Utószó

„Ahogy az arany a fémek közt a legnemesebb, úgy ez a legenda minden művek között a legértékesebb” – írta William Caxton 1483-ban a Legenda aurea angol fordításának bevezetőjében.^* Az „arany” jelzővel a kor közvéleménye tüntette ki bestsellerét. A korai kéziratokban szerényebben, Legenda nova vagy Passionale novum címen szerepel, később pedig, „újdonsága” multával, mint Legenda sanctorum. A longobárdokról szóló rövid történeti összefoglalásról, ami Pelagius pápa emlékezetének ürügyén kapott helyet a könyv végén, Historia Lombardicának is nevezték. Mindezek fölébe kerekedett, immár fogalommá érve, a Legenda aurea elnevezés.

Népszerűsége minden képzeletet fölülmúlt. Közel 1000 kézirata maradt fönn a 13. század végétől a 15. századvégéig eltelt két évszázadból.^* Ha a középkori könyvpusztulás mértékét tekintetbe vesszük, legalább 10000 kódexszel számolhatunk. Emellett szinte minden európai nyelvre lefordították. (Csak franciául hét különböző középkori fordítása van.) Seybolt óvatos becslése szerint 1470 és 1500 között 156 ősnyomtatvány-kiadást ért meg. (A Biblia ugyanezen idő alatt 128-at.)^* A 16. század elejétől apad, majd éles támadások kereszttüzében zuhanásszerűen csökken a kiadások száma. A 17–18. században teljesen eltűnik a könyvpiacról, s jószerével az olvasók emlékezetéből is.

Egy könyv rendkívüli népszerűsége gyakran többet árul el a korról, mint a könyv valódi értékéről. Így van ez a Legenda aurea esetében is. Gyors hanyatlását nem tekinthetjük az új vallásos előítéletek egyszerű következményének, Bár a reneszánsz és a protestantizmus kettős befolyása alatt az egész középkori szentkultusz kérdésessé vált, fölerősödtek azok a reális kritikák is, melyek a Legenda aureát megszületése pillanatától a műfaj gyenge pontjának ítélték, Jóllehet a szerző, Jacobus de Voragine domonkos szerzetes volt, a domonkos rend maga is több kísérletet tett egy „reálisabb” legendárium összeállíttatására. Egyik sem lett kelendő, még kiadást sem értek meg, Nicolaus Cusanus (1400–1464) mint brixeni püspök felismervén, hogy a világiak mennyire rosszul informáltak a hit dolgaiban, keményen szembeszállt a Legenda aurea által terjesztett babonaságokkal.^* A könyvnyomtatás korában újjáéledtek azok a források, melyekből Jacobus de Voragine merített. 1480 körül Mombritius hatalmas legendáriumot^* adott ki a legjobb kéziratok alapján, megtéve az első lépéseket a modern, kritikai hagiográfia felé. Sunus 1570 és 1575 között 6 kötetben jelentette meg De probatis sanctorum historiis címen^* a szentek „hiteles” élettörténetét, másokhoz hasonlóan gondosan kerülve a „legenda” szót, nehogy a Legenda aurea árnyéka rávetüljön művére. A spanyol Juan Luis Vivesből (1492–1540) és a német származású Georg Witzelből (1501–1573) viszont már valódi humanista elfogultság szól, amikor „ólomszájúnak” és „vasszívűnek” titulálják az Arany legenda szerzőjét,^* Johannes Bollandus (1596–1665), „a hagiográfia atyja”, és utódai, a bollandisták, a szentekről szóló történetek legkorábbi és leghitelesebb változatait keresték. A rövidített gyűjteményeknek, Jacobus de Voragine legendáriumát is beleértve, nincs komolyabb jelentősége számukra. Bollandus mégis védelmébe veszi a Legenda aureát, mint a szentkultusz egyik fő inspirátorát.^* Delehaye, a bollandisták 20. századi szószólója szintén nem foglalkozott vele komolyan, de megértéssel kísérte újjászülető népszentségét korunkban. Szerinte a Legenda aurea célja az volt, hogy kegyességre és erényességre ébresszen, ezért a hagiográfiai tudálékosság értelmetlen vele szemben.^* Az ikonográfiától és a középkori fordításokra irányuló nyelvészeti kutatásoktól eltekintve a tudomány a legutóbbi időkig mostohán kezelte. Ezzel szemben az olvasók a század elejétől újra fölfedezték, s elragadtatott előszavaktól lelkesítve birtokukba vették. Újkori népszerűségét, melyet a középkor iránt föltámadt általános érdeklődés is táplál, jelzi az a közel 50 kiadás, amit különböző nyelveken, újabb és újabb fordításokban alig nyolcvan év alatt megért. (Ma pedig ez nem 100–200 példányt jelent, mint az ősnyomtatványok idején.) A közérdeklődés hatására lassan a medievisztika figyelmét is magára vonta. Bár az óriási szöveghagyomány némi mentségül szolgál, kritikai kiadása máig sincs. Ez minden további lépést bizonytalanná tesz. A forráskutatások mellett az utóbbi években mégis több komoly monográfia született a Legenda aurea történetéről, elbeszélői stílusáról és a szerző személyéről.^*

Jacobus de Voragine híres ember volt a maga korában: domonkos tartományfőnök, érsek, eredményes politikus, népszerű prédikátor, s emellett író is, aki több más munkája mellett összeállított egy legendáriumot. Ez ugyan hirtelen nagyon közkedvelt lett, de minthogy a kódexekben általában nem szerepelt a szerző neve, az „Arany legenda” dicsőségéből nem sok sugárzott vissza rá. Később viszont, a felvilágosultabb századokban, a legendáskönyvre vonatkozó kemény bírálatok magát a szerzőt pellengérezték ki. A domonkos rendi krónikák ekkor is büszkén tartják számon Jacobust, de a Legenda aureát igyekeznek vagy teljesen elhallgatni, vagy egyéb művei mögé rejteni. Ma viszont e műve nélkül aligha érdeklődne bárki is Jacobus de Voragine személye iránt.

Nevét – a kor szokása szerint – szülőhelyéről kapta. Ma Varazzénak hívják azt a tengerparti kisvárost Genua és Savona között, ahol 1229 körül napvilágot látott. 1244-ben, 14–15 éves korában lépett be a domonkos rendbe, egy időben a nála alig néhány évvel idősebb Aquinói Tamással. (Életük során többször találkozhattak.) Az eretnek-mozgalmak ellen a szellem meggyőző erejével és a szegénység életpéldájával fellépő fiatal prédikátor-rend gyors terjedésének évtizedei ezek. A tudás hatalmát fölismerve a teológiai oktatás élvonalába törtek, s kitűnően működő, centralizált iskolarendszert építettek ki. Az itt szerzett tudomány kemény és veszélyes életformára kötelezett. A pogányokat megtéríteni, és az eretnekeket visszahódítani igyekvő prédikátor élete állandó veszélyben forgott. A híres rendtárs, Veronai Péter 1252-ben Como és Milánó között szenvedett vértanúságot. Csodáinak híre és 1253-ban történt szenté avatása közvetlen élményt jelentettek Jacobus számára. Gyakorlati ember volt, aki ugyancsak nagyhírű szónokként járta Itáliát, maga is gyakran kockáztatva életét. 1267-ben a 30 kolostort összefogó lombard rendtartomány priorjává választották. Ilyen minőségében minden bizonnyal megfordult Magyarországon is, a tartományfőnökök 1273-as budai káptalanja alkalmával. 1292-ben IV. Miklós pápa hirtelen halála miatt Latino Frangepani kardinális szentelte Genua érsekévé a szentéletű szerzetest. Városa valahányszor háborúba keveredett vagy belső pártharcok zilálták, erélyes és eredményes békítőként lépett föl. 1298. július 13-án bekövetkezett haláláig viselte magas egyházi méltóságát. Végül, aki oly buzgón igyekezett kedves szentjei példájával másokat az üdvösség útjára terelni, maga is helyet kapott közöttük: VII. Piusz pápa 1816-ban boldoggá avatta.

Az 1261–1266 közt összeállított Legenda aurea mellett többkötetnyi beszédgyűjteménye maradt fenn. Élete utolsó éveiben (1293–1297) lelkesen dolgozott Genua város történetének megírásán. A Chronica civitatis Januensis legértékesebb fejezetei azok, melyekben Jacobus mint szemtanú vagy szereplő tűnik fel.

A középkor iránt érdeklődő mai olvasó számára a Legenda aurea nem méltatlan útikalauz, de nem is teljesen veszélytelen. Hatalmas, évezredes kultúrkincset közvetít, népszerűsége valóban sokat elárul befogadóinak lelkületéről, de óvakodnunk kell attól, hogy rajta keresztül akár a középkorról, akár a legendaműfajról sommásan ítélkezzünk. Egy tudós, de nem zseniális szerzetes a középkori szentkultusz tengernyi anyagából egy magán-olvasásra és felolvasásra is használható prédikációs segédkönyvet állított össze rendtársai és a hívek lelki épülésére, mely a maga korában a szerző reményeit messze meghaladva elérte célját. A Legenda aurea értékeinek és jelentőségének biztosabb megítéléséhez számos kérdést alaposan körül kellene járnunk, a szentek liturgikus tiszteletétől a legendairodalom nagyjain át Jakab mester teológiai felkészültségéig és munkamódszerének elmélyült elemzéséig. Egy rövid kommentár keretében csak a tájékozódási pontok, megjelölésére lehet mód. De nem is célunk, hogy megfosszuk az olvasót az önálló fölfedezés gyönyörűségétől. Tartalmánál fogva ez a könyv ma is éppoly öntörvényű, mint a középkorban volt.

A középkori hitéletben és liturgikus gyakorlatban kezdettől fogva fontos szerepe volt a szentek tiszteletének. A 2. századtól a keresztényüldözések áldozatainak sírjánál, akik tanúságot téve hitükről mártírok lettek (görögül ‚tanú’), évente összegyűlt a keresztény közösség és szentmise keretében megemlékezett a halott „égi születésnapjáról”. Ilyenkor fölolvasták a proconsuli aktát, amit hivatalosan vezettek az eljárásról, hogy a vértanú példája és állhatatossága megerősítse hitükben az itt maradottakat. A kora középkortól kápolnát, templomot építettek a sír fölé, s a szent maradványait az oltár alatt helyezték el. Ha a kultuszhely híressé vált, messze földről vonzotta a zarándokokat; evvel a vértanú híre és tisztelete is terjedt. Az apostolok és mártírok mellett a keresztényüldözések elmúltával szentéletű püspökök, remeték és szerzetesek is részeseivé válhattak a kultikus tisztelemek. A püspökségek, szerzetesrendek szentként tisztelték alapítóikat. A szentek tiszteletének nagy erkölcsformáló és közösségteremtő ereje volt, amit az Egyház igyekezett kihasználni, ugyanakkor ellenőrzése alatt tartani. Ám a szenté avatás processzusát így is csak a 12. századra sikerült végleg pápai kézbe venni. A kora kereszténység idején egy-egy mártír sírja körül még tudták a rokonok és a szűk közösség, hogy kit ünnepelnek. A mártír perének említett jegyzőkönyve, a mártírakta fontos és pontos dokumentum volt. Szemtanúk vallomásaival kiegészülve ez jelenti sok későbbi legenda hiteles történeti magvát. A helyi kultusz kiterjedésével kalendáriumokban rögzítették a mártírok névsorát. Ezekből lettek a martyrologiumok, melyekben az ünnepek mellett megjelölték a kivégzés és az eltemetés helyét, s egyéb, a szent kultuszával összefüggő eseményeket. A legnagyobb ilyen típusú ókeresztény martyrologium az 5. századból származó Martyrologium Hieronymianum. A 8. századtól kezdve a szentek legendáiból vett részletekkel bővülve átalakul a műfaj. Az első ilyen átdolgozás Bedától származik. A szentek életéről kultuszuk ápolói minél többet akartak tudni. A sokszor csak nagyon szerény, száraz történeti mag az évszázadok során hosszú históriává kerekedett, csodákkal bővült. Az Egyház tudatában volt e történetek erkölcsi és tudatformáló erejének, s teológiai tanítások közvetítésére is felhasználta őket egy-egy szent hivatalos életrajzának elkészíttetésekor.

A liber passionarius elnevezés a mártírok szenvedésére utal, a liber legendarius a könyv tartalmára, általában nincs közöttük műfaji különbség. Liturgikus célt szolgáltak: a szentek ünnepén ezekből olvasták fel az éjszakai zsolozsmában a megfelelő élet- vagy szenvedéstörténetet. Szent Benedek Regulájában előírja, hogy vacsora után és a kompletórium előtt olvassanak fel a Vitae patrumból.^* Ez a szokás, később is megmaradt. A szoros liturgikus kereteken kívül, a refektóriumban, étkezés alatt a felolvasó szerzetes egyik forrása, ha nem is a Szent atyák élete, de általában a szentek élete volt. A legendáriumokat emellett magánolvasmányként éppúgy fölhasználhatták, mint prédikációs forrásként. A Legenda aureával kapcsolatban két viszonyítási lehetőség kínálkozik. Egyrészt összevethetjük szigorú, liturgikus használatra szánt legendákkal, másrészt olyan értékesebb életrajzokkal, melyek forrásául szolgáltak. Idézzünk egy-egy példát!

Az egyházi év Adventtel kezdődik. Minthogy Szent András napja már Adventbe eshet, a legtöbb liturgikus könyv vele kezdi a szentek ünnepeit. A Legenda aurea is az egyházi év rendjében adja legendáit. Erről később még szólunk. A 12. századtól a zsolozsma addig különálló könyvei összeépültek a breviáriumban. Itt a szentek legendái is erősen lerövidültek. Három késő középkori rítus Szent András-officiumát hasonlítottuk össze; egy esztergomi, egy passaui és egy johannita breviáriumot,^* s azonos tapasztalatra jutottunk. Egy szent zsolozsmája mindig nagyon tudatosan, gondosan megkomponált műalkotás. Az olvasmányos és énekelt részek szervesen illeszkednek egymáshoz. Szent András officiumában, mindhárom esetben, az a 2. században keletkezett levél alakú András-akta az olvasmányok forrása, melyet az Egyház hitelesnek fogadhatott el. A responzóriumok és antifónák eköré épülnek, részben a Máté evangéliumból idézve András elhivatását (Mt 4,19–20), részben ismételve vagy ugyanazon forrásból kiegészítve a szent passióját. Andrást „a kereszt apostolának” is nevezik, mert aktájának középpontjában a szent keresztet magasztaló, költői szárnyalása szavai állnak. Ezek többször visszatérnek az énekelt részekben. Egyetlen példa csak illusztrálni tudja, hogy az Egyház – belső használatra – milyen szigorúan és egyetemesen ragaszkodott a leghitelesebb forrásokhoz. Jacobus de Voragine András-legendája szintén a bibliai elhivatással kezdődik, skolasztikus előadásban. Ezután nyolc hosszabb-rövidebb epizódban András csodatételeit meséli el. Rögtön az elsőt maga sem tartja hihetőnek. A passió-részben a breviáriumokban idézett mártíraktát használja föl maga is, viszonylag pontosan. A szent kereszt magasztalása előtt azonban hosszabb teológiai fejtegetésbe kezd Krisztus szenvedésének titkáról. A csodákat az Acta Andreae et Matthaei in urbe Mirmidonia című apokrif iratból merítette. A hivatalos egyházi változatot és a Jacobus-féle legendát a hitelesség szempontjából vetettük össze. E tekintetben Jakab mester túllép a hivatalos egyházi normákon.

A Legenda aurea forrásául szolgáló, de nála, önmagában véve értékesebb legendaként Gergely Dialógusainak 2. könyvéből a Szent Benedekről szólót idézzük, S. L Reams témánkba vágó tanulmányának eredményeit összegezve.^* Jacobus a vázat, az összekötő, értelmező kommentárokat hagyja el Gergely előadásából, s ez által össze nem kapcsolódó, időnként szinte érthetetlen anekdoták gyűjteményévé válik Benedek-legendája. Gergely Szent Benedekje a szeretet és a lelkipásztori gondoskodás példáját testesíti meg emberi tetteiben és az ezeket megtámogató csodákban is. Jacobus de Voragine szentje, a következetes kihagyások miatt, emberi szempontból alig fogható meg, hatalma és előjogai viszont hangsúlyozódnak. Ellaposodott, kiüresedett, széteső a Jacobus által írt legendakivonat a majd 700 évvel korábbi forrásához képest. Valamennyi tudatosan szerkesztett, irodalmi igényű forrásával összehasonlítva ugyanezt tapasztaljuk.

Annyi e rövid és előnytelen összehasonlításokból is kiderül, hogy a Legenda aurea népszerűségének titka nem az egyes legendákban keresendő. Mit tett hát Jacobus de Voragine, amivel felülmúlta nagy elődeit és több évszázadon át nem akadt vetélytársra? Az ókeresztény mártíraktáktól a kortárs Veronai Péter csodatetteiig terjedő végeláthatatlan hagiográfiai anyagból egy világos szerkezetű, egységes koncepciójú, közérthető legendáriumot állított össze. A Legenda aureát csak, mint mű-egészet érdemes megközelíteni, ha tetten akarjuk érni azt a gondosságot és rafinériát, amivel az állandó szerkezeti elemeken túl a változatosság és az egyensúly jegyében, mozaikszerű epizódokból építkezve fölvázolta a keresztény üdvtörténet hatalmas tablóját. A konkrét világnak kevés figyelmet szentel. A szentek egyénisége majdnem teljesen eltűnik. Minden alárendelődik a szentség leírásának, mely igazolja a vallásos tiszteletet, s mintegy utat mutat az üdvösség eléréséhez. Nagyhatású erénykatalógus ez, valósággal az üdvkeresés enciklopédiája, ahol a kronológiának és a kauzális összefüggéseknek nem sok szerep jut. Annál több a szentség erejét sugalló csodáknak.

A legendák a liturgikus naptár rendjében követik egymást. A tartópillérek az Úr ünnepei Karácsonytól Pünkösdig, a szentek pedig, mint az isteni megváltás tanúságtevői veszik körül. Kritikai kiadás hiányában nem lehet pontosan tudni, hogy hány szentet szerepeltetett eredetileg Jacobus. A Graesse-féle kiadásban 182 fejezet van, de ezek közül Zsófia, Timóteus, Fábián, Apollónia és Bonifác biztosan nem tartozott az eredeti korpuszhoz; Erzsébet és Aranyszájú Szent János legendája vitatott. Amikor a Legenda aurea önálló életre kelt, a nemzeti és helyi szentek újabb és újabb legendáit másolták hozzá. Ugyanezen kiadás függelékében 243-ra egészül ki a számuk.

A fejezetek többsége tudós névmagyarázatokkal kezdődik. Az effajta etimologizálásnak nagy hagyománya volt. A szavakat tetszés szerint szabdalták részekre, s ezeket a görög vagy a héber nyelv segítségével értelmezték. Jacobus de Voragine nem tudott se görögül, se héberül, de nagy buzgalommal vette át elődeitől, s fabrikált maga is nyakatekert, naiv szófejtéseket. A klasszikus nyelvekhez visszaforduló humanisták aztán nem győztek szörnyülködni e filológiai abszurditásokon, melyek szerepet játszottak az egész mű negatív megítélésében is. Bollandus az Acta Sanctorum bevezetőjében^* a szerző tekintélyét mentendő úgy véli, hogy valaki más egészítette ki ezekkel az „ostoba és nevetséges” névértelmezésekkel a legendákat. A 20. századi fordítók jó része is szívesen mellőzi őket. Pedig Jacobus nagyon is fontos szerepet szánt e kis bevezetőknek. A szent életéből leszűrhető morális tanulságokat előlegezte meg bennük, összefüggést teremtve a szent neve és tulajdonságai között. A szómagyarázatokat eszköznek tekintette, melyet a középkor szemében a mondanivaló, s nem a filológiai megbízhatóság hitelesített.

Tudatos szerkesztőként végig jelen van a kötetben, előre-hátra utal, kritikai megjegyzéseket fűz forrásaihoz. Ezek sokat elárulnak róla. Hét legendában győzi le a szent a sárkányt (Szilveszter, György, Fülöp, Margit, Márta, Donát, Máté). Ennek az a szokásos koreográfiája, hogy vagy keresztet vet, vagy Jézus nevében megparancsolja, hogy tűnjék el, és a szörnyeteg engedelmeskedik. A szent ereje vitathatatlan, égi segítséggel legyőzi a Gonoszt. Kétszer történik ennél több. Sárkányölő Szent Györgynél hivatkozik arra, hogy „a niceai zsinaton az apokrif iratok közé sorolták legendáját, mert vértanúságáról nincs hiteles feljegyzés”. Így kell tehát olvasni ezt a szép mesét. Antiochiai Szent Margit az első változat szerint keresztet vet, és a sárkány elpárolog. „Máshol azt olvassuk – folytatja –, hogy a sárkány egyben lenyelte, ám a szűz a sárkány gyomrában megerősítette magát a kereszt jelével, mire a sárkány szétpukkadt, és a szűz sértetlenül kijött belőle. Ez azonban, hogy a sárkány elnyelte volna, meg hogy szétpukkadt, véleményünk szerint kitalálás, koholmány.” Az ilyen típusú csodákat eszerint szimbolikusnak tartja. Máskor teológiai érvvel cáfolja a csodát. Amikor Szent Péter egy 14 éve halott fiút föltámaszt, lehetetlennek véli, hogy a fiú ítélete 14 évig függőben lett volna. Szentjeire a bűnnek árnya sem vetülhet. Pétert bebörtönzik, és Pál ezermesternek hazudva magát kiszabadítására siet. Jacobus rögtön közbevág: „Ez a történet nem mindenben látszik hihetőnek, hiszen Pál merő emberi ravaszsággal nem hazudhatta, hogy ilyen mesterségekhez ért.” Milyen hangsúlya van egy ilyen kijelentésnek abban a világban, ahol a legszörnyűbb bűnök és a legképtelenebb csodák esnek meg lapról lapra! Jacobus nem enged a rendből. Itt tudni lehet, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy a bűnös megbűnhődik, s a szent jutalma erényeiért és szenvedéseiért az örök boldogság elnyerése. Hogy sietnek mártírjai e szenvedések vállalására! A legendákban nyolcvanegy különböző kínzást variál, de nem időzik sokat a naturális részleteknél, nem válik soha morbiddá. A kínzás neme nála nem jellemez egy szentet úgy, mint a képzőművészeti ábrázolásokon. A mai olvasót talán meglepi, hogy a szentek a fortyogó olajból, égő kemencéből, vadállatok karmaiból sértetlenül kerülnek ki, aztán egyetlen kardcsapás végez velük. A próbák, kiállásán van a hangsúly. A pribékek ekkor még nem megölni, csak megtörni akarják a mártírt, aki minden földi szenvedés vállalására kész. Az ítélet végrehajtás a próba kiállásának bizonyítéka, jutalom, belépő a mennyek országába.

Jacobus csak akkor hivatkozik forrásaira, ha azok közismert auktoritások, akik hitelesíthetik mondanivalóját. Az évszámokhoz való ragaszkodás is ugyanezt a célt szolgálja. Minthogy kész anyagból dolgozik, forrásainak megfelelően stílusa rendkívül egyenetlen. Egy-egy legendán belül is nagyok a stílustörések. A rövid epizódok láncolatát olykor skolasztikus fejtegetések szakítják meg, máskor a száraz, pongyola nyelv emelkedik költői magaslatokba. De a legendák típusa is változó. A legáltalánosabb az elbeszélés töredékekből, független jelenetekből való építkezés. Vannak a skolasztika szabályai szerint pontokból és alpontokból megszerkesztett, nehezen követhető, legendának alig nevezhető fejezetek. Nagy ritkán pedig felbukkan egy-egy kerek, regényes történet is, mint Eleké, Kristófé, vagy a leghíresebb, Barlám és Jozafát legendája.

Azt, hogy kiknek szánta művét Jacobus, nem tudjuk biztosan. Készíthette rendtársai számára prédikációs anyagnak vagy egy szerzetesi, klerikusi közösségnek olvasásra, felolvasásra. Mindkettő mellett szólnak érvek. Feltehetően mindkét célra használták is, hiszen használhatósága volt népszerűsége záloga. A nemzeti nyelvű fordításokkal még jobban kibővült olvasóinak köre. Latinul nem tudó apácák, laikusok számára is hozzáférhetővé vált.

16. századi magyar nyelvű kódexeinkben lemérhető hazai népszerűsége is, bár teljes Legenda aurea-fordítás nálunk nem maradt fenn, szemben például Csehországgal, ahol az első cseh nyelvű bő válogatás 1365-ben készült, és 20–30 évvel megelőzve a magyar nyelvű kódexeket, 1487-ben és 1495-ben ősnyomtatványban is megjelent.^*

A Legenda aurea legnagyobb szabású képi feldolgozása az európai művészetben mégis Magyarországhoz köthető. A Magyar Anjou Legendárium a 14. század második negyedében, feltehetően Bolognában, de magyarországi megrendelésre és részben hazai mintaképek alapján készült.^*

A Helikon Kiadó a Legenda aurea nagy terjedelme miatt csak a teljes korpusz felének kiadására vállalkozott. Bár a válogatás a könyv egységét megbontja, használhatóságát korlátozza, arra törekedtünk, hogy a kötet egyetemi hallgatók, nyelvészek és művészettörténészek számára is használható forrás maradjon. Mivel a mű, ha szerkezetileg nem is, tartalmilag két részre osztható, a De Tempore részt, azaz az egyházi év nagy ünnepköreit Adventtól Pünkösdig, Jacobus de Voragine ezekre vonatkozó előszavát, a Mária-ünnepeket és a Szent Kereszt ünnepeit elhagytuk a kötetet záró történeti művel, a Historia Lombardicával együtt. Így csak a szentek legendáiból válogatva helyet kaphattak a közismert szentek mellett mindazok, akiknek Magyarországon a középkorban kultuszuk volt, akik régi magyar kódexeinkben szerepelnek, akik ikonográfiai szempontból fontosak és a tisztán irodalmi értékű legendák. A kötet 110 fejezetet tartalmaz (hatot a függelékből emeltünk át); ez a szentekről szóló legendáknak több mint kétharmada.

Jacobus de Voragine a legendákat a szentek ünnepeinek rendjében közölte. Ebben a rendben időnként zavarok tapasztalhatók, Ilyen esetekben a kalendáriumhoz igazodtunk, naptári helyükre illesztve a függelékből átvett legendákat is. (A tartalomjegyzékben a könnyű visszakereshetőség kedvéért megadtuk a Graesse-féle kiadás sorszámait, a függelék legendáit pedig csillaggal jelöltük meg.)

A fordítás Th. Graesse 1890-es breslaui kiadása alapján készült. (Jacobi a Voragine „Legenda aurea, vulgo historia Lombardica” ad optimorum librorum fidem recensuit Dr. Th. Graesse, Vratislaviae 1890.) Az első kiadás 1846-ban jelent meg, a későbbiek ennek szövegén nem változtattak. Graesse legfőbb érdeme, hogy a Legenda aureát hozzáférhetővé tette. Ez az érdem oly maradandónak bizonyult, hogy mindmáig nincs más újkori latin szövegkiadás. Forrásul több 16. századi editio mellett egy 15. századi datálatlan ősnyomtatványt használt. Maga az alapszöveg is késői és romlott volt, tele nyomdai hibákkal, amit Graesse rossz olvasatokkal, hibás rövidítés feloldásokkal, elírásokkal tetézett. Richard Benz 1925-ben Jénában megjelentetett német fordításához egy korai, 1282-ből származó müncheni kézirat alapján korrigált szöveget vett alapul. A latin szövegvariánsokat 73 kolumnás jegyzékben csatolta kötetéhez, Ezt a fordítás során tekintetbe vettük.

A Legenda aurea a források nagy számából következően rendkívül egyenetlen, és a fejezetek többségének latinja nyelvi és stilisztikai szempontból egyaránt igénytelen. A fordítással nem akartuk megemelni, és az olvasmányosság kedvéért meghamisítani a szöveget. A bevezető etimológiáknál és a skolasztikus divíziókra épülő legendáknál azonban Jacobus de Voragine törekedett a tagmondatok, mondatrészek rímeltetésére és a párhuzamos mondatszerkesztésre. Ezeket igyekeztünk megtartani. Ugyancsak megőriztük a jelen és múlt idő olykor zavaró, váltogatott használatát, mert ebben is felfedezhető volt némi következetesség. A nevek közül a magyarban meghonosodottak magyarul szerepelnek, ami a szentekre éppúgy vonatkozik, mint a hivatkozott auktoritásokra, a többit, a görögöket is beleértve, meghagytuk latinos alakjukban.

A bibliai helyeket azonosítottuk, és a Káldi-biblia 1732-es nagyszombati kiadásából idéztük. Ettől csak nagyon zavaró archaizmusok esetén tértünk el. A bibliai citátum ismertségénél fogva kivált a szövegkörnyezetből, ugyanakkor szakrács többletet hordozott. Ezt kíséreltük meg az archaizálással visszaadni. A latin szövegben gyakran csak az idézet első néhány szava szerepel utalásszerűen, feltételezve, hogy az olvasó – vagy az interpretáló pap – úgyis tudja a folytatást. Ezeket az érthetőség kedvéért kiegészítettük. (A bibliai idézeteket kurziváltuk, és zárójelben megadtuk a locust. A rövidítések feloldása a kötet végén található.)

Kritikai kiadás hiányában reménytelen vállalkozás lett volna kiadásunkat akár filológiai szempontból, akár a források tekintetében komoly apparátussal fölszerelni, nem beszélve a megszámlálhatatlan téves adat helyesbítéséről. A minimális jegyzetanyag kiegészítéseként a kötet végén kaptak helyet az idézett szerzők és művek, a császárok időrendi táblázata és a magyar kódexekben szereplő Legenda aurea-fordítások jegyzéke. A szentekre vonatkozó hagiográfiai és ikonográfiai kérdéseket illetően szaklexikonokban tájékozódhat az olvasó.

A kötetet többen fordítottuk, s így fennállt az egyenetlenség veszélye, amit az alapszöveg változatossága miatt mertünk vállalni. Azt, hogy végül mégis viszonylag egységes fordítás született, és az érzékelhető stíluskülönbségek elsősorban nem a fordítókat, hanem magát Jacobus de Voraginét jellemzik, Déri Balázsnak köszönjük.

Madas Edit