Elek a középkor egyik legkedvesebb legendahőse volt. Történetét több magyar kódexben megtaláljuk.
A Nádor-kódex rövidebbre fogott előadása* szerint Elek Euphemianus római patrícius fia volt. Jámbor szülei sokáig gyermektelenül éltek. Amikor embörségöt ért volna, választának neki császár udvarából egy szizet, és neki adák feleségül. Annak utána, mikoron a nyugodalomnak ideje eljött volna, bemene az szent ifjú az ő mátkájával ágyasházába, holott kezdé űtet tanítani isteni félelemre és szizességnek tartására. Mely tanúságnak utána aranygyűrűjét és vitézi övének csatját, kivel övedözik vala, neki adá tartani, mondván: vedd hozzád ezöket, és tartsd nálad, amíg Úristennek kellemetös.
Elek ezután koldus képében Edessza városába zarándokolt, hol vala mü urunk Jézus Krisztusnap képe,* ki nem emböri kéz miatt vala alkotván, gyolcsba szerezvén. Szomorú atyja szolgáit szétküldte a világba, hogy keressék meg fiát. Elek látta őket, de nem árulta el magát. A szolgák visszatértek és jelentették, hogy nem találták meg. Az ő jegyöse kediglen úgy mond vala ő napának: én addiglan, míg az én édességös uram felől hírt nem hallok, miképpen a gerlice, egyedül veletök megmaradok, és veletök lakozom.
Már tizenhét esztendeig szolgált Elek Edesszában, teljesen ismeretlenül Szűz Máriának egyházánál, amikor a Boldogasszony képe megszólalt és azt mondta az őrnek, hogy hozza be az egyházba Isten emberét. Elek megijedt a hirtelen tisztelettől és hajóra szállott, amelyet a szél Rómába sodort.
Elek itt fölkereste atyját és kérte, hogy fogadja be szegényei közé. Nem árulta el most sem magát, nem ismerték föl. Imádsággal, vezekléssel töltötte minden idejét. A szolgák sokszor csúfot űztek belőle. Ismeretlenül újabb tizenhét évig él atyja hajlékában. Érezvén halálának közeledését, papirost, tintát kért, és életét írásba foglalta. Szózat hallatszott az égből, hogy keressék meg Isten emberét: Euphemianus házában lelik meg. Mikor a pápa és kísérete odaért, Eleket már halva találták. Orcája fénylenék, mint Isten angyala.
Kiderül minden. Eleket elsiratja apja-anyja. Felesége így kesereg: jaj énneköm, mert ez mai napon nagy gyászban és özvegységben maradtam, és immár nincs énneköm kire néznöm, sem szömeimet kire vetnöm. Immár elromlott éntőlem én tüköröm, és elveszött neköm reménységöm. Ez mai napon elkezdetik neköm szomorúságom, kinek vége soha nem lészön.
A halott körül csodák történnek. Annak utána a császárok hagyák, hogy bőséggel aranyat és ezüstöt hintenének el a piacon, hogy a szent testöt vihetnék a szentegyházhoz. De a nép nem gondol a pénzzel, hanem inkább nagyobban, nagyobban sietnek vala az szent testnek illetésére, úgyhogy nagy dologgal viheték Szent Bonifácius mártírnak templomába.
Ez velágból múlék ki Szent Elek Krisztosnak sziletése után háromszázharmincnyolcad esztendőben, ki mast vigadoz örökkön, örökké Úristennek előtte a dicsőséges szentökkel. Amen. Dicsértessék az Úristen.
Elek legendáját a Gesta Romanorum is számontartja.* Kódexeinkhez hasonlóan, szintén a Legenda Aurea előadását követi. Eljut a népmese világába is.
A legenda évszázados kedveltségére vall egy baranyai népmese,* amelyet nyilvánvalóan ponyvairodalmi vagy kalendáriumi olvasmány ihletett. Eszerint Dácius király három évig harcolt, amíg elnyerte felesége kezét. Nem mondjuk el a mese tartalmát minden, egyébként érdekes mozzanatát, csak annyit, hogy a király elhagyja feleségét, akivel boldogan élt. Égi szózatot hallott, hogy a Szentföldre kell mennie, ott küzdenie. A királyné, aki éppen magzatot várt, szomorúan búcsúzkodott el tőle; nem lehetett visszatartani.
A király tizenöt év múlva hazatért. Odament a templom elé, ahol a szegények várakoztak. Jött a királyné meg a fia, akik alamizsna fejében arra kérték a koldusokat, imádkozzanak, hogy az Isten a királyt segítse haza a Szentföldről.
Ezek láttára Dácius rongyos ruhában a palotába ment, és szállást kért. A királynénak megesett rajta a szíve, és a konyha mellett, egy kis szobát adott neki. A szolgáló minden nap odavitte az ételmaradékot az asztalára.
A király látta, hogy felesége és fia mindennap végigsírta az udvart, mert hírt nem kaptak róla, mégsem árulta el magát. Egyszer a szolgálótól papirost, tintát, tollat kért. Megírta búcsúlevelét és aranygyűrűjével együtt a markába szorította, majd meghalt.
Erre a harangok húzatlan szólaltak meg. A harangozó csak annyit hallott, hogy a királyi udvarban egy darab arany fekszik, de csupán a zarándokot találták meg. A gyűrűről meg az írásról ráismertek, akit annyira vártak. A királyné szívéhez kapott és mindjárt meghalt. A királyfinak a levelet meg sem mutatták, nehogy úgy járjon, mint az édesanyja. Most ő került a trónra.
A legenda szegedi tanyákon élő, elnépiesedett változata szerint* Elek kedves gyermek volt. Apja, anyja gazdagok voltak, kényeztették. Mikor legénykedni kezdett, érezte, hogy neki nem kell egy lány sem. Úgy kommendáltak neki egy lányt, azt aztán csak megszerette. Megtartották a lakodalmat. Akkor már úgy érezte, hogy nagyon szeretné a lányt. Még a menyasszonyon rajta volt a fátyol, ült egy széken. Szólt Elek: jövök mindjárt. Megszökött.
Koldusruhába öltözött. Leült a kapuba. Ott ment el minden nap a jegyese, meg az édesanyja, édesapja. Ő is epekedett utánuk. Azok meg kerestették. A koldusnak is vetettek alamizsnát, de rá se gondoltak, hogy ő az, akit annyira szeretnek, várnak.
Elek meg azért tűrt, mert Istentől üzenetet kapott: Elek, föl ne törd a zárat, vezekelned kell! Így halt meg Elek. Akkor a harangok húzatlan szólaltak, a teste meg jószagú volt. A kezében levelet találtak. Abból tudták meg, hogy Elek volt ő.
*
Elek a magyar középkorban kedvelt keresztnév. III. Béla királyunknak a bizánci udvarban Alexios volt a neve. Idehaza egyik udvari papjának is ezt a nevet adta.
A név több változatban családneveink között is megtalálható: Elek, Elekes, Elekös, Alexy.* Helynevek; Elek, Szentelek (Bihar), Szentelek (Stegersbach, 1398, Vas), Elecske (Alakšince).
Elek tiszteletét nyilván Szent Adalbert püspök hozta hazánkba, aki azelőtt az Aventinuson álló S. Bonifazio ed Alessio-apátságban élt. Elek példája ihlette Szent Imre fogadalmát is.
Középkori misekönyveink, elsőnek a Hahóti-kódex, továbbá naptáraink számontartják, kultuszának azonban alig találjuk nyomát. Ilyen az ispotályosok esztergomi házának, II. Géza alapításának egyik kápolnája,* amely nyilván még a királyi udvar hagyományait is tükrözi. A gyulai ispotály kápolnájának szintén a zarándok Elek volt a védőszentje (1523).* A lőcsei Jakab-templom Erzsébet-oltárának (1493) szentjei között ott látjuk Eleket,* talán mint az alapító névadó patrónusát. Más középkori Elek-dedikációról, ábrázolásról nem tudunk.
Tisztelete a barokkban csak közvetve született újjá, mert Imre és Alajos foglalta el helyét az ifjúi szüzesség védőszentjeinek karában.
A római S. Alessio csodatevő, Elekről nyilatkozó Mária-képét, illetőleg másolatát a jámbor hagyomány szerint még maga a szent hozta magával Edesszából az örökvárosba. A kép másolata ismeretlen körülmények között, de föltétlenül csak a barokk időkben, talán valami Róma-járó magyar pap ajándékából hazánkba, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. Erről a hazai búcsújárásról készülő könyvünkben emlékezünk meg bővebben. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a nagyszombati kép másolatai több olyan volt jezsuita templomunkban is fölbukkannak, amely mellett gimnázium is működött (Gyöngyös, Eger), de megtaláljuk a kecskeméti piarista templomban, sőt nyilván a kegyúr Velics-család buzgóságából Szarvasgede barokk kápolnájában is.
A kultuszból Eleknek, mint az ifjúság példaképének tisztelete sem hiányzott: tanúsítják Nagyszombat (1625, 1719, 1730), Zágráb (1637), Selmecbánya (1694), Kassa (1695), Eperjes (1726), Székesfehérvár (1730), Trencsén (1741), Buda (1749, 1750, 1762) iskoladrámái.*
A legendának modern költői feldolgozása Sík Sándor szép misztériumjátéka, az Alexius (1918), ami egyúttal mintha a barokk szerzetesi iskoladráma hagyományait is idézné.