25. Szabad a vásár
 A kalmárság

1964 márciusában kezdte meg az ENSZ Genfben világkereskedelmi értekezletét, 75 ország részvételével. – Bizony sok minden történt azóta, hogy az ősközösség embere, sarkán guggolva, félszemével szemközt gesztikuláló társát, félszemével pedig a köztük levő portékát figyelte, amelynek cseréjéről alkudoztak éppen. Mert a cseré-vel kezdődött valaha a kereskedelem, mégpedig a puszta és a tenger nomádjai: az állattenyésztők és a halászok közreműködésével. Aztán a munkamegosztás, de főleg a pénzforgalom kialakulásával – maga is elősegítve mind a kettőt – az ókorban a kereskedelem már a maga lábára áll. Jellemző, hogy a görögök Hermésze még a hír ura, de a rómaiak Mercurja már a kereskedők védőistene is, sőt, barátságát nem tagadta meg a tolvajoktól sem.

A magyarság is már az őshazában megismerte a termelő és a fogyasztó közé ékelődött közvetítőt: a kalmár-t – hogy régi nevén szólítsuk őt. Az új hazában megállapodva – nagyobb települések, a városok kialakulásával – az ősi intézmény, a vásár szintén helyhez kötődött, és a régi kereskedőkaravánok hol kevesedmagukkal, hol egyedül járó szekeres vagy hátas kalmárokká fogyatkoztak. Vásárról vásárra igyekezve, gyarapították az árut meg persze magukat is, főleg a pénzeszacskó táján. Némelyik mohón és szemet szúró módon, mert Kálmán király dekrétomai 1. könyvében már így rendelkezett:

„Olyan kalmárok, akik csak azért űznek kereskedést áruikkal, hogy meggazdagodjanak, kétszerezzék meg régi adójukat; de a szegények, akik vásárból élnek, a szokott adót fizessék. Aki az ő tulajdon házi javaiból árul valamit a vásáron, adózzék Szent István törvénye szerint.”

E törvény nemcsak azt árulja el nekünk, hogy ekkor már háromféle kereskedő volt: nagy– és kiskereskedő, valamint – mai kifejezéssel – a termelő, hanem hagy hasznukból az uralkodó is kivette a maga részét. Különösen a harmincad-nak nevezett külkereskedelmi vámmal. A kincstárnak ez ontotta szinte a legtöbb jövedelmet, a későbbiekben pedig, a Habsburg-unalom alatt, kereskedelmünket gúzsba kötötte.

A XV. századra nemcsak a kereskedők, a vásárok is meggyarapodtak. A király ugyanis vásárjog-ot adományozgatott a földesuraknak, városoknak, ők pedig éltek a lehetőséggel, mert a helypénzszedés, elővásárlás s a legelődíj busás haszonnal járt. És az évenként meghatározott időben tartott országos vásárok, az ún. sokadalmak meg a hetivásárok mindig népesek voltak, és gyakran veszedelmesek is. S hogy micsoda veszély fenyegette a vásárlátogatókat, megtudjuk Mátyás 1486. évi dekrétomának 66. cikkelyéből:

„Mivel a sokadalmak és heti vásárok alkalmával, azonkívül a korcsmákban is igen sok emberölés… verekedés… és másféle gonosztettek szoktak előfordulni… hogy a… gonosz bajoknak elejét vegyük… határoztuk, hagy mindazok, kik sokadalmakra, vásárokra és korcsmákba mennek, bármely rendűek legyenek, minden fegyverüket tegyék le szállásaikon.”

Időjártával a sokadalomra menő mégsem hagyhatta szállásán a fegyvert. A török hódoltság idejében ugyanis, a XVI. század közepétől kezdve olyan kereskedelem kapott lábra, hogy a vevő vagy semmit, vagy nagyon drága árat fizetett: szó szerint a maga bőrét vitte a vásárra. Ez volt a vásárütés.

XV. századi kalmárszekér. Fametszet. 1502.

A végbeli vitézek – magyar, török egyaránt, még béke idején is – mit sem törődve a közmondással, hogy „pénzzel járják a vásárt”, pénz nélkül, annál nagyobb kedvvel művelték a sokadalmak meglepetését és a kövér erszényű kereskedők megsoványítását. A sokadalmakat persze – itt is, ott is – lovas vitézek őrizték, így a vásárütés veszélyes mulatsággá változott, ismerni kellett a fortélyát.

A végházakból ellenséges földre éjjel indult s (nappal rejtőzködve) éjjel haladt a válogatott vitézek serege, a választott fővitéz kardja alatt, mégpedig úgy, hogy a sokadalom utolsó napjára érkezzen. A legjobb időben: az áru csomagolva, a pénz zsákolva volt. A vásárhoz közel aztán hátrom részre oszlottak. Elöljáróban a jó torkú, markos legények. Rettenetes lármával ütöttek rá a vásárosokra, hogy a rejtőző, vásárőrző sereget kicsalják. Amikor ez sikerült, a derékhad hátba kapta őket, és kiszorította a mezőre. Ott vágták, aprították egymást, amíg a bentiek a vásárosokat kopasztgatták. S ha nem bírták az őrző sereget „megtolni”, a tartalék sietet segítségükre. Ha aztán megszalasztották őket, a zsákmánnyal nagy sietve hazai földre igyekeztek, mert addig még vissza is vehették tőlük a „vásárfiát”. Ez is gyakran megesett, hisz „kettőn állt a vásár”. 1584-ben például az egri, tokaji és diósgyőri vitézek jártak pórul. Hogy ki volt a főludas, a budai basa írta meg Bécsbe:

„Balassi Bálint volt az előttük járó. Jöttek Budához nem messze, egy Dömsöd nevű városunkra, és az sokadalmat megütötték.”

Derekasan, de Balassi nem vette észre, hogy a szomszédos török végház népe nyargalvást nyomában van. A rájuk csapó török sereg sok rabot kiszabadított, és sokat szerzett. Balassiéknak csak nagy nehezen sikerült a zsákmány maradékával megmenekülniök.

Báthori Istvánék ellenben a turai vásár megütésekor, 1585-ben, hét halott árán 130 török foglyot és 150 társszekérnyi zsákmányt szereztek. A mesteri vásárütést egyébként a budai basa fizette meg, méltósága elvesztésével.

A vásárütés után következett a másik vásár, a kótyavetye: a zsákmányt és rabokat dobra verték. A besöpört pénzből előbb az elesettek és sebesültek részét, valamint rabjaik váltságdíját szakították ki, a maradékot pedig „kardra osztották”: fővitéz és közvitéz egyforma részt kapott. Vagyis: rend volt a kótyavetyén.

A sokadalmakon úgyszintén. A vásár napjának reggelén felvonták a zászlót, ez jelentette azt, hogy szabad a vásár. Előbb kicsiben, csak aztán kerülhettek sorra a főárusok, a nagykereskedők. De a kalmárok sem árulhattak akárhogyan a vásáron. Idézzük Debrecen 1580. évi jegyzőkönyvét:

„Az nyílvetés sátoros kalmárnak ne légyen szabad sátorán kívül másutt fehér marhával kihordozkodni… Ha ki elhagyja nyilas helyét, másnak szabad lészen reá állani… Az kádas módra nyil nélkül levő [kalmárok], kinek sátoruk, szekerük marhájok mellett nincs… szabad légyen az marhájokat árulni az sátorukon kívül, hol nekik hely rendeltetik.”

A kádas-ok a kis, más nevükön a hátas kalmár-ok voltak, s gyakran ketten árultak egy gyékényen. A nyílvetés pedig az árusítóhely kisorsolását jelentette, s feltehetően onnan eredt, hogy őseink tegezből kihúzott rövidebb vagy hosszabb nyíllal sorsolták ki a legelőhelyeket egymás között.

Maguk a kalmárok is igyekeztek, hogy jogtalan előnyhöz egyikük se jusson. Ezért alkották meg céhüket már a XVI. század derekán. S a céh vigyázott az egyenlőségre, meg hogy a tagok egymást segítsék. A nagyszombatiak 1604. évi céhlevele így intézkedett:

„[Az] attiafiak… terhes sekerekkel (ky giakorta teörtenik) az wtban az sekerek teoreseben avagy eigeb teörtenekben munkalkodnek es egyik az masikat segiteni nem akarwan, lehaladná, ez az wdönek felelmes wolta miat, az teöb attiafiak társaságokban iarni nem akarna, az olian attiafi bwntettessék.”

Gondolt a céh arra is, hogy az idegenek se sérthessék érdekeiket. A városoknak a korábbi századokban gyakorolt árumegállító jog-a, amelyik az idegen kereskedőt arra kötelezte, hogy portékáját ott kirakja, és nagyban adja el, jelentőségét elvesztette. Sőt a céh már korlátozta az idegenek kereskedését. A rimaszombatiak 1633. évi céhlevelében ez áll:

„[Az évi] három sokadalmon kívül csak megnevezett Rimaszombatban lakozó kalmároknak legyen szabad árulniok… Akárhonnét jött külföldieknek se háznál, se házkívül, titkon avagy nyilván nem engedjük árulni.”

És mivel a XVII. század is hadakkal szorongatta az országot, gyakorta előfordult, hogy kalmár uraiméknak útközben vagy a vásáron fegyverrel kellett magukat és portékáikat megvédelmezniök. Meg kellett hát tanulniok a fegyver használatát. Az 1686. évi kassai céhlevélben olvashatjuk:

„Hogy az ifjúságnak a lövésben is valami kicsi exercitiuma és tanulásban való mulatsága legyen, végeztük, hogy… minden esztendőben kétszer, ahhoz illő ajándékokkal… szabad tárgylövést celebráljanak.”

Persze az ifjúság magát a kereskedést sem szophatta az ujjából. Hogy megtanulhassa, itt is inas-kodnia kellett előbb. Mégpedig kemény feltételek mellett. Idézzük csak a pesti polgári kereskedők és kalmárok 1699. évi céhlevelét:

„Mi az inasokat illeti, azok legalább is öt évig legyenek az üzletben, és csak is egy úrnál. Ha az inas a megszabott évek előtt fontos és elegendő ok nélkül ura üzletéből kilépne… más kereskedő… fel nem fogadhatja.”

S ha segéd-nek felszabadították, önállóságra csak lassan vergődhetett, pénz lévén a feje a dolognak, s az bizony kéretős vendég. Pedig a céh adott lehetőséget olyaténképpen, hogy nem engedte meg a kereskedőmesterek túlságos terjeszkedését, s úgy rendelkezett, mint pl. az előbbi céhlevél 13. cikkelye:

„Kalmárnak csakis egy nyitott üzletet vagy boltot szabad tartania, kivételt képez az… országos vásár, mert vásáros időben még egy nyitott boltot vagy bódét vagy sátrat tarthat.”

S hogy a kalmárok mértéktelenül meg ne tollasodjanak, arra meg a városok és megyék vigyáztak a XVI. század derekától alkalmazott limitáció-val, vagyis árszabással. Ügyeltek arra is, de már a céh támogatásával – mert ez tisztesség kérdése volt –, hogy a mérték-eket szintén becsületesen használjak kereskedő uraimék. A szatmári kalmári rend 1705. évi céhszabályzata megparancsolta:

„Senki hamis pinttel, hamis fonttal vagy egyéb hamis mértékkel mérni ne merészeljen… Ha valaki ezen rajta tapasztaltatik… efféle személy megbüntettessék.”

Mégpedig keményen, s bármeny formában hamiskodott a mértékkel. Komárom 1721. évi limitációja pl., megszabva a kenyér súlyát, így dörgedelmeskedett:

„Ha pedig ezen limitáció valaki által violáltatik… elsőben ha rajta tapasztaltatik… konfiskáltatik. Másodszor ha tapasztaltatik, a péket régi mód szerint hajókra felállítván, Dunába bévetik. Sütő asszony kenyere először elvétetik, másodszor piacon az [pellengéren] felállítván s nyakára kötvén kenyerét, bíró uram által rendelendő… ideig ott fog állani.”

A mértékeket egyébként – amelyeknek emlékét pl. a megfontol, latba vet kifejezéseink őrzik még – folyton vizsgálták. Ez a vásárbírá-kra tartozott, a helypénz szedés s a vásári rend fenntartása mellett. Esküt is tettek. A debreceniek pl. 1719-ben a következő szavakkal:

„Esküszöm, hogy… vásárbírónak választatván… a helypénzt instructiom szerint készpénzül beveszem, a város cassájába szolgáltatom, a híg és száraz rendelt mértékekre, a húsárultatásra szorgalmatosan vigyázok.”

A XVIII. században, a békésebb idők következtével, nagyot lendült a kereskedelem kereke. Vele változott a kalmárok és portékák súlyrendje is. Korábban ugyanis az állat-, főleg a marhakereskedelmünk volt jelentős, sőt világhírű. Ez időre azonban, a bécsi udvar kapzsisága révén, teljesen lehanyatlott, és a legmódosabb magyar kereskedőrend, a tőzsérség, koldusbotra jutott. Helyüket a kis- és nagykereskedelemben egyaránt a főleg gyarmatárut és iparcikket forgalmazó, s a török hódítások során a szultán alattvalóivá lett balkáni népek, a vallásuk miatt görögök-nek nevezett kereskedők törekedtek elfoglalni. Jellemző, hogy akkoriban „göröghöz menni” annyit jelentett, mint boltba menni. Az élelmes görögökkel azonban nemcsak a hazai kalmárságnak, hanem a bécsi udvarnak is meggyűlt a baja. Ezek ugyanis családjukat és tőkéjüket Törökországban hagyták, a nálunk szerzett hasznot pedig kivitték. Ráadásul, mint török alattvalók nem harmincadot, hanem csak háromszázalékos értékvámot fizettek. A bécsi udvar a görögöket végül letelepedésre kényszerítette, hűségesküt véve tőlük. Viszont kiváltságukat megtarthatták, s ezt a hazai kereskedők, sőt a karok és rendek is hiába sérelmezték. A görögök iránt érzett ellenszenv aztán más idegen kereskedőkre is kiterjedt. A közhangulatot tükrözik Orczy Lőrinc sorai:

---