34. „Gombház, ha leszakad…”
 A gombkötőmesterség

„Gombház, ha leszakad, lesz más” – mondják sokfelé még, ha valami csekély értékű dolog elvész. Sőt, komolyabb esetekben is úgy vélekedik a dal, hogy „gombház, ha leszakad, egy helyébe ezer is akad”. De ha most megkérdeznénk kedves Olvasóinkat, mi is az a gombház, ugyanúgy kevesen tudnák megmondani, mintha a fületlen gomb felől érdeklődnénk, amelyik a szólás szerint szintén csekély értékű valami. S ha a vitézkötés szót hallja valaki, valószínűleg arra gondol, hogy az olyasmi, mint a halászcsomó, mondván, hogy kötés vagy csomó, az mindegy. Csakugyan ez a helyzet. Mert ha egy fonalat megkötünk, azon csomó keletkezik. – S e felületesnek tűnő gondolatszökdécseléssel el is jutottunk a gomb eredetéig. A gomb őse ugyanis a csomó volt, amelyet az ember az idők elején a lenyúzott állatbőr lábain kötött azért, hogy a bőr a hátáról le ne csússzon. Amikor aztán már textilruhát használt, s azt is több darabból készítve, vagyis feltalálta nemcsak a szabást, hanem a varrást is – ami lényegében sorozatos kötés, vagyis csomósor –, a mellén nyitva levő ruhát övvel (vagyis hosszú kötővel) nem tudván testéhez szorítani, az övet két kisebb darabra vágta, és a ruha mellrészéhez varrta, így kötötte meg.

A hátibőr lábszára tehát mellkötővé módosult. Ennek kötözgetése azonban elég nehézkes volt. Egyszer az történhetett, hogy a túlságosan szorosra húzott kötést nem sikerült kioldani, és az ember mérgében eltépte a csomó mellett, így az egyik kötőn ott maradt a bog. Akkor jöhetett rá ősünk arra, hogy ha a másik kötőre csak hurkot készít, s abba belebújtatja ezt a bogot, úgy is megtart, csak könnyebb ki-be kötni, vagyis feltalálta a gombolás-t. Egyúttal a gomb régi formáját is: az egyik kötő végén a bog – ez a gomb és a szár-a, a másik kötő végén a hurok – ez a gombház. – Aztán kifundálták, hogy ez a csomó tartósabb anyaggal – fával, csonttal, fémmel – helyettesíthető. Arra szintén felfigyeltek, hogy a gombbal és zsinórzatával a ruhát ékesíteni lehet. Így mindkettőt díszes sodratokból kezdték készíteni, megszületett hát a gombkötő-mesterség. De hogy először mikor és hol, nem tudjuk megmondani.

Azt sem, hogy a magyarság mikor kezdte meg a gomb használatát. Honfoglalás kori sírokból ugyan előkerültek fémgombszerű tárgyak, de bizonyosan nem lehet eldönteni, hogy azokat csakugyan gombként vagy csak díszként alkalmazták-e. Képes ábrázolásaink jóval későbbiek, és a nyelvtörténet sem ad sok segítséget. A gomb szó 1211-ben fordul elő először okleveleinkben – de személynévként, és más adatok figyelembevételével azt állapíthatjuk meg, hogy ezen ismeretlen eredetű szó jelentése akkoriban bimbó még. Mivel pedig a gomb is bimbó alakú volt, amikor alkalmazták eleink, jelentésmódosulással ez a név ragadt rá. A XV. században azonban már ilyen értelemben fordul elő, és az egyéb adatok alapján úgy vélekedhetünk, hogy az előző században kezdtük rendszeresebben használni a gombot.

Maga a gombkötőmesterség azonban csak a XVI. század elején terjedt el annyira, hogy céheket is alkothattak.

Őkigyelmék nemcsak gombokat fabrikáltak, hanem egyéb ruhadíszítő zsinórzatot – ezt a XVI. század végén, olasz néveredetből paszomány-nak nevezték. – A gombkötőmunkára nézve Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek 1627. évi árszabásából ragadjunk ki néhány tételt:

„Tizenkét pár száras gombot arany fonallal elegy szőttett, kinek vitézkötése és royttya is arany fonal [adgyanak] húsz forinton… [Keskenyebb] száras gombnak, az minemütt tizennyotzat szoktak mentére tsinálni, tiszta ezüstből vagy aranyból szőttnek párját hatvan pénzen… Keskeny szöves száras gombnak párját, kinek az házánál és végin arany vagy ezüst fonal gombotska vagyon, huszonöt pénzen… Dolmányra való vont arany, vont ezüst és szkófium arany, szkófium ezüst, selyem tekerésre tsinált völgyes öreg gombokat hármával adgyák egy forinton… Középszerű azon féle keregdéd gombot négyével egy forinton… Dolmánya való öreg völgyes selyemgomb fejet nyoltz pénzen… Kerekdéd völgyetlen apró gombot eggyet három pénzen…”

Az eperjesi gombkötő céh pecsétje. 1607. O. L.

A limitáció felsorolja a többi gombkötőműveket is. Valamennyi szövött, illetve – mint a mesterség neve is mutatja – kötött munka, és nem a takács, hanem a csipkekészítő művéhez hasonló. Selyem-, arany-, ezüstfonalakból, szkófium-ból (vagyis vékony arany-, ezüstlemezekből vágott szálsodratokból) készítették a vitézkötés-t – amelyik a vitézviselet díszétől kapta a nevét –, és a gombot szárastul, házastul egyaránt. A gombnak a formája lehetett tojás- vagy gömbalak, aztán „kerekded”, vagyis kör alakú, mégpedig „völgyes”, vagyis bemélyedő, és „völgyetlen”, vagyis lapos. És még aztán egyéb, a divatnak megfelelő alak. Megismerünk ilyeneket is, ha elolvassuk a soproniak 1633. évi céhlevelének remek-tétel utasítását:

„Az mester Remekek illjenek legienek… 1. Fólsó Ruhara valo két pár szóves Gomb… az kozepe legien aranj fonalbul és szederjes karmasin selhembül… az kett szelj mondola formaju legien … két seljemmel szótt. Az végey csillagos vitez kótéssek legienek … 2. Dolmanjra valo tizen kett gomb… arannyal, ezüsttel es vórós karmasin seljemmel szüttek. 3. Csillagos gomb legien mint egi tik [tojás] ackora het kórósztre. 4. Egy… somgomb harom szinü selhembül. 5. Egy dupla Jan[i]csár gomb kett fele seljembül.”

Tegyük hozzá: az utóbbi három tétel volt az újabb divat szerinti gomb, az utolsó típus pedig egyúttal a törökök békés hódítását is példázza.

A remek-tételig azonban sok egyéb várt még a gombkötőre. Háromévi inaskodása után szabadult fel legénynek, aztán következett még a vándorlás sok éves korszaka, s a legények életét már szigorúan regulázta a céh. Sok helyütt külön céhszabályzatuk volt, és nemcsak a legény, hanem a mester kötelességéről is intézkedett. A soproniak 1642. évi szabályzata a legény természetbeni ellátásáról, valamint munkaidejéről intézkedik:

„Az gazda tartozik neki ágyat adni tisztességesset. Annak fölötte tartozik néki tiszta fejér ruhamosással. Az inas tartozik minden estve az Legény ágyát megvetni, és minden szombaton az Lábát megmosni… Gazda tartozik neki nyolcz orakor fölöstökömöt adni… vacsorát adnak hét orakor… Az Legények föl kelesek negy orakor, lefekvesek… kilencz orakor, Szent Mihálly napján az gyertyánál való munkalkodas kezdese es Husvét napján elvegzese.”

A legénycéh két elöljáróját évenként újra választották. Az egyiket – az atyamester-t – a mesterek közül, a másikat – a dékán-t – a legények közül. A választás napja céhenként változott. Az eperjesieké pl. újévkor volt, és ünnepélyes körmenettel megünnepelték. E körmenet 1665. évi leírása ránk maradt. Érdemes közelebbről szemügyre vennünk.

A menet elején egy „vas derékba” öltözött legény haladt, kezében dárda, fején strucctollas sisak, utána trombitások és dobosok, majd két legény sisakkal, buzogánnyal, aztán egy „deli legény” kardosan, zászlóval a kezében, majd ismét két legény páncélban, sisakban, buzogánnyal kezükben, utánuk egy legény „gróf képében”, aranyos pálcával, ismét két legény, az egyik fekete szakállú, kezében aranyos buzogány, a másik ősz szakállú, kezében nádpálca. Ez volt a menet első része, amelyik lényegében a céhen kívüli társadalmat szimbolizálta, a menet második része pedig a természet életét: a négy évszakot. Mindegyik csoportnál egy inas járt elöl, utána két legény haladt, végül pedig egy nőnek öltözött legény. Mindegyik csoport az évszaknak megfelelő színű zászlóval, ruhában s az évszakra jellemző tárggyal a kezében. Ezután következett a menet harmadik része, a céh életét jelenítve. Egy részlet a leírás szövegéből:

„az utan megyen két Legény szepen fel öltözve az nagy gombal, mely sokfelle szep virágokkal fel ekesítve, az utan az ajandekokat vitenek… az utan mentenek ketten vas derekben azutan ment két Inas Angyal kepeben fel öltözve… egy nagykoszorut visznek kezekben mi mesterségünk czimere rajta. Az utan az Becsületes Gombkötő Iffiu Czehnek Ladajat viszi vala egy Legeny szép szönyegel be teritve. Az utan az Becsületes Iffiak mennek ketten ketten…”

A gombkötőmesterség címerét, mint a céhpecsétek tanúsítják, több elemből kombinálták. A fejfedőbe való kócsagtoll-bokréta egyik oldalán kötött gombok, a másikon pedig vitézkötés és mentezsinórzat, minthogy a mesterség lényege a kötött portéka. Az egyéb gombokat más művesek készítették. Az arany- és ezüstgombot az ötvös, a csontgombot a késcsináló, a rézgombot pedig a rézműves. Az ötvösök szabadon kereskedhettek ilyen portékáikkal, a késcsinálók és a rézmívesek azonban már nem. Ők csak „házoknál” árulhatták azokat, a kereskedést megtiltották nekik, mert e gombokat a gombkötők vették át tőlük, s látták el a kötött készülettel. A szabóknak is tiltották, hogy a zsinórt rőfszámra vásárolják, akár kereskedés, akár ruhára varrás céljából. – E céhrendelkezéseket a kor azon felfogása jogosította, amely szerint a kézmívesek egymás mesterségébe nem avatkozhattak.

Céhen kívüli gombkötő nemigen akadt. Csak a módosabb főurak udvarában dolgozgatott ura szükségletére egy-egy konvenciós mester. Persze a becsületes céh szemében az ilyen, bármily régen is kötögette a gombot, nem számított mesternek. Mestert csak a céh avathatott, céhes tanulás és a remek-tétel után. Aztán már csak két kötelezettséget kellett teljesítenie annak, aki céhes mester akart maradni. A céhlevelek általában a következők szerint fogalmazták ezt meg:

„Annak utána egy esztendő alatt feleséget venni, és az mestereknek tisztességes ebédet tartozik adni, mely ebédre az mesterek feleségestől menjenek.”

A két kötelezettséget általában minden mesterség céhe előírta. Az ebéd milyensége azonban már eltérő lehetett. A lévai gombkötő céh 1700-as privilégiuma pl. erről így rendelkezett:

„[A mesterasztalban] négy tál étek legyen, ez szerint a mint következik. Első tál étek: tiszta borssal két kappan, avagy két tyúk, pár konczczal és riskásával; második tál étek: sült legyen, ugymint egy töltött malacz, egy lúd, s egy kappan, négy töltött tyukfi, nyolcz funt disznóhús pecsenye, nyolcz funt tehénhús pecsenye, és egy nyúlnak az utolsó része; harmadik tál étek: káposztás hús; negyedik tál étek: téjjel [tepertővel], ezek után gyümölcsöt adjon, a minemőt talál, és ezek csak egy asztalra való készülettel legyenek, és valamint akarják, ugy osszák föl, és a négy tál étek mellé adjon két forint ára bort, és annak utánna utoljára mutasson föl egy pint bort.”

A gombkötő ifjú mester az ebédet pénzben is megválthatta, a házasságot azonban nem. Ha az egy év letelte után is nőtlen maradt, jelentős büntetést fizetett, és kapott még egy év haladékot. De ha ez idő alatt sem kötötte be egy tisztességes asszonyember fejét, kizárták a céhből. A XVIII. század során már változott a felfogás, s a régi szokásokat módosítják. – Jól jellemzi a helyzetet a szombathelyiek esete. 1752-ben egyik mestertársukat nőtlensége miatt kizárták a céhből, mire az a városi tanácshoz fellebbezett. A tanács, kérdőre vonta a céhet, a céh pedig bemutatott privilégiumára hivatkozott. A tanácsurak alaposan megolvasták a szabályzatot, aztán ilyen határozatot hoztak:

„Jóllehet ugyan… világosan ki vagyon téve, hogy új mester… ha meg nem házasodik… a czéhből kitiltassék; de ezen punctum helytelennek találtatván, ugyanazért, ez úgy más itt lévő czéhek articulusaiban is efféle punctum ha volna [megsemmisíttetett], és szabad lészen ezután afféle czéhbeli mesternek házasságon kívül is élni.”

Így lett más mesterségnél is az agglegénység fokozatosan elfogadott állapot.

A szokások hosszú életűek. A divat is akkoriban ráérőbb volt, évtizedekig alignyit ha változott. A XVIII. századra csak annyit módosult, hogy a gombnak kevesebb típusa, egyszerűbb formája lett, mint korábban, és a paszomány nagyobb teret kapott. A század vége felé sokszor a dolmány vagy mente egész elejét betöltötte, még az ujjak végére is jutott belőle bőven, előbb a katona, majd a polgári viseleten. Állítólag a derék hadfiak kényelmesnek találták, ha az orrukat kabátujjukhoz törlik, nem gondolva arra, hogy a kabátujj így ugyan fényes, de díszes nem lesz. Ezért aztán a bölcs hadvezetőség szúrós, érdes, az orrnak egyáltalán nem kellemes zsinórokat varratott a katonakabátok ujjaira.

A XIX. század elején a fémgomb-ot kapta fel a divat. E gombnak, ellentétben a kötöttel, nem szára, hanem füle volt – így erősítették fel. Ekkor kapta az ilyen füles gomb – ismeretlen szóeredetből – a pityke nevet. Főleg rézből készült – mintegy utánozva a hajdani aranygombokat, hisz ekkoriban már az ünneplőre is csak ezüstöst varrtak – és tartósabb lévén, a kötött gombot elhagyogatták miatta. A gombkötőmesterség tehát mar korántsem volt olyan nélkülözhetetlen, mint a korábbi századokban. Meg is fogyatkozott a művesek száma. Szegeden pl. 1830-ban nyolc mester művelt tizenkét legénnyel, Hódmezővásárhelyen négy mester, s csak kettőnek volt egy-egy legénye. De azért eltengődtek, hisz – ahogy Eötvös Károly jóval később megfogalmazta – „a cifraság kenyeret ád a gombkötőknek”, és a múlt század nagyobb részében még cifrán öltöztek eleink.

A céh életformája sem változott még semmit. Kitűnik ez pl. a szegedi céhnek 1840-ben kiállított tanulóleveléből:

„Alábbirattak ezennel valljuk és bizonyíttyuk, hogy Mészáros Ferencz kebelbeli születésű betsületes Ifiu, minekutánna Gombkötő Mesterség tanulása tekintetében itt helyben inaskodásával három egész éveket szorgalmasan, jámborul, és híven eltöltött, s ennek következtében… Czéhünk által 1835-ik évi Január 6-án felszabadíttattva legényi állásba emeltetett, akkoron… Gombkötő Legény Társainak a… társpoharat… megadta…”

A XIX. század második felére csak kivételesen és inkább csak Pesten jövedelmezett a gombkötés, mint ezt Szilágyi István pesti gombkötőmester példája bizonyítja. Amikor 1863-ban meghalt, 125 000 Ft értékű vagyon maradt utána. Végrendeletében a pest-városi szegény sorsú iparos polgárok gyermekeinek „reáltanodai” iskoláztatására hagyományozta.

A századfordulón a divat végleg döntött a gombkötőipar sorsáról, és nem kedvezően. 1890-ben Magyarországon a három nagyobb létszámú vállalaton kívül csak 233 mester kötögette a gombot, és ők is egyre inkább a paszománykészítésre fanyalodtak. A kötött gomb, gombházastul, elveszítette a divat kegyét, és a helyette használt célszerűbb, a gomblyukba illő egyéb (fa, csont, üveg, gyöngyház, fém) gombokat készítő üzemek nem leszármazottjai a gombkötőknek. Az 1930-as években működő és már paszományos-nak nevezett nyolc gyári jellegű vállalat, a 35 kisipari műhellyel együtt, csak lakberendezési, orvosi és műszaki paszományt készített. Napjainkra a hajdani mesterségnek csak az emléke maradt meg. – Gombház, lesz más. Gomblyuk, hozzá pedig műanyag gomb, az is kevés, s inkább dísz, mint haszontárgy. Nem érünk rá gombokkal bajlódni, nem csoda, hogy a hajdani kötőből cipzár lett. Felhúzzuk, és kész.

---