Szent Jeromos
 [szeptember 30.]

Jeromos (Hieronymus) a gerar, azaz ‚szent’ és a nemus, azaz ‚liget’, tehát ‚szent liget’, vagy a noma, azaz ‚törvény’ szavakból ered. Ezért mondja a róla szóló legenda, hogy a Hieronymus név annyit jelent: ‚szent törvény’. Elvégre szent volt vagy kitartó, vagy tiszta vagy vérrel keresztelt, vagy szent szolgálatra rendelt, miként a templomi edényeket is szentnek nevezik, mert szent szolgálatra rendeltettek. Szent volt ugyanis, azaz hosszan tűrő, állhatatosságában; kitartó volt a jócselekedetekben; bűntelensége által tiszta volt lelkében; vérrel keresztelt az Úr szenvedéséről való elmélkedésben; szent szolgálatra rendelt a Szentírás magyarázatában és fordításában. Ligetnek is nevezik arról a ligetről, ahol egy ideig élt, és törvénynek a szerzetesi fegyelem miatt, amire a szerzeteseket nevelte, vagy mivel a Szent Törvényt magyarázta és fordította. A Hieronymus nevet a’ szépség látomásának’, vagy a ‚beszédeket megítélőnek’ is fordítják. Sokféle szépség létezik ugyanis: az első a lelki, ez a lélekben van; második az erkölcsi, ami az erkölcsök tisztességén alapszik; a harmadik a szellemi, mely az angyalok szépsége; a negyedik a természetfölötti, azaz isteni; az ötödik az égi, ami a szentek honában van. Ezt az ötféle szépséget látta és hordozta magában Jeromos, hiszen lelki szépsége erényeinek sokféleségében rejlett, erkölcsi szépsége becsületes életében, szellemi szépsége páratlan tisztaságában, természetfölötti szépsége szeretetének lángolásában, égi szépsége pedig örökkévaló és kivételes szeretetében. Megítélte a beszédet, a szavakat, a sajátját éppúgy, mint a másét; a magáét meggondoltan adta elő, a másokéból az igazat megerősítette, tévedőseiket megcáfolta, és a kétes dolgokat kifejtette.

 

Jeromos, a nemes Eusebius fia, Stridon városából származott, amely Dalmácia és Pannonia határán fekszik. Még ifjan Rómába ment, ahol a görög, a latin és a héber nyelvben alapos jártasságra tett szert. A grammatikában Donatus volt a mestere, míg a rétorikában a szónok Victonanus; a Szentírást pedig éjjel-nappal tanulmányozta, mohón szívta magába, s később bőven árasztotta szét. Az idő tájt pedig – amint azt maga is említi Eustochiumhoz írott levelében –, amikor nappal Cicerót, éjjel Platót falta, mert a prófétai könyvek bárdolatlan nyelve nem tetszett neki, a nagyböjt közepén olyan hirtelen és heves láz tört ki rajta, hogy már az egész teste kihűlt, az élet meleg immár csak a szívében pislákolt, Javában folytak a temetési előkészületek, amikor váratlanul bírói szék elé hurcolják, s a vallatásra, hogy kinek a követője, nyíltan kereszténynek vallja magát. Mire a bíró azt feleli: „Hazudsz, Cicero követője vagy, nem pedig Krisztusé! Mert ahol a kincsed vagyon, ott vagyon a szíved is” (Mt 6,21). Jeromos elnémult, s a bíró kegyetlenül megkorbácsoltatta. Ekkor felkiáltott és így szólt: „Irgalmazz nekem, Uram, irgalmazz nekem!” Erre a jelenlevők kérni kezdték a bírót, hogy kegyelmezzen meg az ifjúnak. Ő maga pedig esküdözni kezdett és azt mondta: „Uram, ha valaha is világi könyveket veszek a kezembe, és olvasom őket, téged tagadlak meg azzal.” Esküjének szavaira szabadon engedték, és hirtelen magához tért; könnyei teljesen elborították, és a bírói emelvény előtt kapott korbácsütésektől háta tele volt kék foltokkal. Olyan buzgalommal olvasta ezután a szent könyveket, ahogyan a pogányokat sohasem.

Mikor huszonkilenc éves lett, a római egyházban bíborossá szentelték, Liberius pápa halála után pedig mindenki azt kiáltozta, hogy Jeromos a méltó a legfőbb papi tisztségre. De mivel néhány egyházi embernek és szerzetesnek szemére vetette kicsapongását, azok nagyon zokon vették ezt, és cselt vetettek neki, ráadásul – ahogy Johannes Beleth állítja – szégyenszemre egy női ruhával tették csúffá. Mikor ugyanis Jeromos szokása szerint az éjszakai zsolozsmára felkelt, egy női ruha akadt a kezébe, amit irigyei tettek ágya mellé, s mivel azt hitte, hogy az övé, magára kapta, és úgy ment be a templomba. Azért tették ezt irigyei, hogy azt gondolják róla, hogy nővel volt az ágyban.

Ezt látván kitért eszelős irigységük elől, és Nazianzi Gergelyhez, Konstantinápoly püspökéhez utazott. Miután megtanulta tőle a szent tudományokat, sietve remeteségbe vonult, s hogy ott mennyit szenvedett Krisztusért, ő maga meséli el Eustochiumnak, mondván: „Amíg a remeteségben éltem, vagyis abban a hatalmas pusztaságban, amely a nap hevétől perzselve a szerzetesek számára borzalmas lakhelyül szolgált, azt gondoltam: római gyönyöröket élvezek. Ijesztőek voltak a zsákruhában eltorzult tagjaim, piszkos bőröm olyan színű lett, mint a szerecsenek teste. Mindennap könnyek, mindennap siránkozások, valahányszor elnyomott a rám törő álmosság, bár harcoltam ellene, a küzdőket elnyomta a fenyegető álom, csonttá és bőrré soványodva rogytam le a földre. Az ételről és italról hallgatok, mivel még a betegek is hideg vizet ittak, és mindenféle főtt étel fényűzésnek számított, és midőn csak skorpiók és vadállatok voltak társaim, gyakran leányok lejtettek kartáncot előttem, s kihűlt testemben és halódó húsomban érzéki vágyak tüze égett. Így hát folyton sírtam, és lázadozó testemet hetekig tartó éhezésnek vetettem alá. Gyakran éjt nappallá téve vertem a mellemet, míg az Úr vissza nem adta nyugalmamat. Még a cellámtól is rettegtem, mintha annak is tudomása lenne gondolataimról, és magamra haragudva, elszántan, magányosan kóboroltam a pusztában, és – tanúm rá az Úr – a sok könnyhullatás után néha úgy tűnt, mintha az angyalok seregei közt lennék.”

Miután négy éven át ily módon gyakorolt bűnbánatot, visszatért Betlehem városába, ahol felajánlotta magát, hogy mint egy háziállat, az Úr jászolánál marad, könyvtárát pedig, amit nagy szorgalommal gyűjtött magának, és más könyveket is újra átolvasva, reggeltől estig böjtölt. Miután sok tanítvány gyülekezett köré, szent életben és az Írások fordításával 55 évig és 6 hónapig fáradozott, és élete végéig megőrizte szüzességét. Bár ebben a legendában azt mondjuk, hogy mindig szűz volt, ő mégis így írt magáról Pammachiusnak: „A szüzességem az égben van, de nem azért, mert szűz vagyok.” Végül olyan fáradtság vett rajta erőt, hogy ágyában fekve a gerendáról lelógó kötélbe kapaszkodva húzódzkodott fel, hogy így – amennyire erejéből telt – eleget tegyen a kolostori rendnek.

Egyszer estefelé Jeromos leült a testvérekkel, hogy meghallgassa a szent olvasmányt, s váratlanul egy sántikáló oroszlán jött be a kolostorba. Ezt látván a többi testvérek elfutottak, míg Jeromos úgy fogadta az állatot, mint valami vendéget. Jeromos, akinek az oroszlán megmutatta sebesült lábát, összehívta a testvéreket, és meghagyta nekik, hogy mossák ki, és alaposan vizsgálják meg az állat sebét. Ezt megtéve észrevették, hogy az oroszlán talpát tövisek sértették fel; a szorgos ápolás következtében az oroszlán megerősödött, és minden vadságát levetkőzve, mint háziállat lakott közöttük. Ekkor Jeromos látta, hogy nem annyira a lába meggyógyítására, mint inkább az ő hasznukra küldte az Úr az oroszlánt. A testvérek tanácsára azt a feladatot bízta rá, hogy a szamarat, amit azért tartottak, hogy a tűzifát hordja az erdőből, az oroszlán vezesse a legelőre, és odavezetve, ott őrizze. Így is lett. Miután az oroszlánra bízták a szamarat, a legelőre menet állandó útitársa, és amikor a mezőn legelészett, legbiztosabb oltalmazója volt, akár egy szorgos pásztor. Majd pedig, hogy ő is ehessen, és a szamár is elvégezhesse mindennapi munkáját, szokott időben mindig hazaballagott vele.

Egy alkalommal, amíg a szamár legelészett, az oroszlán mély álomba merült. Kalmárok jöttek arra tevéikkel, akik látták, hogy egyedül van a szamár, s azon nyomban elrabolták, Mikor az oroszlán felébredt, és nem találta társát, ordítva rohant fel-alá, de mivel így sem akadt rá, szomorúan ment a kolostor kapujához, de szégyenében nem mert a szokásos módon bemenni. A testvérek, mikor látták, hogy a szokottnál később, s a szamár nélkül érkezett, azt gondolták, hogy az éhségtől űzve falta fel, és nem akarták odaadni neki szokott ételét, mondván: „Eredj és edd meg a szegény szamár maradékát, amit meghagytál magadnak, avval töltsd meg a bendődet.” Nem voltak egészen bizonyosak abban, hogy elkövette-e ezt a gonoszságot, és kimentek a legelőre, hátha találnak valami bizonyítékot, de semmit sem leltek. Jelentették a dolgot Jeromosnak. Parancsára a szamár munkáját az oroszlánra rótták, és az ő hátára rakták a kivágott fát. Az oroszlán ezt türelemmel viselte, majd egy napon, munkája végeztével kiment a mezőre, fel-alá futkosva meg akarta tudni, hogy mi történt a társával. És íme: messziről észrevette, hogy kereskedők közeledtek megrakott tevékkel, és egy szamár baktat előttük. Az volt ugyanis errefelé a szokás, hogy valahányszor hosszabb útra indulnak a tevékkel, legelöl egy szamár megy, nyakában egy kötéllel, hogy a tevék egy sorban haladjanak. Mikor az oroszlán felismerte a szamarat, hatalmas ordítással rájuk vetette magát, és valamennyiüket megfutamította. Szörnyen ordítva farkával a földet csapkodta, és a megrémült tevéket arra kényszerítette, hogy előre menjenek málhájukkal együtt a kolostorhoz.

Amikor ezt a testvérek meglátták, és hírül adták Jeromosnak, ő azt mondta: „Drága testvérek, mossátok meg vendégeink lábát, adjatok nekik enni és várjátok meg az Úr akaratát.” Ekkor az oroszlán, ahogy ezelőtt szokott, vidáman futkosni kezdett a kolostorban, és minden egyes barátnak nyomába eredt és farkát csóválva mintegy bocsánatot kért bűnéért, amelyet pedig el sem követett. Jeromos a jövendőt látva, így szólt a testvérekhez: „Menjetek, testvéreim, készítsétek elő, amire szüksége lesz érkező vendégeinknek.” Még be sem fejezte szavait, amikor egy hírnök jött oda, jelentve, hogy vendégek állnak a kapu előtt, akik az apátot szeretnék látni. Mikor odament hozzájuk, azok nyomban a lába elé borultak bocsánatot kérve vétkükért. Jeromos jóindulatúan fölsegítette őket, és meghagyta, hogy vegyék magukhoz, ami az övéké, és ne bitorolják, ami a másé. Azok pedig kérlelték Szent Jeromost, hogy áldja meg őket, és fogadja el az olaj felét. Nehezen egyezett bele, de végül hosszas unszolásra megengedte, hogy elfogadják a testvérek. Megígérték azt is, hogy minden évben ugyanennyi olajat adnak a testvéreknek, és ezt örököseiknek is meghagyják.

Mivel hajdan az Egyházban mindenki azt énekelt, amit akart, Theodosius császár – ahogy Johannes Beleth írja* – megkérte Damasus pápát, bízzon meg egy művelt férfit avval, hogy teremtsen rendet az istentiszteletben. A pápa tudta, hogy Jeromos tökéletesen ismeri a görög és a héber nyelvet, és minden tudományban ő a legbölcsebb, ezért rábízta az említett feladatot. Jeromos tehát napok szerint elosztotta a zsoltárokat, és minden napra külön nocturnust jelölt ki, valamint elrendelte, hogy minden egyes zsoltár után el kell mondani a Gloria Patrit, ahogy Sigebertus írja. Majd kijelölte a leveleket és az evangéliumokat az év egész körére, és ésszerűen elrendezett minden mást, ami a liturgiához tartozik, a dallamokat kivéve, és elküldte Betlehemből a pápának, aki azt a bíborosokkal együtt jóváhagyta, és örök érvényűvé tette. Ezután síremléket emeltetett magának, annak a barlangnak a szájánál, ahol az Úr feküdt, s ide temették el kilencvennyolc és fél éves korában.

Hogy Ágoston mekkora tiszteletben tartotta, kiderül a hozzá küldött leveleiből. Az egyikben így ír: „A hőn szeretett, tisztelt és szeretettel ölelt Jeromos úrnak, Ágoston.” Másutt is így ír róla: „Szent Jeromos presbiter, aki a görög, latin és héber nyelv tudósa volt, szent helyeken és a szent írások között élt egészen agg koráig; nyelvezetének nemessége, mint a nap fénye Kelettől Nyugatig sugárzott.” Szent Prosper pedig azt mondja róla Krónikájában: „Jeromos presbiter Betlehemben élt, ragyogó szellemével és szorgalmával az egész egyházat szolgálva, miközben már szene a világon híres volt.” Ő maga így vall magáról Albigensisnek írott levelében: „Gyermekkorom óta semmit sem igyekeztem jobban kerülni, mint a pöffeszkedő lelket és a fennhéjázást, ami kihívja maga ellen az Isten haragját.” Ugyanő: „Én még a biztos dolgok között is félek,” Ugyanő: „Kolostorunkban teljes szívvel gyakoroljuk a vendégszeretetet, és az eretnekek kivételével barátságos arccal fogadunk minden hozzánk betérőt, s lábát is megmossuk.” Isidorus pedig azt mondta az Etimológiák könyvében:* „Jeromos három nyelvben volt járatos, s az ő fordítását elébe helyezik a többinek, mert egyrészt jobban ragaszkodik a szavakhoz, másrészt mondatainak érthetősége miatt világosabb, s keresztény tolmácsolója miatt igazabb is.”

Severus, aki Szent Márton tanítványa volt, és kortársa Jeromosnak, Dialógusában így ír róla: „Jeromos, hitének érdemén és az erényesség adományán kívül nemcsak a latin és görög, hanem a héber irodalomban is olyan jártasságot szerzett, hogy senki sem merte összehasonlítani magát vele mindezen tudományokban; állandó harcot és örökös küzdelmet vívott a gonoszok ellen. Gyűlölik az eretnekek, mert nem szűnt meg ellenük küzdeni; gyűlölik az egyháziak, mert ostorozza életmódjukat és bűneiket; de szinte minden jó ember csodálja és szereti. Bolond, aki azt tartja, hogy ő eretnek. Mindenestül átadta magát a tanításnak és a könyveknek, sem éjjel, sem nappal nem nyughatik; vagy olvas valamit, vagy állandóan ír.” Így Severus. És ahogyan ezekből a szavakból kitűnik, s ahogyan maga is gyakran elmondja, sok üldözőt és sok becsmérlőt kellett elviselnie. Hogy mégis milyen szívesen viselte az üldözéseket, megnyilvánul abban, amit Asellának írt levelében mond: „Hálát adok Istennek, mert méltónak találtattam, hogy gyűlöljön a világ; azt híresztelik rólam, hogy gonosztevő vagyok, de tudom, hogy jó és rossz hírem által egyaránt megérkezem az Országba.” Szintúgy: „Bárcsak az én Uram neve és igazságossága miatt üldözne engem ez az egész hitetlen népség! Bárcsak egy emberként kelne fel gyalázásomra ez a világ! Egyedül arra vágyom, hogy megérdemeljem Krisztustól a dicséretet, és az ő ígéretének jutalmát remélhessem! Különösen vágyott és kedves az a kísértés, amelynek jutalmát Krisztustól remélhetjük az égben, és még az átok sem esik rosszul, ha azt isteni dicséret váltja fel.” Az Úr 389. esztendeje táján hunyt el.

 

fordította: Grüll Tibor




Hátra Kezdőlap Előre