Milyen időszaki ünnepei lehettek a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt? Ha erre választ akarunk kapni, akkor először azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen időszámítása lehetett a magyarságnak, mielőtt a keresztény vallással együtt „a keresztény világ” időszámítását is átvette. Időszaki ünnepekről az időszámítás ismerete nélkül még elméleteket sem alkothatunk.
Természetesen a következőkben nem őstörténeti problémákat vetünk fel, csupán néhány olyan kérdést, melyek az ünnepi szokásokkal közvetlenül kapcsolatban állanak. Ezért először arról szólunk: ismerhette-e a honfoglaló magyarság a téli és nyári napfordulót, illetve lehetett-e ezeknek jelentősége kultúrájában. A hazai kutatók ugyanis Sebestyén Gyula regös-monográfiája megjelenése óta a regölést tartják legarchaikusabb dramatikus szokásunknak s egyben feltételezik azt is, hogy az úgynevezett „regösének” a téli napfordulóra utaló varázsszöveg. Ebből tehát szükségszerűen az következnék, hogy a honfoglaló magyarság nemcsak ismerte a téli napfordulót, hanem ünnepelte is.
Az európai néprajzi kutatásnak közhelye, hogy a fő ünnepköröket a napfordulókkal, illetve a tavaszi és őszi napéjegyenlőséggel hozzák kapcsolatba. Ez azonban csak a nyári napforduló esetében sikerül tökéletesen. A téli napforduló körüli ünnepeknél már igen sokféle tényező együtthatásával kell számolnunk. A tavaszi ünnepköröket nem lehet a napéjegyenlőséggel egyeztetni; az őszi napéjegyenlőség idején viszont dramatikus szokásokat nem is találunk.
Éppen ezért az európai szokáskutatás szakértői közül sokan – így Chambers,* Nilsson,* Van Gennep, nagyon is szkeptikusak a napforduló-elméletekkel kapcsolatosan. Van Gennep például így ír: „Mais de dois discuter ici, au moins brièvement, quitte à y revenir à propos des diverses fétes isolément le rapport qu'on a voulu voir entre ces cycles saisonniers, d'une part, les équinoxes et les solstices de l'autre. Il y dans le cours de l'année quatre points cruciaux, et on peut admettre d'une manière très générale que la plupart des peuples se sont rendus compte du fait qu'à un moment donné les jours sont les plus longs ou les plus courts ou équivalent aux nuits…
Je… ferai remarquer qu'en Europe, au moins, l'équinoxe d'automne ne semble pas étre le point culminant d'un cycle cérémoniel; que dans les cérémonies du printemps, l'équinoxe du 21 mars ne joue pas de rôle, méme quand il se trouve inclus dans le cycle de Carnaval-Caréme; et que le solstice d'hiver inaugure seulement le cycle des Douze Jours, qui se prolonge jusqu'à l'Épiphanie. La coincidence ne s'établit d'une façon vraiment nette que pour le solstice d'été et le cycle de la Saint-Jean.”*
Martin P. Nilsson több ízben foglalkozott az európai dramatikus szokások és a napfordulók kapcsolatával.* Szerinte csak a solaris időszámítást használó népeknél lehetett különös jelentősége a napfordulóknak; már a lunisolaris évben a napfordulók idejét minden évben újra kellett kiszámítani. A hold járásától függő időszámításnál a napfordulók központi jellegű megünneplése sokkal ritkább. A napfordulók ismerete, pontos meghatározása viszont már fejlett asztronómiai tudást tételez fel. Kivételt jelentenek azonban az északi sarkkörhöz közel lakó népek, melyek a napfordulót úgylátszik könnyen tudják észlelni. Így az eszkimók általában figyelemmel kísérték a téli napforduló idejét, és ünnepet is ültek a nap tiszteletére.* A finnországi lappok télen ünnepelték a nap új megjelenését, és nyár közepén is áldoztak a napnak.* A tavgikról (másképpen nganaszánok, régi nevükön tavgi-szamojédok, akik északon laknak a Jeniszej torkolatától keletre levő Tajmir félszigeten) jegyezte fel Popov: „A sarki éjszaka után, a nap megjelenésekor az összes bálványokat megetetik, rénszarvas csontvelőjével füstölik meg.” „Évente, a sarki éjszaka után, mikor a nap mutatkozni kezd, az északi ritkás erdő lombjai között megrendezik az ünnepet, melyen a sámánok jólétet, szerencsét és sikert kérnek az elkövetkezendő évre.”*
Nilsson felfogása az, hogy az európai naptári szokásoknak és hiedelmeknek a naprafordulókkal kapcsolatos mozzanatai az ókori kelet solaris időszámítást használó magas kultúráiból a Római Birodalmon keresztül jutottak Európa más részeibe is. (Megjegyezzük itt, hogy Nilsson szerint a nomád népeknél nem is fejlődhetett ki a napfordulók szerinti időszámítás, minthogy a vándor népeknél hiányzott az állandó meghatározott pont a nap állásának megfigyeléséhez.)*
A kérdést tehát körülbelül így tehetjük fel: ismerték, illetőleg ünnepelték-e az európai népek a római időszámítás átvétele előtt is a napfordulókat és a napéjegyenlőségeket? E kérdésre egyöntetű választ nem ad a kutatás. A téli fordulóval kapcsolatban feltételezhetjük, hogy a legrövidebb napokat – leghosszabb éjeket, vagy legalábbis a leghidegebb téli periódust már igen régen számontartották, s hogy ezeknek általában gonoszjáró, halotti jelleget tulajdonítottak. (Így ez a periódus gyakran összefüggésben áll az ősök tiszteletével és a termékenységvarázslással is.) Ebből azonban sem a napfordulók pontos meghatározása, sem a napimádás nem következik.
Van Gennepnek és Nilssonnak ezeket a nézeteit az újabb kutatások még megerősítik. Csicserov pl. így ír: „A hold az időszámítás megteremtésére adott alkalmat és lehetőséget, a nap állapota pedig és hatása a földre a különböző munkafolyamatok elvégzésének időpontját határozta meg. Az agrárszokások végül is az ember munkatevékenységétől függnek; éppen ezért a…decemberi tűzgyújtás nem csupán a nap felmelegedésének kezdetét jelentette, hanem az új mezőgazdasági év kezdetét is egyúttal, a mezőgazdasági munkák évi ciklusának kezdetét A termelési szempontból vett újévet nem határozták meg önkényesen kiválasztott napokra: az újév fogalma gyakran hiányzik a népi időszámításban (vö. pl. az újév ünnepének hiányát az altaji népek egy soránál)…Az időszámítás kezdete mindenütt az ember tevékenységétől, gazdasági életétől függ. Nem véletlen, hogy a nyenyecek újéve a véntenyésztéssel van kapcsolatban, és megünneplését a napnak hozott vénáldozat kíséri” stb.*
De a napfordulókkal és a napéjegyenlőségekkel való kapcsolat még ott sem bizonyos, ahol az időszámítás az év négy fordulópontjához kötődik. Így pl. Vilkuna foglalkozik a finnek és észtek régi időszámításában szereplő négy fordulónappal* (április 14., július 13., október 14., január 16.). Bár e napok nincsenek messze a napéjegyenlőségektől és napfordulóktól, Vilkuna szerint nem a nap járása szabta meg e négy napot. Mint, írja, az egyszerű paraszt számára a legrövidebb vagy leghosszabb nap és éjszaka nem volt különösen jelentős. Ha azonban a sokévi időjárási átlagot vesszük tekintetbe, akkor úgy találjuk, hogy a leghidegebb nap körülbelül január közepére, a legmelegebb pedig július közepére esik; e fordulónapok tehát az időjárásra, a gazdasági munkákra utalnak inkább, mint a nap járására.
Bár az eddig elmondottak különösebb bizonyításra nem szorulnak, mégis hadd említsek egyetlen példát. Szendrey Ákos az Ethnographia 1959. évfolyamában ilyen címmel közölt tanulmányt: A nap forduló és a mágikus állatvédés összekapcsolásának kérdése. Az állatok első kihajtása. – A tanulmányban azonban nem esik szó a napfordulóról vagy olyan rituselemekről, melyek közvetlenül a napforduló fényére utalnának. A cím egyszerűen abból a ki nem mondott alapelvből indul ki, hogy a tavasz kezdete szükségszerűen a napéjegyenlőséghez kapcsolódik, holott az általa közölt anyag ilyenfajta bizonyítékokat nem tartalmaz, sőt ellenkezőleg azt mutatja, hogy az állatok első kihajtásának idejét vidékenként az adott éghajlati viszonyok határozzák meg. Néprajzi szakirodalmunk telisteli van a napfordulóra vonatkozó bizonytalan utalásokkal, anélkül, hogy ezt az élő népi kultúrában végzett gyűjtések alátámasztanák.* Történeti adataikban sem találtunk az egyházi és tudományos művektől eltekintve idevonatkozó utalásokat.
Az euráziai mérsékelt és ennél hidegebb égövben az év hideg és meleg időszakra tagozódik, az év két természetes fordulópontja tehát a tavasz és az ősz. E fordulópontokat azonban a történeti adatok és etnológiai párhuzamok bizonyítéka szerint az itt lakó népeknél eredetileg nem a napéjegyenlőségek, hanem a természet változása, a gazdasági munka, az állatok szaporodása stb. szabták meg. Az évkezdés is általában e két időszak egyikére esett. Így volt ez úgy látszik a régi kelta, germán, szláv törzseknél, de így volt a finnugoroknál s a pásztorkodó altaji népeknél is, ahol az őszi és tavaszi ünnep egészen századunkig fennmaradt. (Érdekes, hogy Csernyecov a vogul-osztják por-frátria központi szent helyén tartott időszakos tavaszi ünnepségeit a tavaszi napéjegyenlőséggel hozza kapcsolatba, más kutatók azonban csak bizonytalan, változó dátumú tavaszi ünnepségekről szólnak.)*
A nomadizáló pásztornépeknél a két dátum jelentőségét még növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre vagy szállásra való visszavonulás gyakorlata. Még a mai ázsiai pásztorkodó népeknél is fellelhetjük e két időpont jelentőségét, s az évkezdés itt a közelmúltban is tavasszal vagy ősszel volt.
E két időpont különben a kazároknál is olyan jelentős volt, hogy a korabeli szűkszavú források is megemlékeznek erről.
Ibn Ruszta jegyezte fel a kazárokról: „A főváros népe télen ebben a két városban lakik. Amikor pedig eljönnek a tavaszi napok, délre a pusztaságba mennek s egészen a tél beálltáig ott maradnak.”
Az úgynevezett kazár–zsidó levelezésben: „Nisan hónapjától kezdve kimegyünk – én és a kapitányaim és a szolgáim elindulunk… A Kisliw hó végén a felajánlás ünnepének napjaiban visszatérünk a városba.”*
A magyarokról szóló hasonló tudósításokat történetíróink már sokszor elemezték. A IX. századi arab–perzsa források megírják a magyarokról, hogy a fűvel és termékenységgel együtt vándorolnak, télvíz idején a folyókhoz húzódnak és a telet a folyópartokon töltik halászva. Ibn Ruszta írja a magyarokról: „Amikor eljönnek a téli hónapok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyhez éppen közelebb van, s ott marad télre és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik.”*
A honfoglaló magyarságnál még az új hazába való költözés után is fennmaradt a szállásváltó legeltetés.* László és Kálmán Király törvényei s a XII. századi leírások is szólnak erről. (Anonymus is azt írja krónikájában, hogy Árpád és kísérete áprilistól októberig Csepel szigetén tartózkodott, itt legeltették az elcsigázott lovakat, azután hódító hadjáratra indultak.)* E tények azonban közismertek, úgyhogy itt bővebben nem kell kitérni erre.
Az összehasonlító adatok nyomán feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyarság életében is az ősz és a tavasz – e két forduló – fontos szerepet játszott, s legfontosabb időszaki ünnepeik őszre vagy tavaszra eshettek. Ennek ellenére elképzelhető egy téli ünnepi periódus is, mely a leghosszabb éjszakák idejére esett, s lehet, hogy még mai hazájukba való érkezésük előtt megismerkedtek a télközépi ünnepkör Iránban, illetőleg Bizáncban szokásos formáival is, melyeknek kisugárzása igen jelentős volt.
Néhány véletlenül ránk maradt tudósítás rávilágít az ünnep és a hozzá fűződő képzetek elterjedési lehetőségeire. A XI. század elején pl. al-Biruni beszámol a chorezmi keresztények Kalandasz-ünnepéről. Mint írja, ezen a napon a keresztények fiai összegyűlnek, végigjárják a házakat és meghatározott dallamra magas hangon azt kiáltják: kalandasz, kalandasz. Ezért minden házban valami ételt és egy csésze bort kapnak. Leírja azt is, hogy a szokás gyakorlói ezt a görög újévvel hozták kapcsolatba;* mások az áriánusok felett aratott győzelem emlékünnepének mondották. Látjuk tehát, hogy a Kalendae Januariae ünnepkörének elterjedése milyen nagy volt.
Róheim Géza és kívüle még számos magyar kutató felvetette azt a kérdést, hogy a téli és tavaszi fordulópontok megünneplésének vannak-e jellegzetes etnikus jegyei a magyarságnál. A tavaszi fordulónapok közül Szent György napja látszik különösen jelentősnek; ennek hazai hiedelmei és gyakorlata azonban szervesen kapcsolódnak a kelet-európai hagyományhoz. Mint Róheim írja: „Ezek szerint Frazer elméletének helytálló volta, aki először mutatott rá a kelet-európai és a római ünnep azonosságára, kétségbevonhatatlan. Nehezebb az azonosság históriai magyarázata. Lévén a naptár maga latin eredetű, legegyszerűbbnek látszik az a feltevés, hogy az ünnep Kelet-Európa gyarmatosításával függ össze és Róma hatalmának terjedését tükrözi. Igaz, hogy olyan pásztornépeknél is megtalálhatjuk, akik messze északra élnek a legszélsőbb római „limesektől”, de ezek utóvégre déli szomszédjaiktól is átvehették az ünnepet. Mindazonáltal az ünnepnek van néhány jellegzetes vonása, melyet Rómában hiába keresünk. Ez, meg az Európán kívüli analógiák valószínűvé teszik, hogy a római Palilia. csak egy a sok közül, és hogy itt az indogermán pásztornép tavaszi évkezdő napja maradt fenn, Rómában éppúgy, mint Kelet-Európában.”*
Dramatikus szokások különben hazánkban nem fűződnek a hiedelmekben oly gazdag naphoz.
Az őszi jeles napok közül Kisasszonynapja, Mihály, Dömötör, mindenszentek és a téli fordulónap, Márton napja más és más vonásokat őriztek meg régi határnap-jellegükből. Ezek a vonások azonban a környező népeknél is megtalálhatók, és a speciális „magyar” jellegzetességek, amennyiben ilyenek voltak, teljesen egybeolvadtak más kelet-európai népeknek a hasonló gazdasági körülményekből származó szokásaival. Szent György és Márton napja a XIV. századi magyarországi krónikában is határnapként szerepel: „data toeuga a festo Sancti Martini usque ad festum Sancti Georgii.”*
Péterffy Sacra Concilia című művében is utal a Márton nap nagy jelentőségére hazánkban. Mellettük begyökeresedett a négy kántorböjt (quatuor tempora) időpontjának fontossága is. A keresztény ünnepek rendjét hazánkban a szabolcsi zsinat szabályozta: a György nap és Márton nap már ekkor is a jelentős ünnepek közé tartozott.*
Martin P. Nilsson a primitív időszámításról szóló monográfiájában (Grimm nyomán) mint érdekességet említi, hogy a magyar az egyetlen európai nyelv, melyben a nemzeti nyelvű hónapnevek kizárólag egyházi vonatkozásúak. („Only the Hungarian months are entirely named after ecclesiastical festivals.”)*
A finnugor és az altaji népek hónapnevei részben az éghajlati változásokra, részben természeti jelenségekre vagy gazdasági munkákra utalnak. A vogul (manysi) év a múlt században gyakran ősszel (szeptember-október) kezdődött; Vogul hónapnevek például: kis őszi vadászhónap, nagy őszi vadászhónap vagy a csupasz fák hónapja, hótalphónap, az olvadó hó hónapja, a víziszárnyas hónapja, a jávorszarvas futásának hónapja.*
A csuvasoknak tizenhárom hónapja volt, és ilyen nevek fordultak elő: áldozatbemutató hónap, nagy mélyhónap, tavaszi hó, szabad hónap, a vetés hava, a lányok hava, széna-hónap, sarló-hónap, kender-hónap, cséplőhónap stb.*
Hasonló típusú hónapneveket találunk az indogermán európai népeknél is, ahol a latin eredetű elnevezések mellett népi használatban – de gyakran az irodalmi nyelvben is – fennmaradtak a hasonló jellegű megjelölések. Miért hiányoznak ezek teljesen a magyar nyelvből?
Erre vonatkozólag többféle magyarázatot is felvethetünk. Az egyik (ami nem valószínű), hogy a magyarságnak nem voltak hónapnevei, esetleg csak egész periódusokat (évszakokat) jelölő nevei. A másik, hogy a magyarság régi hónapnevei éppúgy, mint más népeknél, az éghajlati változásokra, a flóra és fauna változásaira utaltak és érvényüket vesztették az új hazában, ahol az eltérő éghajlati viszonyokhoz új gazdasági körülmények is járultak. Az évszakok változása természetesen ugyanaz maradt, de egyes természeti jelenségek itt más időpontban jelentkeztek, mint régi hazájukban. Lehetséges az is, hogy a magyarság, mikor a kazár birodalom keretébe tartozott, az ott használatos időszámítást fogadta el; hiszen például közös harci vállalkozások időpontjának megállapítása nem lehetséges az időszámításra vonatkozó közös megállapodás nélkül. (A kazár időszámításról pontos adataink nincsenek, de nem lehetetlen, hogy a fejedelem és közvetlen környezete a zsidó hónapneveket használta. Ha a magyarság is ismerte és használta a kazár birodalomban szokásos hónapneveket, ezek a kereszténység felvétele után használhatatlanná váltak számukra.)
Finnugor rokonnépeinknél általában hold-hónapokat találunk beiktatott hónappal, mely a holdhónapok kiegyenlítését szolgálta. Így jött létre a tizenhárom hónapos év, melynek kezdete tavaszra vagy őszre esik. Feltehetőleg ilyesfajta időszámítása volt eredetileg a magyaroknak is.
A latin hónapnevek jóformán az első írásos emlékekkel együtt feltűnnek a magyarságnál.* A magyar hónapneveket a XV. századtól követhetjük nyomon. Használatuk következetes, csak a júliustól októberig tartó periódusnál mutatkoznak eltérések a XV–XVI. században:
Január: Boldogasszony hava; Február: Böjtelő; Március: Böjtmás; Április: Szent György; Május: Pünkösd; Június: Szent Iván; Július: Szent Jakab vagy Nagyboldogasszony; Augusztus: Kisasszony vagy Nagyboldogasszony; Szeptember: Szent Mihály vagy Kisasszony; Október: Mindszent vagy Szent Mihály; November: Szent András; December: Karácsony hava.*
A „nem egyházi” magyar hónapnevek hiánya már Sylvester Jánosnak is feltűnt, aki 1539-ben írt magyar nyelvtanában magyarosította a hónapneveket. Többféle lehetőséget is említ, Az egyik ilyenfajta képzés lenne: télelő, tél más, tél harmad, tavasz elő, tavasz másod, tavasz harmad stb. A második lehetőség a hónapok sorszámnévvel való megjelölése: első hó, másod hó stb. – Végül neveket is ad a hónapoknak. A tudatos névválasztás az időjáráshoz és a termeléshez, a mezőgazdasági munkákhoz igazodik. Így jön létre a következő sorozat:
Fű hó (főhó) vagy erős hó; Fagy hó; Fű hegy; Kinyíló hó; Elő gyümölcsű hó; kaszáló hó; Hév hó vagy arató hó; Szőlőízlelő hó; Szőlőszedő hó; Borvető hó; Borlátogató hó; Víganlakó hó.*
Uno Harva 1938-ban tartott akadémiai előadásában foglalkozott a finnugor népek időszámításával.* Szerinte is e népek valamikor a holdhónapokat vették figyelembe. A XVI-XVII. századi népies finn időszámítás már az indoeurópai népek hatását mutatja. Finnországban még a XVI. században is tizenhárom hónapos elszámolási év volt, és minden hónap négy hétig tartott. (De emellett használták a tizenkét hónapos naptárt is.) A második elszámolási félév ősszel, körülbelül októberben kezdődött.
Az évkezdés Harva szerint is régi időktől fogva ősszel volt. Szerinte a finnek is ismerték a beiktatott tizenkét napot, mely régen mindenszentektől számítódott. Még ma is ugyanezzel a szóval jelölik a karácsonytól vízkeresztig tartó tizenkét napot. Ezek a napok az év tizenkét hónapja időjárásjelzőjéül is szolgáltak. (Ez azonban nem tartható ősi finn jelenségnek.)
Megjegyzi Harva azt is, hogy a pásztorkodó népeknél az év kezdetét gyakran attól a hónaptól számították, mikor az állatok szaporodása bekövetkezett. – Végezetül felveti azt a kérdést, hogy ismerték-e a régi finnek a téli és nyári napfordulót, illetve a napéjegyenlőségeket. Harva lehetségesnek tartja ezt; az arktikus népeknél ugyanis – mint erre már utaltunk – a téli napfordulónak jelentős szerepe van az időszámításban.
A hétről és a hét napjainak magyar elnevezéseiről valamivel többet tudunk felderíteni, ez azonban már nem tartozik e tanulmány keretébe.* Végső eredményképpen megállapíthatjuk, hogy a magyarság régi időszámításából néhány eredeti elnevezésen kívül (vasárnap, hétfő) nagyon kevés emlék maradt meg. A kereszténység felvételével együtt a magyarság teljesen átvette az európai népek időszámítását is; néhány ünnepnév azonban, mint pl. a vízkereszt neve a görög egyház egykori befolyásának emlékét őrizte meg.
A napszakok neveivel nyelvészeink közül Kispál Magdolna foglalkozott.* (Érdekes, hogy a finnugor népek javarésze a „nap” (dies) fogalmat az „éj” szóval jelöli; ugyanez a helyzet az indogermán népek többségénél is. A magyarhoz hasonlóan a „nap” megjelölést használta azonban pl. néhány indián törzs.)*