Mint e bányászrigmus: jó szerencsé-t kívánt az ember évezredek óta, amióta a föld kincsét kutatja, vagyis bányászkodik. A kőkorszakban kezdte meg tevékenységét, hisz szerszámainak anyagához így jutott. S ha sokáig inkább a természet adta lehetőségeket használta is fel, a rézkorszakban (vagyis i. e. 4000 körül) már csak mesterkedés árán juthatott a föld alá az ásványért. És a rézművesség, majd az i. e. 2000 körül meginduló vasművesség nemcsak a bányászat, hanem a kohászat (a fémnek ércből való kiolvasztása) ismeretét és művelését is bizonyítja. Az ókori kelet országainak bányaműveltségét a föníciaiak terjesztették el, és görög-római közvetítéssel jutott el Európa új népeihez.
A honfoglaló magyarság letelepülése után rövidesen szintén bányaművelő lett. Hamarosan fel is virágzott e mesterség, főleg azért, mert a pénz anyagát, az aranyat és ezüstöt szolgáltatta, és királyaink felismerték, hogy a bányászat jelentős jövedelmi forrás. Ezért lett a bányászat királyi főúri jog, nem pedig a földbirtok tartozéka. Királyaink a bányákat rendszerint nem maguk műveltették, hanem másokra ruházták e jogot, megelégedvén a jövedelem egy részével: a bányavámmal, az ún. urburá-val és a nemesfémek kötelező beváltásából származó haszonnal.
Így keletkeztek az Árpád-háziak alatt – nagyot lendítve a bányászat fejlődésén – a szabad királyi bányavárosok. Közülük legrégebbinek azt a várost ismerjük, amelyik 1224-ben kórházat is épített a beteg bányászok számára: Körmöcbányát.
A törvényhozás csak az Anjouk alatt kezdett foglalkozni a bányaüggyel, és I. Lajos 1351. évi XIII. törvénycikke úgy rendelkezett, hogy a nemesek birtokain levő bányák területét a király csak megfelelő értékű cserebirtok adományozása árán veheti el. Zsigmond alatt még jobban korlátozták a király hatáskörét: a cserekényszert is megszüntették. Mátyás erős keze azonban ismét érvényesítette a korona jogát, de csak rövid időre, mert II. Ulászló alatt érvénybe lépett a bányaszabadság. Az 1492. évi XXX. törvénycikk szerint:
„Ha bármely rendű birtokos embernek földjében… arany vagy ezüst, réz, vasérceket vagy bármiféle fémeket és aknákat találnának (kivéve a sóaknákat, amelyek egyedül is királyi felség … haszonvételének vannak fönntartva), azoknak… álljon jogukban és szabadságukban az… ilyen bányákat… mívelni és… azoknak hasznát… húzni… akként, hogy a királyi jogra tartozó… bányajövedelmeket… a királyi felség részére… át kell szolgáltatni.”
A király kezén tehát csak a sóbányászat maradt, s mint monopólium, évszázadokon át gyarapította a kincstárt. – A királyi sóbányászok hetente száz darab kősót, kb. 60 centiméteres kockát, tartoztak kivágni. S hogy az egyforma darabokból ki-ki elszámolhasson a magáéval, a só vágók csákányaik végére pont- és vonalból alakított tulajdonjegyeket véstek, és ezt beleütötték az általuk kivágott só kockákba.
A XV. század vége felé a többnyire már bérmunkásokkal művelt arany-, ezüst-, réz– és vasbányá-k jelentős jövedelmet hajtottak, és technikailag is magas színvonalúak voltak. A rézkohászat azonban kissé elmaradt az európai, nevezetesen a velencei gyakorlattól. Ezt a féltve őrzött titkot tanulta meg (mint napszámos, álnéven dolgozgatva a velencei kohókban) Thurzó János. Hazatérte után 1496-ban privilégiumot szerzett arra, hogy Besztercebányán rezet termelhessen. Bányáiban és kohóiban a legkorszerűbb technikát alkalmazva, csakhamar virágzó, európai hírű vállalatot teremtett. Ő alapította egyébként 1496-ban munkásai számára az első társpénztár-t is: megszoktatta munkásait arra, hogy a bérfizetésnél önként leadjanak valamit, pénztárt létesítsenek, s abból rokkant és elaggott társaikról gondoskodjanak.
A XVI. század elején háromféle vájár művelt a fejtéseken: a szakmányos ércvájár, akit a termelt érc vagyis vödör után fizettek, a napszámos ércvájár és a szakmányos kőfejtő vájár. A vitlózók (vagyis a csillések ősei) és a takarítók napszámban dolgoztak, az ércválogató-k – általában nők – ismét szakmányban. A szakmányos vájár pihenővel szakított négy-négy órát dolgozott, a többi napi nyolc órát egyfolytában. A vájárok szerszáma a nyeles ék és a kalapács volt, a közismert bányászjelvény két eleme.
Az 1520-as évek országos bajait a drágaság is tetézte. Bányászaink nehezen élhettek meg fizetésükből, és 1526 tavaszán fegyveres demonstrációval követeltek jobb életkörülményeket. A nádor, a hírhedt Werbőczi István „igazságot” szolgáltatott, kivégeztetvén a mozgalom vezéreit.
Mohács után sem könnyebbedett a helyzet, mégis a XVI. század derekán jelentősen javult bányaiparunk. Nem azért, mert 1556-ban megjelent az első bányászati szakkönyv: a német Georgius Agricola De re metellica című műve, hanem azért, mert a Habsburg-uralkodók, érdekük lévén, serkentették a fejlődést. Korszerűbb módszerek bevezetését megkívánva, kísérletezgetésre is ösztönözték a bányatiszt-eket, az akkori mérnököket, és elrendelték, hogy a gazdasági ügyeket írásban intézzék. A bányák-at bekapcsolták, az osztrák kamarai, vagyis kincstári adminisztráció-ba, és a bányáknál, pontosan megszabott feladatkörrel, könyvelői és pénztárosi állást szerveztek. A besztercebányai rézművek „géhásai” számára pl. 1558-ban, a következő utasítást adták:
„A könyvelő a pénztárossal ugyanazon szobában végezze foglalatosságát; minden nap nyolc óráig legyen hivatalában, és ha szükséges, tovább is… A könyvelő ellenőrködjék a pénztáros ügyvitele fölött … A pénztáros kötelessége minden bevételről és kiadásról számadást tenni, és e számadást az év végén az alsóausztriai kamarához beküldeni… A könyvelő egy külön könyvet tartson a bányák és kohók számára, amelybe minden ércet és kohóterményt… bejegyezzen…”.
1573-ban erőszakkal életbe léptették a Miksa-féle bányarendtartás-t, ezt az egész országra kiterjedő s a XIX. század közepéig érvényben maradt, ún. bányatörvényt, amelyik a korona előjogát érvényesítve s a bányászatot kamarai ügynek tekintve megszüntette a régi földesúri jogokat.
Utasításokat a szabad királyi bányavárosok is adattak ki önrendelkezési jogterületükön. Példát idézhetünk az 1574. évi nagybányai rendtartásból, mégpedig a munkaidőre, illetve a műszakra vonatkozó részt:
„Az Banaiasok swtek [műszak] tartasok feleoll ig wegeztetet, hogj het ora reggel mennjenek az sutre, es eoth ora dell utan hadgianak fell… Az stompnall [érczúzónál] walo miuesek Zent Mihály nap eleoth io reggel rea allianak a sitre, de osztan Zent Mihály nap utan az regj io szokas szerint giertianal allianak re az mwre… het kozben hat es het ora közöth hadgianak fell, szombat nap penig harom ora utan mindgiarast.”
A XVII. század elején, Bocskay járásakor ismét zord idő fordult a felső-magyarországi bányászokra. Ismét a pénztelenség gondja nehezedett rájuk, de már a bányatulajdonosokra is: csak rendszertelenül fizethették a bányászokat. Emiatt 1606-ban, majd 1609-ben a selmeci bányászok erőszakkal követelték ki a jussukat.
XVII. századi ércbányászat. J. A. Comenius: A látható világ. 1668.
Technikai nehézségekben sem volt hiány. A bányavíz állandó gondot okozott, és a szállítás is körülményesen ment. Az úrvölgyi rézbányákban, 1618-ban két vájártól 35 fiú szállította el az ércet, kézről kézre adogatva az ércteknő-cskét, amíg aztán tartalmát a csillébe – akkori nevén a kutyá-ba – boríthatták. – Ez a név egyébként technikafejlődési dokumentum. A középkorban ugyanis kecskebőr-zsákokban hordták a felszínre az ércet. Külszín-i vagy táró-művelésnél e zsákokat üresen kutyák hátára kötözve küldték le, megrakva pedig az ember húzta fel, a földön csúsztatva. Így ráragadt a zsákra a kutya név. A XVI. század során zsákok helyett már lóvontatta szánkót alkalmaztak – egy átmeneti típust a hajó és a kocsi között –, s ennek neve a kis vízi szállítóeszközt jelölő bajor zille szóból nálunk csille lett a XIV. században. A kutya név erre a bányaszánkóra is ráragadt, s akkor is rajta maradt, amikor már kerekeken gurult.
A kohászat is elég technikai problémával küszködött, következőleg gyakori kísérletezgetés járta. A rézkohók pl. a különféle ércek adagolásának arányával próbálkoztak, a nemesfémeknél pl. a válatás-nak vagyis a fémtartalom meghatározásának, továbbá a fémfinomítás-nak jobb módszereit kutatgatták. Az utóbbi közül említsük meg, a főleg az arany finomításánál alkalmazott, ún. cimentezés-t. Löhneis Engelhard bányakapitány 1617-ben megjelent könyvében ennek a következő receptet adta (tegyük hozzá, hogy egy lat kb. két dekának felel meg):
„15 lat téglaport régi száraz földcserépből, 8 lat konyhasót, 4 lat fehér gálicot finom porrá összedörzsölni, és erős borecettel nedvesíteni. Az aranyat vékony lapokra vágva egy tégelyben ujjnyi vastag [ilyen] cimentporra fektetni, erre ismét aranylapot, ismét port, amíg tele a tégely. Sötétvörös hőség mellett 24 óráig kemencében faszén között kiégetni, kihűlni hagyni, kiszedni, és forró vízzel lemosni. A tisztított aranyat tiszta vízben felforralni.”
Először nálunk alkalmaztak egy fontos módszert: a lőporral való robbantás-t. Eszmei atyja a selmeci banyáknál érdekelt Montecuccoli Jeromos volt, gyakorlati megvalósítója pedig 1627-ben Weindl Gáspár bányamester. Alkalmazása könnyítette és gyorsította a fejtést.
A nemesfém-, a réz- és a sóbányászat mellett vasbányászat-unk jelentéktelen volt, szükségleteinket azonban kielégítette. Hasonló kategóriába sorolhatjuk kőbányászat-unkat is. Többnyire földesurak bírták a kőbányákat, részes művelőkkel, s rendszeresen malomköveket termeltek, építőanyagot csak alkalomszerűen. – A vas- és kőbánya ugyan kevesebb haszonnal, de kisebb költséggel is járt. Többek között azért, mert a nemesfém- és rézbányáknál egyre jobban nehezítette a munkát a bányavíz. Gyakran be is fullasztotta a bányát. Még az olyan költséges vízemelő gép sem segíthetett, amilyent pl. Edward Brown angol orvos 1669-70-es magyarországi utazása alkalmával látott és írt le útinaplójában:
„A Szélakna nevű bányába leszállottam… Itt mintegy kilencrőfnyi [kb. 6 m] átmérőjű, nagy kereket láttam, amelyet a rázuhogó föld alatti víz hajtott. E kerék ama gépeket hajtja, amelyek a bánya fenekéről felemelik a vizet egészen… [a kerékig]. A fölhúzott víz nem esik többé vissza a bányába, hanem csatorna segítségével… a hegy tövéhez vezetik.”
Jellemző, hogy pl. Selmecen 1687-ben a 2173 munkásnak 33 százaléka dolgozott a vízemelésen, mégsem javult a helyzet. A régi technika helyett valami újra volt szükség. Ezt az újat alkotta meg Hell Máté Károly selmeci gépmester, elsősorban a vízikerék hajtotta rudas szivattyú-jával – 1711-ben állították üzembe –, másodsorban az új típusú, lóerejű vízemelő gép kidolgozásával, továbbá az aknaszállítógép, s az érczúzó tökéletesítésével. Fia, József Károly méltó maradt hozzá. Igaz, ő már műszaki műveltséget is szerezhetett, ugyanis 1735-ben Selmecen udvari rendelettel megszervezték az első bányatisztképző iskolát, amelyet aztán Mária Terézia 1763-ban főiskolai, 1770-ben pedig akadémiai rangra emelt. – Hell József itt szerzett tudását és öröklött tehetségét jól forgatta. Sorra alkotta meg találmányait, közülük elsősorban a vízoszlopos és a sűrített levegővel hajtott vízemelő gépeket, valamint a szellőztetőgép-et érdemes megemlíteni.
Vízemelésre ez időben a gőzgéppel is kísérleteztek. Potter Izsák állította fel nálunk az első ilyen gépet 1772-ben, Újbányán. Alkalmazták Selmecen is, de sem itt, sem ott nem vált be, rendkívüli üzemköltsége miatt: ugyanis fával kellett fűteni. Mint ahogy a kohókhoz is fát, illetve faszen-et használtak. A kohók környékén tehát rohamosan pusztultak az erdők. Ekkor terelődött rá a figyelem a korábban is ismert, de nem használt kőszén-re. – Felfedezését a hagyomány így tartja számon:
A favágók egyszer szalonnát sütöttek a hegyoldalban, és a tüzet, hogy ne terjedjen, körülrakták az ott talált fekete kövekkel. Egy kő füstölögni kezdett, és olyan büdös lett tőle a szalonna, hogy nem tudták megenni. Valamelyik favágó dühében belerugdalta a parázsba azokat a fekete köveket, és azzal elmentek. Ahogy kis idő múlva visszatértek, látják ám, hogy lánggal ég a sok fekete kő. – Így tudták meg az emberek, hogy mi a kőszén.
Hazánk első kőszénbányáját 1753-ban fedezték fel a Sopron melletti Brennbergben, s 1759-ben kezdték művelni. Az új tüzelőt azonban mindenütt idegenkedéssel fogadták, nem volt keletje. Sopron városa is felhagyott a bányászásával. Mária Teréziának kellett közbelépnie, 1765. évi utasításával:
„A közérdek is kívánja, hogy a természetnek ezt az ajándékát, különösen azon a vidéken, ahol a fahiány nagyon is érezhető, mívelés nélkül ne hagyják, hanem a fa pótlására használják, miként ezt más művelt tartományokban már megteszik.”
A bécsi udvar tovább noszogatott kőszénbányászatunk érdekében. 1768-ban, majd 1783-ban rendeleteket adott ki a széntelepek felkutatására és bejelentésére. Megkezdték a Pécs-vidéki szénmezőkön a kutatást, 1787-ben megnyílt az első bánya. A szállítást azzal segítette az udvar, hogy 1796-ban mindennemű vámtól mentesítette a kőszenet. Használatától azonban még sokáig vonakodtak. Csak a gőzgép, nálunk elsősorban a gőzhajó használata tette fontossá a szénbányászást. A Pécs-vidéki bányászatot, pl. a Duna Gőzhajózási Társaság lendítette fel a XIX. század derekán.
A szén bányászása azonban sokkal veszélyesebb mesterség, mint a többi ásványé, főleg a bányalég – a kőszénbányákban keletkező gáz – miatt, mert 1/10 térfogatarányú metántartalom esetében robbanhat. E gáz jelenlétét az 1815-ben feltalált s a bányamécses-eket felváltó, közismert Davy-lámpa jelzi. No meg, bányászaink hiedelme szerint, a bányarém: ez a német néphitből áttelepült, zöld-vörös ruhás, ősz szakállú törpe. Segíteni azonban vagy a rendszeres, jó szellőztetés, vagy pedig a menekülés segíthetett – ha sikerült. Jókai nem nagyon túlzott az 1869-es megjelenésű Fekete gyémántokban:
„Egy nőnek a helyzete borzasztó… akinek a férje bányász… kőszéntárnában. Mindennap úgy venni tőle búcsút, mint aki megy a föld alá… s fohászkodni, hogy újra feltámadjon, tudni azt … hogy a föld mélye teli van ellenséges rémekkel, hogy egy egész halálég veszi körül, melynek csak egy szikra kell, hogy pokollá váljék.”
A XIX. század végéré a bányatechnika fejlődése aztán mind a biztonság, mind a munka könnyebbítése területén javulást hozott. Újabb problémát is okozott: új technikát kellett kidolgozni az ez időben felfedezett kőolaj és földgáz kitermelésére. Hazánk első olajkútját 1872-ben fúrták. – E században találnak rá a bauxita-ra. Bányászata hazánkban 1917-ben indult meg, az újabb ásványkincsé, az urán-é pedig az 1950-es években.
Ma korszerű technika, különféle bányagépek könnyítik a bányász munkáját. Bányászaink a múlt század közepétől kezdődő mozgalmaikkal, sztrájkjaikkal ugyan mind jobb életkörülményeket harcoltak ki, mégis minden bányász (így hazánk 130 000 bányaipari dolgozója közül a föld alatt művelők) ma is drága árért dolgozik: kockáztatja életét. Vagy ahogy Szijártó Vendelné mondta 1962-ben Borbántelepen:
„A bányászoknak az a sorsuk, hogy naponként elviszik utolsó kenyerüket. Ezt azért mondjuk, hogy utolsó kenyerüket, mert ha leszállnak, azt nem tudják, hogy visszajönnek-e vagy sem.”
Kívánjunk hát nekik jó szerencsé-t.
