az úrnap nyolcadát követő péntek, az egyházi év utolsó változó ünnepe* A Szent Szív a vallásos lélek számára Jézusnak az emberért való önfeláldozó, megváltó szeretetét állítja oda követelményül.
A kultusz nyomai már a középkorban, így kódexirodalmunkban is felbukkannak. Hajnal Mátyás emlegetett, emblémákkal, azaz szimbolikus képekkel is illusztrált imádságos könyve (1629)*mégsem ebbe a kultikus áramlatba tartozik. Klaniczay Tibor és Holl Béla vizsgálódásai* szerint "a műfajok egyesítésének barokk eljárásával «lelki comoediá»-ban jeleníti meg a léleknek mennyei jegyesével való misztikus kapcsolatát. A Jézussal egyesülő szívnek ebben az allegorikus játékában felhasználja a bibliai Énekek énekének szerelmi stilisztikáját is."
A kultuszt Alacocque Szent Margit látomásai (1673–1625) szentesítették: a megjelenő Jézus különösen az emberi hálátlanságot fájlalta, és a Szív tisztelőinek az engesztelést, a hónap első péntekjén való gyónást, áldozást kötötte lelkükre.* Margit mindjárt a Szent Szív különös oltalmába ajánlotta magát. Ezt a felajánlást később egészen napjainkig jámbor egyének és közösségek, városok és nemzetek követik. Maga XI. Pius az Egyházat is a Szív oltalmába ajánlotta.
A Szent Szív ikonográfiájának első jelentős hazai barokk emléke a tihanyi bencés templom oltára (1750),* továbbá a jezsuiták vízivárosi templomának képe (1765).* A márianostrai hajdani pálos templom oltárképén Jézus hatalmas szívéből kereszt nő ki, jelképezvén a szeretetből vállalt halált.
A felvilágosodás, illetőleg a jozefinizmus nem kedvezett az ájtatosság terjedésének. Az 1814-ben visszaállított Jézus Társaság azonban legfőbb tömegpasztorációs programjának tekinti és az egész országra kiterjedő népmissziókon kedvelteti: a társadalmi szolidaritás és megbékélés, a szociális megújhodás orvosságaként hirdeti. Alig van hazánkban templom, ahol Jézus Szent Szíve-szoborral, képpel ne találkoznánk.* Ezekben azonban nincs köszönet, mert kevés kivétellel, lelketlen, giccses tömegmunkák. Említést érdemel, hogy Varga János somogyi juhászember fafaragványainak egyik legkedveltebb eleme a Szent Szív.
A kissé érzelgősre hangolt kultusz általában megmaradt az egyházi, templomi keretekben, apácaközösségekben és a magándevoció világában. Falusi népünk igazában és egészében máig sem vette lelki tulajdonába. Ezt az is mutatja, hogy szakrális néphagyományt – tudomásunk szerint – még nem sarjasztott. A napot a hívő nép legtöbb helyen nem tartja számon. Színes megnyilatkozás volt Kalocsán és Mezőkövesden életre hívott Jézus Szíve-körmenet, ahol különös alkalom nyílt az ünneplő népviseletben való megjelenésre. Részt vett rajta a környékbeli faluk népe is. Ezt a jezsuiták a hagyománytisztelet érdekében külön is szorgalmazták.
A Jézus Szíve-dedikációk egy-két korai időpontot nem számítva, mind a múlt század végétől kezdve tűnnek föl:
Esztergom: Budapest (jezsuiták, Városmajor, 1933), Borostyánkő (Borinka, 1900), Sóshartyán (1906), Besnyőpetőfalu (Pečenady), Csillaghegy, Dunahidas (Most na Ostrove), Malacka (Malacky).
Rozsnyó: Kismúlyad (Mulka, 1894), Tornalja (Šafáriko, 1931), Salgótarján, Zagyvapálfalva, Dobódél.
Kassa: Battyán (Botany 1219!), Léh (1926!), Tarna (Trnava pri Laborci, 1844), Legyesbénye (1902), Kozma (Kuzmica, 1904), Kisterebes (Trepec 1906), Tokaj (1909), Cirókabéla (Belá nad Cirochou 1912), Hocsa (Chotča, 1912), Lacfalva (Lackovce 1925), Berzek (1936), Pacin (1938), Megyaszó (1950), Arka, Felsődobsza, Kupa, Szemere, Széphalom.
Eger: Bashalom (1893), Edelény (1903), Pusztatenk (1909), Mezőkövesd (1923), Harkányimajor (1924), Serhát (1925), Ágó (1926), Pusztaecseg (1926), Komoró (1927), Sényő (1927), Pereces (1928), Tiszakarád (1928), Görbeháztelep (1929), Hevesiván (1929), Hunyadfalva (1932), Kisgyőr (1933), Borsodnádasd (1934), Martintelep (1934), Szalmad (1934), Tímár (1934), Tapolca (1935), Nagykálló.
Szatmár: Nagytarna (Tarna Mare 1904), Tiszakerecseny (1912), Csegöld (1919), Tyukod (1935), Kölcse (1941), Hodász (1951).
Veszprém: Borszörcsök, Csurgó, Darány, Dötk, Drávaszentes, Inke, Nagybajom, Szurd, Vöckönd, Zalaszegvár.
Székesfehérvár: Alcsútdoboz (1907), Kisláng (1908), Székesfehérváv (1911), Érdújfalu (1930), Tác (1932, ma: Krisztus Király), Baross Gábor-telep (1933), Szigethalom (1933), Csepel (1933), Szigetszentmiklós (1934), Kápolnásnyék (1938), Pilisliget (1941), Gárdony (1944), Pesthidegkút (1948), Budafok (1950), Alsósomlyó, Velencefűrdő, Nagyveleg, Göbőljárás, Baracska.
Győr: Győr (Gyárváros 1929), Komárom (1932), Csorna (1942), Fertőrákos (kápolna).
Szombathely: Babosdöbréte, Kőszeg, Szombathely.
Pécs: Szentandrás (1884), Szakadát (1898, előtte Miklós), Paks (1901, előtte Szentkereszt), Darázs (1902), Laskafalu (1906, előtte Nepomuki János), Harkány (1908), Pécs (Pius 1912), Püspökpuszta (1912), Tengelic (1912), Godisa (1928), Ivándárda (1928).
Vác: Aszód (Domony, 1954), Baks, Csólyospálos (1939), Derekegyháza (1921), Dunakeszi (Máv 1944), Erdőkertes, Felsőgöd (1924), Gödöllő (kápolna), Gyömrő, Hetényegyház (1930), Homok, Jakabszállás (1944), Kiskunhalas (Felsőváros), Kispest, Kunadacs (1969), Kunbaracs (1960), Lakytelek, Monor (Kistemplom), Nagymágocs (Árpádhalom), Nyáregyháza, Pesterzsébet (Szabótelep 1938), Rákospalota (Máv-telep 1935), Soroksár (kápolna 1950), Szelevény (1910), Szentes (kapucinus-templom 1943), Szolnok (1933), Tiszaújfalu (1937), Újpest (kápolna), Vác (Deákvár), Váchartyán, Vecsés (Felsőtelep 1921).
Kalocsa: Szond (Sonta 1842), Cservenka (1896), Zenta (1898), Vaskút (1899, kápolna), Újfutak (Novi Futog 1908), Tavankút, Kucora (1913), Mozsor (Mosorin, 1913), Apatin (1932), Baja (1924), Bogyiszló (1935), Horgos (Királyhalom, Bački Vinogradi 1940), Magyarkanizsa, Ósové, Szilberek, Hillye.
Csanád: Temesvár, Odvas, Nagykomlós, Szeged (Petőfitelep).
Nagyvárd: Miske (1257!), Berettyóújfalu (1905), Bucsa-telep (1914), Monospetri (Petrau 1926), Vésztő.
Erdély: Ditró (Ditrau).
A nyitrai, besztercebányai, szepesi, erdélyi püspökségekből nem állottak újabb adatok rendelkezésünkre.