Erzsébet (Elisabeth) azt jelenti: ‚az én Istenem megismert’, vagy ‚az én Istenem hetedikje’, vagy ‚az én Istenem megelégítése’, mivel Isten megismerte őt, azaz a maga tetszésére megvizsgálta, és elismerte vagy megismerte őt, vagyis megismerésének tudásával betöltötte. Másodszor azért Erzsébet, vagyis ‚az én Istenem hetedikje’, mert Isten hetedikje az övé volt; vagy mert a könyörületesség hét cselekedetét gyakorolta, vagy mert most a hetedik korban pihen, és várományosa a nyolcadik kornak, mely a föltámadottaké; vagy a hét állapot miatt, amiben része volt: az első a szüzességé, a második a házasságé, a harmadik az özvegységé, a negyedik állapot a cselekvő, az ötödik a szemlélődő, a hatodik a szerzetesé, a mostani, a hetedik pedig a megdicsőülté. Ez a hét állapot kitetszik legendájából, úgyhogy róla is el lehet mondani, amit Dániel Nabukodonozorról mondott: „Hét idő múlik el feletted” (Dán 4,29). Harmadszor: ‚az én Istenem megelégítése’. Isten csodálatos módon megelégítette őt, és betöltötte az igazság ragyogásával, a nyájasság édességével és a Szentháromság erejével. Ezért mondja Ágoston az Isten városáról írt könyvében, az égi városról szólván: „Isten örökkévalóságában lakozik, Isten igazságában fényeskedik, Isten jóságában örvendezik.”
Erzsébet, Magyarország királyának jeles leánya,* nemes származású volt, de hite és buzgósága még nemesebbé tette; nemes nemzetségét példájával nemesítette, csodáival híresítette, szentségének malasztjával ékesítette. A természet Alkotója valamiképpen a természet fölé emelte. Mint kislány a királyi udvar gyönyörűségei közt nevelkedett, de vagy teljességgel megvetett minden gyermekded dolgot, vagy Isten szolgálatára fordította azokat. Ebből világosan kitűnt, hogy zsenge gyermekségében mily nemes egyszerűségben, s mily édes áhítatban kezdte életét. Már akkor buzgólkodott a jócselekedetekben, megvetette a hiábavaló játékokat, menekült a világi sikerek elől, s mind tovább jutott Isten tiszteletében.
Még alig volt ötéves, de oly buzgón imádkozott a templomban, hogy társai vagy a szolgálók alig tudták kivonszolni onnan. A szolgálók és játszótársai észrevették, hogy ugyan a játék ürügyén követte egyiküket a kápolna felé, de valójában csak azért, hogy bemehessen a templomba. Belépve térdet hajtott, vagy leborult a földre. Bár nem tudott olvasni, gyakran kinyitotta maga előtt a Zsoltároskönyvet, úgy téve, mintha olvasna, hogy senki ne zavarja foglalatosságában. Játékból a földre is lefeküdt, amikor a lánykák összeméretzkedtek: ez is alkalmat adott neki, hogy Isten iránti tiszteletét kimutassa. A gyűrűs játékban, de más játékban is reményét mindig Istenbe vetette. Amit kislány korában nyert, vagy másképpen kapott, abból tizedet adott a szegény leánykáknak, arra buzdítva őket, hogy gyakrabban mondják az Úr imádságát, és sűrűbben üdvözöljék a Szüzet.
Növekedett korban, de még inkább növekedett a lángoló áhítatban. Isten Anyját, a Boldogságos Szüzet választotta patrónájának és szószólójának, Szent János evangélistát pedig szüzessége oltalmának. Egyszer ugyanis az apostolok nevével cédulákat tettek az oltárra, s minden leányka kihúzott egyet magának. Erzsébet imádkozott, és háromszor egymás után, kívánsága szerint, azt a cédulát húzta ki, amire Szent János neve volt írva. Olyan lángoló áhítattal viseltetett iránta, hogy semmit nem tudott megtagadni, amit az ő nevében kértek tőle. Nehogy a világi sikerek túlságosan elkapassák, naponta megtagadott magától valami kellemes dolgot. Amikor valamelyik játékban szerencséje volt, abbahagyta, mondván: „Nem akarok nyerni, Isten kedvéért abbahagyom.” Amikor a többi kislány táncolni hívta, egy kör után azt mondta: „Elégedjünk meg egy körrel, a többit hagyjuk el Isten kedvéért!” Így a többi leányt is visszatartotta a hívságoktól.
Mindig irtózott a kihívó öltözködéstől, ebben is a tiszteset kedvelte. Meghatározott számú imádságot szabott ki magának, amit, ha valami elfoglaltsága miatt nem tudott teljesíteni, és a szolgálók már ágyba parancsolták, égi jegyesével virrasztva végezte el a virrasztás imaóráját. Ez a nemes leányka olyan nagy tisztelettel ülte az ünnepeket, hogy semmiképpen sem engedte kézelőit felvarrni a mise befejezése előtt. Kesztyűt sem tört el magán vasárnap délelőtt, így akarván adózni a szent ünnepnek, és eleget tenni az áhítatnak. Szokása volt, hogy erre és ehhez hasonlókra fogadalommal kötelezze magát, nehogy valaki lebeszélhesse elhatározásáról. Az istentiszteletet olyan áhítattal hallgatta, hogy amikor a szent evangéliumot olvasták vagy a szentáldozás folyt, kézelőjét, ha véletlenül felvarrták, letépte, és ékszereit és fejékét letette.
A szüzesség grádicsáról bölcsen és ártatlanul lépett át a házasság grádicsára, mert atyai parancs sürgette, hogy harmincszoros gyümölcsöt nyerjen, ki a Szentháromság hitét megőrizte a tízparancsolattal együtt. Nem állt ellen, bár ellene volt a házasság kötelékének; nem a testi vágynak engedett, hanem atyja parancsának nem akart ellenszegülni, s gyermekeket akart szülni, akiket Isten szolgálatára nevelhet. Bár a hitvesi ágy kötelezte, a bűnös gyönyörök nem kerítették hatalmukba. Ez abból is kiderül, hogy fogadalmat tett Konrád mester kezébe: ha úgy adódnék, hogy férjét túlélje, örök megtartóztatásban fog élni.
A türingiai tartománygrófhoz ment* feleségül, amint ezt a királyi méltóság megkövetelte, és az isteni rendelés elhatározta, hogy sok embert vezessen el Isten szeretetére, és tanítsa a tudatlanokat. Jóllehet állapota változott, de elhivatottsága semmi változást nem szenvedett. Hogy mekkora áhítattal és alázattal volt Isten iránt, milyen szigorral és megtartóztatással volt saját maga iránt, s hogy milyen bőkezű és könyörületes volt a szegények iránt, az alábbiakból nyilvánvalóan következik.
Olyan buzgó volt az imádságban, hogy a templomba sietve szolgálóit megelőzte, mintha titkos könyörgésével Isten különös malasztját akarta volna kieszközölni. Éjszaka gyakran fölkelt imádkozni, bár férje kérlelte, hogy kímélje magát, és hagyjon testének is egy kis nyugodalmat. Megparancsolta egyik udvarhölgyének, aki a többieknél közelebb állt hozzá, hogy ha elnyomná az álom, s nem kelne fel, a lábát megérintve ébressze. Történt egyszer, hogy amikor úrnője lábát akarta megérinteni, véletlenül a férj lábát fogta meg. Az rögtön fölébredt, de amikor megtudta, hogy mi történt, békésen tűrte és bölcsen elhallgatta. Erzsébet, hogy imádságaival „kövér” áldozatot hozzon Istennek, gyakorta könnyei árjával öntözte őt. De ezeket a könnyeket boldogan ontotta, anélkül hogy arca csúful eltorzult volna. Fájdalommal sírt, de a fájdalomban örvendezett, és így arcát valamiféle vidámság tette bájossá.
Olyan mértékben volt alázatos, hogy Isten szerelméért a hitvány és eltaszított dolgokat sem vetette meg, hanem a legnagyobb áhítattal foglalkozott velük. Egyszer ölébe vett egy eltorzult arcú beteget, akinek szörnyen bűzlött a feje, és levágva rút haját, maga mosta meg fejét, szolgálói nevetése közepette. A Keresztjáró napokon, a körmeneteket mindig mezítláb, egyszerű gyapjúruhát öltve követte, s prédikációs stációknál a szegények közé ült le, mint egy szegény és alacsony sorú asszony.
Szülés után, a tisztulás idején nem ékesítette fel magát gyöngyökkel, mint mások szokták, nem öltött arannyal szőtt ruhát, hanem a Szeplőtelen Szűz példájára fiát saját karján vitte az oltárhoz, és egy báránnyal meg egy gyertyával együtt alázatosan felajánlotta, hogy ez által is megmutassa, mily megvetendő a világi pompa, s hogy magát hasonlóvá tegye a Tisztaságos Szűzhöz. Hazatérve azt a ruhát, amiben a templomban volt, egy szegény asszonynak adta.
Alázatosságára jellemző az is, hogy bár teljesen szabad volt, s méltóságában fenséges, egy férfiúnak, nevezetesen Konrád mesternek, aki koldusszegény volt, de tudását és hitét tekintve mégis rendkívüli, a házasság jogának megsértése nélkül, sőt férjének beleegyezésével olyannyira engedelmeskedett, hogy amit csak parancsolt, ő tisztelettel és nagy örömmel betöltötte. Mindezt csak azért, hogy az engedelmesség érdemét is elnyerje, s a Megváltó Krisztus példáját kövesse, aki mindhalálig engedelmes volt (Phil 2,8). Történt egyszer, hogy Konrád mester elhívta egy prédikációra, de váratlanul megérkezett a meisseni őrgrófné, és emiatt nem tudott elmenni. Ezt annyira zokon vette a mester, hogy mindaddig nem bocsátotta meg engedetlenségét, míg egy szál ingre vetkőztetve, néhány szolgálólányával együtt, akik bűnösök voltak, alaposan meg nem verette.
De saját maga is olyan önmegtartóztatást és szigort kényszerített magára, hogy testét virrasztással, verésekkel, böjtöléssel sanyargatta. Gyakran tartotta magát távol férjének ágyától, s töltötte virrasztással az éjszakát, hogy imádkozhasson, és titokban imádhassa a mennyei Atyát. Amikor elhatalmasodott rajta az álmosság, földre terített szőnyegen aludt. Férje távollétében pedig égi Jegyesével, imádságban töltötte az egész éjszakát. Gyakran megverette magát szobájában szolgálóival, hogy a Megváltó megostoroztatását jóvátegye, és testét minden feslettségtől megóvja.
Evésben és ivásban olyan önmegtartóztatást tanúsított, hogy férje asztalánál a különböző fogások helyett olykor beérte egyszerű kenyérrel. Konrád mester ugyanis megtiltotta neki, hogy férje ételeihez hozzányúljon, ha eredetük miatt nem lehet tiszta a lelkiismerete. Ezt a parancsot oly buzgón megtartotta, hogy míg mások finomságokban dúskáltak, ő szolgálói közönséges ételét ette. Gyakran mégis asztalhoz ült, az ételt kezével megérintette, és felforgatta, hogy úgy tűnjék, mintha evett volna, nehogy babonasággal vádolják. Evvel az udvariassággal viszont minden asztaltársát megörvendeztette. Egyszer, amikor egy hosszú utazás fáradalmai elcsigázták, férjének és neki különböző ételeket szolgáltak fel, amikről úgy tűnt, hogy nem rendes munkával jutottak hozzá. Mindent visszautasított, s türelmesen ette szolgálóival együtt a száraz, fekete kenyeret, melyet meleg vízben áztattak.
Férje ezután bizonyos méltányos jövedelmet biztosított számára, amelyből néhány szolgálójával együtt meg tudott élni, akik mindenben egyetértettek vele. Gyakran visszautasította az udvar étkeit, és egynémely jó embert kért meg, hogy ebédjüket osszák meg vele. Mindezt férje nagy türelemmel viselte, biztosítva őt arról, hogy maga is szívesen tenné ugyanezt, ha nem félne, hogy megzavarja a ház rendjét. Bár a legnagyobb dicsőség övezte, legjobban mégis a szegénység állapotát szerette, hogy Krisztus szegénységét jóvátegye, s hogy a világ őbenne magából semmit ne találjon. Ezért olykor, amikor maga volt szolgálóival, hitvány ruhát öltött, s egy ócska kendővel bekötve fejét, így szólt: „Így járok majd, míg el nem érem a szegénység állapotát.”
Noha magát a mértékletesség zabolájával fékezte, a szegényeknek nagyon is bőkezűen osztogatta javait, és nem tűrte, hogy akár csak egyet is nélkülözés sújtson. Mindenkinek oly bőséges segítséget nyújtott, hogy a szegények anyjának nevezték. A könyörületesség hét cselekedetében serénykedett verejtékezve, hogy elnyerje az örök Országot, ahol mindörökké uralkodni fog, s hogy jobb felől az áldottakkal együtt részesülhessen az atyai áldásban (Mt 25,33–36).
A szegényeket felruházta. Ruhákat adott a zarándokok és koldusok mezítelen holttestére a temetéshez, és sok gyermek keresztanyja volt, akiket maga emelt ki a keresztelőkútból, és saját kezével varrta ruhácskájukat, hogy az így született komaság révén szabadabban szolgálhasson nekik. Történt egyszer, hogy egy szegény asszonynak valami jobb ruhát adott, az pedig, ahogy meglátta a nagyszerű ajándékot, a nagy örömtől elvágódott a földön, mintha meghalt volna. Erzsébet ezt látva, megbánta, hogy ily nagy dolgot adott, mert megijedt, hogy ő lesz a halál okozója. De amikor imádkozott az asszonyért, az gyógyultan felkelt. Szolgálóleányaival együtt gyakran font gyapjút, s ebből készített ruhákat, hogy elnyerje a jócselekedet dicső gyümölcsét, hogy példát adjon az igazi alázatról, s hogy saját teste fáradságával adjon alamizsnát Istennek.
Az éhezőknek enni adott. A koldusokat oly odaadóan táplálta, hogy amikor férje, a tartománygróf elutazott Frigyes császár udvarába, mely akkor Cremonában volt, a csűrökből minden gabonát összegyűjtetett, s a mindenfelől összesereglett koldusoknak naponta ebből osztogatott szükségletük szerint. Drágaság volt és éhínség fenyegetett, de bármily kevés jutott kinek-kinek egy napra, isteni segedelemmel elegendő volt. Gyakran előfordult, hogy amikor pénzszűkében volt, eladta ékszereit, hogy segíthessen a szegényeken, és sok mindent megvont magától és szolgálóitól, s a szegényeknek tette félre.
A szomjúhozóknak inni adott. Történt egyszer, hogy amikor sört osztott a szegényeknek, és már mindenkinek eleget töltött, az edényben semmi fogyatkozást nem tapasztaltak, ugyanannyi volt benne, mint annak előtte.
A zarándokokat és a koldusokat befogadta. Egy nagy házat épített a magas vár alatt, ahol számtalan beteget ápolt. Mindennap meglátogatta őket, nem törődve a felkapaszkodás és leereszkedés nehézségeivel, és minden szükségessel ellátta őket. Biztató szavaival türelemre intette őket, s bár a rossz levegőt mindig nehezen viselte el, a betegek nyavalyáitól Isten szerelméért még nyáron sem irtózott, hanem orvosságot vitt nekik, saját fejkendőjével törölte és kezével simogatta őket, jóllehet szolgálói az ilyesmit nehezen tűrték. Ugyanebben a házban koldusasszonyok gyermekeit is neveltette nagy gonddal, s oly kedves és alázatos volt velük, hogy mindnyájan anyjuknak nevezték: ha belépett a házba, úgy követték, mint a gyermekek anyjukat, s csapatostul, nagy ragaszkodással sereglettek elébe. Ő pedig edénykéket és üveggyűrűket, meg egyéb üvegcsecsebecséket vásároltatott nekik, hogy ezekkel játsszanak. Egyszer lóháton ment fel a várba, s köpenyében vitte ezeket, amikor egy nagyon magas szikláról lepotyogva, kövekre hullottak, de egy repedés sem esett rajtuk.
A betegeket meglátogatta. A nyomorultak iránti együttérzés úgy betöltötte lelkét, hogy gyakran felkereste hajlékukat, s buzgón látogatta őket. Kedves áhítattal lépett kamrájukba, sem az út nehézségei nem szegték kedvét, sem az út hosszúsága nem fárasztotta el. Segített rajtuk minden szükségükben, és jó szavakkal vigasztalta őket. Öt okból érdemelt jutalmat mindezért, tudniillik a látogatás érdeméért, az út fáradalmaiért, az együtt érző szeretetért, a vigasztaló szavakért és az adományok osztásáért.
A szegények sírját is felkereste. Áhítatos lelkülettel sietett a szegények temetésére, és a maga varrta ruhákat adta testükre. Egyszer saját gyolcskendőjét tépte darabokra, s csavarta bele egy koldus tetemét. Saját kezével tette rendbe a halottakat, és áhítattal maradt ott a temetésen.
Mindamellett férje buzgóságát is dicséret illeti, mert bár sok gond nehezedett rá, Isten követésében buzgó volt, s mivel személyesen nem foglalkozhatott ilyesmivel, feleségének megengedte, hogy mindent megtegyen, ami Isten tiszteletét illeti, s a maga lelki üdvét szolgálja. Szent Erzsébet szerette volna, ha férje a hit védelmére fordítja fegyverének erejét, ezért üdvös buzdítással rávette, hogy látogassa meg a Szentföldet. Amikor ez megtörtént, a tartománygróf, ez a hitbuzgó fejedelem, aki mély hitéről és őszinte áhítatáról volt nevezetes, visszaadta lelkét Istennek, elnyerve cselekedeteinek méltó gyümölcsét.*
Erzsébet nagy alázatossággal fogadta az özvegység állapotát. Nem azért, hogy le ne maradjon az özvegyi önmegtartóztatás érdeméről, hanem hogy hatvanszoros gyümölcsöt nyerjen, betartva a tízparancsolatot az irgalmasság hat cselekedetével együtt.
Miután férje halálhíre Türingia-szerte elterjedt, férjének hűbéresei, mint tékozlót és pazarlót gonoszul elkergették. Ebből is kitűnik béketűrése. Végre elérte a régen vágyott szegénységet. Amikor leszállt az éj, egy fogadós házában, a disznóólban húzta meg magát, nagy hálát adva Istennek. Reggel a minoriták rendházához érvén, kérte őket, hogy adjanak hálát Istennek az ő hányattatásaiért, és énekeljék el a Te Deumot. Másnap egyik irigyéhez kellett mennie gyermekeivel, ahol egy nagyon szűk helyet jelöltek ki számára, s a házigazda és a gazdasszony sokat gyötörték. A falaktól vett búcsút, mondván: „Szívesebben búcsúznék az emberektől, ha jótét lelkek volnának.” Arra kényszerült hát, hogy visszatérjen az előző helyre, gyermekeit pedig különböző helyekre kellett beadnia, hogy gondoskodjanak róluk. Egyszer egy szűk utcán a mély sárba lerakott köveken lépdelt, amikor egy öregasszony, akivel egykor sok jót tett, ugyanezeken a köveken lépkedve rászólt, hogy engedjen utat. Ő beleesett a mély sárba, de felkelvén örvendezve és mosolyogva tisztogatta ruháját.
Anyai nagynénje megszánta nagy nyomorúságában, és a bambergi püspök elé vezette, aki nagybátyja volt. Ő tisztelettel fogadta, és óvatosan tartóztatta, igyekezve őt újabb házasságra rávenni. Amikor ezt megtudták szolgálóleányai, akik vele együtt fogadtak önmegtartóztatást, sok könnyet hullatva búslakodni kezdtek, és jajongva panaszkodtak Erzsébetnek, aki így bátorította őket: „Bízom az Úrban, az ő szerelméért fogadtam örök megtartóztatást. Ő megőriz erős elhatározásomban, megtöri az erőszakot és meghiúsítja az emberi tervet. Ha nagybátyám netán férjhez akarna adni, tiszta szívből ellenkeznék, és szóban is szembeszállnék vele, s ha más orvosság nem maradna, levágnám az orromat, hogy mindenki elborzadjon rútságomtól.”
A püspök parancsára, de saját akarata ellenére egy várba vitték, hogy ott lakjon, míg valakihez férjhez nem adják. Tisztaságát könnyek közt ajánlotta föl az Úrnak. Íme az Úr akaratából, férje csontjait meghozzák a tengeren túlról. A püspök megparancsolja, hogy engedjék vissza Erzsébetet, hadd menjen áhítattal férje maradványai elé. A csontokat a püspök tiszteletteljes körmenettel, ő pedig nagy áhítattal és könnyhullatással fogadta. Imádságban az Úrhoz fordulva, így szólt: „Hálát adok neked, Uram, hogy szeretett férjem csontjait visszaadva nyomorult magamat megvigasztalni méltóztattál. Tudod, Uram, hogy bár nagyon szerettem őt, mégis szívesen nélkülöztem a Te szerelmedért, és elküldtem a Szentföldre, hogy segítségedre legyen. Bár nagyon kedves lenne számomra, ha mint szegény asszony élhetnék vele, s végigkoldulhatnánk a világot, mégis te vagy rá a tanúm, hogy akaratod ellenére egy hajszálam árán sem váltanám vissza ót, s nem hívom vissza a halandó életbe, hanem saját magammal együtt a te kegyelmedbe ajánlom.”
Hogy a százszoros gyümölcsöt se veszítse el, melyet azok kapnak, akik az evangéliumi tökéletességet őrizve, a nyomorúság baljáról a dicsőség jobbjára vitetnek, szerzetesi habitust öltött, alázatos és lenézett szürke öltözéket. Férje halála után önmegtartóztatóan élve, a tökéletes engedelmességet megőrizve és a sóvárgott szegénységet beteljesítve, koldulva akart ajtóról ajtóra járni, de azt Konrád mester nem engedte. Öltözéke ijesztően silány volt, szürke köpenyt hordott, ami más színű anyaggal volt megtoldva, ruhája ujja szakadt volt, s megint más színnel megfoltozva.
Atyja, a magyar király, amikor meghallotta, hogy leánya milyen nyomorúságra jutott, egy grófot küldött érte, hogy hozza vissza őt az atyai házba. A gróf meglátva Erzsébetet ilyen öltözékben díszelegni, és alázatosan a földön ülve fonni, teljesen megzavarodva és elcsodálkozva kiáltott fel: „Soha még királyleányt ilyen öltözékben, ilyen hitvány gyapjút fonni nem látott a világ!” Erősködött, hogy hazaviszi, de Erzsébet nem egyezett bele, mert inkább akart koldusok közt koldusként élni, semmint gazdagok közt nagy gazdagságban dúskálni.
Végül, hogy lelkét teljesen Isten felé fordíthassa, és áhítatát semmi ne zavarja meg, kérte az Urat, hogy töltse el megvetéssel minden e világi dolog iránt, tépje ki szívéből gyermekeinek szeretetét, és minden gyalázkodással szemben vénezze fel őt megvetéssel és állhatatossággal. Miután imádkozott, hallotta, hogy az Úr azt mondta neki: „Imádságod meghallgatásra talált.” Erzsébet szolgálóihoz fordult: „Meghallgatta az Úr szavaimat, ezért minden e világi dolgot csak annyiba veszek, mint a ganéjt, gyermekeimért nem nyugtalankodom többet, mint bármelyik felebarátomért, a gyalázkodás meg a szidalmak alig érintenek, és úgy érzem, hogy már semmi mást nem szeretek, csak az Istent.”
Konrád mester is sok terhes és kellemetlen dolgot rótt rá. Akiket láthatólag megkedvelt, azoknak társaságától megfosztotta. Két hűséges és nagyon szeretett szolgálóját is, akik gyermekkorától vele nevelkedtek, eltávolította mellőle. Sűrű könnyek között vettek búcsút egymástól. Azért tette ezt a szent férfiú, hogy megtörje akaratát, hogy szeretetét teljesen Istenhez emelje, s nehogy valamelyik szolgálója a hajdani dicsőségre emlékeztesse. Mindezeket illetően oly serénynek bizonyult az engedelmességben, s oly állhatatosnak a türelemben, hogy türelme által uralta lelkét, és engedelmessége által győzedelmeskedett. Ezt is mondogatta: „Ha Isten szerelméért így félek egy földi halandótól, mennyire kell félnem az égi Bírótól! Konrád mesternek, a szegény koldusnak fogadtam engedelmességet, s nem egy püspöknek, hogy ő a földi vigasztalás minden lehetőségét megtagadja tőlem.”
Egy alkalommal, mert olyan állhatatosan kérlelték, bement egy apácakolostorba anélkül, hogy erre mestere engedélyt adott volna. Konrád olyan kegyetlenül megverette ezért, hogy három hét múlva is látszottak a verés nyomai. Mondogatta is szolgálóinak mind magát, mind őket vigasztalva: „Ahogy a fű a folyó áradásakor a földre lapul, de apadáskor fölegyenesedik, mi is, ha baj van, alázattal vessük alá magunkat, de ha elmúlt, lelki örömmel emelkedjünk Isten felé.” Mélységes alázatában nem tűrte, hogy szolgálói úrnőnek nevezzék, s azt akarta, hogy egyes számban beszéljenek vele, ahogy mi az egyszerű emberekkel szoktunk beszélni. Elmosogatta a csészéket meg más konyhai edényeket, s nehogy szolgálói akadályozzák ebben, máshová küldte őket. Ezt is mondogatta: „Ha ennél is alantasabb életmódot találtam volna, azt választom.”
Másrészt, hogy Máriával a legjobb rész övé lehessen (Lk 10,42), idejét gyakran töltötte buzgó szemlélődésben. A szemlélődés során, külön kegyelemként bőséges könnyeket ontott, gyakran voltak égi látomásai, és másokat Isten szeretetére gyújtott. Ha boldogabbnak tűnt, mint máskor, a boldog áhítat könnyeit hullatta. A boldog könnyek úgy patakzottak arcán, mintha kies forrásból buzognának. Egyszerre sírt és örvendezett. A sírás soha nem torzította el, nem is ráncolta össze arcát. Azokról, akiknek sírás közben eltorzult az arca, azt mondta: „Olyanok, mintha rettegnének Istentől. Vidáman és örvendezve adják az Úrnak, amijük van!” Gyakran volt imádság és szemlélődés közben égi látomása.
Egy napon, a nagyböjti időben, a templomban szemét az oltárra szegezve oly feszülten figyelt, mintha Isten személyes jelenlétét csodálná, s vigasztalást nyert, megerősítve a hosszú ideig tartó isteni látomástól. Hazatérve, a gyengeség miatt egyik szolgálójának ölébe támaszkodott, s szemét mereven az égre emelte az ablakon keresztül. Ekkor olyan boldogság árasztotta el arcát, hogy csodálatos nevetésre fakadt. Miután egy darabig boldoggá tette az örvendetes látvány, hirtelen könnyekben tört ki, majd szemét ismét kinyitva, az iménti örömmel örvendezett, azután újra lehunyva, a korábbi könnyeket hullatta. Így, ilyen isteni vigasztalásokkal töltekezett egészen a kompletóriumig. Ezután sokáig hallgatott, egyetlen szót sem szólva, majd hirtelen megtörve a csendet megszólalt: „Igen, Uram, te velem akarsz lenni, s én teveled, és soha többé nem akarok elválni tőled.”
A szolgálók kérlelni kezdték, hogy Isten dicsőségére és az ő épülésükre mondja el, mit látott, ő pedig engedve az unszolásnak így szólt: „Láttam a nyitott eget és Jézust, aki jóságosan fordult felém, s megmutatta nekem tisztaságos orcáját. Az ő látványa kimondhatatlan boldogsággal töltött el, s távozása nagy bánattal sújtott. Ő pedig bánatomat, arcának újbóli megmutatásával örömre fordította, s azt mondta: »Ha velem akarsz lenni, veled leszek.« Őneki feleltem azt, amit hallottatok.” Midőn arra kérték, hogy azt a látomást is mondja el, amit az oltárnál látott, azt felelte: „Azt, amit ott láttam, nem lehet elmesélni, de nagy örömben volt ott részem, és megpillanthattam Isten csodadolgait.”
Gyakran előfordult, hogy amikor imádságba merült, arca csodálatosan ragyogott, s szeme, mint a nap, sugárzott. Imája gyakran olyan heves volt, hogy másokat is felgyújtott. Egyszer egy világiasan öltözött ifjút hívatott magához, s azt mondta neki: „Úgy tűnik, hogy nagyon fesletten élsz, pedig Teremtődet tartoznál szolgálni. Akarod-e, hogy imádkozzam érted?” Erre az ifjú: „Akarom, sőt nagyon is kérem!” Amikor Erzsébet imádkozni kezdett, s az ifjút is biztatta, hogy hozzá hasonlóan ő is imádkozzék saját magáért, az hangosan kiáltozni kezdett: „Hagyja abba az imádságot, úrnő! Hagyja abba!” Erzsébet még odaadóbban imádkozott, az ifjú pedig még hangosabban kiáltozott: „Hagyja abba, úrnő, mert meghalok és elégek!” Olyan hőség perzselte ugyanis, hogy izzadt és füstölt az egész teste, s karjával őrültként kapálódzott. Többen odaszaladtak és lefogták. Ruháit az izzadság teljesen eláztatta, s a belőle áradó forróságot kezük nem viselte el. Ő meg egyre azt kiabálta: „Lángolok és elégek.” Amikor Erzsébet befejezte imáját, az ifjú is megszűnt hevülni. Magához tért és Isten kegyelméből megvilágosulva belépett a minorita rendbe. Ez a látható lángolás Erzsébet imájának tüzét mutatta meg, ami olyan erős volt, hogy egy hideg embert is lángra lobbantott. Az ifjú, aki csak a testi dolgokhoz szokott és a lelkiekre nem volt érett, nem érthette ezt.
Erzsébet, a tökéletesség csúcsára eljutva, Mária szemlélődésének nyugalmáért nem hagyta el Márta fáradságos kötelességtudását sem (Lk 10,39–40), mint az fentebb, a könyörületesség hat cselekedetében már megmutatkozott. A kegyesség cselekedeteit az után is buzgón gyakorolta, hogy szerzetesi ruhát öltött. Kétezer márkát kapott végkielégítésül. Ennek egyik felét szétosztogatta a szegények között, a maradékból Marburgban egy nagy kórházat építtetett. Emiatt tartották pazarlónak és tékozlónak, s nevezte mindenki bolondnak. Mivel minden méltánytalanságot örömmel tudott elfogadni, azt vetették a szemére: férjének emlékét túl hamar lökte ki szívéből, hogy ennyire örvendezik.
Miután felépítette a kórházat, úgy szolgálta a szegényeket, mint egy alázatos szolgálólány. Buzgón gondozta, megfürdette és ágyba fektetve betakarta őket, s örvendezve mondta a szolgálóknak: „Milyen jó nékünk, hogy az Urat megfürdethetjük és betakarhatjuk” (vö. Mt 25,40). A szegények szolgálatában odáig alázkodott, hogy egy félszemű, ótvaros fiúcskát saját karján hatszor vitt ki egy éjszaka, hogy szükségét elvégezhesse, és bemocskolt lepedőjét örömmel mosta ki. Gyakran mosdatott meg egy szörnyű, leprás asszonyt, ágyba fektette, fekélyeit megtisztította és bekötötte, orvosságot adott neki, körmét levágta, és lába elé borulva bontotta ki sarujának szíját. A betegeket gyónni és áldozni vitte, s amikor egy öregasszony ezt megtagadta, veréssel megtisztítva vezette rá.
Amikor éppen nem a szegényeket gondozta, gyapjút font, melyet egy kolostorból küldtek neki, s ami pénzt kapott érte, a szegények között osztotta szét. Miután már jó ideje szegénységben élt, 500 márkát kapott járandóságából, s ezt úgy osztotta szét a szegények között, hogy azok sorba álltak, ő pedig ruháját feltűrve végigment a soron és egyenként szolgálta ki őket. Megszabta, hogy ha valaki a többiek rovására megváltoztatná a helyét, hogy még egyszer kapjon, büntetésből vágják le a haját. Egyszer csak egy leány, Radegundisnak hívták, és csodálatosan szép haja volt, át akart ott menni, de nem az alamizsna miatt, hanem hogy egy beteg nővért meglátogasson. Mint törvényszegőt Szent Erzsébet elé vitték, aki megparancsolta, hogy azonnal vágják le a haját. A leány sírt, és erősen tiltakozott. Amikor végre a jelenlévők közül valaki megerősítette, hogy ártatlan, Erzsébet azt mondta: „Legalább nem tud ezután hajának hiú pompájában táncba menni, sem pedig egyébként hivalkodni vele.” Erzsébet végül megkérdezte a lányt, nem gondolt-e arra, hogy szent életet éljen. Azt válaszolta, hogy már régen szerzetesi ruhát öltött volna, ha hajában nem telt volna ekkora gyönyörűsége. Erre Erzsébet: „Kedvesebb számomra, hogy elveszítetted hajadat, mint hogyha fiamat császárrá kiáltották volna ki.” A leány tüstént szerzetesi habitust öltött, és Erzsébettel együtt serénykedve a kórházban, dicséretre méltó életet élt.
Midőn egy szegény asszonynak kislánya született, Szent Erzsébet tartotta keresztvíz alá, saját nevét adta neki, s az anyját minden szükségessel ellátta, olyannyira, hogy egyik szolgálójának bundájáról lefejtette az ujját, odaadta, hogy a csecsemőt burkolja bele, és saját cipőjét is neki adta. Három héttel később az asszony elhagyta a lánykát, és férjével együtt titokban megszökött. Amikor ez Erzsébet tudomására jutott, imádkozni kezdett, és a férfi meg az asszony képtelen volt továbbmenni, vissza kellett térniük hozzá és bocsánatát kérniük. Ahogy jogos volt, megfeddte őket hálátlanságukért, majd odaadta nekik kislányukat, hogy neveljék, és minden szükségesről gondoskodott.
Elközelegvén az idő, midőn az Úr kedvesét e világ börtönéből kiszabadítani rendelte, hogy aki a földi országot megvetette, az angyalok országának részese legyen, megjelent Erzsébetnek Krisztus, és így szólt hozzá: „Jer, kedvesem, vár az örök sátor, melyet számodra készítettem.” Erzsébet lázasan feküdt, fejét a falnak fordította, s a körülállók hallották, hogy egy lágy dallamot kezd dúdolni. Az egyik szolgáló tudakolta: mi ez? Mire Erzsébet így válaszolt: „Egy kismadár telepedett közém és a fal közé, s oly kedvesen énekelt, hogy engem is éneklésre indított.” Betegségében Erzsébet mindig vidám volt, és soha nem szűnt meg imádkozni. Az utolsó napon, mielőtt elment, így szólt hozzájuk: „Mit fogtok csinálni, ha az ördög meglátogat benneteket?” Egy kicsit később, mintha csak az ördögöt kergetné, hangosan, háromszor kiáltott: „Fuss!” Azután azt mondta: „Íme közeleg az éjfél, ebben az órában született meg Krisztus és pihent meg a jászolban.” Amikor eljött halála órája, azt mondta; „Itt az idő, amikor a mindenható Isten mindazokat, akik barátai, meghívja az égi menyegzőre.” Nem sokkal ezután utolsó órájára jutván, békében elszenderült az Úr 1231. esztendejében.
Jóllehet, tiszteletre méltó teste négy napon át temetetlenül feküdt, semmiféle bűzt nem árasztott, sőt valami édes illat párolgott belőle, amitől mindenki felfrissült.
Midőn meghalt, a templom tornya fölött nagy csapat madárka sereglett össze, melyeket korábban senki sem látott, s oly édes dallamot kezdtek énekelni, oly változatos formában, hogy úgy tűnt, Erzsébet temetési szertartását végzik. Ekkor a levegőégben a Regnum mundi édességes dallama csendült fel, melyet a szüzek dicséretére szoktak énekelni. Nagy volt a koldusok jajgatása, nagy a nép áhítata, olyannyira, hogy egyesek a hajából vágtak le egy-egy fürtöt, mások a ruhájának egy darabkáját hasították ki, s a legszentebb ereklyeként őrizték meg. Testét egy sírboltban helyezték el, melyet később olajjal telve találtak.
Erzsébet halálakor nyilvánvaló lett, hogy mekkora volt szentsége: a madárkák éneke s az ördög elűzése ezt bizonyította. De arról a madárkáról, mely közé s a fal közé telepedett, és oly édesen énekelt, hogy őt is éneklésre indította, azt gondoljuk, hogy az őrangyala volt, aki az örök örömhírt hozta el neki. Ahogyan a gonoszok előtt feltárul olykor haláluk előtt az örök kárhozat, hogy jobban megzavarja őket, ugyanúgy a választottak előtt is feltárul olykor az örök üdvösség, hogy nagyobb vigasztalást adjon nekik. Az az ének, amit Erzsébet dúdolt, határtalan örömöt fejezett ki, ami oly nagy volt, hogy nem tudta szívébe befogadni, hanem édes hangon továbbadta. Az ördög pedig, hátha jussa van valamihez, a szentek haldoklásánál is megjelenik, de mert Szent Erzsébetben semmi jussa nem volt, szégyenletesen megfutamítva elmenekült. Ebből megtudható, mily nagy volt annak szentsége, aki elől az ördög rémülten elfutott, s akinek az angyal az örök boldogságot hírül adta. Másodszor nyilvánvaló lett tisztasága és egyszerűsége: az illat kipárolgása ezt bizonyítja. Mivel teste, míg élt, tisztaságban és szeplőtelenségben fényeskedett, ezért halálában édes illatot árasztott.
Harmadszor nyilvánvaló lett kiválósága és méltósága: a madarak és az angyalok ujjongása és éneklése ezt bizonyítja. Azokról a madarakról, melyek a templom tornyán ujjongtak és énekeltek, azt gondoljuk, hogy angyalok voltak, akiket az Isten küldött, hogy lelkét az égbe kísérjék, testét pedig az égi ujjongással tiszteljék meg. Ahogy a gonosz emberhez haldoklásában ördögök sokasága sereglik, hogy ijesztgetésekkel gyötörjék, és lelkét a pokolra ragadják, ugyanígy a távozni készülő választottakhoz angyalok sokasága gyülekezik, hogy megerősítsék őket, s lelküket a mennyországba kísérjék.
Negyedszer nyilvánvaló lett, mily könyörületes és kegyes volt: ezt az olaj kiáradása bizonyítja. Testéből ugyanis olaj áradt, mivel életében a könyörületesség cselekedeteiben bővelkedett. Ó, mily bőven árad bensejében a kegyesség lelke, akinek porba fektetett teste olajban hullámzott!
Ötödször nyilvánvaló lett, hogy mily nagy hatalma és érdeme van Istennél: ezt a sokféle csodatétel bizonyítja. Miután testéből eltávozott, sokféle csoda dicsőségével tüntette ki. Ezek közül néhány alább olvasható, sokat viszont a rövidség kedvéért el kellett hagyni.
Szászországban, a hildesheimi egyházmegye egyik kolostorában élt egy ciszterci szerzetes, akit Henriknek hívtak. Olyan beteg volt, s oly heves fájdalmak gyötörték, hogy együttérzésre indított, és kiáltozásaival felkavart mindenkit. Egy éjszaka megjelent neki egy tiszteletre méltó asszony, fehér ruhában, s arra biztatta, hogy ha meg akar gyógyulni, ajánlja magát Szent Erzsébetnek. Másnap éjjel ismét megjelent, s hasonlókat tanácsolt. A szerzetes pedig, mivel az apát és a perjel távol voltak, az alperjel tanácsára fogadalmat tett. A harmadik éjszakán ismét megjelent neki az asszony, keresztet vetett rá, s ő azonnal visszanyerte egészségét. Az apát és a perjel, mikor visszatérve ezt meghallották, nagyon csodálkoztak a szerzetes gyógyulásán, de a fogadalomtételt illetően komoly kétségeik voltak, mivel a szerzeteseknek sem ilyesféle fogadalmat nem volt szabad tenniök, sem magukat ily módon elkötelezniök. Azt is mondta a perjel, hogy a szerzeteseket gyakran becsapják az ördögök megjelenésükkel, midőn a jó örve alatt, ilyesféle tiltott dolgokra csábítják őket, ezért azt kell tanácsolni ennek a szerzetesnek, hogy lelkének megzavart egyensúlyát gyónással állítsa helyre. Másnap éjjel megjelent neki ugyanaz a személy, aki korábban, s így szólt: „Mindaddig beteg leszel, míg be nem teljesíted, amit megfogadtál!” Őt pedig ismét hatalmába kerítette régi betegsége, és ugyanazok a fájdalmak kezdték gyötörni. Amikor az apát ezt meghallotta, rögtön megadta neki az engedélyt, és megparancsolta, hogy adjanak neki viaszt, hogy elkészíthesse Szent Erzsébet képét. A szerzetes pedig visszanyerte egészségét, igyekezett fogadalmát teljesíteni, s betegség soha többé nem gyötörte.
A mainzi egyházmegyében egy Benigna nevű leány egyszer inni kért a szolgálójától. Az haragosan nyújtotta át az italt, mondván: „Fogd és nyeld le az ördögöt!” A lány úgy érezte, mintha izzó parázs menne le a torkán, és üvölteni kezdett, hogy mennyire fáj a nyaka. Rögtön megnőtt a hasa, mintha terhes lenne, s úgy látszott, mintha valami minden tagjával mozogna benne. Ő maga pedig szerencsétlenül vonaglott, és őrült hangokat adott, úgyhogy mindenki azt hitte, hogy az ördög szállta meg. Két évig élt ebben az állapotban. Végül elvitték Szent Erzsébet sírjához, ahol fogadalmat tettek érte. A sírra fektették, s ekkor úgy tűnt, mintha meghalt volna, de amikor egy kis kenyeret adtak neki enni, és egy kis szenteltvizet inni, mindenki ámulatára és csodálatára, gyógyultan kelt fel.
Egy Theodericus nevű férfi az utrechti egyházmegyében fél kezére megbénult, s keze teljesen használhatatlanná vált. Kétszer felkereste Erzsébet sírját, de a gyógyulás legkisebb jele sem mutatkozott. Harmadszor feleségével együtt ment oda, nagy áhítattal, s szembetalálkozott egy tisztes kinézetű öregemberrel. Köszöntötte, s megkérdezte, honnan jött. Az azt felelte, hogy Marburgból, ahol Szent Erzsébet teste nyugszik, s ahol az Isten sok csodát művel. A férfi elmesélte neki betegségét, mire az öreg felemelve kezét, megáldotta őt, mondván: „Menj csak nyugodtan, mert bizonyosan visszanyered egészséged, ha beteg kezedet a sír fejénél a kő alatt fúrt lyukba bedugod. Minél mélyebbre dugod, annál hamarabb gyógyulsz meg. De gondolj akkor Szent Miklósra is, aki Szent Erzsébetnek segítőtársa csodáiban.” Hozzáfűzte, hogy ostobák azok, akik, miután megtették felajánlásukat, rögtön távoznak, mert kedves a szenteknek, ha állhatatosan könyörögnek segítségükén. Ezután az öreg eltűnt, többé nem is látták. Nagyon csodálkoztak, s folytatták útjukat teljes hittel a gyógyulásban. A férfi pedig az említett öreg tanácsát követve, a síremlék köve alá helyezte kezét, s tüstént teljesen gyógyultan húzta ki onnan.
A kölni egyházmegyében egy Hermann nevű férfit a bíró börtönben tartott. Ő teljesen istenre bízta magát, és oly nagy áhítattal hívta segítségül Szent Erzsébetet meg Konrád mestert, amekkorára egyáltalán képes volt. Másnap éjjel megjelentek neki mindketten nagy fényességben, és sokféle vigasztalásban részeltették. A bíró végül kimondta rá a halálos ítéletet, és felakasztották. Annyi ideig lógott a bitón, amíg az ember egy német mérföldet megtesz. A bíró közben megengedte szüleinek, hogy levegyék az akasztófáról és eltemessék. Megásták hát a sírgödröt, a halottat pedig leemelték, és apja meg nagybátyja Erzsébet pártfogásába ajánlották esedezve. És íme, mindenki csodálkozására és ámulatára az, aki az imént halott volt, élve, egészségesen fölkelt.
A mainzi egyházmegyében egy Burchardus nevű iskolás fiú vigyázatlanul horgászott, és megcsúszva a folyóba esett. Oly hosszú idő telt el, míg a testét kihúzták, hogy az már teljesen érzéketlen, mozdulatlan és merev volt, úgyhogy az emberek azt gondolták, tényleg meghalt, Ekkor Szent Erzsébet érdemeire könyörögtek, s mindenki szeme láttára és ámulatára visszatért belé az élet és az egészség.
Ugyancsak a mainzi egyházmegyében egy Vezelinus nevű három és fél éves fiúcska kilehelte a lelkét, s teste négy német mérföldnyi járó ideig mereven és élettelenül feküdt. Anyja teljes áhítattal Szent Erzsébet segítségéért folyamodott, s fiát élve és egészségesen visszakapta.
Egy négyéves fiúcska beleesett a kútba. Véletlenül valaki vízért jött, s meglátta a fiút a víz fenekén feküdni. Nagy nehezen kihúzta, de már halottnak találta. A halálnak hat bizonyítéka volt, tudniillik a hosszú időtartam, a test merevsége, a tátott száj és az ijesztően kimeredt szem, a bőr megfeketedése, a has püffedtsége és a teljes mozdulatlanság meg érzéketlenség. Felélesztésére fogadalmat tesznek Szent Erzsébetnek, s a gyermek rögtön életre kel.
Egy leányka is elsüllyedt a folyóban, de midőn kihúzták, Szent Erzsébet érdemeiért visszanyerte életét.
Élt egy Frigyes nevű ember a mainzi egyházmegyében, aki nagyon jól tudott úszni. Egyszer fürdött valahol, és kicsúfolt egy koldust, akinek Szent Erzsébet adta vissza a látását. Megvetően vizet fröcskölt arcába. Az felbosszankodva így szólt: „A szent asszony, aki nékem visszaadta a látás kegyelmét, álljon értem bosszút rajtad úgy, hogy innen csak holtan, vízbe fúltan kerülj ki!” Az a koldus átkát semmibe véve, óvatlanul vízbe ugrott, de ereje teljesen elhagyta, és nem tudott segíteni magán. Mint egy kő, leszállt a mélybe. Hosszú idő múlva találták csak meg, és holtan húzták ki a vízből. Ekkor nagy jajveszékelés támadt fölötte, s néhány rokona fogadalmat tett érte Szent Erzsébetnek, és áhítatosan kérték segítségét. Rögtön visszatért belé a lélek, élve és egészségesen kelt fel.
Egy János nevű férfit a mainzi egyházmegyében egy tolvajjal együtt ártatlanul elfogtak, s avval együtt akasztásra ítélték. Mindenkit arra kért, hogy imádkozzék Szent Erzsébethez, hogy az ő érdemeién megmeneküljön. Amikor felakasztották, egy hangot hallott maga fölött: „Higgyél és vesd bizalmadat Szent Erzsébetbe, és megszabadulsz!” Abban a pillanatban elszakadt az ő kötele, s míg a másik fennmaradt, ő súlyosan lezuhant anélkül, hogy egyetlen karcolás is esett volna rajta, jóllehet az új ing, ami rajta volt, elszakadt. Megörülve így szólt: „Szent Erzsébet, megszabadítottál engem, és puhára ejtettél.” Amikor egyesek azt követelték, hogy újból akasszák fel, a bíró azt mondta: „Nem engedem, hogy újból felakasszák azt, akit az isten megszabadított!”
Élt egy Volcmarus nevű laikus testvér az egyik kolostorban a mainzi egyházmegyében. Buzgón vallásos volt, és úgy gyötörte a testét, hogy húsz éven keresztül páncélinget viselt mezítelen mellén, és kövek meg tuskók között feküdt. Ennek a kezét, midőn a malomban volt, a malomkő véletlenül úgy elkapta és összezúzta, hogy a húst mindkét oldalon letépte róla, s a csontokat és inakat úgy összemorzsolta, mintha egy mozsárban törték volna apróra mindet. Olyan éles fájdalom gyötörte, hogy könyörgött, vágják le a kezét. Amikor pedig többször Szent Erzsébethez fohászkodott segítségért, akivel életében barátságban volt, egy éjszaka megjelent neki, mondván: „Akarsz-e gyógyulni?” Azt felelte: „Örömmel.” Ő pedig fogván kezét, meggyógyította inait, csontjait egybeforrasztotta, húsát mindkét oldalon visszahelyezte, s a korábbi egészséges állapotra hozta. Reggelre kelve teljesen gyógyultnak találta magát, s az egész kolostornak megmutatta gyógyult kezét, mindenki ámulatára.
Egy Detre nevű vakon született fiúcska a mainzi egyházmegyében, ötéves korában Szent Erzsébet érdemeiért látni kezdett. Bőr takarta el a szemét, anélkül hogy a szemhéjak kinyílhattak volna, akár csak résnyire is, úgyhogy szemének nyoma sem látszott. Anyja elvitte Szent Erzsébet sírjához, és a sír földjével bekente szemét, majd Szent Erzsébet érdemeihez könyörgött. És íme, a bőr középen kettéhasadt, és láthatóvá váltak a kis, zavaros, véres szemek. Így nyerte el a fiúcska, Szent Erzsébet érdemeinek segítségével a látás adományát.
Ugyanebben az egyházmegyében élt egy Beatrix nevű leány, akit oly sokáig gyötörtek különböző betegségek, míg végül púp nőtt a hátán, mellén daganat és egész testében úgy meggörbült, hogy semmiképpen sem tudott kiegyenesedni, s kezével térdére támaszkodva, éppen hogy tartotta magát. Anyja ekkor egy kosárban elvitte Szent Erzsébet sírjához, de hiába időztek ott tíz napon át, nem találtak gyógyulást. Az anya haragra gerjedve Szent Erzsébet ellen, így morgolódott: „Te mindenkivel jót teszel, csak engem, szerencsétlent nem hallgatsz meg. De térjek csak haza: mindenkit, akit csak tudok, lebeszélek arról, hogy felkeressen!” Haragosan távozott, s már másfél mérföldet megtett, lánya pedig fájdalmaktól gyötörve kesergett, amikor vége elaludván, a leány meglátott egy szépséges asszonyt, akinek orcája tündökölt. Megkenvén hátát és mellét, így szólt: „Kelj fel és járj!” (Mt 9,5). Felébredvén a lány minden nyomorékságától és görbeségétől megszabadulva, egészségesnek találta magát. Elmondta anyjának látomását, s nagy volt az örömük, és boldogság szállta meg őket. Visszatértek hát Szent Erzsébet sírjához, hálát adtak Istennek és neki magának, a kosarat pedig, melyben a lányt hordozták, otthagyták.
Egy Gertrúd nevű asszony, ugyanabban az egyházmegyében, évekig mindkét lábára béna volt, a teste pedig egészen hajlott. Álmában intést kapott, hogy keresse fel Szent Miklóst, s az ő érdemeire könyörögjön. Amikor Szent Miklós templomához vitette magát, a fél lába meggyógyult. Végül Szent Erzsébet sírjához vezették, és a sírra fektették, ahol szörnyű fájdalmak kezdték gyötörni, olyan volt, mintha elment volna az esze, majd épen és egészségesen kelt föl onnan.
Egy Gertrúd nevű asszony, ugyanebben az egyházmegyében, már egy éve teljesen vak volt, és mindig mások vezették. Teljes áhítattal könyörgött Szent Erzsébethez, és visszanyerte látását.
Egy Henrik nevű férfiú, szintén a mainzi egyházmegyében, elvesztette szeme világát. Szent Erzsébet sírját felkeresve a teljes gyógyulás áldását nyerte el. Később ugyanezt a férfit olyan erős vérfolyás sújtotta, hogy egész családja azt hitte, meghal. Szent Erzsébet sírjáról hoztak egy kis földet, és azt összetörve vízbe keverték. A beteg megitta, és teljes gyógyulást nyert.
Egy Mechtild nevű leány a trieri egyházmegyében elveszítette látását és hallását, majd beszéd- és járóképességét is. Atyja és anyja Szent Erzsébetnek ajánlották fel őt, s teljesen gyógyultan kapták vissza, dicsérvén Isten és Erzsébet csodatéteményét.
Egy Hedvig nevű asszony a trieri egyházmegyében már egy éve teljesen vak volt, és gyógyulása érdekében Szent Erzsébet érdemeit hívta segítségül. Sírjához vitette magát, s fél szemére meg is gyógyult, de hazatérve másik szemén érzett nagy fájdalmat. Midőn újra a szent érdemeihez fohászkodott, az megjelent neki, mondván: „Menj az oltárhoz, és a korporáléval legyeztesd meg a szemedet, s így gyógyulást nyersz.” Amikor a parancsot teljesítette, meggyógyult.
Egy Theodericus nevű férfinak, a mainzi egyházmegyében, olyan beteg volt a térde és a lába szára, hogy nem tudott járni, csak ha mások támogatták vagy vitték. Fogadalmat tett, hogy áldozati adományokkal keresi fel Szent Erzsébet sírját, Bár lakhelye csak tízmérföldnyire volt a sírtól, nyolc nap alatt is alig ért oda. Négy hétig ott maradt, de semmiféle enyhülést nem sikerült elérnie, mire hazatért. Egyszer valahol, egy másik beteg mellett fekve, pihent. Álmában látott valakit maga felé közeledni, aki bőrig áztatta vízzel. Felriadva haragosan mordult társára: „Miért locsoltál le?” Az erre így válaszolt: „Én ugyan nem locsoltalak le téged, de azt hiszem, ez lesz gyógyulásod oka.” Ő pedig fölkelt, és teljesen gyógyultnak találva magát botját vállára vette, és visszatért Erzsébet sírjához. Hálát adott neki, majd boldogan hazatért.
fordította: Madas Edit