19. „Ó, lámpafény, oly szép vagy”
 A világítómesterség

Igaza van az ősidők emlékét fenntartó gyermekdalnak: el ne aludjon az a láng, amelyet az idők elején – a görög mítosz szerint Prométheusz jóvoltából – az égi tűz nyomán meggyújtott az ismeretlen emberős, hogy elűzze a sötétség rémképeit. Hisz az első lámpa az a barlang szájában hajnalig őrködő tűzrakás volt, amelyből a soros virrasztó néha-néha kiragadott egy-egy égő gallyat, hogy a barlangot körbejárva megnézze, nincs-e baj. S az a gally volt az első hordozható lámpa, a fáklya őse.

Fatűz és fáklyafény lobogott a régi görögöknél is. A „lámpagyújtás”-t Homérosz az Odüsszeiá-ban így idézi elénk:

És nagy fénye volt annak a tűznek is, amelynek ragyogásában Homérosz az Iliász-ban Akhilleusz pajzsának csillogását hasonlítja, írván:

A világítótornyok ősei voltak e tüzek. Ilyen tűz lángolt az ókori világ hét csodáinak egyikén is, az i. e. 280 körül épült, 168 méter magas, fehér márványtornyon is, amelyikről Plinius így emlékezett meg:

„Dicsérnek… Alexandria kikötője előtt, Pharos szigetén épített tornyot is, amelyet Ptolemaeus király építtetett nagylelkűen 80 talentum árán, hogy senki el ne tévedjen, és amely műre építésze, hogy hírét fenntartsa, nevét felírta.”

Nemcsak a fatűz fénye világította be a görög estéket. Használták az olajmécses-t is, sőt: tokot szerkesztve neki, a kézi lámpás-t, házon kívüli alkalmakra. A spártaiak azonban ezen a területen is „spártaiak” maradtak: nekik tilos volt éjszaka lámpással közlekedni.

A rómaiak aztán a görög örökséget egy újabb fényforrással gazdagították: a faggyúgyertyá-val. Általánosan elterjedt világítóeszközük azonban a mécses (az ún. lucerna) volt, csillárszerűen kiképezve mennyezetlámpaként is alkalmazták. Az utcán fáklyával vagy üvegtokba helyezett mécsessel (az ún. laterná-val) közlekedtek, mert a rendszeres utcai világítást még nem ismerték. Kivételesen azonban kivilágították Róma egyes területét, így az ünnepi játékok alkalmával, vagy pl. amikor Cicero a Catilina-féle összeesküvés leleplezése után hazatért. Plutarkhosz így elevenítette meg a jelenetet:

„Már besötétedett, mire Cicero a fórumról hazafelé indult… A polgárok, amerre ment, csoportosultak… örömrivalgással és tapssal fogadták, a haza megmentőjének… nevezték őt. Az utcákat az ajtókra helyezett számtalan lámpással és fáklyával kivilágították; sőt, a nők a tetőkről világítottak le, hogy megtiszteljék és szemlélhessék az első és legfontosabb személyt… hazakísérő férfiakat.”

 

A budai lámpagyújtók újévi köszöntője. 1846.

 

A római kultúra hanyatlása után Európa egy időre sötétségbe borult. Csak elvétve villant fel a fény, többnyire a kolostorokban, hol is az éjjeli ájtatosságok alkalmával a barátoknak gyakran „körmükre égett” a gyertya, ki-ki ott tartván azt, hogy olvashasson.

A fejlettebb mesterséges világítást ugyanis Európa új népei sokáig nem igényelték. A nomád magyarság sem, hisz többnyire a jószággal tért nyugovóra, és vele virradt meg. A vezéri sátrakból azonban a honfoglalás előtt sem hiányzott a gyertya. A nyírfakéreg-fáklyát nevezték így. Eleinte csak az éjszakai halászat közben világítottak vele, később az otthonokban is. E gyertya emlékét tartotta fenn a vogulok medvetánc-a, amikor a vadász keresésére éjszaka megindulókról ejt szót:

A faggyúgyertyá-t csak letelepülés után kezdte használni a magyarság, a mécsest úgyszintén.

A gyertyakészítés ősi módja az volt, hogy a meglágyított faggyút (majd viaszt) kézzel a bél köré nyomkodták. Külföldi példára aztán lassan elterjedt egy újabb technológia, s vele a mesterség: a gyertyamártás: sodort fonalat, a bel-et farudacskára kötözve az olvasztott faggyúba, viaszba mártogatták, amíg a kívánt vastagságot elérte.

A föld népe viskójában maga készítette mécsessel vagy szurokfenyő forgáccs-al világított. Az udvarházakban mécses és a jobbágy özvegyekkel mártatott faggyúgyertya lobogott. A városokban a mécses vagy gyertya köré kerített, tokra erősített vékony pergamenből vagy beolajozott papírból házilag fabrikált bura tette lakályosabbá az otthont. Ez volt a lámpás. A várkastélyokban, palotákban olajmécs-es, fali tartókba tűzött számtalan fáklya, gyertya ragyogott fel a sötétedés beállta után.

A gyertyamártó mesterek ellen azonban gyakori panasz volt, hogy drágán adják a gyertyát. Azzal védekeztek, hogy a faggyú sem olcsó. És igazat szóltak. A mészárosok ugyanis, városi engedelemmel, drágán adhatták a faggyút, de csak azért, hogy a hús ne kerüljön sokba. Az olcsó húsnak persze híg leve lett, azt is a szegénység itta meg. S a faggyú ára a XVI. századtól a XVIII. századig általában kétszerese lévén a húsénak, a gyertyákért is megkérték a pénzt. Világos, hogy takarékoskodtak vele. Még a császári trónon is. II. József 1785. december 26-án a következő rendeletet adta ki:

„Tudjuk, hogy egy gyertya mennyi ideig ég, azt is tudjuk, hogy mikor kell meggyújtani… csak azt nem, hogy az egyes hivatalnokok mikor mennek haza… vagyis hogy mikor oltják el a gyertyát?… Éppen ezért minden hivatalban fektessenek fel egy távozási ívet… Ennek segítségével aztán a főnökség és könyvelőség ellenőrizni tudja majd a gyertyafogyasztás szükségességét.”

Kalapos királyunk arra gondolhatott, hogy egyes derék hivatalnokok túlságosan is takarékoskodnak a gyertyával, de csak otthon és persze a hivatal kárára? Vagy talán arra gyanakodott, hogy nem az iratokat, hanem más lapokat forgatnak, kincstári gyertyafénynél „verik a blattot” hajnalig? Lehetséges, de azért ne gyanúsítsuk jámbor eleinket.

A mesterembereknél viszont a munka miatt világolt a műhely ablaka sötétedés után. Ők ugyanis olyan korán kezdték meg a szorgoskodást, hogy azt még nyáron is nehéz virradatnak nevezni, sokaknál pedig este kilencig pislogott a gyertya vagy mécses fénye. Vakoskodhattak eleget. A munka minősége is gyakran megsínylette a rossz világítást. A papírkészítők például hajnali kettőkor kezdvén a munkát, tizenhat óra hosszat dolgoztak. És erre gondolt Pachner Ignác, kisnezsideri papírkészítő mester, amikor 1790-ben az uralkodónak tett javaslatában a következőket írta:

„A gyertya vagy mécses imbolygó fényénél még egy becsületes, gyakorlott papírkészítő sem tud egyenletes lapot képezni, különösen nem sokáig, és ugyancsak a rossz világítás miatt a rongyválogatásnál is sok a selejt, éppen ezért elegendő, ha csak reggel hatkor kezdik meg a munkát.”

Javaslatát elfogadták, és ezzel a napi 12 órai munkát bevezették a papíriparban.

A városi utcák megvilágítását évszázadokon át a holdvilágra bízták. S ha felhő akadályozta a jóindulatú segítésben, az elkésett polgár lámpást vitt magával. Ezt a szokást aztán törvényesítették, megtoldván egyéb intézkedésekkel, mégpedig először Pest városa 1715-ben, így rendelkezvén:

„Esti harangozás után nyáron kilenc, télen pedig nyolc órán túl senki kocsmában, vendéglőben vagy az utcán nem találtassék, mert különben az ilyenek haladéktalanul bekísértetnek, és irgalmatlanul megbüntettetnek. Aki pedig éjszaka lenne kénytelen hazamenni, annak megparancsoltatik, hogy égő gyertya vagy lámpás nélkül ne találtassék, hanem alkalmazkodjon mindenki a parancshoz, és óvakodjék a büntetéstől!”

A rendszeres utcai világítás fénye hazánkban először Budán gyulladt fel, 1777. november 9-én. Pesten pedig 1790. január 1-én tette először biztonságossá az esti utcai közlekedést háromszáz házfalra vagy faoszlopra szeralt, bádogból készült, kanócos repceolajlaterna. Tizenkét éjjeliőr viselte gondjukat.

Ez a pislákoló lámpa aztán nemcsak megsokasodott, hanem a XVIII. század végén fényverő bádogtükröt kapott, 1827-ben üvegkéményt (vagyis az ún. cilinder-t), 1837-ben pedig körbel-et, így egyre több világosságot juttatott a járókelőknek.

A városi házak belső világításánál is használták ezt a lámpát, de inkább a viasz- és faggyúgyertyát – ezt akkor már nem mártással, hanem formába öntéssel készítették.

Pest–Buda egyre több gyertyát fogyasztott. A régi pesti Vigadó nagytermét, pl. 18 csillárban 2600 viaszgyertya világította meg, s a polgárok véleményét a Honi Vezér 1834-es évfolyamában emigyen fejezte ki:

„A redout-terem iszonyú nagyságú, s farsangkor ezernél több gyertya által világosíttatván meg, a fényűzésnek non plus ultráját képezi.”

Fényűzés volt csakugyan. S ki is elégíthették. A gyertyakészítők mesterségét ugyanis ez időben fokozatosan átvették a gyertyagyár-ak, Simonin 1818. évi találmányát, a sztearingyertyát öntötték már, mégpedig a híres Milly bécsi gyáros gépesített módszerével. Ez a fény ihlette meg Petőfit, amikor e sorokat vetette papírra:

A kunyhókban csakugyan a kis mécses virrasztott. A kisvárosi házikókban is többnyire. Arany János valószínűleg önmagáról mondja: „Csendes mécse mellett irogat magában.”

A reformkor azonban itt is reformált. Megismertette Murdock 1803. évi találmányát: a gázvilágítás-t. Széchenyi már első angliai útja alkalmával kicsempészett egy gázfejlesztő modellt, és a Nemzeti Színházat megnyitásakor, 1837-ben, már gázzal világították meg. E világításról egyébként Jókai a következőket jegyezte fel:

„Ennek a gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposzta szaga volt, de eltűrtük azt, nemzeti büszkeségből.”

Közvilágításra azonban csak a Bach-korszakban használták fel a gázt. 1856 decemberében villant fel először Pesten a Légszesz Társulatnak a mai Köztársaság téren épült gázgyárából táplált 9986 égője, amelyekből 838 darab volt az utcai. A Pesti Napló december 25-i számában olvashatjuk:

„Az utcai gázvilágítás végre-valahára beköszöntött… E jótékony intézmény behozatala nagyon igazolta ama közigazságot, hogy mindennek nehéz a kezdete. A helyett, hogy mint más vívmánya a leleményes észnek, lelkesült éljenektől üdvözölve jelenhetett volna meg, még e napig gúny, élc és inkább nevetség, mint diadal tárgya volt. Tegnapelőtt este pedig a belváros utcáin annyit tapasztalhattunk, hogyha egymásba nem ütköztek is az emberek, de mindazonáltal még a hitelezők előli menekülésre fennmaradt homály elegendő palástot nyújtott.”

Budán pedig csak 1862-ben kezdett terjeszkedni ez a jótékony homály, amelyet az Amerikából származó, Pesten először 1864-ben meggyújtott petróleumlámpa sem oszlatott szét sokkal jobban, sőt Auernek találmánya, a gázlámpáknál ma is használt harisnya sem igen. Más fényre, az elektromosság fényére, a villany-ra volt szükség.

Az ívfény-t felfedező Davy korai kísérletei alapján Lacassagne és Thiers próbálkoztak először elektromos utcai világítással Párizsban, 1855-ben. Kísérletükről a Gazette de France így tudósított:

„A fény forrása, mely nagy térségben osztá szét a világosságát, oly hatásos vala, hogy a hölgyek, kik a kísérletnél jelen voltak, kinyitották napernyőjüket, nem hogy a feltalálóknak hízelegjenek, hanem hogy ezen új és rejtélyes nap vakító sugarai ellen védjék magukat.”

Az ívlámpa mellett, amelyet aztán Jablochkoff, Hefner-Alteneck tökéletesítettek tovább, kisebb fényforrásra is szükség volt. Edison és Swann az 1881. évi párizsi világkiállításon mutatták be találmányukat, az izzólámpá-t.

Ahhoz azonban, hogy az elektromosságot rendszeres világításra felhasználhassák, előbb Jedlik Ányosnak 1861-ben el kellett találnia, és Siemensnek tökéletesítenie kellett a dinamót, és szükség volt Bláthy, Déri, Zipernowsky találmányara: a transzformátor-ra.

Hazánk első utcai villanyvilágítását a Ganz-gyár létesítette 1878-ban, a Ganz utcában. Villanyvilágításunk azonban csak akkor lendült fejlődésnek, amikor 1893-ban két áramfejlesztő vállalat létesült: a Budapesti Általános Villamossági RT, a Visegrádi utcában, és a Magyar Villamossági RT, a Váci úton. Ez utóbbi volt a mai Elektromos Művek őse.

Az utcákat villannyal rendszeresen 1909-től világítják nálunk, miután a Rákóczi útnak a két körút közé eső szakaszát 38 ívlámpá-val próbaként kivilágították, és ezt a hatóság és a közönség egyaránt kitűnőnek találta.

De a világítótest sem maradt meg a kezdeti fokon. Jelentős Auer 1901. évi találmánya: az osmiumlámpa. Ezt azonban hamarosan felülmúlta a Just és Hanemann alkotása: a wolfram izzó-lámpa. Újpesten született meg 1906-ban. A 10-es években pedig megkezdték a gázzal töltött izzólámpák-kal való kísérletezést. A tökéletesítése Bródy Imrének és Polonyi Mihálynak köszönhető, akik 1936-ban, az Egyesült Izzóban megalkották a kriptonlámpá-t.

A világítóipar fejlődésére jellemző, hogy ma világszerte kereken 40 000 fajta izzólámpa készül. Ezek közül a legkisebb a 0,4 wattos vesevilágító lámpa, a legnagyobb pedig az 50 000 wattos fényszóró. Magyarország izzólámpa-termelése 1938-ban 16 millió darab volt, 1959-ben pedig 49 millió.

Az elektromos világítás ma már egyeduralmat élvez. Kiszorította az ősi világítóeszközöket (a fáklyát, mécsest, gyertyát) felváltó olaj-, petróleum- és gázlámpát is. S ma, amikor a legkisebb falvakban is felragyog a fény, és amikor ostornyeles higanygőzlámpá-k és hatalmas fényreklám-ok űzik el városaink éjszakai sötétségét – s vele kissé nyugalmát is –, ma már nehezen ihlet meg valakit úgy a lámpafény, mint annak idején Kosztolányit a petróleumlámpa.

Fővárosi Levéltár, Budapest Főváros Elektromos Műveinek iratai 1911–1950., Budapest Főváros Gázműveinek iratai 1910–1950.

 

Országos Levéltár, Családi stb. levéltárak, Országos Iparegyesület 1846. 15. a.

 

Országos Levéltár, Erdélyi Levéltárak, Gubernium, Acta politica 1793: 1373., 1795: 4454.

 

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta oeconomica Lad. B. fasc. 12., 25., Lad. C. fasc. 7. n. l., Departamentum commerciale 1840. fons 18. pos. 61., 1848. fons. 18. pos. 2., Ofner Statthalterei 1856: 5597, 26 360.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Acta generalia 1774: 3114., 1785: 16 452.

 

Országos Levéltár, Regnicolaris levéltár Lad. XX20. 7. I.n. 57/3.

 

Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1503–1900. Bp. 1963.

 

Csatkai Endre: A soproni szappanosok és gyertyamártók története, Sopron, 1941.

 

Pásztor Mihály: A közvilágítás alakulása Budapesten, Bp. 1930.

 

Szabadfalvy Ferenc: A viaszfeldolgozás és a gyertyakészítés történetéhez, Néprajzi Értesítő 1957. évf. 245–250. l.

 

Takáts Sándor: Rajzok a török világból, 3. k. Bp. é. n.

 

Zipernovszky Károly: Az electromos világítás történeti fejlődése, Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1880. évf. 558–574. l.

 

Ethnographia 1890. évf. 403. l., 1891. évf. 317. k., 1893. évf. 257. l. 1938. évf. 37., 132., 271. l.

 

Magyar Mérnök és Építész-Egylet Közlönye 1897. évf. 149. 1.

 

Magyar Nyelv 1911. évf. 103. l.

 

Századok 1870. évf. 670. l., 1874. évf. 123. l., 1876. évf. 388.1.