Hylarion szent szerzetes volt, akinek erényekkel teljes életét Jeromos írta meg. Szülei még bálványokat tiszteltek, ő azonban, mint mondani szokták, úgy virult ki, mint rózsa a tövisek között. Alexandriába küldték, ahol grammatikát tanult, ugyanott meg is keresztelték, és minden igyekezetével az Egyház gyülekezeteit szolgálta. Meghallotta Antal nevét, és Egyiptomba sietett, hogy találkozzék vele. Amint meglátta, azonnal öltözéket váltott, és majdnem két hónapig vele maradt. Elmélkedett élete rendjén, erkölcsei komolyságán, mennyire serény az imádkozásban, alázatos a testvérek befogadásában, szigorú feddésükben, buzgó serkentésükben. Önmegtartóztatása olyan kérlelhetetlen volt, hogy semmi betegség nem törte meg az étkekkel szembeni kemény önfegyelmét.
Ezekkel az erényekkel fölfegyverkezve tért vissza hazájába Hylarion néhány szerzetessel együtt. Szülei már meghaltak, vagyona egy részét a testvéreknek, másik részét a szegényeknek adta, magának semmit sem tartott meg. 15 éves korában ment ki a pusztába, testét csak zsák fedte, és egy parasztköpenyt vitt magával, amit elválásukkor még Szent Antal adott neki. Napnyugta után 15 szem fügét evett, ennyi étellel beérte. 15 és 20 éves kora kőzött a forróságot és zivatarokat egy kicsiny, kákával és fügefalevéllel fedett viskóban vészelte át. Ezután egy kis cellát készített, melynek szélessége négy láb, hossza pedig öt láb volt, s így inkább sírnak, mint háznak lehetett vélni. Haját egyszer egy évben, Húsvét napján vágta le, és kezdettől fogva haláláig a puszta földön hált. A zsákot, amit egyszer felvett, sohasem mosta vagy váltotta, csak ha már teljesen szétmállott. Mivel a Szentírást szinte fejből tudta, az imádság után, mintegy Isten jelenlétében, elénekelte a zsoltárokat.
21 és 26 éves kora kőzött az első három évben naponta fél sextarius lencsét evett, hideg vízben áztatva, a következő három évben száraz kenyeret fogyasztott, sóval és vízzel. 27 és 30 éves kora között mezei növényeken és cserjék nyers gyökerein tengődött. 30 éves korától fogva egy uncia kenyeret és egy kevés főtt zöldséget vett magához, olaj nélkül. Érezte azonban, hogy látása elhomályosul, egész testét ótvar lepi el, és kivörösödött bőre viszketett, ezért a fenti ételhez egy kevés olajat is tett. Egészen 64. életévéig evvel az önmegtartóztatással élt, soha nem ízlelve meg gyümölcsöt vagy hüvelyeseket, avagy más, kellemes dolgot. Amikor látta, hogy teste legyöngül, és úgy gondolta, hogy halála közeleg, 64-től 70 éves koráig, hihetetlen lelkierővel megtartóztatta magát a kenyértől, úgyhogy abban a korban, mikor mások engedékenyebbek szoktak magukhoz lenni, ő mintha csak most állt volna Isten szolgálatába. Italát lisztből, egy kevés olajjal készítette, étel és ital gyanánt alig 5 unciát mért ki magának, így élt haláláig. Napnyugta előtt sem ünnepnapokon, sem súlyosabb betegségei idején nem szakította meg a böjtöt. Csodákban hatalmasan, szentségben páratlanul, életének 80. évében, Elicius távollétében, aki őt mindig meghitt barátjaként szerette, mintegy végrendelet gyanánt, saját kezűleg rövid levelet írt. Eliciusra hagyta minden kincsét, amije csak volt: zsákruháját, csuklyáját, köpenyét. Szívében már alig pislákolt az élet. Felnyitotta szemét, és ezeket mondta: „Indulj, mit félsz! Indulj, mit habozol! 80 évig szolgáltál Krisztusnak, és félsz a haláltól?” E szavakkal lehelte ki lelkét, és halandó testét rögtön eltemették. Maga is mindenkit arra kért, aki betegsége idején meglátogatta, hogy halála után egy pillanatig se őrizzék testét.
Később, úgy 10 hónap múlva a szent férfiú, Elicius, élete kockáztatásával ellopta a testet, Palesztinába szállította, s az őt kísérő nagyszámú szerzetes hálaadása közepette, egy monostorba temette el, ruhájával, csuklyájával és köpenyével együtt. Teste, mely még szinte épségben volt, bőséges illatot árasztott, mintha a legjobb kenőcsökkel kenték volna meg, szentséges élete bizonyságául, az Isten dicséretére és fölülmúlhatatlan dicsőségére, aki él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ünnepét október 21-én tartjuk, a 11 ezer szűz és Szent Orsolya napján.
fordította: Veszprémy László