Márta, Krisztus vendéglátója, királyi családból származott, atyja Syrus, anyja Eucharia volt. Atyja Szírián és más tengermelléki területeken uralkodott. Márta három várost, Magdalumot, a két Bethaniát és Jeruzsálem városának egy részét örökölte nővérével közösen anyjuk halála után. Sehol nem olvassuk, hogy férje lett volna, vagy hogy férfival együtt élt volna, hanem az Úrnak szolgált, mint szíves vendéglátó. Azt akarta, hogy nővére hasonlóképpen szolgáljon, mert az volt a meggyőződése, hogy ily jeles vendég szolgálatára az egész világ is kevés.
Az Úr mennybemenetele és a tanítványok szétszóródása után fivérével, Lázárral, nővérével, Mária Magdolnával és Szent Maximinusszal, aki megkeresztelte a testvéreket, s akire a Szentlélek bízta őket, és még sok mással együtt a hitetlenek egy hajóba zárták őket, s elrabolták evezőiket, vitorláikat, a kormánylapátot és minden élelmüket. De az Úr vezetésével eljutottak Marseille-ba. Azután Aachen környékére érkezvén megtérítik a népet. Szent Márta pedig ékesszólóan tudott beszélni, és mindenki szerette őt.
Azokban az időkben a Rhône fölött egy berekben, Arles és Avignon között élt egy sárkány: félig szárazföldi állat, félig hal, vastagabb egy ökörnél, hosszabb a lónál, palloshoz hasonló fogai éles agyarak voltak, s kétfelől kettős páncél védte. A folyóban bújt el, és minden átkelőt elpusztított, minden hajót elsüllyesztett. Az ázsiai Galatiából jött ide a tengeren át. Leviatán, a vad tengeri kígyó, valamint egy Onachus nevű állat nemzette. Ezt Galatia vidéke szülte. Üldözőire egy holdnyi körzetben rálövelli ürülékét, és amihez az hozzáér, azt megégeti, mint a tűz. A nép kérésére Márta megkereste a sárkányt. Mikor rátalált a berekben, éppen embert evett. Meghintette szenteltvízzel és egy keresztet mutatott neki – ezzel tüstént legyőzte, s a sárkány úgy állt ott, mint egy birka. Szent Márta saját övével megkötözte, s a nép ott helyben lándzsákkal és kövekkel elpusztította. Ezt a sárkányt az ott lakók Tarascusnak nevezték, s ennek emlékezetére azt a helyet mind a mai napig Tarasconnak mondják. Korábban Nerlucnak, azaz ‚fekete bereknek’ hívták, mivelhogy sűrű, sötét erdők voltak azon a környéken.
Szent Márta pedig – mesterének, Maximinusnak és nővérének engedelmével – itt is maradt. Szünet nélkül imádkozott és böjtölt, majd nővérek népes közösségét gyűjtötte egybe. Nagy bazilika is épült ott a mindenkor szeplőtelen Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Márta kemény életet élt: tartózkodott a hústól és minden kövér ételtől, tojástól, sajttól és a bortól. Csak egyszer evett napjában, de napjában százszor borult térdre, és százszor minden éjjel.
Egy alkalommal, mikor Avignon mellett, a város és a Rhône folyó között prédikált, egy ifjú a folyón túlról hallani szerette volna szavait. Mivel nem volt hajója, levetkőzve úszni kezdett, de az ár ereje rögtön elragadta, és belefulladt a vízbe. Testét, melyet másnap nagy nehezen megtaláltak, letették Szent Márta lába elé, hogy keltse életre. Ő erre kereszt alakban leborult a földre és így imádkozott: „Adonáj, Uram Jézus Krisztus! Te, aki egykor fivéremet, Lázárt, akit szerettél, életre keltetted, tekints le ránk, én drága vendégem, tekintsd a körülállók hitét, és keltsd életre ezt a fiút!” Megfogta az ifjú kezét, az pedig föltámadt, és fölvette a szent keresztséget.
Eusebius mondja el Egyháztörténetének ötödik könyvében, hogy a vérfolyásos asszony a gyógyulása után udvarában, illetve díszkertjében Krisztusszobrot állíttatott, rojtos szegélyű köntössel – ahogy egykor látta őt –, és nagy tiszteletben részesítette ezt a szobrot. Az alatta növő füvek pedig, melyeknek korábban semmiféle gyógyerejük nem volt, mikor elérték a rojtokat, olyan hatásosak lettek, hogy sok beteg meggyógyult tőlük. Erről a vérfolyásos asszonyról, akit az Úr meggyógyított, mondja Ambrus,* hogy ő volt Márta. Jeromos pedig arról számol be, s a Háromrészes Egyháztörténetben is benne van,”* hogy a hitehagyott Julianus elvitte innen a képmást, amit a vérfolyásos asszony csináltatott, és a magáét tette a helyére, de villám csapott bele, és összetört.
Halálát egy esztendővel előre kinyilatkoztatta Mártának az Úr. Abban az egész évben láz gyötörte, és elhunyta előtt nyolc nappal az angyalok karát hallotta, akik nővérének lelkét vitték az égbe. Így beszélt erről fivéreinek és nővéreinek egybegyűlt közösségében: „Drága társaim, kedves növendékeim, kérlek, örvendezzetek velem együtt, mert ujjongva látom, hogy nővérem lelkét angyali karok viszik a megígért hazába! Én gyönyörűséges, szeretett nővérem, Mestereddel, az én Vendégemmel élsz tehát a boldog hazában!” Ezután, minthogy érezte közeli halálát, figyelmeztette övéit, hogy gyújtsanak gyertyákat és virrasszanak körülötte, míg meg nem hal.
A halála előtti napon, éjféltájban az őrállókat elnyomta az álom, erős szélroham vágott be, és eloltotta az összes gyertyát. Szent Márta gonosz lelkek csapatát vette észre, és imádkozni kezdett: „Én Atyám, Éli, drága vendégem! Összegyűltek csábítóim az én elveszejtésemre, s kezükben tartják az írást mindarról, ami rosszat tettem. Éli, Atyám, ne távozzál el tőlem (Zsolt 70,12), hanem siess segítségemre (uo. 69,2)!” És íme látta, hogy nővére jön felé, kezében fáklyát tartva, amiről meggyújtotta a gyertyákat is, s mialatt egyikük a másikát nevén szólította, íme, megjött Krisztus, és azt mondta: „Jöjj, szeretett vendéglátóm, és ahol én vagyok, ott leszel te is velem! Te befogadtál és vendégül láttál engem házadban, én befogadlak téged az égben, és szerelmedért meghallgatom azokat, akik a te közbenjárásodat kérik.” S midőn elközelgett költözésének órája, kivitette magát a szabadba, hogy láthassa az eget, s meghagyta, hogy tegyék le a puszta földre, bele a hamuba, és hogy tartsák előtte a kereszt jelét. E szavakkal imádkozott: „Én drága vendégem, őrizz meg engem, a te szegénykédet, és miképpen nálam vendégeskedni méltóztattál, úgy végy fel engem a te mennyei vendégségedbe.” És meghagyta, hogy olvassák föl neki Krisztus szenvedését a Lukács szerinti evangéliumból. S mikor elhangzott, hogy „Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet” (Lk 23,46), kilehelte lelkét.
Másnap, vasárnap, miközben a holttest mellett a hajnali dicséretet mondták, a harmadik óra táján, Périgueux-ben Szent Fronto éppen szentmisét mondott. A szentlecke után elaludt székében, s megjelent neki az Úr, mondván: „Szeretett Fronto, ha teljesíteni akarod azt, amit egykor az én vendéglátómnak ígértél, kelj fel gyorsan és kövess engem!” Teljesítette a parancsot, és azon nyomban Tarasconba mentek. Zsoltárokat énekeltek Márta teste körül, végigmondták az egész zsolozsmát, a többiek pedig válaszoltak. Utána saját kezükkel helyezték sírjába Márta testét. Amikor pedig Périgueux-ben az evangélium előtti énekek végére értek, a diákonus az evangélium felolvasásához áldást kért, s fölébresztette a püspököt, aki még alig tért magához, amikor válaszolt: „Testvéreim, miért ébresztettetek föl? Az Úr Jézus Krisztus elvitt engem vendéglátójának, Mártának a holttestéhez, s eltemettük őt. Küldjetek azért gyorsan futárokat oda, s hozzák el aranygyűrűmet és gyapjúkesztyűmet, mert mialatt a test eltemetéséhez készülődtünk, rábíztam a sekrestyésre, de megfeledkeztem róluk, mert oly hirtelen ébresztettetek föl.”
Elküldték a futárokat, s a püspök szavai szerint meg is találták a gyűrűt és a kesztyűt, és elvitték neki. De csak a fél pár kesztyűt, minthogy a másik felét a sekrestyés a történtek tanújeléül megtartotta magának. Szent Fronto még ezt is hozzátette: „Amikor a temetés után kimentünk a templomból, követett bennünket egy ottani barát, aki járatos volt az Írásokban, és megkérdezte az Urat, mi az ő neve. Semmit nem válaszolt, hanem megmutatta neki azt a kinyitott kódexet, amit a kezében tartott. Semmi más nem volt beleírva, csak ez a vers: »Örök emlékezetű az én igaz vendéglátóm, nem fog félni a kihallgatáskor az utolsó napon.« S amikor a kódexet lapozni kezdte, minden lapján ugyanezt találta beleírva.”
Midőn pedig a sírnál sorra történtek a csodák, eljött Chlodvig, a frankok keresztény királya is – akit Szent Remig keresztelt meg –, mert súlyos vesefájásokban szenvedett, és ép egészséggel tért vissza, amiért is gazdaggá tette a helyet. Háromezer lépés földet adományozott neki körös-körül a Rhône mindkét partján, azután városokat és várakat, és szabaddá nyilvánította.
Martilla pedig, Márta szolgálója megírta a szent életrajzát, majd Szlavóniába ment, s ott hirdette Isten evangéliumát. Márta elhunyta után a tizedik esztendőben az Úr örök békéjében elnyugodott.
fordította: Bárczi Ildikó