Iván, Szent Iván, másként Keresztelő Szent János, a Zoborvidéken Virágos Szent János, a szegedi tanyákon olykor Búzavágó Szent János ünnepe az egyházi év legjelesebb napjainak egyike. Egy fabula szerint* két tudós emberek veszekedtenek arról: Keresztelő János innepe légyen-é elől a kalendáriumban vagy az Évángyélistáé? Egyik egyiket, a másik másikat állatta. Éjszaka megjelentek a szentek, mindenki a maga tisztelőjének, és azt mondották: bene concordes summus in coelis, de nobis non dispustetis in terris.
A nyelvünkben máig élő Szent Iván név még föltétlenül a bizánci egyház kultikus befolyására emlékeztet.
A nyári napfordulatot ősidőktől fogva valamiképpen minden nép számon tartja és legtöbbször lángoló tűz gyújtásával ünnepli. Az archaikus európai képzetvilágot az Egyház nem tudta, de talán nem is akarta eltörölni, hanem beleépítette az esztendő liturgikus rendjébe, egyúttal természetesen a maga világképe szerint igyekezett értelmezni. Így került az ünnepi szentelmények közé a Szent Iván-napi tűzszentelés, amelyről még beszélünk.
Ismeretes, hogy az Egyház Szűz Márián kívül csak Keresztelő Szent Jánosnak ünnepli meg a test szerint való születése napját. Ennek oka az, hogy Máriának Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében: alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek (Lukács 1,41). Ezt Felsőszentiván népe úgy magyarázza, hogy a látogatás alkalmával János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani, mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.
Az Írás szerint János hat hónappal előzte meg születésében a Megváltót. Nagyon kedvelt volt a régieknél az a párhuzam, amelyet Karácsony és János születésnapja, valamint a napok növekedése és csökkenése között lehet vonni. Az egyházatyák szerint erre vonatkozik Jánosnak Jézusról való mondása: neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell (János 3, 30).
Az ősi tűzgyújtás magyarázatára az Egyház több bibliai helyre hivatkozhatott. Az ószövetség bálványozásnak tartja, amikor Acház, Juda királya nem azt cselekvé, ami kedves volt az Úr, az ő Istene színe előtt, hanem Izrael királyainak útján jára, sőt a fiait is bemutatá azáltal, hogy őket is átvitte a tűzön a nemzetek bálványozása szerint (Királyok 4, 16, 3). Később Ezekiel próféta szájával így szól az Úr: valóban atyáitok útján szennyezitek be magatokat, amikor fiaitokat átviszitek a tűzön (Ezekiel 20, 31).* János evangéliumának elején olvashatjuk: a világosság sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl. Megjelent egy ember, akit Isten küldött. János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higyjen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról (János 1, 5). Jézus viszont ezt mondja Jánosról: ő égő és világító szövétnek vala, ti pedig ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében (János 5, 35).
A jámbor hagyomány János dicséretében természetesen nem elégedett meg az evangéliumi előadással:
Dicsőséges Keresztölő Szent János – írja* az Érdy-kódex – mely méltó és mely nagy vóna mind Úristennek, mind az mennyei udvarnak és ez világon való népeknek elette anyaszentegyházban, kiváltképpen csak az ő szent nevezetinek es méltóságából, kivel Szentháromság Úristen szereté, megismertetik. Mert az János magyaráztatik Istennek malasztjának, avagy malasztosnak. Ime azért mely nagy méltóságos és idvességes nevezet...
Másodszor neveztetik vőlegénynek, azaz Krisztusnak közel való barátja, ki megismerkedik Úr Jézus Krisztusnak sokszor való jevéséből Jánoshoz, mint szerelmes barát ő barátjához...
Harmadszor neveztetik szevétneknek, mert miképpen ez égő szevétneket feltévén az magas gyertyatartóra, mindennek szolgáltat világosságot és ennen maga lassan-lassan alábbszáll és kisebb lészen...
Negyedszer neveztetik angyalnak. Ennek jeles bizonyságát találjok ennem magát Atya mindenható Úristent, ki úgymond Malakiás prófétának szája által, könyvének másod részében, úgy mint az ő szent Jézus fiának szólván: ime elküldem az én angyalomat, ki megszerzi az te utadat te előtted, azaz prédikálván és keresztölvén...
Ötödször neveztetik szózatnak, kiről alkalmassággal tén bizonyságot ennen magáról a szent epistolának és evangéliumnak értelme szerént, mondván: én az pusztában keáltó szó vagyok...
Hatodszor neveztetik Illésnek, miérthogy az pusztában lakozik vala, miként Szent Illyés próféta szoros életnek okáért, mert kevés ételük valának, szegény ötözetnek okáért, mert egyik sem viselt drága ruhát méltóságos követségnek okáért...
Hetedszer továbbá neveztetik Krisztus Jézus Idvezejténk keresztatyjának…
Nyolcadszor neveztetik: az mennyei erek bírónak prédikátora...
Kilencedszer neveztetik: az mennyei felséges Királynak előtte járó ofmestere (udvarmestere)…
*
János pártfogását a középkor különösen nagyra tartotta, hiszen maga az Úr mondotta róla: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál (Máté 11, 11).
János az, akit Izaiás próféta említ, amikor így szól: a pusztában kiáltónak ez a szava: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit (Máté 3, 1,3). Ezért a pusztába, kietlenbe, néptelen vidékre települt, illetőleg monasztikus magányt kereső szerzetes közösségek szívesen választották Jánost védőszentjüknek. Úgy tűnik, hogy az Árpád-kori Magyarország gyepühatárának János tiszteletére emelt monostorai, templomai hasonló megfontolással helyezték magukat az ő oltalma alá.
Csanád (XI. század), Boldva (1203), Szentjános (Várad mellett, 1238), Jánosi (Rimavské Janovce, 1397 előtt)* bencés monostorai János patrociniuma alatt éltek.
A János-szimbólum különösen a Szentföld védelmére alakult Szent János-, másképpen johannita lovagrend tudatosan vállalt hivatásában jutott kifejezésre. III. Béla telepítette hazánkba. Jellemző, hogy a rend két első: esztergomi és székesfehérvári háza Szent István királyunk tiszteletére épült. A soproninak (1214) éppen Keresztelő János volt a patrónusa.
II. Andrást a johanniták is elkísérik szentföldi hadjáratára. Később az ő kérésére Rembald tartományi főmester jár közbe, hogy a pápa hazánkat az egyházi átok alól feloldozza.
IV. Béla a johannitákra bízta az ország délkeleti részének védelmét, nekik adta hűbérül a szörényi bánságot. A király a tatárjárás keserű tapasztalatai után jól tudta, hogy a Duna és az Olt közötti terület csak újszerű intézkedésekkel védhető meg. Minthogy úgy találta, hogy a magyaroknak még idegen a várépítés, a johannitákra esett a választása. Oklevelében (1247) az erdélyi országrésszel határos Szörényi bánság mellett Kúnországot (Moldvát) is hűbérül adta nekik.*
A premontrei világot is befolyásolta a Keresztelő példaképe. Amikor a rendalapító Norbert Prémontré rengetegében megvonta magát, ott János tiszteletére szentelt roskadozó kápolnát talált. Ezt szinte égi jelnek érezte, hiszen ő is remeteségre, penitenciára, majd misszióra vágyott.*
A premontreiek kortársaikkal, a ciszterciekkel együtt, általában az Árpád-kori gyepühatár szélén vagy már azon kívül telepednek meg. Munkájuk, hatásuk nyomán a magyar katolikus ökumené megnövekedik, kitágul. Norbert példája és az a hazai missziós feladat magyarázza, hogy Jánoshida (1186 körül), Jászó (Jasov, 1205 előtt), Zsámbék (1255) prépostsága a pusztában kiáltónak pártfogása alá helyezte magát: Jánoshida az akkor még részben néptelen alföldi pusztán, Jászó és Zsámbék az erdők mélyén.
A hagyománynak engedelmeskednek Menedékszirt (Lapis Refugii, 1299) karthauzi* és Bártfa augusztinus remetéi, (1380 előtt), akik szintén Jánost választották védőszentjüknek.
Ma ismert patrociniumai is jórészt még a középkor világát idézik.
Esztergom: Alsószemeréd (Dolné Semerovce), Bajcs (Bajč), Felsőróna (Rovné), Felsőszil (Velké Brestovan), Imely (Imel), Kurtakeszti (Krátke Kesy), Morvaszentjános (Moravsky Jan), Nagyjóka (Jelka), Nagymácséd (Velka Mača), Nagyszombat (jezsuiták), Pered (Tešedikovo), Pozsonyivánka (Ivánka pri Dunaji), Révfalu (Mnešice, kápolna), Szentendre, Szered (Sered), Tótgurab (Slovensky Grob), Visegrád.
Nyitra: Bodok (Bodovce), Dombelve (Zákopči), Sziklaszoros (Skalité), Újbeszterce (Nové Bystrice).
Besztercebánya: Besztercebánya (1480, kápolna, Iván és Bálint tiszteletére), Turócjeszenő (Jasena, középkor), Ivankófalva (Ivančina, középkor), Jánoshegy (Johannisberg, Piarg, középkor), Nemeskosztolány (Zemianske Kostolany, XVIII. század), Ruttka (Vrutky), Tajó (Tajova, 1595). Alsólehota (1424), Pétörlehota, templom 1818).
Rozsnyó: Jászó, Tornaújfalu (Turnianská Nová Ves, 1328), Hárskút (Lipovník, középkor), Tornagörgő (Hrhov, középkor), Garamszécs (Polomka 1666), Cehis (1827, kápolna).
Szepes: Erdővágás (Richwald), Grenitz, Hrustin (Hruštin), Kőperény (Uloža), Oravka, Oszáda (Liptovska Osada), Szepesolaszi (Spišské Vlahy, a közeli erdőben még kápolna is), Szepesvéghely (Hranovnica), Teplicska (Teplička)
Eger: Borsodivánka (1705), Bene (1713), Heves (1718), Füzesabony (1736), Kerecsend (1770), Tiszabő (1777), Besenyszög (1783), Nagyiván (1789), Hevesaranyos (1828), Nyomár (1879), Pálosvörösmart (1893), Felsőzsolca (1900).
Kassa: Palonca (Plavnica, 1325?), Lazony (Ložin, középkor), Bártfa (ágostonrendi remeték, majd ferencesek), Felsőköcsény (Kučin, 1666), Orkuta (Orkučany, 1688), Tarcadobó (Dubovica, 1717), Kassabéla (Košická Bela, 1731), Vásárhely (Trhovište, 1759), Deméle (Demjata, 1774), Szécskeresztúr (Kerestur, 1779), Felsőkohány (Kohanovce, 1780), Telekháza (Sedliská, 1783), Delnekakasfalva (Kokošovce, 1815), Sóbánya (Solna bana, 1826), Zsebes (Šebastovec), Istvánvágás (Štefanovce).
Szatmár: Girodtótfalu (Tauţii de sus, 1726), Pálóc (Palovce, 1790), Nagybocskó (Bocicoul-Mare, 1836), Homok.
Veszprém: Atala (1754), Ábrahámhegy (kápolna), Bakonyoszlop, Bakonyszentiván, Balatonberény (1747), Balatonederics, Barcs, Gadány (1747), Geszti Gógánfa, Kerekteleki, Miklósi, Pacsa, Pápasalamon, Sármellék, Somogyfajsz, Somogytúr, Tarány, Zala (1754), Zalapetend, Zalaszentiván (1746), Zákány. Elenyészett: Veszprém (1318), Vigánt (1341), Pöszke (1343), Baráti (1361), Billege (1433), Hosszútót (1455)*
Székesfehérvár: Zsámbék (újjászületett, 1745), Füle (1749), Szár (1751), Ráckeve (1791), Guttamási.
Győr: Bokod, Bónya (Biringsdorf), Csáva (Stob), FelsőpéterfaIu (Oberpetersdorf), Gyalóka, Győrsövényháza (XVI. század), Horvátzsidány (1875), Mosonszentjános, Nagybarátfalu, Nagycenk (ma: István király), Nagyhőflány (Gross-Höflein), Öttevény, Pusztacsanád, Rábacsanak, Sopron (középkor), Stotzing, Szentmargit (Margarethen), Tata (1387, elenyészett, most újabb kápolna),* Veszkény (1960), Zárány (Zagersdorf).
Szombathely: Alibánfa (1757), Felsőrönök (Oberzemming), Jánosháza, Káld, Pusztamagyaród, Újhely (Neuberg), Zalaboldogfa (1755).
Pécs: Dárda (1715), Nagykónyi (1719), Závod (1768), Mecsekjánosi (1801), Magyarszentiván (1806, most: Krisztus király),* Mözs (1821), Györe (1842), Boda (1908), Apáti, Cserkút; Nagykozár.
Vác: Jánoshida (1688), Kiskundorozsma (1725), Üllő (1717), Cserhátszentiván (1759), Pestújhely (1911), Szada.
Kalocsa: Felsőszentiván (1780), Bácsszentiván (Sveti Ivan Priglevica, 1788), Dunabökény (Bukin, 1812), Küllőd (Kolut, 1825), Érsekcsanád (1836), Kossuthtalva (Stara Moravica, 1844), Hajdújárás (Hajdukovo, 1936).
Csanád: Abony (1329, eltűnt)*, Temesrékás (Recaš, 1741), Újmoldova (Moldova Noua, 1777), Temeskutas (Gudurica, 1788); Jánosfölde (Johannisfeld, 1833), Zádorlak (Zadareni; 1869), Máslak (Blumenthal, Mašloc, kápolna).
Nagyvárad: Monostorpálya (1332), Ugra (1329), Széplak (1426). Valamennyi elenyészett.*
Erdély: Brassó (barátok), Csikdelne (Delniţa), Hátszeg (Haţeg), Hilib, Kápolnásfalu (Capalniţa), Marosvásárhely, Szőkefalva (Seuca), Tekerőpatak (Valea Strimba).
Keresztelő Szent János tűnik föl Nagyszombat, Kisszeben, Nagyőr, Szepesolasza, Felka címerén, illetőleg pecsétjén.*
Sok helynevünk is őrzi János, illetőleg Iván patrociniumát, vagy annak emlékezetét: Alsószentíván, Bácsszentiván, Bakonyszentiván, Cserhátszentiván Csittszentiván (Santioana), Drávaszentiván (Ivanovec), Felsőszentiván, Győrszentiván, Kebeleszentiván (Ionaešti), Magyarszentiván (mai neve Királyegyháza), Okriszentiván (1247, elenyészett)*, Ószentiván (Szentivánsziget, ma Tiszasziget), Sajkásszentiván (Kovilj Sveti Ivan), Sajószentiván, Szászszentiván (Santioana), Újszentiván, Úrszentiván (Despot Sveti Ivan), Vajdaszentiván*, Vasasszentiván (Santioana), Zalaszentiván.
Továbbképzett helynevek: Szentivánlaborfalva (Santion-Lunca), Szentivánboda (Stredná a Nižná Boca), Szentivánfa, Szentivánpuszta.
Szentjános (Pest, Torontál, Tordaaranyos). Biharszentjános (Sintion), Morvaszentjános (Moravsky Jan), Mosonszentjános, továbbá Szentjánosháza (Hloža), Szentjánoshegy (Nucet), Szentjános-puszta (Bars, Esztergom, Nógrád), Szepesjánosfalva (Johannsdorf, Janovce).
*
Keresztelő Szent János megmaradt középkori freskómaradványainkon ritkán bukkan föl (Trencsén, Vizsoly).
Táblaképei: Bakabánya (Pukanec, Mária-oltár 1480), Bártfa (Szent András-oltár, 1440), Felsőerdőfalva (Stará Lesná, 1490, ma Budavári Nagyboldogasszony-templom), Frics (Fričovce, 1500), Kassa (Mária látogatása oltár, 1516), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikulaš. Mária-oltár, 1470), Lőcse (Vir dolorum-oltár, 1476), Ludrófalva (Ludrová, 1510), Muzsna (Meschen, Mosna, 1521), Nagydisznód (Heltau, Cisnadie, 1525), Rádos (Radeln, Roades 1520), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu 1518), Szepeshely (Spisské Pohradie, 1470), Szepesszombat (1516), Turdossin (Turdošin 1450), Zsidve (Seiden, Jidveu, 1508).*
Gótikus szárnyasoltáraink ciklikus ábrázolásai:
Kisszeben (Sabinov, Keresztelő Szent János-főoltár, 1500, Szépművészeti Múzeum): 1. az angyal jövendölése János születéséről, 2. János születése, 3. Jézus megkeresztelése, 4. János Heródes előtt, 5. János prédikációja, 6. János remetesége, 7. János lefejezése, 8. Heródesnek bemutatják János fejét. A többi: 9–24. szárnykép Jézus életét ábrázolja. Az oltárszekrény közepén Keresztelő és Evangélista János faszobra.
Lőcse: Jakab-templom 1520: 1. Heródes lakomája, 2. Salome tánca, 5. Jézus megkeresztelése, 6. János lefejezése.
Rádos (Radeln, Roadeş): 1. Krisztus keresztelése, 2. Keresztelő János lefejezése, 3. János evangelista Patmosz szigetén, 4. János vértanúsága. Az 5–13. kép Jézus életét ábrázolja. Az oltárszekrény közepén Keresztelő és Evengélista János faszobra.*
Gótikus faszobrok: Bakabánya (Pukanec 1484), Kisóc (Kišovce, 1380), Lándok (Lendak 1500), Lőcse (Katalin-oltár 1420), Szepeshely (1478), Szlatvin (Slatvin, 1500)*.
*
A középkor végén Keresztelő Szent János patrónusa volt a mészárosok budai,* a barokk időkben pedig az aradi céhének*, vértanúságának eszköze és a szakma jellegzetes szerszáma, a bárd miatt. Tisztelték a bányászok is.*
Barokk művészetünknek több kimagasló, Jánost ünneplő alkotása is van. Jászó premontrei prépostsági templomának freskóciklusai: menekülés Egyiptomba, gyermekgyilkosság, János prédikációja, fővétele, főoltárképe: Jézus keresztelése, a szerzetesek ebédlőjének mennyezetképe: Heródes lakomája. Valamennyi Kracker Lukács alkotása (1763).* Heves mennyezetképei: János prédikációja, Heródes lakomája, Salome, János fővétele. A főoltárkép Jézus keresztelése. Felsőelefánt (Horné Lefantovce) pálos templomának freskóit Johann Bergl festette (1775): Zakariás és az angyal, Mária és Erzsébet találkozása, János születése, névadása, pusztában való prédikációja, halála.* János barokk ikonográfiájának teljes föltárása egyébként még a jövő kutatás feladata. Barokk keresztelő medencéinken legtöbbször János szoboralakját látjuk, amint Jézust megkereszteli.
*
Csíkdelne búcsúnapján a nép a vigília éjszakáján bent hál a templomban. Mint mondják, ilyenkor hallani a Jordán vizének zúgását. Más csíki falukban az asszonyok zöld ágakból sátrakat rögtönöznek, és imádkozva virrasztanak benne.*
A komáromi jezsuita gimnáziumban hat kiválasztott diák szép pásztorruhába öltözve, égő fáklyával vonult a főtemplomhoz. Köztük ment arannyal és ezüsttel díszített öltözetben egy szép ifjú: János, aki hófehér báránykát vezetett. Ez az Isten Bárányát, a megkeresztelendő Jézust jelképezte. A diákság közben szép magyar pásztori énekeket énekelt.*
János számos barokk iskoladrámánknak is hőse: Nagyszombat (1638, 1715), Pozsony (1704, 1706, 1720), Selmecbánya (1720), Szakolca (1721), Nagyvárad (1747), Komárom (1754), Ungvár (1763).*
*
A Szent Iván tüze, vagyis a Szent Iván vigíliáján, előestéjén kultikus-játékos célzattal gyújtott tűz az európai népek közös hagyománya, amely a tűz tisztító, gyógyító, termékenyítő erejébe vetett archaikus hitből lángol föl. Most ezen az estén a nyári napfordulatot ünneplik vele.
Ezen a napon – írja* Bod Péter – ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztyének – a tudatlanság is segítvén – a tájban tűzekei tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely hegyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.
Az Egyház egyes országokban a Szent Iván tüzét az opera diabolica, vagyis az ördögi cselekedetek közé sorozta. Máshol azonban, így hazánkban is tűrte, sőt szentelménynek tekintette. Belekerült az Egyház középkori liturgiájába is (benedictio rogi, quae fit a clero extra ecclesiam in vigilia nativitatis S. Ioannis Baptistae).* A római Keresztelő Szent János-bazilika (S. Giovanni in Laterano) az Egyház legtekintélyesebb temploma: omnium ecclesiarurn urbis et orbis mater et caput. Vagyis: a Város és Földkerekség minden templomának édesanyja és fejedelme. Búcsúnapjának vigíliáján a téren manapság is fellobog Szent Iván tüze.
Ami a hazai hagyományt illeti, Temesvári Pelbárt* így emlegeti Ecclesia tripliciter solet solennizare hanc nativitatis Joannis diem. Primo vigiliam jejunando... Secundo solennizat ecclesia festum Jaonnis hodie ignem vel faculas ardentes faciendo; primo pro repraesentando, quod Joannis ossa fuerunt combusta in Sebaste civitate, que fuit olim Samaria... secundo ad significandum, quod juxta Christi dictum ipse erat lucerna ardens et lucens. Magyarul az Egyház három módon szokta ünnepelni János születésének napját. Először a vigíliát böjttel... Másodszor ünnepli ma János ünnepét tűz vagy égő fáklyák készítésével: először, hogy megmutassa, hogy János csontjai megégettettek Sebaste városában, mely valaha Samaria volt... Másodszor azt jelentve, hogy Krisztus mondása szerint ő volt a lángoló és világító lámpás.
A szokást Telegdi Miklós, a XVI. század liturgikus szellemű főpapja is helyeslőleg emlegeti: János születésének örömére szoktanak Szent Iván estin szerte–szertén tüzeket rakni. Mintha még mostan is örvendeznének néki, hogy Szent Jánost Isten e világra küldötte. Mert szokás idegen nemzetek között kiváltképpen, hogy mikor valami közönséges örömnek mutatását mívelik az emberek, lámpásokat gyújtanak házoknak és tornyoknak ablakin, és a piacon avagy utcákon tüzeket gyújtanak.
Szerémi György írja János királyról, hogy egy győzelem örömére Szent Iván-tüzet gyújtott.*
Egy szepesi följegyzés szerint 1598-ban Szent Iván napja körül a Joó-család szolgái Miklósfalva közelében szent tűz körül tartózkodtak (circa ignem sacram, qualis antiquitus in memoriam Sancti Joannis extrui fuit solitus, constituti fuissent).*
A jezsuita Inchoffer Menyhért egyik művében elmondja,* hogy Keresztelő János ünnepét a magyarok szemkápráztató fénnyel és tűzgyújtással, tűz körüli ugrándozással és ünnepi tánccal, harsány nótázással ülik meg. Ez olykor már pogány babonába fulladt, amíg egynémely mérséklő rendelkezéssel végét nem vetették.
Ilyen székelyföldi rendszabály: Szent János estin a virrasztótétel semmiképpen nem engedtetik éppen éjfélig, annál inkább hajnalig vagy virradtig, hanem csak késő vacsorakorig, amikor az ember le szokott nyugodni ágyában. Az pedig tisztességesen és becsületesen légyen.*
Szent Iván tüzének gyújtása és ugrása a XVIII. században az evangélikus szlovákok között is járja. Itt is hiába az egyházi tilalom. A tűzgyújtás Betlér, Veszverés, Markusha falukban éppenséggel a templom előtt történt, ami hajdani szentelmény jellege mellett is tanúskodik:*
Közbevetőleg még meg kell említenünk, hogy Franz* középkori külföldi forrásból a Szent Iván tüzébe dobott füvek megáldásáról is tud.
Ez a gyakorlat hazánkban már csak elnépiesedett, paraliturgikus szentelményként él, kivéve görögkatolikusainkat.*
*
Mint röviden már utaltunk rá, Szent Iván tüzének gyújtásával és átugrásával összefonódva, a legutóbbi időkig számos kultikus hagyomány: ének és tánc, mozdulat és hiedelem élt népünk körében.
Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon (Kolicany) magyar népe, fiatalsága múlt századi följegyzés* szerint úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa. Néhol csontból, szemétből, rongyokból bűzös füstöt is támasztottak, hogy az ördögöt ezzel is elriasszák. Egyesek a mező szélén gyújtottak tüzet és égő üszkökkel kerülték meg a vetést. Mások ismét nagy tüzet raktak az erdő vagy a hegy tövében. Daloltak, táncoltak körülötte. Az égő üszköt elvitték a házakhoz, letűzték a kertbe, hogy a hernyó el ne pusztítsa a gyümölcsöt, vagy a vetések közé, hogy az élet meg ne üszkösödjék. Abból, hogy a leányok miképpen ugorták át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre.
A közmondásossá vált Szent Iván éneke – amelyről később még szólunk – szintén ezen a tájon maradt fönn a legnagyobb épségben. Ghymes (Jelenec) faluban* így éneklik:
|
A közeli Menyhe (Mechenice) faluban a tűzugrálás már Szentháromság-vasárnap elkezdődik. Estefelé a lányok elmennek mindenféle könnyen égő holmit: zsuppot, szalmát, szénát lopkodni, mert csak így lesz hasznos a tűz, meg a rajta füstölt fű. A tüzet este a temetőben rakják meg. A szertartást Szentháromság vasárnapjától egészen Szent Ivánig minden ünnep- és vasárnap megismétlik. Ha nagy a szárazság, hétköznap is.*
Manga János a zoborvidéki és egyéb palóc-szlovák hagyományokat újabb gyűjtéssel is kiegészíti, és találóan jellemzi.* Nyomatékosan utalunk rájuk.
*
A fehérvasárnapi liturgikus színezetű mátkálás, komázás Baranya, Tolna, Somogy több falujában féktelenebb formában Szent Iván tüzével ötvöződött össze. A hagyományra csak igen röviden utalunk.
Husztót faluban a lányokat legények vitték át a Szent János tüzén, miközben mondták: mátka, mátka, mátkázunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk. Kezükben volt mátkafa is: hosszabb botra tűzött cseresznyeág.
Vásznok hagyománya szerint tűzugrás közben ezt mondogatták: mátka, mátka, mátkázzunk, még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk. Egymás apját, egymás anyját meg ne szidogassuk.
Lányok lánnyal, legények legénnyel mátkáztak. Ez úgy történt, hogy kiállottak az utcára. Ha találtak, megcsókolták egymást. Ezentúl a legények komának, a lányok mátkának tisztelték egymást.
Tormás fiataljai között is járta a komázás. A koma, komafa mellé érett gyümölcsével cseresznye-, vagy meggyfaágat kötöttek, tetejére pedig fehér virágot tűztek. Ezt nyújtották át egymásnak a lányok, és ezt mondották: koma, koma, komázzunk! Még élünk, még halunk, mindég komák maradunk!
A nap délutánján az asszonyok, akiknek gyermekeik haltak meg csecsemőkorukban, sok kisgyermeket hívtak maguk köré, és kötőjükből almát dobáltak a magasba, hogy még születendő gyermekeik életben maradjanak. Az almának szentjánosalma a neve.*
*
Csíkszentdomonkoson (Sindominic) angyalozni szoktak e napon. A játékban nyolc gyermek vesz részt. A menet élén halad a csegettyűs, nyomában a királyné két kicsid angyal társaságában. A harmadik sorban két Zsuzsanna. A menetet két hátussó angyal zárja be. A csengetyűs fiúgyermek, a többi kislány. A csengetyűsön fehér gyolcs rokolya, fölül rózsás ruha, két pántlika a mellen stólaszerűen keresztezi egymást. Az angyalok fején búzavirágkoszorú, a királynén virágkorona. Ünnepköszöntő énekükből, amelyben a Zsuzsanna-játék nyomai is fölvillannak, csak néhány részletet idézünk.
A házakhoz betérve, a király meghajtja magát és recitálva kezdi:
|
Énekelve megindulnak, és mennek tovább. Az angyaloknak a házbeliek tojást, krajcárt adnak.*
*
Szent Iván napját századokkal ezelőtt örömünnepként ünnepelte a polgárság is. Sajnos, csak hazai német városokból maradtak följegyzéseink, a föltételezhető régi magyar civishagyományról nem tudunk.
Brassó neve latinul Corona, németül Kronstadt. A mondai hagyomány szerint az elnevezés onnan eredt, hogy a város építésének idején aranykoronát találtak a földben. Erről az eseményről Keresztelő Szent János napján emlékeztek meg. A lányok magas póznára koronát, virágkoszorút, csecsebecséket, finom süteményeket kötöttek, majd felállították. Sokan próbálkoztak a koronafa megmászásával. Aki a koronát mégis lehozta, díszes poharat kapott jutalmul, amelynek jánospohár volt a neve. Közben a fiatalság: lányok, legények, körültáncolták a fát és énekeltek. A rákövetkező lakomán a győztes poharából mindenki ivott. Ezen a napon, János volt a neve, ha nem is arra keresztelték. Aki másként szólította, bírságot fizetett.
A koronaünnep később Barcaság szász faluiban is elterjedt.
A brassói szász lányok között a Jungfernreigen járta: egy vagy több szomszédság leányserege Jézus mennybemenetelétől egészen Szent Iván ünnepéig énekelve járta az utcákat. János napján királynét és két udvarhölgyet választottak közülük. Ezután a királyné szülei megvendégelték a fiatalságot.*
A hazai német polgárság Pozsony városában is fényesen megülte János ünnepét: Sunabentfeuer volt a tűz gyújtásával és ugrálásával kapcsolatos hagyomány neve.* A városháza előtti térre szegény, gazdag összegyülekezett, de ott vendégeskedett a nemes magisztrátus is. A deákok énekeltek, a síposok és trombitások muzsikáltak, a nép pedig táncra pördült. Tűzijátékra is sor került.
A somogyi Mozsgó felbokrétázott német legényei még a századfordulón is a falu ünneplőbe öltözött: népe előtt versenyt lovagoltak. Az első lett a vezér. Ő gyújtotta meg a Szent Iván tüzét a mátkájától kapott gyújtóval. Az öregek megdicsérték a fürge fiatalságot, amely hamarosan táncra pördült: először az első legény, majd a többiek is. Utána a tüzet ugrották át. Itt is a vezér volt az első. Most a lányok napkelte előtt szedett virágokból koszorút tettek a fejükre, de egy kis csokrot a legényeknek is föltűztek belőle.
Vízvár, Bélavár és Heresznye lányai az ünnep előtt négy héten át minden este összefogózva körtáncot jártak, és horvátul ezt énekelték:
|
Baja bunyevác lányai Szent Iván virágából (ivanjac) koszorút fontak és fejükre tették. Ha több lány is volt a családban, csak a legidősebb koszorúzhatta meg magát, húgai csupán a kezükben tarthatták. A Szent Iván tüzét legénnyel, párosan átugrották, hogy megtisztuljanak, és majd termékenyek legyenek, magzatot szüljenek. Hazamenve, a lányok koszorújukat a háztetőre dobták. Aki lecsúszott, az nem remélhetett szerencsét. Mások a ház homlokzatára tűzték. Ezt a legények éjszaka ellopták.
Bajai hagyomány volt az is, hogy e napon a tehenek szarvát felvirágozták, és úgy hajtották ki őket a csordába.*
Felsőszentiván német-bunyevác népe, hogy a ház le ne égjen, a koszorút a ház elejére szokta akasztani.* Ez különben a pravoszláv szerbeknél is általános.
*
Szent Iván a korán elhalt gyermekek mennyei pártfogója. Általános hagyomány szerint benne bizakodnak azok a szomorú édesanyák, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg, hiszen neki választottságánál fogva hatalma van ezeknek másvilági sorsán is könnyíteni. Szegedi hiedelem szerint az ilyen gyermek odaát is állandóan sírdogál a keresztség után. Aki meghallja, könyörületből vessen egy rézpénz-darabot a hangocska felé és mondja: én tégöd mögkörösztöllek Körösztölő Szent János nevibe! Valami ruhadarabot is jó odadobni korozsma gyanánt. Ilyenkor aztán a gyermek megnyugszik és üdvözül.*
Ez a képzetkör régebben, amikor a gyermekhalandóság olyan nagy volt, még egyetemesebb, gazdagabb lehetett. Néhány közbeeső fontos mozzanatot már nem ismerünk, de kétségtelen, hogy a Szent Iván tüzébe való almaszórás, továbbá anyáknak Szent Iván napjáig való penitenciavállalása: a gyümölcsevésről való lemondás, e halottkultusz maradványa.
Sokfelé máig élő hagyomány szerint ugyanis, akinek már van elhalt gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad idei almát, vagy más gyümölcsöt ennie. Az a hiedelem lényege, hogy ezen a napon a mennyországban Keresztelő Szent János gyümölcsöt, mannát osztogat a gyermekeknek. Akinek anyja idelenn már evett, annak ezt mondja: te nem kapsz, a te részedet megette anyád!*
A század elején még szokásos volt, hogy az ünnep elején gyerekek járták tudomásunk szerint Alsóváros, Tápé, Földeák utcáit, ajkukon ezekkel a szavakkal: hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát! A házbeliek anélkül, hogy megtekintésükre kijöttek volna, a kerítésen keresztül, vagy az ünnepre érő szentiványi almát, egyéb gyümölcsöt, vagy pedig aprópénzt szórtak ki nekik. Az ajándékokat gyermeki mohósággal felkapkodták, majd versüket hangoztatva, tovább haladtak. A földeákiak úgy tartják, hogy a gyerekeknek szórt almával voltaképpen a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg, kishalottjaik torát ünneplik.
Hajdudorogon a piactéren vett almát szórták a gyerekek közé. Hasonló hagyomány él Vázsnok baranyai faluban és bizonyára még más helyeken is.
A Szegedről Bánátba rajzott verbicaiak szerint Szent Iván tüzébe gyümölcsöt is kell dobni, hogy az angyalok vegyenek belőle, vagy akinek kishaltottja van, annak számára. Meg is kell nevezni, hogy kinek szánták. Algyőn azt tartják, hogy a tűzbe azért kell almát dobálni, hogy a meghalt hozzátartozók is élvezzenek a gyümölcsből. Dinnyeberki faluban a tűztől egyenesen a temetőbe mennek, és a sült almából néhányat a sírhalmokra tesznek.*
*
Keresztelő Szent János tanúságát ráimádkozásaink is nagyra tartják. A gonosz betegséget János módjára mintegy megkeresztelik, és így ártalmatlanná teszik:
Én tégedet keresztellek azokkal az igékkel, melyekkel Krisztus Urunkat keresztelte Keresztelő Szent János a Jordán folyó vizében. Az Atyának † Fiúnak † Szentlélek † Istennek nevében. Én tégedet keresztellek, Üdvözítőmnek e világból való kimúlásáért mulasszon el tégedet azon szent igéknek ereje, amelyekkel Keresztelő Szent János keresztelt a Jordán vizében: az Atyának † Fiúnak † Szentlélek † Istennek nevében. Én tégedet keresztellek az eloszolhatatlan teljes Szentháromság tiszteletére. Oszlasson el azokkal az igékkel, melyekkel Keresztelő Szent János a Jordán folyó vizében: az Atyának † Fiúnak † Szentlélek † Istennek nevében. Oszlasson el az Atya † oszlasson el a fiú † oszlasson el a Szentlélek † Isten. Mérhetetlen Atya, mérhetetlen Fiú, mérhetetlen Szentlélek Úristen: gyógyítsa meg a te fájdalmaidat és segéljen meg az Atya † Fiú † Szentlélek † Isten. Amen.*
*
Kálmány Lajos a bánáti Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar) szegedi eredetű népétől gyűjtött* egy különös, alighanem töredékes népi legendát, amelynek folklórösszefüggései még tisztázásra várnak. Eszerint Keresztelő Szent János kétszer született. Másodszor Szűz Szent Dorottya szülte a világra:
Mikor az Úr Szent Péterrel a földön járt, Szűz Szent Dorottyától kért szállást. Meg is háltak nála, majd Keresztelő Szent Jánoshoz indultak.
János pap volt. Éppen akkor volt falujában a búcsú. Megérkeztek. János a kertjét mutogatta az Úristennek: nincs abban egy szál gaz sem. Az Úr azonban egy szál gazt elejtett. Amikor visszafordultak, már térdig ért. János elröstellte magát, ki akarta szakítani. Ahogy szakajtotta, nem tudott tovább menni, a gaz a kezében égett.
Így aztán az Atyaisten ment a templomba, Keresztelő Szent János képében ő szolgálta el a misét. A nép nem is gondolta, hogy ki volt a misemondó papja.
Amikor Péterrel kijött a templomból, a szent kapu is kinyílt. Jánosnak már csak a szíve látszott. Péter megszólalt: Uram, Teremtőm, ne hagyd elföldelni. Az Úr megparancsolta neki, hogy a szívet vegye föl, és tegye a tarisznyájukba.
A búcsúnap elteltével visszafordultak, ismét Dorottyához mentek szállásra. Másnap reggel, amikor az Úristen kiment a szobából, Dorottya kinyitotta a tarisznyát. Kivette belőle a szívet, de hirtelen kinyílt az ajtó. Ijedtében a szájába kapta, lenyelte. Ő szülte meg aztán ismét Keresztelő Szent Jánost.