Az érintett témák
A feleltetés technikájának elsajátítása: hogyan, kitől tanulták a tanárok, maguk milyen technikát alkalmaznak, hogyan határozzák meg, hogy kit, mikor feleltetnek stb.
Milyen az attitűdjük a feleltetéshez, milyen sémák jellemzőek a tanár-diák viszonyra, milyen pszichológiai tulajdonságai vannak a tanárok szerint a felelés helyzetének a diákok szempontjából.
Miként reagálnak arra, hogy a feleltetés helyzete erőteljesen domináns szerepet ad nekik vagy kényszerít rájuk, pl. távolítják-e, s ha igen, milyen magyarázatot fűznek ehhez.
A feleltetés nyomán értékelnek. Kíváncsiak voltunk arra, hogy vajon kettéválasztják-e az értékelés során a konkrét teljesítmény értékelését a diák személyiségének, képességeinek értékelésétől.
Milyen érveket sorakoztatnak föl a feleltetés mellett.
Milyen lelki állapotot asszociálnak a felelés helyzetéhez a diák szemszögéből és a feleltetés helyzetéhez a maguk szemszögéből.
Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a fókuszcsoportos kutatás főbb eredményeit.
A feleltetés technikája
Senki sem az egyetemi képzés során sajátította el azt a feleltetési gyakorlatot, amit munkája során alkalmazott. Mindenki a hagyományra támaszkodott. Volt, aki a saját diákkori emlékeit felidézve kezdte a tantermi munkában alkalmazni, volt, aki az új iskolában a már régebben oktató kollégáitól leste el. A feleltetést tartják az értékelés alapvető formájának, minden más csupán kiegészíti ezt. Annak ellenére kitartottak ennél a felfogásnál, hogy mindkét csoportban többen is ismerték saját tapasztalatból vagy elmondásból a nyugat-európai vagy az angolszász gyakorlatot, ahol ez az értékelési forma majdnem ismeretlen.
A felelő kiválasztása. A kiválasztási technikák közös vonása, hogy váratlanul, rajtaütésszerűen érje a diákot. Itt különböző számvariációk, naptár stb. szerepeltek, amelyeknek a váratlanság mellett azt is sugalmazniuk kellett, hogy a tanár objektív, nem utazik senkire.
A felelés lezajlása. A legegyszerűbb változat, hogy a diák megkapja a tanártól a témát, és felmondja a leckét. A variációk két irányban működnek. Az egyik annak a problémának a megoldását célozza, hogy mit csináljon az osztály, mialatt valaki felel. A másik a felelés nagyon egyirányú és mechanikus voltát törekszik enyhíteni.
Attitűdök a felelés iránt
Ambivalencia. A leggyakoribb megfogalmazás azt domborítja ki, hogy a feleltetés szükséges rossz.
Tradíció. Azzal érvelnek, hogy ez így szokás, ők is így tanultak, őket is feleltették, ők is kibírták, tehát érdemes hozzá ragaszkodni.
Visszaigazolás. A feleltetésnek az a célja, hogy a tanár le tudja mérni a saját munkájának hatását. Ezzel hol kimondva, hol kimondatlanul az is együtt jár, hogy a feleltetéskor azt követeli meg, amit ő leadott, azaz, saját magát akarja visszahallani.
Bűntudatkeltés. A feleltetés intézményével lehet elérni, hogy a diák bűntudatot érezzen, ha nem tanulta meg a leckét.
Érvek a feleltetés mellett
A feleltetés melletti érveket négy csoportba sorolhatjuk:
Elősegíti a diák szellemi fejlődését. Az egyik leggyakoribb idetartozó érv szerint a diákok beszédkészsége rendkívül alacsony színvonalon áll, ezért a feleltetés mint szóbeli műfaj ennek a fejlesztését hivatott elősegíteni. Ezzel kapcsolatban majd még szó lesz az iskolai és magánbeszéd közötti szociolingvisztikai különbségről és ennek az oktatásban játszott szerepéről.
Jó eszköz arra, hogy fegyelmezett, rendszeres tanulásra szorítsák a diákokat. Ez az érvelés abból a burkolt – néha nem is burkolt – feltevésből indul ki, hogy a diákokból eleve hiányzik a belső késztetés, sőt, az nem is kelthető fel a tananyag iránt.
Felkészít az élet megpróbáltatásaira. Ez az álláspont hallgatólagosan elismeri, hogy a felelés helyzete erős stresszel jár a diákok számára. Azonban úgy véli, hogy az élet maga is tele van ilyen jellegű stresszhelyzetekkel az érettségitől kezdve a munkahelyi értékelésekig, ezért a feleltetés kifejezetten használ abban, hogy ezekre a majdani feszültségterhes szituációkra felkészíti a diákokat.
A tanár nem bújhat ki a feleltetés alól. Ez az érv a külső környezet nyomására hárítja a felelősséget a feleltetésért. E szerint az iskola, a szülők, sőt maguk a diákok is elvárják, hogy feleltessenek, mert ez a módja a jegyek megszerzésének (a dolgozat ezt nem pótolja, csak kiegészíti), már pedig jegy nélkül nincs iskola.
Mit értékelünk: a produkciót vagy a személyiséget?
A szociálpszichológia egyik legstabilabb megállapítása, hogy ha meg kell magyaráznunk, egy általunk megfigyelt ember miért cselekedett úgy, ahogyan cselekedett, akkor indokolatlanul gyakran keressük tette okát a személyiségében, s indokolatlanul ritkán vesszük tekintetbe a szituáció hatását. Áll ez a felelés helyzetére is: ha a gyerek rosszul vagy jól felel, akkor ebből hajlamosak vagyunk a jellemére, személyiségére, vagy intelligenciájára következtetni, s nem állunk meg csupán annál, hogy egy adott feladathelyzetben így és így teljesített. Ez a jelenség valószínűleg többnyire nem tudatos, ezért ritkán bukkant föl. Amikor mégis, akkor visszájáról, ennek a mentalitásnak a kritikájaként. Legjobban egy idézettel illusztrálhatom: „Nagyon kategorikusan ketté kell választani, hogy az, aki beszél és az, amit mond, két külön téma. Azt értékelem amit mond, aki beszél azt elfogadom. Ezt nem nagyon választják szét a pedagógusok, és valahol itt keletkezik egy óriási nagy görcs, hogy ez fiam egy hülyeség és te fiam hülye vagy. És innentől kezdve nem mer megszólalni, mert innentől kezdve valahol kialakul egy félsz, mert félek, hogy a véleményemet, a szövegemet rám húzzák, és amit az alapján kialakítanak rólam, olyan leszek az ő szemükben.” Ennek a
problémának
egy másik vetületét fogalmazza meg egy másik tanár: „Nemrég beszélgettem a tanítványaimmal, hogy miért olyan kukák az órán, nem nyilatkoznak meg, holott tudom, hogy tudják a választ az adott esetben, és azt mondták, hogy korábban kialakítottak bennük egy gátlást, hogy félnek hogy butaságot mondanak. Valahol azt érzem, hogy nem adatik meg nekik a tévedés joga.”
A feleltetés lelkiállapota
A legjobban azokkal a hasonlatokkal írhatjuk le a tanárok véleményét a feleltetést kísérő lelki állapotról akár az ő oldalukról, akár a diákok oldaláról, ha az általuk adott hasonlatokat idézzük. Milyen helyzet a feleltetés?
A diák helyzete:
– Mikor valamilyen ünnepségen kiállítják, hogy szavalj.
– Nagyon cikis, ki kell állni egy csomó ismeretlen ember elé, akik azt lesik mit mond, és mikor rosszul.
– Egy szál semmiben megjelenne a nyaka körül egy pici szalaggal és a Kámaszutrából fel kéne olvasni egy fejezetet.
– Mikor a gyerek áll a tornaszőnyeg szélén és lesi hogy a tornatanár hány zsámolyt tesz le, át tudja-e ugrani vagy sem.
A tanár helyzete:
– Kétségbeesett próbálkozás, lökdösni a szerencsétlent, de biztos, hogy sikerül.
– A bilin ülő gyerek fölött áll a szülő és kérdezi mit csinált.
– Középkori király, akinek a hatalmi jelvényei vannak, de ott van a csörgősipkás bolondja is.
A kommunikáció tartalmi és relációs aspektusai
Ezt a Bellack-féle kutatással illusztrált megközelítést tekinthetjük a tantermi interakció tudatos, célirányos és közvetlen oldalának. Az emberi kommunikációban szokás ezt az aspektust a kommunikáció tartalmi oldalának tekinteni, megkülönböztetve annak relációs, azaz a kommunikáló felek viszonyára vonatkozó elemektől, üzenetektől. Ennek a megkülönböztetésnek ma már klasszikus megfogalmazása a Palo Alto-i iskola kutatóihoz fűződik (pl. Reusch és Bateson, 1951, Watzlawick, Beavin és Jackson, 1967). Az üzenet tartalmi és relációs oldala gyakran nincs egymással egyértelmű összhangban. Az üzenet vevőjének következtetni kell arra, hogy a tartalmi jelentéshez kapcsolódó, azt minősítő, azaz metakommunikatív jelentés miben is áll. Az ilyen értelmezések eredményét többnyire nem mondjuk ki nyíltan, sőt gyakran nem is válik egészen tudatossá, mégis nagy befolyása lehet a viselkedésre, s az interakció folytatására. Talán legérzékletesebben egy példával lehet illusztrálni, hogy ez a két oldal miként érvényesül egy konkrét megnyilatkozásban (Giffin and Patton, 1971, 8. oldal):
Tegyük föl, hogy a férj, aki kint dolgozott a kertben, bejön a konyhába és bosszús hangon így szól a feleségéhez: – Fenébe, eltört a lapátnyél! Az asszonyban ekkor a következő gondolatmenet futhat végig:
– Beszámol nekem a lapát állapotáról.
– Tudom, hogy bosszús. Ez világos a káromkodásából és a hanghordozásából.
– Vajon engem hibáztat a lapát állapotáért? Ha engem kritizál, mit gondol, mit kellene tennem: mentegetőznöm, segíteni neki, vagy mit?
– Lehet, hogy saját magát hibáztatja és frusztrálja a törött lapátnyél. Ha így van, akkor mire kér engem – érezzek együtt vele, csak hallgassam meg, vagy mit csináljak?
– Mivel az együttélésünk során kitapasztaltam, hogy nagyon türelmetlen, ha nem megy valami úgy, ahogy kellene, valószínűleg csak felbosszantotta a helyzet és főleg azt kéri tőlem, érezzek együtt vele.
– Akkor hogyan tudom közölni vele, hogy őszintén együtt érzek – hallgassam meg csendben, ajánljam föl a segítségemet, adjak neki egy csésze kávét, adjak tanácsokat? Hogyan tudom a legjobban kommunikálni a figyelmemet, azt, hogy fontos nekem, ami vele történik?
Ha a férj azzal jött volna be, hogy – Gondjaim vannak a kertben, adj egy csésze kávét! Akkor az asszony számára egyértelmű lett volna, hogy mi a kívánsága.
A relációs aspektus és a másik önbecsülése
A társas kapcsolatokat jellemzi, hogy a felek egymással milyen hatalmi viszonyban állnak, alá- vagy fölérendeltségi a viszonyuk, vagy egyenrangúak, mekkora a rangkülönbségük; jellemzi továbbá a társas távolságuk (a közvetlen rokontól az idegenig). Ezek a dimenziók megadják azokat a kereteket, amelyek előírják a viselkedés, ezen belül a szóbeli viselkedés normáit. Ezek a keretek azonban nem merevek (még a látszólag nagyon merev társadalmakban vagy intézményekben sem: pl. börtön, hadsereg, horribile dictu iskola), hanem mindig többé-kevésbé alku tárgyai, s a feleknek az adott helyzetben érvényesülő céljainak, érdekeinek megfelelően hangolhatók. Ezt a finom hangolást szolgálják a szóbeli kommunikáció közvetett eszközei is.
Vegyük most szemügyre ebből a szempontból a tanár helyzetét. A tanár és a diák viszonya nyilvánvalóan és intézményesen nem egyenrangú: a tanár fölérendelt viszonyban áll a diákkal szemben. A társas távolság viszonylag kicsi köztük (egy tipikus, legalább egy tanévre kiterjedő kapcsolat esetében), valahol az ismerős és a barát között helyezhető el. Van tehát egy olyan norma, alaphelyzet, amit egzakt módon nehéz volna megtagadni, s ami a valóságban bizonyára ritkán fordul elő, de ami körül a valóságos kapcsolatok mozognak.
Ahogy társas érintkezéseink során mindannyiunknak, a tanároknak is gyakran kell egyidejűleg egymással ütköző célokat követniük. Lássunk mutatóba néhányat!
– Minél hatékonyabban át kell adniuk a tantárgyuk ismereteit, készségeit.
– Fel kell kelteniük a diákokban az érdeklődést a tárgy iránt.
– Önálló gondolkodásra kell a diákokat késztetni.
– Saját magukról a kompetens tanár képét kell kialakítaniuk és fenntartaniuk.
– A jó, megértő, szeretetreméltó ember képét szeretnék kialakítani és fenntartani.
– Bátorítaniuk kell a diákokat, hogy aktívan vegyenek részt az órán.
A sor bizonyára hosszan folytatható, az is biztosan függ az illető tanár személyiségétől, hogy magáról milyen képet kíván mutatni. Abban azonban nyugodtan általánosíthatunk, hogy a célok között szinte óhatatlanul van ütközés. Ezeknek az ütközéseknek a kezelését segíti a közvetett kommunikáció. Ezt mindannyian tesszük, de nem egyforma hatékonysággal, s nem mindegy, hogy öntudatlanul küszködünk velük, vagy igyekszünk rájuk fölkészülni. Ezeknek az ütközéseknek egyik fontos aspektusa, hogy a tanárnak olyan lépéseket kell tennie, amelyek adott esetben sérthetik a diák önbecsülését, ezért az ilyen esetekben a tanárok gyakran tesznek olyan verbális manővereket, amelyek az ilyen potenciálisan bántó gesztusokat enyhítik, de az is előfordul, hogy tudatosan, szándékosan, de még gyakrabban öntudatlanul a domináns helyzetükből adódóan megsértik a diák önbecsülését. Ezeket a jelenségeket magyarázza Goffman „homlokzatmunka” fogalma. Goffman rituális szabályrendszerként ragadja meg a társas interakció keretét alkotó viselkedést. Két kulcsfogalma van e rendszer jellemzésére: a vonal (line = eredetileg a színész szövegére utaló „sor” szóból, azaz, arra a szövegre utal, amit a színésznek az adott helyzetben előírt szerepénél fogva el kell mondania)
és a homlokzat (face = átvitt értelemben vett arc. Arra a kínainak tartott fordulatra szokás visszavezetni, amely a nyilvánosság előtti megszégyenülést fejezi ki: elveszti az illető az arcát). Goffman felfogása szerint minden társas helyzetben nolens volens valamilyen „vonalat viszünk”, azaz, „verbális és nemverbális cselekedetek olyan mintázatát, amelyek segítségével kifejezésre juttatjuk a szituációról alkotott nézetünket, s ezen keresztül a résztvevőkről, különösképpen pedig önmagunkról adott értékelésünket” (Goffman, 1990, 3. old.) Akarva – nem akarva, mondtuk, mert hiszen a szituáció résztvevői óhatatlanul tulajdonítanak nekünk valamilyen „vonalat”, a döntésünk legfeljebb arra terjedhet ki, hogy beletörődünk ebbe a vonalba és ezt követjük, vagy megpróbáljuk alakítani a szerint, hogy mi magunk milyen vonalat szeretnénk felmutatni. Tekintsük a társas interakció nagyon csökevényes formáját, a liftet. Beszállunk egy liftbe, ahol már mások is tartózkodnak, pl. számunkra idegen emberek. Az a vonal, amit nekünk a többiek alapértelmezés szerint (szokványos megjelenésünkre tekintettel) juttatnak, valami ilyesmi lehet: a bevett viselkedési normákat betartó ember. Ebbe beletartozik számtalan dolog, pl. hogy nem fogunk hangosan szellenteni, nem függesztjük tekintetünket feltűnően és kitartóan útitársunkra, nem
kezdeményezünk beszélgetést
útitársaink politikai nézeteiről, stb. Ilyen – jobbára öntudatlan – előfeltevésekkel élünk egymásról, útitársaink mirólunk, mi ő róluk, mi arról, hogy ők milyen vonalat tételeznek föl rólunk, s így tovább.
A homlokzat fogalma kapcsolódik a vonalhoz. Mindazon pozitív társas megítélés alá eső értékek együtteseként határozhatjuk meg, amelyeket valaki egye társas szituációban magának követel, mégpedig azáltal követeli magának, hogy egy bizonyos vonalat visz. Fenti lift példánkban ilyen pozitív érték a „bevett viselkedési normákat betartó ember” jellemzés. A homlokzat tehát egy konkrét társas helyzetben felmutatott, aktuális énkép, amihez ragaszkodunk, s amihez erős érzelmi szálak fűznek bennünket.
Már idéztük a nyilvános megszégyenülésre alkalmazott „elveszti az arcát” kifejezést, amit „homlokzat”-hasonlatunkat továbbfejlesztve úgy fejezhetünk ki, hogy „leomlik a homlokzata”. Lássunk egy hétköznapi példát. Egy férfi vacsorázni visz egy nőt, akinek udvarol. Vonalának fontos része a magabiztos, jómódú úriember képe. Ha ezek után kiderül, hogy nem tudja kifizetni a számlát, akkor az ehhez a vonalhoz fűződő homlokzata nyilvánvalóan leomlik. Ha valaki egy elismert vonalat visz, s ehhez kapcsolódik egy ugyancsak elismert homlokzata, akkor felelősséggel tartozik azért, hogy a kifejező viselkedések ezeknek megfelelő rendje (Goffman kifejezésével expressive order) fennmaradjon. Férfiúnk a vendéglőben a vonalának megfelelő stílusban fog érintkezni a pincérrel, előre fogja engedni a hölgyet, nem fog a padlóra köpni, a szokásoknak megfelelően fogja használni az evőeszközöket stb.
Vegyük észre, hogy a kifejező viselkedés rendjének fenntartása, s ami ennek feltétele, a társas interakció résztvevői homlokzatának épsége minden fél kölcsönös érdeke. A szereplők mindegyike függ a többiektől abban, hogy milyen vonalat vihet, milyen vonalat fogadnak el a részéről, s ezzel együtt természetesen függnek a többiektől homlokzatuk épsége tekintetében is. Ha az egyik szereplő homlokzata váratlanul leomlik, akkor a továbbiakban őrá nem lehet számítani abban, hogy a másik szereplő homlokzatának fenntartásában közreműködjék. Vendéglői példánkban a hölgy egyebek között mint „jóravaló férfiak számára választásra érdemes nő” szerepelt, s ez a vonala függött partnere viselkedésétől. Ha az botrányt csinál, vagy nem tudja kifizetni a számlát, akkor az ő homlokzata is veszélybe kerül. Saját homlokzata megóvása érdekében valószínűleg anyagi áldozatra is kész, s inkább titkon pénzt ad a férfinak, semhogy vállalja a férfi homlokzatának nyilvános leomlását. Hivatásos szélhámosok gyakran élnek (vissza) ezzel a mechanizmussal. A tanterem intézményesen aszimmetrikus helyzetében talán nem ilyen magától értetődő, hogy a feleknek kölcsönösen együtt kell működniük egymás
homlokzatának fenntartásában, megóvásában. Tegyük föl, hogy a tanár a szigorú, de igazságos tanár képét követeli magának, olyan emberét, aki mindig ura az érzelmeinek, nem ragadják el az indulatok, fegyelmet tud tartani az osztályban. Ezt a vonalat csak akkor képes vinni, ha az osztály is együttműködik benne, hisz annyi féle módja van, hogy gyakorlatilag büntetlenül tönkre lehessen tenni egy ilyen homlokzatot. A másik oldalról tekintve, az osztályt nyilván jobban lehet egyénenként szemügyre venni, abból a szempontból, hogy az egyes diákok milyen vonalat visznek a vagánytól a stréberig, de vannak olyan jellemzők, amelyekkel egész osztályokat szokás illetni. Az ilyen homlokzatok is együttműködés eredményei.
A társas interakció során óhatatlanul adódnak olyan helyzetek, amikor valamelyik résztvevő homlokzata, s ezáltal a kifejező viselkedés rendje veszélybe kerül. Ennek lehet oka nem szándékos ügyetlenség, lehet szándékos, rosszindulatú viselkedés, vagy lehet sajnálatos mellékterméke olyan cselekedetnek, amit valaki homlokzatot fenyegető hatása ellenére fontosnak tart végrehajtani. Ilyen esetekben fölmerül a homlokzat megóvásának igénye, hiszen mint láttuk, általában minden résztvevőnek érdeke a kifejező viselkedés rendjének fenntartása. Rövidesen látni fogjuk, hogy ebből az igényből a beszédviselkedés fontos rendezőelve következik, s a mások méltóságának tiszteletben tartását szolgáló szóbeli stratégiáknak, röviden az udvariasság szóbeli stratégiáinak egész univerzális rendszere építhető rá.
Említettük, hogy bizonyos esetekben a beszélő annak ellenére végrehajtja cselekedetét, hogy tisztában van annak a másik fél homlokzatát vagy a saját homlokzatát fenyegető voltával. Ilyen esetekben fontolóra kell vennie, hogy milyen kiigazító eljárással tudja kompenzálni az okozott homlokzatsérülést. Ahhoz, hogy konkrét homlokzatóvó stratégiákat alkalmazzunk, finomítanunk kell eddigi homlokzatfogalmunkon. Ezt a finomítást Brown és Levinson végezték el, amikor különféle nyelvekben használatos udvariassági stratégiákat vizsgáltak (Brown és Levinson, 1990). Különbséget tesznek negatív homlokzati igények és pozitív homlokzati igények között.
Negatív homlokzati igényen azt értjük, hogy minden kompetens felnőtt ember elvárja, hogy autonómiáját tiszteletben tartsák, azaz, ne próbálják olyasmire kényszeríteni, amit nem akar, vagy amit nem szándékozott megtenni, elvárja, hogy a személyes „vadászmezőjét” tiszteletben tartsák, ne háborgassák (pl. ne lépjenek be a szobájába kopogás és az engedélye nélkül). A pozitív homlokzati igény lényegében az, amit fentebb Goffman homlokzatfogalmánál tárgyaltunk: az a személyiség, konzisztens énkép, amit az adott társas szituációban magunkról felmutatunk, s az az igényünk, hogy ezt a társaság többi tagjai tiszteletben tartsák, ne vonják kétségbe, ne mondjanak, tegyenek olyasmit, ami ezzel ellentmondásba kerülne, sőt, alkalmasint fejezzék ki, hogy a számomra becses dolgok részben vagy egészben számukra is értékesek. Ha pl. az általam bemutatott képnek része, hogy rajongója vagyok a Volkswagen bogár autótípusnak, akkor pozitív homlokzatomat erősítő gesztus egy résztvevő részéről, ha hozzám fordul és megemlíti, hogy látott tegnap egy gyönyörű VW bogár cabriolet-t. Ezzel szemben ha valaki azt fejtegeti, hogy az olyan öreg vackokat, mint pl. ezek a városban szaladgáló VW bogarak, be kellene tiltani, mert szennyezik a levegőt, akkor fenyegeti
pozitív homlokzati igényemet.
A társas érintkezés során óhatatlanul sor kerül olykor olyan lépésekre, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben fenyegetik valamelyik résztvevő negatív vagy pozitív homlokzati igényét. A beszélő számára fontos lehet, hogy kérjen valamit a hallgatótól, s ezáltal sérti a hallgató negatív homlokzati igényeit, hiszen olyasmi megtételére készteti, amit máskülönben nem tenne, esetleg nem is tesz meg szívesen, de mindenképpen reagálnia kell vagy úgy, hogy engedelmeskedik, vagy úgy, hogy megtagadja a kérést, amivel azonban megint csak veszélybe sodorja a (pozitív) homlokzatát, amennyiben annak része, hogy segítőkész ember. Tehát mindenképpen lépéskényszer az eredménye még a legártatlanabb kérésnek is. Ez az aktus ezért eleve, definíció szerint homlokzatfenyegető aktus. Számos más ilyen beszédben végrehajtott cselekedetünk van. A negatív homlokzati igényeket fenyegetik pl. – a kéréseken kívül – az utasítások, a javaslatok, tanácsok (a másik kénytelen megfogadni vagy elvetni őket), az emlékeztetések (hogy a másiknak valamit még meg kell tennie), a fenyegetések, figyelmeztetések, intelmek. Ugyancsak a hallgató negatív homlokzatát fenyegetik a kínálások és az igeretek, mert azt kívánják meg a hallgatótól, hogy elkötelező nyilatkozatot tegyen, akarja-e a beszélő
részéről a szóban forgó dolgot. Végül ide sorolhatók a hallgató iránt, vagy a hallgató javai iránt kifejezett vágyak, mint pl. a bókok, az irigykedés, vagy erős érzelmek (gyűlölet, vágyakozás, stb.) kifejezései.
Hasonló lista állítható össze az olyan aktusokból, amelyek a hallgató pozitív homlokzatát fenyegetik. Fentebb már említettünk ilyeneket, s folytathatjuk a sort a kritizálással, panasszal, váddal, ellentmondással. Ide sorolható a beszélő részéről az érzelmek kontrollálatlan kifejezése, a tabu témák szóba hozatala, rossz hírek a hallgató számára, vagy hencegés, a másik státusát egyértelműen meghatározó megszólítás alkalmazása kellő alap nélkül (pl. első találkozáskor).
E töredékes listából is világossá válhatott, hogy milyen gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor szeretnénk megtenni valamit, de számolnunk kell annak a magunk és/vagy a másik homlokzatára gyakorolt hatásával, s azzal, hogy veszélybe hozhatjuk a kifejező viselkedés rendjét. Az ilyen konfliktusok megoldásának hagyományos eszköze az udvariasság. A nyelvek különféle konvenciókat alakítanak ki arra, hogy a beszélő miként csökkentheti aktusának homlokzatfenyegető hatását. Az ilyen helyzet Brown és Levinson elmélete szerint egy döntési fával jellemezhető (1. ábra). A beszélő először is dönthet úgy, hogy nagyobb kára szárinazik abból, hogy aktusával fenyegeti a hallgató homlokzatát, mint amekkora haszna abból, hogy megteszi az aktust. Ilyenkor dönthet úgy, hogy nem teszi meg a homlokzatfenyegető aktust. Pl. rá akarok gyújtani, de nincs nálam a cigarettám. A közelemben csupán egy számomra idegen, magas státusú hölgy tartózkodik. Ebben az esetben feltehetőleg inkább lemondok a cigarettáról, mintsem a hölgytől kérjek (szemben azzal az esettel, ha egy dohányos barátom társaságában vagyok).
1. ábra
A másik homlokzatának fenyegetése esetén választható stratégiák
Ha úgy határozok, hogy megteszem a homlokzatfenyegető aktust, akkor most arról kell döntenem, hogy vállalom-e érte a felelősséget. Ezt azzal a hasonlattal fejezhetjük ki, amikor a riportalany egy ponton azt mondja a riporternek, most kapcsolja ki a magnót, mert ezt csak bizalmasan mondom. Tehát nem vállalja a nyilvános felelősséget. Megtehetem, hogy a homlokzatfenyegető aktust nem hajtom „nyilvánosan” végre, pl. nem intézek egyértelmű kérést a hallgatóhoz, hanem csupán valamilyen kétértelmű, szükség esetén tagadható utalást teszek, amivel megadom a hallgatóm számára a lehetőséget, hogy elértse a célzást és mintegy önként elébe menjen óhajomnak, vagy mindketten úgy tehetünk, mintha mi sem történt volna. Ezt a megoldást nevezhetjük „mikrofon mellé” stratégiának. Képzeljük el a következő családi jelenetet! Férj este látogatóba akar menni a feleségével a barátjáékhoz. A feleségnek ehhez nincs kedve, de ha ezt nyíltan kimondja, azzal fenyegeti férj homlokzatát. Feleség a műsort nézegetve megjegyzi, hogy kivételesen milyen kitűnő műsor van ma a TV-ben. Mondhatjuk, hogy ezzel „mikrofon mellé” azt üzente a férjének, hogy inkább maradjanak otthon.
A beszélő dönthet úgy, hogy vállalja a homlokzatfenyegető aktust és „mikrofonba” beszél. Ekkor számolnia kell a hatással, s el kell döntenie, hogy kívánja-e előre ellensúlyozni, orvosolni a homlokzatfenyegetést, vagy sem. Dönthet úgy, hogy nem próbálja orvosolni (pl. mert akkora a rangkülönbség, vagy olyan szoros a viszony a beszélő és a hallgató között, hogy erre nincs szükség). Ha úgy határoz, hogy tesz valamilyen orvosló lépést, akkor azt kell eldöntenie, hogy ezzel a hallgató pozitív homlokzati igényeit vagy a negatív homlokzati igényeit támogatja-e meg.
A pozitív udvariassági stratégia alkalmazása esetén a beszélő előre „homlokzatot ad” a hallgatónak, megerősíti annak énképét, s ezzel ellensúlyozza az elkövetni szándékozott homlokzatfenyegetést. Egy nő pl. sok féle szívességre megkérhet egy nála magasabb státusú férfit is azáltal, hogy a „férfiasság” homlokzatát erősíti nála (apellálhat ara, hogy erős, bátor, ügyes stb.). A negatív udvariassági stratégia ezzel szemben arra irányul, hogy a beszélő biztosítsa a hallgatót, hogy nem áll szándékában csorbítani autonómiáját, hogy pl. a kérést valami olyan kényszer hatására teszi, ami ellen nem tehet semmit, s ezáltal elhárítja magától a kényszerítés aktusát.
A döntési fából világosan kiderül, hogy három olyan stratégia van, amikor valamilyen nyelvi leleményre, fordulatra van szükség az udvarias megnyilatkozáshoz: a mikrofon mellé stratégia esetében és a pozitív illetve negatív udvariasság esetében. Ezeket a stratégiákat azután tovább finomíthatjuk, amíg eljutunk a konkrét megnyilatkozásig. Brown és Levinson összehasonlító nyelvészeti vizsgálatuk eredményeként kidolgozták e stratégiák rendszerét. Három tényező befolyásolja, hogy az adott szituációban melyik stratégiához folyamodunk:
– a felek társadalmi távolsága (pl. rokonoktól idegenekig),
– a felek hatalmi helyzete,
– az adott cselekedet vagy megfogalmazás mennyire számít tolakodásnak az adott kultúrában.
Ha pl. kicsi a társadalmi távolság (az illető diák a tanár unokaöccse), és számottevő a hatalmi különbség (tanár-diák intézményes viszonya), akkor választható olyan stratégia, amely kevésbé udvariasnak, „tolakodóbbnak” számít az adott kultúrában, mint az a stratégia, amit egy idegen diák választhat. A tantermi helyzet definíciójából következik, hogy a tanárnak az órai munkával kapcsolatos utasításai nem számítanak „tolakodásnak”, s így ezek nem is fenyegetik egyik fél homlokzatát sem, ezért ezeket orvoslás nélkül a mikrofonba hajthatja végre. A feddés, a bírálat ugyanakkor olyan mértékben fenyegeti a másik fél homlokzatát, hogy a tanteremben is indokolt orvosláshoz folyamodni.
A tanár homlokzatóvó vagy homlokzatfenyegető gesztusai a tanteremben
Ha most visszatérünk a feleltetés helyzetére, s megvizsgáljuk, milyen veszélyek leselkednek a diák homlokzatára, akkor fel tudjuk vázolni a nyelvi viselkedés azon jelenségeit, amelyek indokolatlanul fenyegetik a diák homlokzatát, s így végső soron a tanár dolgát is megnehezítik. Azokat a stratégiákat is vázolni tudjuk, amelyekkel ezek a nem kívánatos mellékhatások elkerülhetők.
A kérdezés pragmatikája szerint a helyénvaló kérdés akkor szerencsés, ha bizonyos feltételeknek megfelel. Ilyen feltétel, hogy
– a kérdező nem tudja a választ, vagy eldöntendő kérdésnél nem tudja, hogy igaz-e az állítás
– a kérdezőnek szüksége van a kért információra.
Vannak további feltételek is, de ezek azok, amelyeknek a feleltető kérdés nem felel meg. Ez a helyzet azt eredményi, hogy ebben a beszédszituációban a tanár és a diák viszonya szélsőségesen aszimmetrikus: a tanár csak azért kérdez, hogy megleckéztessen. A tanár eleve adott szakértői hatalmát ez a helyzet még inkább felfokozza, nem utolsó sorban a miatt a jól ismert szociálpszichológiai jelenség miatt, hogy a kérdezőt általában dominánsabbnak és intelligensebbnek észleljük. A feleltetés helyzetében az ilyen és hasonló pragmatikai és szociálpszichológiai hatások mellett ott van az is, hogy maga az intézmény előfeltételezi a bizalmatlanságot a diák iránt: abból indul ki, hogy csak akkor tanul, ha számon kérik. Ez is durván sérti a diák önbecsülését, csak az enyhít rajta, hogy a tanár intézményes hatalma és a konvenció szentesítette. A diák önbecsülését veszélyeztető, kiszolgáltatott helyzeten azonban ez sem változtat. A tanárnak tehát, ha nem tud vagy nem akar kibújni a feleltetés kötelezettsége alól, akkor valamiképpen kezelni kell a helyzetet. A diák személyiségére nézve romboló hatásúnak tartom azt a stratégiát, amely tovább fokozza a helyzet aszimmetriáját. Ezeket súlyosbításnak nevezzük. A másik stratégia az, ha a tanár a
diák
számára enyhíteni törekszik a helyzet megalázó voltát. Lássunk ezekre példát. A példák 1993-ban budapesti középiskolai tanítási órákon rögzített anyagokból származnak.
Súlyosbító stratégiák
Csak egy jó válasz lehetséges. A tanár érzékelteti, hogy csak egyetlen helyes választ fogad el, a diák saját szavait nem tekinti megfelelő válasznak akkor sem, ha tartalmilag kevéssé kifogásolható. Az ilyen szómágiának egyetlen társas funkciója a tanár korlátlan hatalmának rutinszerű kifejezése.
Tanár: Miért nem lehet tökéletes térképet készíteni?
Diák: Mert a Föld gömb alakú, nem teljesen gömb alakú, pontosan nem lehet… Tanár: Ha teljesen, tökéletesen gömb alakú lenne, akkor sem lehetne pontosat. Diák: Nem lehet kivetíteni egy gömböt síkba.
Tanár: Itt van a térképen, mindegyik ki van vetítve síkba.
Diák: De úgy nem lehet, hogy pontos arányokat adjon.
Tanár: Ez a kérdés, hogy miért nem? Tehát lehet térképet készíteni, de miért nem lehet tökéleteset? Mindent elmondtál most már, csak azt nem, ami válaszadáshoz szükséges. Eszter segíts, légy szíves! Hallottad, mi volt a kérdés?
Diák: Igen.
Tanár: Tehát miért nem lehet pontos térképet készíteni? Bori? Ezt olvasod?
Diák: Igen.
Tanár: Sikerült? Nem sikerült? Adrienn! Nagyon nagy problémák. Az a baj, hogy már ötször megbeszéltük. Tessék, Marci!
Diák: (csend)
Tanár: Kicsit messze ülsz az eseményektől. Dani, te itt ülsz a közelben.
Diák: (valamit makog)
Tanár: Ezt már a többiek, akik figyelnek egyébként már vagy háromszor hallották. Tessék.
Diák: Mert… a három dimenzió…
Tanár: Tehát kétdimenziós síkra nem lehet torzulásmentesen kiteríteni. Ez nem hangzott el. Pontosan. Négyes a feleleted.
Lehet érvelni a mellett, hogy tudni kell a „dimenzió” szakkifejezéssel megfogalmazni a választ, de az adott térképészeti probléma szempontjából tökéletesen helyénvaló az a magyarázat, hogy gömböt nem leltet torzításmentesen a síkba vetíteni. A tanár nem ismeri el, hogy ez is helyes megfogalmazás, hanem azt közli, hogy pontosan a lényeg nem hangzott el, azaz, eleve rossznak állítja be a választ. Mivel minden józan megfontolás szerint helyes a válasz, a többieknek is nehezére esik kitalálni, mire gondol a tanár. Így rendre felsülnek, amit a tanár kritizálással, szarkazmussal büntet, bűntudatot kelt, szemükre hányja, hogy nem figyelnek stb. Ráadásul a tanár helyes válaszában tautológia van: a sík definíció szerint két dimenziós. Ezek a mozzanatok mind a diák önbecsülésének sárba tiprását eredményezik, jóllehet a tanár számára ez egyáltalán nem volt tudatos, sőt, megkockáztatom, nem állt szándékában.
Gúnyolódás. A tanár a választ nem tartja kielégítőnek és ennek a tárgyilagostól eltérő elítélő, kritizáló, gúnyos módon ad hangot. A homlokzat durva megsértése.
Példák:
– Látom egyeseknél meglepetést okozott.
– Bori, szerinted meddig kellett megtanulni ezt az anyagot mára? Jó, örülök, hogy egyetértesz velem.
– Örülök, hogy elfordítottad a térképet és én nem látom.
– Ügyesen fedezed a térképet.
– Anita, látom éppen tanulsz, elnézést, hogy megzavarlak ebben.
– Áron te mit írsz most? … Itt voltál a múlt órán? Képzeld el, a múlt órán erről volt szó. Örülök neki, hogy te kétszer írod le ugyanazt a dolgot.
Személyre irányuló kritika. A nem kielégítő válaszra adott tanári reakció azt implikálja, hogy a bírálat nem csupán az aktuális, egyszeri választ érinti, hanem a diák személyiségére, intelligenciájára, műveltségére ill. annak hiányára is vonatkoztatható.
Példák:
– Ez úgy látszik magas.
– Nagyon nagy problémák. Az a baj, hogy már ötször megbeszéltük.
– Hát-tal nem kezdünk mondatot.
– Hallottad tőlem már ezt a sok -e-t? Soha. Amikor egyaránt lehet használni „e” és „ö”-t, én mindig az „ö”-t használom.
Mindenáron fenntartani a tanári tekintélyt. Előfordul, hogy a tanár valamiben téved. Ha nem ragaszkodik a helyzet aszimmetrikus hatalmi viszonyaihoz, akkor minden további nélkül elismerheti. Előfordul azonban, hogy szinte nevetséges mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza, tévedhetetlen legyen.
Példa:
– [a diákok jelzik, hogy már kicsöngettek, a tanár ugyanis egyértelműen nem vette észre]
– Elnézést kérek. Örülök, hogy észrevettétek két perc után.
Első reflexével elismeri, hogy nem vette észre a csöngetést, de utána gyorsan hozzáfűz egy gúnyos megjegyzést, amivel a diákokat hibáztatja, mintha csak két perc eltelte után vették volna észre, és ők volnának a hibásak, hogy későn figyelmeztették.
A szókratészi kérdezés. Az erre vonatkozó szabályt a szociolingvisztikában Labov és Fanshel fogalmazták meg (Labov és Fanshel 1995). Ennek az a lényege, hogy egy válasz ellenére a másik fél megsértése nélkül tovább lehet kérdezni, ha hozzáteszünk valamilyen további információt az elhangzotthoz és ennek fényénél újra föltesszük a kérdést. Ez akkor is alkalmazható, ha a másik arra hivatkozva tagadja meg a választ, hogy nem áll rendelkezésére a szükséges információ, és akkor is, ha a válaszát a teljes válaszként adja, de ezt a kérdező nem ismeri el teljes válasznak. A feleltetés sajátos helyzetében ennek az eljárásnak van egy konstruktív változata, amikor a tanár arra törekszik, hogy a lényeges vagy szabatos megfogalmazást hívja elő a diákból, s van egy tekintélyt, fölényt hangsúlyozó változata, amikor a tanár a saját szavait próbálja kihúzni a diákból. Lássunk erre a két változatra egy-egy példát!
Példa:
– Tanár: Pontosan. Úgy jöhetnek létre. De én nem azt kérdeztem, hogy hogy jöhetnek létre, hanem hogy milyen képződmények szerintetek? … Ezek szélfajták valóban, de még mindig nem válaszoltatok a kérdésre … Olyan is lehet. Na, te már nagyon közel vagy hozzá, Petra … Emese. Légörvények. Légörvények. Ezt a szót akartam hallani.
– Tanár: Mondd, hogy nem tudod. Csak egyetlen egy jelzőt kérek. Milyen törvények ezek a törvények? Diák: Zsarnoki. Tanár: Zsarnoki törvények. Így van, tehát akkor a zsarnok törvény, ezt már a görög történelemből is ismernünk kell, nem egyszerűen csak az Antigoné kérdése. Tehát zsarnoki törvény. Nem nevezhetjük emberi törvénynek; zsarnoki törvénynek. Melyik a másik törvény, ezt kellett volna először említeni. Tamás! Diák: A lelkiismereti törvény, ami felébreszti a lelkiismeretet, a szeretet ………… Tanár: Így van, a szeretet, a szép barátság, a lelkiismeret törvényével. Még egy van, amit hozzátehetnénk. Diák: Emberség. Tanár: Az emberség törvényével. …
Az első példában a légörvény szakkifejezésre volt a tanár kíváncsi, s ezt igyekszik a szókratészi kérdezés módszerével előhívni, miközben folyamatosan elismerő visszajelzésekkel enyhíti a válaszok visszautasításának homlokzatromboló hatását. A második példában nem ilyen egyértelmű a helyzet. Itt is, és más példákban is a tanár arra törekszik, hogy a saját szavait, saját megfogalmazását papagájhűséggel kapja vissza, s a szókratészi kérdezés módszerét ennek szolgálatába állítja. Az osztálynak, mint egy szavalókórusnak, beintésre mondania kell a tanár szerint helyesnek tartott szót.
Enyhítő stratégiák
A tanár jelzi, hogy az a természetes, ha nem tökéletes a válasz, hiszen azért vagyunk az iskolában.
– Nem, más kontinens. Ennyit azért segíthetek, ez olyan, ami mostanság nem volt kérdés.
– Most lehet, hogy nem voltál itt, s persze nem emlékszel rá.
Jelzi, hogy más helyes választ is elfogad, mint azt amelyet elvárt.
– Most szeretnék saját tippet hallani. És igazából az lenne jó, ha indoklást fűznél a tipphez.
Olyan homlokzatóvó gesztusokkal él, amelyek erősítik a diáknak azt az érzését, hogy attól még nem kell magát szégyellnie, ha történetesen nem tud valamit, vagy rossz választ ad.
– Kriszta valamit tud, csak nem figyelt. Figyelni is kell.
Egyértelműen jelzi, hogy a felelet bírálata sohasem vonatkozik a diák személyiségére, hanem csak a konkrét válasz helytelen voltát konstatálja.
– Szabolcs, ez sajnos teljesen semmi. Ötös dolit írtál és egyesre feleltetlek. Ez teljesen lehetetlen…
– Az igazság szerint nagyon nehéz ezt fölértékelni. … Maradjunk a négyesben. Nem volt messze az ötöstől, de valahogy mégis. A felelet jó volt, csak ezt itt eltévesztetted.
Stratégiamentes megnyilatkozások
A tanár a maga számos módon megalapozott hatalmánál fogva, a viszony természetes aszimmetriájára építve megteheti, hogy a hétköznapi, egyenrangú helyzetben alkalmazott udvariassági stratégiákat sem használja. E helyett „orvoslás nélkül” a mikrofonba teszi meg a potenciálisan homlokzatfenyegető beszédaktusait. Éppen ezért a szokványos udvariasság a diákok homlokzatát, önbecsülését emelő, s így határozottan pozitív gesztusok.
Példák:
– Mind a három fajtára legyetek szívesek egy példát mondani!
– Kik használják a topográfiai térképet?
– Na, tehát azt szeretném megkérdezni, hogy a különbség az első- és másodrendű kötések között?
– …de a végét nem hallom. Ne haragudj, nem értettem a végét.
– Fejtsd ki légy szíves bővebben.
Ezek tehát a tárgyilagos interakció hétköznapian udvarias, s ezért nagyon pozitív példái. Végül még egy pozitív hatású stratégiamentességre szeretném felhívni a figyelmet. Amikor valami olyan problémája van a tanárnak, ami nem egyértelműen szankcionálandó rosszaság a diákok részéről, de neki gondot okoz, ő nem akarja eltűrni, akkor a tipikus reakciója az, hogy minősíti a diákok magatartását. Ha ezzel szemben a saját reakciójának ad nyílt és őszinte hangot, akkor ezzel olyan gesztust tesz, ami csökkenti a hatalmi aszimmetriát.
Példa:
– Ne keseríts engem! Ébresztő!
– Ezt ne csináljátok! Nem tudom, ki nyikorog, de nem bírom.
