23. „Ki viszi… levelem…”
 A postamesterség

Naponta hallván a rádióban: „híreket mondunk”, természetesnek tartjuk, hogy az elektromosság a világ minden tájáról szobánkba varázsolja az újságot, s eszünkbe sem jut, hogy másként is volt valamikor. Mert volt, nagyon is, hisz a hírközlés kívánalma egyidős a társadalommal. S az őskor találékony embere, hogy nyelvét és fülét meghosszabbítsa, feltalálta a dob-ot, gesztikuláló kezének és látásának kiterjesztésére pedig a tüz-et használta fel. Amazt inkább a kis helyen élő földművelők, emezt pedig a nagy földeket bejáró nomád pásztorok meg a tenger népei alkalmazták.

A görögök is. Aiszkhülosz Agamemnon-jában, amikor Klüteimnésztra megmagyarázza, hogyan jutott Argoszba másfél nap alatt Trója elestének a híre, olvashatjuk a következőket:

Héphaisztosz, Ída-hegyéről küldve tűz-sugárt;
a láng a lángot küldte tűzfutár gyanánt;
…[szigetről szigetre], át a tenger hátán messzire
az izmos fény, mint kedve tartja, vándorolt,
…[amíg] az Átridek lakára szállt…
A fáklyahordozóim ily szabály szerint
egymást cserélve végezték parancsomat…
Lásd, ily bizonyságom van, ily tanújelem,
Trójából férjem ezzel küldött hírt nekem.
(Devecseri Gábor ford.)

Az ókor népei azonban más módon is továbbították üzeneteiket: hírnök útján. Akár alkalmi gyalogfutár volt az, mint Pheidippidész, aki a marathoni győzelem hírét vitte meg, akár rendszeres szolgálatú lovashírnök, amilyen a perzsa, majd később a római birodalom útjain közlekedett, s váltóállomásokat használva gyorsította a hosszabb utak megjárását.

Ázsia lovasnépei alkalmi lovas futár-okkal közvetítették híreiket. A magyarság tehát már az őshazából hozza magával ezt az intézményt, és letelepülése után még sokáig rászorult.

E futár azonban csak a király, illetve az ország ügyeiben vitte a híreket. Lényegében a király követe, így megbízható, jó képességű férfi kellett hogy legyen, aki leleményességét és kardját egyformán sikerrel tudja használni. Hisz legtöbbször járatlan utakon, barátságtalan településéken át rohanhatott csak célja felé. Nagy örömmel sehol sem fogadták. Váltó lovát ott vette, ahol érte, sokszor erőszakkal ragadta el, s akár halálra is nyargalta, vagy olyan messze száguldott vele, hogy gazdájához sosem került vissza. Érthető, hogy ezt az ügyet hamarosan szabályozni kellett, és I. László király dekrétumai 3. könyvében már emigyen rendelkezett

„Futó követ egy se merje a harmadik falun túl elvinni a lovat, és sem a templomba vagy a püspök vagy ispán udvarába igyekező emberek, sem papok vagy egyházi személyek lovát el ne vegye, szekeréből ki ne fogja. Máskülönben akármicsoda lovat talál, elveheti, hogy a király követsége hamarabb járjon. Aki pedig a futó követet megveri, ötvenöt pénzzel, aki kantárszáron fogván visszatartja, tíz pénzzel bűnhődjék.”

 

Lovaspostás, mint a postapapír rizsmaborítójának rajza. 1710. S.

 

Az írásbeliség elterjedésekor a futár már írott üzeneteket hordott tarsolyában. Hogy mind gyakrabban lett futárra szükség, a királyi udvarban futárközpont-ot létesítettek, az utak mentén lóváltó állomás-okat szerveztek.

Ilyen rendszeres szolgálatot azonban csak a király tarthatott fenn. A városoknál általában a kereskedők, majd a vándorló mesterlegények, egyházi intézményeknél, főuraknál pedig küldöncök hordták a híreket, üzeneteket, leveleket. Egy ilyen levélindító pillanatot villant elénk Arany János is Mátyás anyja című versében.

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megírta:
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesírta…
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany
Meg a ló
Teste fáradsága.

Ez a díjazás persze költői túlzás. Ritkán csúszott néhány forint a küldönc markába, mert a levélhordás a jobbágyszolgáltatások közé tartozott még később is. Kapuvár 1587. évi összeírásában olvashatjuk pl., hogy Tóth Berta, Radovány György, Kis Jakab „postássággal szolgál”.

Mátyás élénk diplomáciai tevékenysége különösen jól működő hírszolgálatot tett szükségessé, s a lovas futár intézményt személyszállító kocsiszolgálattal is bővítette.

A Jagellók alatt aztán, az udvar szegénysége miatt, a királyi futárszervezet felbomlott, s mintegy utolsó szolgálatának tekinthetjük a mohácsi csatavesztésről vitt tudósítást. A János fővételének napján, vagyis augusztus 29-én bekövetkezett szerencsétlenség hírét Mária királyné 30-án este Budán már megtudta, s bátyjának, Ferdinándnak küldött levele szeptember 1-én már Bécsben volt.

A Habsburg-udvar nálunk is meghonosította a Velencéből származó Taxis család hírszolgálatát, a postá-t. Ezt az intézményt már nem közteherként, hanem a kincstár – nálunk a magyar kamata – pénzéből tartották fenn, és kezdetben csak az uralkodó rendeleteit, később már magánlevelezést is továbbított a főútvonalakon felállított, postamesterek vezette állomások s az ott szolgáló postalegények közvetítésével. A szervezet élére az uralkodó 1548-ban Taxis Mátyás udvari főpostamestert nevezte ki. – A Taxis családnak egyébként a mai közkeletű taxi szavunkhoz csak annyi köze van, hogy mindkét név a latin taxa, vagyis taksa, árszabás szóból ered.

A postamester-ek a későbbiekben is majd mind németek voltak, a postalegény-eket viszont mint jó lovasokat, a magyarok közül toborozták. Persze esküt is tettek. Az 1500-as évek végén ilyen szavakkal:

„Én… eskewzeöm… hogy en az postasagnak tiztiben… heü és szorgalmatos leszek, az eö Feölseghe… leveleivel hiven es gyorsan iarok, es a hova paranchioliak, oda megyek… mindenekben az en tiztem zerinth iambarul es hiven viselem magomat.”

A hódoltság területén továbbra is a futárok vitték a leveleket, s a törökök gondoskodtak zavartalan haladásukról. Bizonyságul egy, a magyarok által visszatartott csausz (török futár) szemrehányó szavait idézhetjük Péchy Sándor 1614. évi leveléből:

„Csauszt és postát soha nem szokás kíslelni se Törökországban, sem sohul, hanem a csausz fusson-siessen, az magyar posta is fusson-siessen, s Istenemre mondom, ha magyar csausz posta a hatalmas császárhoz vagy vezírhöz megyen, sohul nem kíslelik, hanem az nagyfő török alól is elvonszák az lovat, a magyar posta alá adják.”

Az erdélyi fejedelemségben is az ősi futárintézmény élt még tovább, bár már postá-nak nevezték. A postalegények a fejedelmi címerrel s útlevéllel közlekedtek. Szigorú rendtartás regulázta szolgálatukat. I. Rákóczi György 1634. évi postaszabályzat-a pl. többek között így rendelkezett:

„Se messze, közel való utjában, valamely posta czímerünkkel, levelünkkel jár, megrészegedik csak egyszer is, azt pellengéren veretjük meg, s kiveretjük udvarunkból, mert ők derekas levelet is hordozván, oly kárt tehetnek részegségek miatt, életeknél is drágább volna.

Ha mely posta czímerünket, levelünket elvesztené, és annak elegendő bizonyságát nem adhatná, hagy tolvajok vagy egyéb hatalmasok vették el tőle, meg kell érte halnia.”

Mert bizony ez időben, de később sem esett meg ritkán, amiről pl. Pakay Benedek királyi főpostamesternek 1667. szeptember 25-én a magyar kamarához intézett leveléből olvashatunk:

„Midőn… az kosztolányi posta Manigha felé jött volna az Kassárul expediált [rendes postával] és két kurírt is hozott volna, bizonyos katonák ráütvén, az pagétomokat hét nagy kötésben valókat az bőr sákkal együtt elvitték, a posta lovait is szerszámostul, a kurírokat és postalegényt is mindenből kifosztották, egy-egy ümögben bocsátották el.”

Persze nem ilyen alkalmakra vonatkozott az az utasítás, amelyik megszabta a postalegénynek, hagy jó, száraz úton másfél óra alatt legalább egy mérföldet (vagyis 8,5 km-t) megtegyen, sáros úton harmadfél órát kapott rá. S a menetidőt ellenőrizték is, mert az ún. postacédulákra az érkezés és indulás idejét a postaállomások rávezették.

S hogy általában gyorsnak tartották a postát, megítélhetjük abból is, amit Forgáchné írt leendő vejének, Csáky Istvánnak, 1624-ben kelt levelében:

„Ne is gondolják, hogy olyan hirtelen postán adom oda a nádor leányát, mert nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek, és ilyen gyorsan elvigyék.”

A posta gyors haladását szolgálta a kezdeti időtől használt postakürt is – később a posta jelvénye. Ugyanis a postakürt megszálalása kitérést követelt, amire az utak akkori rossz állapota miatt nagy szükség volt. Nem örült neki egy útonjáró sem, mert könnyen kátyúba került, amikor a távolból meghallotta a dallamot, amelyet – Faludi későbbi szavaival – „a posták pofásan kürtöltek”.

Éppen ezért magánszemélyek is meg-megpróbálták a kürt használatát, bár a postarendtartások szigorúan tilalmazták. II. Rákóczi Ferenc pl. emigyen:

„Kürtöt a curérok és postákon kívül szabad nem lévén tartani, arra szorgalmatossan vigyáztasson, és a kin el érik az ilyen csalárdságot, azonnal a postamester… az helységbéli lakosok által megfogassanak, és arrul Fő Postamesterüket informálván, a lovakat elvehessék.”

Rákóczi szabadságharcának bukása után a bécsi udvar ismét kiterjesztette Magyarországra saját postaszervezetét. Ekkor az már háromféle szolgálatot teljesített: a rendszeres levélpostá-t, esetleges megbízásból a külön postá-t, és az utas alkalmai szállítás-át lovon vagy kocsin. Mária Terézia pedig negyediknek megszervezte a rendszeres kocsipostá-t, amelyik a csomag és pénzküldemények kézbesítése mellett a társasutazás-t is lehetővé tette.

Magyarországon ez időben 177 postaállomás működött, és az 1750-es években megkezdték a bélyegző használatát. A levélkézbesítési tarifát, akárcsak korábban, súly és távolság szerint szabták meg, ezt feladáskor is, kézbesítéskor is meg kellett fizetni.

A XIX. század nagy változásaira jellemző, hogy a posta feladatát a helytartótanács 1829. október 6-i rendeletében már így fogalmazta meg:

„A postaintézet közcélja az, hogy a levélposták legmagasabb szolgálat hasznára s a levelező közönség javára akadálytalanul és biztosan elszállíttassanak.”

E törekvés mögött azonban egy másik is meghúzódott: a bécsi udvarnak már az előző századakban is alkalmazott, a levéltitkot sajátosan érintő értelmező felfogása: a levélcenzúra. És a reformkorszakra annyira elfajult a kíváncsisága, hogy a postahivatalokból kémszervezeteket iparkodott formálni. Joggal írhatta le Kossuth egyik 1836. évi levelében: „A posta lassú is, költséges is, hitetlen is.”

Ennek ellenére jelentősen növekedett a forgalom. 1847-ben pl. 472 postahivatalunk 4 millió levelet kézbesített már. S a technikai fejlődés sem késik: ez évben meghonosítják az új hírközlő eszközt, Morse 1837. évi találmányát, távíró-összeköttetést teremtve Pest és Bécs között.

1848-ban a posta is felszabadult az osztrák gyámkodás alól, de csak rövid időre, mert a szabadságharc bukásával ismét elveszítette függetlenségét. Annyira, hogy még a postások szakállát is megnyirbálták. A körszakáll tilos lett, s előírták, hogy a szakállt az áll alatt, a szájszegletek irányáig, egészen ki kell borotválni, s a maradékot sem lehet túlságosan megnöveszteni.

Az abszolutizmus korában postajáratok már órára pontos időközökben közlekedtek. Erre gondolhatott Arany János, amikor 1850-ben, Vojtina levelei öccséhez címen az elsőt így fejezte be:

De kürtöl a posta; megjött s megyen,
Azért, jó Bandi, most elég legyen;
A papirosom se nyúlik tovább:
Bezárom az első episztolát.

Ez év június 11-étől kezdve pedig bélyeg-et ragaszthatott levelére a közönség. Alkalmazása jelentős volt, nem azért, mert hiányában ma nem gyűjthetnénk bélyeget, hanem mert gyorsította a forgalmat. 1866-ban, amikor már 22 millió darabra nőtt az évi levélforgalom, egységes súly szerinti tarifá-t vezettek be, három év múlva meg a levelezőlap használatát, a legolcsóbb tarifával. Az Ellenőr többek között így nyilatkozott a „levelezési lapok behozataláról”:

„Semmi szükség az unalmas összehajtogatásra, sem a gyufa, gyertya, viasz és pecsét időt rabló készületére. – Egy gondolat – egy toll vonás, s a »levél« meg van. – Jó reggelt! hogy aludtál; hangzik szóról szóra egy ösmerősöm levele, kinek esze ágába se jutott volna írásban érdeklődni hogylétem után, ha nem terem meg a levelező lap korszerű eszméje. Az illem választ követelt tőlem, »köszönöm jól«, feleltem, s útnak indult a két krajcáros postás.”

Sokat gyorsított a korszerű közlekedési eszközök felhasználása. 1850-től kezdve a gőzhajók is bonyolítottak le postaforgalmat, 1863-tól kezdve a vasút is, megindítván mozgóposta szolgálatát, amellett, hogy az utazóközönséget is rohamosan átcsábította a szűk postakocsiból kényelmes vagonjaiba. A hírközlés gyorsaságát rendkívül felfokozta Bell 1875. évi találmánya, a telefon. Nálunk a 80-as évektől kezdték használni. Sokat köszönhet az emberiség Puskás Tivadar hazánkfiának, a telefonközpont 1879. évi, és a vezetékes rádió ősének, a telefonhírmondó-nak 1881. évi feltalálásáért.

A magyar posta pedig Baross Gábor miniszternek lehet halás, főleg az 1887-ben kiharcolt függetlenségéért, no meg technikái fejlesztéséért. S nem a postán múlott, ha továbbítatlan levél maradt nála. De ugyan mit is tehetett volna a rasszul vagy sehogy sem címzett levelekkel, az olyan máig kézbesítetlennel pl., amelyet 1884-ben Debrecenben adtak fel, és így szólt:

„Vigyik ezt a levélt Szoboszlóra ides apámnak, ha otthon nincs hát a szőlőbe istván bátyámnak, most hernyóznak hát az tehén megelet i mán tisztelem zsuzsit meg az a mást ni boris meg it szobajány.”

Postánk a századfordulóra szinte törvényszerűen (és sokszor a külföldet is megelőzve) haladt előre. 1893-ban automata levélszekrény-eket, ügyvitelt segítő egyéb gépeket, berendezéseket, 1879-ben motoros tricikli-ket alkalmazott, 1909-ben pedig az autót is szolgálatába állította, s ezzel a derék postalovakat fokozatosan a csomagkézbesítő helyi járatok rúdja elé kényszerítette. És amikor 1914-ben – a Hertz, Popov s mások kutatásaira támaszkodó Marconi 1899. évi találmányát – a szikratávíró-t is hírközlésének szolgálatára rendelte, felállítván Csepel szigeten a 120 méter magas rádió adó és vevő állomás-t, csupán csak jelezte továbbfejlődési lehetőségeit a telex és a televízió felé.

S hogy milyen mértékben fejlődött tovább a hírszolgálat a korszerű technika segítségével, mondja el néhány statisztikai adat.

1887-ben 33 millió levelet, 6 millió hírlapot, 4 millió csomagot kézbesítettek, 780 ezer táviratot adtak fel, s a telefonra még nem volt statisztika. 1962-ben pedig 473 millió levelet, 747 millió újságot, 13 millió csomagot kézbesítettek, 8 millió táviratot adtak fel, és 572 millió beszélgetést bonyolított le a telefon.

Nekünk ez sem elég. Lassúnak tartjuk még mindig a hírközlést. A telefon kapcsolására várva türelmetlenül dobolunk az asztalon, s ujjunk kopogása a régi dob hangját idézi, vagy ha úgy tetszik, a távírógépét, végeredményben az ősi ritmust: a hír Hermész-hordta újdonságának és a világ várakozásának találkozását az űrben. Valahogy úgy, ahogy Juhász Gyula írta Apámra gondolok című versében:

Apámra gondolok, ki távirász volt,
És Morse és Hughes gépén zenélt,
Figyelte búsan a zengő világot
S fölfogta százezer üzenetét.
Finom és keskeny ujján, mint a szikrák,
Szállt sóhaj, üdv, vágy, álom és panasz,
És lázak is cikáztak, mint a villám,
És tűnt a nyár, ősz, a tél és tavasz.
És ő virrasztott szürke éjszakákon
A gépek mellett, miknek lelke fáj,
És szálltak hírek tengeren, határon,
De ő, szegény, nem tudta, mire vár?

Források

Levéltári

Fővárosi Levéltár, Rádió- és Telefonhírmondó Rt. iratai, 1924–1950.

 

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta oeconomica Lad. E. fasc. 4. no. 1–2.

 

Országos Levéltár, Kamarai levéltár, U et C fasc. 12. n. 42.

 

Posta Múzeum anyaga.

 

Könyvtári

Ács István: A rádió története, Bp. 1952.

 

Balázs Barna: A távíró és távbeszélő története, Bp. 1952.

 

Hencz Lajos: A magyar posta története és érdemes munkásai, Bp. 1937.

 

Hencz Lajos: A posta, távíró és távbeszélő története, Bp. 1931.

 

Hencz Lajos: A posta, távíró és telefon története, Bp. 1926.

 

Hennyey Vilmos: A magyar posta története, Bp. 1926.

 

Munkás László: Húsz év a magyar posta történetéből, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897. évf. 1–44. 49–65. l.

 

Munkás László: A királyi magyar posta története, Bp. 1911.

 

Munkás László: A magyar királyi posta a XVII. század közepén, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901. évf. 185–195. l.

 

Munkás László: A magyar királyi posta a XVII. század második felében, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901. évf. 238–255. l.

 

Munkás László: A magyar posta a XVIII. század elején, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. évf. 436–453. l.

 

Munkás László: Újabb adatok a posta meghonosításának történetéhez hazánkban, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 352–357. l.

 

Munkás László: Az utolsó magyarországi főpostamester és kora, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. évf. 385–403. l.

 

Por Antal: A posta ősi hazája, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 380–386. l.

 

Szádeczky [Kardoss] Lajos: II. Rákóczi Ferenc postái, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898. évf. 244–255. l.

 

Szádeczky [Kardoss] Lajos: A Paar család postaszabadalma, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898. évf. 541–543. l.

 

Szádeczky [Kardoss] Lajos: Thököly Imre és a bujdosók postái, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898. évf. 187–190. l.

 

Térfi Béla: Bélyegző előtti levelek és azok lebetűzései, Bp. 1943.

 

Törvények: László III. 28., 1715: XXII., 1723: CXIV., 1741: XXXI., XLIII., 1790: XXII., 1878: XX. 18.

 

Magyar, Gazdaságtörténeti Szemle 1897. évf. 262–265. l. 1900. évf. 31–32. 1.

 

Magyar Könyvszemle 1956. évf. 144–145. l.

 

Statisztikai Évkönyv 1962.

 




Hátra Kezdőlap Előre