Kelemen (Clemens) a cleos, azaz ‚dicsőség’ és az ‚értelem’ (mens) szóból származik, tehát mintegy azt jelenti: ‚dicsőséges értelem’, Mert értelme dicsőséges volt, azaz minden szennytől tiszta; az erény teljességével fölvértezett, és már életében a teljes boldogsággal fölékesített. Ez a boldogság abban áll – miként Ágoston mondja A Szentháromságról írt könyvében –, hogy ott lényünk nem lát halált; tudásunk nem szenved hibát; szeretésünk nem ismer botránkozást.
Vagy pedig a kegyelmesség (clementia) szóból ered neve, mivel nagyon kegyelmes és irgalmas volt. Vagyis, ahogyan a Glossarium mondja, a kegyelmes (clemens) annyi, mint ‚kedves’, ‚igazságos’, ‚érett’, ‚kegyes’. Igazságos a cselekvésben, kedves a beszédben, érett a viselkedésben, kegyes a törekvésben.
Életrajzát ő maga szőtte bele Itinerariumába, különösen addig a helyig, ahol bemutatja, hogyan lett a pápai trónon Szent Péter utóda. A további adatok közkézen forgó Gestáiból származnak.
Kelemen püspök nemes római nemzetségből származott. Apját Faustinianusnak, anyját pedig Macidianának nevezték. Két bátyja volt, egyiküket Faustinusnak, a másikat Faustusnak hívták.
Minthogy anyja, Macidiana csodálatosan szép asszony volt, sógora buja szerelemre lobbant iránta. Nap-nap után zaklatta, ő pedig semmiképpen sem akart engedni, de félt is ezt férjének feltárni, nehogy ellenségeskedést szítson a fivérek között. Arra gondolt, hogy egy időre eltávozik hazájából, addig, amíg a bűnös szerelem lecsillapodik; mivel ezt a tüzet az ő látása táplálja. Hogy férje beleegyezzék, ravaszul egy álmot talált ki, amit így adott elő: „Képzeld, látomásomban egy alak állott elébem, s arra utasított, hogy az ikrekkel, Faustinusszal és Faustusszal késedelem nélkül távozzam a városból, és egészen addig maradjak távol, míg ő meg nem parancsolja, hogy térjek vissza. Ha ezt meg nem teszem, két gyermekemmel együtt elpusztulok.” Ennek hallatán a férj rettenetesen megrémült. Feleségét két gyermekével együtt, sok szolga kíséretében Athénba küldte, hogy ott várakozzék, és ott neveltesse fiaikat. A legkisebb fiút azonban, tudniillik Kelement, aki ekkor ötesztendős volt, atyja magánál tartotta a maga vigasztalására.
Amikor az anya fiaival már a tengeren hajózott, egy éjjel hajótörést szenvedtek. Az asszonyt fiai nélkül vetették partra a hullámok; felvergődött egy sziklára. Úgy gondolta, hogy két gyermeke elpusztult, s mérhetetlen fájdalmában a tenger árjába vetette volna magát, ha nem reménykedik abban, hogy legalább holttestüket megtalálja. Ám amikor rájött, hogy sem élve, sem halva nem találja meg őket, szívszaggatóan jajveszékelni kezdett, kezét harapdálta, és senkitől semmiféle vigasztalást nem akart elfogadni. Sok asszony vette körül, akik elbeszélték neki saját szerencsétlenségüket, de ő ebből sem nyert vigasztalást. Volt közöttük azonban egy, aki elmondta, hogy ifjú férje, aki hajós volt, a tengeren pusztult el, és ezért ő az iránta érzett szerelemből később is visszautasította a férjhezmenetelt. Mivel így Macidiana valamennyire megvigasztalódott, ennél az asszonynál húzta meg magát, mindennapi élelmét pedig keze munkájával kereste meg. Nem sok idő múltán a gyakori harapásoktól szétmarcangolt keze, bénultan és érzéketlenné válva, annyira tönkrement, hogy Macidiana egyáltalán nem tudott dolgozni. Az asszony pedig, aki befogadta őt, megbénult, és nem volt ereje az ágyból fölkelni, ezért Macidiana koldulni kényszerült, és háziasszonyával együtt azt ette, amit kapott.
Egy esztendővel az után, hogy Macidiana gyermekeivel együtt eltávozott hazájából, férje követeket küldött Athénba, hogy keressék fel övéit, és jelentsék, hogy mi történt velük. De követei nem tértek vissza. Végül másokat is elküldött, és azok visszatérve, elmondták, hogy semmiféle nyomra nem akadtak. Gyámok őrizetére hagyta Kelemen fiát, maga pedig felesége és fiai keresésére hajóra szállt, de többé nem tért vissza. Így a húszéves [!] Kelemen árván maradt a világban, és soha nem kapott semmiféle hírt sem atyjáról, sem anyjáról, sem fivéreiről.
Egyébként Kelemen buzgón átadta magát a tanulmányoknak, és eljutott a filozófia legmagasabb csúcsaira. A legforróbban azonban arra vágyott, és buzgón azt kutatta, hogy valamiképpen meggyőződjék a lélek halhatatlanságáról. Ezért mindig eljárt a filozófusok előadásaira, és ha az derült ki, hogy halhatatlan a lélek, akkor boldog volt, amikor pedig arra következtettek, hogy halandó, akkor szomorúan távozott.
Végül ez történt: eljött Rómába Barnabás, és Krisztus hitét hirdette, a filozófusok, meg mint esztelen őrültet kinevették. Egyikük – némelyek szerint a filozófus Kelemen, aki akkor még másokhoz hasonlóan kinevette, és tanítását megvetette – ilyen kérdést tett fel Barnabásnak, hogy gúnyt űzzön belőle: „A szúnyog ugyebár igen kicsiny állat. Miért van az, hogy hat lába és még szárnya is van, az elefántnak meg, noha irdatlan nagy állat, nemhogy szárnya nincs, de mindössze négy lába van?” Barnabás ezt felelte neki: „Ó, te oktalan! Nagyon könnyen megfelelhetnék kérdésedre, ha azt látnám rajtad, hogy azért kérdezed ezt, mert meg akarod ismerni az igazságot. Most azonban képtelenség bármit is mondani nektek a teremtményekről, mivel nem ismeritek azok Alkotóját, így törvényszerű, hogy mivel nem ismeritek a Teremtőt, a teremtményekkel kapcsolatban is tévedésben vagytok.” E szavak szíven ütötték Kelemen filozófust olyannyira, hogy Barnabás tanítványaként befogadta Krisztus hitét, és nemsokára Júdeába, Péterhez ment, aki megtanította őt Krisztus hitére, és cáfolhatatlanul bizonyította a lélek halhatatlanságát.
Abban az időben Simon mágusnak (ApCsel 8,9–24) volt két tanítványa, Aquila és Nicetas, akik, mihelyt felismerték csalásait, elhagyták őt, Péterhez csatlakoztak, és az ő tanítványaivá szegődtek.
Amikor Péter a származása felől kérdezte Kelement, ő elbeszélte neki sorjában, hogy mi történt anyjával, fivéreivel és atyjával, és hozzátette, hogy úgy véli, anyja fivéreivel együtt a tengerbe veszett, atyja pedig vagy nagy szomorúságában, vagy szintén hajótörésben pusztult el. Ennek hallatára Péter nem tudta visszatartani könnyeit.
Egy alkalommal, Péter tanítványaival együtt Antandrus városába, onnan pedig egy hat mérföldre lévő szigetre ment, arra a szigetre, ahol Macidiana, Kelemen anyja tartózkodott, s ahol bámulatosan nagy üvegkő oszlopok voltak. Miközben Péter a többiekkel együtt ezeket csodálta, meglátta a kolduló asszonyt, és szemére vetette, miért nem dolgozik inkább a két kezével. Ez azt felelte: „Úgy tűnhet, mintha volna kezem, uram, de harapásaimmal annyira megnyomorítottam, hogy teljesen érzéketlenné vált. Bárcsak a tengerbe vetettem volna magam, hogy ne is élnék.” Péter ezt mondta neki: „Miért beszélsz így? Nem tudod, hogy az öngyilkosok lelke súlyosan bűnhődik?” Erre ő: „Bárcsak biztos lehetnék abban, hogy a lélek él a halál után, akkor szívesen megölném magam, hogy legalább egy óra hosszat láthassam édes szülötteimet.” Péter megkérdezte tőle, mi oka van ekkora elkeseredésre. Miután elmondta neki sorjában a történteket, Péter ezt mondta: „Van nálunk egy ifjú, Kelemennek hívják, aki minderről, amit elmondasz, azt mondta, hogy anyjával és fivéreivel történt meg.” Ennek hallatára az asszony, mivel túlságosan megrendítette a hír, összeesett. Mikor magához tért, könnyek között így szólt: „Én vagyok az ifjúnak az anyja!”, és Péter lábához borulva kérlelni kezdte őt, hogy legyen hozzá kegyes, és mutassa meg neki azonnal a fiát. Péter ezt mondta neki: „Ha meglátod az ifjút, mutass közönyt egy rövid ideig, míg a szigetről elhajózunk!” Megígérte az asszony, hogy így fog tenni. Péter pedig kézen fogva odavezette őt ahhoz a hajóhoz, ahol Kelemen volt.
Kelemen, amint meglátta, hogy Péter kézen fogva vezet egy asszonyt, nevetésben tört ki. Az asszony meg, amint Kelemen mellé került, nem tudta magát visszatartani, hanem rögtön a karjába borult és sűrűn csókolgatni kezdte. Erre ő méltatlankodva eltaszította magától, mint valami őrültet, Péterre meg szerfelett megharagudott. Péter ezt mondta neki: „Mit művelsz, fiam, Kelemen? Ne taszítsd el édesanyádat!” Ennek hallatára Kelemen könnyeket ontva roskadt földön fekvő anyja fölébe, és lassacskán fölismerte őt. Ekkor Péter utasítására elővezették a háziasszonyt, aki bénán feküdt, és azonnal meggyógyította. Ezután Kelement az anyja megkérdezte atyja felől. Ezt válaszolta: „A te keresésedre indult, és nem tért vissza többé.” Az asszony erre már csak felsóhajtott, minthogy megtalált fia fölötti öröme megvigasztalta többi szomorúságában.
Nicetas és Aquila nem voltak jelen, ezért amikor visszatértek, és meglátták Péterrel az asszonyt, tudakolták, hogy kicsoda. Kelemen ezt mondta nekik: „Az én anyám ő, akit Isten visszaadott nekem az én uram, Péter által.” Ezek után Péter sorjában mindent elmondott nekik. Miután Nicetas és Aquila végighallgatták, hirtelen felpattantak és a megdöbbenéstől zavartan ezt mondták: „Mindenható Úristen! Igaz-e mindez, amit hallottunk, vagy álom csupán?” Ekkor Péter ezt mondta: „Fiaim, nem bolondultunk mi meg, mindez való igaz.” Ők pedig szemüket dörzsölve mondták: „Mi vagyunk az a Faustinus és Faustus, akikről anyánk azt hitte, hogy a tengerbe vesztünk.” Odaszaladtak hát hozzá, anyjuk karjaiba borultak és sűrűn csókolgatták. Ő pedig így szólt: „Hát ez meg mi akar lenni?” Erre Péter: „Ezek a te fiaid, Faustinus és Faustus, akikről azt gondoltad, hogy a tengerbe vesztek!” Ennek hallatára az anya a túlságos örömtől mintegy eszét vesztve összeesett, aztán magához térve ezt mondta: „Könyörgök, drága gyermekeim, mondjátok el, hogyan menekültetek meg?” Ezt válaszolták: „Miután a hajó szétesett, és minket egy deszka tartott fenn, kalózok akadtak ránk, felvettek hajójukra, majd nevünket megváltoztatva, eladtak bennünket egy tisztes özvegyasszonynak, Jusztinának, aki úgy bánt velünk, mintha fiai lennénk, és kitaníttatott a szabad művészetekben. Aztán végre filozófiával foglalkoztunk, és egy Simon nevű, velünk együtt nevelkedett mágushoz csatlakoztunk. Amint azonban rájöttünk arra, hogy csaló, egyszer s mindenkorra szakítottunk vele, és Zakheus közvetítésével Péter tanítványai lettünk.”
Másnap aztán Péter maga mellé véve a három fivért, Kelement, Aquilát és Nicetast, félrevonult imádkozni egy magányos helyre. Egy tiszteletre méltó, szegény öregember megszólította őket, mondván: „Szánlak benneteket, testvéreim, mert úgy látom, hogy kegyesség ürügyén súlyos tévelygésben vagytok; hiszen se Isten nincsen, se semmiféle gondoskodás, se gondviselés nincsen ebben a világban, hanem a véletlen esetlegessége és a csillagok állása irányít mindent, miként erről én is, a magam esetéből kézzelfoghatóan megbizonyosodtam, hiszen mindenekelőtt a matematika tudományában vagyok járatos. Ne tévelyegjetek hát, mert akár imádkoztok, akár nem, amit születésetek csillagzata tartalmaz, az lesz sorsotok.” Kelemennek, ahogy újra meg újra ránézett erre az emberre, egyre hevesebben vert a szíve, mert úgy találta, hogy látta már valahol.
Aztán Péter megbízásából Kelemen, Aquila és Nicetas hosszasan elvitatkoztak vele, és világos érvelésükkel bizonyították a gondviselést. Tiszteletük jeléül egyre-másra atyjuknak szólították. Ezért Aquila azt mondta; „Mi szükség arra, hogy atyánknak szólítsuk őt? Parancsot kaptunk, hogy senkit sem szabad atyánknak szólítani.” Ezután, az öregemberre tekintve azt mondta: „Ne vedd jogtalanságnak, atyám, hogy hibáztatom fivéreimet, amiért téged atyának szólítanak, ugyanis parancsot kaptunk, hogy ne szólítsunk senkit ezen a néven.” Mikor Aquila ezt mondta, nevetésben tört ki az ott állók egész gyülekezete az öreggel és Péterrel egyetemben. Mikor Aquila a nevetés okát tudakolta, azt mondta neki Kelemen: „Hiszen magad is megteszed azt, amiért másokat hibáztatsz, atyádnak szólítod az öreget.” De ő tagadta ezt, mondván: „Valóban nem tudok róla, hogy atyámnak szólítottam volna.”
Azután, mikor már eleget vitatkoztak a gondviselésről, így szólt az öregember: „Hinnék én a gondviselés létezésében, de akárhogy is, megakadályoz saját tapasztalatom, hogy meggyőződésemet összeegyeztessem ezzel a hittel. Mert megvizsgáltam a saját és feleségem születési csillagzatát, és tudom, hogy mindaz, amit születési csillagzatunk elénkbe szabott, bekövetkezett. Hallgassátok csak meg hitvesem horoszkópját, és látni fogjátok, hogy minden beteljesedett. Születésekor ugyanis a Mars a Vénusszal együtt a középpont felett volt, a Hold pedig lemenőben, a Mars házában, illetve a Szaturnusz tartományában. Ez a konstelláció a nőt házasságtörővé teszi, aki saját rabszolgáiba szeret bele, elutazik egy idegen országba, és vízbe fúl. Mindez be is következett. Szerelembe esett egy rabszolgával, és a veszélyes helyzettől meg a gyalázattól való félelmében vele együtt megszökött, és a tengerbe veszett. Fivérem elmondta, hogy először őbelé lett szerelmes, de mivel ő nem akart ráállni, az asszony egyik rabszolgájára fordította buja szerelmét; de mégsem kell felróni neki, hiszen csillagzata kényszerítette.” Elmondta még, hogyan eszelte ki az álmot, és hogyan szenvedett hajótörést és pusztult el gyermekeivel útban Athén felé.
Amikor fiai erre oda akartak rohanni hozzá, és fel akarták fedni a helyzetet, Péter megakadályozta ezt, mondván: „Maradjatok nyugton addig, míg úgy látom jónak.” Neki pedig ezt mondta Péter: „Ha a mai napon megmutatom neked feleségedet, az ő feddhetetlen tisztaságát, és három fiatokat, akkor el fogod hinni, hogy a csillagok állása semmit nem jelent?” Erre ő: „Miként lehetetlen teljesítened azt, amit ígérsz, úgy szintén lehetetlenség, hogy a csillagok állásának befolyása nélkül történjék bármi is.” Péter erre így szólt hozzá: „Íme, ez itt Kelemen fiad, ez a kettő meg ikreid, Faustmus és Faustus.” Ekkor az öreg tagjai elernyedtek, összeesett és eszméletét vesztette. Fiai pedig odarohantak hozzá, és csókolgatták és attól féltek, hogy kiadja lelkét. Végre magához tért, és sorra, ahogy történt, mindent meghallgatott. Akkor odaért felesége is, és könnyek között kiabálni kezdett: „Hol az én férjem, az én uram?” Mintegy magánkívül kiabálta ezt, az öreg pedig odafutott, könnyben úszva átölelte és magához szorította őt.
Mialatt így együtt voltak, odajött valaki és hírül hozta, hogy Apio és Ambio, Faustinus jó barátai Simon mágusnál vendégeskednek. Faustinianus igen megörült jövetelüknek, és elment meglátogatni őket. Ekkor váratlanul hírhozó érkezett, aki azt mondta, hogy Caesar megbízottja eljött Antiochiába, hogy felkutassa az összes mágust, és halállal büntesse őket. Simon mágus a Faustinianus fiai iránti gyűlöletében, minthogy ezek elhagyták, Faustinianus arcára saját vonásait vitte át, úgyhogy nem Faustinianusnak, hanem Simon mágusnak gondolta őt mindenki. Azért tette ezt, hogy Caesar megbízottai őt fogják el és őt öljék meg helyette. Maga Simon pedig eltávozott arról a vidékről.
Midőn pedig Faustinianus visszatért Péterhez és fiaihoz, fiai megijedtek Simon arcától, amikor ránéztek, közben meg atyjuk hangját hallották. Egyedül Péter látta eredeti arcát, ezért, amikor fiai és felesége elfutottak előle, és megátkozták, ezt mondta nekik: „Miért átkozzátok meg atyátokat, és miért futtok előle?” Azt felelték, hogy azért futnak előle, mert Simon mágus arca jelent meg rajta. Simon ugyanis csinált valami kenőcsöt, bekente vele az arcát, és bűbájos mesterkedéssel saját arcvonásait alakította ki rajta. Faustinianus pedig így siránkozott: „Én nyomorult, mi nem történik velem? Amely napon rám ismernek feleségem és fiaim, nem örvendezhetek velük együtt!” Felesége pedig a haját tépte és fiaikkal együtt keservesen zokogott.
Simon mágus pedig, amíg csak Antiochiában tartózkodott, Péternek igen rossz hírét költötte, gonosztevő és gyilkos mágusnak mondta őt. Végül annyira feltüzelte a népet Péter ellen, hogy leghőbb vágyuk volt Pétert megkaparintani, és húsát fogaikkal marcangolni. Ezért Péter így szólt Faustinianushoz: „Minthogy Simon mágusnak látszol, menj el Antiochiába, hárítsd el rólam a vádakat az egész nép színe előtt, és mindazt, amit rólam Simon mondott, vond vissza az ő álarcában! Ezek után majd eljövök Antiochiába, és ezt az idegen arcot leparancsolom rólad, és valamennyiük jelenlétében visszaadom neked a saját arcodat.”
Azt semmiképpen nem hihetjük el, hogy Szent Péter hazugságra adott volna utasítást, hiszen Istennek nincsen szüksége a mi hazugságunkra. Emiatt Kelemen Itinerariuma, ahol mindezek le vannak írva, apokrif könyv, és nem szabad ilyen kérdésekben elfogadni, miként némelyek jónak látják. Mindazonáltal azt is mondhatjuk, hogy Péter – ha szavait tüzetesen megvizsgáljuk – nem a maga érdekében mondta azt, hogy Faustinianus mondja magát Simon mágusnak, hanem, hogy míg arcának rajta is kialakított vonásait tartja a nép elébe, Simon álarcában megkedveltesse Pétert, és visszavonja mindazt a rágalmazást, amit az ellene mondott. Faustinianus meg nem az igazságot, hanem a látszatot illetően mondta magát Simonnak; innen van, hogy amikor később ezt mondta: „én Simon… stb.”, azt úgy kell érteni: ami a látszatot illeti, Simonnak látszom. Tehát Simon volt, de egészítsd ki ezzel: a látszólagos Simon.
Elment tehát Faustinianus, Kelemen atyja Antiochiába, és összekíván a népet, így szólt: „Én, Simon kijelentem előttetek és bevallom, hogy Péterrel kapcsolatban mindennap becsaptalak titeket, mert ő egyáltalán nem hitető mágus, hanem a világ üdvösségére küldetett. Ezentúl, ha ellene nyilatkoznám, akkor kergessetek el, mint gonosztevőt és hitetőt; most ugyanis penitenciát tartok, mert tudom, hogy megrágalmaztam őt. Figyelmeztetlek azért titeket, hogy higgyetek neki, nehogy városotokkal egyetemben elvesszetek.” Azután pedig, hogy teljesített mindent, amit Péter megparancsolt, és a népet már Péter iránt szeretetre indította, Péter eljött hozzá és imájával maradéktalanul megszabadította Simon arcvonásaitól. Antiochia népe jó szívvel és nagy tisztelettel befogadta Pétert, és a püspöki székbe emelte.
Meghallva ezt Simon, odasietett, összehívta a népet, és ezt mondta: „Különösnek találom, hogy ti azok után, hogy elláttalak benneteket üdvösséges tanítással, és figyelmeztettelek titeket, hogy óvakodjatok a hitető Pétertől, nemcsak hogy meghallgatjátok, de még püspöki székre is emelitek őt.” Ekkor mindannyian dühösen vetették ellene: „Szörnyeteghez vagy hasonlatos a szemünkben; harmadik napja, hogy azt állítottad, bűnbánatot tartasz, most meg azon igyekszel, hogy magadat is, minket is romlásba taszíts.” Megrohanták, és legott szégyenszemre elkergették. Mindezt Kelemen a magáról írott könyvében mondja el, melybe ezt a történetet is beleszövi.
Péter ezek után Rómába ment, és mivel látta, hogy elközelgett kínszenvedése, Kelement szentelte fel utódául a püspöki székben. Az apostolfejedelemnek, Péternek a halála után Kelemen, a bölcs férfiú elejét akarta venni annak, hogy a jövőben bárki, e példa alapján utódot akarjon állítani magának az Egyházban, vagy öröklés útján vegye birtokába az Úr szentélyét, ezért Linust, majd Cletust engedte maga elé. Néhányan azt állítják, hogy Linus és Cletus nem voltak pápák, hanem csupán Péter apostol segítői, és ez tette őket arra érdemessé, hogy a pápák névsorában szerepeljenek. Utánuk pedig megválasztották Kelement, és trónra emelték. Olyannyira kitűnt erkölcseinek ékességével, hogy mind a zsidók, mind a pogányok, mind az összes keresztény nép körében tetszésre lelt.
Az egyes tartományok szegényeiről név szerinti összeírása volt, és azokat, akiket megtisztított a keresztség szentsége által, nem engedte, hogy rászoruljanak a koldulásra.
A szűz Domicillát, Domitianus császár unokáját a szent fátyollal felszentelte, Theodorát meg, Sisinniusnak, a császár barátjának a feleségét megtérítette, és azt tanácsolta neki, hogy maradjon meg eltökélt szüzességében. Ezért Sisinnius féltékenységében belopózott felesége után a templomba, mert tudni akarta, mién látogat oda olyan sűrűn. Szent Kelemen imádsága töltötte be a templomot, a nép pedig válaszolt rá. Ekkor Sisinnius teljesen megvakult és megsüketült. Azon nyomban így szólt szolgáihoz: „Gyorsan emeljetek föl és vigyetek ki!” A szolgák azonban keresztül-kasul járták az egész templomot, de nem találták a kijáratot. Amikor meglátta Theodora, hogy így bolyonganak, először kitért előlük, mert azt hitte, hogy férje fölismerheti, de azután megkérdezte őket, hogy mi történik, mire ezt mondták: „Urunk, mivel látni és hallani akarta azt, amit nem szabad, megvakult és megsüketült.” Ekkor Theodora imádságba merült, és azért könyörgött, hogy férje kimehessen onnan. Az ima után így szólt a szolgákhoz: „Most menjetek és vezessétek haza uratokat!”
Távozásuk után Theodora elmondta Szent Kelemennek, mi történt. Erre a szent, Theodora kérésére, elment Sisinniushoz, akit úgy talált, hogy bár szeme nyitva, nem lát semmit, és egyáltalán nem hall. Miután Kelemen imádkozott érte, és ő visszanyerte látását és hallását, és meglátta, hogy Kelemen az ő felesége mellett áll, elvesztette a fejét, és arra gyanakodott, hogy bűbájos mesterkedésével csúffá teszi őt, ezért megparancsolta rabszolgáinak, hogy fogják el Kelement, mondván: „Hogy bejöhessen feleségemhez, bűbájos mesterkedéssel megvakított engem.” És megparancsolta a szolgáknak, hogy kötözzék meg Kelement, és megkötözve hurcolják ki. Azok azonban az ott heverő oszlopokat és köveket kötözték meg, s eközben Sisinniusszal együtt azt gondolták, hogy Szent Kelement és klerikusait kötözik meg és hurcolják ki. Ekkor Kelemen így szólt Sisinniushoz: „Mivel a köveket isteneknek mondod, azt érdemled, hogy követ hurcolj.” Ő pedig, mivel meg volt győződve arról, hogy Kelemen meg van kötözve, ezt mondta: „Most azután kivégeztetlek!” Kelemen pedig eltávozóban arra kérte Theodorát, hogy ne hagyja abba addig az imát, míg férjét az Úr meg nem látogatja. Theodorának ima közben megjelent Péter apostol, és ezt mondta: „Általad fog férjed üdvözülni, hogy beteljesedjék, amit testvérem, Pál mondott: a hitetlen férj üdvözül a hívő asszony által” (1 Kor 7,14). És e szavakkal eltávozott, Rögtön ezek után Sisinnius magához hívta feleségét, és esdekelve kérte, hogy imádkozzék éne, és hívja el hozzá Szent Kelement. Eljött, megtanította Sisinniust a hitre, és megkeresztelte őt házának háromszáztizenhárom tagjával együtt. Ez az a Sisinnius, aki által a nemesek és Nerva császár barátai közül sokan hittek az Úrban.
Akkoriban a szent szertartások felügyelője sokakat lepénzelt, és óriási lázadást szított Szent Kelemen ellen. Erre Mamertinus, a városparancsnok, mivel nem tűrhette el a nép óriási lázadását, maga elé vezettette Kelement. Amikor vádolni kezdte és megpróbálta a maga nézetére hajlítani, ő ezt mondta: „Szeretném, ha ésszerű következtetésre jutnál, hiszen ha sok kutya csaholna is ellenünk, és harapásaikkal belénk kapnának, akkor sem rabolhatnák el tőlünk azt, hogy mi értelmes emberek vagyunk, ők meg esztelen kutyák. A tudatlanok szította lázadás arról árulkodik, hogy nincs semmi bizonyosságuk, sem igazságuk.” Ekkor Mamertinus Traianus császárhoz írt ez ügyben, és azt a választ kapta, hogy vagy mutasson be Kelemen áldozatot az isteneknek, vagy pedig küldje száműzetésbe őt a Pontuson túlra, abba a pusztába, amely Chersona városa mellett fekszik. Erre a parancsnok könnyek között mondta Kelemennek: „A te Istened, akit tiszta szívből szolgálsz, maga segítsen téged!” Aztán a parancsnok hajót biztosított számára, és minden szükséges felszereléssel ellátta. Sokan követték őt a száműzetésbe a klerikusok és a világiak közül.
Egy szigetre érkezve több mint kétezer keresztényt talált, akik már régen arra ítéltettek, hogy márványt bányásszanak. Meglátva Szent Kelement, nyomban panaszos zokogásban törtek ki. Így vigasztalta őket: „Nem érdemeltem meg, mégis elküldött hozzátok az Úr, és gyülekezetetek vezetőjévé tesz.” Aztán megtudta tőlük, hogy hat mérföldről, vállukon hordják ide a vizet, erre azt mondta nekik: „Imádkozzunk mindannyian a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, hogy fakasszon forrást, nyissa meg a vízereket ezen a helyen az ő hitvallóinak, és az, aki megütötte a kősziklát a sinai pusztában, hogy kiáradjon a vizeknek bősége, részeltessen minket is a bőven ömlő nedvben, hogy jótéteményeit ujjongva dicsérjük.” Imádsága végeztével körülnézett, és meglátott egy ott álló bárányt, aki felemelt lábával mintegy rámutatott a püspöknek egy helyre. Az pedig megértette, hogy az az Úr Jézus Krisztus – akit csak ő látott egyedül –, és odasietett arra a helyre, és azt mondta: „Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, ezen a helyen vágjatok bele a földbe!” De mert senki nem érintette azt a helyet, ahol a bárány állt, maga fogott egy rövid kapát, és egy könnyű ütéssel a bárány lába alatti helyet bevágta, és azon nyomban bővizű forrás tört elő, és folyóvá növekedett. Akkor így szólt Szent Kelemen az együtt örvendezőkhöz: „Folyó árja örvendezteti meg az Isten városát” (Zsolt 45,5). Ennek hírére sokan összesereglettek, és egyetlen napon ötszáznál is többen vették föl a keresztséget, és lerombolván a bálványok szentélyeit, szerte az egész tartományban hetvenöt templomot építettek egyetlen év alatt.
Három év múlva azonban Traianus császár, aki az Úr 100. esztendejében kezdett uralkodni, a történtek hallatára odaküldte egyik hadvezérét, aki bár szívesen látta volna valamennyiük halálát, mégis engedményt tett a sokaságnak, és egyedül Kelement vetette a tengerbe, nyakára horgonyt kötözve, e szavak kíséretében: „Ezentúl nem tudják majd istenként tisztelni őt a keresztények.” Ott állt az egész sokaság a tenger partján. Cornelius és Phoebus, Kelemen tanítványai azt javasolták, imádkozzanak mindnyájan, hogy az Úr mutassa meg nekik az ő vértanújának testét. Erre nyomban hárommérföldnyire visszahúzódott a tenger, valamennyien bementek száraz lábbal, és találtak egy márványszentély formájú, az Isten által elkészített lakhelyet, és ott egy koporsóban Szent Kelemen testét, és mellette a horgonyt. A tanítványok akkor kinyilatkoztatást kaptak, hogy ne vigyék el innen a testet. Kínszenvedésének évfordulóján ugyanis minden évben hét napra visszahúzódik a tenger három mérföldnyire, és száraz utat biztosít azoknak, akik eljönnek hozzá.
Az egyik ünnepen eljött erre a helyre egy asszony, kisfiával együtt. Az ünnepi istentiszteletek végeztével – ezek alatt a fiú elaludt – hirtelen felzúgtak a visszaáradó vizek; az asszony megrémült, és fiáról megfeledkezve, a többiekkel együtt a partra futott. Amint aztán eszébe jutott a fia, nagy jajveszékelésbe kezdett, siránkozásának hangjai felhatoltak az egekig, és kiáltozva meg jajgatva fel-alá futkosott a tengerparton, hátha meglátja fiának partra vetett testét. Mikor azonban már reményét vesztette, visszatért a házhoz, és azt az egész évet gyászban és siralomban töltötte. Egy év múltán azonban, akkor, amikor szétnyílt a tenger, mindenkit megelőzve, feldúltan elment arra a helyre, hátha találhat valami nyomot a fiától. Imádságba merült hát Szent Kelemen sírja előtt; felemelkedve pedig meglátta a gyermeket azon a helyen, ahol alva otthagyta őt. Mivel azt hitte, hogy meghalt, közelebb lépett hozzá, hogy a holttestet fölemelje. Mikor aztán rájött, hogy csak alszik, gyorsan fölébresztette, és a nép szeme láttára sértetlenül vette az ölébe, és azt tudakolta tőle, hogy hol volt egy álló évig. Ő azonban azt felelte, hogy nem is tudta, hogy egy teljes év eltelt, hanem úgy gondolta, hogy csak egyetlen éjszakát aludt át édesen.
Ambrus így beszél Praefatiójában: „Midőn a legádázabb keresztényüldöző kitöltötte bosszúját Szent Kelemenen az ördög kényszerítésére, nem kínra, hanem diadalra juttatta őt. Az örvénybe vetik a vértanút, hogy a mélybe süllyesszék, de ő éppen innen ér el a jutalomra, ahonnan mestere, Péter is eljutott a mennybe. Tehát mindkettejüknek az örvények között tanúsított lelkiereje nyerte el Krisztus tetszését: Kelement a győzelem pálmájára hívta meg a mélységből, Pétert a mennyeknek országába emelte föl, hogy ne süllyedjen el ugyanazon elemben.”
Leo ostiai püspök elmondja, hogy abban az időben, mikor Mihály császár kormányozta az új Római Birodalmat,* egy Philosophus nevű pap, akit kiemelkedő tehetsége miatt gyermekkora óta így neveztek, elment Chersonába és kikérdezte az ott lakókat mindarról, amit a Kelemenről szóló történet elmond. Kijelentették, hogy ők nem tudnak erről, minthogy nagyobbrészt jövevények, mintsem bennszülöttek. Egyébiránt a tenger visszahúzódásának idejében érkező barbárok támadása folytán a szentély összeomlott, a koporsót pedig a testtel együtt elsodorták a hullámok. Az ott lakók bűneikkel szolgáltak rá erre. Elcsodálkozott ezen Philosophus, és elment a Georgia nevű városkába, majd a püspökkel, a papsággal és a néppel együtt a szent ereklyék keresésére indult arra a szigetre, ahol sejtésük szerint a vértanú teste nyugodhatott. Himnuszokat énekelve és imádkozva ásni kezdtek, és isteni kinyilatkoztatás segítségével rátaláltak a testre és a horgonyra, amellyel együtt a tengerbe vetették; majd átszállították Chersonába. Azután az említett Philosophus Szent Kelemen testével Rómába ment. Abban a templomban, amelyet a mai napig Szent Kelemen templomának neveznek, méltó tiszteletadással elhelyezték a testet, miután sok csodát tett. Az egyik krónika azonban azt mondja, hogy azon a helyen kiszáradt a tenger, s Szent Cirill, a morvák püspöke vitte át Rómába.
fordította: Bárczi Ildikó