Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Márton toursi püspök a koraközépkornak egyik legnépszerűbb szentje volt. Jellegzetes régi göcseji neve Minciénmárton,^* azaz Mindszent Márton.

Pannóniában született 316 táján, meghalt 397-ben. Notker Balbulus nálunk is közismert szekvenciája is erről énekel:

A lovagkor Mártont teljesen a magáénak érezte, hiszen katona volt, mielőtt a seregek Urának hívását meghallotta volna. Elbocsátási kérelmét a császár gyávaságnak bélyegezte. Legendája szerint így válaszolt neki: ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen. Így is történt.

Márton kultusza Pannónia földjén bizonyára már a honfoglalás előtt is virágzott. Tiszteletét maga Szent István is felkarolja, amikor zászlaira éppen a hadverő Márton képét festette. Álmában látva a bessenyők támadását, így kiáltott föl: távozzatok, mert az Úr védelmemre adta Szent Mártont, aki nem engedi, hogy az igazak legelőjét pusztítsátok.^* Nem csoda, ha Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette és három napos előkészülettel is hangsúlyozta.

Királyaink öröklődő Márton-tiszteletét a budavári Nagy Kúria Márton-kápolnája (1349) is tanúsítja.^*

A magyar kereszténység bölcsője, a ma pannonhalmi néven emlegetett bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült azon a helyen, (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. Éppen ezért évszázadokon keresztül szentmártonhegyi apátság néven emlegették.

A legújabb kutatások^* viszont kétségtelenül tisztázták, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis a magyar Szombathely. Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton templomról, a régebben különálló Szentmárton falu egyházáról bebizonyosodott, hogy egyes részleteiben még a keresztény ókorban talán csakugyan Márton szülőházára épült rá. Egyik barokká alakított kápolnája helyén született volna szent. Az előtte lévő kutat már a középkorban Szent Márton kútja néven emlegették. Eszterházy Pál szerint^* ennek vizével keresztelték meg „dicsőséges Szent Mártonunkat”. Most Rumi Rajky István kútkompozíciója, modern egyházművészetünk egyik legszebb alkotása (1938) áll a helyén.

A helyi kultusz híre az Udvarba is eljutott. II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre fölmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjék a szegényekről.^*

A régi templomot 1630-ban a dominikánusok kapták meg, akik a török és reformáció után hazánkban először Szombathely városában vetették meg ismét a lábukat.^* Jótevőjük gróf Erdődy Györgyné, Batthyány Erzsébet grófnő volt, akinek áldozatkészsége lehetővé tette a templom teljes újjáépítését. Fölirata szerint:

HANC SACRAM AEDEM VOVIT ET DICAVIT

SUMTIBUS PROPRIIS DIVO MARTINO

EPISCOPO ET CONFESSORI HIC NATO

ILLUSTRISSIMA DNA DNA COMITISSA

MARIA ELISABETH DE BOTTIANI 1670.

Batthyány Erzsébet a templom mellé ispotályt is alapított (1673): Szent Mártonban fundáltassék egy spitály, kinek helyét a Szent Mártoni Prior ki mutatván, bizonyos számú koldusra fundállya és építse, kire kérem is eő kegyelmét; annak épülésére, és a koldusok eltartására rendöltem Szombathely városánál lévő két ezer forintomat, hogy annak Interessébül interteneáltassanak az koldusok… mely költ Szabad Királyi Soprony Városában ipso festo Tranfigurationis Domini Anno eiusdem. . . Én Gróff Batthyány Erzsébet...^*

Márton életrajzát tanítványa és barátja, Sulpitius Severus írta meg. Jeles papja még Bereck, róla még szó esik.

Márton először katonának ment. Katekumen, vagyis hitújonc volt, amikor legendájának legemlékezetesebb mozzanata szerint télidőben lován Amiens felé haladva, félmeztelen koldussal találkozott. Megesett rajta a szíve, és köpenyét kardjával kettévágva, felét a koldusra borította, aki a legenda szerint maga Krisztus volt. A köpeny másik felét a Merovingok nemzeti ereklyeként őrizték. Szent Mártonnak az ő kápáját – írja^* az Érsekújvári kódex – miként mondja bölcs nevű János mester, szokták az Francia királyok hadba viselni. Latin cappa nevétől származik őrzési helyének capella, őreinek pedig capellanus neve. Innen végső fokon a magyar kápolna, káplán szó is.^*

A nagy jelenet egy magyar szólást is szült, amelyet nyilván a nép ajkáról lesett el Gárdonyi Géza.^* Az a hatalmas harmadik c. regényében ezt írja: „és az a negyedik gyermek is meg fogja érteni, hogy csak Szent Márton palástját viseli.” Ez a negyedik gyermek nem attól az apától származott, mint három bátyja, mégis az ő családnevüket viseli. Itt Márton a gyermek származásának körülményeit takarja el palástjával, vagyis irgalmas szívével, nagylelkűségével.

Márton később Franciaország egyik védőszentje, egyúttal a Nyugatnak egyik legtiszteltebb patrónusa lett. Ő volt az alapítója Ligugé, főleg pedig Marmoutier bencés apátságoknak. Ez utóbbiban képződött Márton-legenda szerint a szent hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király volt.

Ennek kialakulásához tudnunk kell, hogy a Márton-legenda első regényes feldolgozását a pannóniai Hét Szent Alvó története, a Historia Sanctorum Septem Dormientium tartalmazza. Láttuk, hogy hasonló címen emlegetik az efezusi ifjak legendáját is.^*

Legendánk úgy tudja, hogy Márton hun királyoktól származik. Pannóniában Florus király uralkodott. A rómaiak azonban legyőzték, fogságra vetették. Csak úgy engedték szabadon, ha trónjáról lemond, és megelégszik a katonai parancsnok (tribunus) címmel. Legidősebb fia, szintén Florus Konstantinápolyban nevelkedik, és a császár unokahúgát, Konstanciát veszi feleségül. Pannóniában születik fiuk Florus, akit később Mártonnak hívnak, és a konstantinápolyi udvarban keresztelik meg. Amikor Tours püspöke lett, hét unokatestvére: Clemens, Primus, Laetus, Theodorus, Gaudens, Quirianus, Innocens csatlakozott hozzá, Marmoutier monostorában remetéskednek. Mind a heten egy napon halnak meg. Haláluk után nem kezdte ki őket az enyészet. Olyanok voltak, mintha aludnának. Ezért őket is Hét Szent Alvó néven emlegették. A VIII. században keletkezett legendájuk föltétlenül az efezusi ifjak épületes történetének tükröződése, bár egyik sem tesz említést a másikról.

A Márton-legendának számos koraközépkori verses francia feldolgozása is van. 1200 táján keletkezett a legjelesebb: La vie de monseignor Saint Martin de Tors, amely Péan Gatineau toursi kanonok alkotása. A XV. században misztériumjátékokat is írnak belőlük,^* amelyekben magyar vonatkozások is akadnak.

Márton hazai irodalmi élete a tiszteletére költött latin himnuszokkal, miseszövegekkel kezdődik. Egy XIII. században írt hazai kódex életét és legendáját is elmondja. Utolsó története egy magyar gróf (hungarus comes) süketnéma leányának a szent sírjánál való csodálatos gyógyulását adja elő.

Eckhardt Sándor föltevése szerint Kézait a pannóniai hun történet megfogalmazásában Márton alakja is ihlette.

Márton legendáját természetesen kódexeinkben is bőven olvashatjuk. Itt csak néhány olyan mozzanatot emelünk ki belőle, amelyek Márton ikonográfiáját, illetőleg a néphagyományt is befolyásolták.

Egy európaszerte ismert középkori exemplum, példa egy miséző pap látomásáról szól,^* amelyet később vagy Gergely pápa vagy Márton viselt dolgaival, tehát valamelyik híres, emlegetett középkori szenttel kapcsolnak össze. Így egy svájci német változat (1460) is Mártonról szól. Érthető, ha a történetet a mi kódexirodalmunk is Mártonnak tulajdonítja. Olvastatik – írja^* a Cornides-kódex (1514–19) – Szent Bereckről illyen példa, hogy mikoron Szent Márton pispek misét mondana egy időben, Szent Bereck – ki vala Szent Márton pispek diakonusa – láta pokolbeli ördögöt ülvén az oltár megett és írnya, és mikoron az ördögnek elfogyott volna hárgyája, akará az erdeg az hárgyát fogával kihúzni, hogy többet hírhatná reá. Mikoron az erdeg az hárgyát húznája, az hárgya elszakad, és az erdeg igen öté fejét hátra az fő falhoz. Mellyet látván Szent Bereck, kezde nevetni. És mikoron Szent Márton pispek kérdenéje, hogy miért nevetett volna, megmondá neki Szent Bereck nyilván. Megkérdvén Bereck az ördegget, mit írt volna, felelé az erdeg, hogy az hévságos igéket írnája, melyeket az emberek szent egyházban beszélnek. Úgy mond Szent Gergely, ha az öres (üres) igéről okot kell adnonk, az utolsó napon meg kell mértéklenönk, mennye gonoszságok következnek az sok szólásból. Szent Bernald úgy mond, ha meggondolod, mely erős számot vesznek az öres igékről, nem lészen igen utálatos teneked az szilenciom, az vesztegségtartás.

A legendának számos, máig élő, Márton személyétől elszakadt, illetőleg önállósult mondai, mesei, szólásbeli változata hallható magyar népünk, de a hazai sokacok körében is.^*

A legenda még egy másik, még jelesebb miséjéről is tud Mártonnak, amelyet Albengában mutatott be: mikoron egy jeles innepnapon – írja (1527) az Érdy-kódex^* – misét akarna szolgálni, egy szegényt elől talála, és ottan neki adá ruháját. Csak egy palástban méne misét mondani. És mikoron az egyházi népek előtt nem merészelnék levetkőzni, miért az palástnál több ruhája nem volna, az esperes egy kis kurta ruhát hoza neki, kinek hosszúsága csak térdig vala, ujja könyökig. És azonképpen felöltözvén, felálla mise mondani. Ime mindenek látására Szentlélek Úristen tűzképpen fejére szálla és belé enyészék. Mikoron kedég mezételen karjait fölemelte volna Úristenhöz, íme a szent angyalok aranyas gyengyes őtözettel belföldözék ő karjait, kikből nyilván megismertetik az ő nagy szentséges volta.

A jelenetet hazánk több középkori Márton-templomában megörökítették. Erről alább még szólunk.

A szepességi Kereszthegy (Gehol) lejtőin, Ruszkinóc közelében láthatók az Árpád-kori Sanct Merten falu romjai. A tatárok a környékbeli monda szerint az oda menekült népre rágyújtották a templomot. Úgy beszélik, hogy Márton napján az esti órákban még manapság is látni egy romok közül kiemelkedő, miseáldozatot bemutató papot.^* A mondai kép mintha Márton miséjét idézné.

Mondják, hogy a nyugati egyházban Szűz Mária után a középkorban Márton tiszteletére szentelték a legtöbb templomot. Alighanem így volt ez hazánkban is, hiszen kezdettől fogva szülöttjének is tekintette őt.

Említettük, hogy Szentmártonhegy (újabb nevén: Pannonhalma) Mártont tiszteli védőszentül, hasonlóképpen a XI. században alapított mogyoródi apátság is, amelyet Szent László építtetett a Salamonnal vívott csata (1074) emlékezetére. A másik győztes testvér, Géza viszont a Zoborhegy közelében Pográny (Pohranice) faluban alapított kápolnát Márton dicsőségére. Ő volt a patrónusa Vaskaszentmárton hajdani bencés apátságnak is (1255).^*

Nekcseszentmárton (Nasic, 1222), Zelinai Szentmárton (Belovár mellett) a johannitáké volt.

A fehérvári Márton-templomban, tehát a magyar haza társpatrónusának egyházában tették le a középkori királyaink megkoronáztatásuk után a koronázási esküt,^* amelyben az ország megvédését fogadták meg. Callimachus lengyel történetíró II. Ulászló székesfehérvári koronázását leírva elmondja, hogy a már megkoronázott király fölment a templom tornyába, és ott végezte el a négy világtáj irányában azt a hagyományos kardvágást, amellyel az ország védelmére kötelezte magát.

Ő a védőszentje a talán még szintén László királytól alapított pozsonyi káptalannak és egyházának,^* a későbbi koronázótemplomnak, továbbá Szepes káptalani, majd püspöki templomának, illetőleg a szepesi egyházmegyének, de természetesen a szombathelyi székesegyháznak és egyházmegyének, napjainkban a részben belőle kivált kismartoni (Eisenstadt) püspökségnek (1960), még tovább az egykori aradi káptalannak is.

Hazánkban nincs szent, aki templomával több városunknak, falunknak lett volna névadója, keresztapja Mártonnál:

Alsószentmárton (Baranya), Belényesszentmárton (Sinmartinul de Beius), Berettyószentmárton (Sinmartin), Borsodszentmárton, Bükkszentmárton, Csíkszentmárton (Sinmartin), Dicsőszentmárton (Tirnaveni), Drávaszentmárton, Győrszentmárton (Pannonhalma), Hegyszentmárton (Baranya), Hegyhátszentmárton (Vas), Hercegszentmárton (Baranya), Homoródszentmárton (Martinis), Kakszentmárton (Cucu Martineşti), Kebeleszentmárton (Csesztreg szomszédságában, elenyészett), Kemenesszentmárton, Kisszentmárton (középkori nevén Pusztaszentmárton, Baranya)^*, Korodszentmárton (Corovisinmartin), Kőszentmárton (1471, Szerém)^*, Kunszentmárton, Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar), Mezőszentmárton (1335, elenyészett, Fót határában)^*, Mezőszentmárton (Sinmartinul de Cimpie), Muraszentmárton (Sveti Martin na Muri), Nyárádszentmárton (Mitreşti), Őriszentmárton (St. Martin in der Wart, 1479), Peceszentmárton (Sinmartin), Pusztaszentmárton (Martineşti), Rábaszentmárton (St. Martin an der Raab, 1422), Rózsaszentmárton (másként Fancsal, Heves), Sopronszentmárton, Sorokszentmárton (1506, Bács, elenyészett),^* Sósszentmárton (Gligoreşti), Szalkszentmárton, Szépkenyerűszentmárton (Sinmartin), Szerbszentmárton (Sinmartinul, Sirbesc), Szigetszentmárton, Szilvásszentmárton (Somogy), Tápiószentmárton, Tiszaszentmárton (Szabolcs), Tótszentmárton (1496, Zala), Turócszentmárton (Turciansky Martin), Zalaszentmárton (1266), Zsitvaszentmárton (Martin nad Žitavou), továbbá Szentmártonfalva (1. 1434, Zala, Bagod mellett, elenyészett^*, 2. 1497, Baranya,^* elenyészett), Szentmártonkáta, középkori nevén Szent Márton Kátája (1467), Szentmártontorja (ma Feltorja, Háromszék),^* Szentmártonmacskás, eredetibb alakja Szent Márton Macskása (Sinmartin-Macicaş, 1310, Kolozs),^* Szentmártonbuberek (puszta Dióskál határában), Szentmártoni (Zala), Szentmártonfölde (Veszprém).^*

Márton nevét őrzi még Kismarton,^* Nagymarton (Mattersdorf), Peremarton (Veszprém), Martonos (Rács, Csík), Martonvásár, Martonfa (Zala, Baranya), Mártonhely (Vas), és talán még Martos (Martoš).

Népszerűségéről tanúskodó családnevek: Márton, Marton, Martonyi (Mártoné), Marócs, Maró, Maros, Marsa, Martos, Márta.^*

Vegyük még mindehhez azokat a helységeinket is, amelyeknek temploma Mártont ünnepli védőszentjéül.

Legelőször a győri, illetőleg a belőle és a veszprémiből kihasított szombathelyi egyházmegyének, tehát a szent szülőföldjének Márton-patrociniumait kell áttekintenünk. Kitűnő korai forrásunk Kazó István vasvári prépost egyházlátogatási jegyzőkönyve (1697–98),^* Eszerint föltétlenül középkori eredetű templommal, kápolnával, oltárral tisztelte meg Mártont Németlövő (Deutsch-Schützen), Csajta (Schachendorf), Németszentgrót (Gerersdorf), Királyfalva (Königsdorf), Nagyfalu (Mogersdorf), Pusztaszentmihály (St. Michael in Bernstein), Nagyszentmihály (Grosspetersdorf), Rábaszentmihály (St. Michael an der Raab).

Márton szombathelyi egyházmegyéjének magyar részén: Kemenesszentmárton, Nagypöse, Nagytilaj, Vámoscsalád, Sárvár, Söpte, Szombathely (dominikánusok).

A győri anyamegyében: Bágyog (középkori), Lövő (1647, később Nagyboldogasszony),^* Csún (XVII. század, később: Mihály), Rajka (1311, 1672), Halászi (1777), Kópháza (1797), Olmód, Und (1750), A burgenlandi részen: Kismarton, Nagymarton, Fehéregyháza (Donnerskirschen). A Márton-kultusz azonban a régi kiterjedésű győri egyházmegyében sokkal virágzóbb és egyetemesebb volt, mint a patrociniumok mutatják, Erről a még tárgyalandó helyi hagyományvilág győz meg bennünket.

Pannonhalmi nullius apátság: Pannonhalma, Ravazd (XI. század).

Veszprém: Ajkarendek, Ácsteszér, Bakonypölöske, Balatonudvari, Csököly (középkori), Dióspuszta, Diszel (Padányi Bíró Márton építette), Fonó, Fonyód (1749), Gerézd, Káptalantóti, Kisszőllős (1511), Óbudavár, Polány (kápolna), Pénzesgyőr, Táska. Vörs (középkori), Zalaszentmárton. Elenyészett: Kőröshegy (1102, a pannonhalmi Szent Márton apátság birtoka), Horváti (1225), Keszthely (1247), Rajk (1247), Nemesszalók (1271),^* Szárberény (1290, ma Vörösberény), Lentiszombathely (1322), Szemenye (1322), Egyházasgamás (1360, Somogyvár közelében), Csicskeszentmárton (1362, Sümeg közelében), Tóti (1372, ma: Káptalantóti), Lőrinte (1429, Devecser közelében), Magyarszerdahely (1480). Inota (1497), Muraszerdahely (XV. század).^*

Még az Árpád-kort idézi a Somlóhegy délkeleti szőlői között álló Márton-kápolna és Márton-kútja. A barokk időkben remeteség virágzott mellette. A remetét a hegyközség tartotta, hogy vihar idején harangozzon, és imádkozzék a jó termésért, szüretért.

Székesfehérvár: Szigetszentmárton (középkor), Csákberény (1775).

Pécs, a régi Pannónia keleti határán: Csúza (1301),^* Lovászhetény (régi), Pécsdevecser (középkori), Felsőszentmárton (középkori), Kisújbánya (középkori), Máriakéménd (1730), Értény (1749), Vásárosdombó (1789), Alsószentmárton (1797), Cserdi (1851), Pélmonostor (1877), Albertfalu (1887), Illocska (1892), Hercegszentmárton (1901), Nagybudmér (1908), Orfű (1909), Patacs.

Esztergom: Alistál (Hrobonovo, XV. század), Alsógyőröd (Velky Dur), Alsólopassó (Dolny Lopašov), Alsópalojta (Dolné Plachtince, 1465), Baratka (1156, elenyészett),^* Bazin (Pezinok), Bát (Bátovce, 1464), Csári (Čáry), Csesztve (1212?), Egyházhely (Kostoliste), Felsőszil (Brestovany, kápolna, 1767), Felsőzélle (Horné Zelenice), Füss (1332, elenyészett),^* Geletnek (Hliník nad Hronom, 1382), Gerencsér (Hrnčiarovce), Harádics (Hradište pod Vrátrom, 1613), Hébec (1526, elenyészett), Holics (Holič), Hollókő (XV. század), Hontnémeti (Hontianske Nemce, 1495), Komáromszentpéter (Dolny Peter), Kőkeszi (Kamenné Kosihy, 1346)^*, Kisgyarmat (Sikenička), Kisvendég (Malé Hoste), Magyargéc (1782), Mellek (Melek), Merőce (Merašice), Mizsérd (Mischdorf), Nagybárkány (1883, középkori helyén), Nagyun (Uhin), Nagyülés (Velka Lehota), Őrhalom (1937, régi helyén), Pagyár (Paderovce), Sempte (Šintava), Szárazpatak (Sucha), Szécsénke (Secianky, középkor), Szimő (Simő), Tópatak (Bansky Studenec), Udvard (Dvory nad Žitavou), Vágdebrőd (Drachovce), Verbó (Vrbec), Visegrád (1336, a hódoltság alatt elenyészett) és mindenek, előtt Pozsony, amelyről többször külön is szólunk.

Nyitra: Alsóporuba (Poruba), Dezser (Dezerice), Egyházasnádas (Podskal), Felsőelefánt (Horné Lefantovce), Ivánka (Ivančina), Nagybossány (Velke Bošany), Ösvényes (Ochodnica), Teplica, Terchova, Torna (Turna), Üreg (Jarok), Vágújfalu (Solna Novejsa), Viszocsány (Vysočany).

Besztercebánya: Bajmóc (Weinitz, Bojnice, 1224), Cserény (Čerin, XIV. század), Hrohoty, Kapronca (Koprovnica, XIV. század), Podkonic (Podkonice, XV. század), Ternye (Terna, XIV. század), Turócszentmárton (Turčiansky Martin, 1315), Végleshuta (Vyglažka Huta, 1802), Garamolaszka (Valaská, XV. század), Felsőhámor (Horné Hámre, 1734).

Rozsnyó: Homokterenye, Kerekgede (Hodejka), Martonfalva, hivatalos nevén Nemesmártonfalva (Martinová), Szkáros (Skerešovo, 1381, elenyészett), Rapp (Rapovce, 1397). Rimaszécs (Siač, XIV. század, később református templom)^*, Trizs (XIV. század, elenyészett). Ezek még középkoriak. Divényoroszi (Trhanova, 1863, régi helyén).

Szepes, Márton másik egyházmegyéje: Szepeshely (Spišské Pohradie, Árpád-kor), Petróc (Petrovce), Lucsivna (Lučivná), Hernádfő (Vikartovce), Rakusz, Tátraalja (Stráne pod Tatrani), Majorka (Majerka), Krempach (Krempachy), Podlovk, Trsztena (Trstená), Dovalló (Dovalovo), Hutti, Szentmárton (Martin, Rózsahegy szomszédságában). Szinte valamennyi középkori patrocinium.

Kassa: Buzita (1279)^* Széprét (Krásna Lúka, 1295), Hámbor (Hamborek, középkori), Héthárs (Lipany, középkori), Radács (Radačov, 1630), Lemes (Lemešany, 1635), Vörösalma (Červenica, 1734), Nagyida (Velká Ida, 1742), Kolossó (Klušov, 1752), Várjeszenő (Jasenov, 1756), Somodi (Drienovec, 1775), Kapi (Kapušany pri Prešove, 1798), Alsófricske (Fričkovce, 1812), Ferzsó (Sveržov, 1828), Licsérd (Ličartovce, 1833), Jánosvágása (Hankovce, 1836), Kerekrét (Okruhlé, 1902. A barokk titulusok jórésze is nyilvánvalóan még középkori.

Eger: Dédes (1332), Kápolna (1332), Őrös (1332), Szederkény (1332), Hosszúmező (XIV. század. elenyészett)^*, Rózsaszentmárton (1726), Bükkszentmárton (1734), Feldebrő (1750), Tarnaméra (1766), Tiszapüspöki (1769), Balaton (1775), Kunszentmárton (1784), Pétervására (1814), Bogács. Legtöbbjük még föltétlenül középkori eredetű.

Szatmár: Munkács (Munkačevo), Hosszúmező (Campulung). Valószínűleg középkoriak.

Vác: Dömsöd (1291, felújítva 1924), Szalkszentmárton (1324), Nőtincs (1415), újjászületett: 1720), Hévízgyörk (középkori), Püspökszilágy (1715), Buják (1722), Szentmártonkáta (1722), Borsosberény (1728), Alberti (1743), Isaszeg (1757), Szécsénke (Sicinka, 1895).

Kalocsa: Tataháza (1783), Bácsordas (Karavukovo, 1785), Gádor (Gakovo, 1787), Szépliget (Gajdobra, 1788).

Csanád: Csiga (1231, Csanádpalota környékén), Temesvár (XIV. század), Világos (Siria, XIV. század), Szentmárton (középkor).^* A török alatt elenyésztek. Új: Aradszentmárton (Sinmartin, 1756), Móricföld (Moriţfeld, 1819), Dézsánfalva (Dejani, 1844), Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar, 1873).

Nagyvárad: Berettyószentmárton (1213). Elenyészett: Nagyvárad (1332), Genyéte (Ghenetea, 1345), Gyúr (1295), Kövesd (Cuiejd, 1336), Váradszentmárton (Árpád-kor), és az egykori Vásári (1344) Márton titulusa.^*

A hódoltsági egyházmegyék töröktől megviselt területén a Márton-patrociniumok már csak igen szórványosan tűnnek föl, a régiek alig születnek újjá.

Erdély: Csíkszentmárton (1332), Dicsőszentmárton, Torja. Brassó egyik középkori részének Szentmárton város volt a neve. A régi Márton-templom az evangélikus szászoké.^* Elenyészett: Szentmártonfalva (1347, Magyarigen közelében).^*

Márton tiszteletére oltármestersége volt a váradi (XIV. század), gyulafehérvári (1451) székesegyháznak, továbbá Sopron (1459), Pozsony (1463), Kassa (1487) főtemplomainak.^*

Márton legkorábbi hazai patrociniumainak térképre helyezéséből lényegében az Árpád-kori magyar ökumené tárul elénk. Peremei nagyjából az akkori magyar nyelvhatárt is jelzik.^*

Most vegyük szemügyre Márton hazai ikonográfiáját.

Először kell megemlékeznünk az őrségi Mártonhely (Martjanci) Aquila Jánostól festett (1392) freskóciklusáról. A szomszédos Velemér templomában is látható Mártont ábrázoló freskótöredék (1378). Divald szerint a Héthárs Márton-templomának szentélye is falképekkel volt borítva. A pannonhalmi főmonostorban is megmaradtak Márton freskójának nyomai. A tiszteletére emelt szepeshelyi prépostsági templom, ma székesegyház, déli kapujának timpanonjában lovon ülő falképe a múlt században még megvolt. Zseliz (Želiezovce) templomában is van Márton-freskó.^*

Most azokat a szárnyasoltárokat említjük meg, amelyeket Márton tiszteletére szenteltek, és így a táblaképek jórészt az ő legendáját tárják épülésül a hívek felé.

Cserény (Čerin, 1483) képsorozata: 1. Márton és a koldus, 2. megkísértése, 3. albengai miséje, 4. beteget gyógyít, 5. elbúcsúzik tanítványaitól, 6. gyermeket gyógyít, 7. halála, 8. temetése.

Segesvár (Şighişoara, 1510) táblaképei: 1. Márton és Domonkos, 2. Márton és a koldus, 3. egy halott gyermeket föltámaszt, 4. egy akasztottat életre kelt, 5. egy haldokló asszonyt bűneitől felold.

Sövénység (Fişer, 1520): 1. Márton és a koldus, 2. egy akasztottat feltámaszt, 3. albengai miséje, 4. halála.

Egy ismeretlen helyről származó, de föltétlenül hazai oltár két táblaképe látható az esztergomi Keresztény Múzeumban: az albengai mise, meg Márton a koldussal (1490 körül).^*

Márton táblaképe föltűnik még Bártfa (1460), Csegöld (Segítőszentek oltára, 1494, Keresztény Múzeum), Felsőerdőfalva (Stará Lesná, XVI. század eleje), Kisszeben (Sabinov, 1520), Márkfalva (Jazernica Markovice, 1517), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1470), Szmrecsány (Smrečany, 1480, Miklós társaságában), Zábrezs (Zabrež, 1500 táján), Zsegra (Žehra, 1500), szárnyasoltárain.^*

Gótikus faszobrai: Bertót (Bertotovce, 1500), Cserény (Čerin, 1483), Dovalló (Dovalovo, 1520), Gánóc (Ganovce, 1480), Héthárs (1520), Kisszeben (1510), Szepeshely (1499).^*

A későbbi időkből utalunk még a pozsonyi székesegyház magyarruhás Márton-szobrára, Rafael Donner mesterművére (1733), Bágyog (1768) és a sümegi püspöki kápolna (1751) Márton-freskójára, Tiszapüspöki (1770, Kracker Lukács) oltárképére, barokk templomaink főúri magyarba öltöztetett szentjére. Csököly katolikus kisebbsége számára Padányi Bíró Márton épített névadó patrónusa tiszteletére templomot. A szentélyfreskón ő nyújtja a haldokló szentnek az égő szentelt gyertyát. Körülötte térdelő magyar nemesek. Felsőörs templomának préposti stallumát szintén ő készíttette, amikor még ezt a beneficiumot birtokolta. Támláján szintén Márton egykorú képe. Itt még csak a szombathelyi dominikánusok és a tatai templom képeire emlékeztetünk. Rumi Rajky István említett köztéri szobra mellett Kontuly Bélának a szombathelyi szemináriumi kápolnában látható freskókompozíciója (1938) századunkban is folytatja Márton hazai ikonográfiai hagyományait.

Nem lehet kétséges, hogy e régi ábrázolások egyike-másika csodatevő hírbe is került, gazdag hiedelemvilággal és legendakörrel dicsekedhetett. Ezekből sajnos, csak egyetlen egyet ismerünk,^* amely Szentmárton bihari falu hajdani premontrei kolostorkápolnájának fényes öltözetű, arany sarus Márton-szobrához fűződik.

Történt, hogy egy öreg hegedűs éhező családja számára kéregetni volt kénytelen. Nehéz útján betért a kápolnába, ahol elővette hegedűjét és keserves életét énekszóban adta Márton tudtára. Alighogy énekét elvégezte, az oltárról eléje hullott az egyik arany saru, és nagy fényesség támadt, majd a szobor is megszólalt: Menj, a saru a tiéd, maradj ezután is jámbor ember. Az öreg hegedűs örömében megcsókolta a szent lábát és hálálkodott neki; hiszen egyszerre gazdaggá tette.

Visszatérve szülőfalujába, mindjárt a pékhez ment, hogy kenyeret vihessen haza. Boldogan kérkedett a saruval: most már nem lát a család szükséget. A pék erre tolvajnak becsmérelte, és az összecsődített nép börtönbe vonszolta. A hegedűs hiába erősítgette a bíróság előtt, hogy maga Szent Márton ajándékozta a saruját neki. Nem hitte el senki, sót templomrablásért halálra ítélték.

A börtönben láncraverve siratta feleségét és gyermekeit. Majd megvirradt, és megkondult a lélekharang. Amikor a vesztőhelyre kísérték, az volt az utolsó kívánsága, hogy hegedűjét mégegyszer adják a kezébe és a kápolnába mehessen, hogy ott imádkozzék és énekeljen. Kérelmét teljesítették.

A kápolnában ismét hegedűszó mellett fordult Mártonhoz, hogy tegyen tanúságot mellette. És íme: a másik arany saru is oda hullott eléje az oltárról. A nép most ujjongva magasztalta Mártont, hogy egy ártatlan ember életét csodatételével megmentette.

Az arany saruk megmaradtak az öreg hegedűs birtokában, majd az ő végakarata szerint halála után visszakerültek Márton oltárára.

A történetben nem nehéz a luccai hegedűs, illetőleg Volto Santo vándorlegendájának meghonosítására ismernünk. Szórványos hazai vonatkozásairól Szent Kümmernis napjánál (július 20) emlékezünk meg bővebben.

A régi századokban Márton a gazdasági évnek kiemelkedő zárónapja: jobbágytartozási, tisztújítási terminus.^* A gyalui vártartomány uradalmaiban a XVI–XVII. század folyamán a földvám, vagyis földbér lerovása György és Márton napján történt. Az őszi szolgáltatást Szent Márton adaja néven is emlegették.^* Az elnevezéshez Bod Péternél^* ezt a mondai magyarázatot olvassuk: Klodovéus Frantzia Királ fogadást tett vólt, hogy a Lovát Szent Mártonnak a ajándékozza, úgy mindazáltal, hogy ha szüksége lészen reá, száz Arannyal válthassa vissza. Hartza kelletvén menni utánna küldötte a Lónak a száz arannyat, de meg-izenték a Királynak, hogy a Ló ki nem akar menni az istállóból. Küldött azért még százat s azt izente: S. Martinus bonus est in Consilio, carus in negotio. (= Szent Márton kegyes a tanácsban, drága a pénzügyletben). Hogy illyen jó eksékutor volt Szent Márton, azért rendelték erre a napra az Adónak és Adósságnak fel-hajtatását.

Mártont már a hazai középkorban a jószág egyik jeles patrónusaként tisztelték.

Ennek okát az Érsekújvári-kódex^* így adja elő: egy tehén futtatnéjék az ördögtől és mindenütt nagyon kietlenkednéjék és sokakat átaleklelne, és Szent Márton felé és ő társai felé nagy haraggal futa. És az Szent Márton kezét felemelé és parancsolá neki, hogy megállana. És az tehén indulatlan megálla. És látá Szent Márton az ő hátán ülnie egy ördeget, melyet Szent Márton megfeddvén és mondá: távozjál el az baromról és szűnjél meg ártatlan lelket futtatnod. És legottan eltávozék és a tehén leesék Szent Mártonnak ő lába előtt. És Szent Mártonnak parancsolatjára nagy szelídséggel méne az csorda köziben. Zsolozsmájában olvassuk: sacerdos Dei, Martine pastor egregie, ora pro nobis. Ez nemcsak a hívek nyájára, hanem szó szerint a jószág védelmére, oltalmazására is alkalmazható.^*

Répcevidéki néphagyomány szerint, amikor egyszer valamikor disznóvész dúlt, az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz segítségért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, és így majd meggyógyul.^*

A frissen vágott, zöldelő ág archaikus gonoszűző eszköz, amelynek használatával többek között György, Katalin, Borbála, Aprószentek napján is találkozunk. Dunántúli és burgenlandi pásztorok kezében leginkább Márton napjához kapcsolódik, de olykor karácsony böjtjén is vesszőznek vele.

Szintén a Répcevidéken a pásztorok Márton estéjén végigjárják a falut, és a házakhoz így köszöntenek be:

Vép vasi faluban^* a kanász Márton estéjén eljárja a házakat és ezt mondja: adjon Isten jó estét! Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát, békességet, lelkünknek őrök üdvősséget! Dicsértessék a Jézus neve!

Régebben így is mondták: adjon Isten bort, búzát, barackot, kurtatorkú malacot, csutoránknak feneket, hogy ihassunk eleget! Jutalmul mákos- vagy túróslepény, esetleg pénz jár nekik.

Acsád pásztorai házról-házra járnak, hosszú, lehetőleg dús lombozatú nyírfavesszőkkel. Ezek közül egyet-egyet a gazdának adnak. Ezzel hajtják ki tavasszal első ízben a disznókat a legelőre. Ha sok lomb van a vesszőn, akkor jól szaporodik a jószág. A vessző átadása a következő mondókával történik: Adjon Isten jó estét, meghoztam szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!^*

Rábagyarmaton a pásztornak minden háztól szentmártonrétes, másként mencinrétes (a Mindenszentek szóból) járt. Járandóságát nem egyszerre szedte össze, hanem beosztotta. Újévig is eltartott, amíg minden háztól megkapta. A szentmártonrétes ajándékozása Zalában sem ismeretlen.

Göcsejben Márton napján a csordás és kanász a falut végigjárva, tarisznyájába süteményt, korsójába bort kapott. Néhol bélesadó, rétespénz járt neki.^*

A hosszúperesztegi gazdasszony azért süt ezen a napon rétest, hogy – mint a faluban mondogatják – Szent Márton köpönyegét kinyújtsa, és így az ő könyörületességéből a család ne szűkölködjék és másokon is tudjon segíteni.

A szigetközi Kunsziget csordásának járandósága a pünkösdi garas mellett a mártongaras volt. Régebben a pásztorfogadás ezen a napon történt.

A jószág Márton napja táján került végképpen istállóba. A pásztorok is, főleg a nyugati részeken ezen a napon számoltak el szolgálatukkal. Egy 1649-ből fennmaradt Vas megyei pásztori céhszabályzatban^* olvassuk: Szent Márton napján… valamint régi szokás volt, most is, akiktül mi lehet, megadattassék. Sajnos, nem fejti ki, hogy mi volt a régi szakás. Sajátos rendelkezése: tartoznak ők az mezei grófok, avagy marhapásztorok minden Szent Márton napján egy böcsületes személyt magok között bíróvá tenni, és megesküdtetni is, magok közül mezei grófok közül a céhhez négy fertályos mestereket tenni.

Hasonlóképpen ünnepeltek az Eszterházy-uradalmak pásztorai is: Márton napján misére mentek, utána pedig az uraságtól, gazdáktól megkapták megszolgált bérüket. Ez sok helyen ünnepélyesen történt. Ők sem maradtak a jókívánsággal, eláldással adósok.^*

Hogy Márton napját a pásztorok valamikor nemcsak Dunántúl, hanem nyilván az egész országban is számontartották, arról egy 1725-ből származó szegedi följegyzés is tanúskodik: Csorda Pásztornak Húsvéttul fogvást Szent Márton napjáig egy pár tehéntül Alsó és Felső Városban három garas, egy kenyér és egy pénz Bocskor pénz. Palánghban pedig egy pár egy Máriás, egy Kenyér és a Bocskor Péz. Ez az adat mindenesetre szintén dunántúli hagyományra utal, hogy Márton napja valamikor Szegeden is a gazdasági évnek egyik őszi sarkköve volt.

A Márton-napi pásztorjárás és vesszőzés természetesen ismeretes a Dunántúllal szomszédos burgenlandi, sőt távolabbi németség körében is. A Martinisegen és a hozzátartozó Martinigerte, illetőleg Martinistock és az ajándékba kapott Martiniflecken, Martinistrudel hagyománya itt is él. Leopold Schmidt^* mutatja ki Boldogasszony, Ilmic (Ilmitz), Miklósfalva (Nickelsdorf), Zurány (Zurndorf), Lantosfalva (Bubendorf), Huta (Glashütten), Hámortó (Hammerteich), Fraknó (Frankenau), Öttevény (Hochstrass), Kisbarom (Klein-Warasdorf), Kabold (Kobersdorf), Lánzsér (Lansee), Léka (Lockenhaus), Locsmánd (Lutzmannsdorf), Kethely (Mannersdorf), Felsőpulya (Oberpullendorf), Doborján (Raiding), Rohonc (Rechnitz), Szalónak (Schlaining) helységekből. A szokást megtalálja még Alsóausztriában, Stájerországban, Felsőausztriában és Bajorországban is. Sajnos, mi Schmidt összefoglalásához fogható munkát egyelőre nem tudunk felmutatni, mégis hiányosnak, félreérthetőnek érezzük, hiszen egy árva szóval sem utal a szomszédos interetnikus magyar párhuzamokra, Mártonnak a hajdani magyar államban, éppen a határvidékeken virágzó tiszteletére, népi kultuszára. A Martinisegen egyébként virágzott Stájerország és Alsóausztria régi hazánkkal, a nyugati magyar nyelvhatárral közvetlenül szomszédos vidékein is. Grabner térképe szerint legközelebb nyugatra csak Bajorországban volt jelentős. Ugyanő a szokást még a Karolingok korába vezeti vissza. Ez elvégre lehetséges, mi azonban az itteni interetnikus kultusz forrásának inkább Márton szülőhelyét, ott már nyilván igen régi időktől tisztelt ereklyéjét tartjuk. Szívós életét a táj magyar főurainak, a Nádasdy-, Batthyány-, Erdődy-, Eszterházy-családnak jámborsága is táplálta.

A német pásztorok áldomásának egyébként Martinitrunk a jellemző neve, amelyről úrnapjánál szóltunk bővebben.^*

Nyilvánvaló, hogy a dunántúli hagyomány ihlette ama horvát szokást, hogy Márton napján a pásztoroknak ételt és bort küldenek ki a mezőre, amelyet a szent patrónus tiszteletére költenek el.^* A horvát hagyomány ennél a számunkra ismeretes, egyetlen adatnál természetesen sokkal gazdagabb lehet. A kutatás hanyagsága miatt nem ismerjük a Sopron környéki horvátok Mártonról élő képzetvilágát sem.

Schneeweis említi még, hogy bár Márton a nyugati egyház szentje, a farkasok ellen a szerbek is segítségül hívják: ünnepén a ház küszöbén kakast vágnak, és néhány napig nem dolgoznak. E napok neve mratinci.

Egy régi deák mondás szerint gaudia Martini: anser et amphora vini, vagyis ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén, amely az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az újesztendő kezdődött. A nagy áldomásozást az is magyarázza, hogy a középkorban a karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak következett, amelynek a németek a találó Martinifasten, azaz Márton böjtje nevet adták.^*

Martinalia Mártonról – írja^* Bod Péter – s mint Bacchanalia, s olyan második Fársáng is volt ezen a régieknél. Sült Ludat ettek s új Bort ittak:

Altera Martinus dein Bacchanalia praebet,

Quem colit anseribus populus, multaque Lyaeo

Tota nocte dieque.

Úgy tűnik, hogy ezzel a középkorias képzetkörrel, hajdani liturgikus időtagolással függ össze a múlt század végén még élő mezőkövesdi matyó hagyomány: a lakodalmakat az igazi nagyfarsang mellett Márton napja táján ülték. A Márton előttiek voltak az első lagzik, a napot követő első héten a középső lagzik, a második héten, már közvetlenül advent előtt az utolsó lagzik.^*

Az uraság többek között erre a napra is megkapta a maga feudális járandóságát. Így 1320-ban a pannonhalmi apátság szabadosai jelképes ajándékul márcot, tyúkot, libát, kenyeret, gabonát, zabot, szénát ajánlottak föl a kolostorban. Az erdélyi fejedelmek korában a jobbágyok egy-egy forintot és egy libát adtak ilyenkor földesuraiknak. A gyulai vártartományban járta a Szent Márton tyúkja (1590, 1652) is.^*

E szolgáltatási hagyomány különös szívósságra vall, hogy a monarchia idejében a pozsonyi rabbi a hitközség elöljáróságával Márton napján Bécsben (egy alkalommal a budai várban) évről-évre kihallgatáson jelent meg a király előtt. Ezüst tálcákon rituális módon metszett ludakat nyújtott át az udvari konyhának. A ludat régebben gyalogosan vitték föl Bécsbe, hogy útközben se rázkódás, se zúzódás ne érje. A kihallgatáson a rabbi engedélyt kért és kapott, hogy a királyt megáldhassa.

A szokás eredetileg nyilván a zsidóadó kötelezettségével függ össze, amelyet Márton napján, a pozsonyi főtemplom búcsúünnepén kellett leróni. A monda azonban úgy tudja, hogy Bécs ostroma alatt (1683) a pozsonyi zsidóság ludat és más egyéb eledeleket csempészett a török táboron át a nélkülöző udvarnak. Egy másik pozsonyi mondaváltozat szerint még a tatárok elől menekülő IV. Bélát vendégelték meg vele?^*

A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési szokásnak, illetőleg hagyománynak továbbélése. Aesculapius ünnepén, amely éppen erre a napra esett, liba került az asztalra. Ismeretes az is, hogy a Capitolium lúdjai ébresztették föl a fáradt őrséget, amikor a gallusok a várost éjszakának idején el akarták foglalni. Innen a lúd megtisztelő avis Martis neve, amelyből könnyen formálódott az avis Martini megnevezés. Ehhez utólagos legendai magyarázatot is költöttek: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. Ezek azonban zajgásukkal elárulták, és így kénytelen volt a püspökséget elvállalni.^*

Mindezekből érthető, hogy Márton napjának – főleg Dunántúl – a frissen tömött, szépen kihizlalt lúd volt az ünnepi eledele. A szombathelyi egyházmegye kispapjai a szent patrónus napján hagyományosan Márton lúdját ettek és bort ittak rá. Csököly katolikus templomának Márton a védőszentje. A búcsút a reformátusok is Márton lúdjával ünneplik meg, ami ősi hagyomány mellett szól. Écs falu regulája szerint aki, Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.^* Hasonló Zalalövő tanítása is: aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik. Az eredeti megfontolás nyilván az volt, hogy nem adta meg a szentnek a megillető tiszteletet, áldomást. Mohács sokácai is Márton napján ludat vagy legalább valami aprójószágot vágnak, illetőleg esznek – mint mondják: vért eresztenek –, hogy a szent megvédje a család kis majorságát a vésztől.

A bánáti bolgárok Márton lúdjának zsírját régebben eltették és orvosírnak használták.^*

Márton lúdjának több tréfás régi búcsúztatóját ismerjük. Ilyen Mátyási József „helikoni részesarató” kecskeméti népköltőnek dévajkodó versezete: Egy nyársra ítéltetett hízlalt Gunárnak Márton napi bútsúzó panaszsza, és utolsó rendelése (1789).^*

A szigetközi Kisbodak asszonyai Márton napjára tömték az első ludat. Az ünnepen ez került asztalra. A libatenyésztő asszonyok Márton napja körül misét szoktak mondatni, hogy a jövő évben is szerencséjük legyen a libaneveléshez. Akadtak öreg asszonyok, akik Márton napján szitába parazsat tettek, vízzel leöntötték, és a füstjével megfüstölték a magnak való, banyalúd néven is emlegetett tojókat, hogy a következő évben sok tojásuk legyen, és bőségesen költsenek.

Szintén Szigetközben, Halászi faluban emlegetik, hogy valamikor a bíró és egyik esküdt minden Márton napra kukoricával és dióval tömött szép kövér ludat vitt föl Bécsbe a király asztalára.^*

Nem volt módunkban tisztázni, hogy ez valóságos, kialakult szokás volt-e, vagy a pozsonyi zsidó gyakorlat mondaként való alkalmazása. A halásziak lúdjait ugyanis somorjai tikászoknak adták el a pozsonyi és bécsi fogyasztás számára. Ezek beszélhettek Halásziban a pozsonyi zsidók ősi kiváltságáról.

Dugonics jeles mondása szerint sok Szent Márton lúdja telt már el azúta,^* vagyis elmúlt, régen volt.

Csontjából, amelynek Ipolyi Arnold Márton nyerge nevét^* is hallotta, országszerte a jövő évi időjárásra jósolnak. Már Apáczai Csere Jánosnál olvassuk: Ha a Márton napja ködös, zűrzavaros tél lészen, ha peniglen hideg, száraz tél. A Márton-lúd mellye, ha világos, hó lészen, ha fekete, eső.^*

A hiedelemre a dunántúli Kisfaludy Károly vígjátéka, a Mátyás deák is utal:

„Turu: Én mondom kendnek, amint ez a lúdmellcsont mutatja, száraz telet kapunk; ni, minő veres!

Kántor: De ez a fehér folt koma, ez havat jelent. Én okos ember vagyok, ritkán csalatkozom. Minap az erdő szélén rókát láttam, s mindjárt mondottam: emberek, fagy lesz! s íme ma, Szent Márton napján szokatlan hideg is van.”

Hasonló hiedelmeket az ország minden részéből bőven lehet idézni.

Márton napjára általában megforr az újbor. Már Thuróczi János így emlegeti^* krónikájában. 1456 gazdag eseményeiről szólva ezt írja: „elkövetkezett az esztendő ama napja, midőn Szent Márton püspök alacsony emberi sárhajlékból felköltözött a magas mennyekbe, és a jóízű must borrá változik”. A bornak Szent Márton a bírája – szól^* Dugonics jeles mondása. A régi céhvilágban a jól dolgozó egri mesterlegényre mondták: megérdemli a Márton poharát. A város borából áldomásbor járt neki.^*

Külföldi párhuzamokból mi is föltételezhetjük, hogy a Szent Márton pohara hazánkban is eulógia, szentelmény lehetett. Középkori hagyomány szerint Márton Tours-i sírjától kenyér- és boreulógia fogyasztásával az ördöngősök, lázbetegek gyógyultan távoztak.^*

Bod Péter úgy tudja,^* hogy a régi franciák a részegséget Szent Márton nyavalyája néven emlegették. Kérdezi, hogy azért-e, mert az ivás katonavirtus, Márton pedig katona volt. Avagy pedig, hogy ezen a napon szoktak volt megrészegedni.

Csíkszentmárton búcsúnapján újbort isznak. Innen a patrónusnak helyi Nagypoharú Szent Márton neve.^* Szatymazi, balástyai szőlősgazdák szerint Márton napján már megforr, lehiggad az újbor. A hordóba a dugót bele lehet ütni, a borból pedig inni. Ezért tisztelték meg a Borfujtó Szent Márton névvel. Pölöskefőn is most dugják be a boroshordókat. A Kercavidéken így mondják: bepinkázzák a hordókat. Láttuk, hogy a németajkú Máriakéméndnek is Márton a búcsúnapja. Most kerül először újbor az asztalra. Ott van azonban az ó is. Kóstolgatják Mártont dicsérve, hogy melyik a jobb. Nagynyárád németsége Márton napját, bár nem ő a templom patrónusa, Fresskirchweih néven emlegeti: esznek, isznak, vendégeskednek. Ez nyilvánvalóan még a hajdani kultikus ihletésű lakmározás maradványa. Hercegszántó sokác népe szerint is Márton napjától kezdve jó a bor: od svetog Martina dobra su vina.

A bortermelő Sopronban a XVII. században a dézsmabérlők a bordézsma szedése előtt Márton napján ebédet adtak a városi tanács és a dézsmaszedő tisztviselők tiszteletére. Bor is járt nekik ajándékba.^* Nyilvánvaló, hogy a behajtás a lakoma után a Mártonra jellemző nagylelkűséggel történt.

Az áldomás német neve különben Martiniloben, amely Koren szerint a napi zsolozsma hajnali invitatorium-ától is kaphatott ösztönzést: laudemus Deum nostrum in confessione beati Martini,^* vagyis: boldog Márton ünneplésében Istenünket dicsérjük.

Mindezekből érthető, hogy a középkori kolozsvári kádár céh Mártont választotta védőszentjének.^* A hordó őseinktől borkötés néven emlegetett abroncsának Márton napjáig el kellett tartania. Így Nagybánya tanácsa előírja a borkötőknek, kádároknak (1619), hogy hordójuk úgy kössön, hogy a bor Szent Márton napjáig az ő szerencséjökre álljon.^*

Mártont más céheink is szívesen választották patrónusuknak. Így a barokk időkben a veszprémi, a tatai csapók: bizonyára Márton kettévágott posztóköpönyegére gondoltak.^* Simontornya csapó céhe is Mártont tisztelte patrónusának. Ünnepén nagymisét mondatott. A pap két ludat kapott ebédre.^* A püspök volt a védőszentje a takácsok aradi céhének is.^*

Márton napja már a telet jelentgeti. Nemcsak lúdjának mellcsontjából, hanem ünnepének időjárásából is következtetnek a télre, jövő évi időjárásra, termésre.

Bod Péter szerint szoktak jövendölni is a Szent Márton Napjáról a Parasztok, ha tisztába mégyen le a Nap, kemény tél, ha homályba, lágy tél lészen. Deák versezetbe foglalva:

November 11.