Az ünnepek

Középkori krónikáink adatai – A sámán színjátszás

1.

 

Forrásaink tehát a kereszténység felvétele előtti időkből a magyarok időszámításáról, ünnepeik időpontjáról nem sokat árulnak el. Az ünneplés módjára, formáira azonban már következtethetünk középkori krónikáinkból. Ezek az adatok közismertek, csak emlékeztetőül hívjuk fel rájuk a figyelmet.

Anonymus többször említ alkalmi, győzelmi ünnepeket. Az ünneplés középpontjában a közös lakoma elfogyasztása, az áldomás áll: „…et more paganismo fecerunt aldumas et gaudium adnuntiantibus diversa doha presentaverunt.” [Pogány módra áldomást csaptak és azoknak, kik az örömhírt hozták, különféle ajándékokat adtak. Árpád vezér és főemberei a vígságnak ilyen okáért egy egész héten át ünnepet ülve úgy lakmároztak, s majdnem minden nap megittasodtak.]*

Az áldomáshoz járult az állatáldozat, mégpedig első sorban a fehér ló feláldozása, mely még a múlt században az obi-uguroknál is (ahol a ló nehezen megszerezhető volt) a legelőkelőbb, legértékesebb áldozati állatnak számított.* Ismét Anonymusnál olvashatjuk: „…in eodem loco more paganismo occiso equo pinguissimo magnum aldumas fecerunt.” [Mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csaptak.]*

Az emberi élet nagy ünnepeit, a születést és lakodalmat, a lakomákon kívül versenyjátékokkal is ünnepelték. Mikor Árpád fia, Zoltán megszületett, a krónikás szerint játszottak az ifjak: „…et eodem anno dux Arpad genuit filium nomine Zulta et factum est gaudium magnum inter Hungaros et dux et sui nobiles per plurimos dies faciebant convivia magna, iuvenesque eorum ludebant ante faciem ducis et suorum nobilium sicut agni oviura ante arietes.” [Abban az esztendőben született Árpád vezérnek Zolta nevű fia. És lett nagy öröm a magyarok között. A vezér és nemesei számos napon át nagy vendégséget tartottak, ifjaik pedig ott játszottak a vezérnek meg nemeseinek színe előtt, mint a juhok bárányai a kosok előtt.]*

Zoltán herceg esküvőjét a krónikás szerint ismét játékkal ünnepelték: „Dux vero Arpad et omnes sui primates celebrantes nuptias magna fecerunt convivia et fere cottidie comedabant nuptialiter cum diversis militibus circumiacentium regnorum et iuvenes eorum ludebant ante faciem ducis et suorum nobilium.” [Árpád vezér, valamint minden főembere menyegzőt ülve nagy lakomát csapott és majdnem napról napra – menyegzői szokás szerint – együtt vendégeskedett a köröskörül elterülő országok vitézeivel. Ifjaik meg ott játszottak a vezér és nemesei színe előtt.]*

Ilyenkor hősi énekeket énekeltek, illetve első személyes énekeket mondottak hőstetteikről. (unusquisque laudebat seipsum de sua victoria; – inti capitanei VII. de se ipsis cantilenas componentes…)* – Zenéről, énekmondókról is szólnak a krónikák: éppúgy harci játékokról, lovasjátékokról, íjas-, nyilasversenyről is: „…in palatio Attile regis collateraliter sedendo et omes simphonias atque dulces Bonos cythararum et fistularum cum omnibus cantibus ioculatorum habebant ante se … – fere cottidie super dextrarios suos sedendo cum clipeis et lanceis maximum turnamentum feciebant (sic) et alii iuvenes more paganismo cum arcubus et sagittis ludebant, stb. [Ott lakomáztak minden nap nagy vígan Attila király palotájában egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok, meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő országok összes javát az isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jutott vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokot ajándékozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá és ujjongva vele mulatozott…Közben majdnem minden nap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak, másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas, nyilas játékot játszottak.]*

A krónikás adatainak hitelességét kétségbevonni nincs okunk, hiszen feltehetőleg az ünneplés hasonló módjai még az ő idejében is szokásosak voltak (kivéve a lóáldozatot, melynek emléke viszont nagyon is élő lehetett). De ezen túl is, az ázsiai lótartó népek közösségi ünnepeinek középpontjában még a múlt században is ugyanezek a mozzanatok állottak: a közös lakomázás, a fehér ló ünnepélyes feláldozása, a versenyszerű harci játékok, valamint a hősi énekek. Sőt egyenesen meglepő, hogy ezek a modern leírások mennyire szó szerint egyeznek a magyar középkori krónikák által leírt ünnepi formákkal.

Az ünneplés leírását tehát Anonymusnál és más krónikákban hitelesnek fogadhatjuk el. Ezek azonban alkalmi, győzelmi ünnepekre s az emberi élet ünnepeire (születés, lakodalom, halál) vonatkoznak és nem a természet változásához kötött időszaki ünnepekre.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyesfajta ünnepei a magyarságnak nem voltak. A krónikások azonban keresztény történetírók voltak már, „történeti” eseményekről számoltak be, s nem a régi magyarság életmódját akarták megörökíteni (mellesleg nem is lehetett szándékukban az ünneplés „pogány” mozzanatainál hosszabban időzni, márpedig a régi magyarság időszaki ünnepei kétségkívül ilyeneket tartalmaztak).

 

2.

 

Mint láttuk, Anonymus krónikájában több helyütt is említette az ifjak játékát. Egyszer kifejezetten megemlíti, hogy harci játékokra gondol, másutt pedig egyszerűen játékról szól. (Iuvenes cum arcuhus et sagittis ludebant – ludebant sicut agai ovium ante arietes – ludebant ante faciem ducis et suorum nobilium.)

A játék (ludus) a hazai értelmezésben még sokáig jelent harci játékot épp úgy, mint bármiféle látványosságot, előadást. Így írja még a XVI. században is Heltai Mátyás királyról, Bonfini után: „…czináltatott vele drága kölczéggel állásokat, melyeken meg iátzác szép iátékokat” …„szép iátékokat játszadoznac vele,. Sok hegedésec, lantosoc, és egyéb vígság tövéc valónak ott. Másfelől torniroc és jeles öklelésec lesznec vala.”* Comenius még a XVII. században is a színpadot játék-néző helynek nevezi.

Forrásaink a XV. századot megelőző időben emlegetnek tehát játékokat, főként harci játékokat, lovagjátékokat. Szólnak hősi énekeket éneklő dalnokokról. Említik a mulattatók, zenészek, színészek különféle típusait, és közvetetten az általuk előadott műsorra is utalnak.* Emlegetik a források a táncot is, tiltják a templomban a temetőben és az ünnepnapokon való táncolást. Utalnak a pogány magyarság vallásos szertartásaira, a lóáldozatra, az ünnepi tűzre és ezen túl a táltosoknak, bűbájosoknak, „mágusoknak”, „jósoknak” és egyéb névvel nevezett pogány papi személyeknek szerepére is. Azonban nem utalnak közvetlenül a közösségi ünneplés mimikusan, esetleg álarcban, jelmezben előadott dramatikus mozzanataira.

Méltán lehetne erre mondani, hogy a játékra, táncra, mulattatókra való utalásokban ez az értelem is bennfoglaltatik. Azonban forrásainknak ez a szűkszavúsága mégis feltűnő, ha összehasonlítjuk őket a környező szláv, germán forrásoknak az ünneplésre (különösen az időszaki ünnepekre, pl. a téli ünnepkör állatalakoskodásaira) vonatkozó utalásaival ugyanezekből a századokból, ahol a mimikus és alakoskodó mozzanatokra sokkal félreérthetetlenebbül utalnak. Így hát a néprajzi párhuzamokra vagyunk utalva, ha a Magyarországon való megtelepedés első századainak dramatikus szokásait próbáljuk rekonstruálni.

Hont Ferenc az Eltűnt magyar színjáték c. könyvében igen érdekesen elemezte a honfoglalástól a mohácsi vészig tartó időszaknak a színjátszásra vonatkozó emlékeit. Éppen a közösségi, dramatikus mozzanatokra való utalás hiányossága késztette úgy látszik arra, hogy különös figyelmet szenteljen az egyszemélyes előadásnak, az általa „táltos színjátszásnak” nevezett kategóriának.

A sámán tevékenységében a külföldi kutatók is (az etnológus Éliade* éppúgy mint a színháztörténész Niessen )* a színjátszás elemeit fedezik fel. A sámán egyedül vagy segédeivel színszerűen megjátssza utazását, a szellemekkel való találkozását stb.

A sámán ruházatát és kellékeit is szívesen hasonlítják a színjátszás kosztümjéhez, kellékeihez. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a pogány magyarok egykori „sámánjainak” szertartásaiban is voltak ilyesfajta színjátékszerű mozzanatok. (Hiszen a samanizmusnak nevezett vallási kategória régebbi és új formáiban egyaránt rátalálunk ezekre.) Csakhogy ez nem visz sokkal közelebb a mi kérdésünk megoldásához.

A sámán szerepe ugyanis éppen az időszaki közösségi – családi, nemzetségi, törzsi – ünnepeknél nem látszik különösen jelentősnek. Ezeknek az ünnepeknek fő mozzanata a samanizmust ismerő népeknél általában az áldozatbemutatás. Csernyecov, Lewitzky,* Wilhelm Schmidt és mindazok, akik ilyen formában egyáltalán felvetették ezt a kérdést, úgy találják, hogy a sámán szerepe e közösségi ünnepekben nem jelentős, az esetek többségében még az áldozat bemutatása sem az ő feladata. Ezeknél az ünnepeknél a családfő, nemzetségfő vagy egyszerűen az öregebb, tekintélyesebb férfiak (esetleg az idősebb asszonyok) játsszák a vezető szerepet. „Az áldozat bemutatója mindig a nagy család feje volt, akár a szűkebb nagy családban történik ez, akár pedig az egész nép életéért s jólétéért mutatták be” – írja László Gyula.* Csernyecov Budapesten tartott előadásában (1958) megemlítette, hogy a vogul medveünnepeken a sámán épp olyan egyszerű vendégként vesz részt, mint a közösség bármely tagja. Karjalainen szerint az ugor népeknél az áldozatbemutatás általában nem a sámán feladata volt.* Ő utal arra is, hogy egyes kutatók az áldozatbemutatót és a sámánt egy és ugyanazon alaknak vélik, más adatok viszont ennek teljesen ellentmondanak. „Die Ansicht von der Identität des jurgischen Opferpriesters und des Zauberers oder Schamanen ist jedoch meines Erachtens in so allgemeiner Form geäussert nicht richtig.”* Karjalainen szerint az áldozatbemutató és a sámán két különböző funkciót tölt be, bár helyenként a sámán is bemutatja az áldozatot.

Mircea Éliade szerint a sámán feladata főként a mágikus védekezés, tehát a gyógyítás, a lélek visszaszerzése, a halott elkísérése túlvilági útjára.* – Kai Donner szerint a sámán Szibériában nem áldozópap, nem tartozik az ő feladatkörébe, hogy őrködjék a meghatározott időponthoz fűződő, a vizek, az erdő és a család isteneinek bemutatott áldozatoknál.*

Hasonló kép alakul ki, ha a samanizmus formáit az altaji népeknél vizsgáljuk. Radloff kifejezetten állítja, hogy az altaji sámánnak nincs szerepe az emberi életpálya ünnepeinél: a születésnél, házasságnál és temetésnél.* – Wilhelm Schmidt szerint az általa „elsődlegesnek” nevezett pásztornépeknél a sámánok az ég-istennek bemutatott áldozatoknál szerepet nem játszanak: „Priesterartige Mittler zum Jenseits, an erster übberragender Stelle zum Höchsten Himmelswesen ist bei den primeren Hirtenvölkern das Familien oder Geschlechts-Haupt.”* Az általa „másodlagosnak” nevezett pásztornépeknél már más a helyzet, a jakutoknál és burjátoknál pedig a sámánnak a közösségi funkciók ellátásában is szerepe van. Ugyanígy nyilatkozik Roux is.*

Nem áll szándékunkban e kérdésnél hosszabban elidőzni. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a családok, nemzetségek időszaki ünnepeinél a sámánnak vezető szerepe nincs, a sámán tevékenysége nem ezeken az alkalmakon lép előtérbe. A sámánt tekinthetjük „előadónak”, aki a szertartásban résztvevő „nézők” előtt játszik, de nem a közösségi ünnepek rendezőjének. Feladata elsősorban a szellemekkel való érintkezés és az ezzel kapcsolatos funkciók (például a gyógyítás), ez azonban egyéni és nem kollektív tevékenység, extatikus állapotát a nézők áhítattal szemlélik, de a révülésnek nem részesei.

Persze a sámán-funkciók specializálódásának pontos fokát a honfoglaló magyarságnál csak elméleti úton közelíthetnők meg. Azt vélem azonban, hogy a kisebb közösségeknek az év forgásához kötött, főként termékenység-varázsló jellegű ünnepségein, melyek körülbelül megfelelnek a mai falusi közösségek ünnepi szokásainak, nem sok szerepe lehetett a sámánnak, bár elképzelhető, hogy a nagyobb közösségek jelentősebb ünnepein, pl. a törzsi ünnepeken a specializálódott áldozat-bemutatóknak és más szakrális funkciót betöltő személyeknek is szerepe lehetett. Hasonló jelenségre sok népnél utalhatunk a történeti múltban és még a jelenben is, amikor párhuzamosan játszódnak le a hivatásos papi személyek által végbevitt ceremóniák, s amellett a kisebb közösségek is elvégzik a maguk laikus ünnepi rítusait. Egy bizonyos: a mai magyar népi kultúrában azoknak a személyeknek, akiknek természet feletti erőt tulajdonítanak: a táltosnak, halottlátónak, nézőnek, javasnak stb. semmi funkciója nincs a jeles napok ünnepi szokásaiban. Tevékenységük fő területei itt is a védekezés, a gyógyítás, az elhunytakkal való érintkezés, esetleg a jóslás és rontás is; viszont a jeles napokhoz fűződő ünnepi szokásokban a közösség minden egyes tagja cselekvően részt vesz, vagy a családfő, esetleg felesége visz fontos szerepet, vagy pedig a legények többé-kevésbé szervezett korcsoportja. (E kérdésről azonban a továbbiakban még szólunk.)

 

Korcsoportok, avatás

 

Mint láttuk, Anonymus több ízben hivatkozik az ifjak játékaira. Ennek nyomán felmerülhet az a kérdés, hogy vajon a honfoglaló magyarságnál létezett-e a törzsi, nemzetségi szervezeten belül korcsoportok szerinti szervezett megoszlás is, külön szabályozott csoportot alkottak-e az ifjak s a nős emberek, és voltak-e a felnőtt korba való átlépésnek, az avatásnak kialakult formái. Ez a kérdés annyival is érdekesebb számunkra, minthogy a dramatikus szokások kialakulásának egyik fő alkalmát szinte minden világrészben éppen az ifjúság avató szertartásai adják. A legújabb kutatás az indogermán népeknél is a felnőtté avatás egyre több emlékét fedezi fel; csupán a finnugor és altaji népeknél nem körvonalazódott világosan a felnőtté avatás szerepe és jelentősége.

E kérdés a magyar dramatikus szokások modern formáival kapcsolatban is felmerült már. Ünnepi népszokásaink gyakran fűződnek legényavatáshoz, amelynek lehet kapcsolata a regöléssel, a farsanggal, az aprószenteknapi korbácsolással, a pünkösdi szokásokkal stb. Az újabbkori adatok azonban nem adnak választ arra a kérdésre, hogy ismerték-e a honfoglaló magyarok a felnőttkorba való átlépés ünnepi (esetleg dramatikus) formáit, vagy pedig ezek a mozzanatok az indogermán népektől az ünnepi szokásokkal együtt kerültek át hozzánk.

Az avatás és az ünnepi szokások kapcsolatával különösen Róheim Géza foglalkozott, hiszen a természeti népek körében szerzett tapasztalatai arra intették, hogy a magyarságnál is keressen hasonló mozzanatokat. A téli napforduló ünnepkörénél írja: „Évfordulóra születik tehát a termékenység istene, akinek rítusa egy pubertás szertartás…Ez volna tehát a ,Haj regő, rejtem' (haj, extázisban vagyok), a regösök legényavatása, a leszálló (megszülető) isten és a párok összeregölése. Más szóval azt hisszük, hogy az indogermán népeknél az évkezdet volt az avatási szertartások, termékenységet hozó varázslatok időpontja, és bika meg más állati maszkokban fellépő alakoskodók e szertartások szerepvivői. – Ez az avatási ünnep az ifjak halálát és feltámadását, talán az év istenének születését is ábrázolta és valószínű egybe esett a többé-kevésbé tartós nemi kapcsolatok megkötésének időpontjával. A magyar népszokás itt ismét csak a kelet-európai kultúrkör egységes típusát mutatja és arra vall, hogy a nyelvrokonság szerepét az etnológiai kapcsolatok megítélésénél nem szabad túlbecsülni.”*

Ez a gondolat azonban többször ismétlődik Róheimnél. A húsvéti tavaszi ünnep ősi magját is a férfivá avatással hozza kapcsolatba,* a pünkösdi szokásokat is.* Arra a kérdésre azonban, hogy miképpen fűződhet egyazon intézmény három különböző időponthoz, illetőleg három egymástól jól megkülönböztethető szokáskörhöz, nem tér ki, nem is utal e problémára.

Viski Károly is többször utal a férfivé avatás szertartásának emlékeire az aprószenteknapi korbácsolással,* a pünkösddel kapcsolatban.*

Az újabbkori legényélettel és legényszokásokkal (legényavatással, legénybíró választással) főként Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos foglalkozott.* Mindketten említik az avatásnál a természeti népeknél is sokszor megfigyelt mozzanatokat: az erő- és ügyességpróbákat, a fájdalom elviselésének, a titoktartásnak, szótlanságnak kritériumát. Richter M. István* és Khin Antal* viszont inkább az avatásnak a céh-szokásokkal és a polgári legénytársaságokkal való összefüggését hangsúlyozzák.

E kérdésben az etnológiai párhuzamok sem adnak döntő segítséget. A finnugor és altaji népekről szóló leírások csak kevéssé érintik ezt a problémát. A különböző korcsoportok természetesen itt is más és más szerepet játszanak a közösség gazdasági és társadalmi életében, de a korcsoportokba való átmenet, különösen a felnőtté avatás ünnepi rítusai más népekhez viszonyítva csak jelentéktelen szerepet játszanak. Éliade szerint pl. Szibéria népeinél és Belső-Ázsiában az egyik korcsoportból a másikba való átlépésnél nem szerepelnek avatási szertartások, viszont a sámán-avatást rokon jelenségnek fogja fel a férfivé avatással, illetőleg a titkos társaságokba való beavatással.*

Más feljegyzések utalnak a nem és kor szerinti megoszlás szerepére a gazdasági életben és az ünnepi szertartásokban is, de különösebb avató „átmeneti rítusokról” nem emlékeznek meg. Csernyecov pl. megemlíti, hogy az obi-ugoroknál bizonyos ünnepi szertartásokat csak idősebbek végezhettek, fiatalok nem is vehettek ezen részt.* Wolfgang Steinitz is utal arra, hogy az osztják rokonsági elnevezések fiatalabb és idősebb rokonokat más és más névvel illetik, tehát egy-egy generációba tartozó férfi, illetőleg női rokonok megnevezésére használnak közös kifejezést.*

Bleichsteiner igen érdekes tanulmányban foglalkozik a kaukázusi népeknél feltűnő korcsoport beosztással.* Az iráni eredetű vagy iráni hatás alatt álló népeknél a korcsoport szerinti megoszlás jelentősége kétségtelen.* Azonban szerinte a türk népeknél is fellelhetők a nőtlen legények és idősebb házasemberek közötti elkülönülés jegyei, s egyes kutatók szerint a türk név is eredetileg a fiatal harcosokat jelentette. A türkméneknél a házasok és a fiatal nőtlen férfiak külön is laktak.

K. L. Zadühina is foglalkozott a korcsoportok kérdésével Közép-Ázsia népeinél.* (E kérdést a szovjet tudományban először Tolsztov vetette fel.) A korcsoportoknak ma már csak csökevényei léteznek e népeknél. Így pl. az Amu-Darja deltájában lakó üzbégeknél a katalar kifejezés azt jelenti, hogy egy csoport tagjai hozzávetőleg egykorúak, együtt játszottak gyermekkorukban, együtt nőttek fel. (Hasonló értelmű megjelölést a tadzsikoknál is találunk.) Az üzbégeknél négy ilyen csoport szerepel: a gyermekeké, ifjaké, felnőtteké, öregeké. Az egyes korcsoporthoz tartozók pl. közös házépítésben vesznek részt. A korcsoportok elkülönülése az ünneplésnél is szembeszökő; a jelenlevők mindig koruknak megfelelő sorrendben ülnek. Az egyes korcsoportból a másikba való átlépés megnyilvánul az öltözködés, a hajviselet változásában is.

A korcsoportok elkülönülése, gazdasági-társadalmi szerepe a magyar falu életében szinte napjainkig jól megfigyelhető még. A parasztélet rendje minden korcsoport kötelességeit és jogait szabályozta; az öltözködés és a társadalmi érintkezés formáit iratlap törvények szabták meg. A legényavatás a XIX. században országosan ismert jelenség és ma is megtalálható még sokhelyütt. Az avatásról azonban régi adatunk nincsen, s a történeti források nyomán ez a kérdés még aligha mélyíthető el. A korcsoportok szerepére az ünnepi szertartásoknál a pünkösdi királyválasztás, valamint a komálás, mátkálás történetileg is dokumentált szokásai utalnak halványan.

 

Maszkok

1.

 

Hasonlóképpen nincs konkrét adatunk arról sem, hogy milyen mértékben használtak a honfoglaló magyarok ünnepi szertartásaiknál álarcokat, és hogy megtelepedésük után a földművelő indogermán népeknek az év változásához kötött maszkos alakoskodásait milyen időben és mértékben fogadták el, vették át.

Közvetlen adatok hiányában itt is a néprajzi párhuzamokhoz kell folyamodni; a szibériai és belső-ázsiai népek maszkviseléséről azonban nincs áttekinthető képünk (kivéve a. tibeti és mongóliai maszkos ünnepi táncokat, amelyeknek igen nagy irodalma van). Míg Kelet-Délkelet-Ázsia népeinek általában fejlett maszk-kultúrája van, és az arktikus népek közül is több igen érdekes maszkokkal rendelkezik, addig a finnugor és altaji népek jelentős részénél az álarc csak alárendelt szerepet játszik vagy pedig nem is használnak álarcot. (Mindenesetre már itt megjegyezzük, hogy legközelebbi nyelvrokonainak, az obi-ugorok a múlt században alakoskodásaik néhány csoportjánál rendszeresen használtak maszkot.)

Egy kérdés van, mellyel a kutatás aránylag sokat foglalkozott; ez a sámán-öltözet és fejdísz maszk-jellege. A hazai kutatók közül elsősorban Diószegi Vilmosra hivatkozhatunk. Mióta a Néprajzi Múzeum sámán-archívuma elkészült, azóta már a sámán-fejdísz összehasonlító vizsgálatára valóban tudományos lehetőség nyílt. Diószegi maga is többször értekezett e fejdíszről és tartozékairól: a madártollról; szarvról.*

Uno Harva is foglalkozott a sámán-fejdísz kérdésével.* Harva lehetségesnek tartja, hogy az egész sámán-öltözet álöltözetből alakult ki, mely a sámánt védi, vagy amelynek segítségével a szellemeket távoltaraja az emberektől. A goldok sámánja pl. – mikor a halottak lelkét vezeti – bekormozza arcát, hogy a halottak birodalmában a szellemek ne ismerjék meg. Harva azt is lehetségesnek tartja, hogy a sámán-kosztüm az állatokat utánzó maszkokkal áll kapcsolatban; a sámánfejdíszen levő agancsok, madártollak legalábbis erre engednek következtetni.

Hasonló nézeten van Éliade is.* Szerinte Szibériában, Észak-Ázsiában a századforduló körül valódi sámán-maszkok csak ritkán fordultak elő (még olyan népeknél is hiányoztak, melyek a halottkultuszban használtak maszkokat). A burját sámán régen ijesztő maszkot hordott, ez azonban századunkban már eltűnt; valódi álarcot hordtak a fekete tatárok sámánjai is. Ahol valódi álarc nincs, ott is szokásos a sámán arcának bekormozása. Gyakran kendővel, állatbőrrel takarja le arcát a sámán (mint megjegyzik, ezzel a révülést, a koncentrációt segítik elő). Érdekes módon néha nem az arcot fedi az álarc, hanem a sámán-homlokszalag ölt emberi arc jelleget. (Ez Diószegi nézete szerint talán olyan népek sámán-öltözékében fejlődött ki, melyek valódi álarcot is ismertek, s a sámán-homlokszalag és az álarc összekapcsolódásából állott elő ez az átmeneti forma.)*

Hasonlóan változatos képet kapunk akkor is, ha azt vizsgáljuk, hogy a szibériai, belső-ázsiai népek nemzetségi, törzsi, családi ünnepeik alkalmából használnak-e álarcot. A finnugor és altaji népek mai maszkhasználata nyomán csaknem lehetetlen törvényszerűségeket megállapítani, mert jelenleg azonos nyelvű és kultúrájú, egymás mellett élő csoportok közül az egyik ismeri, használja a maszkot, a másik nem. E jelenséget talán a nyelv- és kultúracsere tényével lehet magyarázni.

Az álarcviselést gazdasági, társadalmi fokhoz vagy etnikus jelleghez kötni eddig még nem sikerült a kutatóknak. Maszkokat a világ minden táján találunk, az őskortól egészen napjainkig. Úgy tűnik, hogy már az emberiség történetének hajnalán is használtak varázs-álarcokat a vadászatnál. A maszkoknak a halottkultuszban való szerepe is a történelemnek általunk ismert legrégibb korszakaiba vezet. Azonban mégis különbséget tehetünk a maszkokat ismerő és a maszkokat különösen nagy mértékben használó népek között.

 

3. Osztják álarc. (Budapest, Néprajzi Múzeum. Franciscy József felv.)

 

Abban általában egyetértenének az etnológusok, hogy a maszkoknak különösen nagy szerepe van ott, ahol az anyajogú társadalmakban titkos férfitársaságok alakulnak, és ezeknek beavatási rítusaiban és egész tevékenységében nagyjelentőségű a fantasztikus, ijesztő álarc. A kezdetleges földművelő népeknél nagy szerepet játszik a maszkos alakoskodás az év forgásához fűződő termékenységi ünnepekben. Koppers szerint jelentős maszk-kultúrák fejlődnek ki a vadász, állattenyésztő és földművelő kultúrák találkozásánál is.*

Ázsiában a maszk nagy szerepet játszik a dél- és kelet-ázsiai földművelő magaskultúrákban, de jelentős szerepe van Tibetben és Mongóliában is, ahol a félelmes, fantasztikus maszkok egész sorát öltötték fel az ünnepek alkalmából.

 

4. Vogul álarc a medveünnepséghez. (Budapest, Néprajzi Múzeum.)

 

A kutatók véleménye megoszlik e maszkok eredetét illetően. Általában úgy tartják, hogy a földművelő kultúrákból a buddhizmussal kerültek Tibetbe és Mongóliába; mások, mint pl. Lucas, Belső-Ázsiában régi mágikus démonűző maszkos szertartásokat tételeznek fel.* A mongóliai lámakolostorok ú. n. cam-táncmaszkjai azonban úgy látszik csak néhány évszázaddal ezelőtt Tibetből kerültek Mongóliába.*

A mongolokról szóló leírások és ábrázolások nyomán azonban régebbi mongol maszkviselésre is szoktak következtetni (többek között kínai ábrázolások, a „kutyafejű tatár” név, Julianus egy megjegyzéséből).

A finnugor népek közül sok használja az álarcot nemcsak a halott-kultusznál és az esküvői szertartásoknál, hanem az időszaki nemzetségi és törzsi ünnepi szertartásoknál is.

 

5. Kumánd álarc a Kodžo szertartáshoz. (Budapest. Néprajzi Múzeum )

 

6. A betlehemezésnél használt bőrből készült álarc. (Kakasd, 1955. Dömötör Tekla felv.)

 

7. A karácsonyi köszöntésnél használt álarc. (Kakasd, 1955. Dömötör Tekla felv.)

 

Az obi-ugorok medveünnepeiknél nyírfahéjból vagy fából készült maszkokat használtak nagy orral, szemmel, piros okkerral festve. Néha szakáll és phallos is járult ehhez. Az elejtett medvét szórakoztató színdarabokban különböző állatalakok léptek fel: daru, bagoly, egér, ló, kutya, nyúl stb.*

Az altaji népek maszkos alakoskodásairól kevés feljegyzés van. Kivétel egy igen érdekes maszkos szertartás, melyet Zelenin 1927-ben „erotikus rítus” címszó alatt ír le. Ez a koratavaszi ünnephez fűződik és a lóáldozattal is kapcsolatos. Az alakoskodók maszkja nyírfakéregből készül, 28 cm. hosszú, 34 cm. széles, neve koča, kodzo. A bajuszt és szemöldököt mókusfarokból készítették. Az alakoskodók felszereléséhez tartozott még egy 77 cm hosszú bot, mely a ló nemiszervét ábrázolja. Az alakoskodók a bot egyik végét lábuk között tartották, másik végével a férfiak hónalját érintették (más leírások szerint combjuk közé dugták a botot). E termékenységi rítus úgylátszik a csődört, a tavaszi termékenység megtestesítőjét utánozta. Hasonló rítust a telutok is ismertek.*

Maszkos alakoskodásokra a paleo-szibériai népeknél, a korjákoknál, aleutoknál is találunk.*

Bleichsteiner többször idézett cikkében igen érdekesen számol be a kaukázusi népek farsangi maszkos alakoskodásairól.* Itt azonban többféle kulturális hatás találkozásáról van szó, és az egyes elemeket még nem lehet világosan megkülönböztetni. Feltehetőleg elsősorban Bizánc és Irán maszkos alakoskodásainak együttes hatásáról van szó.

 

 

8-9. Busó álarcok. (1964. Dömötör Tekla felv.)

 

10. Nyúl-alakoskodó. (Őrtilos. Somogy m. 1963. Dömötör Tekla felv. )

 

2.

 

Ami a magyar adatokat illeti, csak a XV. századtól szólnak bővebben a források maszkos alakoskodásokról; ezekről a Farsang c. fejezetben szólunk.

Maszkot jelentő szavaink közt szerepel az alak, mely jelenthet bábot, bábut is.* (Bornemisza is így használja; a XVI. században személynévként is előfordul.) A XV. századi latin források hazánkban is a larva kifejezést használják. A maskara, álorca csúf ruha megjelöléssel szintén a későbbi fejezetekben foglalkozunk. A XVII. században már gyakran találkozunk az „alakoskodás”, „alakoskodik” kifejezésekkel is.

 

11. Alakoskodásnál használt, fából készült gólyafej. (Szamosszeg, 1961. Dömötör Tekla felv.)

 

Középkori és kora reneszánsz képzőművészeti alkotásokon is találunk maszkábrázolásokat. Érdekes groteszk maszkokat láthatunk pl. a Pannonhalmi Főapátság keresztfolyosójának több maszk-szerűen kiképzett gyámkövén.* A kódexek iniciáléi is gyakran ábrázolnak álarc-szerű groteszk képmásokat. (Pl. az Esztergomban őrzött II. Ulászló Kódex* és a Győri Főszékesegyház ú.n. Zalka Antifonáléja.) Természetesen e képzőművészeti alkotások létrejöttében külföldi mesterek vagy külföldi minták is szerepet játszhattak. A maszkos alakoskodás városi formáira utalnak a Budán készült korai reneszánsz kályhacsempéken szereplő ábrázolások is (vadember, bohóc).*

Újabbkori népszokásaink maszkos alakoskodásaival itt nem foglalkozhatunk részletesen. Fából készült álarcokat hazánkban jelenleg igen ritkán találunk.

 

12. Alakoskodásnál használt lófej. (Szamosszeg 1961. Dömötör Tekla felv.)

 

Faálarcot hordtak a múlt században még a hétfalusiak borica-táncának szereplői. Rendkívül régies, bőrből készült álarcokat használnak a mai napig a Bukovinából Dél-Dunántúlra telepített székelyek. A kakasdiaknál például e bőrmaszkok orra fából készül, a színezésnek is pontosan meghatározott jelentősége van. A maszkok sokszor madárfej jellegűek; a kakasdi maszkok közül is az egyik álarc eredetileg baglyot ábrázolt.*

Ilyen érdekes maszkok a székelyek betlehemes-alakoskodásában még itt-ott megtalálhatók; századunkban azonban álarc helyett általánosabb az arc kormozása, vagy pedig kendővel, rongydarabbal, rossz harisnyával fedik be az arcot. Bolti álarcokat is bőségesen használnak.

 

13. Szalmamedve. (Szügy, Nógrád megye. 1937. Budapest, Néprajzi Múzeum. Gönyei Sándor felv.)

 

Népi alakoskodásaink állatmaszkjaival régebbi tanulmányaimban foglalkoztam már. A történeti adatok átvizsgálása során új részletek nem kerültek elő, ami elég meglepő, ha arra gondolunk, hogy a szomszédos népeknél (pl. a lengyeleknél) milyen gyakran utalnak állatmaszkokra a történeti források. A leggyakrabban előforduló magyar állatmaszkok a ló, medve, kecske és gólya. Elsősorban farsangi alakoskodásokban és fonójátékokban szerepelnek, de megjelenhetnek elvétve Luca-napkor, a téli ünnepkörben, húsvétkor, lakodalmak, disznóölések alkalmából is. A legkedveltebb figura a ló; megjelenési formájában különböző típusokat találunk. Az egyiknél ló és lovas együtt, egy személyben szerepel. A másik formánál a szereplő saját magát álcázza lónak, leplek és állatfej segítségével. A harmadik típusban két egymásnak hátat fordító legényt takarnak le lepellel; az elől levő tartja a ló fejét, a hátulsó a farkát, míg egy harmadik legény a lóra ül. Mindhárom típusnak sok párhuzamát tudjuk felsorolni egész Eurázsiában.*

 

Időszaki ünnepek

1.

 

Említettem már, hogy a földművelő kultúrákban az év változó szakaszainak fordulóit, melyekkel a létfenntartást szolgáló táplálék élete is összefügg, dramatikus szokásokkal összekötött, főként termékenységi rítusokkal ünneplik. De ismernek ilyen időszaki ünnepeket a vadászó-halászó és az állattenyésztő népek is. Ezek az ünnepek az előbbieknél a halak vonulásával, a vadászati időszakokkal kapcsolatosak; a pásztorkodó népeknél a fű kisarjadásához, az állatok szaporodásához, a téli és nyári legelőre való vonuláshoz fűződnek. (Ugyanezek az ünnepek közvetlen kapcsolatban állhattak az őskultusszal és a halottkultusszal is.)

Minthogy a magyarságnál előtörténete során feltehetőleg hasonló ünnepi formák alakulhattak ki, ismét idézünk néhány párhuzamot olyan népek köréből, melyekkel a magyarság valaha kapcsolatban állott, vagy melyeknek a múlt században még jól megfigyelhető életmódjához hasonló lehetett a honfoglaló magyarság egykori életmódja.

Az obi-ugorok időszaki ünnepeire vonatkozó leírások nem egyértelműek; a beszámolók ellentmondásai feltehetőleg az egyes csoportok ünnepeinek valóságos eltérései nyomán jöttek létre.

Karjalainen az obi-ugorok szertartásaiban négy csoportot különböztet meg: az áldozatbemutatást, az eskürítust, a medve-ünnepet és az asszonyok vallásos szokásait.* Az eskü-rítusok nem közösségi, hanem magánjellegű ünnepségek, ezekre tehát itt nem térünk ki.

Az áldozat-bemutatás lehet egyéni vagy lehet a közösség feladata. Az egyéni áldozat-bemutatás nincs időhöz kötve, hanem alkalmi, a közösségi áldozat-bemutatások között azonban vannak periodikusan visszatérők.

A vadászok számára a legfontosabb időszak az ősz, a halászok számára a nyár kezdete. Gondatti szerint a vogulok négy ilyen fő periódust ismertek: tavasszal áldoztak a halászati idény kezdete előtt és végeztével, késő ősszel a vadászat kezdetekor, majd ismét annak végeztével.* Kb. hasonló volt a helyzet az osztjákoknál is.

Az obi-ugorok ünnepi periódusai már a múlt században is gyakran kötődtek a keresztény ünnepek dátumához (Péter nap, Június 29., Pokrov nap, október 1). Más tudósítások azonban nem meghatározott napokról, csak ünnepi periódusokról szólnak; Munkácsi például azt állapítja meg, hogy naptári időponthoz kötött és az ünnepek jellegével bíró szent napokat, illetve áldozati alkalmakat az obi-ugorok nem ismertek; Voltak azonban bizonyos évszakok és természeti jelenségekhez fűződő rendes évi áldozatok, melyhez néha nagy számban és távoli vidékekről is gyülekeztek. Munkácsi szerint fő ünnepük az újév volt, mely kb. húsvétra esett, ekkor megfigyelései szerint a napot tisztelték. A másik ünnep az ezt követő második újholdra esett. Említ olyan ünnepeket is, melyek minden harmadik, hetedik vagy tizenkettedik évre estek.*

Karjalainen megjegyzi azt is, hogy az északi osztjákok ünnepségein az áldozatok bemutatása mellett kardtáncok, tréfás jelenetek is szerepeltek; férfiak női ruhában járták a táncot. Természetesen az ünnepléshez tartozott a közös lakomázás is.*

Csernyecov megkísérli az ellentmondó adatokat rendezni és különbséget tenni a családi, nemzetségi és törzsi ünnepek között* A nemzetségi ünnepekről így ír: „A nemzetség oltalmazója az ős volt…hozzá fordultak, a nemzetséget ért különböző szerencsétlenségek idején, tőle kérték a sikert a vadászathoz és halászathoz. E célból kollektív áldozatbemutatásokat rendeztek…Ősszel a vadászati idény megkezdése előtt, télen az őszi és tavaszi szorgalmi időszak szünetében, nyár elején a halászatok előtt stb. Ezenkívül évente egyszer vagy háromévenként egyszer a nemzetségi ős tiszteletére ünnepségeket rendeztek, ahol az áldozat bemutatásán kívül más szertartások is történtek.” – Megjegyzi Csernyecov, hogy a nemzetségi ősnek hozott áldozat bemutatásakor idegen nemzetségbeliek nem vehettek részt a szertartásokon. Az áldozati állat megölése általában kollektíven történt, és kollektíven fogyasztották el az áldozati húst is. Voltak ezenkívül más időszaki ünnepségek is, három vagy hétévenként; egyes nemzetségek hétévenként minden évben tartottak ünnepségeket, ezután hétéves szünet következett. Jelmezes haditáncokat mutattak be, az ősszellem életéről és kalandjairól énekeket mondtak.

Csernyecov szerint az obi-ugorok nemzetségi ünnepei általános vonásaikban mindenütt hasonlóak: karddal vagy nyilakkal járt tánc vezeti be, azután eléneklik a szellemidéző énekeket. Az ének után táncok, és álarcban előadott, részben mitológiai és az életből vett, részben pedig mágikus és totemisztikus jellegű jelenetek következnek.

Megemlékezik Csernyecov a törzsi ünnepekről is, ahol több nemzetség gyűlik össze. A frátriák központi tavaszi ünnepségeit a tavaszi napéjegyenlőséggel hozza kapcsolatba. „Az ismeretes vogul és osztják por frátra központi szent helyén szokásosak bizonyos időszakos, a tavaszi napéjegyenlőséggel kapcsolatos ünnepek” – írja. „Ezeknek az ünnepeknek középpontjában a halászattal és vadászattal kapcsolatos szertartások vannak. Pontosabban kettő: olyan ténykedések, varázslások, melyek a vadászat-halászat sikerének mágikus úton való biztosítására irányulnak. Ilyenek pl.: fagyal-gyűjtögető nők tánca, énekek, táncok, melyek a folyó halbőségéről szólnak, ének és tánc a csapdába esett rókáról, jávorszarvas vadászatot kifejező jelenetek stb. Ez utóbbinak a befejeztével többek között kilőnek egy nyílat, melynek leesésétől, annak helyétől függ majd a vadászat sikere.”*

Karjalainen harmadik kategóriáját, a medve-ünnepet a szakirodalomban már sokszor leírták.* Ennek közvetlen időpontját a medve elejtése határozza meg, azonban ez is bizonyos időszakokhoz kötött; általában nyáron ritkán vadásznak medvére.* A medve-ünnep színjátékszerű mozzanatait több csoportra oszthatjuk. Már a medve elejtése és hazaszállítása is valójában alakoskodásszerűen folyik: ez a medve megtévesztését szolgálja. Ezután következik a medve-énekek éneklése és a medve szórakoztatására előadott színdarabok, táncok. Színhelyük egy szoba, melynek díszhelyén a leölt medve feldíszített bőre foglalt helyet: előtte étel, ital, mellette a házigazda.

A szereplők maszkot hordanak és elváltoztatott hangon beszélnek. Az előadott jelenetek egy része a mindennapi életből veszi tárgyát (pl. házasságtörésről is szólhat), azonban a természetfeletti lényekről, szellemekről is szólhatnak ezek a darabok. Gyakori az állatokat utánzó táncjáték is. Gondatti egy tizenkét napos medveünnep alkalmából 120 különböző jelenetet számolt össze.*

Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy az obi-ugorok kultúrájának ilyen megnyilvánulásait nincs jogunk az ugor együttélés idejére visszavezetni. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy legközelebbi nyelvrokonaink ünnepségeiben igen jelentős szerepet játszik a színjátszás, az alakoskodás, érdekes maszkokat is hordanak.

Hasonló jelenségeket természetesen más finnugor népeknél is észleltek, pl. a medve-kultusz sok finnugor népnél hasonlóképpen színjátékszerű formát öltött, az evenkiknél pl. még a közelmúltban is a vadászat előkészítése nyolc napi ünneplésből állott, körtánccal, pantomimszerű mozzanatokkal, párviadalokkal, énekkel és tánccal.

 

2.

 

A vadászó-halászó obi-ugorok ünnepei után vessünk egy rövid pillantást a lótenyésztő altaji népek ünnepeire is.

A legrégibb forrásoknak azokat a kínai leírásokat tartják, melyek a Hiungnu-birodalomról szólnak. (Bár egyes kutatók, mint F. Altheim, kétségbe vonják a hun-hiungnu azonosítást.) E tudósítások nem egyértelműek, de annyi kiderül, hogy három fő ünnepi periódus volt: kora tavasszal, tavasz végén (nyár elején), a harmadik pedig ősszel, mikor a lovak már meghíztak. E három dátum annál is valószínűbb, mert az altaji népeknél egészen napjainkig ez a három fő ünnepi időpont fordul elő, ez az áldozat bemutatásának fő ideje is.*

Ruysbroeck a XIII. században írja ázsiai útja alkalmából, hogy májusban kiválasztják a fehér kancákat és felszentelik ezeket, azután friss kumiszt öntenek a földre és nagy ünnepet ülnek ezen a napon.*

A legrészletesebb leírások a jakutok tavaszi ünnepeiről maradtak ránk. Az Isyahot, vagyis a „kumisz kilocsolásának ünnepét” Strahlenberg írta le 1730-ban. „Mikor kizöldült – írja – minden nemzetség összejött, ahol szép fa és hely van (mert újévük áprilisra esett), s akkor lovakat és ökröket áldoztak. A fejeket körben feltűzik a fákra. Akkor veszik a kumiszt, körbe ülnek, egymás egészségére isznak, kumiszt locsolnak a levegőbe és a tűzbe is.”* 1737-ben Gmelin törzsi Isyah ünnepcégen vett részt május végén.* Ezen is lótejet locsoltak, és azután a férfiak birkóztak, versenyt futottak.

Middendorf 1848-ban írta le az ünnepet, az eddigi mozzanatokon kívül a háromszoros „urui-urui” kiáltást is felemlíti.* – Priklonszkij idejében (1890) az ünnep pünkösdhöz kapcsolódott, a közös kumisz-ivás után tánc versenyfutás, birkózás következett.*

A századforduló körül Jochelson írta le az ünnepet. A kumiszáldozat és kumiszivás után énekek következtek, majd pedig a fiatalság versenyjátékai (ebben a kutatók a felnőtté avatás szertartásának csökevényeit vélik felfedezni).* A tél és tavasz küzdelmét két lovas versenye jelképezte; a tavaszt ábrázoló lovas fehér ruhát viselt, a tél fekete ruhában, fekete lovon jelent meg.

Ezeknél a leírásoknál éppúgy nem esik sok szó mimikusan előadott jelenetekről, mint ahogy Anonymus sem említi ezeket, de szó van lóáldozatról, áldomásról, „urui” kiáltásról, versenyjátékokról, különösen az ifjúság versenyjátékairól és táncról. Wilhelm Schmidt szerint az égistennek szóló évi lóáldozathoz a hősi énekek éneklése a legrégibb türk periódus óta hozzá tartozik.*

Az égisten mellett, akinek fehér lovat áldoztak, tudunk a földistennek bemutatott áldozatokról is. Így a földművelésre áttért csuvasoknál a földanyának fekete állatokat áldoztak és érdekes szertartásban a földanya menyegzőjét ünnepelték.* Paasonen a századforduló körül írja le a csuvasok újtűz szertartását. Ilyenkor minden házban eloltják a tüzet, alagutat <sic> vájnak a földbe, és ezen az alagúton haladnak át emberek és állatok. Az alagútból kijutva mindenkit vesszővel csapnak meg, és egyben új tüzet is kapnak az alagút mellett égő tűzrakásból.*

Figyelemreméltóak Bleichsteiner leírásai azoknak a népeknek ünnepi szokásairól, akiknél a türk és iráni kultúra keveredéséről beszélhetünk.*

Az itt leírt mozzanatok természetesen nem merítik ki az ünneplés összes formáját. Nem szóltunk pl. az emberi élet egyes fázisaihoz fűződő ünnepekről, így a halotti ünnepekről, melyek a lótenyésztő népeknél szintén lóversennyel, versenyjátékokkal kapcsolatosak; a finnugor népeknél a halottat egy rokon személyesítheti meg. (E kérdésekről azonban nálunk László Gyula és mások is már részletesen írtak.)*

A lovasnomád altaji népek időszaki ünnepeihez fűződő mozzanatokhoz hasonlóak a honfoglaló magyarságnál is létezhettek, Sőt a középkori források alapján egyiknek-másiknak létezését bizonyítani is lehet. A pogány áldozat-bemutatás és az ehhez közvetlenül kapcsolódó ünnepi mozzanatok azonban a kereszténység megszilárdulása után eltűntek, hogy más, keresztényebb színezetű vallásos-mágikus rítusoknak adják át helyüket.




Hátra Kezdőlap Előre