Gál, Gallus, ír származású szent, már a kalandozások korából ismert St. Gallen megalapítója, esetleg névadója. Tisztelete bencés rendtársai révén nyilvánvalóan már az Árpád-korban gyökeret vert hazánkban. Erre utal a Szentgál falu, amelynek azért lett ő a védőszentje, mert a környező bakonyi ősrengeteg hasonlatos volt ahhoz a szinte megközelíthetetlen remeteséghez, amelyben Gál meghúzta magát és az állatokkal barátkozott. Legendája szerint egy medvére parancsolt rá, hogy segítsen szálfát hozni, követ görgetni a kolostor építésénél.*
A tolnai Szentgál falu emlékezetét a hódoltság óta már csak pusztanév őrzi, hasonló Szentgáloskér Somagyban, Vásárosszentgál,* Felsőszentgál (1270, 1448),* Baranyában. A név származéka a beregi Gálfalva (Gobalovica), a marostordai Gálfalva (Galeşti), a kisküküllői Vámosgálfalva (Hahnendorf, Gallendorf, Ganeşti), a liptai Gálfalva (Galovany), továbbá a zempléni Gálszécs (Sečovce). Nyilván idetartozik a Galla (Alsógalla, Felsőgalla) helynevünk is. Melich János* szerint az Alsófehér megyebeli Alsógáld, Felsőgáld, Havasgáld, másként Oláhgáld, Gáldtő falunevek is a Gál kicsinyített származékai. Melich a Kakas férfinevet, amely főleg a Berzeviczy-családra régebben igen jellemző volt, és a szebeni Kakaslalva (Hamba), szepesi Kakaslomnic (Berzeviczy-birtok), tolnai Kakasd helyneveket is a Gál, Gallus keresztnévből magyarázza.
Ebben az időben sűrűn járhatta keresztnévként is. Ebből önállósult a Gál, Gaal, Gaál, Gálos, Gálocs, Gálffy, Galló, Gajó, továbbá a szlávos hangzású Gálovics, Gallovich családnév.*
Nezsider (Neusiedl am See), Nagydaróc (Velké Darovce), Turány (Turany XIII. század), Szlaszka (XV. század), Viszolaj (Visolaj), Predmér, Nizsna (Nížna), Zsaskó (Žaskov), Komjatna régi templomainak is Gál a védőszentje. Az elenyészett bihari Véd falu egyházának (1334) is.* Feltűnő, hogy elsősorban erdővidékek faluinak a patrociniuma, ami legendájával függ össze.
Nem sikerült megállapítanunk, hogy Alsógalla barokk patrociniuma visszanyúlik-e a középkorba, a tatai bencés apátság vonzási körébe, vagy német bevándorlóktól származik.
A középkori Csanádban Apátfalva tisztelte védőszentül (1432).* A titulus nyilvánvalóan a szomszédos Csanádi bencés apátsággal függ össze. A hódoltság után restaurált egyházmegyének is van egy Gál-patrociniuma: Temesfő (Weidenthal, Brebul Nou 1879). Kiválasztásának körülményei nem ismeretesek, talán a falu bevándorolt németsége hozta a kultuszt magával. A szentet Németország számos vidékén jószágpatrónusként is tisztelték. Még emlékeznek rá, hogy Hőgyészen a Gallustag volt régebben a jószágszentelés ünnepe. Hozzáteszik: nach Sankt Gall bleibt die Kuh im Stall.
A veszprémi székesegyháznak a középkorban Gál-oltára volt,* amit talán Szentgál falu közelsége is magyaráz.
A szent nevének a gallus (kakas) szóval való egyezése, továbbá a szentgalleni kolostor könyvtárának, iskolájának nagy híre magyarázza, hogy Gál a deákok egyik középkori számontartott szentje lett, akinek nevenapján kakas-ütéssel is rekordáltak. Ez is ama középkori eredetű szokásaink közé tartozik, amelyet inkább protestánsok, főleg evangélikusok őriztek meg. Közbevetőleg megemlítjük: hogy a váradi káptalani iskola növendékei Gál napjára egy kakast vagy tyúkot adtak elöljáróiknak. A színmagyar Csepreg kakassal kedveskedett (1585) papjának Gál napján, a diákok pedig egy-egy kakast vittek a mesternek ezen a napon ajándékba: ismég minden gyermek, az mely fizet szegődség szerént, azok vagy polgárfiak, vagy nemesfiak, de nem az németek, azon Szent Gál napján egy-egy kakassal tartoznak, melyet Szent Gál kakassának hínak. Nem kappannal, arra nem erőltetheti őkegyelme, hanem az, ki jó akaratjábul olyant akar adni, szabad vele.*
*
A kakas-ütés hagyományvilágáról Újváry Zoltán írt* európai kitekintésű, értékes tanulmányt. Rámutat arra, hogy a szokás messze földön ismeretes, és vidékenként különböző alkalmakhoz, így lakodalomhoz és az esztendő számos ünnepéhez, munka végzéséhez, főleg pedig a farsanghoz, húsvéthoz, aratáshoz kapcsolódik, és eredetileg föltétlenül áldozati jellege volt. Ennek elemzése nekünk itt nem lehet célunk. Újváry összegyűjti a hazai hagyományanyagot, és európai párhuzamait. Mi itt csak azt emeljük és részben egészítjük ki, ami Gál apát ünnepéhez tapad. A kakasütésnek a szent nevenapjával való kapcsolata és iskolai ünneppé való avatása – nézetünk szerint – a szokásnak föltétlenül rangot adott, és lehetővé tette, hogy a városi polgárság körében, elsősorban evangélikus német városainkban hosszú évszázadokon át virágozzék. Említettük, hogy a deákok kakasütése a rekordáció, ünnepköszöntés egyik sajátos fajtája volt.
Első adataink Késmárkról valók (1596). Itt már tilalomról van szó. Az iskola elöljárósága a kakasütést eltiltja, mert az előkészület izgalmai elvonják a tanulókat a munkájuktól, másfelől pedig a kisebb diákokat könnyen érheti baleset.
Egy 1670. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsítja, hogy Rozsnyón Gál napján az iskolás gyermekek tanítójuknak egy-egy kakast vittek.
A besztercebányai szlovák diákság körében – nyilvánvalóan itt is hajdani német polgári hatásra – szintén ismeretes volt a kakasütés. „Minden évben – idézzük Újváryt – Gál napján tartották meg a diákkirály ünnepét. Reggel a fiatalság felnőttek kíséretében kivonult a rétre. A diákoknak szánt ajándékokat lerakták egy kör közepére. Egy kakast karóhoz kötöttek. A diákok sorra megpróbáltak a kakast leütni. A soron következő diák szemét bekötötték, kezébe pálcát adtak. Miközben a diák a kakas keresésére indult, társai a tanítóval dalt énekeltek. Aki eltalálta a kakast, kalácsot vagy kiflit kapott, aki nem találta el, szomorúan odébbállt.”
A múlt századot is megérte a brassai szász gimnázium kakasünnepe Gál napján. „Ekkor választották meg – írja forrásai nyomán Újváry – az iskolában a kakasünnep királyát. A kakasviadal és a kakaslövés keveredett itt egymással. A kitűnőbb és előkelőbb tanulók, akiket királyságra jelöltek, egy-egy kakast hoztak az iskolába, és kakasviadalt rendeztek. Akinek a kakasa győzött, az lett az ifjúság királya. A deák királyt a gimnázium birtokában levő, XVII. századból származó aranyozott rézkoronával koronázták meg. A megkoronázott királyt az iskola ifjúsága: dobosok, zenészek, a felsőbb osztályosok tógás csapata, valamint fehér ingbe öltözött diákok, akik virággal és repkénnyel feldíszített kardot tartottak a kezükben, a Szent Márton-hegyre kísérték, ahol az ünnepség második részét tartották. Az ott eleregetett szárnyasokat (liba, kacsa, tyúk stb.) a kardos csapat üldözőbe vette, és fejüket lemetszette. Három napon át (!) tartott ez a véres csata. A leölt áldozatokból lakomát csaptak, a király pedig gyümölccsel; süteménnyel és pénzzel ajándékozta meg a mészárlás résztvevőit.”
Nyilvánvaló, hogy a hétfalusi és apácai csángók kakasünnepe – tekintve, hogy évszázadokon át Brassó város jobbágyai voltak – ennek a brassai szász szokásnak átvétele. Csángóinknál azonban húsvét másnapjára tevődött át. Így van különben a Nagyszebentől függő kisded szakadáti magyar népszigeten is.
Gál a parasztéletben határnapként is előfordul. Szendrey Zsigmond idézi egy múlt századi székely naptárból (1844), hogy ezen a napon érik be a makk, és most van az évben az utolsó halászat. E tájban, Gál és Lukács körül kell Makó régi gazdái szerint szántásba fogni, az őszi búzát vetni.* Szamosháton a gálhét viszont nem alkalmas a búzavetésre, mert üszkös lesz.*