Június 27.

 

László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, népmondáink hőse, alighanem a legnépszerűbb magyar szent. Amíg István és Imre életüknek szinte megismételhetetlen egyszerisége miatt inkább az állammisztikában, illetőleg az oltáron éltek tovább, addig Lászlóban a harcos nomád férfieszmény és európai lovagideál ötvöződvén eggyé, a magyarság küzdelmes századaiban Mihály arkangyal, továbbá Dömötör, Móric, György, Jakab mellett, követendő példaképpé és szent patrónussá válik.

A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt.

A László név a szláv Vladislav' úrfi, uralkodó fia' származéka.* A moldvai csángók ajkán Vaszili.* A nevet bizonyára lengyel édesanyja, Richeza választotta. Karácsonyi János gyanítása* szerint ez talán az egyházi Dominicus, illetőleg Herrmann lengyel tükörszava. Máig tartó népszerűségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belőle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy.

László lengyel nevelésben részesült. Hazatérve harcolt a kunok, bessenyők ellen. A cserhalmi csatával kezdődött lovagi hírneve. Mindezekre még visszatérünk.

 

Tiszta lovagregény unokatestvérével, Salamonnal való sok viszontagsága. Az állhatatlan Salamon király testvérviszályt idézett az országra.

A Képes Krónika elmondja,* hogy a Salamonnal való küzdelem során Mogyoród tájékán „világos nappal mennyei látomás jelent meg Lászlónak. Odaszólt bátyjához, Géza herceghez: Láttál valamit? Felelé az: semmit. Mondotta ekkor Szent László: amidőn itt álltunk, és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott és a fejedre tette. Nyilvánvaló ebből, hogy minékünk adatik a győzelem.” Úgy is történt. A bokorból menyét szalad föl lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugorva jövendöli a diadalt.* Géza erre megfogadta, ha a látomás teljesedik, a Szűzanya tiszteletére egyházat épít.

Géza koronázása után öccsével elment arra a helyre, ahol az angyal megjelent. Egyszerre szarvas tűnt föl, szarvai tele égő gyertyákkal. Eliramodott az erdő felé, és lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent. Többé nem is látták. Ennek láttára László megszólalt: bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala. És mondotta Géza király: mondd csak kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk? Felelt Szent László: nem agancsok voltak azok, hanem fényes tollak. Lábát pedig azért vetette meg ott, hogy megjelölje a helyet, ahol a Boldogságos Szűz egyházát föl kell építenünk, és nem máshol.

A történet tanúsítja, hogy a csodaszarvas mitikus mondája még Szent László idejében is elevenen élt a magyarság történeti tudatában. Az ősi totemállatból azonban itt már Isten angyala lett. István vértanú ünnepénél a regölésről szólva, már bővebben megemlékeztünk erről a magasztos-naiv azonosításról. Látni fogjuk még, hogy az archaikus pogány mondai hagyomány más esetben is éppen László személyéhez tapadva, szentségének palástja alatt menekült meg az enyészettől, feledéstől.

Géza a trónra kerülve egy szeretetről, kiengesztelődésről, békességről szóló karácsonyi szentbeszéd hatására hajlandó lett volna Salamon javára leköszönni. Szándékában a halál akadályozta meg. Utána mégis a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, aki azonban mindaddig nem koronáztatta meg magát, amíg Salamon a trónigényéről le nem mondott. Ítéletmondás, vagy egyházakba való ünnepélyes bevonulás idején László a királyi jelvényeket addig nem viselte, csak maga előtt vitette.

Az ellenkező, Pozsony várába zárkózott Salamon ellen László kénytelen volt hadat indítani. A legenda szerint vitézi álruhában egyedül lovagolt a vár alá. Salamon ezt észrevette, de unokatestvérét nem ismerte föl benne. Ő is másnak fegyverzetét öltvén magára, szintén lóra pattant, hogy megvívjon az ismeretlennel. Erre nem került sor, mert Salamon, aki éppen nem volt ijedős természetű, visszafordult, és így szólt: tudjátok, hogy ember elől meg nem futok, de ez nem ember, mert láttam, hogy az angyalok tüzes karddal védelmezik őt.

Salamont később a Lászlónak kedvező politikai viszonyok kényszerítették arra, hogy keresse az engesztelődést. Ez rövid időre meg is történt, de nem nyugodott meg. László ellen merényletet tervezett, mire a király Visegrád várába záratta.

Elkövetkezett László király buzgólkodására István, Imre és Gellért szenttéavatása (1083). A legenda szerint István király koporsójáról nem tudták a nagy fedőkövet fölemelni. Egy somlyai szentéletű apáca, Charitas szava szerint ez csak úgy sikerül, ha a királyi családban szent lesz a békesség. Ez meg is történt, Salamon megszabadult, a követ pedig el tudták mozdítani. Salamon viszontagságos élet után az isztriai Pola erdőségeiben remeteként vezekelt.

A hagyomány úgy tudja, hogy életében még egyszer találkozott unokabátyjával. László Székesfehérvárott a templomból jött ki, és a koldusok között alamizsnát osztogatott. Salamon is ott volt közöttük, azonban a nagy sokaságban nyoma veszett. A király hiába kereste. Salamont a legendatermő középkor később boldogként emlegette.

 

*

 

László uralkodásának nagyjelentőségű mozzanata a keleti gyepűhatár kitágítása, Erdély végleges beleépítése az ország testébe. Alatta kezdődik az addig nyugati gyepűk mentén őrködő, harcoló székelyek jórészének áttelepítése Biharba, majd innen fokozatosan a keleti határszélre, a Kárpátok világába. Ezért van szükség a váradi püspökség alapítására és jövendő nyugvóhelyének, a váradi székesegyháznak fölépítésére. Ezért lett László király külön is Erdély patrónusa. Talán nem véletlen, hogy a Székelyföldön annyi László-ábrázolással találkozunk. Erre még visszatérünk.

László csatolja társországként Horvátországot hazánkhoz (1091, és alapítja meg a zágrábi püspökséget, meg a székesegyházat Szent István magyar király tiszteletére. Sajnos, itt nem szólhatunk arról a jelentős magyar szakrális hatásról, amely a horvát egyházra a középkor folyamán hazánkból átsugárzott.

 

*

 

László az európai lovagkirálynak egyik eszményi példaképe. Nem csoda, hogy az első keresztes hadjárat vezéréül őt szemelték ki, azonban erre halála miatt már nem kerülhetett sor. Piroska leánya Iréne néven a bizánci egyház egyik legtiszteltebb női szentje. A felebaráti szeretetszolgálatban az Árpád-ház másik heroikus női alakjának, Szent Erzsébetnek életére emlékeztet.

 

*

 

László halála után már egy évszázaddal az a hagyomány járta hazánkban, hogy a kegyes királyt nemzete három álló évig megtépett ruhában gyászolta. Ez alatt nem táncoltak, muzsikáltak az országban.*

László meghagyta, hogy a váradi székesegyházban temessék el, amelyet ifjú korában ő kezdett építeni. Nyáridőben halt meg fönt a Vág völgyében, ezért a messze út miatt Somogyvárott, a tőle alapított Szent Egyed-apátságban helyezték nyugalomra. A kísérők közül valaki meg találta jegyezni, hogy a király teteme a forróság miatt már bűzlik. Könnyelmű szaváért álla a vállához ragadt. Odarohant László koporsójához, és nagy jajgatással felkiáltott: vétkeztem Isten szent embere ellen! Erre álla visszafordult a rendes helyére, de forradás maradt utána.

II. István idejében megindult a váradiak küzdelme a király akaratának teljesítéséért. Istenítéletre került sor. Az Ószövetségből ismeretes, hogy a Frigyszekrény ide- vagy odavitelét attól tették függővé, hogy az új szekérbe fogott borjas tehenek merre kezdték húzni. Így határozták meg vita esetén a szentek sírját is. A király tehát megparancsolta, hogy László tetemét tegyék szekérre, és nézzék meg, hogy a befogott lovak merre húznak vele. Ezek olyan sebesen ragadták Várad felé, hogy a megjelent váradi papok és hívek alig tudták utolérni.*

A népmonda szerint* egy kis bihari falu, Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor Szent László koporsóját Váradra szállították, az itteni templom dombjára éjjeli pihenésül megállított halottasszekér kerekei maguktól megindultak Várad felé.

A legendák sajátossága, hogy az idők folyamán folyton színesednek, kerekednek. Temesvári Pelbártnál tűnik föl,* hogy a szent király végtisztességén a papság a liturgikus előírások értelmében a halottak miséjét kezdte énekelni. „De azt beszélik: egyszerre fölharsan az angyalok éneke, a hitvallók miséjének kezdetét zengve.”

Lászlót az Egyház 1192–ben avatta szentté.* A szertartás alatt hat óra tájban tündöklő fényű csillag jelent meg a monostor fölött, ahol a szent király nyugodott. Két óra hosszáig ragyogott az ünneplő embersokaság fölött.*

Lehetséges, hogy a Lugossy Józseftől megörökített László szekere csillagképp is az elnépiesedett László-legenda sarjadéka.

 

*

 

A váradi, László királynak szentelt székesegyház a Sírral középkori művészetünknek egyik legnagyobb ékessége és a magyar szakralizmusnak messzevilágító tűzhelye volt.

Ismeretes a középkori Egyház, helyesebben hívek ereklyekultusza.* Nemcsak könyörögtek a szentekhez, hanem képeiknek, földi maradványaiknak (csontjaiknak), használati tárgyaiknak is szentelményi erőt tulajdonítottak. E hit szerint akár egyéni, akár közösségi birtoklásuk, érintésük egészséget, boldogulást, szerencsét hoz mindazokra, akik sugárzó erejében bizakodnak. A tisztelt, szeretett lények szubsztanciájában való osztozkodás igénye egyébként korunk deszakralizált társadalmában, a vallás világán kívül is él, és így nyilvánvalóan az emberi lélek kitéphetetlen nosztalgiái közé tartozik.

Mint Karácsonyi János írja,* régi magyar szokás szerint Szent László földi maradványaival együtt temették el azt az ereklyetartó aranyláncot, amelyet életében a király gonoszűző, oltalmazó célzattal a nyakában hordott, továbbá zafírral ékesített aranygyűrűjét.* Koporsaján kívül, de a Sír mellett, esetleg a sekrestyében őrizték nagy, kétélű csatabárdját, továbbá ezüstkürtjét, amellyel vitézeit csatára szólította. Az efféle tárgyak a lovagi epika motívumkincsét európaszerte állandóan ihlették.*

Az ereklyéknek egyes darabkáit is megbecsülték és testrészalakú díszes tartóba helyezték. Megosztották László király ereklyéit is. Mellszobrot készítettek a fejcsontok, kar-alakú tartókat pedig a kéz csontjai számára. Ezeket ünnepi körmeneteken körülhordozták Várad városában, egyébként az oltáron tartották. „Úgy tetszett a híveknek – mondja* tovább Karácsonyi – mintha a kegyes király az oltárról rájuk tekintene, két hatalmas karjával pedig védelmezné őket.” Már 1273-ban nem László koporsajára, hanem fejére, fejereklyéjére teszik kezüket a váradi egyház szolgái, és úgy esküsznek, hogy az igazságot vallják.

Az eskü, vagyis a szakrális szómágia, istenigézés ünnepélyességét csak fokozta, ha az emberek kezüket a feszületre, ereklyére tették. Az volt a hiedelem, hogy a hamisan esküvőt az Ég haragja, a tanúságul idézett szent bosszúja nyomban halálra sújtja, mert az Úr, a Szűzanya és a szentek nevet hiába, méltatlanul vette ajkára.

 

*

 

Érthető, ha hazánkban szinte csak Várad szakrális levegőjében, László király virtuális jelenlétében bontakoztak ki a koraközépkor igazságszolgáltatására annyira jellemző istenítéletek (ordalia),* főleg tüzesvaspróbák, amelyeket a vizsgálatok jegyzőkönyve, a híres Váradi Regestrum őrzött meg az 1205–1235 közötti időszakból az utókor számára. Művelődéstörténeti értékét már Fráter György, Várad bíborospüspöke is fölismerte, amikor Kolozsvárott Heltai Gáspárral kinyomatta.* Magát a processzust Karácsonyi János előadásában mutatjuk be.

Ha a bíró a pörös felek között nem tudta az igazságot eldönteni, akkor leginkább a vádlottat, de olykor a vádlót is poroszló (pristaldus) néven emlegetett hivatalos emberével Váradra küldötte.

A tüzesvas–próbára ítélt személynek először is bekötözték és lepecsételték a kezét. Azt hitték ugyanis, ha valaki bizonyos füvekkel a kezét bekeni, nem égeti meg a vas. A füveket lepecsételt kezével nem használhatta.

Ezután a személy, akár férfi, akár asszony, három napig kenyéren és vízen böjtölt. Ez alatt meg is gyónt, bár a gyónásból szerzett tudomást a papság nem használhatta föl.

A próbára kitűzött napon a templom előtt tüzet raktak. A szertartás azzal kezdődött, hogy a pap mind a próba helyét, mindpedig a tüzet megáldotta. Ezután bement a templomba, és misét mondott, amelynek könyörgéseiben Istent kérte, hogy az igazságot a hazugságtól megkülönböztetni segítsen. Amikor a próba alá vetett személyt megáldoztatta, e szavakkal nyújtotta neki a Szentséget: a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak teste igaz ítéletet tegyen ma neked.

Majd körmenetben, elől kereszttel, kezében szenteltvízzel ment a pap a néppel együtt a próba színhelyére, ahol elimádkozták a hét bűnbánati zsoltárt, és litániát mondtak: hogy az igazságosságon ne uralkodjék a gonoszság, hanem mindig alávettessék a hazugság a Te igazságodnak, kérünk Téged, hallgass meg minket! A litánia végeztével három imádságot végzett a pap a vas fölött, majd meghintette szenteltvízzel. Ezután beletették a vasat a tűzbe, amikor a pap ismét imádkozott.

Most utoljára figyelmeztette a pap a próbára vetett személyt, ha bűnös a pörös dologban, ne merjen a templomba lépni, hanem közvetlenül a próba előtt vallja be vétkét. Ha a személy nem szólt, ezt kérdezte: atyámfia, igaz ember vagy-e abban a dologban, amellyel vádoltak? Tiszta vagy-e? Ha az elsőre azt felelte: igaz vagyok, a másodikra pedig: tiszta vagyok, fölemelték a tüzes vasat. Erre a próbára vetett személy fölkiáltott: nem bizakodom semmiféle bűbájosságban, sem a füvek erejében, hanem bízván a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak most magamhoz vett testében, megfogom a vasat. Meg is fogta, és a pár lépésre eső templomba vitte.

Ennek megtörténtével rögtön bekötötték a kezét és a káptalan pecsétjével újra lepecsételték. Három nap múlva fölbontották. Ha a tenyér ép volt, vagy ha kissé megpörzsölődött is, de szépen be volt hegedve, ártatlannak mondották. Ha még sebes volt, akkor a poroszló visszakísérte a bíróhoz, hogy most már ítélkezzék fölötte.

Mint látjuk, a vizsgálat ünnepélyes vontatottsága, lélektani ráhatások alkalmazása lehetővé tette, hogy akár a vádló, akár a vádlott megvallja az igazat, mielőtt a végső próbára sor kerülhetett volna.

 

*

 

Arany János, bihari fi is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a jámbor hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László király feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése: feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásával tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, aranykorona a fején.*

Ipolyi ebből az előadásból azt gyanítja,* hogy középkori magyar hadi szokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyenkor aztán nem is lehetett a váradi székesegyházban. Így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Márton ereklyéjét, hogy közbenjárásával győzedelmeskedjenek.

László fejére esküdve szövetkeznek (1403) az ország főpapjai és főurai Zsigmond ellen, aki királyi kötelességét, a haza védelmét elhanyagolta.

 

*

 

Így lett Várad a magyar Compostela, leghíresebb középkori nemzeti szentélyünk. Futaki Dömötör, váradi püspök a székesegyház homlokzatára tétette a Magyar Háromkirályok: István, Imre, László szobrát, Zudar János püspök pedig a tér elé Lászlónak aranyozott, messzire ragyogó, legendássá vált lovasszobrát. Valamennyi a Kolozsvári Testvérek mesterműve volt.*

1406–ban tűzvész pusztított a templomban. Még az arany és ezüst tárgyak is megolvadtak, László csontjai azonban sértetlenek maradtak. Ennek nagy híre támadt. Még Zsigmond is elzarándokolt a látására. Ekkor határozta el, hogy Nagy Lajos példájára ő is a szent király mellé temetkezik. Ezért mondja az ének:

 

Környölfekszenek téged császárok,
Püspökök, királyok és jobbágy urak...

 

Kálmáncsehy Domokos, Várad híres reneszánsz püspöke, az ereklyék, illetőleg Sír szolgálatára külön káptalant (Capitulum Collegiatum Sepulchri S. Ladislai Regis) alapított.

 

*

 

A puritán hitújítók szemében nagy szálka volt a szent király fényes kultusza. Panasza Krisztusnak, Szkhárosi Horvát András egyik verselménye* így gúnyolódik rajta:

 

Várad nagy kárt téssz mind ez országnak,
Hogy véget nem vetsz a sok vakságnak.
Csak zabot pallassz az nagy érc lónak,
Hiszem az Istent, alítod vaknak.
 
Oly igen féltem az török császárt,
Meg ne jargalná Szent László lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját,
Az kik kerengik szép koporsóját.
 
Mit pironkodtok váradi papok,
Az kövérségtől fénlik nyakatok,
Nem kell Istennek ti zsolozsmátok,
Misemondástok és kiáltástok.
 
Szent László fejét ti imádjátok,
Szépen ezüstbe befoglaltátok.
Olaj az teste, mind azt mondjátok,
Evvel a nép közt ti komplárkodtok.
 
Az Krisztus teste olajjá nem vált,
Idvösségönkre ki nekünk használt,
De a keresztfán ugyan megszáradt,
Evvel fizette mi bűnönk árát.

 

Szent Lászlóról szóló, még más összefüggésben is idézendő középkori énekünkben is ezt olvassuk:

 

Olaj származik szent koporsódból,
Tetemed foglalták szép sár aranyból...

 

Deák megfelelője szerint:

 

Oleo sudat sacrum sepulchrum,
Ossa teguntur auro fulgenti...

 

Erről váradi búcsúversében (Abiens valere iubet sanctos reges 1458) Janus Pannonius is megemlékezik: sudarunt liquidum sepulchra nectar,* vagyis: a koporsóból nektár szivárgott.

Szkhárosi már rosszallólag mondja, hogy Lászlónak olaj az teste, és ezzel a papság üzérkedik. E homályos utalás értelmezéséhez tudnunk kell, hogy ősi liturgikus hagyomány szerint a vértanúk, szenték sírjánál a hívek olajat égettek, majd az ereklyére öntötték.* A lecsorduló olajnak szentelményi erőt is tulajdonítottak.

1565. június 22–én fellázított, fanatizált emberek összetörték László márványkoporsaját, szétszórták csontjait. Ellenállni, magyarázkodni nem lehetett. A szétszórt csontokból Szegedi Benedek kanonok és mások mentettek meg néhány darabot, a kincseket pedig hatalmaskodó világi urak erőszakkal szerezték meg maguknak.*

Az ereklyék, illetőleg kincsek további sorsát már inkább az egyház-, illetőleg művészettörténet hivatott kutatni, előadni. A Győrben őrzött Szent László-herma viszontagságairól – azonban László Gyula nyomán – szólanunk kell.

A herma középkori művészetünk kiemelkedő, világszínvonalú remekműve. László Gyula klasszikus fejtegetései során szinte kétségtelenné tette, hogy az arcvonások a Sír elpusztult fekvőszobrát követik. A fej így még a XII. századból származik, és talán szintén ama Dénes mester műve, aki III. Béla rendeletére az első síremléket alkotta. A mellrész az Anjou-korból való.*

A hermát János Zsigmond rendeletére vették leltárba (1557), és vitték az ecsedi várba, majd Gyulafehérvárra, amelynek püspöke Naprágyi Dömötör volt. Ekkor került vissza az Egyház tulajdonába. A főpásztor a királyi Magyarországra menekülvén, a hermát is magával vitte. Amikor győri püspök lett (1607), az itteni székesegyháznak ajándékozta. Azóta is itt őrzik.*

 

*

 

Várad középkori kultikus együtteséhez a királyszobrok is hozzátartoztak. Amint himnusza mondja:

 

Te dicsekedel keráli székedben,
Képed feltötték az magas kőszálra:
Fénylik mint nap, sajog mint arany,
Nem elégeszik senki tereád nézni...

 

Latin párhuzama:

 

Tu gloriaris regio throno,
Tua imago sita est in muro alto,
Splendet ut sol, tulget ut aurum,
Haud sat est visu te contemplari...*

 

Rudolf császár és király, a fáradhatatlan műgyűjtő, Mátyás főhercegtől kéri, hogy a váradi várban lévő szobrokat küldje föl neki, mert látni és birtokolni szeretné őket (1598). Mátyás közli vele, hogy nem küldheti, mert igen súlyosak. De azért sem, minthogy az erdélyi és magyar nép azt hiszi, hogy amíg a szobrok megvannak, addig Várad nem kerülhet az ellenség kezébe. A török már eddig is sokszor lövöldözte, de sohasem találta el őket.*

Szamosközi az 1598. évi heves ostromról írja,* hogy a törököknek véres fejjel kellett visszavonulniok. Mondogatták is: tudtuk, hogy így lesz, mert hallottuk Szent László érclovának nyerítését. Ez nekünk mindig bajt jelentett.

Evlia Cselebi a váradi szobrokat Várad várának talizmánja névvel illeti.* Ezzel arra a már említett magyar hiedelemre utal, hogy amíg ezek a szobrok állanak, addig a török Váradot be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával falaikról többször le is kiáltottak rájuk, hogy hasztalan fáradnak, mert szent királyaik úgyis meg fogják őket védelmezni. Az is a mondához tartozik, hogy a törökök hiába lövöldöztek a templom előtti szobrokra, golyóik sohasem találták el őket. Ezek a szobrok – írja még Cselebi – oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak... Aki lovaikat látta, azt hitte, hogy elevenek...*

 

*

 

A magyarságnak László király különös oltalmába vetett jámbor hitéről, egyben nemzeti büszkeségéről helyneveink, patrociniumaink, megmaradt alkotásaink tanúskodnak.

 

Nevét hirdetik helyneveink: Szentlászló (Somogy, Fejér, Csongrád, Verőce), Bakonyszentlászló, Homoródszentlászló (Vasileni), Jászszentlászló, Kisszentlászló (Laslaul Mic), Nyárádszentlászló (Sanvasii), Oláhszentlászló (Laslaul roman); Pilisszentlászló, Pusztaszentlászló, Püspökszentlászló, Szászszentlászló (Lasslen, Laslea mare), Szécsiszentlászló (középkori neve: Kebeleszentlászló, 1336, Motvarjevci)*, TordaszentlászIó (Savaghisla), Vácszentlászló, Zalaszentlászló, Szentlászlómonostora, Szentlászlóhegy.

Középkori szerzetesalapítások: Esztergom (franciskánus, 1238), Pilis (Pálos, 1290), Gyula (Belvárdgyula, pálos, 1292), Pécs (karmelita, XIII. század). Ő volt a védőszentje a nagyszebeni prépostságnak, amely a szászok fővárosában bizonyára a szakrális magyar állameszmét képviselte*

Esztergom: Budapest (Kőbánya), Csejte (Cachtice, 1682), Dömös, Héreg (1825), Nagypaka (Velka Paka), Pozsony (kórháztemplom), Pozsonyszöllős (Vajnory, 1895), Pusztafödémes (Pisté Úlany), Szete (Kubánovo, 1737), Szob, Ürmény (Urmince, 1721), Zámoly, Zsemlér (Zemliare).

Nyitra: Nyitra (piaristák, 1701), Rajec.

Besztercebánya: Necpál (Necpaly, 1222?), Lutila (Windisch Litta, 1489), Koszorús (Kosorin, 1694).

Rozsnyó: Dobóca (régi), Fülekkovácsi (Filakovské Kováče, 1899), Sajószentkirály. Kecső és Hosszúaszó középkori jeles, még említendő titulusa elenyészett.

Szepesi Alsómatyasóc (Dohé Matiasovce), Bodafalva (Bodice), Csütörtökhely (Quintoforum, Spišsky Štvortok, XIII. század), Dluha (Dlhá, kápolna), Rózsahegy (Ružomberok, 1672*, későbbi titulusa András apostol).

Kassa: Kassaújfalu (Košická Nova Ves, 1297), Hejce (XIV. század), Tállya (középkor), Zboró (Zborov, 1550, társpatróna Antiochiai )Viargit), Keczerpeklén (Kecerské Pekelany, 1628), Henczfalva (Hencovce, 1779), Eperjes (1860), Hollóháza (1913).

Eger: Eger (1331 előtt), Tiszasüly (1290), Szalonna (1760, a falu középkori református templomában elenyészett László-freskók), Mezőkövesd (1768), Hajdúszoboszló (1775), Aszaló (1777), Visznek (1792), Bükkaranyos (1822), Kékcse (1832), Rétközberencs (1928), Szabolcs (1932).

Szatmári Béltek (Beltiug, 1482), Lázári (Lazuri), Nagysomkút (Somcuta Mare, 1896), Nyírcsaholy (1871).

Veszprém: Aszófő, Bakonyság, Bakonyszentlászló, Berhida, Búcsúszentlászló, Csakonyavisonta (1747), Füzfő, Karád (1742), Középiszkáz, Magyarpolány, Nagyrécse, Őrtilos, Pétfürdő, Pusztakovácsi, Segesd, Somogyapáti, Szenta, Szentlászlópuszta, Várda, Veszprém, Zalaszentlászló. Legnagyobb részük az utolsó évszázadban keletkezett.

Székesfehérvár: Csabdi (1935), PilisszentlászIó (1291, új: 1747), Pomáz (1949), Sárbogárd (1862), Szabadbattyán (1743, ma: Szent Imre), Százhalombatta (1909).

Győr: Agyagosszergény (1883), Gyirmót, Győr (a herma kápolnája), Levél, Makkpuszta (kápolna), Nemeskér, Pándorf (1718), Potyond (kápolna), Répcevis (kápolna), Völcsej (1865).

Szombathely: Belatinc (1742), Léka (Lockenhaus, középkori, fallal körülvett temploma Kazó idejében* már romokban), Sziget (Őrisziget, Siget in der Wart), Pinkamise (Mischendorf), Rum, Sárvár, Zalalövő. Valamennyi középkori eredetűnek tetszik.

Pécs: Kánya (1734), Dombóvár (1757), Püspökszentlászló (XVIII. század), Szentlászló (német lakóinak ajkán Sanktglasl, 1803), Németi (1804), Szűr (1810), Alsópél (1838).

Vác: Vácszentlászló (1779), Nagykőrös (1787), Jászszentlászló (1901). Kishunlacháza (1932), Pestszentlőrinc (állami telep, 1935).

Kalocsa: Gombos (1773), Gara (1780), Géderlak (1808).

Csanád: Varjas (1821), Földeák (1855), Gátalja (1862), Mórahalom (1894), Makó (Újváros, 1913).

Várad: Furta (XVIII. század), Bihács (1813), Nagyvárad (Újváros), Hunya (1897), Szentetornya. Elenyészett: Szöcsköd (1430).*

Erdély: Küküllőkeményfalva (Tarnoviţa, újjáépítve 1802), Nagyszeben (Szent László-prépostság, 1424), Nyújtód (Lunga), Somogyom (Šmig, 1822), Szentsimon (Sinsimion), Torda (Turdas), Verespatak (Rosia Montana).

Moldva: Visonta (Vizantia).

 

Kutatóink szerint aligha véletlen, hogy régi László-patrociniumaink, középkori falképeink tekintélyes része a hajdani gyepűvidékeken, a magyar ökumené középkori peremén található meg. Mint már mondottuk, a szent király Erdélynek régi patrónusa. Ide vehető a moldvai csángóság sajátos László-kultusza is, amelyről húshagyó hagyományvilágánál már szólottunk.*

Patrocinium-kutatásunk egyenetlenségeit és hiányait munkánk során állandóan éreztük. Itt a László-kultusz földrajzánál is különös szükségünk volna eligazításra, kronológiai segítségre, és a belőle adódó nagyfontosságú település- és kultusztörténeti tanulságokra. Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy a László-tisztelet Györgyével, Mártonéval, Mihályéval, Antiochiai Margitéval egyetemben a gyepűőrzés, középkori honvédelem küzdőszellemét erősítette.

A keleti határszélen, Székelyföldön nem tudunk olyan patrociniumokat igazolni, amelyek már az Árpád-korban megvoltak. Nyilvánvalóan itt a forrásföltárás egyenetlenségeivel, illetőleg az egyháztörténeti feldolgozás hiányosságaival is számot kell vetnünk. Biztosra vehetjük azonban, hogy a szent királyról elnevezett helységek legtöbbször korai patrociniumot őriznek. Ezek – mint láttuk – Homoród-, Nyárád-, Oláh-, Szászszentlászló.

Huszka József a múlt század utolsó évtizedeiben székelyföldi református és unitárius templomok számos elmeszelt László-freskóját tárta föl.* Nagyrészt csak az ő másodlataiból ismerjük őket, mert vagy puritán fanatizmusból, vagy műveletlenségből Bibarcfalva (Biborţeni), Erdőfüle (Filía), Homoródszentmárton (Homorod-Sinmartin), Maksa (Mosçša), Marosszentkirály (Sancrai) templomait ezután, a századforduló táján lebontották, Bögöz, Kilyén (Chiliani), Magyarremete (Remetea) freskóit a falubeliek elmeszelték, Nagyajta (Aita Mare), Sepsibesenyő, Csíkmenaság falképeit pedig veszendőbe hagyták. Így Radocsay Dénes dokumentációja szerint csak Csíkszentmihály (Cic–Sinmihaiu), Gelence (Ghelinta), Székelyderzs (Dirjin) ábrázolásait sikerült mostanáig megőrizni. Lehangoló ez, ha az erdélyi szászok példás múltszeretetére és türelmére gondolunk.

A szepesi, hetivásárra utaló Csütörtökhely (Spišsky Štvartok) első neve: Szentlászló (1263).* A név föltétlenül még a tatárjárás előtt idetelepített magyar gyepűőröktől származik, akik a lovagkirály oltalma alá helyezték magukat. A helység súlyponti jelentőségét mutatja, hogy a szepesi lándzsásnemesség az egész középkorban itt tartotta üléseit, pedig ekkor a tájat már főleg németség lakta.*

A magyarság Árpád-kori jelenlétét tanúsítják még a magyar megszállású Zsegra (Žehra) Szentlélek tiszteletére szentelt templomának (1245) László-falképei: felvonuló magyar csapat, a kun üldözése, küzdelem, a kun lefejezése, László megpihenése.*

A magyar alapítású Vitkfalva (Vitovice, titulus: Fülöp és Jakab, 1298) vitatott korú freskóján szintén László győzelme és megpihenése látható.*

A hajdan német lakosságú Svábfalva (Svábovce, Fülöp és Jakab XIV. századbeli László-falképeinek maradványait (lovasharc, párviadal) az magyarázza, hogy a falu régebben lándzsások kezén volt.*

Szék, későbbi nevén Szlatvin (Salzbrunn, Slatvin) szintén eredeti magyar település, a Zsigray-család birtoka volt: Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomában a kutatók elmeszelt László-legendára gyanakszanak.*

A sárosi Kisszeben (Sabinov) László-freskóit nem sikerült megmenteni.*

A tatárjárás után bevándorolt szepesi németség megőrzi ugyan a freskókat, de a szent király tiszteletét nem ápolja tovább, és érthetően a maga rajnavidéki szülőföldjének patrociniumaihoz ragaszkodik (Quirinus, Szervác, Lénárd, Ottilia, Orsolya).

A kultusz a tatárjárással délebbre szorult gyepűőrző magyar világ eleven emlékezeteként gyökeret vert a helyére települő szlovákság körében is. Legújabban (1957) Nagylomnic (Velká Lomnica) templomának sekrestyéjében tártak föl a XIV. század legelejéről László-freskókat, amelyek a kar legkiválóbb hazai alkotásai közé tartoznak. A szimultán ábrázolt jelenetek: a kun üldözése, Szent László viadala és a kun legyőzése. A szlovák falu Görgei-birtok volt és az egész középkoron át magyar néven szerepelt.*

Mindent összevéve Lászlónak a Szepességben található kultikus emlékei még a hajdani magyar szakrális tájat idézik.

Fölvetődik a kérdés: vajon a gömöri magyar Hosszúszó (Hosszúaszó, Dlha Ves, XII. század), és Kecső (Kečovo, 1332) korai László-patrociniumai, a Kacsics-nemzetség alapításai,* a szepesi lándzsások példájára nem a gömörőr társadalom patronálását célozzák-e. Egyébként Gömörben, később szlovák környezetben is találkozunk László-falképekkel, amelyek a magyar kegyúr szándékából talán még szintén a határvédelem eszmei emlékei: Gömörrákos (Rákoš, cserhalmi ütközet; XIV. század), Karaszkó (Karaskovo, indulás az ütközetbe, a csata, birkózás, a kun lefejezése, megpihenés, XIV. század). László freskót rejteget még Hárskút (Lipovnik), Rimabánya (Rimavská Bana) és Feketeardó (Cornyj Arduv) temploma is. Napjainkban tárták föl Tereske hajdani apátsági templomának falképtöredékeit. Földrajzilag idesorolható még a borsodi Szalonna is.* Megviselt László-freskók bukkantak elő a kassai Szent Mihály-kápolnában.*

1319-ben Drugeth Fülöp Középnémeti közelében, a Hernád szigetén László király tiszteletére kápolnát építtetett a pálosok számára. A szent király ereklyéje (ujja) előtt esküt tettek, majd búcsújáró kultusz is kifejlődött mellette.*

Északnyugat megszállása, lassú benépesítése a XIII. században megy végbe. IV. Béla megalapítja Túróc, másként Znióváralja (Klaštor pod Zniovom) premontrei prépostságát (1251). Ősi fészkében, Necpál (Necpaly) faluban a Justh-család bizonyára nem véletlenül ajánlja a kegyúri egyházat László király oltalmába. A román jellegű templom Ipolyi Arnold szerint is talán még a XIII. századból való. Föltárt freskóiról, így a László-legendáról a század elején másolat készült.* Nincs forrásunk a közeli Rajec régi László-patrociniumának koráról, megválasztásának körülményeiről.

A nyugati gyepűvidék László-kultuszát idézik Velemér, de főleg Bántornya (Turnišče) freskóciklusai,* továbbá Sárvár, Léka, Őrisziget, Pinkamiske, Belatinc, Zalalövő, Búcsúszentlászló nagyrészt középkori eredetű patrociniumai.

Mintha a középkori ikonográfiai gyakorlatot követné, ciklust pótolná a Búcsúszentlászló ferences kolostorában őrzött 16, eredetileg 18 barokk táblakép (1742), amelyeket az alsó folyosón lévő falfelületeken galériaszerűen helyeztek el. A még fölismerhető jelenetekben (cserhalmi ütközet, a keresztény lány megszabadítása, László halála és megdicsőítése) a búcsúsok máig jámbor áhítattal gyönyörködnek.* A befejező kép fölírása:

 

VINDEX HOSTIUM HUNGARIAE IN TERRIS

ESTO TRIUMPHATOR EORUNDEM IN COELIS.*

 

Peremarton templomának szentélyében a László-legenda néhány mozzanatát Cymbal barokk freskói örökítik meg. A templomot a szent király tiszteletére emeltette a kegyúr veszprémi káptalan. A pozsonyi prímási palota Szent László-kápolnájának freskói Maulbertsch alkotásai.*

 

*

 

László királynak az újabb évszázadokban már inkább a történelmi kegyelet hódol. Talán csak az emlegetett győri herma helyi tisztelete,* de főleg Búcsúszentlászló búcsújáró kultusza idézi a magyar középkor rajongó világát.

Búcsúszentlászló Zalának, Göcsejnek szakrális súlypontja. A szülőföld és genius loci foghatatlan erejével nyilván még a délnyugati gyepűvidék hagyományaiból is őriz valamit.* Ezt a föltevést megengedi legújabban kibontott, felújított Árpád-kori román körkápolnája is, nemcsak tiszteletre méltó régiségénél fogva, hanem a Lorettói Szűzanya barokk legendavilágával átszőtt harcos török vonatkozásaival is.

Jellemző helyi legenda szerint a nagybeteg kanizsai basa hallotta Szentlászló egyházának csodálatos hírét. El is küldötte egyik keresztény foglyát, hogy imádkozzék az ő gyógyulásáért. Ez meg is történt, mire a basa a foglyot szabadon eresztette, maga pedig megkeresztelkedett. Pajzsát és kardját a kegykápolna falára akasztotta. Ezek archaikus középkori hagyomány töredékeként még 1880 táján is ott függtek. Szent László ünnepének itt egyébként Királynapja az ősi-népi neve.

A főoltár újabb László-képét Roskovics Ignác festette. A király előtt négy heroikus nőalak hódol, kezükben a négy sarkalatos erény jelképeivel: Ezek: kancsó (mértékletesség), buzogány (lelkierő), kígyó (okosság), mérleg (igazságosság). László előtt megjelenik a kanizsai basa, akit Kovács Illés megszabadult rab ajánl a szent király mennyei oltalmába.

 

*

 

László gótikus szárnyasoltáraink táblaképein is föltűnik, legtöbbször István király társaságában: Bártfa (XVI. század eleje), Bélakorompa (Kremná, 1516), Nagyturány (Turany, 1490), Háromlécs (Sliače, 1510), Hizsnyó (Chyžné, 1508), Liptószentkereszt (Sväty Križ, 1510), Ludrófalva (Ludrová, 1510), Márkfalva (Jazernica Markovice, 1517), Mohos (Nitrianska Poruba), Nagytótlak (Selo, 1490), Pónik (Poniky, 1390), Szepeshely (Spišské Pohradie, Szentháromságoltár, Háromkirályok-oltár, Mária halála-oltár, 1470), Túrócbéla (Belá, 1520), Vitkfalva (1480), Zsidve (Jidveu, 1508).*

Középkori Szent László-oltárok: Várad, Buda (várbeli temetőkápolna, 1436), Esztergom (1397, Gyulafehérvár (1451).*

Gótikus faszobrai: Bártfa (Jézus születése-oltár, 1480), Gánóc (Gánovce, 1480), Káposztafalva (Hrabušice, 1516, magyar szentek társaságában), Kassa (1470), Kisszeben (1510), Mateóc (Matejovce, 1500), Necpál, Szepeshely (1499).*

 

Alapítójának emlékezetét a zágrábi székesegyház szárnyasoltárral tisztelte meg, amelynek táblaképei László életének horvát vonatkozásait örökítik meg. Mestere Bernardo Bobič, a horvátok nagy barokk festője.*

A Krakkó melletti Bielany kolostora számára Tommaso Dolabella a XVII. század elején Szent László-ciklust festett: László templomot látogat, alamizsnát osztogat, ostorozza magát, meghal, szentté avatják.*

Mindebben talán a magyar–horvát–lengyel barokk heroizáló szolidarizmusa is fölvillan.

A dinasztikus büszkeség magyarázza, hogy László szoboralakja ott áll az innsbrucki franciskánus templom híres reneszánsz síremlékén, habsburgi Miksa császár ősei között.*

A szent király legjelesebb ausztriai kultikus emléke a máriazelli bazilika Szent László-oltára, amelyet selmeci oltár néven is emlegetnek. Szelepcsényi György prímás (†1682) nyugvóhelyéül emeltette. Az érsek Morvaországban halt meg, hat fekete ló hozta holttestét ide. Az oltáron a király ezüstözött faszobra és a selmeci kép. Ez utóbbiról az a hagyomány, hogy egy selmeci hevéré, bányászé volt. Társai a faképet föl akarták darabolni, de nem sikerült nekik. A bányász azután a hátán Máriazellbe hozta és a Szűzanyának ajánlotta föl.*

 

*

 

László a jezsuita iskoladráma hősei között ritkásan tűnik föl: Nagyszombat (1618), Győr (1744, 1766), Nagyvárad (1744, 1776)* A barokk időkben István király nemzeti szentként való tisztelete annyira egyetemessé, szinte hivatalossá vált, hogy régi László-kultuszunk a maga középkori ragyogásában nem tudott mellette újjászületni. Inkább történelmi hősként, mint az Egyház szentjeként él a mai katolikus köztudatban is. A szakrális-népi hagyományokat a helytállásnak, a gyepűvédelem legendás hősének emlékezetét már alighanem csak a méltatott Búcsúszentlászló őrzi.

László király népmondáinknak és legendavilágunknak legnépszerűbb alakja a magyar szentek közül. A Képes Krónika biblikus ihletésű magasztalása szerint úgy ragyogott föl, mint köd közepett a hajnali csillag, amely elűzi a rút homályt. És miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy miképpen a nap ragyog, úgy fénylett népe között... Oroszlánokkal és medvékkel játszott, miképpen akolbeli bárányokkal. Nemde megölte az óriást, és letörölte a gyalázatot Izraelről...

Középkori említett magyar himnusza hasonlóképpen lelkendezik:

 

Te arcul teljes, szép piros valál.
Tekéntetedben embereknél kedvesb,
Beszédedben ékes, karodban erős.
Lám mendent te ejtesz, ki teveled küzdik.
 
Tagodban ékes, termetedben díszes,
Válladtul fogva mendeneknél magasb.
Csali szépséged császárságra méltó,
Hogy szent korona téged méltán illet.
 
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
Szívedben bátor, miként vad oroszlán.*
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen ifjúdad volnál...

 

Zsolozsmája a hazai latin költészetnek egyik drágagyöngye. Csak himnuszából idézünk:

 

Hungarorum gens congaude
Nova novi regis laude
Pulsans tintinabula.
Felix ave Varadinum,
Cuius augens fama signum
Resonel per saecula.

 

A Lelki Paradicsom, barokk himnusza csodáit magasztalja:

 

Ó szentséges László király,
Jóságoddal közinkbe szállj,
Mitőlünk messze ne állj.
Buzgón mikor könyörgöttél,
A földtől fölemeltettél,
Fényességben tétettél.
Add, hogy mi szívűnk mennyégben
Emeltessék s földiekben
Ne bízzék, mint veszélyben.
Mint Moyses a kősziklából
Vizet adsz s táplálod abból
Népedet, szép forrásból.
Izraelnek fürjet adott
Isten, néked szarvasokot,
S így tartod hadaidot.
Az ellenségnek a pénzét
Kővé tészed minden kincsét.
S így megrontod erejét.
Testedet Váradra viszi,
Vonás nélkül s ott letészi
A szekér, nép szemléli.
Imádságban s reménségben
Kövessünk a szeretetben,
Hogy jussunk az életben, Amen.

 

Antifóna. Dicsőségessé tette őt az Úr és megoltalmazta az ellenségektől, és az álnok ámítóktól megőrzötte őt. Bölcsesség 10, 11.

V. Az igazat egyenes úton hordozta az Úr.

R. És megmutatta néki az Isten országát.

 

*

 

Legendaköre, amint irodalmi emlékeink mellett középkori templomaink freskóciklusai is tanúsítják, részben archaikus magyar mondai hagyományokból, részben a középkor közvagyonából: biblikus és legendai elemekből ötvöződött össze.

Hatalmas nemzeti kultuszát az magyarázza, hogy a kegyes pátriárkává stilizált István királlyal szemben Lászlóban találta föl a maga magyar fejedelmi eszményképét. A királlyá koronázott Vencel a László nevet szerette volna fölvenni, de az események gyors változása folytán nem került rá sor.* A kultuszban egyébként Nagy Lajos járt elöl, aki hadjáratait missziós feladatnak, magyar kötelességnek érzi: a hitetleneket, eretnekeket szeretné megtéríteni, és ezzel tisztultabbnak érzett életrendbe emelni. Megkoronáztatása után elődei: Imre, IV. Béla, IV. István, IV. László, továbbá atyja, Károly példájára elzarándokol László váradi sírjához, illetőleg ereklyéihez, ahol erősítő esküt (assertorium) tesz. Ebben majd veje, Zsigmond is fogja követni, aki ott is kívánja magát eltemettetni.

Lajos nagyhírű aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei forint Keresztelő János ábrázolását.

 

*

 

Mint Dercsényi Dezső fejtegeti,* legendáinak azt a részét, amely a XIV. század végén annyiszor megjelenik székelyföldi templomok falán, Kálti Márk krónikája írásban, a Vatikáni Legendárium* és a Képes Krónika képekben is megőrizte számunkra.

Legkedveltebb, legnépszerűbb mozzanata a cserhalmi, más néven kerlési ütközet. „Szent László herceg – adja elő a Képes Krónika – meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett.* Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova sem maradt vissza semennyit sem. Így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta mögött. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: szép húgom, fog meg a kunt övénél, és vesd magad a földre! Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg közelről át akarta szúrni lándzsájával. A lány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el… A szent herceg ezután sokáig vívott a férfiúval, majd elvágta inát és megölte... Nagy volt az örvendezés Magyarország-szerte...”

A Képes Krónika ebből az eseményből a legdrámaibb jelenetet örökítette meg: László és a kun birkózását. A Vatikáni Legendárium már hat képet is szentel a történetnek, amelynek végén a harcban megsebesült Lászlót a Szűz Máriává változó leány gyógyítja meg. Freskóink azonban még másról is vallanak.

Már népművészeti kutatásunk egyik érdemes úttörője, Huszka József észrevette,* hogy a régi székelyföldi templomok falfestményein Szent László legendájából „mindenütt csak a cserhalmi ütközetet, s annak egy epizódját találjuk előadva, amikor Szent László az ütközet után egy magyar leányt szabadít meg az őt vivő kun rablótól.” Így találja Gelence, Homoródszentmárton, Besenyő, Erdőfüle, Bibarcfalva falképein, amelyeket jórészben éppen ő tárt föl és másolt le. A jelenséget nem tudta megmagyarázni. A jelenet különben máshol, az ország más részein fennmaradt freskókon is szinte elmaradhatatlan epizód.

Sokoldalú neves tudósunk, Nagy Géza, Huszka megállapítását páratlan jelentőségű összefüggéssel gazdagítja.* A leningrádi Eremitage Krisztus születése előttről származó híres szibériai aranylemezeinek egyik jelenetével foglakozva írja, hogy a lemezen két, lováról leszállott harcos közül az egyik földön fekszik, és fejét egy fa alatt ülő női alak nyugtatja, simogatja ölében. A másik férfi, nyilván a szolga, kantárszáránál fogva tartja a két lovat.

Erről a jelenetről a László-legenda írott egyházi emlékei hallgatnak, képzőművészeti maradványaink, főleg régi freskóink azonban mind ábrázolják. Nagy Géza szerint ebből nyilvánvaló, hogy László-legendáinkba még archaikus pogány korból eredő mondai elemek is vegyültek. A fölismerést László Gyula újabb adatokkal és szempontokkal dolgozta ki.* A következőkben mindig az ő, illetőleg később Vargyas Lajos fejtegetéseit* követjük.

A jelenet egyik ábrázolása, a Thuróczi-krónika egykorú fametszete szerint Lászlónak a leány úgy siet a segítségére, hogy belevág a kun inába.* Ez ősi pásztor lelemény. A freskófestő néhány helyen (Sepsikilyén, Bögöz) a harcot úgy örökíti meg, hogy Lászlónak és a kunnak lovai is összecsapnak, és egymást harapva, marva vívják külön küzdelmüket. Ez László Gyula utalása szerint egyike az ősi magyar mondavilág leghatalmasabb jeleneteinek. Nem akármilyen állatok ezek, hanem egymással küzdő táltosok. Gazdáik sem közönséges halandók, hanem hatalmas hősök, szintén táltosok, a kozmikus erők: a világot formáló világosság, illetőleg sötétség, áttételben a kereszténység és pogányság megszemélyesítői, harcosai: László fehér, a kun pedig fekete öltözetben. Itt tehát szakrális jellegű küzdelemről van szó.

Nemcsak emberek, hanem lovak is viaskodnak tehát itt egymással. László lovát, Szöget – nyilvánvalóan élőszavas magyar hagyományok alapján – Bonfini, Mátyás király humanista történetírója táltosnak jellemzi. László Gyula mindebből találóan arra következtet, hogy itt táltos párbajról, kozmikus küzdelemről, a világosság és sötétség titokzatos erőinek harcáról is szó van. E keleti hitvilág népmesei emlékezete máig él.

László Gyula arra is rámutat, hogy a küzdelem végén a sebesült László fa alatt a lány ölében pihen meg, és „keres” a király fejében, mint a burkusfának árnyékában Molnár Anna Ajgó Mártonéban.* Ez a kép részben összefügg a leányrablás ősi szokásával is, amely olyan eleven volt, hogy Szent István szigorú törvénnyel próbálja megszüntetni. Játékossá vált nyomai még a közelmúlt lakodalmi hagyományaiban is fölcsillannak. Molnár Annában is először asszonyszöketésről van szó, a Kékszakáll-motívum csak később tapad hozzá.

A szibériai aranylemezen a fekvő vitéz tegezét és íját fára akasztja. Ennek változatai jelennek meg freskóinkon is. Vitkfalván a lány mögött földbe szúrt lándzsán a kun feje látható. Gyermek alakjában elröppenő lelkit az ördögök ragadják el, testét pedig hollók vájják.* Zsegrán a király feje a lány ölében, sisakja és páncélkesztyűje fára akasztva. Székelyderzsen a király kardját maga mellett szúrja a földbe. Bántornyán a leszúrt lándzsához van a kun lova kikötve. Mindenütt tehát lerakott, esetleg földbe szúrt fegyverek, amelyek keleti szimbolika szerint a hős és a leány nászára emlékeztetnek: magukra maradtak, ne zavarja őket senki. A „fejbenézés” már az utána következő meghitt, álomba ringató kedveskedés. A kereszténnyé költés folyamatának jellegzetes, de már természetesen másodlagos mozzanata, hogy a vatikáni Legendarium miniatűrjén az elfáradt László Szűz Mária ölébe hajtja a fejét.

E képekhez Vargyas Lajos szibériai török népek költészetéből számos meglepően egyező szövegpárhuzamot idéz, amelyeket középkori énekmondóink még ismerhettek, és Szent László magasztos személyére ők ruházták rá. E szövegekből az is kitűnik, hogy a fát nyilvánvalóan a népmeséinkben is fölbukkanó mitikus világfával, égígérő fával lehet azonosítani.

 

Vargyas gazdag szibériai és altáji dokumentációja tanúsítja, hogy a kozmikus hősök küzdelmének döntő pillanataiban a csodálatos világfa mindig felbukkan. A megpihenő Szent László mögött feltűnő fa és a hősnek alatta való megpihenése, illetőleg Molnár Anna burkusfája is ilyen fordulatot, megoldást jelent. Csak egyetlen párhuzamra, egy kacsinszk énekre utalunk, amelyben a hős húgát távollétében elrabolta egy ellenséges vitéz. Bátyja megy keresni világokon át. Közben két segítőtárs is csatlakozik hozzá. akikkel eljut egy kilenc sarkú vasházhoz. Ide már csak maga a hős mer belépni, ahol megtalálja ellenfelét. „A derék hős Töngüs-kán aranyágyon aludt. Hét sárga leányzó fejét tartva, tetvezte.” Ádáz küzdelem kezdődik. A hős megöli ellenfelét, végül azonban őt is majdnem elpusztítják az alvilági démonok. Táltoslova segítségért fut két társához, ezek azonban már nem akarnak rajta segíteni, és odakötözik a paripát a kilenc ágú vas vörösfenyőhöz. A táltosló elszabadul, hosszú kalandok után eljut egy másik fához, mely „egy hegyhát lábánál áll, levele arany, kérge pedig ezüst”. Ennek lábánál akart kimúlni, amikor hozzáfut egy idegen ló, melyet az égi hatalmak küldtek segíteni. Föléleszti a táltosparipát, ketten együtt megkeresik uruk ellenfelének külső életlelkét, megölik, s ezzel megmentik a hőst.

 

Közbevetőleg itt utalunk arra, hogy a tatárverő, lányért küzdő László mondája a tatároktól szorongatott középkori Oroszországban sem volt ismeretlen és hazánkból plántálódott oda. Perényi József kutatásaiból* tudjuk, hogy a mondát Pachomije szerb származású, egyik Moszkva környéki kolostorban élt szerzetese 1442 táján örökítette meg.

Eszerint Batu kán egészen Váradig nyomult előre. A várost vizek védték, lakói nem féltek az ellenségtől. Közepén mindenki csodájára egy hatalmas márványtalapzat (sztolb) állott. A pravoszlávnak is megtett László nehezen tudta hatalmas országának harcosait összeszedni. Ezért sokat sírt, böjtölt, majd a talapzathoz zarándokolt. innen látta, hogy húgát a tatárok Batu kánhoz hurcolták. Istenhez könyörgött, miközben könnyei patakokban ömlöttek a márványra. Nyomai máig ott láthatók. Ez talán a koporsajából szivárgó olajra emlékeztet. László előtt egy ismeretlen valaki, nyilván Isten angyala jelent meg és biztatta, hogy Batutól ne féljen, le fogja győzni. Ugyanekkor harci bárddal egy fölnyergelt ló is ott termett. A király nyomban ráült, majd aprítani kezdte az ellenséget. Ebben a nekibátorodott váradiak is segítettek neki. László ezután húgának megmentésére sietett. A párharcban azonban a lány a tatárnak kedvezett. Ezért László mindkettőjüknek kioltotta az életét.

A győztes királyt hívei később lovon ülve, a csodálatos bárddal a kezében rézből kiöntötték és a szobrot az említett talapzatra állították.

Perényi fejtegetéseiből kiderül, hogy Pachomije hazájából Moszkvába indulva, föltétlen megfordult Váradon és hallotta a László személyéhez, városhoz fűződő mondai hagyományokat, beledolgozván régebbi moszkvai krónikarészeket is.

A monda orosz történeti hátterét és motivációját illetőleg utalunk Perényi tanulságos előadására.

Bori Imre Hodinka Antal szövegközléséből és Perényi József fejtegetéseiből kiindulva, okosan vitatkozva úgy találja, hogy a szerb László-legenda XV. században Magyarországon élő szerb deák szerzeménye, művészi kompilációja, aki előadásába Batu kán mondáját és Szent Száva pravoszláv legendáját is beleszövi. Utal arra, „hogy a fokozatosan Magyarországra települő és török elől menekülő és a törökellenes harcokban érdemeket szerző szerb főnemesség udvaraiban és birtokain megjelennek a magyarul és latinul tudó deákok: A magyar udvarnak is vannak szerb, illetőleg szerbül tudó deákjai, mint ahogy a szerb nemesi családokat továbbra is szolgálják szerb deákok”. A szerb László-legenda keletkezését ebben a körben kell keresnünk. Nyomában válik a király a magyarok és szerbek török elleni küzdelmeiben lelkesítő példaképpé. A szerb legenda egyúttal még az élőszavas László-legendának magyar forrásokban nem található motívumait (hirtelen megjelenő csatamén, rajta a tatárverő, majd a szoboralak kezébe kerülő bárd) is megörökíti. Vajon nem vált-e a szerb legenda a későbbi idők során délszláv hősénekké?

Hadi népének László király csodatételekkel is gondját viseli. Szükségben menti meg a legendai, illetőleg mondai hagyomány szerint az éhségtől, szomjúságtól, betegségtől.

Besenyők törtek az országra és sok embert rabságba ejtettek. László üldözte őket. Seregével nagy pusztaságba jutott, ahol azonban éhínség támadt. A király földre borulva könyörgött az Úr irgalmáért, hogy aki egykor Izrael fiait égi mannával táplálta, a keresztény népet se hagyja éhen pusztulni. Imádsága végeztével szarvasok és bivalyok egész csordája termett előtte, amelyek szelíden követték őt a táborba. Ezt látva „dicsérték Istent az ő szentjében, aki által ilyen kegyelemben részesültek”. A hagyomány ősképe az Ószövetség fürj serege és mannája, amelyet Mózes könyörgésére juttat az Úr a pusztában éhező zsidóknak. Az Újszövetség öt árpakenyere és hét hala is hozzájárult a legenda gazdag középkori változatainak kialakulásához.*

László király hőse lett számos természetmagyarázó mondánknak is.

Ilyenek a Szent László pénze néven emlegetett, Erdélyben található lapos kavicsok, szaknyelven nummulitok.

Erről Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódex így emlékezik meg: mikoron az gonosz tatárokat űzné és el nem szaladhatának előtte, nagy bőséggel hányják vala el pénzt és ezüstmarhát, drága ruhákat az útakon, hogy a magyar sereg reá esvén, tovább szaladhatnának előttébb. Azt látván Szent László királ, imádságot tén (tett) és ottan bálvánnyá változának. Kinek bizonyságát vallják mindez mai napiglag es, kik Erdél fele mennek, hol ott es nagy szép kűfők vannak.

 

A mondát a tordai nép már fordítva emlegeti: a kunoktól üldözött László dobja el az aranyakat, hogy egérutat nyerjen. Ezek azonban kővé válnak a kunok markában.*

A Szent László füve (Genciana cruciata) nevét a monda szerint onnan kapta, hogy az országot mirigyhalál tizedelte. László imádságával kikönyörögte, hogy az a fű, amelyet kilőtt nyila találomra átszögez, foganatos orvossággá váljék. Így is történt, a betegek meggyógyultak tőle.*

Forrásvíz fakad lova patkójának: helyén (Püspökfürdő, Jászó, Vácszentlászló), szomjas katonái számára Mózes példájára sziklából fakaszt vizet (Nyitra, Mátraverebély, Jászódöbrő, Bene, Torda, Erdőténye, Kővágótöttös, Püspökszentlászló)*. A verebélyi palóc búcsúsok a múlt század első felében állítólag így zengedeztek a forrásnál: Szent Lászlónak szent lova, szent lovának szent lába, szent lábának szent patkója, szent patkójának szent nyoma: könyörögj érettünk.* Ez azonban nyilván kántori fikció.

Helyi monda szerint a kunok a tordai hegyekben Lászlót üldözőbe veszik, már majdnem utolérik. Imádságára azonban a hegy szétnyílik, nagy hasadék keletkezik, a kunok pedig mind a mélybe hullanak. Lovának nyolcszögű patkónyomát máig őrzi itt a Patkóskő.*

A Mecsek egyik sátor alakú sziklájának Szent László kősátora a neve. A király erre vadászott, amikor hatalmas zivatar támadt. Kísérete hirtelenében sátrat emelt, hogy meghúzódjanak alatta, de nem sokra mentek vele. Erre László letérdepelt, és segítségért könyörgött az Úrhoz. Íme: a közeli szikla hirtelen megnyúlt és fejük felé borult. Szárazon maradtak.*

Az Iváncs melletti római kori útmaradványnak Szent László útja a jellemző helyi neve.*

Láttuk, hogy László király hőse nemcsak a legendának, hanem a mondának is. Egyes odavetett följegyzésekből biztosan állíthatjuk, hogy ott élt középkori népszokásainkban is.

Úgy látszik, hogy a magyar középkorban nemcsak Szent Iván, hanem László király ünnepének vigíliáján is gyújtottak kultikus célzatú tűzet. Egy 1438. évi beadvány szerint David et Gregorius de Keures elpanaszolja az országbírónak, hogy amikor háznépükkel in vigilia festi beati Ladislai regis... circa ignem per eosdem ad honorem eiusdem sancti regis ante portam ipsorum compositum stetissent, vagyis amikor Szent László ünnepének előestéjén, az ő tiszteletére portájuk előtt tüzet raktak, egy bizonyos úr szolgái megtámadták őket.*

 

*

 

László ritkásan céhpatrónusként is föltűnik. A középkorban a pesti kardcsiszárok, a kolozsvári kovácsok, a nagyszebeni magyarszabók patrónusa. A szebeni mesterek fürdővel, vagyis kultikus tisztálkodással is megünnepelték.* Szegeden a barokk időkben sujtásos díszmagyarja miatt a gombkötők, a kezében lévő bárd miatt pedig a mészárosok választották védőszentjükül.




Hátra Kezdőlap Előre