetik, de sértetlenül jön ki belőle. Ezután lefejezik.
Kristófot ekkor a király elé állítják, aki megparancsolja, hogy vasvesszőkkel ütlegeljék, és húzzanak a fejére izzó vassisakot. Ezután egy vaspadot csináltat, és rákötteti Kristófot. Tüzet gyújtat alá, amit szurokkal táplálnak. De a pad, mint a viasz, szétmállik, és Kristóf sértetlen marad. Ezután egy karóhoz kötteti, és négyszáz katonával nyilaztat rá, de a nyílvesszők a levegőben megállnak, és egy sem éri el őt. A király azt gondolván, hogy már lenyilazták Kristófot, gúnyolódni kezdett rajta. Ekkor egy nyílvessző a levegőben megfordult, eltalálta a szemét, s menten megvakult. Kristóf így szólt hozzá: „A holnapi napon bevégzem. Te pedig, zsarnok, csinálj sarat a véremmel, kend meg vele szemedet, és visszanyered szemed világát.”
A király parancsára elvezetik Kristófot a vesztőhelyre, és miután imádkozott, lefejezik. A király összegyűjtött egy keveset a véréből, és szemére helyezve így szólt: „Isten és Szent Kristóf nevében.” És rögtön gyógyulást nyert. Ekkor a király hinni kezdett, és parancsot adott, hogy ha valaki Istent vagy Szent Kristófot gyalázni merészelné, azonnal karddal vágják le.
Ambrus a Praefatiójában azt mondja a vértanúról: „Uram, te Szent Kristófot az erényeknek olyan bőségével és a tudásnak olyan kegyelmével halmoztad el, hogy ragyogó csodáival 48000 embert térített a pogány tévelygésekből a keresztény hit megvallására. Nicea és Aquilina, akik a bordélyban hosszú időn át szolgálták a testi fertőt, tiszta életre tértek, és tanítása nyomán elnyerték a vértanúság koronáját. Az égő máglyán, vaspadhoz kötözve nem félt a forróságtól, és egy egész napon át egy sereg katona sem volt képes nyilával eltalálni. Az egyik nyílvessző a hóhérnak szemét ütötte ki, de a szent vértanú vérével összekevert föld visszaadta szeme világát. Kristóf a testi vakságtól megszabadítva megvilágosította elméjét is, mivel, irgalmat eszközölt ki számára nálad Uram. Alázatos könyörgésével elérte, hogy a betegségeket és nyavalyákat elűzze.”
fordította: Madas Edit