Jób. A sokat tűrő, szenvedő ószövetségi férfiút az Egyház szentjei között tiszteli. Keresztnévként nyilván szakrális-mágikus megfontolásból régebben hazánkban is föl-fölbukkan.
A siklósi várkápolna korareneszánsz falfestményét Garay Jób, nagyhírű családjának utolsó férfisarja ajánlotta föl keresztségben nyert védőszentjének tiszteletére. Ő maga sziklára szórt kevés szalmán fekszik. Jobb kezében írásos szalagot tart: DOMINUS DEDIT DOMINUS ABSTULIT, SICUT DOMINO PLACUIT; NOMEN DOMINI SIT BENEDICTUM, vagyis: az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve. A Jóbhoz közeledő előkelő nőalak, majd szerzetes prior, végül egy főúr arca nyilván portré is volt egyúttal.*
A középkor végén, Amerika fölfedezésével vészes mértékben elharapódzó szifilisz, magyar nevén franc, francvar áldozatai az ő oltalmában bizakodtak és külön misét (missa de beato Job contra morbum gallicum) szolgáltattak a segítségéért.*
A nyavalya hazánkba is hamarosan elérkezett. Brassó városa már 1500-ban külön kórházat alapít a benne szenvedők számára.*
Nagy Szalathiel és felesége kolozsvári sütőházukat és egy darab földjüket a helybeli Szentlélek és Szent Jób-ispotály leprás és szifiliszben szenvedő betegei javára adományozták (1559).* A betegség terjedésére és a velejáró emberi fejvesztettségére jellemző, hogy ez a kórház 1531-ben még egyedül a Szentlelket vallotta patrónusának.
Jób kultuszának a barokk jámborságban, illetőleg a szakrális néphagyományban tudomásunk szerint már nincs nyoma.