A Lukács (Lucas) név jelentése: ‚az, aki maga föláll’ vagy ‚fölemelkedik’. Vagy a „Lukács” a világosság (lux) szóból ered. Ő ugyanis fölállt a világ szeretetéből, s fölemelkedett Isten szeretetéhez. A világ világossága volt, mert az egész világegyetemet bevilágította. Ezt írja Máté, evangéliumának 5. részében: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). A világ világossága pedig maga a Nap. Ez a világosság a helyzetét nézve: magasan van. Jézus, Sirák fia könyvének 26. részében olvassuk: „Mint az Istennek magasságiban felkelő Nap e világnak…” (Sir 26,2 1), Erre a világosságra rátekinteni gyönyörűséges. A Prédikátor könyvének 11. részében írva áll: „Kedves a világosság, és gyönyörűséges a szemeknek a Napot látni” (Préd 11,7). A világosság, mozgására nézve: gyors. Ezsdrás 2. könyve 4. részében találjuk: „Nagy a Föld és magas az ég, és gyors a Nap futása” (3 Ezd 4,34). Hatására nézve: hasznos, mert mint a Filozófus mondja: az ember és a Nap nemzi az embert. Szent Lukács magas volt a mennyeiek szemlélésében, gyönyörűséges volt kedves magaviselésében, gyors volt buzgó prédikációjában, hasznos volt tanításának leírásában.
Lukács szír származású volt. Antiochiában született; mestersége szerint orvos, és némelyek azt tartják, hogy egyike az Úr hetvenkét tanítványának. Mivel azonban Jeromos azt mondja, hogy az apostolok, nem pedig az Úr tanítványa volt, s a Glossza is megjegyzi a Kivonulás könyvének 25. részénél, hogy ő maga nem hallgatta az Úr prédikációját, csak föltámadása után tért a hitre – így hát inkább azt kell tartanunk, hogy nem tartozott a hetvenkettő közé, noha egyesek ekképpen vélekedtek.
Oly tökéletesen járt életében, hogy igaz volt Isten s felebarátja iránt és önmagával szemben, és igaz volt szolgálatában. E négyszeres életszentség jelzéseként az Írás szerint négy arca volt: ember-, oroszlán-, ökör- és sas arca. Ezékiel könyvének első részében minden állatnak négy arca és négy szárnya van (Ez 1,6). S hogy ezt jobban elgondolhassuk, képzeljünk el egy olyan állatot, melynek négyszögletes a feje, mint egy négyszögletesre faragott fa. A fának minden oldalára képzeljünk el egy arcot: az elülső oldalra egy emberarcot, a jobb oldalira oroszlánarcot, a bal oldalira borjú képét, a hátsó oldalra pedig egy sas arcot. Mivel a sas arca a többi fölé magaslott hosszú nyaka miatt, ezért mondja Ezékiel, hogy fölöttük volt (Ez 1,10). Mindegyik állatnak négy szárnya is volt. Ha ugyanis mindegyik állatot mintegy négyszögletesnek képzeljük el, és a négyszögben négy sarok van, így minden sarkában egy-egy szárny volt. E négy állat a szent atyák szerint a négy evangélistát jelképezi, akiknek négy-négy arcuk volt az írásban, amennyiben mind írtak Krisztus emberségéről, szenvedéséről, föltámadásáról és istenségéről, s mindezeknek egy-egy arc felel meg hasonlatosságuk szerint – mint Jeromos mondja.
Máté jelképe az ember, mert mindenekelőtt Krisztus emberségénél időzött. Lukácsé a borjú, hiszen Krisztus papságával foglalkozott. Márk nyilvánvalóan az oroszlán, amikor a föltámadásról ír. Az oroszlánkölykök ugyanis, így mondják, három napon át szinte holtan fekszenek, s harmadnapra ébreszti föl őket az anyaoroszlán ordítása. Azért is ő az oroszlán, mert Keresztelő János prédikációjának „ordításával” kezdi evangéliumát. János, a sas pedig mindnél magasabban szárnyal, amikor Krisztus istenségéről ír.
Krisztus azonban, akiről írnak, mind e négy: mert ember volt, aki a Szűztől született, borjú volt szenvedésében, oroszlán a föltámadásban, sas a mennybemenetelben.
A négy arc, amellyel Lukácsot és a többi evangélistát is ábrázoljuk, azt mutatja, miképpen volt igaz az említett négy dologban. Az emberarc azt mutatja, hogy igaz volt felebarátja iránt, mert ahogy tennie kellett: értelemmel oktatta, szelídséggel vonzotta és bőkezűen ápolta. Az ember ugyanis értelmes, szelíd és bőkezű élőlény. A sas arc azt mutatja, hogy igaz volt Isten iránt, mert lelki szeme Istent látta a szemlélődés által, érzelmének csőre Krisztusra élesedett az elmélkedés által, azon felül öregségét levetkezte új életvitele által. A sasnak ugyanis igen éles szeme van, úgyhogy a napkorongba is hunyorgás nélkül bele tud pillantani, s bár csoda magasra fölemelkedik, meglátja a halacskát is a tenger közepén. Csőre túlzottan horgas; ezért, hogy ne akadályozza a táplálékszerzésben, sziklán köszörüli, és így teszi alkalmassá tápláléka megragadására. Ezen felül, először megégeti magát a Nap hevével, majd egy forrás vizébe veti magát, és így vetkezi le magáról az öregséget. A Nap heve leégeti szeméről a hályogot, és könnyít nehéz szárnyán.
Az oroszlánarc azt mutatja, hogy igaz volt önmagával szemben, mert nemes lelkű volt tisztes erkölcseiben, éles elméjű az ellenség csapdáinak elkerülésében és érzékeny a szorongatottakkal való együttérzésben. Az oroszlán ugyanis nemes állat, mert ő az állatok királya, éles elméjű, mert farkával eltünteti a lábnyomait, hogy menekülés közben rá ne akadjanak, és érzékeny, amikor váltólázban szenved.
A borjú- vagy ökörarc azt mutatja, hogy igaz volt szolgálatában, vagyis az evangélium írásában, hiszen aggályos lassúsággal haladt előre; elkezdte az Előhírnök születésével, Krisztus születésével és gyermekségével, és így lassan haladt előre egészen a legeslegvégéig. Megkülönböztetett körültekintéssel látott a munkához, mert két evangélista nyomában járva pótolta, amit kihagytak, és elhagyta, amit elég alaposan megírtak. Szívesen időzött a templom és az áldozat témájánál, ami kiderül evangéliuma kezdetén, közepén és a végén is. Olyan volt hát, mint az ökör, amely lassú állat, s hasadt körme van – ami jelképe az áldozat bemutatók részéről történő elkülönítésnek.
Ám hogy milyen volt Szent Lukács az említett négy dologban, jobban be tudjuk mutatni, ha alaposabban megvizsgáljuk élete sorát.
Először, igaz volt Isten iránt. Szent Bernát szerint háromféleképpen lehet az ember Isten iránt igaz, tudniillik érzületében, gondolkodásában és szándékában. Az érzület legyen szent, a gondolkodás tiszta és a szándék egyenes. Először, Szent Lukács érzülete szent volt, mert teljes vala Szentlélekkel. Jeromos ezt írja Előszavában Szent Lukácsról: „Bithyniában halt meg, Szentlélekkel teljesen.” Másodszor, gondolkodása tiszta volt, szűz lévén testében és lelkében, és ebben ismerszik meg magának a gondolkodásnak a tisztasága is. Harmadszor, szándéka egyenes volt, mert bármit cselekedett, az Úr dicsőségét kereste. E két utóbbiról ezt mondja Jeromos az Apostolok Cselekedeteihez írott Előszavában: „Bűn nélkül megmaradt a szüzességben”, s ez vonatkozik gondolkodása tisztaságára; „inkább az Úrnak akart szolgálni”, azaz az Úr dicsőségére; s ez vonatkozik szándéka egyenességére.
Másodszor, igaz volt felebarátja iránt. Felebarátunk iránt akkor vagyunk igazak, amikor megadjuk, amivel tartozunk neki. Szentviktori Richárd szerint hárommal tartozunk felebarátunknak: képességünkkel, tudásunkkal, akaratunkkal; hozzátehetjük negyedikként: cselekvésünkkel is. Képességünkkel a segítségnyújtásban, tudásunkkal a tanácsadásban, akaratunkkal a jókívánságban, cselekvésünkkel a jó szolgálatban. E négyet illetően Szent Lukács igaz volt. Először: képességét felebarátjának szentelte a segítségnyújtásban, ami kitetszik abból, hogy minden szorongattatásban Pál mellett maradt, soha el nem távozott mellőle, és segítségére volt a prédikálásban. A Timóteushoz írott 2. levél 4. részében írja az apostol: „Lukács egyedül van velem” (2 Tim 4,11). Abban, hogy azt mondja: velem mint segítő és oltalmazó, jelzi, hogy miként nyújtott néki segítséget. Abban, hogy azt mondja: egyedül, jelzi, hogy kitartott mellette. Hasonlóképp írja Lukácsról a Korinthusbeliekhez írott 2. levele 8. részében: „Útitársul is rendeltetett a gyülekezetektől a mi zarándokságunknak” (2 Kor 8,19). Másodszor: tudását a tanácsadásban. Akkor adta tudását a felebarátjának, amikor az apostoli és evangéliumi tanítást, amit tudott, fele barátai hasznára írásba foglalta. Erről saját maga tanúskodik Evangéliuma előszavában: „Tetszett nékem is, ki eleitől fogva szorgalmatosan mindeneknek végére mentem, rend szerént néked írnom, jó Theophilus, hogy megértsed azoknak az igéknek igazságát, melyekre megtaníttattál” (I,3–4). Hogy tudását miképpen nyújtotta felebarátjának a tanácsadásban, kitetszik abból is, amit Jeromos mond Előszavában: „Lukács szavai a beteg léleknek orvosság.” Harmadszor: akaratát a jókívánságokban szentelte felebarátjának, ami kitetszik abból, hogy örök üdvösséget kívánt nekik. A Kolosszeiekhez írott levél 4. részében olvasható; „Üdvözöl titeket Lukács, a szerelmes orvos” (Kol 4,14). Üdvözöl, azaz örök üdvöt kíván. Negyedszer: cselekvését a jó szolgálatokban szentelte felebarátjának, ami kitetszik abból, hogy az Urat, akit egyszerű vándornak gondolt, vendégül látta és szeretetből mindennel szolgált néki. Egyesek szerint ugyanis ő volt Kleophas társa, amikor Emmausba tartott; bár Ambrus azt mondja, más volt, s meg is nevezi.
Harmadszor, igaz volt önmagával szemben. Szent Bernát szerint három dolog teszi az embert szentté és önmagával szemben igazzá: tudniillik, a józan életmód, az igaz cselekvés, a kegyes érzés. Mindezek Szent Bernát szerint ismét három részre oszlanak: „Életmódunk akkor józan, ha önmegtartóztatóan, ha társasan, ha alázatosan élünk. Cselekvésünk akkor igaz, ha egyenes, értelmes, gyümölcsöző: egyenes a jó szándékban, értelmes az önmérsékletben és gyümölcsöző mások építésében. Az érzés akkor kegyes, ha hitünk érzi a leghatalmasabb, legbölcsebb, legjobb Istent, hogy higgyük, hatalma által segít gyöngeségünkben, higgyük, bölcsessége által kiigazítja tudatlanságunkat, higgyük, jósága által eltörli gonoszságunkat.” Így Bernát.
Szent Lukács mindezekben igaz volt. Először is életmódja józan, éspedig háromféleképpen. Elsősorban: önmegtartóztatóan élt, mert mint Jeromos tanúsítja a Lukács evangéliumához írott Előszavában, sem felesége, sem gyermeke soha nem volt néki. Másodsorban: társasan élt; ezt jelzi az, hogy az említett vélemény szerint őróla és Kleophasról mondja Lukács evangéliumának vége: „Ketten őközzülök”, azaz Jézus tanítványai közül, „azon a napon mennek vala egy Emmaus nevű kastélyba, mely hatvan futamatnyira van Jeruzsálemtől” (24,13). A társasságot jelzi, hogy ezt mondja: ketten, és az, hogy tanítványok, azaz tanítottak, neveltek voltak. Harmadsorban: alázatosan élt. Alázatosságra utal, hogy társát, Kleophast néven nevezi, a maga nevét elhallgatja, Némelyek szerint ugyanis Lukács alázatosságból hallgatta el a nevét. Másodszor: cselekvése igaz volt, mert egyenes volt a jó szándékban; ezt jelzi Szent Lukács miséjének könyörgése: „Aki a kereszthalált a te szavad szerelméért mindvégig testében hordozta.” Értelmes volt az önmérsékletben, ezért jelképe az ököralak, amely hasadt körmével az értelmes megkülönböztetés erényét jelzi. Gyümölcsöző volt az építésben; fele barátai számára oly gyümölcsöző volt, hogy mind szerelmesnek tartották, mint ahogy maga Pál apostol is szerelmesnek hívja a Kolossébeliekhez írott levele 4. részében: „Üdvözöl titeket Lukács, a szerelmes orvos” (Kol 4,14). Harmadszor, érzése kegyes volt, mert hitt, és evangéliumában a leghatalmasabbnak, legbölcsebbnek, legjobbnak vallotta Istent. A két előbbiről ezt írja a 4. részben: „Álmélkodnak vala az ő tudományán, mert hatalommal vala az ő beszéde” (4,32). A harmadik kitetszik a 18. részből: „Senki nem jó, hanem egyedül az Isten” (18,19).
Negyedszer és utoljára, igaz volt szolgálatában, az evangélium írásában. Ebben is kitetszik, milyen igaz volt, mert evangéliuma a tiszta igazságra támaszkodik, nagy hasznossággal teljes, ékesíti kedves nyelvezete, és hitelesíti sokaknak tekintélye. Elsőként, a tiszta igazságra támaszkodik. Az igazság pedig hármas: az élet, az igazságosság és a tanítás igazsága. Az élet igazsága a kéz és a nyelv összhangja, az igazságosság igazsága a vélemény és a tények összhangja, a tanítás igazsága az értelem és a dolgok összhangja. E hármas igazságra támaszkodik evangéliuma, mert ezt a hármas igazságot tanítja benne. Lukács ugyanis megmutatta, hogy Krisztusban megvolt ez a hármas igazság, és azt az Úr tanította is. Megmutatta, először, hogy Krisztusban ellenfelei tanúsága szerint is megvolt ez a hármas igazság, mint kitetszik a 20. részből: „Mester, tudjuk, hogy igazán szólasz és tanítasz”: íme, a tanítás igazsága; „és személyt nem válogatsz”: íme, az igazságosság igazsága; „hanem Isten útját igazságban tanítod” (20,21): íme, az élet igazsága, mert a jó életet Isten útjának mondhatjuk. Másodszor, evangéliumában megmutatta, hogy Krisztus ezt a hármas igazságot tanította. Tanította az élet igazságát, mely isten parancsolatainak megtartásában áll. Erről mondja a 10. részben: „Szeressed a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és minden elmédből; és felebarátodat, mint tennenmagadat! … Ezt cselekedjed, és élsz!” (10,27–28). Továbbá, a 18. részben: „És kérdé őtet egy fejedelem, mondván: „Jó mester, mit cselekedvén bírom az örök életet?«” Majd folytatja: „A parancsolatokat tudod: Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne orozz! Hamis bizonságot ne mondj! Atyádat és anyádat tiszteljed!” (18,18;20). Tanította a tanítás igazságát. Ezért mondta a 11. részben azoknak, akik a tanításnak ezt az igazságát kiforgatták: „Jaj néktek, farizeusoknak, mert dézsmát adtok a mentából és a rutából és minden fűből, és elhagyjátok az ítéletet és az Istennek szeretetit!” (11,42). Ugyanerről ugyanott: „Jaj néktek, törvénytudóknak, mert elvettétek a tudomány kulcsát, magatok bé nem mentetek, és azokat, akik bémennek vala, eltiltottátok!” (11,52). Tanította az igazságosság igazságát. Erről mondja a 20. részben: „Adjátok meg tehát, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek!” (20,25). Ugyanerről a 19. részben: „Mindazáltal, amaz én ellenségimet, akik nem akarták, hogy én rajtok uralkodjam, hozzátok ide, és öljétek meg előttem!” (19,27). És a 13. rész szerint az utolsó ítéletkor ezt fogja mondani a gonoszoknak: „Távozzatok el tőlem mindnyájan, a hamisságnak cselekedői!” (13,27).
Másodikként: Szent Lukács evangéliuma nagy hasznossággal teljes. Azért volt orvos, aki írta, hogy ez is jelezze: igen hasznos orvosságot adott nékünk inni. Háromféle orvosság van: gyógyító, megelőző és erősítő. Lukács megmutatta evangéliumában, hogy a mennyei Orvos mindhárom orvosságot inni adta nekünk. A gyógyító orvosság az, amely meggyógyít a betegségből, s ez a bűnbánat, mely minden lelki betegséget gyógyít. Lukács megmutatta, hogy ezt az orvosságot kínálta nekünk a mennyei Orvos a 4. részben: „Meggyógyítani a töredelmes szívűeket, a foglyoknak szabadulást prédikállani és a vakoknak látást, elbocsátani a megromlottakat a szabadságra, prédikállani az Úr kedves esztendejét és a megfizetés napját” (4,18–19). Hasonlóképpen az 5. részben: „Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra” (5,32). Az erősítő orvosság az, amely növeli az egészséget, és ez a tanácsok megtartása. A tanácsok ugyanis jobbá és tökéletessé teszik az embert. Lukács megmutatta, hogy ezt az orvosságot kínálja nékünk a mennyei Orvos, mikor a 18. részben azt mondja: „Még egy híjával vagy: add el mind, amid vagyon, és add a szegényeknek!” (18,22). Ugyanígy a 6. részben: „Attól, aki a felsőruhádat elvészi, ne tiltsd meg tőle a köntöst sem!” (6,29). A megelőző orvosság az, amely megelőzi a bajt, és ez a bűnre vezető alkalmak és a gonosz társaságok kerülése. Lukács a 12. részben megmutatta, hogy ezt az orvosságot is átnyújtotta nekünk az Orvos: „Megóvjátok magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás!” (12,1). Ezzel arra tanít, hogy el kell kerülni a gonoszok társaságát. Azt is lehet mondani, hogy azért teljes Lukács evangéliuma minden hasznossággal, mert az egész bölcsesség minden ereje benne foglaltatik. Erről így ír Ambrus: „Lukács a bölcsesség minden erejét belefoglalta evangéliuma történeteibe. Tanította a természetbölcseletet, mikor föltárta az Úrnak Szentlélektől való megtestesülését. Dávid is ezt a természetbölcseletet tanítván mondja: »Kibocsátod Lelkedet, és teremtetnek« (Zsolt 103,30). Ugyanígy, amikor azt tanította, hogy az Úr szenvedésekor setétség lőn (Lk 23,44), földrengés támadt, és meghomályosodék a nap (23,45). Tanította az erkölcsbölcseletet is, amikor a boldogságmondásokat tanította. A racionális bölcseletet is tanította, amikor azt mondja: »Aki a legkisebben hív, a nagyobban is hív« (16,10). E hármas bölcsesség, azaz a természetbölcselet, a racionális bölcselkedés és az erkölcsbölcselet nélkül a hit, s maga a Szentháromság titka sem lehet meg.” Így Ambrus.
Harmadikként: evangéliumát ékesíti kedves nyelvezete. Stílusa és beszédmódja ugyanis kedves és ékes. Ahhoz, hogy valakinek az írásában kedvesség és ékesség legyen, három dolog szükséges Ágoston szerint: hogy formája tetsszék, hogy tartalma kitetsszék, és hogy megindítson. Hogy tetsszék, díszesen kell szólnia; hogy tartalma kitetsszék, világosan kell szólnia; hogy megindítson, lángolóan kell szólnia. Lukács mind írásában, mind prédikálásában eleget tett e hármas követelménynek. Az első kettőt bizonyítja a Korinthusbeliekhez írott 2. levél 8. része: „Elküldöttük ővéle az atyafiat is”, a Glossza: Barnabást vagy Lukácsot, „akinek dicsérete vagyon az evangéliomban minden gyülekezetekben” (2 Kor 8,18). Abban, hogy azt mondja: akinek dicsérete vagyon, azt jelzi, hogy díszesen szólt. Abban, hogy azt mondja: minden gyülekezetekben, azt jelzi, hogy világosan szólt. Hogy pedig lángolóan szólt, kitetszik abból, hogy gerjedez vala a szíve: „Nem gerjedez vala a szívünk mibennünk, midőn szóllana és megnyilatkoztatná minékünk az Írásokat?” (Lk 24,32).
Negyedikként: Szent Lukács evangéliumát sok tekintély hitelesíti. Az Atyaisten előre elrendelte Jeremiás könyvének 31. része szerint: „Íme, eljőnek a napok, úgy mond az Úr, és új szövetséget szerzek az Izráel házával és a Júda házával; nem a szövetség szerént, melyet az ő atyjokkal szerzettem az napon, amelyen az Ő kezöket fogtam, hogy kihoznám őket Egyiptom földéből, a szövetség szerént, melyet felbontottak; és én uralkodtam rajtok, úgy mond az Úr. De ez lészen a szövetség, melyet az Izráel házával szerzek azok a napok után, úgy mond az Úr: Az én Törvényemet az ő belső részekbe adom, és az ő szívökbe írom azt, és nékik Istenök lészek, és ők nékem népem lésznek!” (Jer 31,31–33). Itt szó szerint az evangéliumi tanításról jövendöl az Úr.
A Fiú is megerősítette, ezért mondja Lukács evangéliumának 21. része: „Az ég és a föld elmúlnak, az én beszédim pedig el nem múlnak” (21,33).
A Szentlélek is megerősítette, ezért mondja Jeromos Lukácsról Előszavában: „A Szentlélek ösztönzésére Achaiában írta ezt az evangéliumot.”
Az angyalok is előképét adták ennek az evangéliumnak. Erről mondja a jelenések könyvének 14. része: „És láték más angyalt az ég közepin röpülni, nála lévén az örökkévaló Evangéliom” (Jel 14,6). Örökkévalónak nevezi az evangéliumot, mert örökkévaló; azaz Krisztus alkotta, aki örökkévaló; örökkévaló az anyagában, örökkévaló a céljában és örökkévaló az időtartamában.
A próféták megjövendölték, mert Ezékiel ezt az evangéliumot jövendölte meg, amikor azt mondta, hogy az egyik állatnak borjúarca van. Ezzel Lukács Evangéliumát jelezte, mint föntebb elmondottuk. S akkor is, amikor azt mondta könyvének 2. részében, hogy látott egy könyvet, „mely írva vala belül és kívül”, és abban siralom volt, „ének és jaj” (Ez 2,9–10). E könyvön Lukács evangéliumát kell értenünk, mert belül írva volt a mélységes titkok elrejtése miatt és kívül a történet föltárása miatt. S benne foglaltatott a szenvedés siralma, a feltámadás éneke és az örök kárhozat jaja, amint az kitetszik a 11. részből, ahol sok jajszót mond.
A Szűz pedig maga is föltárta Lukácsnak az evangéliumot. A Boldogságos Szűz ugyanis az igéket mind szívében tartja vala és gondosan hordozta, mint írva találjuk Lukács evangéliumának 2. részében (51.), s azért, hogy később föltárja az írók előtt. Ahogy a Glossza ugyanerről írja: „Mindazt, amit az Úrról, tetteiről vagy szavairól tudott, emlékezetében tartotta, hogy amikor eljön a megtestesülés prédikálásának vagy leírásának ideje, a tudakozódóknak megfelelően kifejthesse, miként is történtek azok.” Bernát megadja annak okát is, hogy az angyal miért adta hírül a Boldogságos Szűznek Erzsébet foganását: „Azért adatott hírül Máriának Erzsébet foganása, hogy mind az Üdvözítő, mind az Előhírnök eljöveteléről tudomása legyen, s az események időrendjét észben tartva később jobban kifejthesse az igazságot az evangélium leíróinak és prédikátorainak, hiszen Isten a kezdet kezdetétől fogva minden titkot kijelentett neki.” Úgy hírlik, az evangélisták sok mindenről kifaggatták Máriát, ő pedig hiteles beszámolót adott nekik. Különösen Szent Lukácsra vonatkozik ez, mert úgy futott a Szűzhöz, mint a frigyszekrényhez, és sok dologról megbizonyosodott általa. Különösen azokról, amikről csak neki volt tudomása, úgymint az angyali üdvözletről, Krisztus születéséről és hasonlókról, amiket csak Lukács mond el.
Az apostolok is hozzájárultak beszámolójukkal Lukács evangéliumához. Mivel az evangélista nem volt jelen Krisztus minden tetténél és csodájánál, azon közlések és beszámolók alapján írta meg evangéliumát, amiket a Krisztus mellett állók mondtak el. Ő maga is elárulja ezt Előszavában: „Amint előnkbe adták, akik eleitől fogva ő magok látták és szolgái voltak a beszédnek” (Lk 1,2). Kétféle dologról szokás tanúbizonyságot tenni: a látottakról és a hallottakról. Ezért, mint Ágoston mondja, az Úr azt akarta, hogy ketten tanúsítsák a látottakat: Máté és János, és ketten a hallottakat: Márk és Lukács. S mivel a szemtanú vallomása érvényesebb s biztosabb, mint az, amit hallomás után vallanak, ezért, mint Ágoston mondja, a látottakról szóló két evangélium közreveszi a középső, mintegy „erőtlen” evangéliumokat, hogy megtámogassák őket a szélső, biztosabb evangéliumok.
Szent Lukács evangéliumát Pál is csodálatosan elismerte, amikor szavainak megerősítésére Lukács evangéliumára hivatkozott. Ezért mondja Jeromos a Híres férfiakról írott művében: „Egyesek azt gyanítják, hogy valahányszor Pál így ír leveleiben: »az én evangéliumom szerént« (Róm 2,16; 2 Tim 2,8), Lukács írására utal.” S Szent Lukács evangéliumát csodálatosan elismerte, amikor azt mondta róla a Korinthus-beliekhez írott 2. levél 8. részében: „akinek dicsérete vagyon az Evangéliomban minden gyülekezetekben” (2 Kor 8,18).
A Historia Antiocheiában olvashatjuk, hogy mikor az antiochiai keresztények iszonyú bűnökbe süllyedtek, roppant török hadak zárták körül a várost, mely éhségtől és sokféle nyomorúságtól szenvedett. Ám amikor bűnbánatban az Úrhoz tértek, a tripolisi Szűz Mária-templom őrének megjelent egy ragyogó fehér ruhába öltözött férfiú, és amikor az őr megkérdezte, hogy ki lenne, és mi járatban van, azt felelte, hogy ő Lukács, és hogy Antiochiából jött, ahová az Úr összehívta a mennyei sereget, az apostolokat és a vértanúkat, hogy a földön zarándokló népéért harcoljanak. A keresztények ettől fölbátorodván az egész török hadsereg erejét megtörték.
fordította: Déri Balázs