A naptári ünnepekhez, jeles napokhoz fűződő színjátékszerű népszokások sokféle szempontból vizsgálhatók; csak igen sokrétű, komplex kutatómódszer segítségévet értelmezhetjük minden sajátosságukat, és vizsgálatukat nemcsak az etnográfia tartja feladatának, hanem más tudományágak is. Az összehasonlító vallástörténeti kutatást régóta foglalkoztatják e dramatikus jellegű szokások; a színháztörténész a népi színjátszás sajátos vonásait keresi bennük s ezen túlmenően a színjátszás létrejöttének kérdéseit óhajtja a szokásokból levonható tanulságok segítségével megoldani.
A népköltészet kutatója a drámai szövegek és ritusénekek élettörténetét, a változatok kialakulását és összefüggéseit, tartalmi és formai sajátosságait tanulmányozza. A népi társadalom vizsgálóját azok a közösségi formák érdeklik, amelyek keretében e szokások realizálódnak. S így folytathatnók a felsorolást. Mást keres e dramatikus szokásokban a népzene, a népi tánc, a népi díszítőművészet tanulmányozója (maszkok, kosztümök, kellékek). A vallástörténeti, esztétikai és más szempontok külön is, de együttesen is felmerülhetnek; példa mindegyik irányra bőségesen akad hazánkban is, külföldön is.
Hogy e dramatikus jellegű szokásokat milyen sokféle szempontból vizsgálhatjuk, erre példaképpen idézzük Ortutay Gyula kérdőívét betlehemes játékok gyűjtéséhez* Szempontjait így csoportosíthatjuk:
Szövegfilológiai és zenei szempont. (A szöveg és dallam pontos, többszöri lejegyzése, rögzítése. Változatok.)
Társadalmi vizsgálat. (A szereplők kora, társadalmi helyzete. A játszócsoport összetétele, etnikai és más szempontok szerint. A csoport tagjainak kiválogatása, a játszóközösség szabályai. A közönség és az előadók viszonya stb.)
A népi közösségi színjátszás. (Próbák, betanulás, időpont, a közönség viselkedése, a játékhoz tartozó gesztusok rögzítése. Az előadás térrajza.)
Művészi kivitelezés. (Maszkok, jelmezek, tárgyi eszközök stb.)
A játékok célja. (Kultikus, pénzszerzés, szórakozás és szórakoztatás stb.)
E pontokkal természetesen nem merítettem ki a kérdőívben érintett összes szempontot, azonban ez a vázlatos felsorolás is képet ad már a vizsgálat sokrétűségéről, lehetőségeiről és feladatairól.
A szempontok hasonló gazdagságára találunk a külföldi szokás-monográfiákban is. Csak példaképpen utalunk néhányra.
Csicserov a téli ünnepkör szokásait a mezőgazdasági munka egyes fázisaihoz való igazodásuk szerint elemzi.* Arnold Van Gennep a Manuel de Folklore Français Contemporain I/III/1. kötetében az időszaki ünnepek francia szokásanyagát a következő csoportok szerint rendszerezi: 1. Ciklikus ünnepekhez fűződő szokások (télvégi, tavaszkezdő, tavaszi, nyárközépi, őszi és téli szokások). 2. Egyes naptári ünnepekhez, jeles napokhoz fűződő szokások. 3. Mezőgazdasági munkával kapcsolatos szokások (aratás, szüret stb.).
E főcsoportokon belül az egyes ünnepköröket ismét alfejezetre bontja. A farsangi szokáskört például így tagolja: Álöltözetek, maskarák, adománygyűjtés. A böjt és farsang megszemélyesítése. Tűzgyújtás, fáklyák. Hamvazószerda. Társadalmi szokások. Játék, tréfa, tánc. Mágikus praktikák. Ünnepi ételek. – E fejezeteken belül földrajzi összefüggésben ismerteti az egész Franciaország területét felölelő történeti és legújabbkori szokásanyagot. Hasonló felosztást találunk a többi ünnepkörnél is; a fejezetcímek azonban a szokásoknak megfelelően természetesen mindig változnak.
A. Dörrer a tiroli farsangról írott monográfiájában* nagyjából a következő szempontokra tér ki: Az ünnep neve, ideje, helye. A szokások gyakorlói. A szokásra ösztönző indítékok. Szokáselemek (pl. evés, ivás; tűz és víz; korbácsolás, rituális verés; alakoskodás, maskara; tánc.). A szokások életfeltétele. A szokások helyszíne. A farsangi ünnepkör mitológiai képzetei. – Ezután következik a tiroli farsang szokásainak földrajzilag csoportosított ismertetése.
E néhány monográfiát szempontjaik sokoldalúsága miatt ragadtam ki a sok példa közül; de éppígy hivatkozhatnék Liungmanra, aki a finn történeti-földrajzi módszer szerint dolgozza fel az európai szokásokat, továbbá Mannhardt, Frazer, Usener vallástörténeti irányú műveire, Bogatirjov vagy Leopold Schmidt munkáira, akik a népi színjátszás sajátos jegyeit igyekeznek meghatározni, valamint a lélektani és más szempontú vizsgálatokra.*
Ilyen sokrétű vizsgálatra lenne szükség akkor is, mikor hazánk dramatikus népszokásai történeti múltjának feltárásához kezdünk; azonban félő, hogy a kutatás jelenlegi stádiumában a fenti kérdések nagy részére nem adhatok választ, és egyesekre a jövő sem tud majd feleletet adni. Történeti adataink nagyon is esetlegesek és szűkszavúak, részletes leírásba csak ritkán bocsátkoznak. Munkám ezért elsősorban történeti és leíró jellegű, a fent vázolt földrajzi vagy társadalmi szempontokra, az esztétikai vizsgálatra vagy az egyes elemek részletes analízisére csak esetenként tud kitérni. Viszont nem előre körvonalazott vallástörténeti, lélektani, drámatörténeti elméleteket szándékozok bizonyítani, cáfolni vagy illusztrálni. Feladatomnak sokkal inkább a számbavételt tekintem. Megkísérlem összefoglalni azokat a – sokszor csak a véletlen szeszélye következtében ránk maradt – adatokat, melyek valamely dramatikus szokás meglétére, formájára engednek következtetni. Az eddigi hasonló művektől eltérően azonban nem a jelenből, vagyis az utolsó évszázadban gyűjtött dramatikus szokásanyagból indulok ki. Módszerem éppen ennek az ellenkezője; sorba veszem azokat a – főként irodalmi – emlékeket, melyekben e szokásokról szó esik, és a múltból haladok a jelen felé. Az utolsó évszázad hiteles gyűjtésekből származó leírásait viszont illusztrációs, magyarázó anyagnak használom a régi, töredékes feljegyzések értelmezésére.
E módszert azért alkalmazom, mert kerülni óhajtok mindennemű torzítást, félremagyarázást, hiszen a népszokások jelentése és formája jelentős történeti változásokon ment keresztül az évszázadok során. Sok archaikusnak tűnő forma és mozzanat nálunk néha nem is olyan régi átvétel vagy újabb analógiás fejlemény is lehet, más mozzanatok többszörösen jelentésváltozáson mentek át. Ha viszont a történeti adatokat használjuk kiindulópontnak, akkor kétségtelenül abból indulunk ki, ami bizonyíthatóan létezett, ismeretes volt hazánkban. Igaz viszont, hogy így akadnak olyan dramatikus formák, olyan mozzanatok, melyekről nem maradt ránk tudósítás, s így bár régebben is ismertek voltak, vizsgálatunkból kimaradnak; ezzel a hibaforrással számoltam, de jelen esetben mégis e módszert tartom helyesebbnek.* Az ünnepi szokásokról ugyanis Ipolyi Arnold és kortársai értelmezési kísérlete óta egy sor nem egészen helytálló, elavult nézet él a köztudatban, s ezeknek jó része úgy keletkezett, hogy a töredékes magyarországi adatokat a környező indogermán népeknél fellelhető teljesebb szokásformák analógiájára egészítették ki. Ezek a kiegészítések lehetnek helyesek is, néha azonban nem felelnek meg a tényeknek, vagy nem vették eléggé figyelembe azt a jelentésváltozást, amely nálunk végbement. Ennélfogva időszerűnek láttam újra visszatérni az eredeti forrásokhoz. A történeti források rendszeres feltárása ugyanakkor alapja lehet az egyes szokások monografikus feldolgozásának is, mert a történeti fejlődés helyes feltárása után a legújabbkori, néprajzi módszerű gyűjtésekből származó adatok szervesen illeszkednek a fejlődési vonalba.
Összefoglalóan tehát: sorra veszem azokat a feljegyzéseket, melyek valamely formában a naptári ünnepekkel, jeles napokkal kapcsolatos dramatikus jellegű szokásokra, a kapcsolódó költői szövegekre és színjátszó formákra hivatkoznak, egészen a XIX. század elejéig, vagyis a tudományos igényű leírások megjelenéséig.
A források vizsgálatánál megkíséreltem, amennyire lehetséges, arra a kérdésre is fényt vetni, hogyan vélekedtek e szokásokról és milyen álláspontot foglaltak el a népi kultúrával, a népköltészettel kapcsolatosan, ami egyben a néphez való viszonyukra, politikai állásfoglalásukra is fényt vet.
Elsőrendű feladatom lenne a szokások területi rendszerzése is. A ránk maradt adatok azonban főként a török háborúk és megszállás századaiban teljes képet nem adnak; hiszen rendszeres irodalmi élet ekkor csak a „királyi Magyarországon” vagy Erdélyben van, s így az írásos adatok java része is innen származik. Nem csoda, hogy a kép, amelyet kapunk, nem megbízható, hiszen az Alföldről és a Délvidékről egy évszázadon át jóformán semmi adatunk nincsen, s néha szinte az a hamis látszat alakul ki, mintha népszokásaink egy ideig csak Magyarország északi megyéiben és Erdélyben léteztek volna.
Nehézségekbe ütközünk akkor is, mikor az ünnepi szokások osztálytartalmát vesszük vizsgálat alá. A „dramatikus népszokás”, „népi dráma”, „népi színjátszás” kifejezéseket általában elég általános, tág jelentéssel használják a kutatók, azonban szükségszerűen fel kell vetnünk a kérdést: milyen társadalmi osztályoknál, rétegeknél jelentkeztek a múltban azok a szokások, melyeket a XIX–XX. században mint kifejezetten „népi”, elsősorban „paraszti” szokásokat ismertünk meg. Hiszen e szokások jelentős része a középkorban a katolikus szertartás része volt; a naptári szokások régebben nemcsak paraszti, hanem városi, céhes szokások is voltak, s virágozhattak a nemesség körében, a királyi udvarban is. A népi kultúra a szokások terén is évszázadok óta egyaránt átadó és átvevő: a kölcsönhatás állandó volt. Rég forrásaink viszont ritkán részletezik éppen ezeket a kérdéseket, hiszen e szokások „népi” vagy „nem népi” volta számukra mint probléma sem igen merült fel.
Amikor tehát általában, a szokott szóhasználattal a magyar dramatikus népszokások múltjáról beszélünk, e szokások gyakorlóinak meghatározása minden egyes szokásnál külön figyelmet érdemel. Lényegében olyan közösségi jellegű, színjátékszerű szokásokról van szó, amelyek az utolsó két évszázadban régies formájukban már inkább csak a parasztság körében maradtak fenn, a városi életből eltűntek, vagy (mint például a farsangi szokások esetében történt) erős formaváltozásokon mentek keresztül. E szokások történeti múltjára akarunk fényt vetni, akár a népi kultúrához tartoztak ezek régebben, akár nem; azonban, amennyire lehetséges, azt is megkísérlem megállapítani, hogy a múltban milyen társadalmi rétegek gyakorolták e szokásokat.
Tanulságos feladat lenne továbbá a történeti szokásformák vallásfelekezetek szerinti megoszlásának kérdését is vizsgálni; ez azonban csak a recens anyag nyomán lehetséges, mert a történeti adatok erre ritkán térnek ki. (A protestáns egyházak a katolikus színezetű ünnepi szokásokkal szemben annyira elutasító állásponton voltak, hogy a XVI. század végéig nagyjából mindenütt eltiltották őket; ez a tilalom azonban csak részben járt eredménnyel, mert a szokások jelentős része protestáns vidékeken is még, századokon át tovább élt.)
Tanulmányomban nagyjából a naptári ünnepekhez fűződő szokásokkal, s ezek közül is elsősorban a dramatikus jellegű (tehát nézők előtt előadott, mimikus előadásmóddal, párbeszédes, drámai szöveggel egybekötött) mozzanatokkal foglalkoztam. Merev elkülönítés azonban nem lehetséges, hiszen a népszokások újra és újra aktualizálódó változatokban élnek, minden helyen és minden évben új életre kelnek, újra alakulnak. Néha csupán mimikus játékra, táncra bukkanunk, szöveg nélkül, máskor párbeszédes szöveg helyett epikus jellegű rítusénekeket, köszöntőket találunk, esetleg az egykori dramatikus játék gyermekjáték formájában él tovább. Viszont a változatok között akad olyan is, mely mindezeket az elemeket egyesíti, valóban dramatikus formájú. – Utalok továbbá az egyes ünnepekhez fűződő hiedelmekre és más mozzanatokra is, mikor erre az ünnep egészének jobb megértéséhez szükség van, de lehetőleg nem részletezek olyasfajta mozzanatokat, mint az egyénileg végzett mágikus vagy jósló cselekmények, rituális étkezés. Nem szólok részletesen olyan szokáselemekről sem, melyek mindvégig az egyházi szertartások szerves részét alkották, s ahol az irányítást, a kezdeményezést nem vette át a népi kultúra. Ismertetek viszont olyan, a magyar nép életében fontos szerepet játszó jeles napokat, mint a Szent György nap, amelyhez nálunk jelentősebb teátrális szokás nem fűződik, de a szomszédos népek hasonló jellegű szokásanyagának a dramatikus játék is szerves része.
A naptári év ünnepeihez fűződő dramatikus szokásokat általában külön kategóriáknak tekintem, hogy a sajátos jegyeket annál jobban megragadhassam. Ezek viszont a valóságban nem jelentkeznek ilyen elszigetelten, és például a népi színjátszás jegyeit nem állapíthatjuk meg csak a naptári év ünnepi szokásaiból, hanem figyelembe kell venni az emberi élettel és a mezőgazdasági munkával kapcsolatos szokásokat és azonkívül még egy sor más jelenséget, így a népi származású hivatásos mulattatók történetileg eléggé nehezen megragadható szerepét, a hivatásos színjátszás hatását is.
Mindezeken túl megkísérlem a magyar dramatikus szokások történeti múltját európai összefüggéseibe állítani. Ott, ahol ez már kielégítő módon megtörtént, tartózkodom az ismétléstől, és egy-egy mozzanat európai hátterének részletes kidolgozására bővebben csak ott térek ki, ahol nézeteim nem egyeznek az eddigi kutatások eredményével.
Munkám egyik legjelentősebb feladata lenne a népi színjátszás esztétikai vizsgálata: a művészi ábrázolásmód, a valóságtükrözés s még egy sor más kérdésnek az egyes történeti korokra konkretizált elemzése. E feladat lehetőségeiről és korlátairól főképpen az utolsó fejezetben szólok.*