12. „Óh kerek világ kerek asztala…”
 Az asztalosok

József Attila e felsóhajtásában összevegyül két asztal-motívum. A „terülj, asztalkám” meséjéé és egy mondáé, az Artur király híres kerek asztalé, amelyik azért volt kerek, hagy rangkülönbségvita nélkül ülhessenek melléje a lovagok. Az asztalt azonban csak bizonyos műveltségi fokon kezdte használni az ember, és a mai asztalosmesterség kialakulása egy hosszú fejlődési folyamat eredménye.

Az asztal – bútordarab, s a bútor az életforma alakulásával együtt mindig változott, változik és változni fog, és vele a bútorkészítő-mesterség is.

Mint más nép, a magyarság is megjárta ezt a fejlődési utat. S a bútor-unk ősét megnevezzük akkor is, ha csak e szó eredetére utalunk: valamikor butyor volt, vagyis mai pesti kifejezéssel: cucc. A nomádságnál textíliaféle. A legszükségesebb felszerelés, hisz a nomádság otthona a sátor, és a sátor… De idézzük inkább Arany János Buda halála című eposzából a többit:

A nomádság otthona és bútora könnyen hordozható volt hát, mint ahogy évszázadok múlva késői utódjának, a pásztornak is felfért egy szamárhátra az egész „betyárbútora”.

Amikor aztán már nem „kirepítő fészek” lett a lakás, és belegyökerezett a talajba, mert gazdája letelepült, és megjelenik a ház, a bútor kezdi meg, nem a vándorlást, de a mozgást. Mégpedig úgy, mint a mesében: felemelkedik a földből, és lesz belőle asztal, padka, ágy. És megmerevedik, mert eleinte földből, kőből készült, de hamarosan más anyagból is – főleg fából –, és ekkor ismét elmozdítható lesz: a bútor visszakapja fontos jellemzőjét.

Egyik ilyen korai bútordarabunk a fatörzsből égetett, faragott vályúláda volt, amelyben a ruhaneműt és egyéb értékeket tartották – szinte útra készen, mintegy a nomád ösztön továbbéléseként.

Ugyancsak korai bútor volt a földhalomból kifejlődő pad és a szék. Az utóbbi az uralkodói emelvényből alakult ki. Mai kifejezéssel: a trón-ból. Priszkosz Rhetor karszék-nek nevezte Attila sárpalotájának, ezen bútorát. Gárdonyi Géza is így említi A láthatatlan ember című regényében.

Ezt a magas lábú széket később főuraink is használták. Az 1147-ben hazánkon átutazó Freisingi Ottó német püspök a következőket jegyezte fel:

„A főemberek mind elmennek a királyi udvarba, mindenki elviszi oda székét, és ott nem szűnnek meg közügyeket tárgyalni és megvitatni.”

E kiváltságot aztán IV. Béla korlátozta. Rogerius mesternek a tatárjárás idején írott krónikájában a következőket olvashatjuk:

„Hogy a bárók elbizakodott merészségét megtörje, megparancsolta, hogy ha valaki a bárók közül – kivévén a királyi hercegeket, érsekeket, püspököket – az ő jelenlétében valamilyen székre leülni merészel, méltó büntetését vegye. Egyszersmind megégettette ott minden széküket, melyeket csak megtalált.”

A szék szó valamikor állványfélét jelentett. Erre rakták később az ágyat is – és ágyszék lett a neve –, az asztalt nemkülönben asztalszék-nek nevezték akkoriban. A székhordás is századokon keresztül élt tovább, főleg a szegénységnél. Ezt a tőkéből kifejlődő, három- vagy négylábú ülőkét, alacsonysága miatt gyalogszék-nek emlegették. Még e században is használták sokféle változatát, mint pl. a templomjárószék-et, a fejőszék-et, vagy akár a lucaszék-et. De ez a szék valamikor „kézbeli” is volt, ahogy egy székely népballada tanúsítja:

E székeket keményfából úgy faragták ki, mint a többi bútort is. A rönkből a faragó fejszé-vel hasított egyenetlen deszkát csak eresztékesen lehetett összerakni. Így készült az ősi, ún. koporsóláda is, ezt a XIII. században váltotta fel a lábas-láda, amit akkoriban szekrény-nek neveztek. Ennek oldal-, fenék- és fedődeszkáit zsindelyszerűen fektették egymásra, és az ún. sarokpalló-ba csapolták. Ebből lett a lába.

E bútorokat tehát rótták: faragómesterek, ácsok a bútorkészítő famunkások. – Az ács szó első magyar névelőfordulását egyébként 1233-ból ismerjük. – A faragótechnika egyeduralmát a fűrészmalom feltalálása a XIII. század vége felé megszüntette, és fokozatosan előretört a fűrészelő technika. Ekkor válik el az ácsoktól az asztalos. Hazánkban a XV. században jelenik meg, és asztalgyártó a neve – magyarul először 1457-ben –, az ácsolt bútorokat rovó szekrénygyártókkal szemben. Mindketten többnyire még jobbágyiparosok.

Az asztalos bútor Zsigmond király párizsi tartózkodását követően terjedhetett el, s az új technikát nyilván betelepített kézművesek ismertették meg az itthoni bútorkészítőkkel.

 

A debreceni asztalos céh ládájának rajza. 1748. D. M.

 

Mátyás királynál firenzei asztalosok dolgoztak. Ekkor váltja fel a góti–kus, az építészeti jellegű, a lapos faragást (főleg növényi díszt) és színezést kedvelő stílust a reneszánsz ízlés, amelyet a csigafaragás mellett a berakás, az intarzia jellemez. S hogy milyen bútorokkal gazdagodott a királyi udvar, arra példának idézzük a Mátyás esküvőjén részt vevő Hans Seyboltnak, a bajor király megbízottjának írását. A királyi kincstár ismertetésénél többek között ezt jegyezte fel:

„Nyolc pohárszék is állt ott, gazdagon megrakva pompás edényekkel és üvegtárgyakkal. Közülük csak egyet akarok bemutatni. Azt választom, amelyik az egyik oszlop köré négyszögben volt beépítve. Mindegyik oldalát hosszában 31 csigadísz ékesítette, négyszer tizenegy, összesen tehát negyvennégy polca volt, mindegyik drágaságokkal dúsan megrakva.”

A Mátyásnál dolgozó olasz mesterek nyomán műhelyek keletkeztek országszerte. Főleg a kassai vált híressé.

A mesterség komolyabb fejlődéséről azonban csak a XVI. század végén beszélhetünk nálunk, mikor is a városokba költöző faragó jobbágyiparosok vagy utódaik megalkották céhüket. Érthetően az ácsok kezdték – az elsőt a segesváriak létesítették 1540-ben. Rövidesen követték példájukat az asztalosok is. Úgy tudjuk, hogy ismét a kassaiak jártak az élen: 1571-ben.

A céhes mesterek a városi lakosság igényeit elégítették ki, a földesuraknak általában továbbra is a jobbágyak, majd később szegődményes sorban élő asztalosok dolgoztak, a föld népének pedig a népi faragómesterek, még századokon át.

Már sokféle famunkát vállaltak a mesterek. A kassaiak említett céhlevele szerint, pl. az asztalos legénynek mesterremek-ül egy fiókos szekrényt, egy szárnyas, vagyis kihúzható asztalt és egy sakktáblát kellett fabrikálnia.

A XVII. században új díszítőelem jelenik meg: a géppel munkált redősléc. És elterjedt a kárpitozás is.

Ezért írhatta Árva Bethlen Kata egyik levelében, asszonyi dicsekvéssel, a következőket:

„Én nekem sehol fa székeim nincsenek, mivel mind posztós varrásos székeim vannak… Sorostélyi székeim négyféle színnel vannak varrva… kercsesorai székeim pedig hatféle színnel vagynak.”

A színes festés önállásul, és a „hímes, írott” bútort megkedvelték. A puhafából készült festett bútor ugyanis sokkal olcsóbb volt a keményfából való gyantáros (vagyis politúros) és „rakottmívű” bútoroknál.

E század végén terjedt el az új stílus: a barokk. Rákóczi Ferenc udvari asztalos műhelyében, pl. az ott dolgozó Barát Péter egri asztalosmester „módi” szerint készített „francia” bútorokat remekelt a nagysárosi kastély számára. – Rákóczi egyébként maga is sok idejét töltötte fúrással-faragással. Főleg Rodostóban. Mikes Kelemen 1728. március 24-i levele tanúsítja:

„Hogy pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember: fúr vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgácsokkal, hogy maga is neveti magát.”

A barokknak nálunk főleg osztrák formája élt, az ún. Mária Terézia-stílus. Jellemző rá az, hogy a lendületes profilú síkfelületet több berakás (főleg szalag és lombdísz), mint faragás borítja. Egyedi magyaros alkotás – érdemes megemlíteni – a pécsi ferences zárda sekrestyeszekrénye: Jani Lukács laikus fráter 1745-46-ban készült keze munkája.

A XVIII. században új bútorformát alkotnak meg: a tabernákulum-nak is nevezett, közkedvelt írószekrényt. És új szerkesztési elv kezd érvényesülni: a szép helyett a célszerűség a fő szempont. Jó minőségű faanyag, pontos technikai kidolgozás, használhatóság, kényelem – ez az elv. De csak a következő században lesz általános érvényű: a polgári bútorművességben.

E században megkezdődik e mesterség differenciálódása: bútor– és épület asztalosság-ra, de még csak arról van szó, hogy egy-egy mester mivel foglalkozik szívesebben.

Számuk is tetemesen megsokasodott. 1792-ben pl. Debrecenben 28, Pesten 32 céhes mester dolgozott. Pest egyébként is központja lett ezen iparnak. Itt, a Duna-parton a leglátogatottabb a fapiac, jelentősek a fűrésztelep-ek. Ide szállították a Felvidékről a tölgy- és fenyőfát, a Csallóközből a cseresznyét és a diót. Itt létesült e mesterség első kapitalista vállalkozása a XIX. század elején, a Vogel és Kerner-cég. 1818-ban 75-en – köztük más iparágak mesterei: lakatosok, kárpitosak, bronzművesek – szorgoskodtak a „legdivatosabb empire stíl” szellemében a pesti hajóhíd melletti Kremnitzer-házban székelő cégnek. És ugyancsak Pesten működött a reformkor legkiválóbb asztalosa, Steindl Ferenc, akiről Kossuth Lajos is elismerően nyilatkozott. Dorottya utcai műhelyéből származott a régi Pesti Vigadó bronzveretes cseresznye és mahagóni, neobarokkos bútorzata. S ő készítette el 1837-42-ben nyolc dunai gőzhajó berendezését. Lehetséges, hogy Jókai róla mintázta meg az Egy magyar nábob egyik főszereplőjét, Boltay János asztalosmester uramat.

Persze e mesterek csak a tehetősebbeknek dolgoztak. Az egyszerű városi polgár kevésbé híres asztalosoknál vásárolta puhafa bútorait, a városi szegénység pedig ezeknek használt bútorait nyűtte tovább. Petőfi Az apostol című költeményében, leírván Szilveszter padlásszobáját, bemutat nekünk egy ilyen lakást:

A falusi szegénység sem lakott különbül. Az ajtó, ablak, kemence megszabta szigorú szobarend eléggé bútortalan. A kemencepad, a nyoszolya, ágy, a padláda vagy lóca, a szuszék-ot (a középkori eredetű ládát) akkoriban felváltó szekrény, az asztal és esetleg a „támasztó szék” – ez minden. De az asztal helyett inkább az (edény számára kilukasztott lapú, ide-oda tehető) ún. asztalszék-et használták, mint ahogy Arany János írja a Családi kör című versében:

E közönséges bútorokat vagy a gazda maga fabrikálta, vagy a falusi asztalosmester – a „csomótaszigáló” (hogy gúnynéven tiszteljük őkigyelmét). Mint amilyen volt pl. Lángi Mihály uram Békéscsabán, akinél Munkácsy Mihály tanulta meg e magaválasztotta mesterséget. Találkozásukról, amikor 1855-ben nagybátyjával együtt az első nap beállítottak hozzá, visszaemlékezésében így számolt be:

„Soha nem fogom elfelejteni, amint kissé előrehajolva, lassan cammogott felénk. Ingujjban volt, felgyűrve az ing a karján könyökig. Az arca… Hej később, később jobban megismertem ezt az arcot, mint ebben az első pillanatban, amelyben itt mindent olyan kedvesnek találtam… Szóval Lángi uram jött elénk, s bevezetett bennünket a műhelybe. Tágas helyiség volt az, tele gyalupadokkal, deszkákkal, bútorokkal, a gyalupadok alatt halomban állott a jó szagú, friss gyaluforgács, a legények gyalultak, fűrészeltek, kalapáltak.”

Sok inas érezhetett hasonlóan. Munkácsy, akárcsak a XVII. század inasa, tizenegy éves korában kezdte a tanulást. S mint azoknak, neki is volt alkalma erre három és fél évig; kezdve az enyvfőzésen, festéktörésen, folytatva a faszegfaragáson, fűrészelésen, és végezve a bútorkészítésen. No, meg a koporsóén. Ez utóbbiról Munkácsy emigyen emlékezik meg:

„Ez mindig postamunka volt… A jó csabaiak, az éjszaka bármely órájában halt légyen meg valaki, hirtelen kirángattak a háztetőből néhány szál nádat, s azzal megmérve az anya, apa vagy a gyermek hosszát, futottak hozzánk, és megrendelték az örök nyugalom ágyát, mely annyi élő kis asztalos inas éjszakai nyugalmát rabolja el.”

A XIX. század végén az asztalosmester keze munkáját is megkönnyítette a gép. Bútorgyárak alakultak, s a lakásokat korai stílusokat utánzó díszbútor-ok tömegével árasztották el. Az eluralgó ízléstelenstéget Uhl Sándor, Horti Pál, Faragó Ödön, Wiegand Ede neves bútortervezőink munkássága csak nehezen tudta ellensúlyozni.

Magyarország legnagyobb bútorgyára a régi céhes asztalos családbál származó, külföldön tanult Thék Endréé volt, aki a 90-es években pesti gyárát zongoraosztállyal bővítvén, első nagyobb szabású zongoragyár-unkat alapította meg.

Századunkban az asztalosok tovább sokasodtak. Magyarországon az 1910-es években 9000, az 1930-as években 13 000 és 1958-ban 31 000 bútor- és épületasztalos forgatta a szerszámait.

A tömegméreteket öltő lakáskultúra azonban egyre többet követel tőlük. A mai ember felfogása a díszt alárendeli a célszerűségnek. Egyenes vonalak, sima felület a kényelem szolgálatában – ez a szempont. Az új igény azonban nem elégszik meg a hagyományos fabútorral. Nemcsak beépítteti, új anyagokat is kíván hozzá. És a csőbútor elterjedése az asztalosmesterség bútorkészítési egyeduralmát kissé megingatta. Napjainkban pedig a fém mellé nyomult a műanyag is.

Még nem dőlt el bútoraink anyagának a harca, hagy melyik uralkodik a másik felett, de az már biztos, hogy ez a több évszázados ipar jelentős átalakulásra kényszerül, és a jövőben a jellegzetes bútorművest esetleg nem is asztalosnak nevezzük majd. S talán még asztalra sem lesz szükség, és a kerek világ utolsó kerek asztalától József Attilával megkérdezhetjük:

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta mechanica.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Privilegia coehalia 43, 125, 137, 144, 146, 160, 161, 166, 169.

 

Bátky Zsigmond: Magyar gyalogszékek, Néprajzi Értesítő 1931. évf. 83–84. 1.

 

Bátky Zsigmond: A magyar „szék” eredetéhez, Néprajzi Értesítő 1931. évf. 31–34. l.

 

Bátky Zsigmond: A magyar szoba történetéhez, Néprajzi Értesítő 1931. évf. 76–79. l.

 

Dévényi Józsefné: A Történeti Múzeum XVIII. századi bútorai, Bp. 1960.

 

Szabolcsi Hedvig: Bútorművészetünk a XVIII. században, Faipar 1955. évf. 41–46. l.

 

Szabolcsi Hedvig: A magyar bútor történeti kezdetei, Faipar 1954. évf. 329–333. l.

 

Szabolcsi Hedvig: A reformkori magyar bútorzat, Faipar 1966. évf. 128–134. l.

 

Szabolcsi Hedvig: Régi magyar bútorok, l. k. Bp. 1954.

 

Szabolcsi Hedvig: Reneszánsz bútorművészetünk, Faipar 1955. évf. 8–16. l.

 

Ethnographia: 3. évf. 70. l., 4. évf. 27., 114., 219. l., 7. évf. 372. l., 10. évf. 305. l., 11. évf. 280. l., 16. évf. 285. l., 19. évf. 285. l., 21. évf. 291. l., 30. évf. 291. l., 37. évf. 141. l., 38. évf. 211. l., 39. évf. 33. l. 41. évf. 131. l., 48. évf. 21., 287. l., 49. évf. 138. l.

 

Magyar Statisztikai Évkönyv 1910., 1930.

 

Századok 1869. évf. 464. l., 1870. évf. 675. l., 1874. évf. 13–15. l., 1875. évf. 173. l.

 

Történelmi Tár. 1882. évf. 558. l. 1893. évf. 373. 1.

 

L. még a 3. előadás forrásait is.