17. „Vadat űzni feljövének…”
 A vadászmesterség

 

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Üldözik a szarvas-gímet.

Arany János nemcsak a hun-magyar mondák egyikét, a csodaszarvas regéjét örökítette itt meg: eleink ősfoglalkozásának is emléket állított.

Egyik módszerük, a hajtóvadászat, a honfoglalás korában azonban már többnek tekinthető létfenntartó foglalkozásnál vagy szórakozásnál: hadgyakorlat is volt. E módszerről Bölcs Leó bizánci császár Taktiká-jában a következőket írta:

„Van más módja is a vadászatnak, mely kevesebb lovassal is kivihető. Föloszlanak ti. a lovasok, többnyire íjászok, öt vagy tíz emberből álló szakaszokra, s kiosztják maguk között a vadászati terület külső körét. Amint a tér előnyomulásukban összébb szorul, s a vad közeledik, saját helyükből eléállanak, s nyilaikat használják, mint lehet.”

A vadászatról még a letelepülés után sem mondhatott le a magyarság, és még századokon át maradt kötelessége egész falvaknak a hivatásos vadászat, mint hús- és bőrszerző foglalkozás. A vadászat ugyanis a ruházkodás céljait is szolgálta. S a magyar prém korán híressé vált. Amikor Aba Sámuel 1043-ban békét kötött III. Henrikkel, egyebek között arra is kötelezte magát, hogy négyszáz prémes öltönnyel adózik. Így kívánták, mert a németségnek nagyon fájt effélére a foga.

Hosszú ideig az ősi módszerekkel vadásztak. Az öregebbje veremmel, csapdával, hurokkal, a fiatalja íjjal, kopjával, buzogánnyal, no meg kutyával és vadászmadárral, a sólyommal ejtette el a vadat.

Egyes falvak még nevüket is a bennük lakó vadászoktól kapták, mint a Buda közelében levő Solymár, a királyi solymárok szállása. Tudjuk, hogy Domoszló a madarászok, Nyárád a pecérek faluja volt, Paks, Haraszti, Radván pedig az agarászoké. Ságon hálóvetők, Ippen királyi bölényvadászok, Motován pedig királyi vadőrzők laktak.

Az utóbbiak gondozták a vadaskert-eket. A király ugyanis a vadászatra tilalmas területet jelölt ki. De csak a maga birtokán tehette. Mint bármely földesúr is, ha akarta. A föld népét eleinte nem tiltották el mindenütt és mindenkor a vadászattól, a tilalmasba merészkedett orvvadászt sem büntették keményen. A magyar jogszokás eltért a nyugatitól, amelynek meghonosítását egyes főurak meg-megkísérelték. Főleg a sokkal szigorúbb németet. Így kell értékelni Katona Bánk bán-jában Tiborc panaszának a merániakra vonatkozó sorait:

…szép földeinkből
Vadászni berkeket csináltak, a-
Hová nekünk belépni nem szabad;
S ha egy beteg feleség vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezret rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerít.

Amíg akadt vad bőven, a ritka kivételtől eltekintve, szabadon vadászott a föld népe. A ragadozók irtására egyenesen kötelezték. A vad bőrét azonban be kellett szolgáltatnia, az értékesebbnek számított a húsnál. Farkas, róka, hiúz, menyét, nyuszt, nyest bőre gyakori öltözet abban az időben. Különösen a nyestet kedvelték. A Dunántúl déli részén adóztak vele. Kölcsönt is adtak rá. 1306-ban pl. Job comes Tenkus fiának, Jánosnak két márkán zálogosította el neje nyestbőrös öltönyét.

 

XV. századi solymár. Kártyarajz. 1460.

 

A ragadozók vadászata férfias mulatságszámba ment. Arany Szibinyáni Jank című versében eleveníti fel emlékét:

…Hangos erdőn nagy vadászat;
Száz tülök szál, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

És amikor István vajda, hogy Zsigmond királynak kedvébe járjon, Janknak parancsot ád, hogy a sűrűből felhajtott farkast élve-halva megkerítse, ő utánaered:

…Le a völgynek, fel a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.
Már az állat, piheg, fáradt,
Nem az ifjú, noha gyermek:
Martalékát addig űzi,
Míg ledobban s vár kegyelmet.

A vadaskertekben persze nem ragadozókat tartottak. Nyúl, szarvas, dámvad, vadkan, fácán, fogoly tanyázott a fenntartott helyeken. Az Anjuok alatt Visegrád és Diósgyőr környékén volt a királyi, Pilis megye területén a királynői vadas. Mátyásnak többfelé is. Az egyik Buda közelében, Bonfini szerint az országút harmadik kövénél, vagyis valahol a Szabadság-hegy mellett. Oláh Miklós pedig ezt jegyezte fel:

„Éjszakra van a királyi vadas, melynek neve Nyék, karózattal van övezve, nem éppen sűrű erdő, kellemes tisztások vannak benne, területe négy magyar mérföld, számos vad van benne. A szélén udvarház, nagyszerű épületekkel.”

Mátyás egyébként a hagyomány szerint magányosan és rangrejtve is szeretett vadászni. Így eleveníti őt meg Vörösmarty Szép Ilonka soraiban:

A vadász ül hosszú, méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat;
Hasztalan vár: Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

Az új vadaskertek létesítése, hacsak nem bővelkedett vadban a vidék, nem könnyen sikerült. Rendszerint régi vadas-tulajdonosoktól kértek tenyészállatokat. Így sem ment simán. Miért? Felvilágosít bennünket Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek, Oláh Császár Miklóshoz intézett levele. A kért állatok felől 1561. október 5-én így tudósít:

„Ez két nap rajta voltunk, hogy megfogadhattuk volna, de felette igen megvadultanak annyira, hogy a nagy kergetésben egy szarvas nyakát szakasztotta. Egy őz is nehezen marad meg, annyira megsérült.

Látván azért, ha tovább kergetik őket, nagyobb kár következnék, azért is most nehezen fogtak meg egy őzet, azt tekegyelmednek megküldtem.

A szarvast mostan semmiképpen meg nem foghatók, de meghiggye kegyelmed, mikoron hideg leszen és pajtába be fognak járni, megfogatom a szarvast, és megadom kegyelmednek.”

Éppen ezért gondosan vigyáztak e kertek vadjaira. Erre az időre a jobbágynak már országszerte megtiltották, hogy a maga hasznára vadásszék értékes állatokat. Az 1504. évi XVIII. tc. így rendelkezett:

„Mostantól fogva jövőre az ország jobbágyai és parasztjai közül senki ne merjen bármi módon vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanokra vadászni, valamint fácánokra és császárfajdokra, vagyis ún. császármadarakra madarászni… három forint büntetés alatt.”

És még arra is gondolt a törvény – bizonyítván a szokást –, hogy ha a földesúr „ama jobbágy iránti kedvezésből nem akarná büntetést behajtani”, hát rajta vegyék azt meg. Viszont más vadakat nem tilalmazott, a ragadozók irtása továbbra is kötelesség maradt, amellett még adóztak is a vaddal. Vadászott a jobbágy továbbra is, csak hát már módjával.

A Mohács utáni időkben legkedveltebb gondűző foglalkozás a vadászat. Annak is egyik ősi módja: a solymászat. A kezdetleges lőfegyverekkel ugyanis inkább azok a vadaskertek szűk korlátai közé szorított nagyvadakat ejtették el. Amellett a solymászat, izgató, érdekes, sok vidámságot okozó időtöltés volt. Még a nők is részt kívántak belőle. Gersei Pethő Benedekné szülése percéig űzte sólymaival a nyulakat. Maga az ura írja róla:

„…mindaddig nyulásza, hogy tegnap kilenc órakor egy fiat foga. Im mostan mindketten fekszik az gyermekágyat.”

A sólyom megbecsült lakója az udvarháznak. Az úrfi nem is kívánt egyebet magának, mint éles szablyát, hamar lovat, gyors agarat és jó sólymot. Virágénekeinkben, szerelmi dalainkban is gyakran emlegetik ezt a madarat: a szerelmes fiatalember vele azonosítja magát:

Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál –
Bocsásd el békével
Szegényt: hadd menjen el!
Reá ne haragudjál.

Bizony, amikor az ebek felhajtották a vadat, és a jó lovon utána iramló vadász kesztyűs kezén meglibbent a vadászó madár, megdobogtatta az a szívet. S hogy elbocsátották, sikoltva lendült fel, majd mint a kő, zuhant alá, és egyberagadt az üldözöttel. Felhangzott a sípszó, és ismét kézen a sólyom, nyergen a zsákmány. A derült kék ég alatt elterülő üde, zöld táj csendjét a vadászok örvendő zaja veri fel, ahogy újabb zsákmány után rohannak tovább.

Éltek a vadászat e módjával még századokkal későbben is. Fekete János Ősz című, 1790 körül szerzett versében olvashatjuk:

Erdélynek termékeny hét csúcsú halmain
Szép menyecske karvalyt hord húsos karjain.
 Elfogat véle reptébe
 Kócsagot, lovon-ültébe;
 S a karvaly kézre tér,
 Míglen máshoz nem fér.

A szárnyas ragadozók megszerzése, betanítása komoly szakértelmet kívánt. Volt, aki maga foglalkozott vele. Többnyire azonban madarászok, a solymár-ok végezték ezt. Erdélyben még a XVII. század idején is külön rendet alkottak. II. Rákóczi György írja a név szerint felsorolt solymárokról 1652. június 1-i levelében:

„…alázatos könyörgések által jelentik, hogy őnekik és az ő eleiknek, kik az solymárságnak rendiben szolgáltatnak, ennek előtte való boldog emlékezetű fejedelmektől olyan immunitásuk volt, hogy hadban való szolgálatra, adófizetésre és egyéb szedésre-vevésre ne kényszeríttethessenek, melyről való leveleket idvezült… fejedelem atyánk ő Nagysága is erejében hagyván, abban őket megtartanók és confirmálnók…”

A XVII. században a földesurak vadászmester-ei már írott utasítást kaptak. Nádasdy Ferenc országbíró emigyen kezdi hét pontba szedett utasítását 1660-ban:

„Nemzetes Globiczer Farkas uramat mindenféle vadászatokban és madarászatokban bizonyos Inspectornak rendeltük, adván néki teljes hatalmat, hogy… jószágainkban lévő vadászokkal mindenképpen kedve s akaratja szerint disponálhasson, és az kiket idegeneket az mi vadászó és madarászó határainkban kaphat: azoknak puskáikat és nyulászó ebeiket elvonyhassa, s maga szükségeinek appropriálhassa.”

A földesúr ugyanis már a nemeseknek is megtilthatta a birtokán a vadászatot. De meg is engedhette, s ez a gyakoribb. Rendszerint nagy vendégeskedéssel esett az ilyesmi. Zrínyi Miklós, a költő is ilyen alkalommal vesztette életét 1664. november 18-án. Néhányad magával egy sebzett vadkan után indult, de vendégeit gondosan a kocsinál hagyta. Azok csöndesen beszélgettek, mikor hozták a váratlan hírt: „Oda az úr!” Az ott vendégeskedő Bethlen Miklós Önéletírásá-ban így számol be az eseményekről:

„…Paka [nevű vadásza] után bement a disznó vérin az erdőbe, a míg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgos fán, s az úr arccal a földön, s a kan a hátán; Majláni hozzá lő, elfut a kan… az úr fölkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa… állítsátok a sebnek vérit véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába… mert a fején három seb vala… és a kannak agyara… a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta: az ölte meg, vére elmenvén.”

Az ilyen vadászszerencsétlenség azonban ritkán történt, azért is, mert rendszerint könnyebb vadra indultak. Ilyenkor a vadászkutyá-t sem nélkülözték. Főleg a vizslát kedvelték. Gyakran el is kapatták, öleb módjára, mint pl. Bethlen Gábor a kedvencét, Tigrist. Rászokott a kutya, hogy a bársonyszékben tanyázzon, benépesítette bolhák dandárjával. Bethlen csak hagyta. Nem úgy a környezete. Kemény János, a későbbi fejedelem jegyezte fel:

„Hogy a vizslát elszoktassa a bársonyos karosszéktől, az inas nagy gombostűkkel megraká az széknek üléseit, hogy az eb belefeküdvén, szoknék le róla. Én, házából kimenvén, más inasra bíztam vala reá vigyázását. Az megfelejtkezvén róla, az Fejedelem tanált bele ülni, az tűk összeszurkálták. Felugrott, hátrakapott, és erősen megharagudván, kérdezte az inastól: ki dolga? Az megmondta okát. Nem hogy pirongatott volna szegén, de megparancsolta az inasnak, hogy ne mondja, szégyenelvén a dolgot.”

A XVII. század során aztán általánosul a lőfegyver. A XVIII. században már a jobbágynak is van puskája, de nem használhatta bárhol, bármikor. A Károlyiaknak az erdőmester számára 1760-ban kiadott vadászati instrukciója így rendelkezik:

„Kötelessége lészen arra vigyázni, hogy senki fegyverrel sem erdőre, se mezőre ne menjen, fegyver ugyan visszaadatik, de úgy, hogy a helységek bírái magok arra vigyázzanak, hogy senki mezőre és erdőre ki ne vigye.”

Nem a vad ritkult, a vadászok sokasodtak. A nagyvadak és egyes ragadozók azonban lassan kiszorultak. Bölény a XVIII. század elején már csak a székely erdőségekben élt. Hiúz sem került olyan könnyen terítékre, mint korábban. A farkas azonban még a XIX. század elején is ismert vendége a faluknak. Petőfi több versében megemlékezik róluk. A róka is gyakori, Jókai az Egy magyar nábob című regényében ejt szót vadászatáról:

„Az agarak felverték még valahol a rókát… az űzés tétova irányából ki lehetett venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buckák között, elhagyja maga mellett rohanni üldözőit. S akkor egyszerre oldalvást csap ki… Most egyszerre a rétre ért ki a róka… Itt kezdődik még a vadászat érdeke…”

mert, mint megállapítja:

„…A vadászat szenvedélye ragadós; én még nem ismertem, akinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna, s közös ez a gyermekekkel úgy, mint a vénekkel, s a nőkkel, mint a férfiakkal.”

A föld népe is érzett effélét, de még az 1840. évi vadászati törvény sem engedte meg nekik e „mulatság”-ot. Csak az 1872. évi törvény, de még az 1883. éviben is ott a kitétel: ahol az úrbéri elkülönözés még nem történt meg, a hajdani földesúri erdőkben, nádasokban a vadászat kizárólag a volt földesurat illeti meg. E törvénycikk 16. §-a egyébként még a pásztorok kutyáiról se feledkezett meg, írván:

„…a vadászatra jogosítotton kívül… senkinek sem szabad a vadászati területre bármi fajú ebet bocsátani, kivétetnek a nyájőrök, kik azonban kötelesek ebeik nyakára oly nehezéket függeszteni, mely első lábaik térdein alul 3 cm-nyi távolságra lóg alá.”

Mert bizony az alálógó konc nélkül ugyancsak megzavarták volna a tilalmas vadjait, fittyet hányva a törvény szigorának.

A vadászat erre az időre már inkább csak szórakozás. A vadhúsnak a táplálkozásnál, a vadbőrnek a ruházkodásnál a korábbihoz hasonló fontossága nincs többé. Századunkban még úgy sem, pedig vadászengedéllyel bárki vadászhat már. Egyre ritkábban szól a puska, Nimród kései utódai fogynak, s velük kihal az igazi vadászszellem. S hogy mi az, hadd szóljon róla a legilletékesebb, Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött című emlékezésében:

„…a vadászat – költészet híján – szerintem nem is vadászat. Minőségét a benne rejlő realitás és romantika egymáshoz való viszonya szabja meg. Minél több az utóbbi, annál különb – minél kevesebb, annál gyengébb a vadászat… Nekem legalábbis az kell elsősorban. Az a rengeteg szebbnél szebb, felejthetetlen hangulat!… Ne az agancs súlya számítson legtöbbet, hanem ötvözetének finomság-a. A hozzá fűződő emlék finomsága!… Hiszen nem is a lövés a vadászat. A puska elsütése csak kicsengése, emberállati kiélése a vadászatnak. Mert a vadászat – az áhítat.”

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Családi levéltárak, Batthyány család levéltára, Missiles.

 

Országos Levéltár, Kamarai levéltár, Archivum familiae Nádasdy, Rákóczi.

 

Könyvtári

Bársony István művei, Bp. 1888–1902.

 

Bérczy Károly: Hazai és külföldi vadászrajzok. Szerk. – Pest, 1863.

 

Bérczy Károly: Magyar–német… vadászműszótár, Pest, 1860.

 

Gyallay Domokos: Solymárok, Magyar Nyelv 1932. évf. 115–116. 1.

 

Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása, Bp. 1909.

 

Kékessy László: A magyar vadász kézikönyve, Bp. 1925.

 

Ortvay Tivadar: Állatgazdaságtörténeti adalékok, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. évf. 49–65. l., 1904. évf. 321–349. l.

 

Ortvay Tivadar: Az állatvilág s a gazdasági cultura, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901. évf. 51–61. l.

 

Ortvay Tivadar: A vadászat haszna és jövedelmezősége, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901. évf. 281–293. l.

 

Széchenyi Zsigmond művei, Bp. 1935–1963.

 

Takáts Sándor: Darvászat, Magyar Nyelv 1905. évf. 414. 1.

 

Takács Sándor: Rajzok a török világból, 3. k. Bp. é. n.

 

Thallóczy Lajos: Lamberg Kristóf I. Ferdinánd király fővadászmestere Budán, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. évf. 110–124. l.

 

Törvények: 1504.: XVIII., 1729.: XXII., 1802.: XXIV., 1836.: VI. 8., 1840.: IX. 15., 1872.: I. 16., 188.: XX. l.

 

Ethnographia: 3. évf. 47. l., 8. évf. 222. l., 9. évf. 234. l., 26. évf. 232. l.

 

Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. évf. 193–194. l., 1898. évf. 563. l., 1899. évf. 288–386. l., 1900. évf. 332., 416–421. l.

 

Magyar Nyelv 1916. évf. 345. l.

 

Századok 1875. évf. 498–500. l. 1876. évf. 802. 1.

 

Történelmi Tár 1886. évf. 206. l.

 




Hátra Kezdőlap Előre