Ki nem próbálta még ki nyelvének ügyességét ennek a susogó hangokat torlasztó gyermekmondókának elhadarásával? A kérdést mi is feltesszük, de helyesbítve, ki vagy, kis szűcs?
Válasza az, hogy a legrégibb, vagyis az állati eredetű ruhaanyagot, a szőrös bőrt öltözékké alakító mesterember, a tímárok, vargák közeli, a szabók távoli rokona. S mivel a bőröltözet viselését a zsákmányoló gazdálkodás műveltségi fokán kezdte meg az ember, ez a mesterség vadásznépektől ered.
Kezdetben persze nem sokat mesterkedett ősünk az elejtett vad lenyúzott bőrével. Megszárította, megtörte, és hátára vetette, sőt az állat négy lába, farka és feje is rajta maradt. Célszerűen. A két első lábat ugyanis nyaknál megkötötték, fejéből fejtakaró lett, a két hátsó láb s a farok bőre pedig hátul fityegő dísz. Aztán, hogy elöl is védje magát az ember, hasonló bőrt terített a mellére, a négy-négy lábat oldalán összekötözte. Majd rájött arra, hogy ha a vékony bőrt keskeny csíkokra hasítja, azzal hézag nélkül össze tudja fogni a bőrt, vagyis felfedezte a varrást. A háti és mellbőr egyik oldalán meg is cselekedte, s megalkotta az első melles-t. A karja azonban még szabadon maradt. Hogy elrejthesse, fel kellett találnia a szabás-t. Ezzel megteremtette a szűcsmesterség-et. A bőrről a lábakat, farkat, fejet levagdosta, s több bőrt összevarrva lepel-t készített: a suba ősét. Ez az öltözet azonban, ha megvédte is karjait, szabadon nem mozoghattak. Ezért külön-külön burkokat készített, vagyis ujj-akat, és nyílást vágva a bőrleplen, az ujjakat odavarrta. A másik jellegzetes bőrruhát: a ködmön-t alkotta így meg, egyúttal e ruhafajták utolsó darabját. Nemcsak a varrást-szabást kellett feltalálnia, hanem a bőr kidolgozás-ának módját is, hogy a rothadását megakadályozza, simulékonyságát megtartassa. Olyasmit kellett keresnie, hogy az a rostlemezek közé hatolva, velük egyesülve tartósítsa a bőrt, vagyis fel kellett találnia a cserzés-t. Az első cserzőanyag a zsiradék volt, ezt követte az ásványi, a só, végül a növényi, főleg a gubacs.
Az ősi időkben a magyarság – mint vadásznép – az elejtett vadak bőrét öltötte magára, az ugor egység korában a juhét is. A bolgár–török érintkezés során aztán – a nyelvtörténet tanúsága szerint – megismerte az akkor már fejlett szűcsmesterséget is. Anonymusnál olvashatjuk:
„A scythák[ról] a történetírók, kik a rómaiak tettét megírták, így szólnak: hogy a scytha nép nyusztok és más vadak bőrével ruházkodik vala.”
Főleg, mert vadat eleget talált. Ugyancsak Anonymus bizonyítja:
„[Scythiában] szerfölött bőven találkozik a nyuszt, úgyhogy nemcsak a nemesek és nemtelenek ruházkodhatnak abból, hanem az ökrös, a kondás és a juhász is azzal ékesíti öltözékét azon a földön.”
A letelepülés után a föld népe hosszú évszázadokon át maga szabta-varrta bőr öltözékét. A szűcsmester a vezéri rendnek, majd a földesúrnak művelt eleinte. A városok kialakulásával aztán a polgárság is magához csalogatta a nélkülözhetetlen mestereket. Érthető, hogy az iparágak közül majdnem a legkorábban alkotta meg érdekvédelmi szervezetét, a céh-et. A kassai szűcsök már 1307-ben.
A XIV. században korántsem jutottak olyan bőven a bőrhöz, mint az őshaza földjén. A szűcs céhszabályzatok egyik sarkalatos pontja éppen a bőrbeszedés biztosítása. A kolozsváriak 1369. évi céhlevele pl. a bőrvásárlás tilalmazását és ennek indoklását így fogalmazta meg:
„Hogy a kolozsvári szűcsök… élelmüket jobban megkereshessék, a jólétben gyarapodhassanak s a közszolgálatra alkalmasabbakká tétessenek… megállapították, hogy sem kolozsvári, sem odajövő egy idegen is, juh- és báránybőrt vagy más házi és vad állatok bőreit meg ne vásárolhassa százon alul lévő mennyiségben.”
Természetes, hogy a bőr kicsiben való elővásárlási jogát minden szűcscéh megszerezte a maga területén, hogy így az árakat felverő kiskereskedelmet kizárja. A debreceniek éppúgy, mint a szegediek. Az utóbbiakat egyébként 1495-ben nagy megtiszteltetés érte II. Ulászló király ottjártakor. Októberben igazán ideje lévén a télre gondolni, János mesterrel két subájába cobolybélést rakatott. Jellemző a király vagyoni helyzetére, hogy ennek, az előző esztendőben Kassán vett subának az árát csupán ekkor fizette ki. S jellemző az is, hogy csak két subája volt. Eggyel több, mint amennyit a cselédek kaptak a módosabb földesuraktól, akik vagy konvenciós szűcsöt foglalkoztattak, vagy a városi céhes mesterekkel dolgoztattak.
A nagyváradi szűcs pecsétje. 1725. O. L.
A szűcsök különben nem panaszkodhattak. A meleg téli holmi nagyon elkelt akkoriban, mert ridegebben laktak, és keményebb telek jártak, mint ma. Némely városban annyi legény dolgozott a mestereknél, hogy külön szervezetbe tömörítették őket. Nem mindig telt örömük benne: a rendtartás szigorúan megzabolázta társaslétüket. A kolozsváriak 1560. évi rendtartása pl. így dörgedelmeskedett:
„Walamelly legény szertelenül isszic, anyéra hogy a bort fellyül kiadgya… tartozzék beunteottésre d. 64… Walamelly legény kárttyát auagy [kockát] iátzódna, annak maratsága a tzeben d. 50… Kéuáltképpen az ifiaknak illic, hogy tisztességgel éllyenec az asztalnál:
Valamelly ez okáért szertelenül czelekedic az asztalnál, és szemérem nélkeul az ételbe kapna, annac maratsága d. 25.”
Igen, az ivásnak-evésnek még kellett adni a módját. Kiváltképp, amikor a legényt mesterré avatták, az ún. mesterasztal-nál. A szatmári szűcsök 1564. évi privilégiuma az egész ceremóniát leírta.
„Az ifjú mester menjen a mesterek eleibe, és kövesse fel az ő mesterségét, és olyankor köszönni pohárral tartozzék az ifjú mester, úgy mint két tál étellel s egy pecsenyével és négy pint borral, és annak utánna tizenötöd napra készüljön az ebédre. Az ebéd négy tál étel és egy pecsenye, az tálételeknek hárma borssal légyen, és bőven légyen és jók legyenek, kivel az mesterek megelégedjenek. Az asztalhoz leülvén, adjon az czéhmester eleiben egy forintot, az ládában adjon hat forintot. Az ebéd elvégezvén, az két czéhmesternek adjon egy-egy ujjos keztyüt apró báránybőrbül és kezével csináltat, kivel az ő mesterségét megmutassa.”
Ha megmutatta, mester lett. Búcsút mondhatott a legénysornak, amelynek rendjét szintén megszabta a céh. A debrecenieké 1598-ban emigyen:
„A legény tartozik az urához beszegődni fertály időre Szent György nap után két héttel. És fertály időre afféle fertályos legénynek, az mely tudniillik egy asszonyembernek való felködment egy nap megcsinálhat, fizetése hat forint ára báránbűr legyen… Ha mely legény penig hétre szolgál, az ő urát addig el ne hagyhassa, hanem egy héttel az előtt hírré tegye az urának. Hetes legényt is mindön mester Szent Mihály napig fogadja meg, mint az fertályos legényt, de azért ha hétre akar szolgálni, ugyan hétre fizessen neki.”
Mivel azonban a szűcs nemcsak bőrruhát készített, hanem a szőtt öltözeteket prémmel bélel-te is, a szabókkal el kellett valahogy igazítani a dolgot. Meg is tették, ahogy pl. a nagyszombatiak 1604. évi céhlevele tanúsítja:
„Senkinek az Szabók keozzül a kik itt laknak, ruhat beorrel auagi akarmi szeoreoss szerszámmal bélelni ne légien szabad.”
Ugyanilyen keményen megtiltotta azt is, hogy a szűcs más kárára maga hasznát keresse, vagyis hogy hamiskodjon a béléssel. Az előbbi céhlevél így fogalmazta meg a parancsot:
„Senki a Zeocheok kézül, se ittwalo, se külseö, az keödmenekbe, awagi gerezna bélésekbe, kiket barani beörbeöl chinalt, kechke beört Baran beör kezibe warrani, se pediglen afféle miweth ide bé hozni ne merien, se pedig ködmeneknek keörniékit festeni, igaz prémek nélkül, afféle marháinak weztese alat.”
A hódoltsági városok szűcsmesterei egyébként is vigyáztak arra, hogy hibátlan ködmönöket küldhessen a környéküket hódoltató török béghez a város főbírája a többi, évenkénti „köteles” ajándékkal együtt. Nehogy úgy járjanak, mint a kecskeméti Szűcs Máté a cifraködmön-nel:
Az ajándékködmönök elkészítését a céh kisorsolta a mesterek között. Szűcs Máté uram ugyancsak megtetszett a sorsnak: egy éven belül kétszer egymás után reábökött. Máté uram ette is a mérget fölöstökömtől estebédig, de mit se használt. Két álló napig rágta a nyelvét, míg megokosodott. Legutoljára készült el a ködmönnel, amikor a küldöttség szekere már ajtaja előtt állt. A tanácsurak mag se nézték a művet, csak berakták a kocsiderékban álló ládába, a többi tetejére. Aztán rácsapták a láda fedelét és máris porzott kifelé a szekerük.
Fűszikkasztó nyár lévén, vörösre főtt fejjel kerültek a bég elé. De egyszeriben kifehéredett az arcuk, s torkukra fagyott az üdvözlő szó, amikor kinyitották a ládát. Megrökönyödésükre a bég is odalépett, s bebizonyította, hogy jól megtanult magyarul. Úgy körüldicsérte a küldöttség le-felszármazóit, hogy alig álltak meg a talpukon, s mást nem tehetvén, egy akarattal Szűcs Máté uramról szedték le a keresztvizet.
Hogyne lettek volna felháborodva, amikor látták, hagy ködmönének cifrá-i, azok a színes bőrdarabkák, nagy igyekezettel kunkorodtak felfelé, s többje le is pattogzott már. Miért? Mert Máté uram nem varrta oda őket, mint a többi szűcs, hanem hamari módon csak csirizzel ragasztotta fel. Préselve megszárítani már nem jutott ideje, s a ládában, a tűző nap melegétől hirtelen száradva, a ragasztott cifra elvált a ködmöntől.
A tanácsurak szerencséjére a többi ajándék nagyon megtetszett a bégnek, így kegyesen bocsátotta el őket. Szűcs uramat azonban maga elé hívatta, felvarrattatta vele a ködmönre a cifrákat. És hogy csalafintaságára holta napjáig megemlékezzék, jóféle mogyoróvesszővel ugyancsak megkenette talpait.
A cifraködmön viselését egyébként, hogy a polgárok ruhafitogtató kedvét rendszabályozzák, városaink is igyekeztek korlátozni. A debreceni magisztrátus határozott 1646-ban így:
„Az cifrázott és mostan szokott tarkázott ködmeneket, se a [szűcs] mesterek[nek], mint az magok is kívánják, sem mások[nak] még az [országos vásárokon] sem szabad árulniok, hanem ha valaki mondva csináltat cifrázott ködment, azt alku szerint felvállalhatják.”
A cifraködmönnél is jobban kedvelték a hátibőr-t, későbbi nevén a kacagány-t. Kezdetben a lóháton járó hadinép viselte, panyókára vetve az egyik vállán. Egyszerűbbjét a köznép ősi módra juhbőrből maga készítette, díszesebbjét – a szűcs – farkas-, párduc-, esetleg tigrisbőrből. A XVIII. században már annyira divatozott, hogy a hatóságok is megsokallták. Illésy István nagykun kerületi kapitány pl. 1756. évi körlevelében így próbálta megakadályozni viselését:
„A szolgák[nak] és pásztorok[nak], úgy a fiatal gazdalegények[nek]… hátibőröket, mellyet vulgo „katzagán”-nak hívnak, viselni nem légyen szabad… A hadnagyok… akár gazdagokon… akár szolgákon, akár pásztorokon illyen megtiltott ruhát tapasztalnak… tőlök elveszik… mert az ollyan… katzagánok nem egyébre, hanem a ruhában való bujjaságra és kényességre valók.”
Persze a divat, az divat, és még a XIX. század elején is tilalmazgathatták viselését. Mivel a rendelkezés a szűcsmestereket nem érintette, mint a száz évvel korábbi, szabadon kerültek ki kezük alól a cifra és kényességre való bőrruhák. Többségében azonban hétköznapló ködmönöket és subákat készítettek, általában birkabőrből, no meg a kelmeruhák bélelését vad prémekkel.
A szűcscéh, mint a többi, a legényt csak a remek elkészítése után fogadta mesterré, és a remekkészítés ellenőrzése az ún. látómester-t rendelte mellé, míg a XIX. század elején is, aki elfogulatlanságára esküt is tett. A pestieké pl. e szavakkal:
„Én aki mostan ezen remeket készítő legénynek az remekje készítése mellé kineveztettem, [esküszöm, hogy]… sem atyafiságért, sem barátságért, sem pedig valami jutalomért és akárminemű jóakaratért hamisat nem ítélek, mely által a legényt terheljem, vagy a czéhnek kisebbséget szerezzek.”
A bőrruhát készítő magyar szűcs-öktől ekkorra váltak el a csak kelmeöltözetet prémmel bélelő német szűcs-ök. Ez a tény azt is jelzi, hogy a bőrruhát kiszorította a textília. A múlt század végén a föld népénél is megcsappant, századunkban pedig a lakás- és öltözködési kultúra a bőrruhát és a szőrmebélést (vagyis a szűcsmunkát) hasznosságától megfosztotta, és fényűzési cikké tette. 1897-ben még mintegy 10000 szűcs kezében ugrált a tű, 1930-ra 7000-re fogyott a számuk, 1961-ben pedig az állami és magániparban csak 1273 szűcs művelte a bőrt.
A régi szűcsmunka – a ködmön és a suba – hovatovább feledésbe merül. Kevesen tudják ma megválaszolni ezt a találóskérdést: „Hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztesség, fiatalnak kényesség, úton ülés, otthon ágy, mezőn asztal, mi az? – Hát a suba.” Maguk a szűcsmesterek is elfelejtik készítését. A dal szintén összekeveri a szűcsportékákat: bundá-ról énekel, amelyiknek nincs gallérja, s ki-be lehet fordítani. Pedig a bundának van gallérja, van ujja, nem lehet ki-be fordítva viselni. Mindezt csak a subá-ról lehet elmondani. Át kell hát értékelnünk a szöveget:
