A bírák mindenkor „nehéz” legényeknek ismerték a pásztorokat, akiket bajos „szemre híni”, hisz abban az időben, a határtalan pusztaságban a maguk uraiként kóboroltak.
Zökkenjünk vissza vagy négyszáz esztendővel korábbra, látogassunk el a pásztorokhoz. Ajánlatos azonban, ha vezetőt kerítünk, és lóra kapunk, az való erre a vidékre. Finom ösztöne az ingoványt és a réti farkas fészkét egyaránt elkerüli, átgázolhat a vizeken, s megtalálja a járható utat, pedig azt még vezetőnk is keresgéli, hisz gyakran változik itt minden.
A tájék békés csendjét, amelyet a vízi vidék napi életének hangja alakít ki, mentünkben ugyancsak megzavarjuk. Ahogy a zsombékon az utat törjük, cuppog a pata, zizeg a sás. Vadvizeken lábalva át, hangos csobbanással menekülnek az imént még kuruttyoló békák a halak közé. És a vízimadarak serege: vadliba, -kacsa, kócsag, daru és még sok más, ma már vendégségbe sem járó szárnyas rebben fel. Meg is lepődünk, mert a darucsapat hangos krúgatása távolabbról emberi lármához hasonlít. E hasonlóság egyébként a hódoltság korában még csatát is eldöntött, így – mint Kemény János feljegyezte – az 1635-ös évi, török ellen vívott, szalontai éjjeli ütközetet, mikor is a törökök a felriasztott darvak lármáját segítségre siető magyar csapat kiáltásának vélték, és megszaladtak…
A kutyaneszezés már jelezhette jöttünket, mert amire az utolsó sásast kikerülve elénk bukkan a hatalmas rét és rajta a szarvak erdeje, a sok száz legelésző „csöves jószág”, a számadó „hozzá”-t kiáltva már ugrasztotta legényeit, nem tudván, ki közelít. Farkas-e vagy ember? S ha emez, miben jár?
Mert bizony az ember gyakran farkasként bitangolt. A marhák falkából való kiszakításában némelyik nagy ügyességre tett szert. Meglepte a jószágot, kieresztette a karikás ostort, s nagyot kondítva vele, szétzavarta a gulyát, s megugrott a kiválasztott jószággal. Így hát, ha nem volt résen a pásztor, hosszú úton üthette botjával a jószág nyomát, amíg eredményt ért el, mint Szabó Mihály uram is 1668-ban, aki Zólyomban találta meg Kecskemétről ellopott ökreit.
Pedig aki marhát orozott, s kézre került, arra hamar kimondták a szentenciát: akasszák föl! Még ez sem riasztott. Az a mondás járta, hogy „ha tolvajok vagyunk, ugyancsak legyünk tolvajok”. S hogy az „ugyancsak” alatt mi mindent is érthették, arra idézzünk példát Kecskemét 1597. évi jegyzőkönyvéből:
„Deli Mihály, Fodor Antal és István általmentek a Tiszán, s tatár moldva ruhát öltve magokra zargatták az marha mellől az pásztorokat.”
Érthető, ha felkészültek pásztoraink. A számadó hosszú bunkósbotjára támaszkodva csak azon helyt maradt, ahol a neszezést meghallotta. Legényei lovon. Fekete seregnek vélnénk őket, hisz borjúszájú, mellig ha érő ingük, s félig bő, szárközépig érő gatyájuk a tejjel kevert hamuban való áztatástól, s a hájjal való kenegetéstől fényesre feketedett, de a vizet lepergette, s „nem volt gulya a ráncban”! Lábukon maguk szabta szőrös bocskor, olyan könnyen kiereszti ez a vizet, mint ahogy bevette. (Volt alkalma rá többször is.) Némelyiken hátibőr: farkas adta, maga taposta. Hosszú, jól zsírozott, több ágra befont hajukon magas, csákóra vágott karimájú süveg, darutoll mellette. Kajlán lelógó bajszuk felett rebbenéstelen tekintetük várakozóan szegeződik ránk. Bot, balta, hajítófa, karikás ostor a kezükben.
De ahogy megismerkedünk, megkedvesedik a levegő: Körülnézhetünk, bár nem sok itt a látnivaló. A szálláson még csak szárnyék sincs: vagyis rudak közé szorított nádfal, hogy a szél ellen védje a jószágot.
Csak a kúp alakú, nádból mesterkélt kontyos kunyhó. Ez is csupán télire való. Tavasztól őszig a bakacsinnal bevont vagy a felhőkkel paplanozott ég borít rájuk éjszakai fedelet, a subán kívül.
Heveredjünk le a számadóval az acél, kova, tapló gyújtotta kotu (vagyis tőzegtűz) mellé, mert megkínáltak ebéddel. Főtt marhahús, napon szárítva, sült bengyelé-vel (vagyis a gyékény gumójával): kenyér helyett, mert az nemigen akad ebben a pusztaságban. S a csobán-ból (az ivóvíztartó faedényből) leöblítjük. Kissé furcsa ízű, kopolya (lápi kút) vize az.
A legények azonban nem ülhetnék közénk. Folt-ba (vagyis falkába) kell verni a marhát, megy a bécsi kő-re, a vásárra, s meg kell nézni, megvan-e a száma? mert ha sok van a rováson, könnyen vasba számol a pásztor.
A számadót kifaggatjuk legényeiről, de csak néhánya nevéig jut: Apró Jancsi, Pincéntekergő Istók, Jobbsincs István, Sehonnai Imre, ő maga meg Nagysüvegű Miklós volna – vagyis, nem tudni, ki fia-borja a pásztor. Szűkszavúan mondja: szegődményes sorban élnek. Fizetésük, a kezükre bízott jászág száma szerint, változó mennyiségű pénz, gabona, ruha, a számadóké még jószágszaporulat is, így saját gulyájuk nevelődik – hogy legyen miből kifogni a kárt. Jobban megereszti nyelve vitorláját, amikor a jószágra terelődik a szó. Érzik a szeretet minden egy szavából, ha meg is fűszerezi néhány teremtettével. Mert hát ehhez igencsak, értenek a hajtó-k, s a szelídebbek közül való az a kívánság, hogy „a lelkében az ördögök úgy doromboljanak, mint méhek a kaptárban”.
Megint elakad a szó, s fel is kell kerekednünk, mert a legények már megindították a jószágot. Rövidest átadás lesz. De nem a városnak, hanem a tőzsér-eknek. Őkigyelmék látatlanban megvették a gazdától az egész gulyát, ismerték már. S hogy a lerovás szerencsésen megesett, rögvest indulhatnak messzi útra, mert tőzsér uraimék már megváltották a cédulát, a passzus-t, rávezetvén a marhák számát, meg hogy hányadfű, vagyis mennyi idős, s hogy micsodás. Gyakorta szőrén és szarván nevezve a jószágot, oly sokféle meghatározással, hogy azt még sorolni is sok, hát még megérteni.
A passzus mellé harmincad cédulát is válthattak a tőzsérek (persze pénzért, mert vámféle volt ez), ha nem akarták „elszökni a harmincadot”. Megkísérelhették, de nem keveset kockáztatva, mert a harmincad a XVI–XVII. században járt a magyar királynak, s a török császárnak egyaránt, és mint 1574-ben Musztafa basa írta:
„Az, ki a harmincadot elszöki, annak marhája a császár számára foglaltatik, és az feje is a császár kegyelmén marad.”
Persze amíg a falkás marhát Bécsig hajtották (ment lábon ment odáig, s még a Dunát is megúsztatták velük), zavartalan hajtás ritkán esett. Sok szegénylegény leste az utat, hogy elragadjon egy-egy „hústartó” marhát. Gyakorolhatták a verekedést a hajtók! Értettek hozzá csakúgy, mint az állatokkal való bánáshoz. Támadt is veszekedett hírük!
A derék bécsiek a XVI. század közepétől kezdve csak a legszükségesebb számot eresztették be közülük a vásár helyére. A többinek az ún. Magyarok-útjá-n két csárdát tákoltak össze, ott kellett a vásár végét megvárniuk. Persze szívesen maradtak, s ugyancsak vígan voltak. Mocsárvíztől meg-imesedett torkukat kúrálgatták jóféle borocskával. Majd megszólalt a nádsíp, s valamelyik szilaj fattyú máris rakta a táncot, megadva a módját, a lassút a frissel váltva.
A jószággal maradt hajtóknak ez alatt ugyancsak akadt dolguk együtt tartani a falkát a harmincad-ház előtt megrekedt tolongásban, amíg a harmincados ellenőrei megvizsgálták a passzust, és megszámlálták a marhákat, mert csak ezután bocsátották be a falkát a vásár helyére.
Másnap aztán kora pitymallatkor felvonták a harmincadház-ra a király zászlóját. Ez azt jelentette, hagy szabad a vásár. De csak kicsiben: a mészárosoknak, a városi mészárszék számára vásárolgató székbíráknak.
Elámult az embernek szeme-szája az ilyen vásár színes, mozgalmas forgatagán, de fül is kellett hozzá. Az emberi és állati hangoknak leírhatatlan zagyvaléka támadt ott. A sok ezer szilaj marha bőgésébe belevegyült a délceg-ek, vagyis a ménes szelídítetlen lovainak a nyerítése, a hajtók káromkodása és üvöltése, az ostorpattogtatás, a tülkölés, a konyhások és pénzváltók kiabálása.
Kilenc órakor aztán bevonták a zászlót, s most már jöhettek a főárusok, vagyis a nagykereskedők. A vásár még élénkebb, még zajosabb lett. A sok szilaj jószág állandóan riadozott, kapkodta a fejét, gyakran öklelőzött. A sűrű vérű hajtók ritkán maradtak ki a mulatságból. Összevesztek azon, hogy melyikük ökre kezdte a veszekedést. S rögvest hajnalcsillag módjára villogott a szemük. Szóra szó, szidalomra szidalom, s aztán valami jóféle kézbevaló: bot, balta, mindegy. Borogathatták is hamarosan boros kenyérrel a bevert fejeket. Az ilyesmit a régi nehéz legények megszokták.
A vevő lecövekelt a marha mellé, s amíg odébb nem lépett, más nem közelíthetett oda. Erre az eladó „megimádta” a marhával a vevőt, vagyis megkínálta. Akkor „áruba indultak”, alkudni kezdtek. Ha megegyeztek, a vevő „kezét beleadta”, s lefizette az előleget. Aztán mentek a harmincadoshoz, aki kiállította az adóslevelet, s most már jöhetett az áldomás. S ha minden marha elkelt, nem kellett más város piacára hajtani, tőzsér uraimék kifizették a hajtókat, s indulhattak hazafelé…
Így esett meg a vásár nemcsak Bécsben, hanem akár Nürnbergben is, ahol még a XVII. század elején is, ilyen alkalmakkor ökörviadalokat is rendeztek a polgárok.
A magyar marhák szilajságának nagy híre ment. Az augsburgi mészárosok céhkönyve elő is írta, hogy ezt a jószágot csak megkötve szabad a városba hozni. Még így is gyakran baj történt. Pl. 1708-ban.
Éppen a templomból szállingóztak ki a hívek, amikor a legelőkelőbb augsburgi mészáros, Then uram magyar falkás marháit emberei arra hajtották. Persze béklyózva. És az egyik polgár a mellette elhaladó ökörre jót húzott botjával. Vesztére. A szilaj állat elszakította a béklyót, s támadóját holtra tiporta. Aztán bele a sokaságba! A nagy lármára, jajgatásra a többi jószág is megvadult, s rövidest olyan ribillió támadt, hogy még évek múlva is emlegették. Mikor ennek idehaza híre szaladt, azt felelték rá: a magyar hajtókkal az ilyesmi meg nem esett volna.
Odakünn sem igen esett meg többet. A XVII. században a bécsi udvar a marhakereskedést osztrák monopóliummá tette, legnagyobb kereskedőrendünk, a tőzsérség koldusbotra jutott. Így aztán a XVIII. század során fokozatosan visszaszorult a jószágtartás, s vele a pásztorság is. De meg nem szűnt. Életformájuk valamelyest változott, mert rendtartást kaptak. Meg is kevesednek. A gulyásnak már csak egy bojtár, ha segít. Gyakrabban magányos. És gyalog jár. Viselete azonban alig változott. Bessenyei György A természet világa című, 1800-ban készült művében ilyennek láttatja:
A szilaj állattartás, ha kisebb mértékben is, Kecskemét, Debrecen környékén, Szeged határában, még a XIX. század derekán is dívott. Ismerte Jókai is. A kőszívű ember fiai című regényében fel is vázolta a pásztor alakját Boksa Gergőben, akiben még élt az ősi virtus, s visszaszerezte elszalajtott ökreit az osztrákoktól. De hogyan?
„Mikor aztán jó csomó szennyet levakart (mármint a kalapja karimájáról), akkor felnyitotta pipája kupakját, s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra… s azt minden alföldi gulyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszűnik ökör lenni, és lesz belőle sárkány… ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszűnik embert ismerni.”
De a pásztor ismeri a jószágot, s Boksa is, kifuttatván a gulyát, könnyen visszaterelte a magyarokhoz.
Móricz Zsigmond is még eleven emléket rögzíthetett Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényében, s egyúttal az elmúlását ösztönszerűleg érző pásztor világát rajzolta meg, amikor így írt:
„Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugalom, a békesség.
Nem lehet olyan nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.
Talán mozdulatlanul állani, az volna még a legjobb.”
Mert bizony a XIX. század második felében meginduló folyószabályozás, lecsapolás marokra szorította a hatalmas legelőket, a többit meghódította az eke. A jószág istállóba került, megkezesedett, pásztorával együtt. A nomád életforma végleg megszűnt. És a jószág, a honfoglalók idehajtotta, évszázadokon át rideg pásztoraink kezén szilajon nevelkedett magyar marha ma már az állatkertbe szorult, és ketrecén ott hirdeti a felirat: Zoológiai műemlék.
