3. „Úgy megrótta fáját…”
 A faragómesterek

 

Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…
 

A véletlen tartotta fönt e verstöredéket, és nemcsak a további sorok maradtak ismeretlenek, hanem azt sem tudjuk, honnan származik, ki a szerzője. Csak az bizonyos, hogy egy faragómester dicséretét zengi.

De nem különb társainak, a többi faragómestereknek a sorsa sem. A hálátlan felejtés szemfödele alól, ha hírük kihallik, a többit elirigyelte tőlük az idő. Pedig valamikor sokan voltak, hisz nagy szükség volt rájuk.

A XVI–XVII. században, a török hódoltság korában a fát nagyon megbecsülték. Nemcsak a vas-, az agyag- és az üvegipar fejletlensége, hanem az egyéb építőanyagok hiánya és drágasága miatt is.

„Kutya úr a kényszer” – mondották akkoriban. Meg is tanította eleinket arra, hogy a fát sokfélére lehet felhasználni, és még a járatlant is rászorította a faragásra.

Háztartási és munkaeszközeink többségét a jobbágy már a kezdeti időktől fából módolta ki, mert ez ingyen is került elég, és könnyen feldolgozhatta. De fából ácsolta hajlékát is. A gazda maga faragta meg a különféle gerendákat, mint a ház sarkain és végein felálló szegláb-akat, a födémet tartó mestergerendá-t és a szalma- vagy nádtetőt leszorító ormozófá-t Maga fonta meg vesszőből a falakat, a mai vesszőkosárhoz hasonlóan, a közét pedig betapasztotta földdel. És így készítette egyéb épületeit, még kemencéjét is.

Ezt az építkezési módot – a sövényépítés-t – azután már a XV. századtól kezdve, de különösen a hódoltság idejében a várak építésénél is alkalmazták. Kevés volt a kővár, no meg nem is készültünk fel jól. A „fene török” hamar hódító hada ellen gyorsan, kevés költséggel kellett kiépíteni a védelmi rendszert. Magyar módra húzták fel hát a végvárak sorát: fából meg földből. Az ilyen építményt: palánk-nak nevezték. Faragott cövekeket, gerendákat, vagyis palánkfá-kat vertek a talajba, amelyeket vastag kosárvesszővel, fonóberké-vel kötöztek össze, a közét pedig iszapolt és ledöngölt földdel töltötték ki. És ha a dolgukat jól végezték, erős lett a várfal, ellenállt az ágyúgolyónak is. Végles, Szigetvár, Kanizsa, Gyula – kiragadva néhányat – ilyen palánk volt akkoriban.

A hódoltság idejében sok kastélyt is így építettek, a majorság épületeit pedig mindig így, magyar módra.

Kijutott a jobbágyoknak az „úrdolgából”, mert robotban készült a kastély, a vár egyaránt. A szegénységet hajtották a munkára, és egy-egy erősség építésénél 6000 jobbágy is robotolt.

Szintén robotban készült a sokféle háztartási és mezőgazdasági meg egyéb faeszköz is. Egész falvak szolgáltak földesuraiknak csak faragással, és olyan sokasága támadt a faragó jobbágyoknak, hogy sorolni sem könnyű: berkeszedő-k, karó– és zsindelyhasigató-k, tálas-ok, bölcső-sök, hídkészítő-k – hogy csak néhányukat említsük.

E faragók többsége nevében is hirdette mesterségét. Mert, mint Roussel Péter, a tokaji és szendrői főkapitány 1574-ben megmagyarázta a királynak:

„A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést.”

A mai, foglalkozást jelentő családnevűek hát nem is annyira vérségi kötelék, hanem kézműves őseik azonos foglalkozása szerint tarthatják a rokonságot, mint az Asztalosok, Bognárok, Kerekesek, Kovácsok, Lakatosok, Molnárok, Szabók – hogy csak néhány példát ragadjunk ki a sok közül.

A faragómesterség tehát feltehetően a magyar jobbágy saját szükségletére való farigcsálásával kezdődik. Célszerű életszemlélete, kézügyessége, ösztönös alkotóképessége megadta hozzá az alapot. Aztán a földesúrnak tett szolgáltatások során továbbfejlődött a mesterség.

 

A faragószék rajza.

 

Ami a középkorban megindult, a XVI. században fordulóhoz ért és a kényszerből alakult mesterség fokozatosan magaválasztotta, rendszeres tanulást igénylő foglalkozás lett, egyúttal pedig elkülönült. A mindenfélék faragásához értő jobbágyok utódai más csak egy-egy csoport tárgy, eszköz faragására képezték ki magukat.

A sok közül csak a jelentősebbeket említjük. A kerekes-eket, (más nevükön szekeres-eket), a tekenő-söket (vagyis a koponyás-okat) – a koponya szó akkoriban még teknőt jelentett –, a tokár-okat (vagyis az esztergályos-okat), majd a hordó– és borkötő-ket (vagyis a hordókészítőket), végül pedig a gátkötő és bárdos (vagyis a faragó) molnárokat.

E mesterek sok azonos szerszámot használtak.

Az ácsok mai szekercéjéhez hasonló bárd például a gerendák, dúcok, karók, deszkák durva „kinagyolására” szolgált.

A faragókés-t a vesszővágástól kezdve a kisebb tárgyak durva alakításán át a finom, sokszor művészi faragásig, rovásig használhatták. Fajtái az elvégzendő munkához formált pengealakban különböztek.

A faragószék alacsony bak volt. Egyik végén függőlegesen álló, mozgatható deszka (az ún. hinta), felül a fejfá-val, lent a papucsfá-val. Ennek segítségével szorítatta melléhez a bakon szétvetett lábakkal ülő faragó a megmunkálandó fát.

Az esztergapad ma is ismeretes. A faragómestereké persze sokkal egyszerűbb volt. Ez is fából készült, és lábbal hajtották, mint ma a varrógépet, vagyis „lábtós” volt. A padhoz természetesen különféle esztergakés-ek tartoztak.

A nyersanyag a fa, mégpedig bármely fajtája, a gallytól kezdve a törzsig, a gyökérig.

És most lássuk az említett faragómestereket közelebbről.

A kerekes-ek (vagyis a szekeresek) a különféle szekér kocsikat, szánokat és mezőgazdasági eszközöket eszkábáltak. Közülük érdemes megemlíteni az általában személyszállításra való, sajátosan magyar fakószekeret. Hasonlított a mai könnyű parasztszekérhez, de hírből sem ismerte a vasat. Minden darabja fából (persze keményfából) készült – ezt jelenti a neve is. A vas teljes hiánya nagyon könnyűvé tette. Ilyen alkotmányra volt szükség akkoriban sártengerhez hasonlítható útjainkon. A folyókon is könnyen áthaladhattak vele, mert nem merült el. A Magyar Kurír 1790. évfolyamában olvashatjuk:

„Egy szerémi csupa-fa talyiga – melyen egy kocsis és két asszonyok ülének – a hídról lovastól együtt bécseppene a Szávába. De minthogy a talyigán semmi vas nem vala: ahelyett, hogy elülne a víz fenekére, úsz vala a víz mentére, a benn ülőkkel együtt, mindaddig, míg hajók érkezének segítségül, és minden veszedelem nélkül kifogák.”

Természetesen készítettek vasazott szekereket is, azzal mát a kovácsnak is akadt dolga. Többek között a súlyos teherhez való ún. bakószeker-et és a könnyebb terhet vivő ún. furmányszeker-et.

A faragómesterek legnépesebb felekezete a tekenős-öké (vagyis a koponyásoké) volt. Nem deszkából tákolták össze a teknőt, hanem fatörzsből, gyökérből vájták ki. És milyen sokfélét! A Rákócziak makovicai kastélyának 1671. évi leltárából említsünk meg néhányat: dagasztó-, tésztához való, cipóhordó, vajmosó, abároló-, hamuhordó, vízhányó-teknő. Öt-hat az egyszerűbb háztartásban is akadt, módosabb helyeken 25–30 féle is.

A konyhán kívül az építkezéseknél is használtak teknőt. Végvárainkban ezrével tárolták, föld- és mészhordásra. Bányákban is éltek vele.

Tekenősök faragták a vályú-kat, a rocská-kat (vagyis a favödröket), a sokféle kisebb bodony-okat, a fatartályokat, sőt még a csónakokat, az ún. hajótekenő-ket is.

Keresett faragók voltak a hordó- és borkötő-k. Sokféle faedényt készítettek: különféle célú kádakat, vízhordó lajt-okat, öreg bodony-okat (vagyis nagy fatartályokat), de leginkább hordókat.

Sok bor termett ugyanis Magyarországon a XVI–XVII. században. Eleink ugyancsak rátorkoskodtak a borocskára. Okkal, mert – vizet pótolt.

A kőkutak ritkaságszámba mentek. A folyók, patakok kényükre folydogáltak, óriás területeket öntött el a víz. És a forró nyári napokon a sok mocsár mindenféle nyavalyának lett a forrása. Bort ittak hát, s tudtak is inni. Eger várában pl. 1594-ben – 15 200 csöbör – majd 13 000 hl – bor fogyott el, pedig csak 700 vitézből állt az őrség. Bebek György uram őkigyelme pedig 1559-ben – Torda Zsigmondnál mulatva – négy nap, négy éjjel, amíg a vendégség tartott – négy hordó finom óbort hajtott föl, lehetett úgy száz liter. Aztán – mintha mi, sem történt volna – hazalovagolt, mégpedig baj nélkül.

De nem csak szomjúkedvből meg mulatságból iddogáltak. Gyógyszert is pótolt nékik a bor. Így orvosolja a hipochondriát egy XVI. századi recipénk:

„Hárfák zengésétől, kobzok pengésétől, hegedűk hangjával, duda nótájával, hoptánc porából, Bacchus jó borából öt-hat pintet – úgy tíz litert – bévenni.”

Ezért tartották akkoriban, hogy a magyar ember három dolgot tart nagyra: a leányát, a lovát meg a borát.

Kellett hát a sok hordó, akadt dolga a borkötőnek. De másként csinálták a hordót, mint ma. Fatörzsekből kihasogatták a dugafá-kat (vagyis a dongákat), aztán a fenékdeszká-val együtt úgy-ahogy megbárdolták, majd, az egyes darabok közé tömítésül gyékényfüvet illesztettek, kötéllel összeszorították, aztán a faabroncs-ot – azt a bizonyos ma is emlegetett „fából készült vaskarikát” – rászorították, berké-vel (vagyis kötővesszővel) összekötözték, és készen is állt a hordó. Úgy nevezték akkor: karikafa vagy fa. Külföldön is ismerték pl. a gönci fá-t: tokaji bort tartottak abban.

A tokár-ok (vagyis az esztergályosok) munkáját nagyon megbecsülték, hisz nemcsak hasznos, hanem szemet gyönyörködtető dolgokat remekeltek, sokszor művészi szinten.

Ők készítették a tornácok, erkélyek „esztergárba metszett” orsófá-it (vagyis oszlopait), a hársfák alá szerkesztett filagóriák gerendáinak cifrázatát. A sárosi kúria filagóriájában Zrínyi Ilona keze gyakran megpihent Tokár Jancsi akkor már töredező remekművén, ahogy a madártartó kasba zárt fülemüle „szép szavát” leste.

De serénykedtek a tokárok mint szekrényműves-ek is, és az ő kezükből került ki a virágnak való iratos faedény meg a sokféle fakupa. Ők készítették a fatálakat, fatányérokat, a magyar konyha sokféle eszközét, mint például a csillagos fánkfecskendőt, a lyukas-kalács gömbölyű fáit, a tálalódeszkákat. A tokárok faragták a többféle (mint a cipóhányó, a sütő, a szóró) lapátot, de megremekelték a furatos lapátot is, amivel aztán a büntetést „remekelték” a delikvens boldogtalanabb felére.

A faragómesterek közé tartozott a XVI–XVII. században a gátkötők meg a bárdos-ok (vagyis faragómolnárok) rendje. Mindkettőt a mai mérnökök őseinek tekinthetjük.

Az előbbiek készítették a különféle malomgát-akat, és azok csatorna– és zsilip-rendszereit. De értettek a folyó szabályozásához is. És még a XVII. században is sokfelé élt az a hiedelem, hogy a gátkötő molnár ura a vizeknek. Nemcsak kötni tudja, hanem oldani is: árvizeket támaszthat, ha úgy tartja kedve.

A faragómolnárok magukat a malmokat, ez időszak legjelentősebb gépeit építették. A keréktől kezdve az őrlőműig mindent. Persze fából. Megcsináltak őkigyelmék mást is. 1586-ban a török Esztergom és Párkány között a Dunán hatalmas hajóhidat veretett, és Pálffy Miklós, a komáromi főkapitány azt jelentette őfelségének Bécsbe, hogy a híd építésére magyar molnárokat hajtott robotba a török. 1682-ben Thököly kurucai, Kassa ostromakor, az ostromtárgyakat faragtatták a molnárokkal. A dobói molnár 1671-ben – úgy mondja a falurendtartás – „fejszével tartozik szolgálni, és a házak körüli javítással”.

Ács-munkát végeztek hát ezek a molnárok. A mai értelemben vett molnársággal akkoriban az őrlőmester vagy a malomgazda, malommester foglalkozott.

Minden falunak, udvarháznak saját malma volt akkoriban, néha még több is. És sokféle malmot szerkesztettek molnáraink, mert a rohanó hegyi patak vagy a síkság folyója mellé, a tavak, mocsarak vizére nem lehetett egyformát építeni. Ahol csak esőzéskor meg olvadáskor gyűlt meg a víz, megint másféle malom kellett. Másutt minden víz híján, szárazmalmot építettek. Nagyobbjait a marhás jobbágyok barmaival hajtatták. Kisebbjeit az ember forgatta. Volt „két ember hajtó”, aztán „embervonó száraz malom”, mint a hadi malmok is. A katonák használták a táborban.

A hajós malmot a víz fenekére levert cölöphöz, az ún. malomszeg-hez kötötték ki – vaslánc nem lévén – tölgyfaágakból font alkalmatossággal, az ún. cöjt-tel. Ha pedig a víz fenekére nem lehetett a cölöpöt leverni, molnáraink hatalmas kast kötöttek, megtöltötték kővel, földdel és a vízbe eresztve a több száz mázsás nehezéket, ahhoz gúzsolták a malom sokszor száz méter hosszú cöjtjét.

Nemcsak gabonát tudott a malom őrölni: puskaport is. Arra pedig a hódoltság korában ugyancsak szükség volt. Őrölt aztán darát, sót, répát, tudott olajat ütni, fát fűrészelni, kendert, követ törni, posztót verni – ezt hívták kallómalom-nak – és malom zúzta össze a papír nyersanyagát, a rongyot is – ez volt a papírmalom:

Egyszóval a gátkötő meg a faragómolnárok sokféle alkotmányt készítettek, nagy hasznára lévén az országnak.

Faragómestereink aztán a XVIII. század elejétől kezdve rohamosan megfogyatkoztak. Az új építőanyag és -technika, továbbá az üveg-, az agyag- és a vasipar fejlődése és terjeszkedése a sokféle faalkotmányt, faedényt, faeszközt fokozatosan kiszorítja, és vele mesterét is. A famegmunkálás új technikája alakul ki, új szerszámok honosodnak meg. A faragómesterek feladatát nagyrészt átveszi az ács, a bognár, a kádár meg az asztalos.

Némelyike azonban még egy ideig tartotta magát, mint az uradalmak faragó bérese, akinek munkája jobbágyőseitől alig különbözött.

A szívósabbja túlélte még a XIX. századot is – mint a teknővájó faszerszámkészítő – és még a XX. század is rávirradt, mint a bakonybéliekre. Közülük a cigányárkiak még a 30-as években is sokféle csutorát, fatálat, kanalat, mozsarat, sodrófát faragtak, meg jó ízes pipákat. A többiek inkább gazdasági eszközöket: talicskát, lapátot, gereblyét, favellát.

Ma inkább csak egyszerűbb konyhaeszközöket és gyerekjátékokat fabrikálnak a bakonybéliek, utolsó ízei egy jeles magyar foglalkozásnak, mert velük alighanem magva szakad e mesterségnek.

A régi faragványokból jó, ha fönnmaradt néhány mutatóba, a többieket sorsuk elsodorta, mestereik hírével együtt, csak a levéltárak türelmes tárlóin szunnyadó iratok őriztek meg belőlük valamit hűségesen. És ha megszólaltatjuk őket, hogy felidézzük a múltat, a magyar faragómesterek emlékezetét, az idők mélyéből felénk suttogó szavak eleje a dicséret:

Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Családi levéltárak, Batthyány család levéltára, Missiles.

 

Országos Levéltár, Kamarai levéltár, Archivum familiae Nádasdy, Archivum familiae Rákóczi.

 

Könyvtári

Takáts Sándor: Ló, kocsi és hőkös, A régi Magyarország jókedve, Bp. é. n. 189–200. l.

 

Takáts Sándor: Magyar faragómolnárok, Rajzok a török világból, 2. k. Bp. é. n. 422–463. l.

 

Takáts Sándor: Régi faragómestereink, Rajzok a török világból, 3. k. Bp. é. n. 232–248. l.

 

Takáts Sándor: A régi magyar borkötők, Rajzok a török világból, 3. k. Bp. é. n. 249–264. l.

 

Folia Archeologica 10. évf. 1958. 125–147. 1.

 

Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 141. 1.

 

Néprajz Közlemények 4. évf. 1959. 4. sz. 8–16. 1.

 

Soproni Szemle 16. évf. 1962. 2. sz. 124–134. l.

 




Hátra Kezdőlap Előre