4. „Még az üveghegyen is túl…”
 Az üvegkészítők

„Még az üveghegyen is túl” – mondja a népmese –, olyan messze volt. Ezen állandó kifejezésformája a végtelenséget akarja érzékeltetni az üveg jellemző tulajdonságával, az átlátszósággal. De az üvegről beszélve, mi is használhatjuk ezt a fordulatot, mert olyan messze nyúlik vissza az eredete – az ismeretlenségbe.

Az üveggel is úgy vagyunk, mint az egyiptomi írással vagy naptárral. Első fennmaradt emléke messze maga mögé mutat. Az i. e. 17. századból való az első ismert üvegtárgy, egy egyiptomi urna, de művészi kivitele, a fonalas díszítmény technikája önmagában is bizonyítja, hogy ennyire csak sok nemzedéken át, juthatott el e mesterség.

Az üveg ismeretét később a föníciaiak terjesztették el az akkori világban.

A rómaiak továbbfejlesztették mesterségüket. De a római nem azért volt az ókor gyakorlati érzékű népe, hogy megmaradt volna az edény-ek és fényűzési cikkek készítésénél: megalkotta az ablaküveg-et.

Rómából aztán többfelé ágazott el az üvegkészítés útja: Galliába, az Ibériai-félszigetre, majd dél felé, Bizáncba. Itáliában pedig, mikor a népvándorlás viharai elültek Európa fölött, Velence lépett Róma örökébe. Ez a városállam, amely a második keresztes háborúban nagyhatalmi állást vívott ki magának, az üvegiparban is vezérszerephez jutott.

Ez időben ismerkedtünk meg mi is az üveggel, de még csak, mint ritka dísztárggyal. Az üvegedényt és ablaküveget csak az után kezdtük használni, hogy Lajos király uralkodása alatt Itáliával szorosabb kereskedelmi kapcsolatot kötöttünk, és az Anjou-udvar példája elterjesztette. Az üveg csak ettől kezdve váltotta fel a másféle, korábbi holmikat. Mifélék is voltak ezek?

Honfoglaló őseink általánosan használt kobak- és bőredénye, a tömlő helyett a letelepülés után a szegényebbje a cserép-, módosabbja a fémedényt kapta fel. De mindkettő inkább fényűzési cikk maradt. A célszerűség olcsóbb, könnyebben megmunkálható anyagot keresett magának: a fát. És ez lett az általános, a faedény. Még a XVII. században is ott látjuk eleink háztartásában.

Az ablaknyílás bevonásának gondja egyidős a letelepüléssel. A végleges lakóhely kialakítása közben az adottságok és lehetőségek szerint kétféle mód kínálkozott.

A közönségesebb, a sövény-ből font vagy a zsúp-pal kötött, illetve deszkatáblá-s ablak a mérges időt kívül rekesztette ugyan, az épület belsejét azonban sötétségbe borította. Ezért aztán jó időben mellőzték. A szegénység hajlékának ablaka pedig igen gyakran – úgy mondották akkoriban – „puszta” volt, vagyis üres. Telente tömködték csak be az alignyi ablaknyílást szalmával vagy vályoggal.

A másik változat a lantornás ablak volt – ez már fényáteresztő, persze csak módjával. A lantorna vékony marhabőrből, vagyis hártyából készült, jól átitatták olajjal. Így tartósnak, de költségesnek bizonyult. Ezért a XIV. század közepétől kezdve, miután a papírt megismertük – pedig ekkor már az üveget is használtuk, de szintén drága portéka volt –, szívesebben használták a hártya helyett a sokkal olcsóbb papírt, amit már nem is kellett mindig beolajozni. Alkalmazták ezt a módszert a lámpatok-nál, a lámpabura ősénél is. A lantornás ablak soká tartotta magát, szegényebb helyeken még a XIX. század végén is ráfanyalodtak.

XVIII. századi üvegkészítő műhely. Korabeli metszet.

Érdemes megemlíteni – mert nem sokfelé dicsekedhetnek hasonlóval, és egyúttal az üveghasználat lassú terjedését is érzékelteti –, hogy egy ilyen ablakpapír darab a mai napig fönnmaradt, mégpedig 1538-ból, mert… De hallgassuk meg magát a levelet, mert erről van szó, Bornemissza Pál püspöknek Batthyány Kristófhoz intézett leveléről. Latin nyelvű tudósításának befejezte után odabiggyesztette magyarul: „Többet írok vala, ha papirosom leszen vala. Ezt is az ablakról vettem le éjjel.”

Az ablakpapírból tehát levélpapír lett. A levelet címzettje nem tette az ablakba, hanem a levéltárába, és így ránk maradhatott.

Tehát e próbálkozásokat szorította ki aztán fokozatosan az üveg ismeretének elterjedése és főleg hazai készítésének megkezdése.

Ez a kezdet azonban valahogy belevész az „éji homályba”. „Rémlik, mintha látnánk” a Nagy Lajos királyunk korában Itáliából betelepülő sokféle kézműves között az üveges-eket is, de nem ismerjük még fel őket. A XV. század elején is csak néhányuk alakja bontakozik ki: 1418-ban Bártfán Jánosé és Miklósé, 1438-ban Budán Antal mesteré. Azt viszont már határozottan látjuk, hogy 1470-ben Budán, a Mátyás cseh királlyá való koronázásának évfordulóját ünneplő körmenetben ott vonul az üvegeseknek a drágakő-mívesekkel, aranycsinálókkal, szobrászokkal és festőkkel közös céhe, és a céhmester bíborpárnán viszi a király által akkor megerősített céhlevelüket. Ezek azonban nem üvegkészítők lehettek, hanem feldolgozók, többnyire üvegfestők, hisz építőkultúránk még nem volt olyan fejlett, és még főuraink háztartásából sem hiányzott annyira az üveg, hogy hazai készítést sürgettek volna.

Nem lehet tehát a történetkutatást hibáztatni, hogy a magyar üvegkészítés első hiteles emlékét csak a XVI. században találta meg: 1525 körül a Bükk regényes rengetegét megszakító, festői diósgyőri völgyben, nem messze a tatárjárás viharainak is ellenálló vártól – ahol annak idején IV. Béla király is menedéket talált – kezdett termelni az uradalom üveghutája.

Aztán, hogy a mohácsi sík – Kisfaludy szavaival – „nemzeti nagylétünk temetője” lett, a három részre szakadt ország élete a XVI–XVII. század végvári harcokkal terhes idejében éppen csak pangott. Az üvegipar sem volt kivétel, fejlődése csak a XVIII. század elején lett jelentősebb.

Milyen is volt az üvegkészítés ifjúkorában, a XVII–XVIII. században?

Kibontakozik az erdő zöld tömegéből a patakkal átszelt tisztás, és máris megpillantjuk az üveges műhely sok épületét. Egész kis falu.

Ott, a patak mellett kelepel a malom, és ütővasaival az üveg egyik fontos nyersanyagát, a békasót (vagyis a kvarchomokot) zúzza össze. Új épület. Boronafalán még látszik a faragófejsze nyoma, zsindelyének fehérségén vakít a nap. Azelőtt szárazmalmot használtak e célra. Túl a hídon, tíz, már korhadó oszlop tartja zsúpfedelét.

A vízimalomtól nincs messze a huta épülete. Vastag, boronafából rótt falát megfogta az idő, északi oldalát egészen belepte a moha, de zsindelye még „fél viseletében” sincs. Téglakéményeiből a fa tiszta füstje alig láthatóan emelkedik fel a szélcsendes levegőben a ragyogó kék ég felé.

A huta alatt, a patak mellett a fluszfőző-szín, ahol az üveg másik nyersanyagát, a szódát főzik. Nyolc oszlopra felállított fedelét éppen most javítgatják, mert a dirib-darab deszkákból tákolt tetőt a tegnapi szél ugyancsak megcibálta. Alatta a négy tűzhely most használatlanul áll.

Még lejjebb, a falu felé, kemény boronafából rótt üvegcsűr-t találunk. Ebben tartják a kész portékát. Ablakán vasrács, ajtaján vasretesz, és lakat.

A szárazmalom alatt, kelet felé, a hegyoldalban áll a hutamester háza. Boronaépület ez is, szoba, konyha, kamara egy fedél alatt, „alkalmas, jó ház”. Mellette istálló. Mögötte gesztenyés-, szőlőskert. Tövises sövényből kerített udvara jó lejtős, nemigen feneklik meg rajta az esővíz.

Valamivel odább, egymás közelében két ház. Az egyikben az olvasztómester, a másikban a szódafőző mester lakik.

Túl a patakon több házacska, az üvegkészítő legények szállásai. Némelyike takaros, pitvara is van, másikának oldala „micsodás”, törökbúza-kóróval van, befedve.

Átellenben két épület – anyagraktárak –, keményfa ajtajain vasretesz lakattal. Odébb istálló, oldala boronafából, de a „régiség megártott neki, igen rongyos”. A hutához tartozó nyolc jármos ökör „szállása”. Mellette szín, négy szekér benne.

Az istálló mögött, egészen az erdőig, félkaréjban az ölfa sok rakása. Mintha a huta előőrsei volnának, és láncolatuk támadást intézne az erdő ellen. Egyúttal a huta ellen is, mert a huták csak addig termeltek, amíg a környező erdő fáit fel nem tüzelték. Az üveghuta tehát rövid életű, az üvegkészítés helyhez kötött.

A huta nyitott ajtaján megcsap a forró levegő. Nem csoda, hisz öt, téglából, terméskőből rakott kemence önti a melegét. Az első kemence kétszájú, a tűzifát szárítják benne. A második, vele szemben, a békasót, vagyis a már megőrölt kvarchomokot olvasztó kemence. A huta közepén áll az „üvegek matériáját”, vagyis az előkészített kvarcot, szódát és meszet összeolvasztó s így az üveg alapanyagát elkészítő kemence. Előtte a hat üvegkészítő legény „műhelye”. Mindegyiknél a pipa (vagyis a fúvócső), a védővassal ellátott fúvócsőtartó, a mintázóbak, két vályú, egyik a hulladéknak, a másik vízzel tele a hűtéshez, és még sokféle kéziszerszám. Szomszédságukban a negyedik nagy kemence, a kész üveget hűtik benne. Az ötödik kemencében pedig a „táblák matériáját”, vagyis az egyik típusú ablaküveg anyagát olvasztják.

Hogyan is készül az üveg? Most éppen zöld üveget csinálnak. A finomabb, az ún. kristályüveg-hez ugyanis a nyersanyagokat előbb meg kell tisztítani a vas- és egyéb vegyületektől, mert ezek okozzák az üveg zöldes színét.

Az olvadt üveganyagot fúvással dolgozzák fel. Az egyik legény most veszi kézbe a pipát, egy felül fafoglalattal ellátott, alsó végén kiszélesedő vascsövet. Bemártja a szörpsűrűségű üveganyagba, ami rátapad a hideg vasra, és fújni kezdi. A massza úgy tágul, mintha szappanbuborék volna. A mintázóban egy másik legény segítségével körbeforgatja, majd visszateszi a kemencébe, újból kiveszi, néhány kéziszerszámot kap föl, és máris áll a talpas pohár. A másik műhelynél a legény palackot fúj, szépen kiöblösödik az üveg hasa. Amott meg ablaküveget mesterkednek. Nem is hinnénk, hogy azok az arasznyi, kerek és szegletes alakú, lapos üvegtányérok ablaküvegek, ha nem tudnánk, hogy fa-, ón- vagy ólomfoglalatba fogva ezekből rakják össze az ablakot. A tányérokat később kiszorító, ma is használatos táblaüveg az ötödik kemencénél jön létre. Előbb hosszú csövet fújnak, majd felvágják, kiterítik és kész a tábla. (Később formába öntéssel végezték ezt a munkát.)

Az elkészült üveg holmit a hűtőkemencébe viszik, ha ott fokozatosan lehűl, áthordhatják az üvegcsűrbe.

A huta egészségtelen levegője után pillantsunk be a mellette levő kisebb műhelybe. Csilingelő hangzavar szűrődik ki onnan. Csiszolják, metszik, köszörülik a drágább kristályüvegeket. Különféle csiszoló- és köszörülő kövekkel alakítják ki a végleges formát. Egy-egy ügyes kezű mester nemcsak messze földön, hanem századokon át is megcsodált darabot alkot.

Az üvegcsűrben hosszú fapolcokon, szép rendben sorakozik a sokféle üveg holmi. Külön a zöld, külön a kristályüvegféle, és ismét külön az ablaküveg, persze a tányérkarika a táblaüvegtől arrébb. Valamennyi alak, fajta, nagyság, minőség szerint sorakoztatva, úgy, ahogy azt az inventárium, a leltár feltünteti.

Annyiféle portéka van itt, hogy nézni is fárasztó. A XVIII. század elején már majdnem minden ma használatos üveget megtalálhatunk az üvegcsűrben. Ez időre az üvegedények használata nálunk is annyira elterjedt, és annyira nem drága, hogy egy tehetősebb jobbágy háztartásában is helyet kaptak a fontosabb üvegedények, poharak, palackok, befőttes üvegek.

Vannak a csűrben patika üvegek, furcsa alakú lombikok. Láthatunk ún. kotyogós (vagyis csavart nyakú vagy osztott hasú) üveget, benne ivás közben a folyadék csakugyan a kotlóst utánozta, ahogyan bugyogott. A másik polcon sorakoznak a „rózsaecetnek való, babaforma üvegek”, és a többi virágvíznek való, amelyeket ükanyáink igen kedveltek. Rózsa, liliom, zsálya, s mind annak párlata illatozik bennük, amit kiadott a virágoskert. Akad itt csillár, üveggomb, sőt kaláris, többféle színben, amit bizony akkoriban is szívesen feltett a nyakára az „asszonyember”. S ha feltette, csak odalép az üvegtükör elé – amiben már a XIII. századtól kezdve vizsgálhatta hódítóképességének mértékét, aki tehette –, és megnézi, hogyan áll a nyaklánc.

Talál a csűrben a férfi is kedvére valót. Díszes dohánytartót, metszett serlegeket, köszörült „lovas poharakat”, amelyekben a bor színe adott alapot a művészi mintáknak. A tokaji bor olyan ízű maradt ugyan, mint a fa- vagy fémkupában, de a vendégségnek meg kellett adni a módját, így az asztalra kívánkozott a sokféle díszes üveg holmi, és a hangulat teljében ezt a poharat a földhöz vágva, ezer darabra lehetett törni, hogy soha többé ne igyon belőle senki!

Üveghutáink gazdagították hát eleink háztartását, de persze nem egyforma kelendőségű árut termeltek. A XVIII. század elején igen jó hírű huta volt a Károlyiak tulajdonában levő száldobágyi. Sokan látogatták, a tanulóifjúság is felkereste tanáraival együtt. Így pl. 1736-ban a „becsületes szatmári deákok” tekintették meg, és a hutavezető magától Károlyi Sándortól utasítást kapott, hogy „az minémű játékos vagy hasznos edényeket kívánnak csináltatni az deákok, az mesterekkel megcsináltassa”.

Üveghutáink többsége földesúri tulajdon ekkor, s az üvegkészítő a földesúr alkalmazottja. Tehát nem céhtag, mint a feldolgozó üvegesek. Sőt, ezek is más mesteremberekkel (pl. asztalosokkal, lakatosokkal) közösen alkottak céhet. Két kivételt azonban ismerünk. Az egyik az 1714-es céhlevelű kassai, a másik pedig az 1756-os céhlevelű pesti, önálló üveges céh.

Üvegiparunk azonban a XVIII. század második felétől kezdve, amikor húsz üveghutánk működött, fokozatosan ellanyhult. Érthető, mert Mária Terézia mindent megtett annak érdekében, hogy a nagy anyagi áldozattal megteremtett és fönntartott osztrák üvegipar számára szerezzen meg minden piacot. A mienk műszakilag is visszamaradt, s még a XIX. század elején is, 54 hutát működtetve, csak közönséges üveggel tudta a hazai szükségletet szolgálni.

Az üveg-készítés ez időben alakult át üveg gyártás-sá. A fúvás és az öntés mellett megjelenik az új technológia, a sajtolás, és munkába állítják a mindenféle tüzelőanyagot elfűtő gázgenerátoros olvasztókemencé-ket, s ezzel megszűnt az ipar helyhez kötöttsége. Megkezdődött a tömeggyártás, az üveg világszerte közszükségleti cikk lett.

Üvegiparunk átalakulása közben pótolta elmaradását, és üveggyáraink az ország ezredéves fennállásának ünnepére már ki tudták elégíteni a hazai igényeket.

Az utolsó mondatok alatt a felidézett kép fokozatosan elhomályosul, az üvegkészítő mesterség, amelyet néhány pillanatra a jelenbe emeltünk, ismét visszasüllyed a múlt mélységébe, olyan messzire tőlünk, hogy még az üveghegyen is túl”.

---