Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Miklós a kisázsiai Myra szent püspöke, aki a IV. században élt. Életéről biztosat nem tudunk. Legendája a bizánci egyházban a VI. században bontakozott, átterjedt Itáliára is, majd ereklyéinek Bari városába való átvitelével (1087) kultusza a nyugati egyházban is villámgyorsan meghonosodott. A kereszteshadak számos része menet is, jövet is Bari kikötőjében időzött, ami Miklósnak tiszteletét elősegítette.

Miklós hazai kultuszából a keleti és latin egyház egyaránt kivette a maga részét. Lieduinus francia származású bihari püspök, amikor Liege városában testvérét meglátogatta (1047), magával vitte Miklós ereklyéjének egy darabját. Ehhez Szent István királyunk úgy jutott, hogy a görög császár szövetségében seregével egy bolgár uralom alatt álló város elfoglalásában vett részt. István a katonáit nem engedte zsákmányolni, mint a görögök tették, hanem bement Szent György templomába és onnan elvitte a benne őrzött ereklyéket, közöttük Miklósét. Ezeket később András király örökölte.^*

Nem tudjuk, milyen körülmények között keletkezett Pásztó Miklós oltalmába ajánlott bazilita monostora, amely még az Árpád-korban a ciszterciták kezére jutott.^* Nyilván még keleti eredetű volt Aranylábú Bács (monasterium S. Nicolai de Bacchia pedis aurei, hoc est Petri varad, 1291) patrociniuma is.^* Az elnevezés talán búcsújáró kultuszra, Miklós bearanyozott lábú, hajósoktól tisztelt, csókolgatott ábrázolására emlékeztet. Itt alapította meg IV. Béla Bélakút cisztercita apátságát (1235).

A bizánci eredet föltételezhető, részben meg is állapítható Aracs (XI. század?), Tihany (bazilita? perjelség, 1270), Csernekhegy (bazilita monostor, 1458), esetleg Gyulafehérvár városkapu melletti kápolnájában, egyúttal búcsújáróhelynek (1526) Miklós-patrociniumában.

Számot vethetünk még Szeged és Ercsi Árpád-kori Miklós-patrociniumának bizánci eredetével is.

Az idők folyamán nyilvánvalóan a keleti egyház ihlette görög-katolikus templomaink számos Miklós-dedikációját is. Ezeket később soroljuk föl.

Miklós a középkor páratlanul tisztelt szentje. Hazai patronátusai szinte áttekinthetetlenek. Legendáját, számos hiedelem, hagyomány, ikonográfiai sajátosság forrását, az Érdy-kódex^* igen szűkszavúan adja elő:

Mikor Miklós ez világra született volna, ottan megszentelteték az Úristentül és betelék Istennek kiváltképpen való szent malasztjával, kik bizonyojtanak doktorok az nagy csodadologból, hogy mikoron ez világra született volna és feresztenék, lábára álla az feredőben... Még ollyan kisdedségében kezdé követni Krisztus Jézusnak szent halálát, mert két hétnek utána kezdé a szerdát és pénteket bejtelni, mely napokon csak egyszer veszi vala szájában ő anyjának emléjét.

Még az püspekségre es isteni csodajelenetnek miatta választaték. Mert mikoron Myra nevű várasnak püspeke megholt volna, az több püspekek és érsekek bejtet és imádságot szerzének, hogy annak miatta Úristennek akaratját megtudhatnák, kit akarna választani az püspekségre. Ellyen szózatot hallanak mennyből, hogy valaki először az vecsernyére menne, kinek Miklós volna neve, ezt tennék püspekké. Úgy is történt.

Az eretnekek ellen úgy bizonyítja a Szentháromság titkát, hogy fölkap és megüt egy téglát: ottan tűz származék belőle és víz. Marada csak az sár ő kezében. És mondá: Íme látod, hogy miképpen három állat vagyon ez teremtett állatban és egy tégla, azonképpen három személyek vannak és egy istenség ő állatjában az Szentháromságban:

Könyörgésére halála óráján Isten elküldi angyalait hozzá, akik énekszóval az égbe ragadják lelkét. Amikor márványkoporsóban eltemették, az ő fejénél szép tiszta olaj kútfő fakada fel és ő lábánál tiszta kútvíz. Az olajon az jegyzetik, hogy nagy irgalmasságú volt. Az vízen, hogy valaki az ő segedelmét kérendi, minden bűnéért bocsánatját érdemli.

Mint látjuk, a kódex előadása kissé elsietett. Sok lényeges mozzanat kimaradt belőle. Más kódexeinkben nem kerül elő Miklós alakja. Szükséges még Illyés András nyomán csodatételeiből, legendájának épületes történeteiből néhányat elmondani, hogy patronátusait megérthessük.

Abban a tartományban, ahol Miklós élt, döghalál pusztított. Miklós gazdag szüleit is elragadta. Minden örökségét a szegények között osztotta szét.

Egy elszegényedett nemesembernek három leányi férjhez menendők valának. Minthogy nem volt neki mivel tartani, vagypedig böcsületesen férjhezadni hajadon leányit, tisztátalan életre akará kényszeríteni őket, hogy azáltal magoknak és néki eledelt szerezhetnének. Megértvén e dolgot Szent Miklós, gondolá, hogy ő jobb alamizsnát nem tehetne, mintha azoknak a leányzóknak testeket a tisztátalanságtól, lelkeket pedig a rút fajtalan vétektől megoltalmazná. Azokáért sok aranyat kötvén egy keszkenyőbe, éjjel a szegény embernek házához méne. Látván egy ablakot félig kinyitva, mely a házban affelé szolgál, ahol a szegényember aluszik vala, béveté azért Szent Miklós a keszkenyőbe kötött aranyakat az ablakon, és visszatére a maga házába. Fölserkenvén álmából a szegény ember, és az Isten áldását megtalálván, hálákat ada Istennek...

Miklós kolostorba vonult, ahol a szerzetesek elöljárója lett. Alázatosságában azonban a pusztába kívánkozott. Beméne egy hajóba és midőn megindíták a hajót, az ég szép tiszta, és a tenger csöndes lévén, mondá a hajósmestereknek: csakhamar nagy szélvész fog támadni, mert látta a hajóba bémenni az ördögöt. Kinek mezítelen kard lévén kezében, igen fenyegeté azokat, kik a hajóban voltak. Kevés idő múlva nagy szélvész támada. A hajósmesterek, nem lévén nékik reménységek a megszabaduláshoz, más módot nem találának, hanem Szent Miklósnak kezdének esedezni, hogy könyörögne érettek az Istennek. És ő imádkozván, mindjárt a tengeri háború megcsendesedék. Ugyanazon útjokban egy hajósmester a vitorlákat igazgatván, a magos helyről leesék és meghala, mely dolog a többi hajósmestereknek nagy bánatot szerze. Szent Miklós imádkozék érette, és a megholt hajósmester mindjárt feltámada.

Palesztina földjére érkezvén, meglátogatá azt a helyet, ahol Krisztus Urunk megfeszíttetett, a Krisztus koporsóját és egyéb szent helyeket. Azután vissza akarván térni... A hajósmesterek álnoksággal Alexandriába viszik vala őtet. Midőn már oda közelgettek volna, megfordítá a szél a hajót, és a hajósmesterek akaratja ellen, Lyciában a Szent Miklós hazájában álla meg a hajó. Eszekbe vévén a csudálatos dolgot a hajósmesterek, igen megfélemlének és alázatosan bocsánatot kérének Szent Miklóstól.

Miklós isteni sugallatra Myra városába ment, ahol a már elmondott módon püspökké választották. A szentelés után így beszélgetett magával: Miklós gondold meg, hogy ez a méltóság más életet kíván. Eddig magadnak éltél, ezután másoknak kell élned. Oly példát kell adnod gondviselésed alatt levő embereknek, hogy a beszéd ne légyen szükséges, hogy jó életűek legyenek, hanem látván a te magad jóviselését, magokat jól viseljék. Látván, hogy a te felebarátidhoz irgalmasságnak cselekedetiben foglalod magadat, ők is azont cselekedjék.

Az üldözések idején hősiesen tartotta híveiben a lelket. Amikor Nagy Konstantin a keresztények vallásszabadságát biztosította, Diana híres myrai szentélyét Miklós leronttatta: midőn kőfalai rontatnának, a levegőégben az ördögök szavai hallattanak, kik sírva panaszolkodtak, hogy a régi szállásokból kivetették őket.

Miklós részt vett a niceai zsinaton, majd visszatért székvárosába, ahol nagy drágaság volt. Az időben Szicíliában egy áros ember némely hajókat jól megterhele búzával, hogy Spanyolországba vigye, és ottan jó áron eladja. Szent Miklós püspök megjelenék álmában az áros embernek, kérvén őtet, hogy a búzát Lyciába vigye. Jó árát igírvén megalkudék véle, és igazságnak jeléért három aranyat ada néki: Fölserkenvén az áros ember, és a három aranyat kezében találván, a búzát Szent Miklós püspök hazájába vivé. Azon áron adá, amint álmában a szent püspökkel megalkudt vala, és ilyenképpen élés adaték a szűkölködőknek.

Máskor is hasonlóképpen ugyanazon tartományban nagy drágaság lévén, némely nagy hajók búzával megrakodva, Konstancinápoly felé mennek vala. Szent Miklós püspök kéré a hajók urait, hogy adnának néki egy véka búzáért száz véka búzát. Azt igérvén nékik, hogy mikor odajutnának, ahová igyekeznek, semmi héjával nem találják a búzát. Mintha csak egy szemet sem vöttek volna ki belőle. A hajók urai hivének a szent püspöknek és annyi búzát adának néki.

Innen két csuda következék. Első, mert mikor Konstantinápolyba érkezének a hajókkal, annyinak találák a búzát, amennyit raktak volt a hajókra, és semmi héja annak nem vala. Második: mert noha a búza, melyet Szent Miklós püspöknek adtak vala, igen kevés volt a nép sokaságára nézve. Mindazáltal az Isten az ő szolgájának könyörgéséért úgy megsokasítá azt, hogy az egész népnek aratásig elegendő volt.

Myra elöljárója, Eustachius három ifjút ártatlanul halálra ítélt. Miklós nem volt odahaza. Amikor visszatért, a három megszentenciázott ifjaknak a szemek be volnának kötve és már egyebet nem várhattanak, hanem hogy a hóhér fejeket vegye a mezítelen pallossal. Odaérkezvén Szent Miklós püspök, általméne a népek között és a hóhér kezéből kivévé a mezítelen pallost. És a három megkötözött ifjakat eloldozván, egyiknek kezét fogá, és mind a hármat kihívja a nép közül, senki ellene nem mervén mondani: Sőt Eustachius a város prefektusa, megértvén a dolgot, és a lelkiismérete vádolván őtet; Szent Miklós püspökhöz méne, és térdre esvén előtte, bocsánatot kére tőle.

Megmentette három kapitány életét is, akik az ő segítségéért könyörögtek. Miklós megjelent a császár álmában, aki ügyüket megvizsgálva, csakugyan ártatlannak is találta őket.

Halála után sokan törekedtek Myrába, hogy ravatalán még utoljára lássák. A pogány templom lerombolása miatt bosszús ördög egy nagy edényt olajjal megtöltvén, asszony képében a keresztényekhez vivé, kik útra indultak vala a hajóban, és monda: én jól tudom, hogy ti a Szent Miklós püspök teste látogatására mentek. Én is el akarnék menni, de minthogy mostan alkalmatosságom nincsen, kérlek titeket, hogy vigyétek el ezt az olajat az ő koporsójánál lévő lámpásokba. Azok azt gondolván, hogy az ördög ájtatos asszonyállat volna, elvivék az olajt. Egy nap békességesen menének a tengeren a hajóban, de másnap igen nagy szélvész támada, elannyira, hogy mindnyájan igen félének, hogy el ne merülnének. És midőn életeknek minden reménységét elvesztették volna, íme egy tiszteletes öreg embert látának elejekbe jőni egy hajócskában, ki mondá nékik: a félelem és veszedelem, melyet ti e tengeri háborúban szenvedtek, a ti vétketekért vagyon. Vessétek a tengerbe az olajos edényt, melyet amaz asszony adott néktek, és megszabadultok. Mert azt az ördög adta néktek asszony képében. Mindjárt a tengerbe vetteték az olajos edényt, melyből igen nagy tűz gyúllada fel nagy ropogással. Oly iszonyú büdös lévén, hogy könnyen meg is érték, hogy pokolból származott volna. A vén ember magát megjelentvén, hogy Szent Miklós püspök, mindjárt elrejtezék.

Egy gyermeket, akinek szülei minden esztendőben buzgón megszentelték Miklós ünnepét, a pribékek elrabolták, és Babilónia pogány királyának adták el. Ennek asztalánál szolgált. Egy este eszébe jutott, hogy éppen Miklós püspök ünnepe van, és keservesen sírni kezdett. A király megkérdezte tőle, miért sír. Majd csúfolni kezdte: ha Miklós oly hatalmas, kérd őt, hogy vigyen ki téged innen és szabadítson meg az én kezemből. A gyermek kezében tartván a pohárt, melyből a király iszik vala, imé mindjárt fölemelteték, és a királynak, s több embereknek láttára elrejtezék. Mindjárt a Szent Miklós püspök szentegyházában találtaték, holott az ő atyja jelen vala innepet szentelvén, noha abban az esztendőben nagy bánattal, a fiának elvesztése miatt. De osztán látván őtet jó egészségben és szabadságban lenni, az ő bánata és sírása örömre fordula.

A pogányok Kalábriába törve, többek között elrabolták Miklós képét is. A keresztény raboktól hallották, hogy a szent püspök milyen nagy csodatevő. Hallotta ezt egy pogány uzsorás is, akinek hirtelen el kellett utaznia, mielőtt számlálásra kirakott sok pénzét elrejtette volna. Szólt a szentnek: Miklós gondod légyen erre a pénzre, mely itt marad. A tolvajok mégis elrabolták. Az uzsorás szemrehányást tett neki és megfenyegette, ha pénzét nem keríti elő, akkor képét tűzre veti. Miklós megjelent a tolvajoknak és rábírta őket, hogy a pénzt mind adják vissza. Így is történt, mire a pogány megkeresztelkedett, vagyonát pedig szétosztotta.

Eddig Illyés András legendaszövege. Még csak néhány később kialakult csodájára kell utalnunk, melyet sem az Érdy-kódex, sem Illyés nem említ.

Ez a megölt diákok feltámasztásának legendája^*, s amely már Nyugaton, a XII. században keletkezett. Három vándordiák egy vendégfogadóban szállt meg. A vendéglős kincset gyanít náluk és éjszaka, felesége segítségével megöli őket. Egy változat szerint feldarabolja, besózza és hordóba gyömöszöli a három tetemet. Szent Miklós azonban koldus képében éppen arra jár. Ő is szállást kér, majd fölfedi a gaztettet. Imádságára angyal jelenik meg és a három ifjú ismét életre ébred. Egyes ábrázolások szerint maga Miklós támasztja fel őket.

A Miklós-legenda egyetlen ismert magyar hajtását Bonfini nyomán a jezsuita Taxonyi János történetei^* között olvassuk. Eszerint Kálmán király Dalmáciát elfoglalva, bevonult Jádra (Zára) városába is, amelynek Miklós volt a patrónusa. Amikor seregével eltávozott, Velence visszafoglalta, de Kálmán ismét győzedelmeskedett. Jádra önként megadta ugyan magát, a gyanakvó király mégis föl akarta a várost gyújtani.

Midőn ezeket – irja Taxonyi – éjjel ágyában Kálmán elméjében forgatja, végre elszenderedik és mély álomba merül. Álmában megjelenik néki Szent Miklós, aki hajdan püspöke vala, most pedig patrónusa Jádra városának. Elsőbben kemény tekintettel elnézi és megrettenti, aztán hajánál fogva idestova vondossa és hurcolja. Tovább egy arany vesszővel úgy megpaskolja, hogy az egész háta megkékül a veréstől. Utoljára halállal fenyegeti, ha a jádraiak ellen valamit kezdend.

Ezek után a szent püspök a királynak szeme elől eltűnék. Az pedig felocsodék (magához tért) és fölötte igen elrémüle, kiválképpen minthogy még most is érezné a verésnek fájdamát. Mindazonáltal, hogy végére menne, ha ugyan igaz volna-e ez az álomlátása, és valóságosan meg volna-e veretve, nézi, s megvizsgálja a testét. Hát íme látja, hogy minden tagjai megkékültek volna.

Ebből megtapasztalta, hogy mind igazak volnának, amiket az álomban látott, és hogy valóban Szent Miklós, a város patrónusa volt volna, aki oly keményen bánt véle.

Miklós kultuszának Konstantinápoly egyik legősibb forrása. Már említettük, hogy a keleti egyháznak máig ő legtiszteltebb szentje. Nyugaton a IX. századtól kezdve Rómában és a bizánci rítusú Dél-Itáliában bukkan föl, majd – mint utaltunk rá – ereklyéinek Myrából Bari városába való átvitelével (1087) igazán egyetemessé válik. Népszerűségben később csak Páduai Szent Antal fogható hozzá. Miklós így a keleti és nyugati egyház közös nagy szentje, egyúttal a házasság és anyaság oltalmazója, a gyermekek barátja. Georg Schreiber szerint^* ünnepe mintegy a karácsony vigíliája és előjátéka. Ünnepének hagyományai később csakugyan összemosódtak a karácsonyi ünnepkör szokás- és hiedelemvilágával.

Miklós többek között patrónusa még a gabonakereskedőknek, pékeknek, vászonszövőknek, borkereskedőknek, ügyvédeknek, patikusoknak olajárusoknak, halászoknak és vízimolnároknak, hídépítőknek, raboknak és zarándokoknak, eladólányoknak és diákoknak, továbbá céheknek és egyéb közösségeknek. Ezekről még beszélünk.

Hazai vonatkozásban számot kell vetnünk mind a keleti, mind pedig a nyugati egyház Árpád-kori befolyásával. A bizánci hatásról megfelelő vizsgálatok híján egyelőre keveset mondhatunk, a nyugatié azonban már annál tisztázottabban áll előttünk.

Schreiber és Meisen úgy véli, hogy a Kárpátok övezetében a Szepességbe és Erdélybe vándorló szászoknak, vagyis Rajna-vidéki németeknek kell tulajdonítanunk Miklós püspök tiszteletének meghonosítását. Ezt a nézetet általánosságban elfogadhatjuk, bár egészében kiegészítésre szorul. Karl Meisen klasszikus Miklós-monográfiája tárta föl egyébként a kultusz európai összefüggéseit. Eredményei, módszertani tanulságai nélkül a magunk mondanivalója nehezen születhetett volna meg. Meisen előadásából kitűnik,^* hogy Miklós tisztelete a középkori Európa kultusztörténetének, de gazdasági fejlődésének is legizgalmasabb fejezetei közé tartozik.

Amint Meisen fejtegeti, Miklós patronátusa főleg a víziutak: Északi- és Keleti-tenger (Hansa), továbbá a Rajna, Duna, Visztula mentén sugárzik szét és gyökeret ver az egész középkori, latin szertartású Európában. Ez az egykorú polgárvárosoknak Miklós tiszteletére emelt templomaiban, kápolnáiban, oltármesterségeiben, továbbá jámbor társulataiban és kereskedőcéheiben is világos kifejezésre jut. Legendája érteti meg velünk, hogy bor- és gabonakereskedők, pénzemberek, nemkülönben vízenjárók őt választják patrónusul. Emlékeztetünk a legenda több megfelelő mozzanatára, így a süllyedő kereskedelmi hajó megmentésére, arannyal telt zacskók ajándékozására. A három vándordiák történetéből következett, hogy az ő oltalma alá helyezték magukat, hiszen a kereskedők ezekben az évszázadokban még jórészt vándorúton, vendégfogadóban megszállva, sokszor életveszély között értékesítették, illetőleg szerezték be portékájukat.

Miklós Franciaországban, a Rajna-vidéken (Trier, Köln), Amsterdamban, Lübeckben, Flensburgban és annyi más jelentős kereskedővárosban a kalmárok, főleg posztó-, gabona-, borkereskedők, hajósok, törvénytudók, diákok védőszentje. Ebbe a nagy európai kultikus és gazdaságtörténeti összefüggésbe illeszkedik bele városaink közül Sárospatak (Imre király idejében), Esztergom (1202, az egyház mellett piactér), Nagyszombat (1211), Székesfehérvár (1244), Eperjes (1255), Selmecbánya (1260)^*, Bács (1291), Veszprém (1293), Pozsony (XIII. század, augusztinus), Brassó (XIII. század),^* Nagyvárad (XIII. század, augusztinus), Eger (XIII. század; augusztinus), Szatmár (középkor), Nagybánya (középkor), Kecskemét (középkor) templomainak Miklós-titulusa. Jellemző, amit még Székesfehérvárról tudunk: a kisprépostság a Szent Miklós gyolcsosai utcában emelkedik, ahol nyilvánvalóan takácsok, gyolcsosok, posztókereskedők éltek.^* A dominikánusok várbeli Miklós-kolostora és temploma IV. Béla idejében keletkezett: a latini, tehát Buda középkori flamand, vallon, francia, olasz polgárai, kereskedői ide jártak és ide temetkeztek. A balkáni hadjáratra (1396) induló francia lovagok itt helyezték el címereiket. Maradványa a Miklós-torony.^* Jogosult tehát az a föltevés, hogy e fölsorolt templomokat részben rajnai, vallon (latinus) kereskedőkolóniák alapították.

Miklós megszenteli a vízi közlekedést is. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az összes, Miklós pártfogása alatt álló hazai bencés apátságok folyó mellett emelkedtek: Madocsa (1145), Szeged (1225), Ercsi (1255), Babócsa (1348). Szent Miklós földje a tatai bencés apátság birtoka (1388) tóvidéken.^* Rómer Flóris szerint Pesten állott a johanniták Szent Miklós-konventje (1467).^*

Külön kell Szegedről szólanunk. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a Miklós nevét viselő bencés apátság^* a kultusznak egyik legkorábbi, részben nyilván Bizánctól is ihletett hordozója hazánkban. A titulus Szeged vízi kereskedelmének talán még a XI. században kezdődő régisége mellett tanúskodik. Semmi adatunk nincs azonban Szegeden a magyar középkor bármelyik korai századából idegen népelemekről, később is csak kunokról, akik azonban legföljebb, ha marhakereskedelemmel foglalkoztak. Ebből a körülményből viszont biztosra kell vennünk, hogy Miklósnak szerte Európában virágzó tiszteletét Szeged magyar kereskedőtársadalma közvetlenül, nyilván személyes európai gazdasági kapcsolatainál, utazásainál fogva, a kultusz terjedésének még igen korai szakaszában plántálta át a városba. Tiszteletének legjellegzetesebb helyi föltételei adva voltak, vízi közlekedés, a gabona és bor mellett a só-, fa-, kőszállítás.

Miklós püspök szegedi kultuszának kiváltságos erejét, társadalmi jelentőségét mutatja, hogy a XIV. század elején megtelepedő dominikánusok is őt választják templomuk és kolostoruk védőszentjéül, miután a bencés apátság nyilván a tatárjárás idején elenyészett. Miklós szegedi népszerűségét – mint látni fogjuk – a középkor végén énekek is igazolják. A szegedi Miklós-hagyomány a török hódoltság után is újjászületik: a középkori dominikánus templomra, illetőleg romjaira települő minoriták szintén őt választják védőszentül. Miklós vízi patronátusáról később még szó esik.

Miklós nevét viselő helységeinknek nyilvánvalóan ő volt és részben máig ő a védőszentje:

Apaszentmiklós (1472, elenyészett), Aranyosszentmiklós (Sinnicoara), Beldszentmiklós (1455, Bács, elenyészett), Belényesszentmiklós (Sinnicolaul de Beiuş), Bethlenszentmiklós (Sanmiclaus), Burszentmiklós (Borsky Mikulás), Büdiszentmiklós (1480, Bodrog, elenyészett), Csampaszentmiklós (1398, Baranya, elenyészett), Csegeszentmiklós (1458, elenyészett), Csíkszentmiklós (Nicoleşti Ciuc), Csonkaszentmiklós (1424, elenyészett), Dánszentmiklós, Detrekőszentmiklós (Plavecky Mikuláš), Dunaszentmiklós, Érszentmiklós (1433), Fertőszentmiklós, Garamszentmiklós (Dúbova nad Hronom), Gyergyószentmiklós (Gheorgeni), Hegyközszentmiklós (Sinnicolaul de Munte), Járomszentmiklós (1391, Bodrog, elenyészett), Karatnaszentmiklós (1395, Valkó, elenyészett), Káposztásszentmiklós (Nicoleşti), Kerkaszentmiklós, ma Tornyiszentmiklós, Kisszentmiklós (Sinnicolaul Mic), Krassószentmiklós (1403, Baranya, elenyészett), Kunszentmiklós, a középkorban Tatárszentmiklós, Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Liptószentmilklós (Liptovsky Mikuláš), Magyarszentmiklós (azelőtt Horvátszentmiklós), Mosonszentmiklós, Nagyszentmiklós (Sinnicolaul mare), Németszentmiklós (Sinnicolaul german), Németszentmiklós (Zala, ma Miklósfa), Oláhszentmiklós (Sinnicolaul roman), Őrszentmiklós, Pleterniceszentmiklós (1315, Pozsega, elenyészett), Rábaszentmiklós, hajdani nevén Kerekszentmiklós^*, Rétszentmiklós (1322, Békés), Rusineszentmiklós (1406, Valkó, elenyészett), Sárszentmiklós, Somogyszentmiklós, Szászszentmiklós (1491, Küküllő, elenyészett), Székelyszentmiklós (Nicoleni), Szigetszentmiklós, Szigetiszentmiklós, másként Szentmiklósszigeti (1328, Zalaapáti közelében, elenyészett), Szolyvaszentmiklós (1387, Ung, elenyészett), Tarnaszentmiklós, Tápszentmiklós, Tiszaszentmiklós (Potiski Sveti Nikola), Törökszentmiklós, a középkorban Balaszentmiklós (1472), Várszentmiklós^*.

Egyszerű Szentmiklós helységek, puszták a régi Bereg, Somogy, Szatmár, Szilágy, Szolnok megyékben. Ezeken kívül Szentmiklósfa (Vas), Szentmiklósi (Bihar). Elenyészett Szentmiklósalapja (1364), Szentmiklósháza (1406, Temes), Szentmiklósmacskása (1451, Kolozs), Szentmiklóstorja (ma Altorja)^*, Keresztösszentmiklóslaka (1376, Somogy, elenyészett), Szentmiklósszólád (1451, Somogy), Szenmtiklóstelke (1471, Arad).

Esztergom: Bakabánya (Pukanec), Berencsfa (Prenčov), Burszentmiklós (Borsky Mikuláš), Csejkő (Čajkov), Detrekőszentmiklós (Blasenstein S. Nikolai, Plavecky Mikuláš), Felsőkorompa (Horná Krupá), Felsőzellő (Velké Zlievce), Hódrusbánya (Banska Hodruša, 1500, kápolna), Konyha (Kochyna); Krakovány (Krakovany), Mikszáthfalva (Sklabiná), Nagybörzsöny, Nagymegyer (Čalovo), Nagyoroszi (1765), Nagyszombat (székesegyház), Pozsony (vár és temetőkápolna), Pozsonypüspöki (Biškupice pri Dunaji), Rimóc (1332), Szenc (Senec), Szentmiklósvölgye (Stará Lehota), Zsarnóc (1332, elenyészett)^*.

Nyitra: Bán (Bánovce), Bobót (Bobot), Cobolyfalu (Soblahov), Demény (Domaniža), Facskó (Fačkov), Felsővadas (Horny Vadičov), Kolaróc (Kolaravice), Kovarc (Kovárce), Száp (Palkovičovo), Trencsénteplic (Teplice), Visnyó (Višnove), Zsére (Žirany).

Besztercebánya: Hajnik (Hajniky, 1263), Besztercebánya (1492), Cseresfalu (Dubova, középkor), Jeszeno (Käserheu, 1690, fatemplom), Lazány (Lazany), Lucska (Honnesheu, Lúčky Jánosrét, XV. század), Újlehota (Neuheu, Nová Lehota, XV. század), Znióváralja (Kühhorn, Kláštor pod Znievom, középkor).

Rozsnyó: Egyházasbást (Nová Bašta, 1290), Lice (Licince, 1332), Alsóhangony (1350), Martonháza (Ochtina, XV, század). Lénártfalva (Lenártovce, XV. század), Karancsalja (középkor), Ratkólehota (Ratsková Lehota, középkor), Kelemár (1532)^* Somoskőújfalu (XVIII. század), Dernő (Drnava, 1807, Nagyszuha (Velká Suchá, 1815).

Szepes: Felsősunyava (Vysna Šuňava), Frankvágása (Frankova), Lándok (Landek), Ólubló (Staná Lublovna), Szepesedelény (Odorin).

Eger: Abod (1332), Kács (1335), Alzsolca (1332)^* Gyöngyössolymos (XIV. század), Tarnaörs (1754). Karácsond (1763), Sajóvárkony (1791), Törökszentmiklós (1818), Mátraballa.

Kassa: Eperjes (1255), Siroka (Široké, 1332), Tótselymes (Sárišké Sokolovce, középkor), Vörösvágás (Červenica, középkor), Nagydobra (Dobra vad Ondavou, középkor, 1746 óta: Ferenc), Karácsonymező (Kračúnovce, 1614), Alsómislye (Nižná Myšla, prépostság, 1324^*), Sókút (Šol, 1742), Szentkereszt (Križoviany, 1743), Szacsúr (Sačurov, 1769, újabban: Jézus Szíve), Zemplénmátyás (Matiašovce, 1771), Bóly (Bol, 1794), Bánóc (Bánovce nad Ondavou, 1838), Deléte (Daletice, 1840), Tátraszlavica (Slovenské Raslavice, 1862), Szorocsány (Stročin, 1863).

Szatmár: Szatmárnémeti (középkor, elenyészett)^*, Nagybánya (minoriták, XVIII. század).

Vác: Őrszentmiklós (középkor, felújítva 1781), Magyarnándor (1706), Galgahévíz (1710), Verseg (1728), Vác (1744), Tápiószecső (1750), Kunszentmiklós (1782), Dánszentmiklós (1929).

Veszprém: Magyarszentmiklós (1278), Veszprém (1293), Szentmiklósszigeti (1328), Rádó (1329), Kisberény (Balatenberény mellett, 1334), Bar (1347, ma puszta Vörs mellett), Kiskalos (ma Kallósd, 1360), Kövesd (1363), Besenyőszentmiklós (1366, ma Sárszentmiklós), Himháza (1373)^* Vetahida (1416), Vállus (1429), Kisjenő (Tüskevár, 1452), Mesztegnyő (1476), Vasad, Somogyszentmiklós (1513)^* Csáktornya (Čakovec, 1659, Zrínyi Miklós alapítása)^*. Mai titulusok: Alsóiszkáz, Nemesapáti, Nikla.

Győr: Császárfalva (Kaisersdorf), Csepreg (1391), Dunaszentmiklós (1913), Feketeváros (Purbach), Fertőszentmiklós (1723), Horvátjárfalu, Kabold (Kobertsdorf, középkor), Kethely (Mannersdorf), Miklósfalva (Nickelsdorf), Mosonszentmiklós (1208, új templom; 1775), Nemesládony, Pápóc (1363), Pásztori, Pecsenyéd (Pötsching), Pereszteg (1806), Pervin (Kleinmutschen), Rábaszentmiklós, Tarcsa (Andau), Várgesztes (1872, társpatrónus).

Szombathely: Alsóság, Baltavár, Felsőkethely (Neumarkt), Ivánc, Kerkaszentmiklós, Léka (Lockenhaus 1665, társpatrónus Tolentinoi Miklós mellett), Muraszombat (Muravska Sobota), Nagydolány, Nagykőlked, Nagytótlak (Selo, Árpád-kor), Nemeskeresztes (Grossdorf), Némethideghút (Deutsch-Kaltenburg), Ölbő, Vaskomját (Kamotten), Vasszentmiklós (St. Nikolai), Kőszegpaty.

Székesfehérvár: Perbál (1333, elenyészett), Pomáz. (1351, ma: István király), Sárszentmiklós (a középkorban Bessenyőszentmiklós, 1366), Szigetszentmiklós.

Pécs: Bóly (XIII. század), Petre (1330)^* Patacs (1334), Hosszúhetény (1740),

Csanád: Szeged (1225), Aracs (1370, romjai állanak), Miklóskerek (1390), Komlós (1415), Akácsszentmiklós (középkor), Csálya (középkor), Fégel (középkor), Razsánszentmiklós (középkor), Szentmiklós (Pécska mellett), Szentmiklóstömpös (középkor), Tarhos (középkor).^* Szeged kivételével valamennyi elenyészett. Ma: Bégaszentgyörgy (Sveti Juraj, 1834).

Nagyvárad: Hén (1297), Murony (1295), Kenéz (Érkenéz, Chiniz, 1416); Újfalu (Berettyóújfalu, 1425), Erdőgyarak (Ghiorac, 1437). Ezek elenyésztek.^* Báránd (1752).

Erdély: Abrudbánya (Abrud), Bereck (Bretcu), Csíkszentmiklós (Niculesti Ciuc), Felsőtömös (Timišul?), Gyergyószentmiklós (Gheorgheni), Kászonújfalu (Casin), Miklósvár (Micula), Torja (Turija).

Miklós elenyészett erdélyi szász titulusai: Szászsebes (Mühlbach, Sebeş, XIII. század), Sáros (Schaaresch, Soars 1322), Szászváros (Broos, Oraştie, 1344), Miklóstelke (Klosdorf, Cloasterf, 1353), Beszterce (1376), Szászhermány (Honigberg, Harman, XIV. század), Mardos (Mardisch, Moardaş, 1414), Medgyes (1448, kápolna), Segesvár (1448), Netus (Neithausen, Netuş, 1448), Botfalva (Brenndorf, Bod, 1456): Közelebbi időmeghatározás nélkül, de még a középkorból: Nagyszeben, Bázna (Baasen; Bazna), Fehéregyháza (Weisskirch, Ferihaz), Keresztúr (Deutsch-Kreuz), Nagyselyk (Gross-Schenk, Seica Mare), Brulya (Braller, Bruiu), Stefin, Kaca (Katzendorf, Cata)^* További elenyészett Miklós-patrociniumok: Wassid, Kreisch, Seligstadt, Neustadt, Kleinferken.^* Magyar nevüket nem sikerült megállapítanunk. Családnevek: Nekles, Niken, Kloos, Kloss.

Moldva: Bákó (1606), Nemc (1629), Tamásfalva (Tomaşeşt, 1647), Tatros (1647).^*

Hajdúdorog: Abásfalva (Aldea), Érdengeleg (Dindeşti), Érkenéz (Chiniz), Érkörtvélyes (Curtiuşeni), Érselénd (Silindru), Gelence (Ghelinţa), Lázárfalva (Lazareşti), Mándok, Nyíregyháza, Nyírgyulaj, Nyírmada, Nyírparasznya, Nyírpilis, Piricse, Révaranyos, Sátoraljaújhely, Szatmárnémeti, Szárazajta (Aita seaca), Székelyszenterzsébet (Santerjebet), Szováta (Sovata), Tiszabüd, Tokaj.

A bizánci eredet föltételezhető; illetőleg állapítható meg Aracs (XI. század?), Bács (1291, ismeretlen rendű, talán bazilita monostor), Tihany (1270, bazilita? perjelség)^*, Csernekhegy (1458, baziliták)^*, esetleg Gyulafehérvár (1526, városkapu előtt álló kápolna, búcsújáróhely) Miklós-titulusában^*. Az idők folyamán nyilvánvalóan a keleti egyház ihlette görögkatolikus templomaink felsorolt Miklós-patrociniumait is.

A Miklós-keresztnév középkori nagy népszerűségét a belőle képzett családnevek is igazolják: Miklós, Mika, Mike, Mikcse, Mikes, Mikecs, Mikse, Mikó, Mikos, Mikocsa^*, de talán még a Kónya és Kós, Kósa, Kossa is idetartozik.

Miklós páratlan tiszteletéből érthető, hogy középkori latin himnuszai a liturgiában, de a rekordációban is felhangzanak hazánkban:

Magyarok a középkorban Bari városába, Miklós sírjához is elzarándokoltak. Görgei Frigyest a Rudgerek, vagyis a későbbi Berzeviczyek megölték. Az 1307-ben kelt ítélet szerint Berzeviczy Kakas mester testvéreivel 100 lovas kíséretében köteles volt bocsánatot kérni az apától, Arnoldtól. A gyilkos pedig négy társával együtt tartozott Bariba Miklóshoz, majd Rómába, továbbá Compostelába Jakabhoz és Aachenbe a Boldogságos Szűzhöz zarándokolni, vezekelni. Útiköltségre a vérdíjból kaptak.^*

Szent Miklós hazai ikonográfiája a kultuszt még teljes középkori virágzásában idézi.

Ami a freskókat illeti, Bántornya (Turnišče) templomának Miklós töredéke valószínűleg a XIV. századtól való. A brassai Bertalan-templom XIV. századból származó ciklustöredékén a lelkek Miklós oltalma alatt vitorláshajón a mennyek országába iparkodnak. A másik oldalon a pokol. A görögkeleti román Guraszáda (Gurasada) a XV. Század végéről Léka (Lockenhaus) a XIII. századból őrzi Miklós képét. Magyarvista (Višta) református templomának századunkban feltárt freskóit később elmeszelték. Az egyiken Miklós lecsöndesítette a tengert. Mártonhely (Martjanci) templomában Miklós freskóképe, Aquila János alkotása. Mezőtelegd (Tileagd) XIV. századból származó, századunk elején föltárt Miklós-legendájának sorsáról nem tudunk biztosat. Nyitrakoros (Krušovce) freskóján Miklós alamizsnát osztogat. Ócsa hajdani premontrei, később reformárus templomának szentélyében Miklós az apostolok és György társaságában jelenik meg (1300). Ribice (Ribiţa) román görögkeleti templomában Miklós a kis Jézussal és Nagy Szent Vazullal (1417). Velemér freskóalakjai között a három szűzleányon könyörülő Miklós is föltűnik^*.

Sokkal színesebb, mozgalmasabb szárnyasoltáraink képciklusainak legendaábrázolása:

Bártfa (Erazmus-oltár, 1505): 5. Miklós és a szegény nemes három leánya, 6. Miklós és a három ifjú. 7. Miklós a tengeren. 8. Miklós képmásának ütlegelése. 9. Miklós kenyeret osztogat.

Eperjes Miklós-templomának Mária-főoltárán (1500): 8. Miklós megmenti Myra városát az éhínségtől. 10. Miklós és a szegény nemes három lánya. 11. Jelenet a Miklós-legendából. 12. Miklós halála. 13. Miklós képmását megverik, három ifjút megment. 14. Egy ifjú lefejezése, Miklós beteget gyógyít.

Kund (Cund, Miklós-oltár, 1500): 1. Miklós kenyeret osztogat. 2. Miklós a tengeren. 3. Miklós és a három ifjú. 4. Megmenti Myrát az éhínségtől.

Malompatak (Mlynica, Miklós-oltár, 1500): 5. Miklós és a szegény nemes három lánya. 6. Miklós három ifjút megment. 7. Képmását egy zsidó megkorbácsolja. 8. Megparancsolja a tolvajnak, hogy a lopott holmit adja vissza.

Nagylomnic (Lomnica, Miklós-oltár, 1500): 5. Miklós és a szegénység nemes három lánya. 6. Három ifjút megment a haláltól. 7. Megparancsolja a tolvajnak, hogy a lopott holmit adja vissza. 8. Lecsöndesíti a tengert.

Nagyszalók (Velky Slavkov, Miklós-oltár, 1503): 1. Miklós lecsillapítja a vihart. 2. megakadályozza három ifjú kivégzését. 3. A gabonacsoda. 4. Miklós és a szegény nemes három lánya.

Pónik (Póniky, Mária-oltár, 1512): 1. Miklós és a szegény nemes három lánya. 2. Lecsöndesíti a vihart.

Szepesszombat (Spišska Sobota, Miklós-oltár, 1503): 1. Miklós és a szegény nemes három lánya. 2. Megakadályozza három ifjú kivégzését. 3. Rábeszél egy kereskedőt, hogy gabonát hozzon Myrába. 4. Lecsöndesíti a vihart.

Tarnóc (Liptovsky Trnovec, Miklós-oltár, 1500) 1. Miklós és a szegény nemes három lánya. 2. Három ifjút megment a kivégzéstől. 3. Miklós képmását ütlegelik. 4. Lecsöndesíti a vihart^*.

Nem ciklikus táblaképek:

Bélakorompa (Kremná, 1516) Csegöld (1494), Nagyturány (Turany, 1490); Felsőerdőfalva (Stará Lesnná, XVI. Század eleje), Ludrófalva (Ludróvá, 1510), Mosóc (Mošovce, 1480) Szászbogács (Bagaciu, 1518), Szepeshely (Spišské Pohradie, Szent Mihály és királyok imádása-oltár, 1470), Szmrecsány (Smrečany. 1510).^*

Miklós gótikus faszobrai:

Bakabánya (Pukanec, 1500), Bertót (Bertotovce, 1500) Cserény (Čerin, 1483), Dubrava (Dúbrava Liptovská, 1510), Eperjes (1490), Felsőrépás (Vysné Repaše, 1410) Héthárs (Lipany, 1520), Jánosrét (Lucky pri Kremnici, 1476), Késmárk (1500), Kisóc (Kišovce, 1370), Lándok (Lendak, 1330), Leibic (Lubica, 1521), Lőcse (1340), Malompatak (1500), Mohos (Poruba, 1500). Nagylomnic (1500), Nagyócsa (Očová, 1510), Nagyszalók (1503), Németróna (Slovenské Pravno, 1500), Palocsa (Plavec, 1510), Pónik (1500), Segesvár (Sighisoara, 1480), Szecskőalja (Šiba, 1400) Szelcse (Selče, 1370), Szepeshely (1499), Szepesszombat (1503), Szepestótfalu (Slovenská Ves, 1410), Szlatvin (Slatvin, 1480) Tarnóc (1500), Turócrudnó (Rudno, 1490), Zsegra (Žehra, 1520).^*

A barokk ábrázolások rendszerezése még a jövő feladata. Figyelmet érdemel a Szeged-Felsővárosi templom régebbi korabarokk főoltárképe: Miklós a vízenjárók pártfogója. Ezenkívül Toronyszentmiklós freskóciklusa (Cymbal 1774)^*.

A középkori párizsi egyetemen jellemző módon, az ügyvédek, törvénytudók, literátusok (clerc) céhe választja Miklóst védőszentül. Ez a mozzanat azért nagyjelentőségű, mert a legújabb kutatások szerint a kereskedelem fejlődése az írásbeliség kibontakozása – a jogügyletek, könyvvitel, ügyintézés megrögzítése érdekében – szoros kölcsönhatással volt egymásra. Ez megerősíti a kalmárok hagyományos Miklós-kultuszát is.

A patrocinium megválasztása föltétlenül összefügg a három megölt, majd feltámasztott diák legendájával is. Így vált Gergely és Katalin mellett, a párizsi egyetem ihletésére Miklós püspök a középkori diákság legkedvesebb patrónusává. Népszerűségét az is növelte, hogy Aprószentek hagyományvilágának egy része, különösen a gyermekpüspök játékos felvonulása is az ő ünnepéhez rögződött.

Láttuk, hogy Miklós a magyar középkor századaiban védőszentje volt a vízenjáró népnek is. Így Egerben Miklós templomához tartozott a Miklós-malom (1557).^* Ezt a vízi patronátust emlegeti a protestáns Szkhárosi Horváth András gúnyversezete:

A budai ágostonrendi, ma franciskánus templom barokk oltárképén Miklós az odafestett Duna és királyi vár felé fordulva oszt áldást. A képet nyilvánvalóan még középkori hagyomány nyomán pestbudai vízenjárók ajánlották föl.^* A hajdani vízi patronátust idézi a Szeged-felsővárosi templom régebbi, említett Miklós-képe is.

Láttuk, hogy Feketeváros (Purbach) templomának Miklós a védőszentje. A hagyomány szerint egy Illés nevezetű helybeli gazda menyecskelányával és karonülő unokájával búcsún volt Boldogasszonyban. A Fertőn hajózva iparkodtak visszafelé. Hirtelen félelmetes vihar támadt. Illés gazda Miklósnak fogadalmat tett: száz tallért ajánlott föl a tiszteletére. Meg is menekültek. Nemsokára a török elhamvasztotta a feketevárosi templomot. Illés a felajánlott összegből a főoltárra Miklós képét festette meg. Alján a szent püspök partra vezérli őket (1675).

Ruszt (Rust) városkában élő monda szerint valahol Dévény táján, ahol a Duna veszedelmesen szokott örvényleni, állott valamikor egy Miklósnak szentelt kápolna. Remete élt mellette, aki a hajósok elé evezett, hogy átvegye tőlük a Miklósnak szánt alamizsnát. Visszatérve megkondította a kápolna kis harangját. Hallatára a hajóban mindenki térdre hullott és Miklós közbenjárásáért könyörgött. A remete a hajótörötteket és elmerülőket iparkodott a Dunából kimenteni. Hajlékába vitte és ápolta őket^*.

Miklós archaikus vízi kultuszát nyilvánvalóan Nepomuki Szent János tisztelete mosta el. Az aradi molnároknak jellemző módon a régi és új: Miklós és János volt a közös patrónusa^*. A múlt századból már csak foszlányokat tudunk idézni. Így Miklós a muraközi vend vízimolnároknak védőszentje volt, ünnepét nagy áldomásokkal ülték meg^*.

A szegedi vízimalmok hajdani Miklós-patronátusára emlékeztetett még a múlt században is az első kőpadágasra vésett három "napsugárdísz". Homorúra és domborúra faragott tulipánok és búzakévék fogták közre őket.^* Az a véleményünk, hogy e hármas díszítés régebben a három kenyérre, Miklós egyik attribútumára akart emlékeztetni. Eredeti jelentése elhomályosodott. A szegedi hajóácsok logikátlanul, de jó művészi érzékkel már a barokk napjelképet érezték benne.

A tihanyi múzeumban zászlót láttunk. Fölírása: Balatoni Hajósok Szent Miklós Egyesülete, Siófok 1950. Jó volna róla többet is tudnunk.

Említettük, hogy legendája nyomán Miklós védőszentjük volt a raboknak is. A mi ismeretünk szerint ennek egyetlen hazai, de nem magyar emléke Greiss Andrásnak feketevárosi (Purbach) fogadalmi képe ezzel a szöveggel: ICH ANDREAS GREISS BIN IN 1647 VON DEN TARTARN GEFANGEN WORDEN UND DURCH DIE VORBITT DER HEILIGEN TREUFALDIGKEIT UND MUTTER GOTTES WIE AUCH DURCH VORBITT H. NICOLAUS ERRETTET WORDEN.^*

Az egykori magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott Miklós tisztelete. A pesti mészárosok, tőzsérek középkori céhe Miklóst választotta védőszentjének. A pesti Szent Miklós-ispotálykápolnának mészárszékét nyilvánvalóan a céh ajánlotta föl (1483).^*

A kultusz elevenségére vall a Szent Miklós pénze, vagyis a megvásárolt jószágra, portékára adott foglaló. A szokás Takáts Sándor kutatásai szerint^* tőzséreink között még a XVII. században is élt. Más neve italpénz. Ezt az áldomásra, hajdani nevén Szent Miklós poharára költötték.^* Debrecen 1638, évi tanácsi jegyzőkönyvében olvassuk: mivel nem alkhattak az Actorral a só elvitele felől, noha az Szent Miklós pénzét megadták volt neki… Ő visszaadja inkább az Szent Miklós pénzét neki, hogy nem mint annyiért elvigye, így ehez képest az Incattusok más szekereseket biztattak és fogadtak. Hasonló értelemben az 1664. évi jegyzőkönyvben is.^*

A gyorsan gazdagodó szerencsefiát jellemző, országszerte sok változatban ismert, kissé irigykedő szólás: az ablakon dől hozzá a pénz. Így is: mindent az ablakon dobnak be neki. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy a három boldoggá tett eladólány legendája nyomán ilyenféle példabeszéd foroghatott őseink ajkán, amikor gazdag kalmáraink jó dolgát látták: Miklós dobta be neki az ablakon. Ebből profanizálódhatott a mai szólás.

Nyilván a hajdani Miklós-hagyománnyal függ össze az az erdélyi szász jogszokás, amelyet a múlt század derekán jegyeztek föl. Garád falu egyik dűlőjét a fehéregyháziak művelték, de a garádiak tulajdonjogának elismerése fejében a bírónak minden Miklós-napkor egy kakast és négy forintot küldöttek a miklósbor néven emlegetett áldomásra, amelyen a falu vénei vettek részt. A szokás az utolsó Ungler-lány halálához fűződik, aki visszavonultan, egyetlen lánycselédjével töltötte napjait. Végrendeletében annak a falunak hagyta birtokát, amelyik majd eltemeti. Amikor meghalt, fehéregyházi cselédje hazafutott faluját értesíteni; hogy oda temessék. Egy garádi ember vitte a halottat ekéjére helyezve.^*

Aligha kétséges, hogy a Kecskemét városában évszázadokon át virágzó Szent Miklós-céh (coetus S. Nicolai) eredetileg középkori alapítás; kalmárok, tőzsérek közössége volt. A barokk időkben, franciskánus irányítás alatt nyitva állott a város minden jámborabb lakosa előtt.

A társulat 1657-ben, majd 1713-ban született újjá: a Christus Jesus Anya Szent Egyházának virágzó zsengéjében a megtért sokaságnak, amint az Írás mondja: Egy Szívök és lelkek vala, kivel egyenlőképpen dicsérék, áldák és szolgálnak vala a megismert Szent Háromság Istennek. Mely dolgot vigyázó szorgalmatossággal előttünk foganatossan viselvén, és Istennek Szent Malasztja bennünk meggyullasztván, mi is Lelkünket és Szívünket fölserkentvén és ébresztvén, nyomdokokban azon menetelő tekéletes Sokaságnak lépni akarunk. Az okáért adjuk szívünket és lelkünket keresztényi vitézséggel vitézkedvén az Szent Miklós püspök neve alá, azon Szent Háromság Istennek buzgóságos szolgálatjára, Isteni és Atyafiúi Szeretetnek Enyvével megerősítvén magunkat, híven és erősen megtartván az alól megíratott Articulusokat Lelkünk üdvösségének megnyeréséért. Az mely Isteni Szolgálat először kezdett az felől megnevezett Esztendőben. Az tisztelendő Pater Chrisostomus Gyöngyösi akkor levő Praesidens Atyánk által, akire mindnyájan egy Szívvel Lélekkel edgyeztünk, és Városunk Fő Bírája Ágoston György, Adószedő Bíró pedig Benkő Gergely idejekben.^*

Érdemes még megemlítenünk, hogy a kecskeméti Miklós-templom toronykeresztjén a legújabb időkig eredeti szándék szerint nyilvánvalóan városvédő célzattal szélkakas módjára ott állott a szent püspök szobra, amelyet a helybeli nép Pörgő Miklós, Pörgetős Miklós néven emlegetett.

Kecskemét középkori pecsétjén egyébként pásztorbotjáról lecsüngő kecskefejjel Miklós püspököt látjuk, ami beszédesen utal a város nevére.^* Nyilván a kálvinista puritánizmus hatására a XVI. századtól Miklós alakja elmarad. Eleinte kecskefej, később hármas halmon ágaskodó kecske válik címerré.

Miklóst Selmecbánya vidékén a bányászok patrónusaként is tisztelték. Így Bakabánya (Pukanec) plébániatemplomának korabarokk freskóján oltalmába fogadja a leboruló bányászokat.^* Nyilván a kultusszal függ össze a csolnoki Miklósberek (Niklasberg) elnevezés is. Georg Schreiber nyilván jó nyomon halad,^* amikor a vizek védőszentjének ezt a patronátusát a bányavíztől való szorongó félelemmel magyarázza.

A papi rendből a középkorban a diákonusok István vértanút ünnepelték, János evangélistát a fölszentelt papok, Aprószenteket pedig a szubdiákonusok, diákok. Ezen az ünnepen püspököt (episcopus puerorum) választottak maguk közül, akiknek e napon, amely mintegy a római Saturnalia örökébe lépett, mindenki engedelmeskedni tartozott. A "püspök" katekizált, majd jutalmazott és büntetett. E groteszk-zajos ünnep azonban veszélyeztette a szent karácsonynak és nyolcadának békességes csöndjét. Szinte természetes, hogy a XIII. századtól kezdve a diákok, köztük a clerici vagantes, védőszentjének, Miklósnak napjához kapcsolódott.^*

A miklósolás nyilvánvalóan ebből és a kolostori, plébániai diákság rekordációjából vált a középkor végétől a latin szertartású Európában, főleg Normandiában, továbbá német nyelvterületen és a szomszédos népeknél, így hazánkban is népszerűvé.^* Hogy a Miklósról való rekordáció, illetőleg játék Magyarországon mikor tűnik föl, adatok híján nem tudjuk megállapítani, föltehetőleg a nyugati gyakorlattal közel egyidőben.

A játék kialakulását a három diák megmentése, továbbá a három szegény lány megajándékozása és természetesen a gyermekpüspök választásának hagyománya készítette elő.

Miklós ünnepének előestéjén betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint megjutalmazza vagy virgáccsal megfenyíti őket. Ezt több változatban a kíséretében lévő ördög hajtja végre.

A hagyománynak egyik elszigetelődött, de máig élő formájában a szent püspök az ördög, tréfásan krampusz társaságában jelenik meg. Emlékeztetünk rá, hegy legendája szerint Miklós számtalanszor megszégyeníti, távozásra kényszeríti az ördögöt. Így amikor Diana templomát lerontja, amikor az ördög a hajóba bújva vihart támaszt, vagy pedig asszony képében olajat küld a Miklós sírjánál égő lámpába. Az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő szörnyalak zavart kelt, a gyerekeket ijesztgeti, el akarja ragadni, Miklós azonban megszégyeníti, sokszor láncra is veri. Innen a játék dunántúli magyar Láncos Miklós elnevezése. A régebbi kutatás még pogánykori maradványnak tartotta, Meisen azonban kimutatta, hogy itt voltaképpen elnépiesedett középkori ördögképzetről van szó.

A zajütés adventi, karácsonyi népszokásaink jellegzetes mozzanata. Eredeti célzata szerint a hosszú decemberi éjszakákon kísértő gonosz szellemek elriasztása, egyúttal a szentek segítségül hívásával, ünneplésével való megszégyenítése.

Az elnépiesedett, itt-ott már teljesen profánná vált játék népünk körében az utolsó évszázadban csak a nyugati és északi nyelvhatáron, tehát a töröktől meg nem bolygatott vidékeken él. Éppen ez bizonyítja középkori eredetét, és az összefüggő nyugati, európai hagyományhoz való tartozását.

Csepreg mezővárosnak a jozefinista felvilágosodástól sugallt tanácsi határozatában (1785)^* olvassuk: mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján, éjszakáján, akár alatta valói, akár gyermekei nagy leányai által az ilyetín színes öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklíseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljen...

Csepregen azonban még a századforduló előtt is jártak a fiatalok házról-házra, Miklós napján ijeszteni. Hosszú láncaikat csörgették, meg is verték vele a járókelőket. Ilyenkor még a szomszédba sem kívánt senki sem átmenni.

Nem tudjuk, hol élt a Miklós-tánca, amelyet Virág Benedek említ (1804), de nem írja le.^*

Ebbe a földrajzi összefüggésbe tartozik a vasi Vép hagyománya is,^* ahol a Láncos Miklós álarcban, kezében láncot zörgetve, különös kedvvel megy oda, ahol tollfosztó van. Ijesztgeti a lányokat, gyerekeket, olykor fához, vagy kútágashoz köti őket. Ajándékot nem szokott kapni, néhol meg is kergetik.

Miklós estéjén a csornai legények, olykor lányok is, láncot kötöttek a derekukra. Arcukat bekormozták vagy álarccal födték el. Köszönteni mentek. Valamikor imádkoztak is, amelyért ajándék járt. A szokás napjainkban már esti utcai korbácsolássá fajult.^* Szil soproni faluban is emlékeznek a Láncos Miklós alakjára. Itt a gyermekeket meg is imádkoztatta.^* Tréfás katekizálás élt a vasi Bozzaiban is.

Szintén még a középkori rekordáló hagyomány szorult meg, de már szakrális igézetében ugyancsak megfakulva, néhány nyugati palóc faluban is. Manga János örökítette meg^* őket.

Ipolyszécsénkén (Sičinka) Miklós estéjén, de már egy-két nappal előtte is a legények sorra járták a fonóházakat. Egyikük papnak öltözött: papírból készült püspöksüveg a fejen, nyakán krumpliból kötött olvasó. A hajdani liturgikus öltözetre emlékeztetett a fehér ing és fehér szoknya, továbbá a stólaként viselt kendő. Kezében bekormozott, vagy cipőkrémmel bekent fakeresztféle. Kíséretében ministránsnak öltözött két legény. Kezükben a litánia: egy csomag kártya. A harangozónál csengő és parázzsal telt rossz bögre. Volt négy feketére festett, feketefarkú ördög is. Ezek négykézláb mentek. A többi legények úgy csatlakoztak hozzájuk.

Sorra járták a házakat, ahol a lányok és legények tréfás gyóntatása, a hajdani katekizálás játékos maradványa következett. A „szertartás” végén a pap a füstölőbe paprikát szórt és megtömjénezett vele mindenkit, mondván, hogy most már kimentette őket az ördögök hatalmából.

A közeli Felsőszemeréd (Horne Semerovce) magyar faluban öt legény öltözködött fel: püspöknek, angyalnak, ördögnek, halálnak, koldusnak. A többi legények kíséretében mentek fonóról-fonóra. Először a püspök, azaz Miklós lépett be, és imádkoztatni kezdte a menyecskéket, akik tréfás szövegeket rebegtek. Miklós erre megharagudott és csöngetett. A belépő halál fakardjával úgy tett, mintha az asszonyt lenyakazta volna. Közben az ördög is besündörgött és a menyecskét láncraverve fölkapta, kivitte a konyhába, ahol a legények ölelgetni kezdték. Az angyal azonban megkönyörült rajta és visszavitte a szobába, ahol jól megtáncoltatta. Végül a koldus alamizsnát kért tőle. Ezt a játékot valamennyi jelenlévő menyecskével, lánnyal végigjátszották. Megtörtént, hogy egy-egy markosabb asszony elkapta az ördögöt és ő táncoltatta meg.

A játékot ismerte Ipolyszög, Palást fiatalsága is.

A hagyományos Miklós-játékot a szomszédos szlovákság is ismeri, erről azonban mi keveset tudunk. Mindenesetre a Kiskárpátok vidékén^* Miklós estéjén álruhába bújik a fiatalság, és csengettyűszóval vagy pléhedény oldalát verve, korbáccsal a kezében állít be: gyermekek, én vagyok a várvavárt Miklós. A rossz gyerekeket megverem. Ha azonban a Miatyánkot szépen imádkozzátok, adok nektek diót, cukrot, kalácsot. Az imádkozóknak azután ad valami ajándékot. Akik nem akarnak imádkozni, azokat meglegyinti a korbáccsal.

Budaörs és Pilisborosjenő németsége magával hozott ősi hagyományt őrizgetett: a gyermekek esti imádságukat megtoldották egy Miatyánkkal, hogy Miklós ne feledkezzék meg róluk, és szófogadásukért, buzgalmukért majd ajándékozza meg őket. Édesapjuk az elvégzett külön imádságok számát Betholz névén emlegetett fadarabra véste rá. A hagyománynak gazdag osztrák, délnémet, svájci és elzászi német, továbbá rajnai párhuzamai vannak.^*

Szeged városának Miklós-hagyományai visszanyúlnak ugyan a messze középkorba, a múlt század derekán megörökített játék mégis már újabb: a német eredetű céhes polgárság nyomán iskolamesteri közvetítéssel honosodhatott meg.

Erre világosan utal Dugonicsnak éppen nyilván Szeged városában a félénkek között megörökített jeles mondása: fél mint a német gyermek Szent Miklóstul.^* Magyarázatot is fűz hozzá: még máig is fenn a németeknél az a szokás, hogy Szent Miklós előtt való nap püspökruhába felöltözik egy, mellette lévén klerikusai és az ördög. Eljárják a házakat. Oktatják a kisdedeket, büntetik a rosszakat. Midőn a csöngetéseket és a láncolt zörgéseit előre hallják a német gyermekek, szinte kiüti őket a nehézség.

„Szép azt a Mikulást látni – örökíti meg^* a szegedi ünneplést Varga János – hosszú fehér ruhában, széles szürke szakállal, fehér hajjal, lánccal, elöl-hátul lelógó, misemondó aranyos ruhában. A nyelve egy rőfnyire kilóg. Aki ettől meg nem ijed, megijedhet attól a sok nyírfa-virgácstól, amit az ölében hord. Hogyne félne tőle a rossz, szófogadatlan fiú, mikor a jó gyermekek is ugyancsak reszketve merik nézni, pedig az ő számukra is van egy garaboly a Mikulás karján, tele mindenféle jó dolgokkal.” Megáll az ajtóban és rákezdi:

December 6.