December 13.

 

Luca, eredetibb hangzással: Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. Hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz (†310) alakjával és legendájával.

Ismereteink szerint a magyar középkorban Luca még nem tartozik a tiszteltebb női szentek közé, bár nevét misenaptárainkban megtaláljuk. Patrociniumaival sem találkozunk, sőt még az újkor századaiban is alig-alig fordul elő. Kivétel Alhó (Allhau) jelenleg burgenlandi falucska, amelynek Luca-titulusát Kazó István említi (1697).* Nem tudjuk, manapság megvan-e. Keresztnévként is igen ritka. Mindezeknek okára még visszatérünk.

Luca gótikus faszobra: Kisszeben (Sabinov 1510).* Táblaképe a következő szárnyasoltárokon tűnik fel: Arnótfalva (Emmaus, Arnutovce 1485), Csíkcsatószeg (1530), Dubrava (1510), Héthárs (Lipany 1520), Leibic (Lubica 1521), Malompatak (Mlynica 1515), Nagylomnic (Lomnica 1493),* a Legenda Aurea többi híres női szentjei: Borbála, Margit, Katalin, Dorottya, Ágnes társaságában, de még nem egyenrangú velük. Az a gyanúnk, hogy Lucát éppen a Legenda Aurea ismertette meg a hazai gótikus jámborsággal. Elgondolkodtató azonban, hogy oltárával Esztergomban már korán (1286) találkozunk.

 

Legendáját a Legenda Aurea nyomán az Érdy-; Debreczeni- és Cornides-kódexben olvassuk. Ez utóbbi* szerint Szent Luca asszony támada Syracusana nevű várasból. Nemzete szerént nemes vala, testében szeplétlen szűz. Színében szép, lelkében annál szép, szent hitnek miatta, mint Krisztus Jézusnak szerelmes jegyese.

Édesanyja már tizenegy éve szenvedett vérfolyásban. Elzarándokolnak tehát Szent Ágota katániai sírjához. Amíg ott könyörögnek, Luca elalszik, és látá álmában Szent Ágotát a szent angyalok között, nagy gyengyes ruhában, mondván őneki: jó húgom, szűz Lucia, Krisztusnak ájojtatos leánya, mit kérsz éntőlem, kit tennen magad es megadhatsz az te szülédnek, ki immáran az te hitednek miatta megvigaszott, és miképpen énmiattam az Karthágónak várasa felmagasztatott Krisztustul, azonképpen temiattad Syracusának várasa es megékesöltetik temiattad.

Álmából fölébredve kéri meggyógyult édesanyját, hogy ne adja férjhez, mert neki már van vőlegénye, Jézus Krisztus. A jegyruha árát, továbbá örökségét szétosztja a szegények között.

 

Pogány jegyese följelenti a fejedelemnél, aki a bálványok előtti áldozatra akarja kényszeríteni. Luca e szavakkal tagadja meg: Istennek kellemetes áldozat az szegényeket látogatni és segéleni. De miért immáran nincsen mit továbbá őnekik adnék, ennen magamat Krisztus Jézusnak adom és áldozom. Pascasius fejedelem ezután szűzi állhatatosságában akarja megszégyeníteni, és kezdé bordélyba vonyatni, kit Szentlélek oly igen megnehezejte, hogy semmiképpen az helyről el nem indojthaték. Azt látván, mind kezeit, mind lábait megkötözék, és ezer embert készerejtének vonni, de még azok sem indojthaták el az helyről. Azokhoz ragasztanak ötven iga barmot, de azok sem tehetének indojtást az szent szűzen... Most Pascasius parancsolá, hogy azon álló helyében megégetnék. És hagyá, hogy fenyőszurokkal és olvasztott olajjal agyonöntenék, hogy hamarabb az tűz megemésztené.

Mondá Lucia: én az én édes Uram Jézusnak szent malasztját kértem, hogy ez tűz énnekem semmit ne árthasson, az hű keresztyéneknek eremekre. Erre a poroszlók tőrt döfnek a torkába, de maga még es nem veszté el szólását, miglen ő szent imádságát el nem végezné az Úr Istenhez.

 

Kiskanizsai hagyomány szerint* Luca szemét tűvel szurkálták ki, ezért nem szabad az ünnepén varrni, tehát a napra annyira jellemző dologtiltást az elnépiesedett legendából magyarázzák.

 

*

 

Szűz Szent Lucáról legendájának átköltésével azt mondja a somogyi nép*, hogy nem akart férjhezmenni, noha gazdag kérői voltak. Ezért rokonai halálra kínozták, de ő inkább eltűrte ezt is, hogy ártatlanságát megőrizze.

Luca nagyon szerette Isten világát és a házi állatokat. Halála után az Úr ezért a szelídségéért szentjei sorába emelte. Napjának előestéjén fiú- és leánygyermekek így köszöntik Lucát:

 

Megjöttem én jó este,
Luca köszöntésére.
Luca fekszik ágyában
Az őrző angyalával.
Gyere Luca menjünk el,
Mennyországot nyerjük el.
Ha mi aztat elnyerjük,
Boldog lesz az életünk.

 

*

 

Luca már a középkorban a szemfájósok védőszentje. Ezt az Isteni Színjáték is tanúsítja. Dante, aki sokszor fájlalta a szemét, Lucát különösen tisztelte.* A kultusz barokk népkönyveink nyomán parasztságunk körében is elterjedt. Öregek itt-ott (Tápé, Jászladány, Hercegszántó) máig könyörögnek Lucához szemük gyógyulásáért:

 

A Lelki Paradicsom himnusza és imádsága így fohászkodik:

 

Ártatlan és gyenge Szűznek
Ellene agyarkodik,
Krisztus kedves jegyesének
Fejére dühösködik
 
Irigység és kegyetlenség,
Hogy gonoszra vihesse,
Méregtől forró ellenség
Lelkét hogy elveszesse.
 
De Krisztustól el nem válik,
Végig véle maradván,
Benne a szíve megnyugszik,
Ővéle mulatozván.
A szemei kitolatnak
Végre szent Luciának,
A tagjai kínoztatnak
A Krisztus mátkájának.
 
Így életed elvégezvén
Légy szemünk orvossága,
Lelkünk menyégbe vitetvén,
Légy szép világossága, Amen.

 

Antiphona, Megmozdulhatatlan erős oszlop vagy Szent Lúcia, Krisztusnak szerelmes Jegyesse, azért mindenek várják, hogy elvedd az életnek Koronáját.

V. Elosztatott a te ajakidon a malaszt.

A. Azért megáldott téged az Isten mindörökké.

Imádság. Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk, hogy akik Szent Luciának emlékezetin örvendezünk, a szemfájásnak ártalmas nyavalyájától megmenekedjünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.*

 

*

 

Az Egyház nem véletlenül helyezte szűz vértanújának, Luciának ünnepét éppen erre a napra, hiszen a név a lux 'fényesség' származéka. December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja.* Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb. A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony*, Hollókőn Lucca, a németek Lutzelfrau néven emlegetnek.* Ez a kísértetszerű jelenség ezen az éjszakán és napon, tehát a kezdődő új esztendőben az embereknek mindenképpen a kárára törekszik. Erre az alakra előadásunkban azonban csak éppen emlékeztetünk.

Ez a kettősség magyarázza, hogy hazánkban Luca templomi titulusával csak hírmondóul, találkozunk. A Luca-keresztnév is igen ritka. Sokfelé teljességgel hiányzik. Attól tartogatnak, hogy az ilyen nevű újszülött hamarosan meghal elviszi a Luca. Ezért a naptól a szegedi tájon régebben a várandósok is féltek. E név-mágiás szorongásból következik, hogy Tápén még születésnapjuknak sem akarják vállalni, akik akkor jöttek világra.

 

*

 

Egyes vidékeinken a zöld ág sarjaztatása Luca estéjén kezdődik. A szegedi gyökérzetű Csanádapácán és Újkígyóson Luca estéjén meggyfaágat vágnak, és meleg helyen vízben tartják. Ha karácsonyra kizöldül: jó lesz majd az esztendő, a lány is férjhezmegy. Luca a legenda szerint Jézusnak koszorús menyasszonya, és így az eladólányoknak több országban mennyei pártfogója; házasságszerzője. Hazánkban a hercegszántai sokác kislányok a századforduló táján hajukba font virágkoszorúval (košanka) mentek Luca napja és karácsony között az iskolába. Öregek arra is emlékeznek, hogy valamikor a nagylányok is így jártak. Kiskunmajsán egy lucapogácsába gyűrűt is sütnek. Ha az eladólány találja meg, akkor férjhez megy. Lucának ez a házasságszerző patronátusa profanizálódott az ünnepétől karácsonyig terjedő, Baranya több magyar falujában (Hídvég, Diósviszló) tizönkét napok névvel* is illetett időszak hagyományvilágában. Ilyen a lucakerék, lucalevél, továbbá a piros almával kapcsolatos lánypraktika.

A Luca napjához fűződő többi, leginkább időjárásra vonatkozó, bajelhárító hiedelmek, mint a lucakalendárium,* lucaszék,* tápai lucagűgyű; valamint a dunántúli panspermiás lucázás, palázolás, palóc lucajárás már annyira elszakadtak a nap szakrális liturgikus világától, hogy bemutatásukról már hosszadalmasságuk miatt is itt lemondhatunk. Szakkutatásunk egyébként is Lucának ezeket a népéleti vonatkozásait dolgozta ki legrészletesebben.

A mágikus és szakrális hagyomány jellegzetes összefonódásaként Székesfehérvár-Felsővároson megjegyzik, hogy Luca napja a hét melyik napjára esett. Ezen a napon egész éven át szokott a gazdasszony imádkozni az aprójószág szaporaságáért, megmaradásáért.

 

*

 

Luca napját Európa számos népe kultikus célzatú sütemény evésével is megünnepli. Ez a hagyomány az Adria, vidékének karácsonyi kultuszközösségébe tartozó szlovének, horvátok, stájerok, magyarok között is él.

A szegedi tájon máig sütött lucapogácsa jó sok zsírral készül. Sütés előtt kis tollakat szúrnak bele minden családtag számára külön-külön. Akié sütés közben elég, hamarosan meghal. Így van ez Bátyán, Dusnokon, Bócsán is. A szegedi gazdasszony még ércpénzt is szokott belesütni. A pénzt azután vagy az eleséggel keverve a jószágnak, főleg disznónak adják, vagy pedig a legközelebbi vásár alkalmával az állat vételárába fizetik bele, hogy szerencséjük legyen hozzá. Az is szokás, hogy a pogácsába rejtett pénzt koldusnak adják oda. Akadnak olyanok is, akik azért vetik a templomi Szent Antal-perselybe, hogy a jószághoz szerencséjük legyen. Legújabban azonban már azé lesz, főleg gyerekeké, aki éppen megtalálja.

A lucapogácsa morzsájából a tápaiak a tehén elé, a ló abrakjába is szoktak szórni. A pogácsa egyébként már vagy az ünnep estéjén, vagy pedig napján ebéd után kerül fogyasztásra.

Csíkmadarason a jobbmódúaknál lucalepény sül, amelyet a szegények között osztanak szét.*

Ezen a napon Göcsejben is készül* kukoricapogácsa. Bevetés előtt itt is a családtagok számának megfelelően egy-egy tollat szúrnak beléjük. Meg is jelölik a gazdáját. Akié megpörzsölődik, az a hiedelem szerint a következő évben meghal.

A Zala megyei vendek Luca hajnalán napkelte előtt kenyérlisztből nagy pogácsát sütnek, amelyet még aznap a jószágokkal etetnek meg. Némely helyen az asztalfiókba is tesznek a pogácsából, hogy alkalomadtán porrá zúzva, valamelyik megbetegedett jószágnak adják. Főleg akkor veszik elő, ha az állat szája habzik, vagyis megveszett. Akadnak más vend faluk, ahol kelešica néven emlegetett kukoricamálé sül a család és jószág számára. Az elnevezésből világos, hogy régebben kölesből készült. Foganatos kutyaharapás ellen is.* A gyakorlatnak Kretzenbacher közléséből szlovén és stájer párhuzamait is ismerjük.

Egészen archaikus jellegű tehát a Tápén készített lucakása, vagyis tejben keményre főzött, mézzel ízesített köleskása, amelyből a jószág is részesült.

 

*

 

Kretzenbacher kutatásaiból tudjuk, hogy a német Luzienbrot, szlovén lucijščak, Lucijin kruh, vend pogače,* hozzátehetjük: a magyar lucapogácsa a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogta össze. Az esztendő leghosszabb éjszakája nemcsak a gonoszok, hanem a halottak ideje is, kik ilyenkor hazatérnek a családba. Illendően kell őket fogadni. Láttuk, hogy a pogácsaevésnél arra is következtetnek, hogy ki lesz a család legközelebbi halottja. A halottkultuszra emlékeztet a koldusok csíkmadarasi etetése is. Az archaikus hagyománynak Luca ünnepével és nevével való kapcsolódása már későbbi fejlemény, de korunkig csak e tapadás segítségével tudott életben maradni.

 

*

 

Kretzenbacher utal rá, hogy a középkorban Lucia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az Egyház liturgikus imádságaiban ugyanis azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis).* Úgy tetszik, hogy az esztergomi főszékesegyház középkori harangtornyában álló Szent Luca-oltárnál, amelynek gazdag birtokai is voltak, éppen a megholt hívekért miséztek, harangjának szavával pedig a leselkedő gonoszokat akarták elrettenteni.

Veglia (Krk) adriai szigeten máig áll a Szent Lucia tiszteletére emelt középkori bencés apátság. A búcsúnapon a templom tornyából lucakenyeret szoktak dobni a nép közé.* Úgy véljük, hogy e szokás hajdani hazai párhuzamaira következtethetünk az esztergomi igen szűkszavú, de nagy értékű utalásból.

Sajátos módon Karátsonyifalva (Offsenica) temetőkápolnáját Luca tiszteletére szentelte Papp István (1885). A titulus indítékát és a hozzáfűződő helyi hagyományt, sajnos, nem ismerjük.

 

*

 

A lucabúza sarjaztatása is ősi primitív természetvarázsló, vegetációs kultuszból szublimálódik szinte liturgikus hagyománnyá.

A lucabúza nem más, mint Luca napján csíráztatott és vízzel, Algyőn szentelt vízzel öntözött búza. Akadnak olyan idősebb asszonyok, akik a szájukba vett vízzel táplálják. A gazdasszony lapos tányérban meleg helyen búzaszemeket kezd csíráztatni amelyek karácsonyra kizöldülnek. A tápai asszony közben ezt mondja: néköm kinyerem, jószágomnak legelője, ződ mezeje. Ha a szára hosszúra nő, jó szalmás termés lesz. Ilyenkor Tápén kék szalaggal kötik át. Ebből a jövő termésre következtetnek, de rontásnál is foganatosnak tartják. Így beteg jószággal szokták etetni. Karácsonykor az asszonyok oltárt is díszítenek vele. Egyesek odateszik a karácsonyfa alá, meg karácsonyeste vacsorakor az asztalra. Rábén ilyenkor még égő gyertyát is állítanak közéje. Az ünnepek után a jószágnak szaggatják oda. A szatymazi gazdák vízkereszt napján földjeiken, vetéseiken szórják szét. Hercegszántó sokácai is most rakják jószágaik szájába.

A hazai sokác és bunyevác nép körében is általános a lucabúza csíráztatása.* Odateszik a karácsonyi asztalra. Jellemzésére karácsony estéjénél kerül sor.

A szokás a mai Burgenlandban is él. Leopold Schmidt kutatásai szerint* Barbaraweizen (ahol már Borbála napján kezdik csíráztatni), inkább azonban Luzienweizen, a német Bánfalván (Apetlon) Christkindlfrucht, az itteni horvát falukban pedig sijanje (vetés) a neve. A szokás elvétve más napokhoz (Miklós, húshagyó, húsvét) is kapcsolódik, ismeri az egész Mediterraneum.

Apokrif hagyományokra megy vissza az a mi magyar népünknél is elterjedt hiedelem, hogy a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak képmása.

A lucabúza sarjasztása hozzánk az Adria tájáról eljutott vegetációs hagyomány, amelynek antik ősképe az Adonis kertje. Jelenlegi tudomásunk és föltételezésünk szerint a mi magyar népünknél a katolikus délszlávok (horvátok, bunyevácok, sokacok) északabbra vándorlása következtében honosodott meg. Magyarországi elterjedése máig sem általános. Legelőször azokon a hazai helyeken, déli vidékeken tűnik föl, amelyek a hódoltság idején a franciskánus obszervancia szellemi hatása alatt állottak. A franciskánizmus a maga jellegzetes életközelségével megnyitotta templomait is a lucabúza előtt, odahelyezte a karácsonyi oltárra, és ezzel a hagyománynak liturgikus jelleget, szentelményi erőt tulajdonított, egyben azonban állandósulását, további virágzását, terjedését is biztosította.




Hátra Kezdőlap Előre