Bodrogi Tibor: Mesterségek, társadalmak születése

Társadalom

Arisztotelész az embert zoon politikonnak, társaságban élő állatnak nevezte. Valóban, történeti tudásunk és a mindennapi élet tapasztalatai azt mutatják, hogy az ember lényegéhez tartozik a társadalomban élés. Születésünkkor azonnal egy társulási forma, a család részévé válunk; ahogy növekszünk, úgy tágul kapcsolataink köre is, és egyre több és több viszonyt alakítunk ki embertársainkkal. A család, majd a rokonság szűkebb köre után az iskolában kerülünk meghatározott viszonyba másokkal, és már itt tapasztalhatjuk az emberi viszonyok egymástól tartalmukban is eltérő formáit. Más viszony fűz a tanítóhoz, más az osztály tagjaihoz, más a többi, magasabb vagy alacsonyabb osztályok tanulóihoz stb. Az iskolából kikerülve újabb viszonyok alakulnak ki köztünk és embertársaink között. Munkahelyünkön, egy bizonyos munkaszervezeten belül helyezkedünk el, ahol pozíciónkat az szabja meg, hogy a termelési folyamatban milyen feladatot végzünk el. Ezzel párhuzamosan alakulnak ki egyéb kapcsolataink; hajlamainknak, érdeklődési körünknek megfelelően sportegyesületben, színjátszó körben, klubban építünk ki viszonyt hasonló hajlamú társainkkal, érdekünk védelmére szakszervezet tagjává leszünk stb.

Ha tehát egy adott pillanatban számba vesszük azokat a kapcsolatokat, melyek embertársainkhoz fűznek, azt látjuk, hogy számos kör metszőpontjában állunk. E kapcsolatkörök között szerepel az a család, melybe beleszülettünk, és amelynek gyermekként vagyunk tagjai; az a család, amelyben férjek, feleségek és szülők vagyunk; a rokonsági kör, vérrokonainkat és házastársunk révén házassági rokonainkat is belefoglalva; a munkahelyünkön kialakult viszonykör, amely helyünket meghatározza a munkaszervezetben; szomszédsági, baráti, politikai és egyéb kapcsolataink stb.

E kapcsolatok részben esetlegesek, részben állandóak: a társadalom által szentesített, intézményesített jellegűek. Ha pl. társasutazáson veszünk részt, akkor először teljesen ismeretlen emberekkel kerülünk össze, akikhez kezdetben csak az fűz, hogy azonos célt tűztünk ki hosszabb-rövidebb időre magunk elé. Az utazás során – képzettségünknek, foglalkozásunknak, hajlamainknak stb. megfelelően – a csoport tagjaival más és más viszonyt építünk ki, és ennek megfelelően a csoporton belül újabb, kisebb csoportok alakulnak. Ezek a kapcsolatok azonban időlegesek, az utazás végeztével általában felbomlanak, mivel a résztvevőket csak meghatározott időre kapcsolta össze közös cél. A közöttük fennálló viszony nem állandó, nem intézményesített, a csoport szervezettsége csak az utazás kezdetétől befejezéséig tart.

Más a helyzet, ha egy olyan állandó közösséget veszünk szemügyre, mint amilyen például egy falu. Itt azt látjuk, hogy az emberek meghatározott szerkezeten belül helyezkednek el, és e szerkezet intézményesített, tartós kapcsolatokból tevődik össze. A falu lakói először is részei a családnak és egy rokonsági körnek. Kötelességeiket, jogaikat a családon és a rokonságon belül alapvetően nemük és koruk határozza meg, és magatartásuk a meglevő társadalmi normák szerint alakul. A falu társadalmában, illetőleg a falusi társadalom szerkezetében azonban az egyes emberek helyzetét – bár a kor, nem, családi és rokoni kapcsolatok itt is számítanak – már más tényezők szabják meg. E tényezők között a kapitalista rendben például a birtok nagysága, a vagyon a döntő, és a falu szerkezeti képe ennek megfelelően alakul. Ez a viszony döntően befolyásol minden egyéb kapcsolatot. Ennek megfelelően játszhat szerepet az illető a falu politikai életében, jut szóhoz a közösség ügyeinek intézésében stb.

De nemcsak egy-egy falun belül látjuk ezt a képet; így van ez minden egyéb társadalmi alakulatban és formációban is. Az embertársainkhoz fűző viszony tartalmát és formáját alapvetően a termelési rendben elfoglalt helyzet, a termelési viszonyok határozzák meg, bár természetesen az egyéni adottságok szerepével is számolnunk kell.

Vonatkozik ez a megállapítás olyan egyszerű társulási formára is, mint az egy férfi és egy nő házasságán alapuló kiscsalád. Szerkezetét tekintve a kiscsalád Európában vagy Észak-Amerikában semmit sem változott századok óta; férjből, feleségből és a vérszerinti vagy adoptált gyermekekből áll. E formai, szerkezeti azonosság ellenére sem állíthatjuk, hogy a családon belüli kapcsolatok tartalma, általában a család funkciója a társadalomban, akár csak ötven évre visszatekintve is azonos lenne. Ha csak a szülő–gyermek viszonyt vesszük szemügyre, akkor is azt látjuk, hogy a századvég patriarkális jellegű kapcsolata napjainkra erősen meglazult, az „atyai hatalom” jelentősen csökkent, az apa ma korántsem teljhatalmú úr a családban. Ugyanígy megváltozott a feleség helyzete is. Annak következményeként, hogy a nő ma már aktívan részt vesz a termelésben, gazdasági önállóságra tett szert, és ennek megfelelően a családban elfoglalt helyzete, a családon belüli kötelességei és jogai is megváltoztak, sokkal inkább egyenrangú fél, mint volt a századforduló idején. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a család „tartalmát” egyedül a gazdasági tényezők határozzák meg. Szerepet játszik benne a társadalom által kialakított erkölcs és általában annak a társadalmi-gazdasági szervezetnek a jellege is, amelyben a változás végbement. Ez az oka például annak, hogy a nő fokozottabb részvétele a termelésben nem jár olyan súlyos problémákkal a népi demokráciákban, mint a kapitalista államokban.

Összegezve tehát elmondhatjuk: bármely embercsoportot veszünk is szemügyre, azt látjuk, hogy tagjai nem elszigeteltek, hanem bizonyos kapcsolatok, társadalmi viszonylatok meghatározott sora köti össze őket egymással. E kapcsolatok megléte teszi lehetővé, hogy a pusztán biológiai értelemben vett egyének nyers halmazából emberi társadalom formálódjék. Legtágabb meghatározásában tehát a társadalom az egymással viszonyban álló emberek összessége. A figyelmesebb vizsgálódás azonban azt is elárulja, hogy az emberek között kialakult társadalmi kötelékek nem esetlegesek, nem véletlenszerűek, hanem meghatározott módon komplex egésszé fűződnek össze. A társadalmi kötelékeknek ezt a meghatározott egymásba illesztését, egymásba kapcsolódását (integrálódás), az egyes egyének és csoportok közötti viszonyok e hálózatát, a társadalmat kitevő kapcsolatok és emberek e sajátságos elrendeződését nevezzük a társadalom szerkezetének (struktúrájának). Tovább finomítva meghatározásunkat megállapíthatjuk, hogy a társadalom egymással viszonyban levő, bizonyos meghatározott módon elrendezkedő egyének és csoportok komplex integráns rendszere.

E rendszeren belül azonban nem minden viszony egyforma fontosságú. Vannak bizonyos viszonyféleségek, melyek a társadalom szerkezetét és ennek megfelelően az emberek és csoportok között kialakult viszonyok egész sorát meghatározzák. Ezek az alapvetően fontos viszonyok, amelyektől a többi viszony tartalma, formája és működése függ, a társadalom létfenntartásához szükséges javak megszerzésével kapcsolatosak. Ezek jellegét viszont a termelőerők határozzák meg. „A társadalmi viszonyok, – állapítja meg Marx A filozófia nyomorúsága – szorosan összefüggnek a termelőerőkkel. Új termelőerők megszerzésével az emberek megváltoztatják termelési módjukat, és a termelési mód megváltoztatásával, annak a módnak megváltoztatásával, ahogy életüket fenntartják, összes társadalmi viszonyaikat megváltoztatják. A kézi malom hűbéri társadalmat, a gőzmalom ipari tőkések társadalmát teremti meg.”

Ennek megfelelően tehát megállapíthatjuk, hogy a társadalmi viszonyok azok a viszonyok, amelyek az emberek között életük közös tevékenysége folyamán alakultak ki, részint a társadalom anyagi alapjához – gazdasági, termelési viszonyok –, részint pedig felépítményéhez – családi, rokonsági, politikai, ideológiai stb. viszonyok – tartoznak. Mivel e két viszonytípus a valóságban, a társadalmi életben elválaszthatatlan egymástól, Marx meghatározása pontosan kifejezi a társadalom lényegét: „A termelési viszonyok a maguk összességében alkotják azt, amit társadalmi viszonyoknak, társadalomnak neveznek, mégpedig a fejlődés meghatározott történelmi fokán álló társadalomnak, sajátos megkülönböztető jelleggel.”

Maga a társadalom és ennek szerkezete nem egynemű és nem egyszerű, hanem összetett: különböző célok elérésére, különböző szükségletek kielégítésére az emberek más és más módon csoportosulnak, más és más formában egyesülnek. Minél fejlettebb egy társadalom, annál bonyolultabb, annál több és több részszervezet, részstruktúra kapcsolódik össze fenntartása érdekében.

Mindez a munkamegosztás fejlődésével párhuzamosan halad. Kezdetleges körülmények között a létfenntartás funkciói egy kisebb csoporton belül oly módon oszlanak meg, hogy – a kor és nem szerinti munkamegosztást most figyelmen kívül hagyva – mindenki szinte minden funkciót ellát. A fejlődéssel, és az együtt élő emberek számának növekedésével ezek a funkciók elválnak egymástól. Világosan mutatja ezt, például egy ausztráliai horda és egy modern állam társadalomszervezetének összehasonlítása. Az előbbiben a család, természetesen a hordával együtt működve, teljesen önálló, a létfenntartáshoz szükséges minden tevékenységet elvégez. A férfi vadászik, a nő gyűjtöget, ők készítik el a táplálékot, állítják elő a ruházatot, az edényeket, fegyvereket stb. Az államban mindezeket a funkciókat különböző, egymástól független, de egymásba fogaskerék módjára kapcsolódó szervezetek látják el. Külön szervezetek foglalkoznak a növénytermesztéssel és az állattenyésztéssel, más szervezetek ezek megvételével és városba szállításával, ahol külön csoport készíti el ezeket félkész termékként, és külön szervezeten keresztül juttatja el a táplálék végleges elkészítésére specializált szervezetekhez. Hasonló körforgással, a szervezetek hasonló egymásba kapcsolódásával találkozunk a létfenntartási szükségletek egy másik fajtájánál, pl. a ruházkodásnál is. Az a paraszt, aki kendert termeszt vagy birkát nevel, egy sor közbeiktatott szervezeten keresztül látja el a társadalmat a ruházkodás nyersanyagával, amely ipari feldolgozó üzemek, szabóságok, nagy- és kiskereskedelmi vállalatok szervezetén keresztül jut el a városi lakossághoz, és jut vissza ahhoz, aki a nyersanyagot termelte.

A termelőerők fejlődése két ellentétes, de egymástól elválaszthatatlan folyamatot indít meg: az egyik az integrálódás: a társadalom egyes részszervezetei fogaskerékszerűen egymásba kapcsolódnak, és kölcsönös összefüggésben állnak egymással; a másik a differenciálódás: az egyes tevékenységek egyre inkább specializálódnak, és újabb és újabb szervezeteket hoznak létre (lásd pl. azt a folyamatot, melynek során a minden munkafázist egyedül végző kisiparos cipészeket cipőgyárak váltják fel, bonyolult termelési és értékesítési szervezettel).

Valamely nép kultúrájának, életének a megismeréséhez, a kultúra helyes értékeléséhez és értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges azoknak a kapcsolatoknak a felderítése, amelyek az embereket egymáshoz fűzik. A kultúra az emberek együttműködésének, a társadalomnak a terméke; a kultúrát emberek, éspedig csoportban, társadalomban élő emberek „hordozzák”. Kultúra és társadalom – a teljes emberi életfolyamat két áttetsző oldala; a kultúra és társadalom vonalai egymásba olvadva jelennek meg előttünk, a kultúra hat a társadalomra, és befolyásolja egyes szervezeti formák változását is. Ennek a kölcsönhatásnak a példáival a későbbiekben még foglalkozunk (lásd nagycsalád és település, főnöki hatalom és ennek vallásos alátámasztása stb.), előbb azonban az a feladatunk, hogy bemutassuk az emberi kapcsolatok alaptípusait, legfontosabb változatait, a csoportalakulás leglényegesebb módjait és formáit.

Emberek különféle tényezők alapján csoportosulhatnak, kapcsolódhatnak össze egymással. E tényezők között a nemet, a kort, a rokonságot, a lakóhelyet, a társadalmi-politikai státuszt, a munkaszervezetben elfoglalt helyet, mágikus-vallásos funkciókat és a bizonyos cél érdekében történő önkéntes társulást említhetjük meg. A következőkben e kapcsolatokat, csoportokat ismertetjük; a már tárgyalt munkaszervezet és a vallásnál ismertetendő mágikus-vallási funkciójú egyesülések kivételével. Mivel nincs terünk arra, hogy e kapcsolatokat, alakulatokat fejlődésükben, a társadalom egészében elfoglalt helyüket illetően vegyük vizsgálóra, elsősorban a fogalmak tisztázására, a típusok ismertetésére törekszünk, annál is inkább, mivel az ilyen jellegű bemutatás előfeltétele az eredet kérdéseit elemző bemutatásnak.

A) Társadalmi kapcsolatok, csoportok

I. Szexuális és vérségi kapcsolatok

1. Rokonság

E kérdéskomplexum vizsgálatakor mindenekelőtt a rokonság fogalmát kell tisztáznunk. Rokonoknak nevezzük azokat az embereket, akiknek egymáshoz való viszonya vagy leszármazáson, vagy házasságon alapszik. A leszármazás révén létrejött viszonyt vérrokonságnak (konszangvinikus rokonság), a házasság révén kialakultat affinális rokonságnak nevezzük. A konszangvinikus rokonsághoz nemcsak a valóban vérszerinti rokonok tartoznak, hanem azok is, akik adopció (befogadás) útján kerülnek a rokonsági körbe. (Itt megemlíthetjük, hogy a rokonság – a vérrokonság is – elsősorban nem biológiai, hanem társadalmi, szociológiai viszony. Nem az a lényeges tehát, hogy egy családszervezetben ki a tényleges, vérszerinti apa, hanem az, hogy kit tartanak apának, ki látja el az apa funkcióit. A mi társadalmunkban e kettő jóformán kizárólagosan egybeesik, ám ugyanezt nem mondhatjuk el egy sor más kultúrszinten élő társadalomról, ahol a biológiai apasággal szemben a szociológiai apaság a döntő.)

Mivel az egyszerű társadalmaknál az intézmények nagyrészt rokonságon alapulnak, a rokoni viszony számontartása, a rokonsági körhöz tartozó egyének és egymáshoz való kapcsolatuk ismerete elsőrendűen fontos. A rokonsági viszonyok megállapítására a múlt század kilencvenes évei óta az ún. genealógiai módszert alkalmazzák. Lényege, hogy a kutató összeállítja egy sor család genealógiai táblázatát (családfáját, számon tartott rokonságát), és e táblázatok segítségével állapítja meg, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen rokonokból tevődnek össze, mennyiben határozza meg a rokoni kapcsolat a házassági szabályokat, a munkacsoportok rokonságon vagy szomszédságon alapulnak-e stb. Ezzel a módszerrel vált lehetségessé az alapvető társadalmi egységek összetételének megismerése, a rokonsági viszonyokból folyó jogok és kötelezettségek feltárása, és mindezen keresztül fontos társadalmi intézmények, szokások, szabályok stb. felderítése.

A rokonsági viszonyok megismerésénél egyik legfontosabb feladat a rokonságnevek, azaz a rokonsági terminológia pontos feljegyzése. A rokonsági viszony ugyanis nemcsak a tudatban számon tartott kapcsolat, hanem a rokonság körén belül az egyén magatartását, jogait és kötelességeit is meghatározza. (Gondoljunk pl. arra, hogy az apa–gyermek viszony mennyire más magatartásformát, mennyire más jogokat és kötelességet foglal magában, mint pl. a báty–húg, vagy a nagyapa–unoka viszony.) A rokonsági viszonyoknak ez a magatartást és cselekvést meghatározó jellege tükröződik a rokonsági terminológiákban.

A rokonsági terminológiák vizsgálatának megindítása az amerikai Lewis Henry Morgan (1818–1881) nevéhez fűződik. Megállapítása szerint a rokonsági terminológiák két nagy csoportra oszthatók: vannak osztályozó (klasszifikáló) és leíró (descriptív) rokonsági terminológiák.

Mielőtt ezekről bővebben beszélnénk, két kifejezést kell megmagyaráznunk. Egyenesági (lineáris) rokonoknak nevezzük azokat, akik egymásnak közvetlen leszármazottai. Egyenesági rokonaim tehát: nagyapám és nagyanyám, apám és anyám, fiam és leányom, fiú- és leányunokám, dédunokám stb. Oldalági (kollaterális) rokonok azok, akikkel valamely lineáris rokonomon keresztül állok kapcsolatban. Oldalági rokonaim: apám fivére, anyám nővére, anyám fivérének gyermekei, nagyapám nővérének unokái, húgom gyermekei stb.

A leíró terminológiáknál egy-egy rokonsági kifejezés (terminus) egy-egy meghatározott rokonsági viszonyt jelent, és a terminológia szigorúan különválasztja az egyenes ági és az oldalági rokonokat.

Genealógiai táblázat ^*

A legtisztább típusoknál (ilyen pl. az észt) csak a lineáris rokonokat nevezik meg önálló kifejezéssel, az összes többi rokonsági viszonyt csak körülírva, összetétellel lehet megjelölni. Külön terminus van tehát az „apa” megnevezésére, a „nagybácsit” pedig „apám fivére” kifejezéssel illetik; ugyanígy az észt terminológia az „unokatestvéreket” „apám fivérének gyermekei”, „anyám nővérének fia” stb. formájú körülírásokkal határozza meg. Ehhez a típushoz tartozik a legtöbb fejlett kultúrájú nép rokonsági terminológiája, így a magyar rokonsági terminológia is, bár a magyarban az észthez viszonyítva jóval nagyobb az egyenes rokonsági viszonyokat jelölő önálló kifejezések száma. A magyar rokonsági terminológia egyébként szigorúan különválasztja a konszangvinikus és az affinális rokonokat, legfeljebb a megszólításnál tesz kivételt (az após-anyós terminus csak leíró, de nem megszólító kifejezés, helyette apa-anya és változatai használatosabbak), és a többi ugor nyelvhez hasonlóan ügyel a korkülönbségek terminológiai jelzésére (báty, öcs, néne, húg, kisebbik uram, öregebbik uram), amit a többi európai terminológia legfeljebb körülírással képes kifejezni (angol: my elder brother = bátyám; német: mein jüngerer Bruder = öcsém).

Vér-, affinális-, lineáris-, és oldalági rokonok ^*

Míg tehát a leíró rokonsági terminológiára az egyenes és az oldalági rokonok kifejezésbeli elkülönítése a jellemző, addig az osztályozó terminológiák a lineáris és a kollaterális rokonokat együtt csoportosítják, azaz a leíró terminológiával ellentétben több rokonsági viszonyt jelölnek egyetlen rokonsági terminussal. A legegyszerűbb hawaii terminológiai típusnál pl. nemcsak a tényleges apámat nevezem „apámnak”, hanem apám fivéreit, anyám fivéreit, anyám nővéreinek férjeit, apám nővéreinek férjeit is, de ugyanezzel az „apa” kifejezéssel illetem mindazokat a rokonsági körbe tartozó férfiakat, illetve nők férjeit is, akik apám és anyám generációjához tartoznak. A hawaii (vagy más néven: generációs, Morgannál: maláji) rokonsági terminológia tehát nem tesz különbséget sem a lineáris és a kollaterális, sem a konszangvinikus és az affinális rokonok között: az osztályozás alapjául a generációs különbségek szolgálnak.

A hawaii rokonsági terminológia ^*

Az osztályozó terminológiák egy másik típusánál, a szeneka rokonsági terminológiánál, már másféle csoportosítással találkozunk. Itt az apával együtt „apának” nevezem apám fivéreit is; és „anya” névvel illetem anyám nővéreit is; apám nővérét és anyám fivérét ellenben más és más terminusokkal jelölöm. Ebből következik a saját generációmhoz tartozó rokonok megjelölése: mindazok, akiknek apját „apámnak”, anyját pedig „anyámnak” nevezem, „fivéreim” és „nővéreim”, apám nővérének és anyám fivérének a gyermekeit viszont külön kifejezéssel illetem, nem sorolom őket fivéreim és nővéreim közé. A terminológia ezt az elvet érvényesíti a legtávolabbi rokonsági viszony esetében is. A szeneka rendszer a hawaiival ellentétben már kezdi különválasztani a konszangvinikus és az affinális rokonokat, bár nem minden esetben: „apáim” feleségei még mindig „anyáim”, s „anyáim” férjei még mindig „apáim”, de apám nővérének férjét és anyám fivérének feleségét már más és más kifejezéssel jelölöm.

Az irokéz (szeneka) rokonsági terminológia ^*

Az osztályozó és leíró rokonsági terminológia eredetét, magyarázatát illetően a legkülönbözőbb hipotézisekkel, elméletekkel találkozunk. Morgan a különböző rokonsági terminológiákat egy hipotetikus fejlődési sorba illeszti, és úgy véli, hogy az egyes típusok a családszervezet és a házassági kapcsolatok megfelelő rendjét tükrözik vissza. A fejlődés kezdetére a promiszkuitást (szabályozatlan nemi közösülés) helyezi, ebből alakult ki szerinte az egyes generációk közötti házasság tilalmaként (az apának nem lehetett kapcsolata lányával stb.) a hawaii vagy maláji terminológia, amelyet a testvérek közötti házasság tilalma, és ennek eredményeként az irokéz (szeneka, turánoganouáni) rokonsági terminológia követett, míg végül a monogám házassággal a leíró terminológiák alakultak ki. Morgan hipotézise szerint a terminológia ténylegesen megvolt házassági, szexuális kapcsolatokat tükröz: a hawaii rendszer esetében azért nevezi az egyén „apának” apja fivéreit és az összes, az apa generációjába tartozó férfit, mivel ezek mindegyike közösülhetett a szóban forgó egyén anyjával, és így „lehetséges” apává lett. A testvérek közötti nemi érintkezés tilalma eredményezte a szeneka terminológiát, ahol az apa nővérét már nem nevezik anyának és az anya fivérét apának, mivel a testvérek házasodása tilos. A klasszifikáló terminológia így Morgan szerint az apa bizonytalanságának következményeként alakult ki: mivel az egyén nem tudja, ki az apja, az összes számításba jövő férfit apjának nevezi. Ez volt az alapja Morgan matriarchális (anyajogú) elméletének is; a terminológiák fejlődési sorának megfelelően a patriarchátus (apajog) uralma csak a leszármazás teljes tisztázásával, az apa személyének bizonyossá válásával, a monogám házassággal következett be. Morgan hipotézise ma már részben a múlté. Már az eddig elmondottak is rávilágítottak rendszerének logikai hibáira (az anya sohasem bizonytalan, mégis anyának nevezem tényleges anyám nővéreit), a századforduló óta végzett vizsgálatok pedig bebizonyították, hogy a rokonsági terminológiák értelmezésénél jóval több tényezővel kell számolnunk, mint azt Morgan tette. A kutatások azt mutatják, hogy a rokonsági terminológiák egészükben véve a ténylegesen fennálló rokonsági rendszereket tükrözik vissza, és az értelmetlen csökevények jelentősége kisebb, mint ahogyan azt feltételezték. Így pl. ha a szeneka terminológiát a társadalomszervezet egész szövedékében vesszük szemügyre, és tényleges összefüggéseiből keresünk rá magyarázatot, kiderül, hogy a terminológiai típus kialakulásában a nemzetségi rendszer körülményei mellett a preferenciális (előnyben részesített, javasolt) házasság egyik formája, az ún. keresztunokatestvér házasság gyakorisága játszott fontos szerepet. (Preferenciális házasságról akkor beszélünk, amikor a társadalom bizonyos rokonok házasságát előnyösnek tartja, és sokszor szinte kényszerítő erővel javasolja is. Kereszt-unokatestvérem apám nővérének és anyám fivérének fia és lánya, párhuzamos unokatestvérem apám fivérének és anyám nővérének fia és lánya. A „kereszt” illetve „párhuzamos” viszony a számításba vett rokonok nem-különbségén [apám és apám nővére], ill. a nem-azonosságán [apám és apám fivére] alapszik.) A szenekáknál azokat a rokonokat, akikkel nem házasodhattak össze, saját nemzedéküknél a „fivér” és a „nővér” terminussal illetik, így nevezik tényleges fivéreiken és nővéreiken kívül az apa fivérének és az anya nővérének gyermekeit, tehát a párhuzamos unokatestvéreket is. Ugyanakkor szabad feleségül venniök az apa nővérének és az anya fivérének a gyermekeit, akiket ezért más, a fivértől és nővértől különböző terminussal illetnek.

Ego és ego párhuzamos- és kereszt-unokatestvérei ^*

Erre a preferenciális rokonházasságra mutatnak azok a terminológiák is, amikor bizonyos rokonok esetében az affinális és konszangvinikus rokonokat jelző terminusok azonosak. Így a délnyugat-kínai ji (lolo) nép rokonsági terminológiájában az anyai nagybácsi és az após, valamint az apai nagynéni és az anyós kifejezések azonosak. Ez szintén kereszt-unokatestvér házasságra mutat, mivel csak ebben az esetben azonos az anyai nagybácsi az apóssal, ill. az anyai nagynéni az anyóssal.

A klasszifikáló rokonsági terminológia nem jelenti azt, hogy használói nem tudnak különbséget tenni az azonos kifejezésekkel jelölt rokonok között. Az ún. azonosító jelek segítségével ki lehet fejezni a rokonság finomabb árnyalatait, meghatározni, hogy tényleges apáról vagy pedig klasszifikációs értelemben vett apáról van-e szó. Az azonosító jelek közül a legáltalánosabb a körülírás jele. Ha ezt alkalmazzák, akkor a beszélő a rokonsági terminushoz kiegészítő jelzőt (közeli, távoli, saját, igazi stb.) tesz, vagy megemlíti azt a rokonsági kapcsolatot, tábort stb., amelyhez a szóban forgó rokon tartozik. Az ausztráliai bennszülött például, ha tényleges apjáról beszél, az „apa” terminushoz hozzáteszi az „igazi”, „valódi” jelzőt, a többi „apáról” „közeli” vagy „távoli” jelzővel emlékezik meg. Máskor a nominális jelet (névjel) alkalmazzák: a terminushoz hozzáteszik annak a személynevét, akiről beszélnek.

A terminológiai megkülönböztetés egyúttal magatartásbeli különbséget is jelöl. Bár az ideális magatartásnorma (a közvélemény által helyesnek tartott és előírt magatartás) előírásai szerint minden, azonos csoportba tartozó rokonnal szemben egyforma módon kell viselkednem, a tényleges magatartásban ez a követelmény ritkán valósul meg. A mindennapi életben a magatartás formáját számos tényező, egyebek között az érintkezés gyakorisága szabja meg: a „távoli” apákkal szembeni magatartás csak halványan emlékeztet a „közeli” vagy „igazi” „apákkal” szemben tanúsított magatartásra. A klasszifikáló rokonsági terminológia alkalmazása túlmehet azon a ponton, ameddig a rokonsági kapcsolat ténylegesen kimutatható. Az ausztráliai bennszülött például mindenkit rokonsági terminussal illet, annak ellenére, hogy nem áll mindenkivel tényleges leszármazási vagy házassági kapcsolatban. Nemzetségi szervezetnél, a nemzetségi tagokat nevezik meg rokonsági terminusokkal még akkor is, ha a nemzetség olyan nagy, hogy a leszármazás nem mutatható ki. Ilyen esetekben feltételezett, fiktív rokonságról beszélünk.

Az egyszerű társadalmak általában sokkal nagyobb gondot fordítanak a rokonsághoz tartozó egyének számontartására, mint a fejlettebb népek. Különösen tanulságos ebből a szempontból a főnöki genealógiák vizsgálata Polinézia szigetein. Itt sokfelé azt tapasztaljuk, hogy a főnökök leszármazásukat a szigetet birtokba vevő első ősökig ki tudják mutatni. Ezt a genealógiát minden főnök még gyermekkorában köteles megtanulni. A genealógiáknak történeti szempontból van nagy jelentőségük, mivel lehetőséget nyújtanak arra, hogy a szigetek betelepülésének időpontjára következtessünk belőlük. Új-Zéland megszállását a maorik által, és a korábbi lakosság, az ún. moa-vadászok leigázását a genealógiai módszerrel az 1350 körüli időkre teszik; ebben az időben történhetett a partraszállás, a legendás „nagy hajóhad” megérkezése. A később végzett radiokarbon datálás ezt az adatot megerősítette, amennyiben a betelepülés időpontját 1300–1400 között határozta meg.

2. Leszármazás

A rokonsági rendszerekkel és terminológiákkal kapcsolatban kell beszélnünk a leszármazásra vonatkozó szabályokról is. Vannak ugyanis társadalmi csoportok, amelyekhez leszármazásánál fogva tartozik az ember. A leszármazás számontartásának többféle módja van, a legáltalánosabb az apán vagy az anyán keresztül történő számontartás. Az előbbi esetben patrilineáris (apaági), az utóbbiban matrilineáris (anyaági) leszármazásról beszélünk. Az európai társadalmakban sok szempontból patrilineáris a leszármazás rendje; a családnév például az apán keresztül öröklődik, és ugyanígy az arisztokrácia címei is. Ilyen leszármazási szabállyal találkozunk a régi Magyarországon; ha nemes asszony és nem-nemes férfi kötött házasságot egymással, a házasságból született gyermek nem tartozott a nemességhez, míg fordított esetben az apa után nemes lett maga is. 1800-ban írja az erdélyi Cserei Farkas erről a leszármazási rendről: „A nemesi dísz, törvény, szabadság, nemzetség és annak ágazatai után jár, mivel azért a nemzetségnek a férfi szokott feje is, gyarapítója is lenni, csakugyan benne is gyökerezhetik meg a nemesség fiúról fiúra, és leánya után másra nem terjedhet. Ez így lévén, minthogy az anya csak méhébe fogadja gyermekét, gyökeres nemzése pedig annak az apjától függ, ámbár nemes légyen is az anya, de ha az apa nemtelen talál lenni, afféle gyermeket nem mondhatunk igazi nemesnek. Mert mikor születik, nem az anyai, hanem az atyai nemzetségnek állapottyába lépik. És így nemes anyának, nemtelen atyától született gyermeke megmarad attyának rendjén, állapottyában.” (Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye. Kolozsvárott 1800. 8–9. 1.) Sok társadalomban a leszármazás rendje matrilineáris (anyaági), tehát a társadalmi csoport tagsága, a családnév, a rang és sokszor a vagyon is nőágon, az anya után öröklődik.

Patrilineáris leszármazás ^*

Matrilineáris leszármazás ^*

Mind a patrilineáris, mind a matrilineáris leszármazásnál azt látjuk, hogy (bizonyos célok érdekében) a leszármazást csak az egyik oldalon, az apa vagy az anya oldalán tartják számon. (Ez természetesen nem jelenti azt, mintha a többi rokonnal nem lennének kapcsolatban, és ezek nem tartoznának a rokonsági körhöz.) A leszármazást ilyenkor unilaterálisnak vagy unilineárisnak (egyoldalú, egyvonalú) nevezzük. Vannak azonban társadalmak, ahol a leszármazást mindkét oldalon, az apa és az anya oldalán egyaránt számon tartják: ilyen esetben a csoporthoz való tartozást a leszármazásnak mindkét szülőn keresztül történő számítása határozza meg. Ezt a leszármazási rendet bilaterálisnak (kétoldalúnak) nevezzük. Magyarországon a névöröklés patrilineáris, a rokonsághoz való tartozás pedig bilaterális jellegű.

Van még néhány, ritkán előforduló leszármazási rend is. Ilyen az ambilaterális leszármazás, melynél a csoporthoz való tartozást vagy az apán, vagy az anyán keresztül tartják számon, de sohasem mindkettőjükön keresztül. Ambilaterális leszármazás esetén előfordulhat, hogy két fivér közül az egyik apjának, a másik pedig anyjának csoportjához tartozik. Másik kivételes leszármazási rend a nem szerinti. Ennél a rendnél leggyakoribb, hogy a férfiak a patrilineáris, a nők pedig matrilineáris leszármazási vonalhoz tartoznak, de előfordul ellenkező előjelű leszármazás is, amikor a lányokat apjuk, a fiúkat anyjuk csoportjához sorolják. Ilyen leszármazási rendet találunk pl. az Észak-Új-Guineában élő mundugumoroknál. A mundugumorok szerint azonos neműek között csak ellenkező neműeken keresztül lehet valamilyen kapcsolat. Így a rokonsági csoport itt nem matrilineáris és nem patrilineáris, hanem a kettőt a nem szerint váltogatja. A rokonsági csoport (rope) egy férfiból, ennek leányából, a lány fiából, a fiú lányából stb. áll, tehát a nemnek megfelelően mindig változik. Minden tulajdon eszerint öröklődik, tehát apáról lányra, anyáról fiúra száll. Fivérek és nővérek nem tartozhatnak ugyanahhoz a ropéhoz; az egyik anyjához, a másik apjához kapcsolódik.

Nem szerinti leszármazás ^*

Hasonlóan kivételes, ritkán előforduló leszármazási rend a kettős leszármazás, melynél az egyén egyidejűleg egy matrilineáris és egy patrilineáris csoporthoz tartozik. A nyugat-afrikai ashantiknál pl. anyaági nemzetségek (abusua) és apaági nemzetségek (ntoro) vannak, és az egyén egyidejűleg mindkettőhöz tartozik. A különböző funkciók a két nemzetség között oszlanak meg.

3. Utódlás

A leszármazási szabályok határozzák meg az utódlás módját is: itt is leggyakoribb a patrilineáris vagy a matrilineáris utódlás. Az előbbi esetben a cím, a rang, a politikai tisztség férfiról férfira hagyományozódik. Matrilineáris utódlás esetén mindezeknek a továbbadása anyai ágon történik, de csak nagyon ritkán anyáról leányra. Az utódlás ebben az esetben is férfiról férfira történik, mégpedig oly módon, hogy a rangot nem a fiú, hanem a nővér fia örökli (avunkulátus).

Avunkuláris viszony ^*

Matrilineáris leszármazású társadalmaknál sincs ugyanis a nők kezében a politikai hatalom – ez a ritka és kivételes esetek közé tartozik –, a címet, rangot, tisztséget itt is a férfiak öröklik. A politikai tisztség ugyanis az egyszerű társadalmakban rendszerint nem egyénhez, hanem csoporthoz kötött; az egyéni utódlás már fejlettebb társadalomszervezetet tételez fel (öröklődő törzsfőnökség). Az irokéz társadalomban pl. a közösség ügyeit szahemek intézik. A törzsi tanácsba vagy a törzsszövetség tanácsába minden nemzetség két-három szahemet küld. A szahem tisztsége a nemzetségen belül öröklődik. Mivel azonban a nemzetség matrilineáris leszármazáson alapszik, a nemzetségen kívül történő házasság szabályának (exogámia) megfelelően az A nemzetségbe tartozó szahem gyermekei a B nemzetségbe tartoznak. Ha tehát a szahem tisztségének a nemzetségen belül kell maradnia, akkor a közvetlen utódlás szabályát nem alkalmazhatják, hanem az A nemzetség tagjai között kell megtalálni az utódot. Ennek a módja változó: sok esetben a rang a tisztségviselő fivéreire száll, majd nővérének a legidősebb fiára, esetleg minden alkalommal választanak stb. Sokszor a szabályozott utódlás sem törvényerejű; az irokézeknél például a nővér fiát csak jelölik, és a nemzetség dönt, hogy megfelelőnek tartja-e a tisztség betöltésére.

4. Öröklés

Az öröklés szabályai határozzák meg a vagyon, a tulajdon továbbadását. Akárcsak az utódlás, az öröklés is lehet patrilineáris vagy matrilineáris, vagy – mint a leszármazási rendnél – még bonyolultabb megoldásokkal is találkozhatunk. Az öröklés szabályai azonban sokkal több változatot tesznek lehetővé, mint az utódlási szabályok. Matrilineáris öröklés esetén megtaláljuk ugyanis az utódlásnak azt az elvét, hogy a nővér fia az örökös, de megvannak az anyai ágon nőről nőre történő öröklés szabályai is. Sokszor a matrilineáris és a patrilineáris öröklés együtt, keverten jelentkezik. Így pl. a melanéziai Ontong–Jáva szigeten a nők vagyona (kertek, házak, földművelő eszközök, pálmafák stb.) anyai ágon nőről nőre, anyáról leányra száll; ugyanakkor a férfiak tulajdonát (csónakok, fegyverek, halászó eszközök stb.) anyai ágon férfitól férfi örökli. Másutt azt látjuk, hogy a szokásos matrilineáris öröklés elvével szemben a férfinak jogában áll bizonyos vagyont fiának még életében átadnia, és anyaági rokonainak csak a családi tulajdont képező földterületet vagy házat, esetleg mágikus mondásokat köteles hagyományozni. (Az egyszerű társadalmak is ismerik a szellemi tulajdont: egy-egy rítus, mágikus eljárás, tánc, ének stb. ugyan úgy eladható, cserélhető vagy örökölhető, mint bármilyen más vagyontárgy.)

Az irokéz utódlási rend ^*

A vagyon szétosztására, az egyes rokonok részesedésére vonatkozó szabályok hasonlóan sokrétűek.

Van úgy, hogy egyenlő felosztással találkozunk, és vannak esetek, amikor a primogenitúra vagy az ultimogenitúra szabályai uralkodnak. (Primogenitúráról beszélünk akkor, amikor az utódlás vagy öröklés alkalmával az elsőszülöttet részesítik előnyben, ultimogenitúráról akkor, ha a legfiatalabb fiúnak kedveznek.) A primogenitúra elvei érvényesülnek pl. az angol arisztokrácia utódlási és öröklési rendjében. A címet és a vagyont a legidősebb fiú örökli, a többi fiút vagy lányt kisebb összegekkel kártalanítják. A kazahoknál az ultimogenitúra szabálya a legfiatalabb fiút részesíti előnyben, de rendszerint csak akkor, ha az idősebbekről még az örökhagyó életében gondoskodás történt. Ultimogenitúrára emlékeztet az a magyar jogszokás is, hogy többfelé a legkisebb fiú örökli a házat. Az utódlás és öröklés kérdésével kapcsolatban egy speciális magyar jogszokásról, a székely fiúleányság intézményéről is meg kell emlékeznünk. A székelyeknél a patrilineáris elv csak a fiág öröklését tette lehetővé, a lány csupán kiházasítása költségeit kapta meg a fiú által örökölt vagyonból. Ha azonban fiágon a családnak magva szakadt, akkor a leányra szállt a vagyon, és mint Cserei Farkas írja: „Az ilyen leány az örökségnek természete szerint fiúággá lészen.” A vagyon azonban ily módon nem örökíthető tovább, s ha a lány férfiutód nélkül hal meg, a vagyon távolabbi rokonokra száll. Cserei Farkas indoklásában érdekesen tükröződik egy erősen apajogú társadalom szemlélete: „…meghalván az ilyen fiúleány, az atyai nemzésnek emlékezetét magával viszi, s az ő attya magvából magához hasonló lányt nem hagyhat; nem hagyhatja pedig, mert az ő leánya más magvából származott… tehát nálánál tovább a fiúleányság maga uttyát nem folytathatja, annál is inkább, hogy a természet a nemzést a férfiaknak engedvén, az asszony állatot csak helyt adó eszköznek rendelte a magzatnak fogantatásában.”

5. Házasság – család

A házasság intézményesített, társadalmilag elismert kapcsolat egy férfi és egy nő (egy férfi és több nő, egy nő és több férfi, több férfi és több nő) között gazdasági együttműködés, szexuális érintkezés, valamint utódok létrehozása és felnevelése végett. Aszerint, hogy hányan lépnek egymással házassági kapcsolatra, a házasságnak két alaptípusát különböztetjük meg: van monogám (egyes) és van poligám (többes) házasság. Monogám házasságról akkor beszélünk, ha egy férfi és egy nő lép egymással házassági kapcsolatba. A poligám házasságnak már három formája lehetséges. Ha egy férfi egyidejűleg több nővel létesít házassági kapcsolatot, akkor poliginiáról (többnejűség) beszélünk; ha egy nő több férfinak a felesége egyidejűleg, akkor poliandriáról (többférjűség) van szó, míg több férfi és több nő kapcsolatát csoportházasságnak nevezzük.

Mindegyik házassági mód megfelelő családformákat alakított ki. A monogám házasságon alapszik a kiscsalád. A családnak ez a formája a legelterjedtebb – már a monogám házassági forma túlsúlyából következően is –, ugyanakkor más családformáknak alkotórészeként is szerepel.

A poligám családforma általában a poligám házasság poliginikus vagy poliandrikus módján épül fel. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a poliginikus házasság a nemek megközelítő számbeli egyenlősége miatt sohasem lehet általános valamely társadalomban.

Családformák ^*

Ezért a poliginikus házasságot jogi, vallási vagy szokásbeli akadályok mindig korlátozzák. Így a mohamedán vallás az egy férfihez tartozó feleségek számát (az ágyasok számát nem!) négyben maximálja, a kelet-új-guineai Trobriand-szigeteken pedig csak a főnökök élhetnek többnejűségben. Ahol a menyasszonyért a férjnek, illetve a férj családjának ellenértéket, ajándékot kell adnia, ott már ez is korlátozza, hogy sok férfi éljen poliginikus házasságban. Ha megnézzük az afrikai hehe törzs statisztikáját, azt látjuk, hogy a monogám házasságban élők száma nagyobb. A törzs férfijai közül 25,3% nőtlen, 46,4%-nak csak egy felesége van, és csupán 20,7%-nak van két felesége. (A három vagy több feleséget tartók száma elenyésző.)

A poliginikus házasságon alapuló poligám család több – a feleségek számának megfelelő –kiscsaládból áll. Ezeket a kiscsaládokat az apa, illetve a férj személye kapcsolja össze. Általában mindegyik asszony külön háztartást vezet, és gyermekeivel együtt él, a férj pedig külön kunyhóban lakik. Leszármazási, utódlási és öröklési szempontból legtöbb helyen az első feleség legidősebb fia jön számításba, a fiatalabb feleségek, illetve gyermekek csak utána következnek. A poliginikus házasság egyúttal a vagyonszerzés céljait is szolgálja; mivel rendszerint a nő a munkavégző, a több feleség több munkaerőt, nagyobb termékmennyiséget és így a férj gazdagodását jelenti. Nem szokatlan, hogy az első feleség maga sürgeti férjét, hogy több feleséget szerezzen magának, mert akkor a munka is megoszlik. Sokszor ő maga választja ki a második vagy a harmadik asszonyt barátnői közül, hogy a baráti kapcsolat révén az ellenséges viszony lehetőségét kiküszöbölje.

A poliginikus házasság gyakori formája az ún. sororális poliginia, amikor a férj több leánytestvért vesz feleségül. Az ausztráliai kariera törzsről írja Radcliffe-Brown: „Ahol több nővér van egy családban, ott mindegyiket azon férfi feleségének tekintik, aki a legidősebbet vette feleségül. A férj, ha úgy akarja, a lányok apjának beleegyezésével lemondhat előjogáról öccse javára. Ha egy családban négy lány van, és egy férfi a legidősebb kettőt veszi feleségül, de megengedi, hogy öccse a harmadikkal lépjen házasságra, akkor a legfiatalabb lány is az öcs felesége lesz, és a báty nem formálhat jogot rá.” (A. R. Radcliffe-Brown: Three Tribes of Western Australia. Journal of the Royal Anthropological Instute, 1913. 158. 1.)

Míg a legtöbb helyen a házasság, a feleség vagy a feleségek kiválasztása a család vagy a nemzetség ügye, és a fiataloknak nincs sok beleszólásuk sorsuk intézésébe, addig pl. a kelet-afrikai kikujuknál az ún. kuhira szokás lehetővé teszi, hogy egy leány fiatalabb feleségként valamelyik férfi mellé szegődjék. A lány ilyenkor egy éjszaka besurran a férfi kunyhójába. Ha a férfi elfogadja közeledését, és vele hál, a lány a férfi feleségévé válik.

A poliandrikus házasság (többférjűség) igen ritka. Két fajtáját különböztetjük meg: a tibeti és a nayar formát. Az előbbi esetben több fivérnek vagy rokonnak van egy közös felesége, az utóbbiban a rokoni kapcsolat nem játszik szerepet. Ha a férjek együtt élnek, a nő is velük lakik, és megállapított sorrend szerint részesíti őket kegyeiben, ha pedig a férjek különböző falvakban laknak, akkor a feleség felváltva tölt bizonyos időt mindegyikükkel.

Poliandrikus házasság esetében felmerül a kérdés: hogyan állapítják meg, ki a gyermek apja. Általában elmondhatjuk, hogy poliandrikus társadalmaknál az apaság inkább szociológiai, mint biológiai tény. Az apa személyét megfelelő szertartásokkal határozzák meg. Így pl. a poliandriában élő indiai todáknál a következő eljárást alkalmazzák: „Amikor két vagy több férj (nem testvérek) felesége állapotos lesz, elhatározzák, hogy a férjek egyike elvégzi az íj és nyíl adásának szertartását. Az a férj, aki ezt a szertartást elvégzi, válik a gyermek apjává – a társadalmi jogokat és kötelezettségeket illetően –, a gyermek ennek a férjnek a nemzetségéhez tartozik, ha a férjek nemzetségei különböznek, és ennek a férjnek a családjához, ha csupán családjaik különböznek. Ha a feleség ismét másállapotba jut, másik férfi végzi el a pursütpimi szertartást, és ez a férfi lesz a gyermek apjává… Rendszerint úgy osztják be, hogy az első két vagy három gyermek az első férjé legyen; a következő (harmadik vagy negyedik) terhesség alkalmával másik férj adja az íjat és a nyilat, következésképpen nemcsak ennek a gyermeknek válik apjává, hanem minden következőnek is, egészen addig, míg csak másvalaki nem végzi el az íj- és nyíladás szertartását. Ha a férjek szétválnak, mindegyik férfi magával viszi azokat a gyermekeket, akik a pursütpimi szertartás erejénél fogva az övéi.” (W. H. R. Rivers: The Todas. London 1904. Idézve: Source Book for social Origins, 1909. 483–485.)

A csoportházasság a legritkább jelenségek közé tartozik, annak ellenére, hogy a múlt században még általános ősformának tartották. Ez a felfogás onnan eredhetett, hogy összetévesztették a házasságot a házasságon kívüli, megtűrt, sőt időközönként szükségesnek, kötelezőnek tartott szexuális kapcsolattal. Ausztráliában pl. bizonyos ünnepségek, törzsi összejövetelek alkalmával a két csoport tagjai – házassági kapcsolataiktól függetlenül – szexuálisan érintkezhettek egymással. Ez azonban csak időleges volt, tulajdonképpeni házasságról tehát ezekben az esetekben nem beszélhetünk. Szabályos csoportházassággal találkozunk viszont India egy-két vidékén, ahol ez a házasságfajta a poliandrikus formából alakult ki. Lohari vidékén pl. a poliandrikus családok között vannak olyanok, amelyekben két vagy három fivér több nővel él együtt szabályos házasságban. Majumdar ír le egy esetet, amely azt mutatja, hogyan alakulhat át a csoportházasság poliandrikus házassággá, majd ismét csoportházassággá: „Bhiparu négy fia később lehetetlennek találta az együttélést, mivel a két közös feleség egyike vonakodott poliandrikus körülmények között élni. A legidősebb fivér iránt viseltetett vonzalommal, és egyedül vele kívánt érintkezni. A másik három fivér felháborodott ezen, és kieszközölte az elkülönülést. Ezek… a fivérek egy poliandrikus családot alapítottak, s a meglevőhöz még egy feleséget szereztek, tehát most két felesége volt a három fivérnek.” (D. N. Majumdar: Demographic structure in a Polyandrous Village. The Eastern Anthropologist, 1955. 164. old. A poliandrikus kifejezés a mi csoportházasság terminusunknak felel meg.)

A nagycsalád monogám vagy poligám házasságon, patrilineáris vagy matrilineáris leszármazáson, továbbá a házasság utáni település megfelelő formáján alapuló csoport, amelyben a meghatározott rokonságban álló egyéneken kívül ezek házastársai is beletartoznak. A nagycsalád tehát rokonságon alapuló, de alapvetően gazdasági funkciót betöltő egység, házközösség, földbirtokló, munkavégző csoport.

Patrilineáris nagycsalád struktúrája, négy generációra terjedően ^*

(A mi társadalmi rendszerünkben a házasság ma letelepülés szempontjából elvben neolokális, azaz a fiatal pár szüleitől elkülönülten alapít tűzhelyet magának. Egyszerű népek között ez ritkább eset: ott a letelepülésnek más formáival találkozunk. Ezek közül a legelterjedtebb a patrilokális és matrilokális letelepülés, aszerint, hogy a fiatalok a férj vagy a feleség csoportjához költöznek-e.)

A patrilineáris leszármazáson és patrilokális letelepülésen alapuló nagycsalád egy apa férfiutódjainak rendszerint három nemzedékét foglalja magába. Az apaági nagycsaládhoz tartoznak az apa fivéreinek, fiainak és fiúunokáinak a családjai; a nők csak férjhezmenetelükig tagjai a nagycsaládnak, azután – a patrilokális településnek megfelelően – férjük családjához költöznek, és ennek a nagycsaládnak a tagjaivá válnak. Az anyaági nagycsaládnál fordított a helyzet; ott az anyának anyaági leszármazottaival és családjaikkal találkozunk, a férfiak házasságuk után feleségük nagycsaládjához költöznek. A nagycsalád összetevői rendszerint monogám házasságon alapuló kiscsaládok, de – ritkán – előfordulnak poligám házasságon alapuló poliginikus és poliandrikus nagycsaládok is. Ezeket a típusokat bonyolultságuk miatt grafikusan nem ábrázoljuk.

A monogám házasságon, patrilineáris leszármazáson és patrilokális letelepülésen alapuló nagycsaládot a világ nagy területein, nomád állattartó és földművelő népeknél egyaránt megtaláljuk. Tartalmi és formai változatait alapvetően az a társadalmi-gazdasági alakulat határozza meg, amelynek keretein belül létrejött. A nagycsaládnál tehát, ugyanúgy, mint egész sor más társadalomszervezeti formánál, nem annyira a formai jellegzetességek a döntők, hanem az a tartalom, amely azonos formákon belül juthat kifejezésre. Az ősközösségi-nemzetségi társadalom nagycsaládja így a szerkezeti-formai azonosság ellenére alapvetően más, mint a feudális körülmények között létrejött és a feudális gazdasági viszonyokat tükröző európai nagycsalád, amilyen pl. a délszláv zadruga. Ez egy apa férfiutódjainak több nemzedékét foglalja magába családjukkal együtt.

Matrilineáris nagycsalád struktúrája, négy generációra terjedően ^*

A lányok férjhezmenetelük időpontjáig tartoznak a nagycsaládhoz. Valamennyien egy telken laknak, rendszerint közös épületben. Együtt művelik a földet, közös készletekből táplálkoznak és ruházkodnak. A nagycsalád-házközösség élén a domactin (gazda) áll, ő a nagycsalád képviselője a külvilágban, ő kezeli a pénzt, és az egész gazdasági ügymenetért ő a felelős. A gazda nem feltétlenül a család legidősebb férfitagja, a vezető rendszerint a legalkalmasabb férfi. A nők munkáját a gazdaasszony (domacica) irányítja. A legfőbb hatalom a családi tanács kezében van, ez határoz a fontosabb, rendszerint a közös vagyonnal összefüggő kérdésekben.

Némileg más volt a magyar nagycsalád. A legjobb, közvetlen megfigyelésen alapuló leírást a palóc nagycsaládról Istvánffy Gyulának köszönhetjük a múlt század végéről. „Régente a palóczok családi élete sokkal patriarchálisabb volt, mint manapság” – írja Istvánffy. „A palócz legény, főleg azelőtt, ha megnősült, nem alapított magának külön tűzhelyet, hanem hazavitte az új menyecskét az ősi szülői hajlékba, és ez általánosan elterjedt szokásból kifolyólag nagyon gyakori eset volt, hogy egy-egy öreg palócz pár három-négy, feleséges fiával, ezek gyermekeivel – s nem ritkán dédunokáival – egy-ugyanazon közös hajlékban, közös háztartás mellett élte át az életet. Az ilyen palócz famíliák aztán természetesen népesek is voltak, egynémely helyen 35–40-en is laktak egy födél alatt.” (Istvánffy Gyula: Újabb adalékok a palócok néprajzához. Ethnographia, 1898. 305. 1.)

Befejezésül a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok kérdéséről kell szólanunk. Természetesen itt is csak azok az esetek érdekesek számunkra, amelyek társadalmilag szankcionáltak, tehát intézményesített jellegűek. Ilyen társadalmilag elismert, házasságon kívüli, bár a házassághoz kapcsolódó viszonyként említhetjük meg az ágyasságot (konkubinátus). Ágyasság esetén a monogám vagy poligám házasságban élő férfinak feleségén kívül több nő állt rendelkezésére; ezek a nők a férfi háztartásában éltek, és családtagoknak számítottak. Jogi szempontból az ágyas nem volt teljes jogú feleség, s még ha funkciója a családon belül azonos volt is, gyermeke csak abban az esetben lehetett utód vagy örökös, ha a családfő örökbe fogadta. Ilyen társadalmilag elismert ágyassággal találkozunk pl. a régi feudális Kínában.

Másik hasonló, de fordított előjelű viszony a cicisbeizmus. Ez a kifejezés, amely az olasz cicisben szóból származik, a férj által is elfogadott szerető, kedves tartását jelenti. A XVIII–XIX. századi Olaszországon kívül többfelé megtaláljuk ezt a viszonyt, így pl. az Etiópiában lakó arussi-galláknál. Egy német kutató, Zahn írja 1923-ban erről az intézményesített viszonyról a következőket: „A vőlegény apjának is van tennivalója: neki kell ugyanis a vőfélyt kiválasztania, és ez a vőfély lesz a vőlegény beleegyezésével a jövendőbeli feleség előre meghatározott szeretője. Ezt a szeretőt a galla nyelvben alangénak nevezik, és mindazok a jogok megilletik, amelyek a tényleges férjet. A házasság utáni második naptól kezdve az asszonnyal hálhat, megverheti, ételt és italt követelhet tőle, bejárkálhat a házba, röviden: éppúgy viselkedhet, mint maga a férj… A galla asszonyoknál ezen kívül szokásos, hogy az elismert szerető mellett még egy »barátot« is tartanak maguknak… A »barát« tehenet ajándékoz az asszonynak, a férj részére pedig lovat és ruhát ad. Az anyós és az alangé szintén ruhát kap. A férj ezután fogadja a »barátot«…, és ettől kezdve a »barát« is bármikor szabadon járhat be az asszonyhoz.” (W. Zahn: Aus dem Eheleben der Arussi-Galla in Abessinien. Archiv für Anthropologie, 1923. Bd. XIX. N. F., 173–4.)

A házasságon kívül elismert szexuális kapcsolatok körébe tartozik a szexuális vendégbarátság is; a feleség vagy a lány, esetleg nőrokon átengedése a vendégnek egy-egy éjszakára, néha hosszabb időre. Ilyen szokást ismerünk az eszkimóknál, régi szibériai népeknél, a régi Mongóliában, a XVIII. és XIX. századi útleírásokból pedig Polinézia sok szigetén. Itt ez a szokás utóbb úgy módosult, hogy a falu szüze (Samoán taupou) aludt a vendéggel, akinek azonban a lányt nem volt szabad érintenie. Megemlíthetjük a kanadai eszkimók feleségcsere intézményét is. Feleségcsere a netsilik eszkimóknál olyan férfiak között mehet végbe, akik egymásnak énektársai, azaz akik felváltva énekelnek az ünnepségeken vagy szertartások alkalmával. Ha például az egyik férfinak hosszabb útra kell indulnia, de felesége terhes vagy beteg, kölcsönkérheti az útra énektársának a feleségét, akinek viszont erre az időre átengedi a maga asszonyát.

Tudomásunk szerint csak a polinéziai Hawaii-szigetekről ismert a nemzőtárs intézménye. Ha a házasságból valamilyen ok miatt nem született utód, akkor a férj más, szexuális képességeiről híres férfit hívhat segítségül. A nemzőtárs által nemzett gyermekek minden szempontból a férj gyermekeinek számítanak.

Különösen sokrétű, intézményesített házasságon kívüli szexuális kapcsolattal találkozunk az ausztráliai őslakóknál. Ezek közül megemlíthetjük a feleségcsere néhány közösségi formáját. Így pl. ha a csoport férfitagjai veszélyes harci vállalkozásra indulnak, időlegesen kicserélik feleségeiket, hogy ezzel is kifejezésre juttassák egységüket és egymás iránti barátságukat. Máskor, ha két háborúskodó csoport közül az egyik attól tart, hogy a küzdelemben vereséget szenved, a támadás előtt átküld néhány nőt a másik csoporthoz. Ha az ellenfél hajlik arra, hogy békésen intézze el a vitát, közösülnek a nőkkel, ha viszont harcolni akarnak, nem nyúlnak hozzájuk, hanem visszaküldik őket. Hasonló eljárással találkozunk békekötés esetén is; ilyenkor a feleségeket ideiglenesen kicserélik egymással. Szertartások alkalmával gyakori, hogy a férfiak külön helyre vonulnak a nőkkel, és ott közösülnek egymással, részint azért, hogy az erősen szexuális jellegű rítusok keltette izgalmat levezessék, részint azért, hogy ezzel is fokozzák a rítusok hatásosságát. Meg kell jegyeznünk, hogy a fenti esetekben az egyébként szigorúan vett, a szexuális vagy házassági viszonyt tiltó szabályokat jórészt nem veszik figyelembe.

A szexuális vendégbarátság szokása mellett még egy különleges ausztráliai gyakorlatra, az úgynevezett pirauru viszonyra kell felhívnunk a figyelmet. A pirauru viszony lényege, hogy felesége vagy feleségei mellett minden férfinak egy vagy több „második kategóriájú” felesége is van. Ezek a második feleségek a szóban forgó férfi törzsi fivéreinek (a klasszifikáló terminológia értelmében vett fivéreinek) a feleségei. A fivérek látogatásaik alkalmával szabadon közösülhetnek egymás feleségeivel. Ezt a pirauru viszonyt nem egy szerző a csoportházasság maradványának tartja, másoknak viszont az a véleményük, hogy itt csupán a szexuális vendégbarátságnak egy pontosan meghatározott módjával állunk szemben, egy olyan intézménnyel, mely lehetővé teszi, hogy egy férfi mindig találjon szexuális társat, bárhová is menjen. E felfogás szerint a pirauru-viszony alapja tehát a kölcsönösség, a viszonosság a szexuális jogok és kötelezettségek terén. Meg kell jegyeznünk, hogy a pirauru viszony esetében – az előbbiekkel ellentétben – a szexuális kapcsolatot korlátok közé szorító szabályokat mindig figyelembe veszik.

II. Rokonsági csoportok

1. Ágazat

Az a tény, hogy a társadalmak jelentős részénél a leszármazást unilaterálisan, tehát csak az apa vagy csak az anya oldalán tartják számon, kiterjedt rokonsági csoportok alakulásához vezet. Ezek közül elsőnek az ágazatot kell megemlítenünk. Patrilineáris leszármazás esetén az ágazat egy férfiősből és ennek apaági (patrilineáris) leszármazottaiból áll. Lényeges eleme, hogy a leszármazást genealógiailag pontosan ki tudják mutatni, és ennek megfelelően egy-egy nemzetség 4–5 generációval korábbra vissza tudja vezetni eredetét. A matrilineáris leszármazáson alapuló ágazat őse vagy egy nő, vagy – és ez a gyakoribb – az ősanya fivére; ez megfelel annak az elvnek is, hogy az ágazat feje csaknem mindig a legidősebb élő férfi. Az így körülírt ágazat egyik legfontosabb funkciója a házasság rendjének szabályozása, ami abban jut kifejezésre, hogy az ágazat tiszta alakjában exogám. (Exogámiáról akkor beszélünk, ha a társadalmi szokás javasolja a csoporton kívüli férfivel vagy nővel kötött házasságot, vagy éppenséggel kényszerítő erővel hat ebben az irányban. Az endogámia viszont az a szabály, amely szerint a házasságnak a csoporton [bármilyen legyen is ez] belül kell végbemennie.) Az ágazat általános meghatározása tehát: unilaterális, kimutatható leszármazáson alapuló, vérrokonokat egyesítő, exogám rokonsági csoport. A társadalomszervezet helyi jellegének megfelelően más-más funkciókkal rendelkezhet; lehet gazdasági, politikai alapegység, vérbosszú-csoport, földbirtokló csoport, a tagok lakhatnak együtt vagy külön, egy épületben vagy több faluban szétszórva, lehet ágazatfő, aki az ágazat ügyeit irányítja, de hiányozhat is, lényeges ismérve azonban az ágazatnak mindenütt a leszármazás számontartása, a csoporton belüli házasság tilalma, valamint az összetartozás tudata.

Mint láttuk, az ágazathoz való tartozást a leszármazás határozza meg.

Patrilineáris ágazat ^*

A nagycsaláddal ellentétben azonban, ahol a patrilineáris leszármazáson és a patrilokális házasságon alapuló nagycsaládnál a fiúk kívülről jött feleségei a nagycsalád tagjainak számítanak, az ágazat tagsága a születés jogán az egész életen keresztül tart. Így apaági ágazat esetén, ha az exogámia szabályai szerint egy A ágazatbeli férfi egy B ágazatbeli nőt vesz feleségül, a nő nem lesz tagja férje csoportjának, tehát az A ágazatnak, hanem élete végéig a B ágazathoz fog tartozni. Apaági leszármazásnál az utódok az A ágazatba születnek. Így a nő csak gyermekei révén kapcsolódik férje ágazatához, ő maga azonban idegen marad. Ez az „idegenség” mutatkozik meg abban is, hogy a vérbosszú kötelezettsége, a nő védelme házassága ellenére is elsősorban eredeti ágazatának marad a feladata.

2. Nemzetség

Vannak azonban olyan unilaterális rokonsági csoportok, melyeknél a tagok rokonsága nem mutatható ki, a rokonság csak feltételezett, fiktív. Az ilyen csoportot nemzetségnek nevezzük. A nemzetség az ágazathoz hasonlóan unilaterális leszármazáson alapszik, így patrilineáris és matrilineáris nemzetségekről beszélhetünk. Az exogámia szabálya ugyanúgy érvényesül, mint az ágazatnál, és funkcióik is sokban azonosak. A nemzetségnél is lényeges ismérv a csoporthoz tartozás tudata. Alapvető különbségnek így a rokonság genealógiai számontartásának hiányát, azaz a rokonság fiktív jellegét kell tartanunk. A nemzetség eszerint fiktív vérrokonságon alapuló unilaterális exogám csoport.

Felvetődik természetesen a kérdés, miért van szükség az ágazat-nemzetség megkülönböztetésére akkor, ha a kettő között az alapvető különbség csak a rokonság számontartásának genealógiai módjában, illetve fiktív jellegében van. Ám a különbségtevés szükségessége nyomban kitűnik, ha valamely nemzetséget szerkezeti felépítésében veszünk szemügyre. Többnyire – főleg nagy létszámú csoportok esetében – azt látjuk, hogy a nemzetség részekre oszlik, több kisebb egységből tevődik össze. Ezeknek az egységeknek a funkciója különbözik a nagyobb csoport funkciójától, és igen gyakran csak az az összekötő kapocs közöttük, hogy mindegyik csoport egy távoli, rendszerint mitikus ősre, esetleg állatra (totemisztikus nemzetségek) vezeti vissza leszármazását. A nemzetségnél tehát sokszor nem egy, hanem két exogám szabállyal is találkozunk; az egyik a nemzetségen, a másik az ágazaton belüli házasságot tilalmazza. (További exogám szabály lehet a később tárgyalásra kerülő frátriális exogámia, továbbá a kis- vagy nagycsaládon belüli házasság tilalma, melyet azonban már nem exogámiának, hanem incestus tilalomnak nevezünk.) Ezt a bonyolult viszonyt – amely még az alnemzetségekkel is bővülhet – a következő példával világíthatjuk meg: ha Magyarországon azok, akiknek a családneve Kovács, úgy vélnék, hogy egy közös őstől származnak, és ezért egyetlen Kovács nevű férfi sem vehetne feleségül Kovács nevű nőt, akkor ezeket a Kovácsokat egyetlen nemzetség tagjainak tarthatnók. Tételezzük fel, hogy e Kovács-nemzetségen belül számos olyan csoport van, amely leszármazását az ükapáig pontosan tudja vezetni, közös földjét együtt munkálja meg, tagjait a külső támadásokkal szemben megvédi, és egyúttal tiltja a csoporton belüli házasságot is, akkor ebben az esetben ágazatról beszélnénk.

Kitűnő leírást ad L. H. Morgan Az irokéz szövetség c. munkájában az irokéz nemzetség funkcióiról. Ezek a következők:

1. A Szahemek és a főnökök megválasztása.

2. A szahemek és főnökök letevése.

3. A nemzetségen belüli házasság tilalma.

4. A meghalt tagok tulajdonának az öröklése.

5. Kölcsönös segítség háború, munka és vérbosszú esetén.

6. Névadás a tagok számára.

7. Az idegenek adoptálása a nemzetségbe.

8. Közös vallási szertartások rendezése.

9. Közös temetkezési hely.

10. A nemzetségtagok közös tanácsa.

Az irokéz nemzetségre jellemző tíz vonás nem található meg minden nemzetségnél. Hol az egyik, hol a másik vonás hiányzik, legfeljebb az exogámiát tarthatjuk általánosnak. Az obi-ugorok nemzetségi szervezeténél pl. a következő jellegzetességekről számol be Csernyecov:

Matrilineáris nemzetség sematikus leszármazási rendje ^*

1. Nemzetségi exogámia.

2. Nemzetségi név.

3. A nemzetséghez kapcsolódó személynevek.

4. A közös nemzetségi ősbe vetett hit és a közös ős nemzetségi kultusza.

5. Közös nemzetségi temető.

6. Vérbosszú.

A nemzetség egyik sajátos és sokfelé ismeretes jellemvonása, hogy a közös őst mitikus lénynek tartják, akinek a vallási rítusokban és képzetekben is jelentős szerepe van, vagy pedig állatnak (ritkábban növénynek vagy természeti jelenségnek). Az utóbbi esetben nemzetségi totemizmusról, ill. totemisztikus nemzetségekről beszélünk. (Mivel a totemizmus elsősorban vallási jelenség – amely ugyan a legtöbb esetben társadalmi csoporthoz kapcsolódik [csoporttotemizmus] –, ezzel a vallással kapcsolatban fogunk foglalkozni.)

(Csak zárójelben említjük meg, hogy e két szervezeti forma – az ágazat és a nemzetség – megkülönböztetése a régebbi irodalomban nem ilyen határozott és éles, és a magyar nemzetségnek megfelelő klán, gens, Sippe stb. kifejezéseket megkülönböztetés nélkül alkalmazták az ágazat – angolul lineage – típusú rokonsági alakulatokra is.)

Egy-egy „egyszerű” társadalomszervezet rokonsági csoportjainak bonyolult kapcsolódását, e csoportok különböző funkcióit legjobban példával világíthatjuk meg. A mikronéziai Közép-Karolina szigeteken a társadalom a következő csoportokból áll:

a) Nemzetség. A bennszülött nyelvben a nemzetséget einangnak, ainannak vagy jejinagnak nevezik. A jejinag a legnagyobb rokonsági egység a Közép-Karolinákon, és lényegében nem más, mint egy olyan exogám csoport, amelynek tagjai közös, matrilineárisan öröklődő névvel bírnak. A rokonságnak egyébként ez az egyedüli külső jele, ugyanannak a nemzetségnek a tagjai több szigetcsoporton szétszórva élnek…

A Közép-Karolina szigetek rokonsági csoportjainak struktúrája ^*

A nemzetségnek – egészét tekintve – kevés olyan funkciója van, amelyet jelentősnek nevezhetnénk, s mivel nincs tényleges feje, nem gyakorol ellenőrzést a földbirtok fölött, és nem folytat semmiféle közös tevékenységet, ami a szétszórtság miatt amúgy is lehetetlen lenne… A bennszülöttek tudják, hogy közös nevük nőágon való közös leszármazásra utal.

b) Alnemzetség. A matrilineáris alnemzetség ugyanannak a nemzetségnek azokat a tagjait foglalja magában, akik leszármazásukat illetően egy bizonyos hagyományhoz tartják magukat, és egy szigeten élnek… Az alnemzetség… egyes nemzetségtagok más szigetekre való vándorlása révén jön létre…

c) Ágazat. Az ágazat megjelölésére az eterenges vagy faameni terminusokat használják…

Az ágazat ősanyja rendszerint egy idegen asszony, aki házasságával a szigetre egy új ágazatot vezetett be. Egy ágazat ennek az ősanyának matrilineáris leszármazottaiból áll.

Mindegyik ágazat… közös lakóházban él, ebben laknak az ágazathoz tartozó nők férjeikkel együtt…

Az ágazat feje (mveaniici) osztja fel a földet használat végett, és ő osztja be a munkát is. A női vezető irányítja a nők munkáját, akik ágazati fivéreiktől függetlenül dolgoznak, és akiknek szava döntően esik latba az ágazat ügyeivel kapcsolatban.

d) Nagycsalád (gazdasági-háztartási egység). Ezt a csoportot nem szabad összetéveszteni az ágazattal, mivel az ágazat lakóházában csak az asszonyok élnek más ágazathoz tartozó férjeikkel és gyermekeikkel… (A matrilokális nagycsaládban a következő személyek vannak: anya, nővérei, leányaik férjeikkel és gyermekeikkel együtt.)

A bennszülött a nagycsalád tagjait cöön imvejnek (háznépem) nevezi, és így különbözteti meg a cööntjetegerstől (ágazatom népe).

A nők alkotják a nagycsalád magvát, és a legidősebb asszony férje (finniici) számít a cöön imvej legtekintélyesebb tagjának. A nagycsaládnak, mint rokonsági csoportnak sokkal kisebb a jelentősége, mint az ágazatnak.

e) Család. A szűkebb családnak a jelentősége… igen kicsi. Az anyai nagybácsi tekintélye szembeötlő. A férj köteles felesége fivéreinek bizonyos dolgokban engedelmeskedni. Segítenie kell feleségének olyan munkákban, melyeket ez utóbbi ágazata részére végeznek… A férfiak ugyanakkor saját ágazataik számára is dolgoznak…, és élelemmel látják el mindkét ágazatot.” (Stillfried, B.: Die soziale Organization in Mikronesien. Wien, 1953. 50–54.)

3. Frátria

Néha két vagy több nemzetség nagyobb exogám csoporttá kapcsolódik össze. Az ilyen exogám csoportokat a hasonló görög intézmény nyomán frátriának nevezzük. (Ugyanilyen frátria volt a rómaiak curiája is.) A frátriák két vagy több alapnemzetség osztódásából keletkeztek, amikor a nemzetségek létszáma már annyira megnövekedett, hogy az egyes nemzetségrészeknek újabb lakóterületet kellett keresniök. A közös leszármazás tudata azonban megmaradt, és ennek eredménye a frátriális exogámia.

Legáltalánosabb egy-egy törzsön belül két frátria. Az irokéz törzsszövetség kajuga törzse például két frátriála oszlott, az elsőhöz öt, a másodikhoz három nemzetség tartozott. Az első frátriában helyezkedtek el a Medve-, Farkas-, Teknősbéka-, Angolna- és Hód-nemzetségek, a másodikban a Szarvas-, Sas- és Vidra-nemzetségek. Az eredeti nemzetségi egységet a nevek is mutatják. A tuszkaróráknál pl. Kis- és Nagyteknősbéka-nemzetséggel, Szürke- és Sárgafarkas-nemzetséggel találkozunk. A frátriális megoszlás házassági szempontból annyit jelentett, hogy nemcsak a nemzetségen, de a frátrián belül sem volt szabad házasságot kötni. Így az I. frátria Medve nemzetséghez tartozó férfi nem vehetett feleségül Farkas-, Teknősbéka-, Angolna- vagy Hód-nemzetségbeli nőt, de a II. frátria Szarvas-, Sas- és Vidra-nemzetségeiből bármelyik nővel házasságra léphetett. A nemzetségi exogámiát tehát frátriális exogámia egészítette ki.

Három frátriából álló szervezet ^*

Bár a frátriáknak egyik legfontosabb funkciója a házasság szabályozása volt, más területen is megtaláljuk hatásait. A görög frátria például vallási funkciókat is ellátott, az irokéz és más indián törzseknél pedig játékok vagy versengések alkalmával játszott a frátriális megoszlás szerepet, amennyiben a két frátria tagjai küzdöttek egymás ellen. A római curia közigazgatási funkciót is betöltött, a nemzetségek – gensek – gyűlésének szavazása curiánként ment végbe, és mindegyik curiának egy-egy szavazata volt. Az irokézeknél előbb az egyes nemzetségek szahemjei egyeztek meg, azután az egyes törzseken belül jutottak közös véleményre, míg végezetül a törzsszövetség tanácskozásán már csak az egyes törzsek képviselőinek a véleménye állott egymással szemben. A frátriának, mint közigazgatási egységnek vagy intézménynek itt nem volt olyan funkciója, mint a római curiának.

Az irokéz frátria viszont a tekintélyes törzstagok temetésénél játszott fontos szerepet. A halott frátriájához tartozók gyászoltak, de a szertartások az ellentétes frátria tagjainak vezetésével folytak le. „Abban az esetben, ha egy szahem halt meg, az volt a szokás, hogy a másik frátria közvetlenül a temetés után elküldi az elhunyt vezető hivatalos wampum övét az Onondagában levő központi tanácstűzhöz, mintegy hírül adva a tisztség megüresedését… A frátriális szervezet még egyebekben is szerephez jutott. Így pl. a törzsi tanácsülések alkalmával a szahemek és a főnökök frátriánként elkülönülve rendszerint az elképzelt tanácstűz ellenkező oldalán helyezkedtek el, és a szónok a két egymással szemben ülő testület tagjait a frátriák képviselőiként üdvözölte.” (L. H. Morgan: Az ősi társadalom. Budapest, 1961. 84–85. 1.)

Előfordul, hogy egy-egy törzsön belül több frátria van. Így az indiai csencsuknál négy frátriával találkozunk. Az első és második frátriában két-két nemzetség, a harmadikban és negyedik frátriában három-három foglal helyet. A nemzetségi és a frátriális exogámia itt is kapcsolódik.

A frátria megléte nem ötlik olyan határozottan szembe, mint a nemzetségé. A frátriának ugyanis csak ritkán van külön neve, míg a nemzetségeknél nemzetségnévvel csaknem mindig találkozunk.

4. Duális szervezet (kétosztályú rendszer)

Vannak közösségek, amelyek csak két exogám csoportra oszlanak, a nemzetségi szervezettel viszont nem találkozunk. Ezekben az esetekben a duális szervezetet alkotó egy-egy házassági osztály az egyedüli unilaterális exogám csoport. A csoportoknak általában nincs nevük, a tagok sem tartják egymással a rokonságot, csupán patrilineáris vagy matrilineáris származás alapján tartják számon a házassági osztályhoz való tartozást. Az osztályok nagyságuk miatt sohasem olyan szorosan együttműködő egységek, mint a nemzetségek, bár olykor háborús vállalkozásokban, vallási szertartásokban az egyes osztályok külön-külön csoportot alkotnak.

A frátriáknak és a duális szervezet két osztályának a megkülönböztetése sokszor nem könnyű. Ezért gyakran találkozunk elnevezésbeli zavarokkal. Úgy látszik azonban, hogy az általunk alkalmazott szerkezeti megkülönböztetés (a nemzetségi szervezet megléte vagy hiánya) megkönnyíti a két intézmény pontosabb szétválasztását.

Ilyen duális szervezettel főleg Ausztráliában találkozunk. Itt a duális szervezet határozottan körvonalazott társadalmi és szertartási egység. Jellege rendszerint totemisztikus, amennyiben minden létező dolgot magában foglal és eloszt a két osztálynak megfelelően. Ezenkívül a két osztálynak megvan a maga totemje, és a totemneve is (pl. fehér kakadu és fekete kakadu, síksági kenguru és hegyi kenguru stb.). Az osztályok Ausztráliában vagy patrilineáris vagy matrilineáris leszármazáson alapulnak, és legnagyobbrészt exogámok. Matrilineáris leszármazás esetén az A osztályba tartozó férfi B osztályba tartozó nőt vesz feleségül, gyermekeik a B osztályba tartoznak, és a maguk részéről az A osztályból házasodnak. E rendszernek megfelelően egy nagyapának két unokája két különböző osztályban foglalhat helyet.

A leszármazás rendje patrilineáris osztályrendszer esetében ^*

(Az A osztályba tartozó férfi fiú- és leánygyermeke a B osztályba tartozik. A fiú az A osztályból nősül, gyermekei – a matrilineáris leszármazási szabály erejénél fogva – az A osztályba tartoznak. A lányt A osztálybeli férfi veszi feleségül, gyermekei azonban – az anya után – a B osztályba fognak tartozni. Így a nagyapa fiától való unokái saját osztályába, lányától való unokái pedig a másik, a B osztályba fognak tartozni. A két testvér gyermekei – tekintve, hogy más-más osztályokba tartoznak – összeházasodhatnak, e rendszer tehát a rokonházasságot – ebben az esetben az elsőfokú unokatestvérek házasságát– nem zárja ki.)

Az osztályoknak ez azonban csak az egyik, bár igen fontos funkciója Ausztráliában. Táborozásnál a különböző osztályokhoz tartozó családok pl. a vízmosás ellentétes oldalain ütnek tanyát. Ilyen megoszlással főleg szertartások idején találkozunk. Elsősorban ilyenkor, az avatási, totemisztikus és temetési rítusok alkalmával jut kifejezésre a duális szervezet. Mindegyik osztály tagjainak megfelelő kötelességei vannak; ezekben az ellentétesség elve – melyet már az elnevezéseknél megfigyelhettünk – érvényesül.

5. Szekciók (házassági osztályok)

A duális rendszernél bemutattuk azt a formát, amikor a törzs két exogám részre oszlik. Az ausztráliaiaknál és néhány melanéziai törzsnél azonban további osztódást is megfigyelhetünk. A duális rendszer két – A és B – osztályának kettéosztásával a társadalmi csoport négy részre, négy szekcióra tagozódik. Mindegyik rész más rokonokat foglal magában; a házasság így rokonok között megy végbe. A szekcióra oszlás azt a célt szolgálja, hogy csak bizonyos rokonok köthessenek egymással házasságot, másokat viszont kizárjanak a házassági kapcsolatok köréből. A szekcióhoz való tartozást a leszármazás patrilineáris és matrilineáris szabálya határozza meg, oly módon, hogy az egyén sohasem tartozhat apjának vagy anyjának szekciójához, hanem új szekcióba kell kerülnie.

Az ausztráliai kariera törzsnél pl. négy szekcióval találkozunk, ezek nevei: banaka (A), burung (B), karimera (C) és palyeri (D). Pontosan előírják, hogy melyik szekció melyik szekcióval házasodhat össze, és a házasságból született gyermekek melyik szekcióba tartoznak. Így a banaka szekcióhoz tartozó férfi (A) csak burung szekcióba (B) tartozó nőt vehet feleségül. Gyermekük a palyeri szekcióba (C) fog kerülni, és csak a karimera (D) szekcióból házasodhat. Gyermekük a banaka szekcióba (A) fog tartozni. Így szabályos körforgás keletkezik, a rokonok szekciók szerint oszlanak meg, s mivel a szekción belül nem szabad házasodni, a szekciók exogámok és a rokonsági csoportosulás egyik formáját képezik. Fenti példánk mutatja a rokonok megoszlását. Ha én (férfi) az A szekcióba tartozom, feleségem a B szekcióból kerül ki, fiam a C szekcióban van, menyem a D szekcióban, míg unokám ismét a saját szekciómba, az A-ba tartozik.

Mindebből egy keresztviszony is adódik, az A és C szekciók, melyekben apa és fia van, szemben állnak B és D szekciókkal, ahonnan házastársaik kerülnek ki. Mindez egy korábbi duális szervezetre mutat, melynek osztódásából részint az A és C, részint a B és D szekciók jöttek létre.

Négyszekciós rendszer ^*

Ennél is bonyolultabb házasságszabályozó rendszerrel találkozunk ott, ahol a négy szekció további osztódása nyolcszekciós rendszert hoz létre. Ez alapelveiben nem különbözik a négyszekciós rendszertől.

6. Bilaterális rokonsági csoport

Míg az eddig említett rokonsági alakulatoknak mind szerkezete, mind funkciója világosan rajzolódik ki előttünk, addig főleg a fejlett kultúrájú társadalmakból ismert bilaterális rokonsági csoport elmosódó, nehezen körvonalazható szervezet. Valamely egyén bilaterális rokonsági csoportja apjának és anyjának konszangvinikus és affinális rokonságából tevődik össze, az egyén mindkét szülőn keresztül kapcsolódik a rokonsághoz. Ennek a bilaterális rokonságnak – ilyen a magyar rokonsági csoport is, nem említve most a nagyon halvány had és nemzetség alakulatot – csak kevés közös funkciója van, legfeljebb helyenként a közelben lakó rokonok segítsége házépítésnél, nagyobb munkáknál, közös részvétel, esküvőn, temetésen stb.

Itt említhetjük meg a műrokonság néhány formáját is. A műrokonság egymással rokonságban nem álló egyének között mesterségesen létesített, rokoninak tekintett, s ennek megfelelő jogokkal és kötelezettségekkel járó viszony. Előfordul – így pl. nálunk a komaság esetében –, hogy a műrokonság a már meglevő rokonsági viszonyt erősíti.

A műrokonsági kapcsolatok sorából a vértestvérséget és a rituális rokonságot emeljük ki. Vértestvérséget csaknem mindig egy nemhez és egy nemzedékhez tartozó személyek kötnek, és kapcsolatuk olyan szorossá válik, mintha egymással konszangvinikus rokonságban állanának. Formailag számos változattal találkozunk; gyakran előfordul, hogy sebet ejtenek karjukon, a vért pohárba csurgatják, és isznak belőle stb.

A rituális rokonság hagyományos szertartás elvégzése révén keletkezett, rokonainak tekintett viszony két vagy több személy között. A rituális rokonság szorosan kapcsolódik a társadalom vallási rendszeréhez; példájaként a mi keresztszülőségünket, komaságunkat említhetjük meg. Itt a keresztvíz fölé tartás rituális aktusa nemcsak a megkeresztelt és keresztszülői, hanem a keresztszülők és a szülők között is meghatározott viszonyt létesít; a komaság nemcsak lelki kapcsolatot jelent, de félig-meddig családi összetartozást is. Ez nemcsak a kölcsönös ajándékozásban, segítségadásban, ünnepi alkalmakkor való megjelenésben stb. jut kifejezésre, hanem abban is, hogy a komasághoz bizonyos házassági tilalmak járulnak.

III. Lokális csoportok

Ha egy konkrét társadalmat megfigyelünk, azonnal szembetűnik, hogy a vizsgált népesség valamilyen módon eloszlik az általa megszállt területen. Ennek a területi megoszlásnak különféle formái vannak, s ennek megfelelően beszélünk a lokális csoportosulások különböző kategóriáiról. A lokális csoportok formái rendkívül változatosak; alakulásukra a földrajzi körülmények és a társadalmi intézmények is hatnak.

A legegyszerűbb, legkisebb lokális csoport a horda. Változataival főleg a zsákmányoló életmódot folytató társadalmaknál találkozunk. Hordaszervezetben élnek pl. az ausztráliaiak, a Malakka-félszigeten kóborló szemangok, a délnyugat-afrikai busmanok, a kongói pigmeusok, az észak-amerikai pajute indiánok stb. Lényegében hordának tekinthetjük a sarki övezetben élő társadalmak lokális csoportjait is. A hordát általában úgy határozhatjuk meg, mint családok halmazát, családcsoportot. A hordához való tartozás általában nem öröklődő (az ausztráliaiak kivételek, a hordához való tartozás itt patrilineárisan öröklődik), gyakori, hogy egy-egy család eltávozik, új hordához csatlakozik, vagy maga köré több családot csoportosítva új hordát alakít ki. A hordát ugyanakkor úgy is meghatározhatjuk, mint a legkisebb földbirtokló csoportot; a földbirtoklás ebben az esetben egy bizonyos területen való vadászati, mézelési, halászati, gyűjtögetési stb. jogot jelent.

Radcliffe-Brown, az ausztráliai társadalomszervezet egyik legjobb ismerője, az ausztráliai hordát a következőképpen határozza meg: „A horda személyek kis csoportja; a törzs földterületének bizonyos részét birtokolja, s a föld és annak ásványi, növényi és állati termékei fölött közös tulajdonjoggal rendelkezik.” (A. D. Radcliffe-Brown: The Social Organization of Australian Tribes. Oceania 1930. I/I. 35. 1.) Sok helyütt nehéz különbséget tenni a horda és a nemzetség között, főleg azért, mert a horda is lehet exogám csoport, és mert a hordához való tartozást is a leszármazás patrilineáris vagy matrilineáris módja szabályozhatja. A hordát a nemzetségtől azonban világosan megkülönbözteti az a tény, hogy a nő házassága esetén – Ausztráliában – férjének hordájába megy át, és ennek válik tagjává. Ugyanakkor itt a házasság szabályozása vagy a duális, vagy a szekciórendszerrel történik, és a hordaexogámia ehhez viszonyítva csupán másodlagos jelentőségű. Egy adott pillanatban tehát a horda Ausztráliában 1. azokból a férfiakból áll, akik apaági vonalon a hordába születtek, 2. azokból a hajadon lányokból, akik patrilineáris vonalon ugyancsak beleszülettek a hordába, és 3. a férfiak feleségeiből.

A hordába tehát – a nemzetséggel ellentétben – az affinális rokonok is beletartoznak.

A horda funkciói között megemlíthetjük még, hogy a horda az alapvető politikai egység, független és autonóm, maga intézi saját ügyeit. Ausztráliában a horda a háborút viselő csoport, nem pedig a törzs; a hordák olykor szövetkeznek egymással, de nem szükségszerű, hogy azonos törzshöz tartozó hordák legyenek egymás szövetségesei; a szövetség a saját törzs többi hordái ellen is irányulhat. A hordák irányítása meglehetősen spontán módon történik, az ún. természetes főség intézményét itt figyelhetjük meg a legjobban. Harci vállalkozások alkalmával a legalkalmasabb férfi vezeti a csoportot, vadászatban a legjobb vadász áll az élén, rituális ügyekben egy tapasztalt, öreg férfi intézkedik. Ezekben az esetekben sem választással, sem öröklődéssel nem találkozunk, a kiválasztódás természetes. A horda fontos ügyeit közös tanácskozáson beszélik meg, ennek sincs azonban formális szervezete, mindenki hozzászólhat, a nők és az idősebb gyermekek is; az idősebbek és tapasztaltabbak természetes tekintélye előtt azonban mindenki meghajlik: a főség itt a képességeken, a tapasztalatokon, a korábbi sikeres tevékenységen alapszik. A hordák nagysága változó. Ausztráliában 40–70 embert foglal magába, másutt többet vagy kevesebbet.

A következő nagyobb lokális csoport a törzs. A törzset úgy határozhatjuk meg, mint olyan embercsoportot, amely közös területen él, közös nyelvet beszél, és kultúráját bizonyos egyöntetűség jellemzi. A törzs sohasem exogám, inkább az endogámia felé hajlik, bár ebben a kérdésben nem annyira a szokás, mint inkább a törzs lélekszáma döntő; nagy, népes törzsek esetében az endogámia önként adódik. A törzs elsődlegesen nem rokonsági csoport, bár előfordul, hogy a törzs összes tagjai egyetlen személytől származtatják magukat. De ebben az esetben sem beszélhetünk fiktív rokonságról, mivel a közös ős rendszerint olyan mitikus személy, aki magát az embert is teremtette. A törzsnek, mint lokális csoportnak, gyakran politikai funkciói vannak; a törzsszervezet egyúttal az igazságszolgáltatás, a kifelé irányuló kapcsolatok stb. mechanizmusa. Nagyságukat tekintve a törzsek igen különböznek egymástól: Új-Guineában például vannak olyan törzsnek nevezhető közösségek, melyek alig néhány száz főt számlálnak, és vannak olyanok, mint pl. az amerikai törzsszövetségek törzsei, amelyeknek a lélekszáma a több tízezret is eléri. Törzsnek nevezik a nigériai ibókat is, melyeknek lélekszáma közel négymillió, de nincs közös politikai vezetésük, csupán a terület, a nyelv és a kultúra viszonylagos egyöntetűsége tartja őket össze. (Ilyen népes csoportok esetében a törzs és a nép közötti választóvonal elmosódik.)

Problémát okoz a nyelv és a kultúra azonossága is. Különösen nagy lélekszámú törzseknél nehéz megmondani, hol állunk szemben a közös törzsi nyelv egyszerű táji változatával, és hol kell ugyanannak a nyelvcsaládnak önálló nyelvéről beszélnünk. Ugyanilyen nehéz a kulturális jellemvonások egyöntetűségének vizsgálata is. Új-Guineában vannak területek, ahol 10–20 különböző nyelvet-nem is nyelvjárást beszélő csoport kulturális jellemvonásai azonosnak nevezhetők. Ha valamely törzsnek nincsen politikai feje, hanem a politikai hatalmat a kisebb egységeken belül gyakorolják, akkor altörzsekről szoktunk beszélni.

Bármekkora legyen is a törzs nagysága és területi kiterjedése, mindig kisebb részekre oszlik, melyeket települési csoportoknak nevezünk. Az ilyen csoportok ugyanazokon vagy egymáshoz közeli lakóhelyeken élnek, gazdasági vonatkozásban változó módon együttműködnek, és gyakran rokonsági kötelékek fűzik őket össze. A csoportok nagysága – főleg gazdasági okok miatt – igen változó, a zsákmányoló csoportok hordája vagy a nomadizáló pásztortársadalmak család-csoportjai általában kicsik, míg a földművelő törzsek vagy népek helyi csoportjai gyakran igen sok embert foglalnak magukba. Az előbbi esetben a vándorló életmód, a helyi élelemforrások gyors kimerülése, az állandó helyváltoztatás szükségessége lehetetlenné teszi nagyobb egységek kialakulását. Ezzel szemben ott, ahol letelepült földművelő gazdálkodást folytatnak, a gazdasági, földrajzi stb. körülmények egészen nagy helyi csoportok kialakulását teszik lehetővé. Ebben az utóbbi esetben a falu vagy a tanya jelenti a helyi csoportot. Szervezetileg ezen belül is gazdag változatokat találunk. Melanéziában pl. gyakori, hogy egy-egy falu több falurészre oszlik, és mindegyik falurészben egy-egy nemzetség lakik. A közigazgatási, politikai funkciókat tekintve mindegyik falurész önálló, itt tehát a nemzetségnek, mint rokonsági csoportnak, és mint helyi csoportnak egyaránt szerepe van. A falu közös ügyéit az egyes falurészek vezetőiből alakult tanács intézi. Másutt a nemzetség nem szerepel politikai és települési egységként (az ún. osztott nemzetségek), csak a házasság szabályozására, esetleg szertartási célokra szolgál; ilyenkor közös falutanács, falufőnök látja el a közigazgatási, politikai teendőket.

A rokonsági megoszlás vagy a falu politikai tagozódása rendszerint a településformában is tükröződik. Sokszor a falu nem más, mint egymástól távoleső házak és udvarok zavaros halmaza, másutt, így pl. az Új-Mexikóban levő pueblo indiánoknál egyetlen gigászi, emeletes épületkomplexus 2000-nél több lakóval. A falun belül, az egyes családoknál a település rendje megint változó. A poliginikus családszervezetnél több kunyhó együttese alkotja a település alapegységét. Másutt az egész lokális csoport egyetlen épületben lakik, mint ezt az úgynevezett hosszúházaknál látjuk. A Fülöp-szigeteken és Dél-Új-Guineában vannak házak, melyek a 100 méter hosszúságot is elérik. Két-három ilyen építményben egész falu népessége lakik. Az építmények belseje a társadalomszervezetet is tükrözi; vagy nemzetségenként elkülönülve helyezkednek el, vagy – ahol duális szervezet van – középütt folyosó húzódik, egyik oldalon az A, másik oldalon a B osztályhoz tartozók fülkéivel.

Poliginikus település alaprajza ^*

Irokéz hosszúház alaprajza ^*

A helyi csoportok összetételük szerint exogámok vagy endogámok. Ahol a falu több nemzetségből alakult, ott gyakori, hogy a nemzetségi exogámiához falu-endogámia járul.

A társadalomszervezet és a település kapcsolata Európában is megtalálható. Különösen Kelet-Európában tükröződik a nagycsalád-szervezet a település és házformában is. Jankó János Kalotaszegről írott monográfiájában így számol be erről: „Kalotaszegen egy telken több család lakik, s éppen ezért egy-egy telek nagyon népes, némelyiken 20–30 személy is él. Ennek oka a szívós ragaszkodás az ősi fészekhez. Egy apának több fia, s ezeknek ivadéka, ha az öregházban nem férnek el, ahelyett, hogy mint más vidéken divatos, kifizettetné magát, fogja magát az illető családtag, s az öregházhoz egy házat ragaszt, s a következő vele szemben épít, és így tovább, míg csak a telekre épület fér.” (Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Budapest, 1892. 61. 1.) Hasonló gyakorlatot ír le Csaplovics is a múlt század első negyedéből a Dunántúlon élő horvátok nagycsalád-szervezetével kapcsolatban. Ugyancsak a rokonsági csoportok szerinti településre utalhatnak a szege, zuga és a szer elnevezések is. Nem egy helyütt az együtt-települt csoport endogám, gyakori, hogy csak a falun belül házasodnak.

IV. Főség, osztályelőzmények, osztályok

Nincs olyan közösség, melynél ne találkoznánk az egyének társadalmi helyzetében, különbségekkel. Még az olyan egyszerű társadalomban is, mint amilyen az ausztráliai vagy az eszkimó, a vadászatban való jártasság, az idős kortapasztalatai stb. kiemelnek egyes személyeket a társadalom tagjai közül, és ez a megkülönböztetés mind társadalmi, mind anyagi előjogokban megnyilvánul. A társadalmi rang, társadalmi helyzet néha megegyezik a hatalmi-politikai szervezetben elfoglalt hellyel, de különbözhetik is tőle, és ilyenkor a társadalmi rang és a politikai hatalom két különböző rendszer része.

A társadalmi kiválóság normái közösségről közösségre változnak. Találkozunk az öröklődő rang, a gazdagság, a bátorság, az öregkor, a vallási-mágikus funkció, a munkában, játékban és mulattatásban stb. való jártasság jelentőségével, mint a kiválóság normáival és feltételeivel. Az értékelés szempontjai igen eltérőek. Előfordul, hogy bizonyos egyéneket vagy csoportokat megvetnek, ugyanakkor azonban más téren elismerik kiválóságukat. Ilyen megkülönböztetéssel találkozunk pl. Afrikában a kovácsokat vagy bőrműveseket illetően.

De ezek az esetek kivételesek. Sokkal általánosabb az, hogy a társadalmi helyzet feltételei megerősítik egymást. A legegyszerűbb példa itt az öröklődő rang és a gazdagság közötti kölcsönösségi viszony. A politikai hatalom és a társadalmi rang hasonlóan összekapcsolódik, és sok adatunk van arra, hogy mágikus-vallási tényezők is alátámasztják a politikai hatalmat. Itt főleg az a hiedelem játszik szerepet, hogy a főnök vagy más vezető természetfölötti hatalommal, tulajdonságokkal rendelkezik, vagy pedig az a vélemény, hogy gazdagságával és hatalmával befolyásolni és irányítani tudja a varázslók cselekedeteit.

Eltekintve az egyénektől, osztályoktól, kasztoktól és azoktól a szervektől, amelyek a politikai hatalmat gyakorolják, van egy fontos megkülönböztetés a társadalom szerkezetét illetően. A közösségek nagyjából két csoportra oszthatók: olyanokra, melyekben a politikai hatalmat illetően a csoportok között nincsen alá- és fölérendelési viszony, tehát horizontális tagozódásúak, és olyanokra, melyekben a társadalom függőleges tagozódású, rétegekből, osztályokból tevődik össze. Az előbbi esetében szegmentált társadalmakról, az utóbbi esetében rétegezett társadalmakról, osztálytársadalmakról beszélünk. A választóvonal természetesen nem merev, gyakoriak a határesetek is.

Szegmentált társadalmakkal csaknem minden földrészen találkozunk. Ilyenek túlnyomó többségben a melanéziaiak, valamennyi ausztráliai, sok dél- és észak-amerikai, valamint afrikai és észak-ázsiai társadalom. A szegmentált társadalmakban nincs központi hatalom; minden helyi csoport, horda, falu vagy nemzetség, autonóm politikai egységet alkot. Ilyen társadalom tipikus példájaként említhetjük meg Melanéziában Wogeo és Malaita szigetek lakóit, Észak-Amerikában a paviosto, Dél-Amerikában a botokud indiánokat, Afrikában a tallensiket és a nuereket stb.

Szegmentált politikai szervezet ^*

A szegmentált közösségekben az autonóm politikai egységek alkalmi célok, pl. háború érdekében egyesülhetnek, de a központi hatalom ismeretlen. A politikai hatalmat az autonóm egység vezetője tartja a kezében, akit vagy választanak, vagy örökli tisztségét. A falufőnök, nemzetségfő, hordafő hatalmát a közösség öregeiből vagy a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakból alakult tanácsok segítségével gyakorolja. De a hatalom csak egy kis közösségre terjed ki, és ilyenkor a rokonságon alapuló kötelék bizonyul igen fontosnak. Pl. a falu tanácsa a nemzetségfőkből alakul, a falufőnök pedig a leginkább alkalmas személy, vagy a legrégebben betelepült nemzetség vezetője. A kis helyi csoportot rendszerint a rokonság vagy a nemzetség kötelékei kapcsolják össze. Ezek a kötelékek a rétegzett, vagyis osztálytársadalmakban is megvannak, és igen fontosak a politikai szervezet kisebb részeinek a funkcionálásában, de abban is, hogy fenntartsák az uralkodó csoportok (főnöki nemzetség) előjogait. Amennyiben azonban az egész közösség politikai szervezetéről van szó, a rokonsági kötelékek másodlagos jelentőségűek azokhoz képest, amelyek a közös területen való együttélésen, valamely magasabb szerv jogkörének elismerésén, ennek hatalmán és működésén alapulnak.

A szegmentált társadalmakkal szemben rétegzett társadalmaknak nevezzük azokat, amelyek döntően függőleges tagozódásúak, központi hatalommal, komplex közigazgatási mechanizmussal rendelkeznek, és ahol megtaláljuk a specializált törvénykezési intézmények bizonyos formáit is. Ilyen szervezetben él a legtöbb afrikai bantu törzs, ahol egy főnökből (nagyfőnökből, „királyból”), alfőnökből és más tisztségviselőkből („miniszterek”) álló hierarchia van udvaroncokkal, tanácsosokkal és követekkel, valamint végrehajtó és törvénykező tisztviselőkkel. Az ilyen rendszerekben a különböző tisztségviselői jogai és kötelességei mind egymáshoz, mind a fölöttük és alattuk levőkhöz viszonyítva pontosan meg vannak határozva.

Átmenetet jelent a politikai szervezet e két típusa között pl. az irokéz rendszer. Itt a politikai hatalmat a nemzetségen belül a választott, illetve a tisztségüket öröklés útján nyerő szahemek gyakorolják, a törzs ügyeit pedig a szahemek tanácsa közösen intézi. A törzsszövetség ügyeinek intézése az összes törzset képviselő szahemek kezében van, és a megfelelő időközökben tartott tanácskozásokon döntenek a törzsszövetség egészét érintő ügyekben: határoznak a háború és a béke kérdésében, új törzsek felvételében, jóváhagyják az új szahemek megbízatásait stb.

A szegmentált társadalmaknál és az átmeneti formát képviselő irokéz típusú rendszernél a vezetők, illetve a vezetőkből álló tanács hatalma nem volt kizárólagos; döntéseiket általában a közösség ellenőrizte. Erre mutat, hogy a törzs szahemekból álló tanácsának ülésein bármelyik törzstag megjelenhetett, és közügyekben felszólalhatott. Mint L. H. Morgan írja: „Még a nőknek is megadták a jogot, hogy közöljék kívánságaikat, és kifejtsék véleményüket egy olyan szónok útján, akit saját maguk választottak. Döntést azonban csak a tanács hozhatott. Az irokézeknél alapvető szabálynak számított, hogy a tanács csak egyhangúan hozott határozatok alapján tevékenykedhetett…” A rendszer demokratizmusát és a közösség befolyását mutatják a háborúval és békével összefüggő eljárások, szokások is. „A harci vállalkozások rendszerint az önkéntesség elvén alapultak… Bárkinek szabadságában állott, hogy harci csoportot szervezzen, és oda vezessen hadjáratot, ahová jónak látja. Szándékát azzal nyilvánította ki, hogy harci táncot rendezett és önkénteseket toborzott. Ez a módszer egyúttal azt is lehetővé tette, hogy a vállalkozás népszerűségéről gyakorlati kísérlet útján győződjenek meg. Ha a vezetőnek sikerült egy csoportot összehoznia – ez azokból a férfiakból kerül ki, akik csatlakoztak hozzá a táncban –, akkor azonnal útnak indultak, amíg a lelkesedés még tetőpontján állott.” (L. H. Morgan: Az ősi társadalom. Budapest, 1961. 101–102. 1.)

E demokratikus szervezettől eltér a rétegzett társadalmakon belül a politikai hatalom gyakorlása. Kitűnően példázza ezt az afrikai hehe törzs rendszere, ahol a központi hatalom egy főnök kezében van, de még megtaláljuk azokat az intézményeket is, amelyeken keresztül a nép is beleszólt a hatalom gyakorlásába, illetve korlátozta a főnök diktatórikus hajlamait. A hehe törzsnél a legendák arról tudósítanak, hogy egészen a múlt század közepéig a népesség számos törzsecskére oszlott, amelyek lényegében függetlenek voltak egymástól. Ezeket a kis törzseket két vezető egyesítette egységes, nagy törzzsé, és egyikük leszármazottja a jelenleg uralkodó főnök.

A hehe főnök hatalma az igazságszolgáltatásra, törvénykezésre, közigazgatásra, gazdálkodásra és a katonai ügyekre terjed ki. Ezeket a funkciókat végig megtaláljuk a törzs összes vezetőinél, csak fokozatosan szűkülő hatalmi körrel. A főnök mellett törzsi tanács működik, tagjait részint a politikai ügyekben való jártasságuk, részint pedig baráti szempontok alapján válogatják ki. Általában a tanács hozza a fontosabb döntéseket, s a főnök csak ritkán szegül szembe tanácsadóival.

Bizonyos korlátok között a főnöknek jogában áll megváltoztatnia a törvényeket, főleg bírósági döntéseivel, amelyek ettől kezdve precedensként szolgálnak, de megváltoztathatja őket nyilvános gyűléseken tett kihirdetés útján is.

A főnök gazdag ember, és gazdagsága különböző forrásokból származik. Marhanyájait részben más törzsek állatainak elrablásával gyarapítja, a zsákmány egy részét a hadjáratban részt vevő harcosok között osztja szét, nagyobb részét azonban megtartja magának. Jogában áll elkobozni az egyszerű törzstagok marháit, kényszermunkát követelhet házának felépítéséhez, és adóra is igényt tart. Minden helyi főnök köteles egy külön kertet műveltetni, melynek termékeit a főnök számára küldik el, aki részt követelhet a törzstagok terméséből is.

Végül a főnök kezében van az elefántcsont kereskedelem privilégiuma is. Az agyarakat neki kell átadni, ő fizet értük, és továbbítja azokat a kereskedőnek, a haszon jelentős részére tehát ő tesz szert. A főnök ezzel azonban nemcsak saját vagyonát gyarapítja; készletei és raktárai a közösség rendelkezésére állnak, különösen éhínség vagy háború idején.

A főnök tekintélyének gazdasági megalapozottságához vallási hiedelmek és mágikus eljárások is járulnak. A főnök egész sor, hatásos varázsszerrel rendelkezik, melyekkel mágikus eredményt tud elérni, megóvja a csatába menő harcosokat, elűzi az ellenséget, megvédi saját magát és családját a veszedelmektől. Tekintélyét az őstisztelet is alátámasztja. A hehék közt minden család saját őseit hívja segítségül, a törzsi istenek pedig a főnök családjából kerülnek ki.

Ezeket természetesen csak a főnök tudja segítségül hívni, és a nép így a főnökre szorul a háborúval, aszállyal vagy más, a közösséget érintő dologgal kapcsolatos eljárások esetén.

Az afrikai hehe törzs politikai szervezete^*

A főnöknek egész udvartartása van testőrökből, küldöncökből és rabszolgákból, valamint a különböző tisztségviselőkből. A rabszolgák vagy hadifoglyok, vagy pedig egy fugva nevű társadalmi rétegből származó férfiak. Ők végzik a szolgai munkákat, és családtagjaik közül kerülnek ki azok a gyermekek is, akiket régebben a főnök vagy hozzátartozóinak halála alkalmával feláldoztak. A főnök poliginiában él, feleségeinek saját házuk és kisebb udvartartásuk van, és szétszórva élnek a törzs területén különböző falvakban. A főnöki méltóság külső jeleként a viseleten kívül egy úgynevezett trónszék szolgál, melyben egyedül ő foglalhat helyet. Alattvalói megfelelő formulákkal és testtartással közeledhetnek csak hozzá.

A körülbelül harminc hehe alfőnök pozíciója sokban hasonlít, bár hatalmuk természetesen csak kisebb körre terjed ki. Az egyesülés alkalmával az egyes törzsek főnökei megtarthatták méltóságukat és funkciójukat, csak alárendelték őket a központi főnöknek. Rangjuk általában öröklődő, néhányukat azonban a főnök nevezi ki. Az alfőnökök között nincs rangsor, egyik sem felelős a másiknak, s a főnök alatt egy szinten helyezkednek el. Az alfőnöknek szintén van kísérete, udvartartása és vagyona, az alája rendelt törzs helyzetétől függően. Hadvezér és bíró egyszemélyben, ítéleteit többnyire elfogadják, ha nem, akkor a törzsfőnökhöz fellebbeznek.

Az alfőnökök alatt még egy politikai vezető foglal helyet, akinek a funkciói hasonlóak, bár még szűkebb körre terjednek ki. Mint bíró, kisebb ügyekben, házassági és családi vitákban dönt. Inkább döntőbíróként szerepel, véleményével a közvélemény többségének a nézetét juttatja kifejezésre. A bírósági eljárások a közösség aktív részvételével zajlanak le.

A hehe politikai szervezet jól illusztrálja a hasonló jellegű társadalmak politikai, közigazgatási és törvénykezési intézményeinek működését. A főnöknek és más tisztségviselőknek jelentős hatalom van (vagy volt) a kezében, de ezzel nemigen éltek vissza. Ebben a hagyomány ereje mellett más tényezők is szerepet játszottak, így a lázadástól való félelem, és az, hogy a főnök maga is függött a néptől az adózás, háborúban az alattvalók támogatása stb. révén.

A rétegezett társadalmaknál meglehetősen általános az endogámia, az azonos rétegen belül javasolt házasság szabálya. Vannak azonban kivételes esetek, amikor az exogámia elve jut érvényre. Ennek példája az észak-amerikai natcsez törzs. Itt három nemesi és egy közemberi fokozatot találunk. A nemeseket „napok”, „nemesek” és „tiszteletre méltók” névvel illették. A legmagasabb fokozathoz a „napok” tartoztak; közülük került ki a „Nagy Nap”, azaz a Nagy Főnök. A közembereket puantnak nevezték, amit „büdös”-sel fordíthatnánk magyarra. A natcsez társadalomszervezet jellegzetes vonása volt, hogy a három nemesi réteg férfijai „büdös” nőket vettek feleségül, bár a „büdösök” maguk között is házasodtak. A nemes férfiak és „büdös” nők házasságából született gyermekek a közvetlenül az apjuk alatt levő osztályba tartoztak. A natcsezeknél a leszármazás tehát a következőképpen alakult: Napok: napanyák és „büdös” apák gyermekei; nemesek: nemes-anyák és „büdös” apák gyermekei, vagy nap-apák és „büdös” anyák gyermekei; tiszteletre méltóak: tiszteletre méltó anyák és „büdös” apák, valamint nemes apák és „büdös” anyák gyermekei. Végül: büdösek: „büdös” anyák és tiszteletre méltó apák, vagy „büdös” apák és „büdös” anyák gyermekei.

Mint a rendszer mutatja, a nemesi fokozat elnyerése az anya társadalmi helyzetétől függött; az alacsonyabb rétegbe az apa házassága, illetve társadalmi rangja szerint kerültek a gyermekek.

Itt röviden ki kell térnünk a kasztok problémájára is. A kérdés nem könnyű, elsősorban azért, mert nehéz a kasztot egyértelműen meghatározni. A kaszt egyidőben társadalmi osztály, rokonsági, foglalkozási és rangcsoport is lehet. Maga a szó a portugál casta (nemzetség) szóból származik, de történelmi alakulásuk során például az indiai kasztok nagyon eltávolodtak feltehető nemzetségi kiindulópontjuktól. Maga a rendszer a hinduizmus vallási rendjében gyökerezik, de máshitű indiaiak, így a mohamedánok, sőt az Indiában élő, alacsonyabb kultúrfokon álló törzsek is átvették a kasztrendszert. Mindenki ahhoz a kaszthoz tartozik, amelybe beleszületett, és csak a következő életében válik lehetségessé a másik, magasabb kasztba való bejutás. Elméletileg négy kaszt van: 1. brahminok (papok, tanítók), 2. ksatriják (harcosok), 3. vajsiják (kereskedők és földművelők), 4. páriák (kézművesek és munkások). Az első hármat élesen elválasztja a negyediktől az, hogy tagjaik „kétszer-születetteknek” számítanak. Ez annyit jelent, hogy hétéves korában a három felső kaszthoz tartozó fiú szellemi újjászületésen megy keresztül, ami nagyjából a keresztény konfirmációnak, bérmálásnak vagy a kezdetlegesebb csoportok avatásának felel meg. Ténylegesen ez a négy kaszt valószínűleg sohasem létezett, és csupán a hivatalos brahmanista ideológiában szerepel. Így pl. az indiai Puna körzet 900 000 lakosa 120 kaszt között oszlik meg, s ezek közül 15 brahmanista kasztnak számít. Sőt a brahman kaszthoz tartozók sem foglalkoznak kizárólag papi vagy írástudói munkával, sokan mint szakácsok, katonák, pásztorok, ácsok stb. keresik meg kenyerüket. Ugyanez érvényes a kereskedők és a katonák kasztjára is. De vannak foglalkozások, melyeket brahman kasztbeli nem vállalhat el, mivel ezek az alsóbb kasztok számára vannak fenntartva. Ilyen foglalkozások például azok, amelyek a bőr feldolgozásával vagy a halottakkal vannak összefüggésben.

A kasztok egymással való érintkezését szabályok korlátozzák, ezek szigorúsága helyenként váltakozó. A legalsóbb kasztokkal való érintkezés azonban mindenütt egyformán tilos. Az „érinthetetlenek” vagy „páriák” kasztjához tartozók sok helyütt nem közelíthetnek meg 30 méternél jobban egy brahmin kasztbelit, és Malabarban régen egy magasabb kasztbeli megölhette azt a páriát, aki útját keresztezte. Az indiai iskolákban még ma is állandó harcot folytatnak a felső kasztbeliek az érinthetetlenek beengedése ellen. Falun a páriák csak a településen kívül lakhatnak, vizet csak külön kutakból meríthetnek maguknak. Ezek a korlátozások nemcsak a legalacsonyabb kasztokra vonatkoznak. Vannak területek, ahol bizonyos kaszthoz tartozók nem léphetnek be egy brahmin ház konyhájába vagy étkezőhelyiségébe.

A tisztátalanság elve különösen az étellel és itallal kapcsolatban jelentkezik szembetűnően. Általában csak az azonos kaszthoz tartozók étkezhetnek együtt. Ez annak is a következménye, hogy a különböző kasztokban eltérő táplálékot fogyasztanak, és az elkészítés módja is más és más. A magasabb kasztok számára szigorú étkezési tilalmak vannak érvényben; hithű brahmin nem eszik húst, nem dohányzik, nem iszik szeszesitalt. De azokban a kasztokban is, ahol a hús fogyasztása megengedett, tilos pl. a szarvasmarha húsának a fogyasztása.

Ha valami miatt egy magasabb kasztbeli „tisztátalanná” lett, tisztító szertartásokat végeznek (pl. fürdés, a szent Gangesz vizének ivása stb.).

Az indiai kasztrendszer jellegzetességei közé tartozik – mint említettük – a foglalkozás szerinti megoszlás is. Így pl. külön kézműves, mosó, söprögető, halottszállító stb. kasztok vannak. Ez a megoszlás főleg az alsóbb kasztokra jellemző, a felsőbb kasztoknál nagyobb a foglalkozási tagozódás, amely a tisztátalanságtól való félelemmel kapcsolatos; a brahmin csak azonos kaszthoz tartozó szakács főztjét fogyaszthatja, az alsóbbrendű kasztok által készített iparcikkeket csak tisztító eljárás után érintheti meg stb. Erre az elzárkózásra, elkülönülésre mutat, hogy például Allahabadban az egyetemen 100 diáknak 37 konyhán főznek.

A kaszt egyik legfontosabb, egységét is biztosító jellemvonása az endogámia, a kaszton belüli házasodás. Ez a gyakorlatban ott, ahol nemzetiségi tagozódás is van, exogámiával párosul, de a nemzetségi exogámia szabályának megsértése kisebb véteknek számít, mint a kasztendogámia törvényének az áthágása. A kasztendogámia előírásait csak a hipogámia és hipergámia kivételei enyhítik. Hipogámiáról akkor beszélünk, ha egy magasabb kaszthoz vagy alkaszthoz tartozó nő köt házasságot alacsonyabb kaszthoz vagy alkaszthoz tartozó férfival; hipergámia esetében magasabb kasztbeli vagy alkasztbeli férfi köt házasságot alacsonyabb kaszthoz vagy alkaszthoz tartozó nővel. A szabályozás bonyolultságát jól mutatja Hutton leírása a bengáli rahri brahman kasztról. „Ez a kaszt kulin és strotriya nevű alkasztokra oszlik, s az utóbbi ismét siddha, sadhva és kastha strotriya nevű alcsoportokra. Egy kulin alkaszthoz tartozó férfi feleségül vehet egy nőt a kulin, siddha strotriya vagy sadhya strotriya alcsoportból; egy siddha strotriya házasodhat a saját alkasztjából vagy a sadhya strotriyából; egy sadhya strotriya vagy egy kastha strotriya férfi viszont csak saját csoportjából házasodhat.” (J. H. Hutton: Caste in India. Cambridge, 1946. 47. 1.) Ez a szabály azonban csak a felső kasztok esetében érvényes, és itt is a poliginikus házasság gyakorlata tette lehetővé. A szokás a korai házasodást írja elő, és az ortodox hinduknál az özvegy újraházasodását sem engedik meg. Még nemrégiben (1955) is olvashattunk indiai lapokban egy özvegy önkéntes tűzhaláláról, mely az özvegy megalázott helyzetéből való menekülés egyedüli módjának számított hosszú időn keresztül.

Az indiai kasztrendszer igen mélyen gyökerezik az indiai életben, és erejét mutatja, hogy még napjainkban is keletkeznek új és új kasztok. Egy kasztnak egy része valamilyen szokást vagy foglalkozást önmagára és tagjaira jellemzőnek foghat fel, és ezzel elkülöníti magát a többiektől. Így a cipészek különválhatnak a bőrkikészítők kasztjától, és új kasztot, alkasztot vagy alkaszton belüli csoportot alkothatnak.

V. Korcsoportok, „társaságok”

A társadalom azonban nemcsak termelési, vérségi, lokális, politikai, tulajdonjogi vagy munkavégzési stb. kapcsolatok szerint szerveződhet. Vannak olyan szervezeti formák is, amelyek koron, nemen vagy pedig önkéntes társuláson alapulnak.

A kor, illetve bizonyos kor elérésének fontossága jut kifejezésre a sok helyütt megtalálható avatási szertartásokban, melyek az élet egy-egy időszakának, a felnövekvés egy-egy fokozatának lezárását és új korszak kezdetét jelzik. Azokat az eljárásokat, melyek a korral kapcsolatosak, általános avatási szertartásoknak nevezhetjük, szemben a specifikus beavatási rítusokkal, melyek valamilyen specializált csoportba vezetnek be egyéneket (titkos társaság, papság, munkacsoport stb.). Sok esetben a kétfajta avatási eljárás összeolvad, mivel bizonyos életkor elérése automatikusan magával hozza a speciális társaságba való felvételt is. Némely közösségben az avatás egyszeri rítusból áll, mely rendszerint a nemi érés idején megy végbe, másutt viszont a növekedés egyes szakaszait rítusok változó sora kezdi és fejezi be (rites de passage).

Számos társadalomban azonban nemcsak az élet egyes fázisait jelző avatási rítusokkal találkozunk, hanem azt látjuk, hogy a népesség korának megfelelően több korcsoportba, korosztályba rendeződik. A korcsoportok – ilyenekkel leginkább férfiak között találkozunk – bizonyos számú férfiból állnak, akik megközelítőleg azonos korúak, ugyanabban az időben estek át az avatási szertartásokon stb. A korosztályok tagjainak többé-kevésbé pontosan körülírt jogaik és kötelességeik vannak. Ilyen korcsoportokat ismerünk például Kelet-Afrikából. A maszai törzsnél a felserdült ifjak avatási szertartáson mennek keresztül, melynek során körülmetélik őket. Az avatás után többé már nem számítanak gyermekeknek. A következő két évben tanulóknak tekintik őket, megborotválják fejüket, és belépnek a harcosok sorába. Kb. 28–30 éves korukig harcosok, ekkor megházasodnak, elhagyják a legények lakóházát, és ettől kezdve „öregeknek” számítanak. Három fokozat van tehát a maszai férfi életében: a gyermek-, a harcos- és az öregkor.

Hasonló korfokozati rendszer van az afrikai nuereknél is, itt azonban nem találjuk meg a maszaik korcsoportjainak katonai és ceremoniális funkcióit. A nuerek korfokozati rendszerének inkább az a célja, hogy viszonylagos korkülönbségek megállapításával rendezzék a törzs tagjainak egymáshoz való viszonyát és magatartását.

A nők korcsoportokba szerveződésével ritkábban találkozunk. Bár avatási szertartások a lányoknál is előfordulnak, ezek a serdülőkort zárják le, és főleg a férjhezmenetelhez szükséges érettséget hangsúlyozzák. A legáltalánosabban elterjedt szokás az, hogy az első menstruáció alkalmából végeznek bizonyos szertartásokat, egy időre elkülönítik a lányokat, és oktatásban részesítik őket, amely főleg a szexuális magatartásra vonatkozik.

Az avatási szertartások részben társadalmi, részben vallási jelentőségűek; míg részleteikben igen eltérnek egymástól, abban megegyeznek, hogy az avatandónak a szertartások során bizonyságot kell tennie érettségéről, felnőtt voltáról. Sokszor olyan eljárással találkozunk, mint az avatandó megkorbácsolása, kínzása, bátorságának, kitartásának próbára tétele (böjtölés) stb. Az avatással együtt jár bizonyos nevelés is; elkülönített titkos helyeken oktatják a fiatalokat a közösségi együttélés szabályaira, vadászeljárásokra, a szexuális élet titkaira, hagyományokra, mítoszokra, szertartásokra és rítusokra stb. A tanítók tekintélyes öreg férfiak.

Kitűnő leírást olvashatunk Torday Emilnél a dél-kongói bakubák (bushongók) avatási szokásairól: „Amikor a király valamelyik fia 8–10 éves lesz, őt és a vele nagyjából egykorú fiúkat elkülönítik egy helyen. Itt kilenc napig tartózkodnak, és közben megtanulják a Nkandát, azaz a Törvényt… Ez ilyen szabályokat tartalmaz:

Tiszteld a királyt, és engedelmeskedj neki.

Tiszteld a királyi család tagjait, és engedelmeskedj nekik.

Tiszteld anyádat és apádat.

Ne használj illetlen szavakat.

Tiszteld szülőid holttestét.

Ne bánj rosszul feleségeddel, és ne avatkozz más emberek vitás ügyeibe.

Ne ölj, még harcban sem, hanem védekezz.

Ne lopj.

Becsüld más ember feleségét.

Ne hazudj törzsbelidnek.

Az elkülönítés ideje alatt a gyerekek főnöke a király fia. Nem szabad nőt látniuk, és ételüket is egy férfi hozza. Néhány nap múlva a király fia apjához megy, és engedélyt kér tőle, hogy elhagyhassák a helyet, ahol addig tartózkodtak: „Mosakodni szeretnénk” – mondja.

Kilenc napig azonban nem engedik meg nekik a mosdást. A kilencedik napon a király fiával az élükön, szemüket a földre sütve előjönnek, s ha nővel találkoznak útközben, ennek el kell rejtőznie. A folyóhoz mennek, megmosdanak, és mindegyik fiú keres egy bizonyos magvat a bozótban. Ezután libasorban visszatérnek a faluba, és elvonulnak a király és az öregek előtt; közben mindegyik átnyújt egy-egy magot. A magokat gondosan megszámolják, és ha egy fiú meghal, a szülők tájékoztatják a királyt, aki egy magot eltávolít a rakásból. Ezt a szertartást Tku Mbulának nevezik.

Bakuba (bushongo) avatási alagút ^*

A második szertartás sokkal fontosabb. Ezt a pubertáskorban végzik…

A fiúkat megint elkülönítik a király egyik fiának a vezetése alatt. Nem viselnek ruhát, csak hajukban egy sajátságos formájú fésűt… Az elkülönítés ideje alatt tisztátalanoknak számítanak, nőkkel nem érintkezhetnek. (Az elkülönítés idején mindegyiknek meg kell tanulnia a gyékényfonást vagy – ha a király fiáról van szó – a kovácsmesterséget.) …Éjjelente a tábor körül az öregek furcsa hangokat keltenek a zúgattyúval; a hang vadállatok üvöltéséhez hasonlít…

Egy hónapnyi elkülönítés után mennek keresztül a fiúk az első, lobonak nevezett megpróbáltatáson. Ennek céljaira az öregek kb. 3–4 méter mélységben alagutat ásnak, és ennek két oldalába három, illetve két fülkét vájnak…

Bakuba (bushongo) avatási alagút ^*

A szertartás napján az egyik öreg leopárdbőrt vesz magára, és az A fülkében rejtőzik el; a másik teljes harci díszben és meztelen karddal a D fülkébe áll; egy kovács fogókkal és két vörösen izzó vassal a B fülkébe bújik, egy majombőrből készült fantasztikus kosztümbe öltözött férfi pedig a C fülkében foglal helyet. (Az ötödik, E fülke előtt másfél méter mély árok van, tele vízzel.) …(A fiúk sorban végigmennek az alagúton, és a fülkében álló férfiak ijesztgetik őket.)

…Ezután visszamennek az elkülönítés helyére; a megpróbáltatásnak az a célja, hogy ne féljenek ezentúl sem a vadállatoktól, sem az ellenségtől, sem a tűztől, víztől vagy a szellemektől.

A második, ganda nevű megpróbáltatásnak egy hónappal később érkezik el az ideje… A harmadiknak két hónappal utóbb (mete nkanda). …Ennek befejeztével fürödhetnek, és megtisztultnak tekintik őket. Három hónapon keresztül a Nyimi (a király) számára dolgoznak… Végül visszatérnek a faluba, ahol teljes jogú harcosokként bizonyos fejdíszt viselnek.” (On the Trail of the Bushongo. London, 1925. 185–191.)

Gyakori, hogy az avatás alkalmával maradandó jelt is hagynak a fiúkon vagy lányokon. Így pl. a nuereknél a fiúk avatásakor a homlok húsát egészen a csontig felvágják, és fültől fülig hat horizontális forradást idéznek elő. Másutt ilyen alkalmakkor végzik a hegtetoválást vagy a ponttetoválást.

A legáltalánosabb jelölési forma azonban a megmetszés, mely szóval a nemi szervvel kapcsolatos különféle operációkat foglaljuk össze (circumcisio – körülmetélés; incisio – bemetszés; excisio – kimetszés; superincisio – a prepucium felső részén végzett bevágás stb.). Megmetszéssel mind a férfiaknál, mind a nőknél találkozunk, bár az utóbbiaknál jóval ritkábban.

A megmetszés társadalmi és vallási jelentősége miatt az avatás legfontosabb aktusa. A nemi szerven végzett ilyen és hasonló operációkat elsősorban azzal indokolják, hogy a nemi érettség bekövetkezését ez a szerv jelképezi. Sok helyütt azzal magyarázzák a megmetszést, hogy az operáció során eltávozik a fiúból a rossz, az „asszonyi” vér, és a fiú ekkor válik igazán férfivá. Ennek a felfogásnak a következményeként az operációt az élet folyamán többször is elvégzik, ha úgy gondolják, hogy további tisztulásra van szükség.

Ott, ahol az avatás szellemkultuszhoz, titkos férfitársaságokhoz kapcsolódik, a szertartások mélyen szimbolikus jellegűek. Így Északkelet-Új-Guineában az ifjakat az avatás során „szellem” nyeli el – az elnyeletést egy szörnyet jelképező nagy kunyhó szűk bejáratán való becsúszás szimbolizálja –, az elnyeléskor a szellem „megharapja” a fiút – ez a megmetszés –, és a fiú addig marad a szellem gyomrában, amíg disznóáldozattal ki nem váltják. Ez az időszak a sebek gyógyulásáig tart, s ez alatt az idő alatt a fiúkat oktatásban is részesítik. A szertartást ünnepi lakoma és díszes felvonulás fejezi be; ezen a fiúk „pártfogójuk” (rendszerint az anyai nagybácsi) vállán ülve, csukott szemmel vesznek részt: mint ifjak „meghaltak”, és mint férfiak születnek új életre.

A kor (és a nem) szerinti megoszlás gyakran a település külső rendjében is tükröződik. Sok társadalomban a fiúk csak 5–6 éves korukig laknak anyjukkal, ezután külön épületbe, az ún. legényházba költöznek át, és csak étkezés alkalmával jelennek meg a szülők kunyhójában. Nem ritka az sem, hogy a házas férfiak is együtt laknak a férfiházban. Ilyenkor a nők külön kunyhóban élnek, és a férjek csak étkezésre, együtthálásra keresik fel feleségüket. Néhol azt látjuk, hogy a fiatal lányok is külön házban élnek férjhezmenetelükig. Végül ismerünk olyan társadalmakat, melyeknél az avatáson átesett fiúk és lányok házasodási koruk eléréséig közös házban laknak.

Mint láttuk, az avatás nem egy társadalomnál egyúttal bizonyos csoportba, titkos társaságokba, szövetségekbe való beavatást is jelent. E titkos társaságok vagy szövetségek bizonyos célok elérésére egyesítik a társadalom egyes tagjait. A rokonsági szervezetektől elsősorban tehát abban különböznek, hogy az emberek nem születnek bele a társaságokba, hanem csupán megfelelő feltételek teljesítése esetén, avatási, felvételi szertartások elvégzése után lehetnek a tagjai. E társaságok funkciója és tagságuk összetétele a társaságok céljainak megfelelően sokféle lehet. Sokszor, főleg erősen anyajogú társadalmakban a lényeges feladat az, hogy a férfiak társaságukkal ellensúlyozzák a nők jelentőségét, másutt (nőtársaságok esetében) pedig arról, hogy az erős férfibefolyással szemben a nők valamilyen formában megvédjék érdekeiket. Mind az első, mind a második formát jól ismerjük; a férfitársaságokra Melanéziából, a nőtársaságokra Nyugat-Afrikából említhetünk példákat. Vannak olyan területek is, ahol egymás mellett találjuk meg a férfi- és a nőtársaságokat, és végül vannak esetek, amikor férfiak és nők ugyanannak a társaságnak lehetnek tagjai. Az ilyen esetekben a titkos és a rituális jelleg azonban csak kevésbé jut kifejezésre, amint ezt pl. az észak-amerikai krou indiánok „Dohány Társaságánál”, vagy a polinéziai ariori társaságnál látjuk.

Néhány példa jól megvilágítja a társaságok közötti eltéréseket és a társaságok funkcióját. Melanéziában például a titkos társaságok a közösség minden férfitagját egyesítik, s a férfivá avatás egyúttal a titkos társaságnak, a férfiak „érdekképviseletének” tagjává is teszi az ifjút. A politikai cél itt rendszerint másodlagos, a társaságok erősen vallási jellegűek, összejöveteleik is vallási ünnepségekhez kapcsolódnak. A titkosság itt annyit jelent, hogy a nők a részvételből ki vannak zárva, nem láthatják a kultikus tárgyakat, a maszkos táncokat, szerepük a lakomákhoz szükséges élelem előteremtésére korlátozódik.

Vannak területek, ahol egy-egy közösségen belül több társaság működik, és az egyes társaságok rangban egymás fölött állnak. Így például a melanéziai Új-Hebridákhoz tartozó Banks szigetcsoporton két társaság működik. Az egyiknek saque, a másiknak tamate a neve. Az előbbihez a közösség minden férfitagja hozzátartozhat, ha már átesett az ifjúavatási szertartáson. A tamatébe viszont csak az juthat be, aki a suquen belül már bizonyos rangot elért. A rangok a jelölt által adott lakomáktól függnek, tehát bizonyos fokig a tehetősséget, gazdagságot hangsúlyozzák; a legfelsőbb rangokat csak főnökök érhetik el. A társaság titkossága fokozatonként növekszik, a tamate társaság felső fokozatainak rítusain csak a fokozat néhány tagja vehet részt, az alsóbb fokozatúak számára a részvétel tilos. Itt a titkos társaságnak határozott politikai funkciója van, a főnöknek a titkos társaság ereje is rendelkezésére áll hatalmi céljainak elérésére.

Másik típust képvisel a krou indiánok „Dohány Társasága”. Ide mind férfiak, mind nők beléphetnek, s általában az volt a szokás, hogy a férjet és a feleséget együtt vették fel. A társaság tagságát úgy lehetett megszerezni, hogy egy tagnak az ajánlását biztosították, akinek tetemes összeget kellett fizetni. A társaságnak az volt a célja, hogy szertartásaival, ünnepségeivel, táncaival a dohány termékenységét fokozza, és mivel a megfelelő rítusokat csak a társaság tagjai ismerték, mindenki törekedett a tagság elnyerésére. A társaság tagjai egyúttal munkacsoportként is tevékenykedtek, a dohány közös megmunkálására csoportokat alakítottak.

Nyugat-Afrikában a titkos társaságok az egész közösség életét befolyásolták. Csak annak volt rangja, pozíciója, aki valamelyik társasághoz tartozott. A kpellék között például idegen négerek nem telepedhettek le addig, míg fel nem vették őket valamelyik titkos társaságba. E társaságok között említhetjük meg a poro, a szande, a leopárd, a kígyó, az antilopszarv és a gboszale szövetséget, a szomszédos mende törzsnél ezekhez még a csimpánz és a krokodil szövetség járul, valamint az ikreknek egy speciális szövetsége. E társaságoknak csak férfiak lehettek a tagjai, nőket csak kivételes esetekben engedtek maguk közé. Központosított szervezettel nem találkozunk, az egyes társaságok helyi csoportjai önállóak voltak, mindegyiknek megvoltak a maguk vezetői. A tagság állandó helyen, az őserdőben találkozott, itt temették el a vezetőket és a kiemelkedő tagokat is. A társaság eszközei, hangszerei, maszkjai tabunak számítottak, a jelszavakat csak a tagok ismerték, és a titkok megszegését természetfölötti büntetés kilátásba helyezésével igyekeztek megakadályozni. Fokozatokkal itt is találkozunk; megfelelő összeg lefizetése, oktatás, avatás után emelkedhetett valaki magasabb fokozatba. Az állatokhoz fűződő kapcsolat fontos szerepet játszott: a leopárd szövetség tagjai például varázsló eljárásaiknál leopárdbőrt terítettek magukra, kezükre pedig vaskarmot erősítettek. A közvélemény a különböző társaságokat nem tartotta egyenlő tekintélyűnek, az élen a poro és a szande szövetség állott, a többiek pedig váltakozó sorrendben következtek utánuk. Azokban a társaságokban, ahová nőket beengedtek, érdekes kettősséget látunk: a férfiak csak a saját eljárásaikban tájékozottak, és a nők titokban tartják a magukéit.

B) A társadalom élete

Az eddigiekben a társadalmat elsősorban szerkezeti oldaláról, a társadalomban élő egyének és csoportok közötti viszonylatok, vonatkozások oldaláról vettük szemügyre. Ezen a szerkezeten belül, ebben a kapcsolathálózatban a gazdasági viszonyoknak megfelelően megy végbe a közösségben élő emberek társadalmi tevékenysége, életfolyamata. A gazdasági viszonyok és az ezeken felépülő társadalmi szerkezet azonban nem határozzák meg részletekbe menően a kereteik között végbemenő társadalmi tevékenységet, inkább csak jellegét, tartalmát szabják meg. Ha az egyes társadalmakat fejlettségi fokok szerint állítjuk egymás mellé, azt látjuk, hogy azonos formájú intézmények a fejlődés különböző fokain megtalálhatók, jellegükben azonban eltérnek egymástól. De a társadalmi intézmények, a társadalmi tevékenység egyes típusai nemcsak tartalmukban különbözhetnek egymástól, gyakori, hogy azonos tartalom azonos fejlettségi fokon is más és más formában jelentkezik. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyes társadalmak kulturálisan, vagy ami ezzel lényegében egyet jelent, etnikailag differenciáltak, tehát a társadalom élettevékenysége a szükségletek kielégítésében, az azonos jelleg és tartalom megtartása mellett, a konkrét környezeti, történeti feltételek következtében más és más formákat hoz létre.

Ha vizsgálóra vesszük az egyes társadalmakat, arra a megállapításra jutunk, hogy nincs olyan társadalmi vagy egyéni szükséglet, amelynek kielégítési módja ne volna kulturálisan meghatározott. Ez a kulturális meghatározottság kettős: egyrészt a társadalom általános fejlettségi szintje, másrészt a konkrét történeti alakulás tényezői befolyásolják. Ehhez járul még a szóban forgó intézmény vagy tevékenység sajátszerűsége is, mely a variációk mértékét szűkebb-tágabb körre szorítja. Ha példaként a házasságot vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a házasságnak, mint társadalmi viszonynak, mindössze négy változata lehetséges: egy férfi és egy nő, egy férfi és több nő, egy nő és több férfi, több férfi és több nő kapcsolódhat egymáshoz. Hogy egy-egy társadalomban melyik forma az uralkodó, az a gazdasági tényezők mellett az általános fejlettségi szinttől függ. Ugyanakkor a változatok száma jóval magasabb, ha a házasságon belül a párválasztás lehetőségét vesszük figyelembe (házasság az apaági kereszt-unokatestvérrel, az apaági párhuzamos unokatestvérrel, ugyanez anyaágon, csereházasság, nővércsere, nagybácsi-unokahúg házasság, adoptív házasság stb.). Itt a társadalom fejlettségi szintje már sokkal kevésbé jelent meghatározó tényezőt; a kulturális differenciáltság sokkal nagyobb szerepet játszik.

De vonatkozik ez a megállapítás az emberi élet biológiai oldalaira is. A szülést hozva fel példaként, azt látjuk, hogy az a testtartás, melyet a szülő nő elfoglal, társadalmanként változó lehet: szülhet fekve, állva, guggolva vagy szülőszéken ülve. Ugyanilyen társadalmilag elfogadott variációi lehetnek a szexuális érintkezésnek, és itt nemcsak a nemi élettel kapcsolatos szabályokra gondolunk, hanem a közösülés helyesnek vagy helytelennek tartott módjaira is.

Különösen nagy, mondhatnánk végtelen a változatok száma, ha nem biológiai funkciókat veszünk szemügyre, hanem olyan, úgynevezett származékos, másodlagos funkciókat, mint amilyenek a szórakozás, játék, művészet stb., vagy olyan szertartásokat, szokásokat, amelyek társadalmilag fontos viszonyokhoz kapcsolódnak, de egy-egy intézményt, viszonyt, funkciót lényegileg nem befolyásolnak, attól alapjában véve függetlenek. Ilyenekként említhetjük meg a házassághoz fűződő szertartásokat, szokásokat, melyek tükrözik ugyan a házassággal kapcsolatos társadalmi nézeteket, elgondolásokat, de meglétük vagy hiányuk, ilyen vagy amolyan voltuk a házasság révén kialakult társadalmi kapcsolatot nem határozza meg. Sajnos, nincs helyünk arra, hogy a társadalmi életet és az ehhez kapcsolódó szertartásokat, szokásokat csak valamennyire is teljességükben mutassuk be. Nemcsak a helyhiány miatt nem tehetünk erre kísérletet, de azért sem, mert a kutatás – éppen a formai és tartalmi változatok nagy bősége miatt – még nem jutott el odáig, hogy minden jelenséget egyforma mélységben és kiterjedtségében elemezzen és tárgyaljon. Ezért a társadalmi élet ezernyi aspektusából csak néhányat ismertetünk, elsősorban azokat, amelyekre vonatkozóan már vannak előmunkálatok.

I. Születéstől a halálig

1. Születés

A születéssel kapcsolatos hatalmas szokásanyagból a francia szóval couvade-nak („férfigyermekágy”) nevezett gyakorlatot említjük elsőnek. Lényege az, hogy szülés után a nő hamarosan felkel, folytatja a megszokott munkáját (csupán a nagyobb erőfeszítést követelő munkák alól van mentesítve), viszont férje, a gyermek apja ágyban fekszik, különböző étkezési és egyéb előírásokat tart be, engedi, sőt megköveteli, hogy ápolják, és általában úgy viselkedik, mintha a szülés fájdalmát és terheit neki kellett volna elviselnie.

A couvade szokásáról először ókori források tudósítanak, de olvasunk előfordulásáról középkori szövegekben is. Elterjedése meglehetősen nagy, Európán kívül megtaláljuk Indiában, Melanéziában, Hátsó-Indiában, Indonéziában, Észak- és Dél-Amerikában. Afrikai előfordulásai bizonytalanok.

Eredetét és értelmét illetően megoszlanak a vélemények. Bachofen a matriarchátushoz kapcsolja, mások patriarchális eredetűnek vélik. Az anyag teljes, minden hiteles feljegyzésre kiterjedő vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a szokás a gyermek és a nemző apa (akit genitornak nevezünk, a paterrel, azaz a szociológiai apával szemben) szoros kapcsolatát hangsúlyozza, azt, hogy az apának és az anyának a szerepe egyenlő fontosságú a gyermek létrejöttében. De lehet a couvade elhárító jellegű, mágikus eljárás is: a legyengült anya helyett az apa fekszik az ágyba, hogy megtévessze az ártó hatalmakat és az anyával együtt a gyermek védelméről is gondoskodjék.

2. Befogadás

A születés ténye önmagában még nem jelenti azt, hogy az újszülött a családnak vagy valamely rokonsági csoportnak a tagjává válik. Élete során többször is átesik különböző eljárásokon, amelyek valamelyik közösségbe való felvételét, befogadását célozzák. E befogadó eljárások közül a legjelentősebbek a születéssel kapcsolatosak: ezek határozzák meg az újszülött további sorsát, társadalmi viszonyait is. Már láttuk, hogy a poliandrikus házasságban élő indiai todáknál az „íj- és nyíladó” szertartás döntötte el, ki lesz a gyermek apja. Másutt a befogadás szociológiai ténye vallási elemekkel ötvöződik. A kelet-afrikai kikujuknál a gyermek csak akkor válik a család tagjává, ha átesett a „második születés” vagy „szellemi születés” szertartásán. A kikujuk vallásos elképzelése szerint ugyanis az ősszellemeken kívül van egy közös családszellem is. Ez a családszellem a „második születés” szertartásával költözik a család tagjaiba, és ameddig a gyermekbe nem hatol be ez a családszellem, addig a szoros vérségi kapcsolat ellenére is idegennek számít.

A befogadásnak valamilyen formájával a legtöbb társadalomban találkozunk. Európában főleg a régi germánoknál az volt szokásban, hogy az újszülöttet a küszöbön belül a földre helyezték, és az apa a földről való felemeléssel fogadta be a család tagjai közé. Hasonló szokásról, magyar nyelvterületről is vannak adataink. Egyes helyeken a gyermeket az apa elé a földre helyezte a bába, az apa ölébe emelte, és kalapját egy pillanatra a gyermek fejére borította.

Itt említhetjük meg általában az adopció kérdését is. Az adopció tág értelmében a családba, a rokonsági csoportba, vagy valamely közösségbe való befogadást jelenti; az adoptált a befogadás tényével a szóban forgó közösség teljes jogú tagjává válik, és a rokonsági körbe is beletartozik. Leggyakoribb a családba való befogadás, de számos esetét ismerjük a nemzetségbe fogadásnak is. Felnőttek befogadása esetén az egész közösség hozzájárulására van szükség, továbbá megfelelő szertartások, rítusok elvégzésére. Ezután a szóban forgó személy megkapja a nemzetség tulajdonában levő nevek egyikét, viselheti a nemzetségi jelvényt, részesül a nemzetségi tagsággal járó jogokban, vállalja a megfelelő kötelezettségeket stb.

Vannak területek, ahol az adopció szokása igen elterjedt. Így pl. az észak-új-guineai bánaróknál a férj adoptálja felesége első gyermekét, mivel ez nem tőle, hanem a férj apjától vagy az első elhálást gyakorló nemzetségtárstól származik. A Bering-szoros vidékén élő eszkimók adoptálják gyermekeiket, ami a vendégbarátság szokásával függ össze, hiszen nem tudják, hogy ki a gyermek tényleges apja. A nemzetségbe való befogadás különösen az észak-amerikai indiánoknál volt gyakori. Itt az a szokás uralkodott, hogy foglyul ejtett ellenséges törzsbelit a nemzetség veszteségének ellensúlyozására befogadták abban az esetben, ha valamelyik meghalt harcos családja ezt így kívánta. A családba vagy fiúként vagy az özvegy férjeként kerülhetett be.

3. Névadás

A névadással kapcsolatos szokások nagy számúak, és részben a vallási élet területéhez tartoznak. Egyszerű társadalmaknál eléggé elterjedt, hogy az élet különböző szakaszaiban más és más nevet adnak a gyermeknek, az ifjúnak, a felnőttnek és az öregnek; egy embert tehát élete folyamán 3–4 névvel is illethetnek. A névadáshoz aprólékosan kidolgozott szertartások kapcsolódnak, s már ez is mutatja azt a jelentőséget, amelyet a névnek tulajdonítanak. Alacsonyabb kultúrszinten álló társadalmaknál gyakori, hogy a gyermeket, vagy később a felnőttet valamilyen jellemző testi vagy szellemi tulajdonsága nyomán nevezik el, vagy pedig – ahol totemizmus van – állatnévvel jelölik. Nemzetségi szervezetnél a nemzetség birtokában számos személynév lehet, a név tehát tájékoztat a szóban forgó személy nemzetségi hovatartozásáról is.

A névadás formái között a patronimiát, matronimiát és a tektonimiát kell megemlítenünk. Patronimiának nevezzük az apáról történő elnevezést, mint pl. Jakabfi, Péterfi stb.; matronimiának, ha a gyermeket az anya után nevezik meg, az előbbihez hasonló módon. A tektonimiát főleg az észak-amerikai indiánoktól ismerjük: ebben az esetben az apát vagy anyát nevezik meg gyermeke után.

Az észak-arizonai hopi indiánokról közli Lowie: „Férj és feleség sohasem nevezi nevén a házastársát, és nem használ speciális megjelölést sem, hanem tektonimikus megszólítást alkalmaznak. Lewis feleségét Yoya anyjának nevezi, sőt még angolul is mint »Herman anyjáról« beszél róla. Felesége viszont Yoya apjának hívja Lewst, s ezt a terminust kiterjeszti férjének fivérére, Nashra is.” (R. H. Lowie: Hopi Kinship Anthrop. Papers of the American Mus. of Natural History, 1929. XXX. kötet. 377–378. 1.)

Sokfelé ismeretes a névtabu, vagyis az a szokás, hogy például a halott nevét nem szabad kimondani, a velem beszélőt nem szólíthatom nevén stb. Ez a névtabu sokszor csak bizonyos rokonokra korlátozódik, rendszerint azokra, akikkel nem léphetek házassági kapcsolatba.

A magyarságnál a családnév patrilineárisan öröklődik, a névadási szokások főleg a keresztnévre terjednek ki. Így sokfelé az első gyermeket apja, illetve anyja keresztnevére keresztelik, de gyakori, hogy a keresztszülő nevét kapja az újszülött. Néhol a gyermek neve mellett használják az anya család- vagy keresztnevét is. Ez a névhasználat inkább a ragadványnevek körébe tartozik, a névhez a hasonló nevűek megkülönböztetésére teszik hozzá az anya vezetéknevét is. Pl. Póri Takács Pista nevében az első név az apa, a második név az anya vezetékneve. Előfordul, hogy az anya család- és keresztnevét is odateszi az apai családnév mögé, pl. Kovács Kisboris Andris. A székelységnél és a Balaton vidékén élt az a szokás, hogy a férjet nevezték el a felesége nevével, pl. a legény Sándor Mihályt házassága után felesége nevéről Sándor Szűcs Mihálynak hívták, később csak Szűcs Mihály néven említették. Ez a névadási szokás a vőség intézményével függött össze.

4. Házasság

A serdülőkorra vonatkozó szokások közül az ifjú avatásról már említést tettünk, most csak egy, már a házassággal összefüggő kérdéscsoportot bocsátunk előre, nevezetesen a szüzességgel, illetve a házasság előtti nemi élettel kapcsolatos szokásokat és nézeteket.

A különböző társadalmak álláspontja, erkölcsi értékelése a házasság előtti nemi életről igen eltérő. Mindenütt azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalom a maga véleményét és eljárását tartja erkölcsösnek, és minden ezzel ellentétes gyakorlatot, nézetet erkölcstelennek vél.

Sok, Európán kívüli földművelő társadalomnál tapasztalhatjuk azt, hogy a házasság előtti nemi megtartóztatásra semmi súlyt nem helyeznek. Így például az Ausztrália és Új-Guinea közötti Torres-szigeteken egyáltalán nem korlátozzák a házasság előtti nemi kapcsolatokat. Másutt azonban – többek között a kameruni egap törzsnél – szexuális kapcsolat a házasság előtt szigorúan tilos, és a szabálytól való eltérést a társadalom elítéli. A nyugat-afrikai kpelléknél ez a tilalom csak a fel nem avatott lányokra vonatkozik, mivel károsnak tartják a túlságosan korán kezdett nemi életet. Új-Guineában, Afrikában, Dél-Amerikában sokfelé gyakori, hogy a lányok felkeresik a fiúkat, sőt a férfiakat is, és teljesen szabadon érintkeznek velük. Hasonló nemi szabadsággal találkozunk az asszami naga törzseknél is. Itt a fiúk és lányok régi szokás szerint a rizstároló kunyhók fedett tornácain találkoznak éjszakánként. A kunyhók tulajdonosai szívesen látják őket, mivel úgy vélik (analógiás mágia!), hogy az ottani közösülés a termékenységet növeli. Sőt, nem egy olyan afrikai csoportról tudunk, amelynél szívesen veszik, ha a menyasszonynak a házasság előtt már született egy-két gyermeke, és ezzel bizonyságot tett fogamzó képességéről.

Érdekes helyzetek adódnak, ha egy ilyen csoport felveszi a kereszténységet, és a régi erkölcsi norma szembekerül a misszionáriusok által követelt új renddel. Hogbin, a kiváló kutató ír le egy ilyen esetet a délkelet-új-guineai Trobriand-szigetekről. A lakosság, amelynél a házasság előtti nemi szabadság általánosan szokásos, mintegy negyven évvel ezelőtt vette fel a kereszténységet, de a misszionáriusok minden erőfeszítése dacára sem mondtak le régi gyakorlatukról. „Mikor meglátogattam a Trobriand-szigeteket – írja Hogbin –, megkérdeztem a bírósági tolmácsot, miért szegülnek szembe a szigetlakók a misszió kívánta erkölccsel. »Semmi nincs a parancsolatokban, amely megtiltaná a nem-házas személyek szexuális kapcsolatát« – válaszolta. »Mi pedig elfogadjuk a bibliát és a szerint élünk.« Erre a bibliának két olyan helyével válaszoltam, amelyre még emlékeztem. »Ugyan, ezt csak Pál mondja!« – vágott vissza. »Isten parancsa és Pál véleménye két különböző dolog.«” (H. Ian Hogbin: New Guinea Christianity. Oceania, 1947. XVIII/I. 18. 1.)

A házasság előtti nemi szabadság megengedett voltával szemben például az északkelet-afrikai gallák sokat adnak a lányok szüzességére. Azok a lányok, akik nem szüzek, legálisan nem mehetnek férjhez. Különösen nomád törzseknél figyelhetjük meg a szüzességnek nagyfokú tiszteletben tartását; sok helyen a nászéjszaka után a lepedőt kiteszik a sátor elé, hogy a falu meggyőződhessék a menyasszony csorbíthatatlan erényéről. Vannak társadalmak, ahol a menyasszonyért adott ajándék összege a lány szüzességétől függ, és ha a férj a nászéjszaka után úgy érzi, hogy megkárosították, vagy visszaküldi a lányt az apjához, vagy pedig visszakéri a lányért adott ajándékot. Északkelet-Afrikában egyes törzseknél éppen ezért alkalmazzák az úgynevezett infibulációt, a női nemi szerven végzett operációt, hogy a lányoknak a szexuális kapcsolatot megnehezítsék, illetve lehetetlenné tegyék.

A szüzességnek Európában is nagy jelentőséget tulajdonítottak. Általánosan elterjedt hiedelem volt a középkorban, hogy a smaragdgyűrű azonnal megreped a szüzességét vesztett lány ujján. A szüzességgel kapcsolatos hiedelmek közül megemlíthetjük például azt, hogy a kincskereső gyertyát szűzlánynak kell megöntenie, vagy szárazság idején 12 szűzlánynak kell körülszántania a határt stb.

A házassággal kapcsolatos szabályok közül először a párválasztást korlátozókkal foglalkozunk. Minden népnél találunk olyan szabályokat, melyek meghatározzák: kivel lehet házasságot kötni, és milyen személyeket kell kizárni a szexuális kapcsolatok köréből. A szabályok közül a legfontosabb az incestus-tilalom. Érvényességi köre rendkívül változó. Legáltalánosabb, hogy a szülő és gyermeke, továbbá a testvérek közötti házasság, illetve szexuális kapcsolat számít incestusnak (vérfertőzés), és ezért tilos. Általában ugyanígy tilalmazzák az egyenesági rokonok kapcsolatát, és vérfertőzőnek tekintik a közeli affinális rokonok (pl. após és meny, anyós és vő, sógor és sógornő) házasságát vagy érintkezését is. Ezek a szabályok azonban nem kizárólagosak. Mikronézia egyik szigetén például a lánnyal való első hálás joga a lány apját illette meg, másutt – így az Észak-Új-Guineában élő bánaróknál – az apóst vagy a vőlegény valamelyik nemzetségtársát. Az após és a meny kapcsolata is megengedett volt sok helyütt, különösen nagycsalád szervezet esetében. A régi orosz vagy kínai nagycsaládokban nem volt ritka, hogy az apósnak kapcsolata volt menyével. Ez a szokás, amelyet a társadalom egyáltalán nem, vagy csak enyhén ítélt el, felbukkan magyar területeken is; néhány helyről van adatunk arról, hogy fia halála után a nagycsaládban az após „használhatta” a menyét.

A legközelebbi rokonokra vonatkozó incestus-tilalom alakította ki az exogámia intézményét is. Ez lényegében nem más, mint az incestus-tilalomnak kiterjesztése az egész rokonsági-társadalmi csoportra. Nemzetségi exogámia esetében a nemzetségen belüli házasság tilos. Ez a szabályozás azonban nem biológiai meggondolásokból fakad, hanem szociológiai jellegű. A nemzetségi és a csoport-exogámia ugyanis megtiltja egymással a rokonságban nem álló személyek házasságát is, ugyanakkor, amikor lehetővé teszi vérrokonok szexuális vagy házassági viszonyát. Így pl. ha egy fivér és egy nővér az A nemzetségbe tartozik, és a leszármazás anyaági, akkor a fivér gyermeke – felesége után – a B nemzetségbe, a nővér gyermeke pedig az A nemzetségbe fog tartozni. A gyermekek házassága – tehát elsőfokú unokatestvérek házassága – ily módon lehetővé válik, de lehetséges, így pl. a nagybácsi-unokahúg házasság is, mivel két fivér esetében az egyik nős fivér gyermeke a B nemzetségbe tartozik, és ezt az A nemzetségbeli másik nőtlen fivér már feleségül veheti. Ugyanakkor azt látjuk, hogy számos helyen a rokonházasság megengedett, sőt javasolt is.

Az incestus-tilalom erőssége is változó. Vannak csoportok, amelyeknél a közvélemény csak elítéli az incestus-tilalom alá eső házasságokat, de ítéletének nincs szankciója. Másutt megölik a tetteseket, vagy abban bíznak, hogy természetfölötti büntetés sújtja majd őket.

Az incestuózus viszony különböző típusait, a társadalmi elítélés eltérő fokait kitűnően vázolja Malinowski a Trobriand-szigetekről írott ismert munkájában. „…A szexuális tabuknak következő listáját állítottam össze szigorúságuk sorrendjében:

1. Legszigorúbb a fivér-nővér incestus tilalom… áthágása mind a valóságban, mind a mítoszokban rendkívül ritkán fordul elő.

2. Incestus az anyával természetellenesnek és elképzelhetetlennek számít; eseteit nem ismerik…, de nem beszélnek róla olyan borzadállyal, mint a fivér-nővér incestusról.

3. Az édeslánnyal történő szexuális érintkezést… nem sújtják természetfölötti büntetések; nagyon helytelennek tartják, több esetét ismerik.

4. Az anya nővérének lányával történő szexuális érintkezés… ritkán fordul elő, igen helytelenítik, és mindig titkolják; felfedezése esetén súlyosan büntetik.

5. Szexuális érintkezés a feleség nővérével nem számít incestusnak, mégis, az ilyen házasság, még ha poliginikus formában vagy a halott feleség nővérével fordul is elő, erős helytelenítést vált ki, de előfordul, és az ilyen szerelmi viszonyok sem ritkák.

6. Szexuális érintkezés az anyóssal vagy a fivér feleségével elítélendő, de nem incestus, és valószínűleg csak ritkán fordul elő.

7. Szexuális kapcsolat a klasszifikatorikus nővérrel incestuózus, a szokásjog tiltja, és természetfölötti büntetésekkel fenyegetik, mégis gyakran előfordul, úgyszólván keresik az ilyen kapcsolatokat.” (B. Malinowski: Das Geschlechtsleben der Wilden. Leipzig-Zürich é. n. 392–393 1.)

Az elsődleges rokonok közötti szexuális házassági kapcsolat általános tilalmát néha különböző körülmények esetén megszeghetik. E kivételesen előforduló esetek közül a ceremoniális incestust és a dinasztikus incestust említjük meg. Ceremoniális incestusról akkor beszélünk, ha bizonyos alkalmakkor valamilyen cél elérése végett szükséges, és ezért társadalmilag megengedett az egyébként az incestus-körbe tartozó személyek szexuális érintkezése. Ennek példáit az ausztráliaiak házasságon kívüli kapcsolatainál már láttuk.

Ennél gyakoribb a dinasztikus incestus, amelynél elsősorban fivér-nővér vagy féltestvérek házassága ismeretes. Ez a viszony azonban sehol sem általános, csak az uralkodó nemzetségen vagy családon belül fordul elő, és az uralkodóház hatalmának fenntartását, a vér tisztántartását célozza. Különösen az uralkodó isteni származásába vetett hit alakított ki ilyen típusú testvér -vagy féltestvér-házasságokat, például Polinéziában. De ismerjük az ilyenfajta házasság afrikai eseteit is. Seligman írja Kelet-Szudán törzseiről: „A főnökök házasságában más szempontok érvényesülnek… Egy vongara (főnök) feleségül veheti saját lányát, és ebben az esetben senkinek nem kell dárdát adnia (a dárda a menyasszonyajándék része). Ha nővérét (rendszerint féltestvérét) veszi feleségül, akkor apjának adja a dárdákat, de nővér-feleségeit inkább kiváltságos metresszeinek tekinti, mint feleségeinek; ugyanis kényelmetlen lenne, ha a fiú saját apjának (egyúttal apósának) panaszkodjék lánya helytelen magatartása miatt… Szabály szerint a vongarák ellenzik, hogy nővéreik és leányaik közemberekhez menjenek feleségül, mivel maguknak tartogatják őket, mondván, hogy sokkal szebbek, mint a közemberek lányai. De még ha egy főnök akarná is, hogy lánya közemberhez menjen feleségül, az okos ember elhárítja magától ezt a megtiszteltetést, mivel nem tudná a nőt ellenőrzése alatt tartani, vagy megakadályozni, hogy fivéreinek látogatását fogadja, akikről mindig gyanítaná, hogy feleségének szeretői.” (C. G. és B. Z. Seligman: Pagan Tribes of the Nilotic Sudan. London, 1932.).

A házasság társadalmi kötelékét a különböző társadalmak különbözőképpen ismerik el, és ennek megfelelően különböző módokon szabályozzák. A házasság társadalmi jelentősége, hogy részint egy új közösséget – családot – hoz létre, részint két meglévő rokonsági csoport között létesít kapcsolatot. Mindkét tényezőnek szerepe van a házasságra vonatkozó különböző szabályokban, előírásokban, a házasságkötés, illetve a párszerzés különféle módjaiban.

Ezek közül elsőnek a menyasszony-ajándék, menyasszony-ár adásának szokását mutatjuk be. Itt előre kell bocsátanunk, hogy nem asszonyvásárlásról van a legtöbb esetben szó, hanem arról, hogy a házasság alkalmával a vőlegény és rokonsága ajándékot ad a menyasszony családjának és rokonságának, amely az ajándékot viszonozni is szokta. Az ajándék a tulajdon helyi formáinak megfelelően sokféle lehet. A legtöbb afrikai pásztornépnél szarvasmarha, a földművelőknél kapa, szövet, só, sárgarézkarika, Melanéziában disznó vagy kagylópénz, Ázsiában az észak-szibériai népeknél rénszarvas stb. Néhol az ajándékot egyszerre adják át a házasság előtt, másutt hosszabb időn keresztül folyamatosan fizetik, mint például Ausztráliában, ahol a férfi egész életén át küldözget ajándékokat felesége családjának.

Ahol a menyasszony-váltság fizetése kőtelező, ott ez biztosítja a házasság törvényességét is. Kelet-Afrikában a menyasszony-ár, a lobola véglegesíti a házasságot, a lobola révén jut be a gyermek az apa patrilineáris csoportjába. Világosan tükröződik ez a különböző közmondásokban is; egyik mondás szerint például: „a marha nemzi a gyereket”. Válás alkalmával a gyermekek addig maradnak apjuknál, míg a házasságkötéskor átadott marhát vissza nem kapja. Ezután a gyermek anyja csoportjához kerül. A bantu mondás ezt így fejezi ki: „A gyermekek ott vannak, ahol a marhák nincsenek.”

A menyasszony-ajándékhoz kapcsolódik, és azt bizonyos mértékig ellensúlyozza a hozomány. Ennek mértéke különböző lehet, egyes társadalmakban inkább csak szertartásos jelentősége van, másutt megegyezik a menyasszony-ajándékkal, és ilyenkor inkább ajándék-cseréről beszélhetünk. Fejlettebb országokban, ahol a házasulatlan nők száma magas, a hozománynak komolyabb gazdasági szerepe van.

A viszonzásnak ezt az elvét a régi magyar szokások között is megtaláljuk, elsősorban a feleségnek adandó jegyruha, mátkaruha formájában. Ez átvitt értelemben bármilyen vagyontárgyra vonatkozhat. A jegyruha a feleség jogos tulajdona; ha a férj vagyonát elkobozzák, ehhez nem nyúlhatnak. A régebbi jogfelfogás szerint a jegyruha nem más, mint az asszonynak maga átengedéséért fizetett ár, melynek összege a többszöri házasodással egyre csökken. Mint Cserei írja 1800-ban: „Az asszonynak tiszta szüzességéért, melytől első urával egyesülése által elmaradott, egész jegyruhát adnak. Ha másodszor is férjhez megyen, kevesebb becsűje lévén az ő özvegyi tisztasága sérelmének, mint a leányi nagy dicséretet és jutalmat érdemlő szüzesség megromlásának; erre nézve az olyan asszony előbbeni jegyruhájának felével épségben második urától vallott kárát könnyen kipótolhatván, többet annál nem kívánhat.” (Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye. Kolozsvárott, 1800. 156–157. 1.)

A menyasszony-ajándék adásának elsősorban gazdasági okai vannak. A fiatal, munkabíró lány hasznos családjának, illetve rokonsági csoportjának. Az ilyen szolgálat elvesztése bizonyos ellenértéket követel, s ennek egyik formája a menyasszony-ajándék. Másutt a vőlegény még a házasság előtt ledolgozza, leszolgálja a menyasszony-ajándékot, esetleg a házasságkötés után dolgozik hosszabb-rövidebb ideig menyasszonya családjánál. Ilyen „leszolgáláson” alapuló házassággal találkozunk az Északkelet-Szibériában élő csukcsoknál. Ám az a veszteség, amit a család, illetve a rokonsági csoport szenved, nem csupán gazdasági, hanem egyúttal társadalmi és szexuális veszteség is. A kezdetleges társadalmi szervezetben a viszonosság, kölcsönösség, reciprocitás elve a házasság terén, a menyasszony-ajándékot helyettesítő vagy kiegészítő nővér-csere gyakorlatában jut kifejezésre. A nővér-csere esetében két férfi úgy házasodik, hogy mindegyik a másik nővérét veszi feleségül. Így mindegyik családban kiegyenlítődik a nő elvesztése egy másik megszerzésével. Ez a forma nemcsak a családokra korlátozódik, nagyobb rokonsági közősségeknél is találkozunk asszonycserével, csereházassággal. Főleg Ausztráliából ismerünk ilyen eseteket. Radcliffe-Brown írja a yaraldékról: „Egy férfi csak úgy kaphat feleséget, ha cserébe egy nőt ad érte. Ha van még hajadon nővére, akkor őt adja oda. Ha nincsen, akkor saját nemzetségének bármelyik hajadon nője megfelel, de… a cserét minden esetben jóvá kell hagynia az egész nemzetségnek… Olykor egy nő feleségül mehet anélkül, hogy cserébe egy másikkal fizetnének érte, de ezt szégyennek tartják mind a nőre, mind arra a nemzetségre nézve, amelybe házasodott. A cserébe adott nőt a nemzetséghez tartozó egyik férfi kapja feleségül.” (A. R. Radcliff-Brown: Notes on the Social Organization of Australian Tribes. Journal of the Royal Anthropological Institute 1918. 238–239. 1.)

A párszerzés különböző módjai és a házasság eltérő fajtái között kell megemlítenünk az ún. rablóházasságot is. Így nevezzük azt a házasságot, amelynél az egyik nemhez tartozó jövendőbeli házastársat (ténylegesen vagy ceremoniálisan) elrabolja a másik nemhez tartozó jövendőbeli házastárs vagy ennek rokonsága. A rablás, mint meghatározásunk is mutatja, nemcsak nőre, hanem férfira is vonatkozhat: az észak-új-guineai bánaróknál pl. mind feleség-, mind férjrablással találkozunk. A múlt században McLennan a házasság legősibb formájaként tartotta számon; ma már tudjuk, hogy elterjedése csak szórványos. A rablás többnyire egyszerű szertartás, a menyasszony vagy vőlegény ellenállása látszólagos, annál is inkább, mivel az ügyben a rokonság és a fiatal pár is már jó előre megegyezett.

Hasonlóan eléggé ritka az ambil-anak (adoptív) házasság. Ilyennel olyan csoportoknál találkozunk, ahol a házasság patrilokális egyébként, de fiú nincs, és az apa nem akarja lányát elengedni a háztól, s ezért veje költözik oda. Az ilyen házasságoknál a lányt egy nemzedékre fiúsítják, és ha fia születik, akkor abban folytatódik a patrilineáris leszármazási vonal. A házasságnak ez a formája különösen a szumátrai gájóknál gyakori; nálunk, némileg eltérő formában, a vőség intézménye felel meg neki. Az ambil-anak házasság fordított formája az ún. siaosiv házasság: házasság a gyermekkorban adoptált, menynek szánt lánnyal. Ennél a jövendőbeli meny gyermekkorától kezdve férje szüleinek a háztartásában él, és együtt nevelődik jövendőbeli urával. Siaosiv házassággal elsősorban Kínában találkozunk; kialakulásának oka a házassággal járó magas költségekben keresendő, de szerepet játszott létrejöttében az a meggondolás is, hogy az anyós és a meny közötti ellentétek ily módon csökkennek, és a családi élet harmonikusabbá válik.

Kivételes és ritka a látogató házasság is. Ennek eseteit főleg Szumátrából ismerjük. A látogató házasságnál a házastársak kapcsolata pusztán a szexuális együttlétre korlátozódik. „A szumátrai minangkabauknál – írja Loeb – bizonyos összeg lefizetésével a nő »kibérli« férjének szolgálatait az éjszakákra. A férj ekkor feleségével annak bilikjéban egy kis hálószobában alhat…, vagy egyébként a férfiakkal együtt a férfiházban. A minangkabau férfinak nincs több joga feleségéhez, mint hogy hűséget követelhet tőle.” Hasonlóan kivételes a szellem-házasság és a nő-házasság is. Az előbbinél halottak „szellemei” és élő személyek kötnek egymással házasságot. A cél itt az, hogy a leszármazási vonalat folytassák. Ha egy családban a fiú utód nélkül halt el, szülei gyermeket adoptálnak, és elvégeztetik a házassági szertartást egy fiatal lány és a halott fiú szelleme között. A gyermek így a halott fiú törvényes utódjává válik, a leszármazási vonal tehát nem szakad meg. Nő-házassággal a Dél-Szudánban élő nuereknél találkozunk. Itt a tényleges nemzést egy felfogadott férfi végzi, de a szociológiai apasággal járó jogok és kötelezettségek a nőférjet illetik meg, bár a lányok férjhezmenetelekor kapott szarvasmarhákból („az apa marhája”) átad a nemző férfinak is („a nemzési marha”). A nő-férjet gyermekei „apának” nevezik.

De nemcsak az elsődleges házassággal kapcsolatban vannak előírt szabályok; bőven találkozunk ilyenekkel a másodlagos, az egyik házastárs halála után kötött házasságoknál is. Két igen elterjedt gyakorlatról kell először megemlékeznünk, a levirátusról és a szororátusról. Levirátusról akkor beszélünk, ha a társadalom előírja vagy javasolja, hogy az özvegy az elhunyt férj fiútestvéréhez vagy férfirokonéhoz menjen feleségül. Ha csak a legfiatalabb fiútestvér veheti feleségül az özvegyet, akkor junior levirátusról beszélünk. A szororátus e szokás fordítottja, ennél az elhunyt (vagy meddő) feleség nőtestvérével (nőrokonával) lehetséges vagy javasolt a házasság. A Dél-Afrikában élő tswana törzsről írja Schapera: „A halott vagy meddő feleséget közeli rokonainak egyikével kell pótolni. Leginkább a feleség fiatalabb nőtestvérét részesítik előnyben… Ha ilyen nincs, egy férjezetlen idősebb nővér jöhet számításba. Ha nincs megfelelő nővér, akkor más, közeli rokon is alkalmas, de a férj nemzedékéhez vagy egy fiatalabb nemzedékhez kell tartoznia.” (I. Schapera: Kinship and Marriage among the Tswana. Systems of African Kinship and Marriage. London 1950. 152. 1.)

Elég kivételes másodlagos házassági forma, az özvegy-öröklés, amelynél az özvegyet az elhunyt férj egyenes- vagy oldalági leszármazottai veszik feleségül (az anya kivétel!). Az özvegy-öröklés poliginikus házasságban élő társadalmaknál szokásos, így az Észak-Nigériában élő katab törzsnél. Másik speciális forma az asszami garóktól ismert ún. nokrom-házasság a vő házassága az özvegy anyóssal. Ennek célja az, hogy a vagyon a családon belül maradjon, és ezért a házasság sok esetben csak színlelt. A házasság intézményével kapcsolatban kell megemlékeznünk a házasságtörésről, és a házasság felbomlásáról, a válásról is. Társadalmanként és társadalmakon belül rétegenként igen változatos normái alakultak ki annak, hogy mikor és milyen esetben sérti meg valamely házastárs a házasság kötelékére vonatkozó szabályokat, és mikor sújtja ezért a társadalom különféle szankciókkal. Azoknál a társadalmaknál például, ahol a fivérek, unokatestvérek, barátok között megtaláljuk a feleségcserét, vagy a szexuális vendégbarátságot, csak abban az esetben beszélhetünk házasságtörésről, ha a feleség nem a megengedett kategóriába tartozó férfival létesít kapcsolatot. És itt mindjárt előre kell bocsátanunk, hogy a társadalmi megítélés normái egészen eltérőek, ha férfi vagy ha nő házasságtörőséről van szó. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a nő házasságtörése az, amely társadalmi elítélést von maga után, a férfi magatartását csaknem mindenütt elnézőbben ítélik meg. Itt is, mint a társadalmi magatartás egyéb területein, különbséget kell tennünk az ideális norma és a tényleges magatartás, cselekvés között, ami annyit jelent, hogy a társadalmilag kialakult, általánosságban elfogadott nézeteken, szankciókon belül széles egyéni variációs skálát figyelhetünk meg. Jól illusztrálja a házasságtörésről vallott társadalmi felfogást és az egyéni cselekvést Malinowski a Trobriand-szigetekről írott munkájában: „A házassági hűségnek bármilyen megszegését éppolyan szigorúan elítélik, mint a kereszténység és az európai törvény; szigorúbb még a puritán közvélemény sem lehet. Mégis fölösleges megjegyeznünk, hogy az előírásokat épp olyan gyakran és könnyen megszegik és megkerülik, s hogy a megszegést épp oly gyakran meg is bocsátják, mint a mi társadalmunkban.” 1915 októberében figyelt meg a szerző egy esetet. Tokwaylabiga, a főnök fia korábban tért haza útjáról, mint várták. Kunyhójában feleségét és egy Mwaydayle nevű férfit félreérthetetlen helyzetben találta együtt. Mivel Tokwaylabiga nem volt vérszomjas férfi, nem csinált nagy ügyet az egészből, és megelégedett azzal, hogy felesége vizeskorsóit összetörte. Tragikusabban végződött az az eset, amikor Taytapola kapta rajta feleségét, Bulukwau-ukvát házasságtörésen egy falubeli férfival, Molukwayawával. A férj követte a férfit dárdával a kezében, de mivel nem tudta elérni, hazatért, fogta csigakürtjét, és összehívta nemzetségi társait. Felfegyverkeztek, és így indultak a férfi után, akinek viszont a saját nemzetsége kelt védelmére. A kialakult harcban a férj megölte a csábítót. Egy másik esetben az asszony lakolt életével: „Férje útra indult, és Bogonela ezt az alkalmat arra használta fel, hogy szeretőjével, Kaukweda Guya'u-val találkozzék. Férjének legidősebb felesége, aki féltékeny volt rá, megleste őket, és igen alkalmatlan időpontban lépett be a kunyhóba, ahol Bogonela Kaukweda Guya'u-val szerelmeskedett. A férj rokonai rátámadtak az asszonyra, és a falu előtt szidalmazni kezdték. Bogonela úgy tett, ahogyan a szokás és a személyi becsületről kialakult elképzelés előírta. Ünnepi díszbe öltözött, magára aggatta legszebb ékszereit, és felmászott a falutéren egy magas pálmafára. Kislánya a fa tövénél sírt. Bogonela gyermekét a legidősebb asszony gondjába ajánlotta, majd leugrott a fáról. Azonnal meghalt.”

(B. Malinowski: Das Geschlechtsleben der Wilden. Leipzig-Zürich, é. n. 79–80. 1.)

Sokkal szigorúbb és egyértelműbb a társadalmi megítélés és a szankciók alkalmazása pl. az afrikai nubiaiaknál. Itt a házastársi hűséget megszegő asszonyra a legszigorúbb büntetés várt, és a hűtlenség puszta gyanúja elég volt ahhoz, hogy a férj feleségét megölje, és testét a Nílusba vesse. Ilyen szigorú megtorlást azonban csak akkor alkalmaztak, ha a csábító nem nubiai volt; nubiai férfi esetében a férj megelégedhetett a nő egyszerű eltaszításával.

A házasságtörésre vonatkozó erkölcsi normák és gyakorlati szankciók változatosságához hasonlóan igen eltérő állásponttal és eljárásokkal találkozunk a házasság felbontásával, a válással kapcsolatban is. Sok helyütt a nő házasságtörése automatikusan maga után vonja a házasság felbomlását, mint a délnyugat-afrikai hegyi damáknál. De ugyanitt a nő is elhagyhatja férjét, ha ez gorombán bánik vele, megveri, vagy nem gondoskodik róla kellőképpen. A gyerekek a válás után, hacsak nem egészen kicsik, a férjnél maradnak. Ugyancsak könnyű a válás a grönlandi eszkimóknál. A férj itt nem tesz mást, mint este visszavonul, és nem szól a feleségéhez egy szót sem. A nő másnap reggel összeszedi holmiját, és hazatér szüleihez. Azoknál az anyajogú társadalmaknál, ahol uxorilokális vagy matrilokális a házasság utáni letelepülés, tehát a férj költözik feleségéhez vagy felesége szüleihez, más az eljárás. Itt a férfi tér vissza családjához, azaz anyjához és anyaági rokonaihoz. Fejlettebb társadalmaknál, ahol menyasszony-ajándék vagy a hozomány van szokásban, a válás már vagyonjogi problémát is jelent. A délnyugat-afrikai hereróknál a férfi, ha felesége elhagyja, visszakövetelheti az érte adott marhát. Abban az esetben azonban, ha a férfi űzte el az asszonyt, a menyasszony-ajándékra nem támaszthat igényt. A válás természetesen kölcsönös megegyezés alapján is végbemehet, és automatikusan felbomolhat a nő terméketlensége vagy a férfi impotenciája esetén.

5. Halál – gyász – temetés

Nemcsak a társadalombalépés kezdete, a születés fontos esemény a közösség életében; hasonlóan jelentős aktus az egyén végleges kiválása a társadalom kötelékéből: a halál is. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy az egyén fizikai megsemmisülése egyúttal társadalmi kapcsolatainak teljes megszűnését is jelenti, és távozása nem befolyásolja a közösség tagjainak társadalmi viszonylatait, magatartását az elköltözöttel szemben. Inkább azt mondhatnánk, hogy a halállal újfajta kapcsolat alakul ki a társadalom és a halott között; olyan kapcsolat, amelynek normái igen változatosak.

Ennek magyarázatát a kezdetleges emberi tudatban kell keresnünk; abban az alacsonyabb és magasabb kultúrszinten egyaránt megtalálható felfogásban, hogy a létet nem zárja le végérvényesen a halál; van egy másfajta „lét” is, az egyéni megmaradásnak egy másvilági formája; az egyén és a társadalom kapcsolata ezért nem szakad meg véglegesen, csak tartalmában és formájában megváltozik. A halálhoz, gyászhoz és temetéshez fűződő szertartásokban, szokásokban és eljárásokban így a létezés eltérő formáiban „élő” emberek viszonyai jutnak kifejezésre, természetes tehát, hogy a halott korábbi társadalmi helyzete, rangja is tükröződik bennük.

A halállal, az egyéni életfunkciók megszűnésével kapcsolatban primitív kultúrszinten egy irracionális oksági viszony feltételezésének vagyunk a tanúi. A halál közvetlen okát ismerik, és nincs kétségük, hogy például a krokodil által megevett ember pusztulását az állat okozta. A racionális ok-okozat viszony azonban itt véget ér, mivel a véletlen kategóriáját a primitív gondolkodás nem ismeri, ezért egy fantasztikus oksági vonatkozást feltételezve eléggé általánosan úgy vélik, hogy az állat maga csak vak eszköz, a halált természetfölötti lény vagy ember okozta ártó hatalmával. A francia L. Lévi-Bruhl idéz az effajta, saját szavaival prelogikusnak nevezett gondolkodásmódra egy esetet Monteirótól a Kongó-medencéből. „Ambrizettei tartózkodásom alatt három cabinda nő ment vízért a folyóra. Egymás mellett guggolva töltötték korsóikat, amikor a középsőt egy krokodil megragadta, a víz alá vonszolta és felfalta. A meghalt nő családja megvádolta az életben maradtakat, hogy varázslatukkal késztették a krokodilt arra, hogy a középső nőt ragadja el. Megkíséreltem megmagyarázni, hogy mennyire abszurd ez az álláspont, de így válaszoltak: »Miért éppen ezt a nőt, és miért nem egy másikat hurcolt el a krokodil?« – és nem sikerült ezt a gondolatot kibeszélnem a fejükből. A két nőt arra kényszerítenék, hogy cascát (méreg) igyanak. Nem tudom, mi lett az esetnek a vége, de valószínű, hogy egyikük vagy mind a kettő elpusztult, vagy pedig rabszolgává tették őket.” (L. Lévi-Bruhl: Die geistige Welt der Primitiven. 32. 1.)

Ez a gondolkodásmód, amely a halált ártó hatalomnak tulajdonítja, magyarázza, hogy a gyászszertartásokban sok népnél fontos szerepe van annak az eljárásnak, mellyel megállapítják: ki okozta a halált. Ausztráliában, ahol úgy hiszik, hogy a halált valamely varázsló idézte elő a halott vesezsírjának ellopásával, a szertartások kezdetén a „gyilkos” személyét igyekeznek kideríteni. Az eljárás technikája eltérő; a dél-ausztráliai wailpi törzsnél például a halál beállta után közvetlenül végzik el a vizsgálatot. Három férfi a fején tartja a holttestet, egy negyedik pedig bumeránggal a kezében neveket sorol fel. Amikor a halott „meghallja” a gyilkos nevét, „leugrik” a fejekről a körbeálló férfiak karjába. Az eljárást ismételten elvégzik, és ha három esetben azonos névnél esik le a halott, akkor nem kétséges, ki volt a halál okozója. A bűnös cselekedetet a rokonság megbosszulja.

A gyászszertartásokban a közösség tagjai meghatározott módon vesznek részt, és magatartásukat a szokások szabják meg. Általános gyakorlat, hogy a gyászt külsőségekben is kifejezésre juttatják. Megmutatkozik a gyász a speciális viseletben, amelynek színe eltérő lehet: Európában általában fekete, Kínában fehér, megmutatkozhat a testszőrzet és a haj eltávolításában, a test befestésében, agyaggal való bekenésében vagy megcsonkításában (ujjízület levágása, sebek ejtése a testen, a nyújtott fülcimpák átszakítása). Az egyének és a csoportok szerepét a halotti szertartásokban részint a halottal való közelebbi-távolabbi viszony, részint pedig a társadalom szerkezete határozza meg. Az ausztráliai dieriknél a szertartásokon például csak a halott házassági osztályához tartozók vehetnek részt, ami annyit jelent – az osztályok anyaági leszármazáson alapulnak! –, hogy egy férfi megjelenik anyjának, anyai nagybátyjának, anyja apjának, fivérének és nővérének halotti rítusain, de távol kell maradnia, ha apja, apai nagynénje, gyermeke stb. hal meg. Az észak-amerikai irokézeknél a frátriális szerkezet szabta meg az egyén szerepét a szertartásokban. Az elhunyt frátriájához tartozók voltak a gyászolók, és a másik frátria tagjai végezték a szertartásokat. A rokonság foka jut kifejezésre azokban a szokásokban, amelyek előírják, milyen rokon mennyi ideig hordja a gyászviseletet, milyen szertartásokon vegyen részt stb.

A szertartások időtartama is eltérő lehet. Általában elmondhatjuk, hogy a túlvilági életről való hiedelmek és képzetek jelentős szerepet játszanak a szertartások rövidebb-hosszabb időtartamának meghatározásában. Az irokézeknél például tíz napig tartott a siratás és a gyászolás, mivel úgy hitték, hogy a halott lelke tíz nap alatt ér fel a földről az égbe. Más népcsoportoknál a halotti szertartások évekig elhúzódnak, és az egyes rítusok a közösség szűkebb-szélesebb köreit mozgatják meg, amint ezt a melanéziai Tanga-szigeten tapasztalták. (F. L. S. Bell: Death in Tanga. Oceania 1937. 323–329. 1.)

A szertartás leírása	időpontja
1. Húst és növényi élelmet égetnek áldozatként a halott szellemének	A halál után néhány órával
2. A halott kedvenc disznójából lakomát készítenek. A disznó lelke a túlvilágon a halott lelkét kíséri	Közvetlenül az előbbi szertartás után
3. Kis lakoma, amelyen csak a legközelebbi hozzátartozók vesznek részt	A sír megásása és a síron emelt kunyhó megépítése után
4. Lakoma, amelyen a halott nemzetségéhez tartozók vesznek részt	Miután a halott már 24 órája fekszik a sírban
5. Rituális étkezés növényi ételekből. Csak a legközelebbi rokonok vannak jelen	A halál után 4–5 héten keresztül hetente egy alkalommal, este, a sír mellett
6. A holttestet kiássák, koponyáját, felső kar- és lábcsontjait megtisztítják. Ezeket kosárba téve a férfiházban őrzik	A halál utáni ötödik héten
7. Lakoma keretében szétosztják az ún. gyászöveket. Ezeket a közeli rokonok kötelesek viselni	Az exhumálás után bármikor
8. Lakoma, amely után megszűnik a bizonyos ételekre kimondott tabu	Három hónappal a halál után
9. Lakoma, amely a gyászidőszak végét jelzi, és az előkészületeket a halott végleges eltemetésére	Ötödik hónapban
10–18. Különféle ünnepségek a temetési kunyhó építése során	A hatodik-tizedik hónapokban
19. Első ünnepség a temetkezési kunyhóban
20. A koponyát a halott unokaöccse közszemlére teszi ki és a közeli rokonok siratót énekelnek. Az ünnepségen a sziget minden lakója részt vesz	Egy évvel a halál után
21. A temetési kunyhóból kiviszik a koponyát és eltemetik egy kókuszpálma tövébe. Az ünnepségen a közeli rokonok vannak jelen	A halál utáni harmadik évben

F. L. S. Bell: Death in Tanga. Oceania, 1937. 323–329. 1.

A halotti szertartások fontos része a halott siratása. Ezzel világszerte találkozunk; főleg a nők, de sokfelé a férfiak is részt vesznek a siratásban, amelynek során a halott dicsőségét zengik, életére emlékeznek vissza, vagy a halál elkerülhetetlenségéről elmélkednek. Mély emberi fájdalom árad a sziu indiánok siratójából:

Te, bátrabb a legbátrabbnál,

a halál küszöbén kerested a dicsőséget.

Nem jutott eszedbe

az, aki odahaza sír, –

nem gondoltál rám?

Te, bátrabb a legbátrabbnál,

inkább a dicsőséget, mint a szerelmet kerested.

Te, legkedvesebb nekem, sírok, de nem vagyok gyáva.

Szívem téged sirat,

Szívem sirat téged, ha rád gondolok.

A halott társadalmi helyzete, rangja nemcsak a gyászszertartásokban, ezek mértékében és pompájában tükröződik, hanem a végső nyugvóhely megválasztásában, a temetés módjában stb. is. Melanézia egyes közösségeinél például csak a főnökök halálát kísérik szertartások, mivel úgy vélik, hogy csak a főnököknek van halotti szellemük, a közemberek a halálban véglegesen megsemmisülnek. (Itt nem érintjük a társadalmi rang és a túlvilági élet, a halottak birodalmának kapcsolatait.) A társadalom szerkezete jut kifejezésre például abban, hogy minden nemzetségnek saját temetője van. Mint Morgan írja, a tuszkaróra indiánoknál „a törzsnek egyetlen közös temetője van, de ebben az egy nemzetséghez tartozó halottakat ugyanabban a sorban temetik el. Egyik sorban a hód nemzetség tagjainak a sírjai vannak, két sorban a medve nemzetségbeliek… A házastársakat egymástól külön, más-más sorban temetik el.” (L. H. Morgan: Az ősi társadalom. Budapest, 1961. 75. 1., nemzetségi exogámia: férj és feleség más-más nemzetséghez tartoznak.) Hasonló szokással találkozunk a melanéziai Tanga-szigeteken is, itt azonban az előkelő férfiak feleségeivel kivételt tesznek, őket általában férjük nemzetségi temetőjében helyezik örök nyugalomra. Ilyenkor a férjnek a nő fivérétől engedélyt kell kérnie, és a szertartásokat sem a nő nemzetségi rokonai, hanem a férj nemzetségének tagjai végzik.

A holttestnek az élők köréből való eltávolítására világszerte számos mód, eljárás alakult ki. Ezek közül a legegyszerűbb, amikor a halál beállta után a holttestet otthagyják, ahol meghalt, és a közösség tagjai eltávoznak a színhelyről, esetleg a kunyhót, enyhelyet ráomlasztják a halottra. Ilyen eljárással találkozunk a Malakka-félszigeten élő szemangoknál. Másutt, az állandó településeken a halottat valamely ember nem járta helyre, sivatagos részre, szakadékba, őserdőbe viszik, és otthagyják a vadállatok martalékául. Ezzel az eltávolítási móddal még fejlettebb társadalmakban is találkozunk, Így például egyes indiai közösségeknél, itt azonban nem általános, inkább csak bűnözők, kivégzettek, tisztátalannak számító emberek esetében szokásos. (Analógiaként megemlíthetjük azt az európai szokást, hogy az öngyilkosokat, kivégzetteket az egyház nem engedte a temető „megszentelt” földjébe temetni.)

Ennél az eljárásnál sokkal gyakoribb a halott elföldelése, amelynek számos változatát ismerjük, aszerint, hogy hová földelik el a halottat, milyen helyzetben teszik sírba stb. Sok nép gondot fordít arra, hogy a halott feje milyen irányban fekszik. Ez többnyire a halottak birodalmának helyéről kialakult képzettel áll kapcsolatban. Ausztráliában csaknem minden törzsnek megvan a maga kialakult gyakorlata, és törzsenként váltakozva keleti és nyugati, ritkábban északi és déli irányú elföldelést látunk. Az elföldelés helyét is a társadalmi szokás határozza meg. Az ausztráliai Viktória államban élő csoportoknál például a fiatalon meghalt gyermeket születése helyén temetik el, és az anya halott gyermekét nem egyszer hetekig cipeli magával, míg visszajut oda, ahol gyermekének életet adott. A táboron, településen kívüli eltemetés ugyanolyan gyakori, mint a faluban, a ház mellett vagy a házban történő elföldelés. Itt szerepe lehet olyan tényezőnek is, mint a halott foglalkozása; a polinéziai Chatham-szigeten a madarászokat két fa közé temetik, a többieket egyszerű gödörbe teszik stb. A holttest meztelenül történő elföldelése ugyanolyan gyakori, mint szövetbe, faháncsba, gyékénybe göngyölése, vagy koporsóba helyezése. Előfordul, hogy a halottat megkötözik, akár kinyújtóztatva, akár guggoló testhelyzetben temetik is el, másutt a holttestet a sírban rögzítik, nehéz köveket raknak rá, póznához kötözik.

Megkötözött, gyékénybe és szövetbe tekert múmia Peruból

Előfordul, hogy a holttestet megcsonkítják, fejét levágják, sarkán átvágják az Achilles-ínt stb. Ezek az eljárások, a visszatérő halottól való félelemből fakadnak.

Az elföldelés egyik fajtája a kősírokba temetés. A Hankori Kínában mélyen a föld alá épített kriptába temették a halottakat, másutt a földre fektetik, 1–2 méter magas kőlapokból álló kerítéssel veszik körül, és az így adódó tért földdel kitöltik. Itt említhetjük meg a temetkezésnek olyan formáit, mint a barlangi temetkezés, melynél vagy a barlang talajába földelik el a halottat, vagy mumifikálva helyezik el a barlangban.

Gyakori és világszerte elterjedt a holttest elhamvasztása is. Ebben eltérő képzetek juthatnak kifejezésre; sugallhatja a halott és a halotti szellem teljes megsemmisítésének gondolata, de az az elképzelés is, hogy a halott lelke a máglya felszálló füstjében jut el a halottak birodalmába. A halott hamvát földbe temethetik, urnába helyezhetik, vagy nem törődnek tovább vele, és hagyják, hogy a szél szétszórja a környező földekre.

Míg az elföldeléssel és hamvasztással az egyszerű társadalmaknál és a fejlett kultúrájú népeknél egyaránt találkozunk, vannak temetési módok, amelyek elterjedése korlátozott. Ezek közül megemlíthetjük az állványos temetkezést, amely Új-Guineában gyakori. A mumifikálást, amelynek eseteit az ókori Egyiptomból ugyanúgy ismerjük, mint Peruból, Ausztráliából és Új-Guineából; a Dél-Amerikából ismeretes urnatemetkezést, amelynél a többnyire mumifikált, guggoló helyzetben összekötözött halottat nagy agyagedényben temetik el; a fában vagy fán történő temetkezést, amikor a halottat vagy a fa odvába vagy a fa ágai közé teszik (főleg Ausztráliában); a tengeri temetkezés különféle fajtáit, melynél a halottat a tengerbe dobják, csónakban a vízre lökik stb.

A temetésnek sok helyütt több, rendszerint két fokozata van. Új-Guineában eléggé általános, hogy bizonyos idő elteltével exhumálják a halottat, koponyáját kiveszik a földből, és külön koponyaházacskában helyezik el. A koponyát ilyenkor agyaggal betapasztva és kifestve portrészerűvé teszik. Néhány új-guineai törzsnél az a szokás, hogy a halott férj koponyáját özvegye kis hálótarisznyában állandóan magával hordja. A koponyának ilyen és ehhez hasonló megőrzése azzal a képzettel függ össze, hogy a halott lelke bizonyos idő elteltével a koponyába költözik.

A temetéssel kapcsolatban említhetjük meg az endokannibalizmus szokását, azt a nem kevésbé elterjedt gyakorlatot, hogy a halottat vagy annak egyes részeit a hozzátartozók megeszik. Ausztráliában a gyászszertartás részeként a legközelebbi hozzátartozók esznek a halott archúsából vagy a máját fogyasztják el, míg vannak csoportok (így pl. a melanéziai Új-Hebridákon), amelyek rokonukat teljes egészében bekebelezik (patrophagia). Az endokannibalizmus formái között említhetjük meg a porrá tört csont folyadékba töltését és megivását (Dél-Amerika, brazíliai indiánok). Az endokannibalizmusnál elsősorban a halottal való mágikus egyesülés képzete játszik fontos szerepet.

Állványos temetkezés Síksági indiánok, Észak-Amerika

Eltérő temetkezési módokkal azonban nemcsak különböző etnikumú népeknél találkozunk; olykor egyetlen közösségen belül is többféle temetkezési módot figyelhetünk meg. Részint társadalmi, részint vallási szempontok határozhatják meg ilyenkor, hogy kit milyen módon temessenek el. Az említett melanéziai Tanga-szigeten például a temetésnek négy különféle módja van, és alkalmazásuk a halott társadalmi státusától, foglalkozásától függ. Az egyszerű, különösebb társadalmi szerepet nem játszó embert halála után a szigetet körülvevő szirtekről – lábára nehezéket erősítve – bedobják a vízbe. Már nagyobb társadalmi megbecsülés jele, amikor a szirten apálykor kőfalat emelnek, és ide helyezik a holttestet. Az előkelő személyeket, nemzetségfőket – a nemzetség totemjétől függően – vagy a férfiházban földelik el, vagy faháncstakaróba csavarva csónakba teszik. Bizonyos idő elteltével a csontokat különválasztják, a maradványokat pedig elégetik. A Nyugat-Himalája lejtőin elterülő Spitiben a temetés módját vallási megfontolások döntik el. Itt is négyféle temetési eljárás ismeretes: 1. a holttest kitevése és szétdarabolása, 2. elhamvasztás máglyán, 3. elföldelés, 4. vízbe dobás. A lámákat máglyán hamvasztják el, minden más halott esetében a papok a szent könyvek alapján határozzák meg a temetési módot. A holttest kitevésére például az aratás utáni időszakban kerül sor. A szétdarabolás rítusok közepette, pontosan meghatározott módon megy végbe. Rossz jelnek tekintik, ha a szétdarabolási szertartás alkalmával nem szállnak le madarak a közelben.

Az egyén halála tehát – mint láttuk – felbolygatja a szűkebb közösséget, és a halott hosszabb-rövidebb időn keresztül szinte meghatározza a társadalmi életet. A halál a halott legközelebbi hozzátartozójának, házastársának – különösen a feleségének – az életét jelentősen megváltoztatja; az özvegy magatartását, sorsának alakulását társadalmi szabályok, előírások, szokások változó sora szabja meg. Az ausztráliai arandáknál például az özvegy nő új nevet kap, a warramungáknál 12 hónapon keresztül nem beszélhet, csak jelek útján érintkezhet társaival, Európában meghatározott ideig gyászruhát hord, nem vehet részt mulatságokon, nem mehet férjhez stb. Az özvegy nő újraházasodását egyébként a társadalmi szokások néhol lehetővé teszik, másutt tilalmazzák. Vannak népek, ahol az özvegy nő továbbra is férjének családjában, nemzetségében marad, és ilyenkor vagy férjének más feleségtől származó fia veszi feleségül (Nyugat Afrika, özvegy-öröklés), vagy férjének egyik fivére (levirátus). Előfordul, hogy az özvegy nő rokonaihoz tér vissza gyermekeivel együtt, másutt pedig – elsősorban apajogú társadalmi intézmények esetén – gyermekeit elhunyt férje rokonainál hagyja. Ismerünk olyan társadalmakat, ahol az özvegy nőt a halotti szertartások folyamán megölik, vagy „önként” követi férjét a halálba. Délnyugat-Új-Britannia lakóiról írja J. A. Todd, hogy itt még az 1930-as években is szokás volt a temetés alkalmával az előkelő férfiak feleségeit megfojtani. A nőt fivére ölte meg, majd a holttestet férje mellé helyezték. Afrikában is találkozunk hasonló szokással, a régi királyságokban a király halálakor egy vagy több feleségét is megölték. Ilyen rituális özvegygyilkosság főleg olyan társadalmakban fordul elő, ahol a királyság szakrális jellegű volt, tehát az uralkodó egyúttal istenként is szerepelt, esetleg rituálisan őt magát is megölték (rituális királygyilkosság); ennek e nem-emberi embernek halál utáni sorsában annak is osztoznia kellett, aki életében társa volt.

II. Nevelés

A nevelés egyik formájáról, az avatási időszak úgynevezett bozótiskolájáról már beszéltünk. A bozótiskola a résztvevőknek csak bizonyos speciális ismereteket nyújt, elsősorban olyanokat, melyek a vallással függnek össze. Rendeltetése ezen túlmenően, hogy a már megismert magatartási, erkölcsi alapelveket rögzítse a fiatalokban. A nevelés egyébként a mindennapi élet eseményei, tevékenységei során megy végbe, a gyermek valósággal „belenő” az ifjú, majd a férfikor munkájába, kötelességeibe.

Itt előre kell bocsátanunk, hogy a nevelés sokkal szélesebb körű fogalom az iskolázásnál, és arra a folyamatra vonatkozik, melynek során az egyén elsajátítja mindazokat az ismereteket, magatartási formákat, erkölcsi és társadalmi normákat, melyek a társadalomban való éléshez szükségesek. Lényegében tehát arról van szó, hogy az egyik nemzedék átadja a másiknak a kultúrát, közvetíti a meglevő ismereteket.

Egyszerű körülmények között a nevelés nem specializált, mint a fejlettebb társadalmakban, ahol külön szervezet foglalkozik hivatásszerűen az egyén beillesztésével a közösségbe, hanem más cselekmények mellékterméke, és annak eredménye, hogy a gyermek a felnőttek foglalatoskodásaiban részt vesz. A nevelés tehát egyúttal a munka megtanulásának folyamata; ez képesíti az egyént arra, hogy megtalálja a helyét a társadalmi munkamegosztásban, és maga is hozzájáruljon a közösség fennmaradásához. Így pl. egy kisfiú megfigyeli apját és rokonait, amikor azok csónakot készítenek, játszani kezd a baltával, és farigcsálni kezd, játékcsónakokat készít. A felnőttek segítségére vannak, megmutatják a fogásokat, kijavítják a munkáját, és végül az utánzás során megtanulja az eljárást. Ezt a példát a földművelésre, az állattenyésztésre is alkalmazhatjuk, és egyebek között a nevelésnek ez a formája idézi elő, hogy egyes speciális mesterségek szűkebb körön, családon, nemzetségen belül öröklődnek.

Nehéz tehát különbséget tenni játék és tanulás között; a játék ilyen közösségek esetében a nevelés, tanulás tényleges folyamata, mely ugyanazzal az eredménnyel jár, mint a mi specializált nevelési eljárásunk.

Ugyanígy ismerkedik meg a gyermek a társadalom magatartási szabályaival, vallási hiedelmekkel, mágikus praktikákkal, énekekkel, mesékkel, hagyományokkal. Növényültetéskor megfigyeli az alkalmazott mágikus eljárásokat, hallja és megjegyzi az elmondott formulákat, ott ül a felnőttek között, amikor ezek csodás történeteket mesélnek egymásnak, ha helytelen dolgot tesz, azonnal hallja a rendreutasító szavakat stb.

Mindebből következik az is, hogy az egyszerű társadalmaknál – az avatástól eltekintve – nincsenek olyan személyek sem, akiknek feladata a társadalmi munkamegosztásban a kultúra „állagának” az átadása.

Fiúk	Lányok
3–6 év között
Az időszak vége felé segít a baromfi őrzésében, a bevetett földekről elhessegeti a madarakat, jelen van, amikor a család földmunkát végez; egykorú gyerekekkel együtt kapával játékosan tisztítja a talajt; „szarvasmarha” és „házépítési” játékok stb.	Mint a fiúknál, továbbá dajkálja a kisebb gyerekeket. Anyjával együtt megy vízért, és kis vízhordó edényeket cipel. Segít az olyan háztartási munkákban, mint a söprés. „Háztartási” játék.
6–9 év között
Az előbbi kötelezettségek most már teljes felelősséggel. Segít a házépítésben, anyagot hord. Segít a vetésben és aratásban. A periódus végén a pásztorfiúkkal együtt őrzi a marhát és vigyáz a baromfira. A „szarvasmarha” és „házépítési” játék már komolyabb formában; nyilazási játék, „vadászat” csoportokban, agyagfigurák készítése.	Az előző periódus tevékenységei rendszeressé válnak. Felelősséggel részt vesz a vízhordásban. Segít a főzésben és a táplálék megszerzésében, növényeket gyűjtöget. Részt vesz a vetésben és aratásban, játékosan segít. Segít a házépítésben: anyagot hord, segít a nőknek a falak tapasztásában és a talaj döngölésében, de még mindig játékosan. A „háztartási” játék általános. Szórakoztató játék és tánc. Kosárfonást tanul. Részt vesz a fiúk „építési” játékában, és a női tevékenységet, pl. a tapasztást utánozza.
9–12 év között
Marhaőrzés teljes felelősséggel. A baromfi gondozása. Segít a kapálásban, és a növények gondozásában, de felelősség nélkül. Kisebb területen kertet létesít magának, de még ez is játékszerű. Specialista mesteremberek gyerekei segítenek a kiegészítő munkákban. Agyagfigurák készítése játékból. Szórakoztató játékok és tánc.	A periódus végén minden háztartási munkával megbízzák őket – vizet hordanak, főznek, a gyerekekre vigyáznak stb. Nagyobb felelősséggel vesznek részt a házépítés női munkáiban. Gyakran mennek piacra venni és eladni. Segítenek a vetésben és aratásban. A „háztartási” játék a periódus végén elhalványul. A tánc lesz a fő szórakozás. Kosárfonás. Már vannak kedvesei, de még nem veszi komolyan a dolgot.
12–15 év között
Kötelességek, mint az előző periódusban, de több felelősséggel. Felelős gondozása a baromfinak, amely néha az ő tulajdona is. A pásztorgyerekek vezetője. Saját földjén dolgozik, és együttműködik a felnőttekkel a periódus végén. Specialisták fiai kísérleteznek tárgyak készítésével. A fő szórakozás a tánc. Az agyagfigurák készítését fokozatosan abbahagyják. Kosárfonás. Megkezdődik a lányokkal való foglalkozás.	Felelősséggel részt vesz az összes háztartási munkában. Tűzifát gyűjt, bizonyos gyümölcsöket szed, és segít a vajkészítésben. A házasság már közel van. A tánc továbbra is a fő foglalkozás. Udvarlás és szexuális dolgok foglalják el szabadidejének és érdeklődésének nagyobb részét.

A nevelődés környezeti hatások révén, többé-kevésbé spontánul megy végbe, ám ezt a spontánságot ellensúlyozza, hogy az eljárások, technikák, magatartási normák, nézetek stb. sokkal egységesebbek ezekben a társadalmakban, mint nálunk, a variálódásnak – a hagyomány nagyobb kötőereje miatt – kisebb a lehetősége.

A nem szerinti munkamegosztás társadalmi gyakorlatának megfelelően a nemek érdeklődése már kora gyermekkorban elválik. A fiúk a férfiak cselekvéseit ismerik meg, a lányok az asszonyokét. Az egyes eljárások elsajátítása tehát nemek szerint megy végbe, de vonatkozik ez a megállapítás magatartási szabályokra, erkölcsi normákra, szellemi ismeretekre is, mivel ezekben a társadalmakban – a két nem erősebb elkülönülése miatt – elkülönültebb az ismeretanyag, és eltérőbb az erkölcsi stb. normarendszer is, mint a fejlettebb társadalmakban. Mindebből az is látszik, hogy ezeknél a társadalmaknál a nevelés aktív folyamat, a gyermek aktívabb folyamat során ismerkedik meg a világgal, és kevésbé befogadó, passzív jellegű, mint amilyen az európai iskolarendszernél.

A nevelődés folyamatát és a nemek közötti különbséget ebben a vonatkozásban jól példázzák az afrikai tallensik. Nézzük meg külön a fiúk és külön a lányok esetében, hogyan jelentkezik bizonyos életkor elérése után a korábbi játék a felelős foglalkozás, a munka formájában. (R. Piddington: An Introduction to Social Anthropology. Edinburgh–London 1950. 184–186. 1.)

A nevelés tartalmát illetően azt kell mondanunk, hogy az a földrajzi környezethez és a társadalomhoz való illeszkedést segíti elő. Az előbbi a létfenntartási javak megszerzésére, az utóbbi pedig a magatartási szabályokra, erkölcsi értékekre, hagyományokra stb. vonatkozik. Ezek teljes ismeretében vállalkozhat csak egy-egy nemzedék arra a feladatra, hogy teljes jogú felnőtt tagként a társadalmi létfenntartás minden tevékenységét elvégezze, biztosítsa saját életében a közösség fennmaradását, majd ismereteit, tapasztalatait, nézeteit továbbadva gondoskodjék a következő generáció beilleszkedéséről, és mindezen keresztül a társadalmi életfolyamat megszakítás nélküli, előrevivő mozgásáról és fejlődéséről.

Tevékenység	férfi	nő
földművelés	fadöntés, bozótirtás,	–
	az aljnövényzet égetése	–
	a mezsgye kijelölése	–
	a talaj végső megtisztítása	segítés a talaj végső megtisztításában
	segédkezés a banándugvány-hordásban	banándugvány-hordás az ültetvényre
	lyukfúrás a földbe a táró és a banándugványok számára	(néha) lyukfúrás a táró és a banándugványok számára
	segédkezés a táródugvány ültetésben	táródugvány-ültetés
	banándugványok, yam és édesburgonya ültetése	zöldségfélék, cukornád, tapióka stb. ültetése
	karóállítás a yam mellé	–
	a cukornád felkötözése	–
	kerítéskészítés	–
	–	gyomlálás
	a yamgyökér kiásása	a táró, édesburgonya és tapióka kiásása
	banánszedés	(néha) a banán leszedése
	kókuszdió, arekadió, bételbors és dohány ültetése	(néha) kókuszdió-ültetés
	zöld kókuszdió szedése	–
	száraz kókuszdió szedése	száraz kókuszdió szedése
	arekadió, bételbors és dohány szedése	–
	dohányszárítás	dohányszárítás
mesterségek	a csónakkészítés minden fázisa	–
	vitorlakészítés	–
	a fából készült tárgyak megmunkálása	–
	mészégetés kagylóból	–
	–	a kötött táskák anyagának megszerzése, előkészítése és festése, majd a táska megkötése
	–	fűszoknyák készítése, kosár készítés
	kosárkészítés kókuszpálma-levélből	(néha) kosárkészítés kókuszpálma-levélből
	pandanuslevelek szedése	a pandanuslevelek kikészítése és takarók készítése
	kókuszdió-víztartók készítése	–
	faháncsanyag készítése	–
	fegyverek készítése	–
	kőeszközök készítése	–
temetés	a holttest kivivése a temetőbe	a holttest előkészítése a temetésre
	a sír megásása és betemetése	–
a politikai életben való részvétel	a falugyűlés tagja	tanúként megjelenhet a falugyűlésen
	gondoskodik a közutak és a hidak fenntartásáról	gondoskodik a falu és a közutak tisztaságáról
	a faluban minden funkció betöltése	–

nagy fazék	kb. 150 font táró vagy 60 font szágó vagy 24–30 fazék egy kis csónakért
kis fazék	kb. 50 font táró vagy 20 font szágó
hálótarisznya	egy nagy fazék 4 hálótarisznyáért
takaró	kis fazék vagy 3 takaróért egy nagy fazék

Társadalmak születése

Gazdasági élet, gazdasági viszonyok

I. Munkamegosztás – munkaszervezet

2. Csere, kereskedelem, pénz

3. Társadalmi elosztás – tulajdon