Május 13.

 

Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai. Így azután a Szent Anna asszony ünnepénél elemzendő Szentatyafiság, Krisztusatyafiság apokrif közösségébe is besorozták.*

A kultuszt a Szepességbe és Erdélybe vándorló rajnavidéki németek, nyelvünkön szászok az Árpád-korban magukkal hozták új magyar hazájukba. Matthias Zender Európát felölelő, széles körű patrocinium-kutatásaiba beleépítette Ménhárd (Menhardsdorf, Vrbov) szepesi falu ősi titulusát (1264); továbbá az erdélyi szászok középkori Szervác-kultuszát is.* Ezek a megtisztelések eredetileg még nem a fagyosszentnek, hanem a Rajnavidék egyik legtiszteltebb szentjének szóltak, az ő hathatósan érzett oltalma alá helyezték új hazájukban magukat.

Erdélyben Kereszténysziget (Grossau, Christian 1490), Talárlak (Taterloch, Tatarlana 1508), Nagysenk (Gross-Schelken, Cinc 1520), továbbá Kakasfalva (Hahnbach), Nagydisznód (Heltau, Cisnadie), Zsidve (Seiden, Jidvei) templomaiban akadunk Szervác-nyomokra. Berethalom (Brirthälm, Biertan 1515) oltárképe éppenséggel a Krisztusatyafiság tisztes tagjaként ábrázolja. Így tűnik föl egyébként Szepesszombat (Georgenberg, Spišska Sobota) Szent Annának ajánlott szárnyasoltárán (1520) is: Eliud és Enim társaságában.

A Servatius, Szerváciusz máig élő erdélyi szász, illetőleg magyar családnév.




Hátra Kezdőlap Előre