Szeptember 20.

 

Euszták, előző nevén Placidus pogány katonaember volt. Tudomásunk szerint kódexirodalmunkban nem történik róla említés, azonban a Gesta Romanorum ismeri. Ennek előadásából emelünk ki* néhány részletet.

 

Plácidus egykor, midőn vadászni ment volna ki, talál egy sereg szarvasra, mellyet űzőbe vévén, egyik szarvas a többi közül legnagyobb és legtekintélyesebb kiszakad, a szolgák mind a sereg szarvas után tartanak. Plácidus pedig egyedül válik a nagy szarvas után, ki egy igen nagy erdőre viszi, mellyet minden igyekezetivel kívánt megejteni. Azonban a szarvas egy kőszikla tetőn megállapodik, kire szorgalmatoson nézvén Plácidus, a szarvai kőzött látott egy keresztet, a napnál is fényesebbet, és azon a Krisztus képit. Azonban mint régenten a Bálám szamara, megszólal a szarvas és mond: óh, Placide mit üldösz engem? Én te kedvedért jöttem. Én vagyok az, akit te tudatlanul tisztelsz. A te imádságidat és alamizsnáidat bévettem, és azt akarom, hogy ezáltal a szarvas által, akit te vadászásoddal kergetsz, hogy én is vadászással megfogjalak téged. Némellyek azt tartják, hogy a kép szólalt volna meg a szarvas szarvai közzül.

Mellyet hallván Placidus, megijed és a földre esik, és mintegy óra múlva eszére tér és mond: Uram, jelentsd meg magadat, ki vagy, aki szólasz, hogy higyjek. Én vagyok – úgymond a szózat – a Krisztus, ki a földet és az eget teremtettem…

Ezeket hallván Plácidus, ismét a földre borulva mond: elhiszem Uram, hogy te vagy, aki mindeneket teremtettél, és a tévelygőket megtéríted. Kinek felel az Úr: ha hisz (= hiszel) menj bé, és a város püspöke által kereszteltesssél meg… Te pedig holnapi napon ismét idejöjj, és én megjelenvén, megtanítalak, mit kellessék jövendőben cselekedned. Midőn ezzel Plácidus hazament volna és feleségének a dolgot megjelentette volna, mond a felesége: Uram, az elmúlt éjszaka én is illyen szózatot hallottam: te és a te férjed és a fiaid holnap hozzám jöttök. Ebből vészem már eszembe, hogy a Krisztus szólott. Felkelnek azért éjfélkor és mennek Rómába a püspökhöz, aki nagy örömmel megkereszteli őket: Plácidust Eustákiusnak, a feleségét Theopistának, egyik fiát Theopistusnak, a másikat Agapistusnak kereszteli. Reggelre kelvén, szokás szerint már Eustákius ismét kimégyen vadászni és a szolgáit a leshelyekre elküldözi. Maga mégyen a helyre, ahol látást látott volt az elmúlt nap, és ott térdre esvén könyörög, hogy az Úr megjelenjék neki. Kinek megjelenvén az Úr, mond: boldog vagy Eustákius, mert megmosódtál a szent keresztségnek vizével, és az én kegyelmességemmel az ördögöt meggyőzted. Ezután lészen gyümölcse a te hitednek, mert az ördög ellened fog harcolni, mivel búcsút vöttél tőle. Melyhez képest sokat kell néked szenvedned, hogy a dicsőségnek koronáját elnyerjed. Ennek a világnak magos polcáról leesel, mert lelki gazdagságokkal úgy bővölködhetel. Meglásd azért, hogy meg ne essél, mert a szenvedésben második Jóbnak kell lenned. De végre meglátogatlak és ismét elébbi dicsőségedre felvészlek… Ezután az Úr az égbe felemelkedik, Eustákius pedig hazamenvén, ezeket feleségének hírré teszi. A család további regényes sorsát nem részletezzük.

 

A legenda hajdanában nagyon népszerű volt. Egykori közkedveltségét a Rustán császár históriája c. verses feldolgozás (1638), illetőleg szövegváltozat is tanúsítja.*  Ismeretlen szerzőjét a kutatás Drávai Névtelen néven tartja számon.

Megjelenik a barokk jezsuita játékszínen is: Zágráb (1655), Szakolca (1748, 1749)0795. Euszták a legendájára jellemző erdőség és szarvas miatt a vadászok, erdészek, élete miatt pedig a katonák egyik kedvelt középkori patrónusa lett. Alakjával gótikus szárnyasoltárokon is találkozunk, bár Huberttől nehéz megkülönböztetnünk.

Tiszteletének első hazai liturgikus nyoma a Szelepchényi-kódexben található (nov 2.). A halottak napjának mind egyetemesebbé váló kultusza miatt kerül át a máig ismert napra.

A csúti premontrei monostort – fejtegeti Mezey László* – a mai Háros szigeten, Csepel és Budafok között IV. Béla alapította, és fia, V. István erősítette meg, a régi Szent Euszták oltalmába ajánlott nagyszigeti főesperesség helyén. Ezt nyilvánvalóan még Szent István alapította családjának eredetmondájára, a csodaszarvas történetére gondolva tette. Miután a magyar premontreiek a Boldogasszonyt és Eusztákot különösen tisztelik, a király ezt az új alapítást is Euszták oltalmába ajánlja. Sajátságos azonban, hogy a premontrei liturgia elhanyagolja Euszták tiszteletét. Mindenesetre a patrocinium a hazai premontrei monostorok között csak Csúton bukkan föl.

Mezey László e megállapításokon túlmenve, hangsúlyozza, hogy a XII. században a Kökényes-Radnót nemzetségtől alapított garábi premontrei monostornak viszont Hubert a védőszentje, akit Eusztákkal egyetemben a vadászok tiszteltek patrónusul. Legendájuk is egyezik. Nem csoda, hogy a szakrális néphagyományban alakjuk összemosódott: a garábi Hubert-titulusból Csúton Euszták lett. „A szarvas-csoda – írja Mezey – az Árpádok ősi családi birtokának egyik igen régi alapítású monostortemplomában az Euszták-patrocinium révén a keresztény kultusz formáiban és keresztény értelmezésben mutatta be a király családjának az Árpádok eredetmondáját. A király tehát midőn Eusztákra hivatkozott, és különös tiszteletéről kívánt gondoskodni, talán nem is utolsó helyen, a csodaszarvasra is gondolt… A kiöntések, holtágak és mellékágak szövevényében megbúvó kis sziget egyházak az inter meotidas paludes vadászgató, és egy másik csodálatos szarvast üldöző mondabeli hősökre is emlékeztetett.” Hozzátehetjük, a legenda a regösénekeket is ihlette.

Az Euszták, megmagyarosodott alakjában Lestár név a középkor rendi társadalmában közkedvelt lehetett. Keresztnévi használata mellett, a belőle képzett családnevek: Lestár, Lestál (Hangony), Lestyán, Lestyák is ezt igazolják.

Euszták tiszteletének hazai folytonosságát nyilván a hitújítás törte meg. A barokk időktől fogva már csak Herend templomának, Csákberény (volt Eszterházy-birtok) erdei kápolnájának patrónusa, továbbá a Tizennégy Segítőszent megújult kultuszának és közösségének egyik tagjaként tartják a jámborabb, főleg német hívek számon.




Hátra Kezdőlap Előre