6. „Piros csizmám nyomát…”
 A csizmadiák

„Piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél.” A közismert kuruc dal két soráról eszünkbe juthat, hogy a csizmá-t milyen gyakran emlegeti népköltészetünk. A csizmát ugyanis a többi lábbelinél rangosabbnak tartották. Rangját azzal érdemelte ki, hogy eleinte a vitézlő nép, hadakozó úri rend, a lóháton járó nemesség, majd a lovas katona viselte. Földön járóként is kiváltságos lábbeli maradt: a szegénység ünnepi viseletének tartozéka.

A magyarságnál: a puha szárú csizma ősidők óta a lovas öltözékhez tartozott. Mai formája a középkorban kezdett kialakulni, ekkor terjedt el a kemény szárú is. A vastag és egyenes talpú csizmát a hódoltság idejében az oszmán törököktől vettük át. A XVIII. század elején kezdett rákapni jobbágyságunk, de csak a XIX. század elején lett náluk általánossá, a saru és a bocskor rovására. Ma pedig – jelentősen megváltozván az életkörülmények – „kimegy a divatból”, egyre inkább kiszorítja a cipő, és hovatovább már csak a múzeumi asztalon a helye.

A lábbeli készítésére ősidők óta legmegfelelőbbnek a bőrt tartották, természetesen ebből készült a csizma is. Őseinknél eleinte, a többi lábbelivel együtt, az a mesterember csinálta, aki a nyersbőrt fölhasználhatóvá kikészítette, vagyis a tímár.

Ezt a munkát aztán a társadalmi fejlődés haladtával kivette a kezéből egy újabb mesterember, a varga, s csak a bőr kikészítését hagyta meg neki, azt is csak részben, mert mint cserzővarga maga is művelte.

A XV. század során vált ki a vargák közül a kiváltságos lábbeli munkálója: a csizmadia. Az elszakadás nem ment könnyen, és később is sok viszálykodásra adott alkalmat, hogy nehezen tudtak megegyezni: ki milyen lábbelit készíthet? A vargák nem akartak lemondani a csizma készítéséről, a csizmadiák pedig más lábbeliket is akartak csinálni.

A válást megnehezítette még más is. Alighogy a céhrendszer nálunk gyökeret vert, a vargák is megalkottak a maguk céhét. Amikor a csizmadia különvált a vargától, a közös céhnek maradt a tagja, és a céh féltékenyen vigyázott az egységre. A csizmadia csak két módon szabadulhatott meg gyámkodásától. Vagy kilép a céhből – de akkor kontár-rak, himpellér-nek minősítik, és nehezen boldogulhat –, vagy önálló céhet alakít. Az utóbbit kellett tennie, de ez sem ment simán, mert ehhez a hatóság engedélye is megkívántatott.

E küzdelem emlékét rögzítették a kassai csizmadiamesterek 1592. évi céhlevelük bevezető soraiban, írván:

„Sok könyörgésöknek utána nyertünk céhet a nemes királyi városnak, Kassának az ő régi dicséretes, szép tisztességes rendtartások szerént.”

A harc azonban még nem fejeződött be, és minden egyes csizmadiacéhnek egyedül kellett a küzdelmet továbbfolytatnia.

Adódtak egyéb bajok is. A csizmadiák vásárolni kényszerültek a cseresbőr-t, s ha tímár nem akadt a városban, a sokadalom (vagyis az országos vásár) napjára a vargákra szorultak, és… De ne gyanúsítsuk meg a derék vargákat, idézzük inkább Debrecen város tanácsának 1607. évi határozatát:

„Mivel … a csizmadiák… kényszerültek a vargáktól venni talpbőrt, ki csizmának felette rossz és alkalmatlan, annak okáért szabad legyen a csizmadiáknak igen jó és tudós tímármestert hozni a városra, és azzal az ő mesterségökhöz való bőrt készíttetni és abból mívelni.”

A cseresbőr-beszerzéssel egyéb nehézségei is akadtak csizmadiáinknak. Hogy mi, megismerjük a kassaiak 1642. évi peréből, amelyet Tóth Szabados Szeöcz István uram ellen indítottak.

Az esztendőben a Jászó városárban tartott Szent Mihály-napi sokadalomra indultak – mint a periratból olvashatjuk:

„Cseres bőröknek vásárlása kedvéért, az melyeknek elhozása esztendőmként bizonyos lévén azon napra, nemcsak minekünk itt Kassán, hanem az ország szerint minden helyeken lakozó csizmadia mesterembereknél is tudván és nyilván volt és vagyon is.”

És Tóth István uram „nem tudatik honnét és micsoda bátorságtól viseltetvén… Jászó mezővárosából elmenvén, más helyben megvárván azon sokadalomra indult varga mesterembereket… megállatván őket, nekünk nem kevés kárunkra oly nagy áron vette meg az cseres bőröket, az mely ez ideig mi közöttünk nem hallatott.”

Az illavai csizmadia céh pecsétje. 1619. O. L.

De az árdrágító Tóth István uram egyéb bosszúságot is okozott a kassai csizmadiáknak. „Török áros” volt, akinek „csak az török kezéből kijött munkát szabados árulni”, és – mint ebből a periratból kiderül – „egy veres karmazin csizmasarut vettenek meg… tőle… Kassán az maga boltjában, az mely nem török munka, jóllehet ő kigyelme fejét kötötte hozzá.”

Nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a csizmasaru-t (vagyis rövid, puha szárú csizmát) kontár-ral készíttette Tóth uram, és török áru-nak kínálván, akarta kijátszani a céhszabályzatot.

A csizmadiáknak a vargákkal való viszálykodása a XVIII. század elején ült el aztán, többnyire oly módon, hogy a városi tanács jóváhagyásával egyezséget kötöttek. Olvassuk el a debreceniekét 1771-ből:

„A csizmacsinálás egyedül a csizmadiákat illeti. A vargák és cselédjük csizmát sem magok szükségére, sem eladásra nem csinálhatnak, nem is árulhatnak. Mivel a vargamesterséghez tartozó, asszonyembernek való hegyes- és férfiúnak való csonkaorrú saru vagy szekernye már teljességgel unodalomba ment… a mostani időhöz képest szabadon csinálhatnak hegyes csizmafára… kívül varrott, két talpú, béllelt fejű és nem csizmaforma szárú sarkas lengyel sarukat, és ugyan csizmafára belül varrott, díszvarrás nélkül sarkazott, bélletlen talpú, félig béllelt fejű cipellő-söket, ismét sarkatlan, bélletlen, de nem cikkelyes, török forma, hanem régi varga módon egésztalpú bőrkapcákat, magok által cserzett bőrökből.”

Aztán, ha a későbbiekben ismét valami újabb divatú munka adódott, megosztoztak rajta, mint a kassaiak 1735-ben: „ami pedig a mostanában viselni szokott toppánká-knak vagyis deli csizmá-knak sarka csinálást, s bőrrel való béborítását illeti, az szabad lészen egyaránt valamint a vargának, úgy a csizmadiáknak is” – írja a céhlevelük.

Mert bizony nemcsak ma áll a divat uralma alatt a lábbeli: eleink ízlése is kialakította mindig az „új módit”, a csizmadiáknak is alkalmazkodniuk kellett az újuló követelményekhez. Életmódjuk azonban nem sokat változott.

A XVI. századtól kezdve 300 éven át a céh szabta meg a csizmadia minden napját. Szerencsés Péter kassai csizmadia élete 1592-ben vagy Nagy Jánosé Szentmiklóson, 1710-ben, alig különbözött Farkas Istvánétól Nagykállón, 1805-ben.

És most vegyük elő a levéltárainkban álmodó iratokat, hogy felébredve megelevenítsék a múltat, elbeszéljék a csizmadia életét inas idejétől kezdve, legénysorán át, mester koráig.

Tíz-tizenkét éves fiú közeleg, apját követve, a céhmester műhelye felé, hogy inasnak elszegődjön. Elfogultságát azonban már belépésekor eloszlatja a vidám füttyszó, és amikor a mester megkérdezi tőle: úgy „verték-é a mesterségre, vagy kedve van hozzá?” – csengő hangon igenelheti az utóbbit. A továbbiakat már csak fél füllel hallgatja, s közben lopva körülfürkész a műhelyben, jövendő otthonában.

Átfut pillantása a háromlábú kerekszék-en ülő legényeken, az előttük álló tőké-n, a kezükben megcsillanó bicskiá-n és dikics-en, a serényen öltögető tű-kön, a mellettük heverő kaptafá-n, fordítófá-n, bőregyengető mustá-n és a többi, még alig ismert tárgyakon (a lábszíj-at azonban veszekedett híréről már ismeri, s előre borsózik tőle a háta), és arra gondol, hogy három év alatt ezt mind meg kell tanulnia használni. Végül csodálkozva pihen meg kíváncsi szeme a legények szaporán mozgó kezén, mert tudja, hogy már hajnali háromtól szorgalmatoskodnak, és azt is tudja, hogy este kilencig csak ebédidőre teszik le a szerszámot.

Bizony a három év alatt megtanulta a mesterséget meg az egyéb feladatait is: hogy köteles, ha ura küldi, mindenféle mezei munkára kimenni, hogy ha a mester és mesterné este vendégségbe vagy mulatságba megy, tartozik őket lámpással elkísérni, hogy a kész lábbeliket haza kell szállítania – ebben legalább volt öröm, mert dévajkodhatott az utcán –, de azon a hosszú rúdon a felkötött tíz pár csizmát alig bírta a város piacára kicipelni, ugyan sajgott tőle a válla!

Egyszer aztán csak elkövetkezett a felszabadítás napja, és társpohar-at adhatott a legények-nek, mert már közéjük tartozott.

Annak utánra három esztendőt vándorol-nia kellett, hogy mesterségét gyakorolja. Vándortarisznyája azonban nemcsak gyakorlattal telt meg, hanem emberismerettel s a világlátás tapasztalataival, még akkor is, ha csak néhány városból állt az a „világ”. És ha el nem könnyelműsködte, ez idő alatt összegyűjthette az önállósításhoz szükséges összeget, mert nemcsak mesterének dolgozott fizetésért, hanem magának is. Akár úgy, mint Föveny Bálint Körmenden, az 1660-as években, hogy este kilenc után magának sarkalt, foltozgatott saját anyagából, akár úgy, mint Kapronczay György Répceszemerén, az 1710-es években, hogy kéthetenként egy napon magának mívelhette a mesterséget, akár pedig úgy, mint Thuróczy Jakab Kassán, az 1730-as években, hogy munkaidő után csizmát varrhatott a maga hasznára, és két pár mindig lehetett eladásra készen.

A vándorlás befejezte után pályázhatott a mesterjog elnyerésére. Be kellett íratnia magát a város polgárai közé, a céhnek be kellett mutatnia nemzetség- és tanulólevelét, és ezután nekiláthatott a mesterremek elkészítésének.

Mesterremekként általában háromféle lábbelit követeltek meg. A XVII–XVIII. században többnyire egy pár hosszú szárú, sima sarkú, egyenes talpú csizma, egy pár egészen bélelt, láthatatlan varrású sólya, vagyis szandálszerű lábbeli, és egy pár gyulai-nak nevezett, tenyérnyi magas sarkú papucs elkészítése várt rá.

Ha aztán a remeket az öreg mesterek „helyén hagyták és jóválták”, az ifjú mestert maguk közé fogadták. Befizethette a mestertaksá-t, és mesterasztal-t adhatott.

Ez a lakoma koronként és vidékenként változott. A csetneki ifjú mesternek pl. 1658-ban a következőket írta elő a céhlevél:

„Tartozik egy tisztességes mesterasztallal, két asztalra valót adni, egy-egy asztalra 4 tál étekkel, elég cipóval és elég borral mindegyikre.

Első tál étek tiszta borssal, szegfű darabokkal két-két kappan egy-egy tálra. Második tál étek sült leszen, tíz font tehén hús pecsenye, tíz font disznó hús pecsenye, egy-egy fertály bornyú hús pecsenye, egy kövér lúd, egy jó malac töltve, négy tyúk, kettei töltve, kettei szárazon, mindenik asztalra.

Az harmadik tál étek káposztás hús borsszemmel meghintve lészen, két lúd, két tyúk egy-egy asztalra. Az negyedik tál étek rizskása lészen, tejjel megöntve légyen.”

Emlékezetes lakoma volt hát az a mesterasztal, mert nemcsak a hasa, hanem a zsebe is megérezte az ifjú mesternek. De aztán már magának dolgozhatott, inassal, legénnyel, s gyarapodhatott nemcsak tekintélyben, megbecsülésben, hanem anyagiakban is.

Az utóbbi azonban a XVI–XVII. század hadas idejében gyakran bizonytalanná vált. Amikor a szekérre feltette a vásározó ládát, hogy a sokadalomra elvigye a portékáját, sosem tudta, hogy valamelyik török vagy magyar fővitéz nem forgat-e fejében vásárütést! Mert bizony a fizetetlen végbeliek a hódoltsági városok és sokadalmak meglepését és kifosztását nagy kedvvel mívélték.

Amikor 1649-ben Kokóczy Mihály körmendi csizmadiamester a pünkösdnapi egerszegi sokadalomra tartott, nem gondolta, hogy a kanizsai törökök már útban vannak, hogy ezt a vásárt „derekasan megüssék”.

Kokóczy uram óvatosságból mégis kerülő úton ment, és éppen beleszekerezett a török portyázók karjaiba. Hamarjában a Lengyelben tanyázó fősereghez vitték. Egy-kettőre kiürítették a ládáját, és Kokóczy uram szomorúan nézegethette, hogyan feszelegnek a török vitézek remekmívű csizmáiban. Akkor már nem is annyira a csizmáit sajnálta, hanem magát. Azon búslakodott, hogy Körmendet egyhamar nem látja meg.

Hamarább viszontlátta, mint vélte. Az egérszegiek ugyanis hírét vették, miben sántikál a török, és felkészültek a vásárütésre. És mivel ezt a lengyeli parasztok a bot alatt kivallották, a török sebtében visszafordult. De akkor már a magyarok Trancsics Gáspár körmendi kapitány kardja alatt „ügetést és száguldást” a nyomukban jártak. Egészen a szentszaniszlói átkelőig vágták őket.

Amikor aztán a magyarok a zsákmánnyal visszatértek Egerszegre, Kokóczy uram, aki hamarabb megszabadult a török „vendégségből”, örömmel vette észre a foglyokon saját csizmait. Rögvest le is húzatta a lábukról, nehogy ezeket is kótyavetyére hányják a vitézek, mint a többi portékát

A XVIII. századra az ilyes veszedelmeknek csak a híre maradt meg, csizmadiáink békességesen űzhették a mesterségüket, és a századfordulóra már nagyon megsokasodott a számuk. Pl. 1849-ben Hódmezővásárhelyen 120 önálló csizmadia dolgozott, és a hagyomány szerint Miskolcon olyan sok, hogy a céh csak 999 mesternek engedte meg a mívelést.

Hogyne szaporodott volna a számuk, amikor a csizma használata egyre jobban elterjedt, és a XIX. század elején már népviseleti cikk lett! Inkább ünnepi viselet, amiben a köznapok gondját űző vasárnapi mulatságon a „vígasság tévő szerszámok” talp alá való nótáira olyan szépen lehetett a táncot ropni, hogy megcsodálták. S az ütemet hozzá a sarkantyú pengése verte. Csináltattak is a legények jókora taréjjal. Hiába tiltották a hatóságok már a XVIII. században, mint pl. Debrecen a mesterlegényeknek a „harang módjára csengő nagy sarkantyú” viselését, vagy mint Illésy István nagykun kapitány 1756-ban, írván, hogy „az oly rendetlen s nem igen helyesen kigondolt nagy taréjú sarkantyút ne viseljék, mert az nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall”. Hiába tiltották, még a XIX. században is éltek vele.

Aztán lassan elmaradt, mint ahogy kikopik a hozzá való lábbeli, a csizma is, amelyet hovatovább már csak a népköltészet tart meg jó emlékezetében, és a piros csizmák nyomát, a csizmadiamesterséggel együtt, felejtéssel lepi bé a múlt.

---