A farsangi ünnepkörről történeti adataink jóval többet árulnak el, mint a többi ciklusról. A farsang kérdésében ugyanis katolikus papok s a későbbi protestáns prédikátorok egy véleményen vannak: a farsang az ördög ünnepe, mikor a féktelen emberi indulatok felszabadulnak, mikor világi énekekkel, tánccal telik meg a falu és város, a király és a jobbágy egyaránt víg farsangot ül. A farsang ellen minden hazai egyház harcol, az egyházi írók bőven szólnak róla, s így a XV–XVII. században aránylag több adat áll rendelkezésünkre, mint más ünnepek esetében. A XV–XVI. század farsangi ünnepei más európai országokban is igen változatos formákat mutatnak s bő alkalmat adnak a népi humor, a színjátszás kibontakozására. Kardos Tibor A magyar vígjáték kezdetei c. tanulmányában utal azokra a szálakra is, melyek a XVI. században meginduló magyar drámairodalmat a farsangi komédiázáshoz fűzik.*
A magyar farsang történeti vizsgálatánál ismét bölcs vezetőnknek bizonyul Bod Péter, mikor a Szent Heortokratesben így ír: „Fársáng vagy Hus-hagyó Kedd Napja. Azt a nevezetet Fársáng a' Magyarok vették a' Németektől, a'kik a cantu circulatorum, a' játékos tréfát motskot üzőknek tselekedetekből formáltak; a'kik sok féle játékokat 's bolondságokat indítottak ezen a' napon, s ez időben vendégeskedvén, nyargalódzván 's magokat mulatván. Deákul hivják Bachanalia a' Bakhusról: értetik pedig ez a' nap egyenesebben, a' melly a Nagy Böjt első napját megelőzi, és utolsó Hus-evő nap, mellyet mondanak Carniprivium vagy Privicarnium néha az irásokban: mellyen még a' Keresztyének között-is sok rendetlen tréfás vétkes dólgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző nemnek ruhájában öltözenek sok vásotságot fesletséget vittenek véghez: némellyek sok-féle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolból jött lelkeknek: mellyre nézve hellyesen mondották sokan Ördögök Innepének.”*
A farsangi ünnepkörnél nincs okunk régebbi honfoglalás előtti magyar hagyományt feltételezni; e szokások a középkorban honosodhattak meg hazánkban.
Bod Péternek alighanem igaza volt, mikor a farsangi ünnepkörnél elsősorban német hatásra gondolt; erre mutat a német elnevezés meghonosodása a' latinos-olaszos Karnevál helyett is. A farsangi szokások meghonosodása három szinten is történhetett s valószínűleg történt is: a királyi udvaron, a városi polgárságon s a falun keresztül. Míg az udvari szokásoknál erős lehetett az itáliai (és francia) hatás, a városi polgárságnál elsősorban a németség közvetítő szerepét kell feltételeznünk.
A „farsang” szó, mint erre Bod megjegyzése is utal, német jövevényszó. A vaschang megjelölés 1283-ban jelenik meg bajor-osztrák írásos emlékekben az általánosabban használt s az egész ünnepi periódust jelző fasnacht, fastnacht mellett.* A vaschang szó ezzel szemben inkább csak a böjt előtti napokat vagy csak húshagyót jelöli. A magyar jövevényszó eleinte fassang alakban használatos s a késői középfelnémet vagy korai újfelnémet vaschang megfelelője.* Lehet, hogy a hazai németségtől vettük át; szerepel pl. a XV. században a budai törvénykönyvben; 1441-ben az „am faschanktag” kifejezést találjuk.* Magyar elnevezésként a XV. század végén tűnik fel; Temesvári Pelbárt latin szövegeiben is ezt a kifejezést használja húshagyó megjelölésére. A szlovák megjelölés (fašang) szintén e német szó változata.*
Középkori emlékeinkben gyakori a középlatin carnisprivium carniprivium megjelölés, míg ennek magyaros alakja, a húshagyó (hus hago hétfő, kedd,* hushagyovasárnap)* a XV–XVI. században válik egyre gyakoribbá, de feltehetőleg már sokkal régebben is ismerték. (Ugyanaz a képzés, mint az olasz carnevale vagy a cseh meso-pust.)* Ugyancsak régen (már az Érdy kódexben) feltűnik a farsang időszakára eső vasárnapoknak menyegzős vasárnap neve. Melich szerint ez a kánai menyegzőről szóló evangéliummal függ össze vízkereszt utáni második vasárnapon. Azonban hihetőbb Velledits (és más kutatók) nézete: „ezek a vasárnapok a házasságkötésre az egyház által megengedett időbe estek, tehát valóságban menyegzős vasárnapok voltak, szemben adventtal és nagyböjttel”.*
Részletes leírást a farsangi szokásokról Temesvári Pelbárt Pomerium de tempore c. művében a Dominica quinquagesime-re szóló prédikációban találunk.* „Scilicet hodie est tempus cuiusdam leticie, sciIicet carnisprivii…heu heu quam multi christiani his diebus a lumine gratiae christi avertuntur ad opera tenebrarum sc. ad gulam, ebrietatem, lasciuiam et huiusmodi in suo fassango suum deum quem praeelegerunt sibi, hoc est diabolum laudando per larvationes et cantus – lasciuos contempto Christo… Ve nunc mundo a scandalis et peccatis. Quot enim peccata luxuriae, guale, ebrietatis, laruationum et vanitatum ac aliorum viciorum exercent miseri homines pro hoc tempore fassangi, quis dicere sufficit?… Toto quippe anno non sunt alii dies tales in quibus diabolus tot homines decipiat et in servitutem peccati sibi redigat, sicut facit his diebus, in quibus facit homines vacare comesationibos, ebrietatibus, choreis, luxuriis et vanitatibus multis… Heu homines mundani de tanto beneficio ingenti precipue hoc tempore carnisprivii solent plurima nefanda vicia contra Christum committere peccando in gula, luxuria lasciviis et vanitatibus multis fassangi… Sed circa predicta quaestio occurit, utrum homo exercens iocum vel vanum gaudium mundanum aut ludum et huiusmodi trufas – semper peccet mortaliter an non? Respondetur, quod quamvis non semper homo peccet mortaliter in talibus, tamen praecipue sex rationibur potest esse mortale. Primo, quidem ratione alicuius actur mortalis, puta siquis in talibus iocis faciat tactus impudicos aut luxuriam, aut periuria et quaecunque mortalia. Secundo, ratione inhonestatis, scilicet si faciat ludibria gestuum inhonesturum et demonstrationum, quibus induci possunt homines videntes talia ad peccatum scilicet mortale. Tertio, ratione male intentionis, puta siquis larvationes faciet induendo veste aliena, scilicet vir verte muliebri aut mulier verte virili intentione lasciviae; vel siquis hastiludia farit mese propter vanam gloriam, aut siquis ludit sola causa cupiditatis, vel siquis corizat vel saltat intentione provocandi ad libidinem, vel cantilenam carnalem canit, aut tale quid dirit intentione libidinis etc. [Ma ugyanis vigasságnak ideje, húshagyó napja van… Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust… Jaj a világnak e botrányok és bűnök miatt. Ki tudná megmondani, hogy farsang idején a szerencsétlen emberek a paráznaságnak, mértéktelenségnek, iszákosságnak, a bűbájosságnak és léhaságnak, meg sok más gonoszságnak hányféle vétkével vétkeznek?… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával saját rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal s fajtalansággal töltik idejüket. Ó jaj e világ fiainak, akik mérhetetlen égi javaknak birtokosai és mégis, főként húshagyó idején a torkosságnak, a könnyelmű paráznaságnak és sokféle farsangi léhaságnak bűneit szokták Krisztus ellen elkövetni… De hogy az előbb említett kérdésre térjek, vajon a léha szórakozásoknak és örömöknek, az efajta játéknak és tréfáknak élő evilági ember mindig súlyosan vétkezik-e vagy sem? Azt kell válaszolnunk, hogy jóllehet ezekkel a dolgokkal nem mindig vétkezünk súlyosan, mégis nagy bűnökké válhatnak hatféle okból. Először is, mert súlyos bűn veszélyének tesszük ki magunkat. Ugyanis valaki ilyen szórakozások között tisztátalan, parázna érintéssel, esküszegéssel, vagy más súlyos bűnnel vétkezhet. Másodszor az illetlenség miatt. Ugyanis aki szórakozás közben illetlen jelekkel és mozdulatokkal él, az őt nézőket bűnre csábítja. Harmadszor a bűnös szándék miatt. Mert gondoljuk csak meg, hogy valaki álarcot ölt és idegen külsőt vesz fel, például férfi női ruhát, vagy asszony férfi ruhát, azért, hogy fajtalankodjék; vagy valaki lándzsavetésben hiú dicsőségét keresi, vagy nyerészkedésből játszik; vagy táncol és illegeti magát, szemérmetlenül énekel és beszél, hogy ezzel az érzékiséget felkeltse…]
Még érdekesebb az alábbi történet, mely azt bizonyítja, hogy a farsangi alakoskodás, tánc a XV. században a dunántúli magyar falvakban ismert, bevett szokás volt. Ez utóbbi tény különösen érdekes számunkra, hiszen a rendelkezésre álló források csak a legritkább esetben tesznek különbséget a város és falu szokásanyaga között, s így rendkívül nehéz nyomon követni azt, hogy egy-egy idegen eredetű szokásunk először falun vagy városban honosodott-e meg, milyen útjuk, milyen elterjedési irányuk volt. Így pl. a XVI. századból ismert adataink az álarcviselésről többnyire csak a királyi udvarral, főúri körökkel, esetleg a városi élettel kapcsolatosan szólnak.
A Temesvári által elbeszélt történet így hangzik: „Ad idein consimile factum est miraculum in regno Hungariae circa annum Domini MCCCCLXXX vel quasi quod referente coram pluribus canonicis nobili quodam viro sancte vite accepi. Videlicet quadam ipsius nobilis possessione ville iuxta aquam Kapus vocatas sita, quedam mulier cum pluribus mulierculis vestibus virilibus indutis et alie habitu larvationes exercebant. Ecce autem mulier illa, qua principalius eas id concitaverat, cum in domo cuiusdam convicanei simul cum aliis saltarent, rapta est a demone e medio illarum corisantium quasi latenter, ita ut nescirent quo devenerit, verum tamen videntes illam principalem non adesse, ceperunt conquerere quo evanuerit e medio, quam cum non ivenissent, exiverunt de domo illa. Et ecce omnibus etiam viris et mulieribus qui aderant audentibus cepit mulier illa rapta inter paludes Kapus clamare voce lugubri plangendo ve ve ve etc. ad cuius clamorem omnes perterriti cum ecset sero in tenebris nemo audebat navigare intra paludes ut videret quid ageretur aut posset iuvare illam. Sed cum tota illa villa ad terribilem clamorem foret excitata; quidam vir fortis natus, eiusdem mulieris compatines matrimonio ululatui prosiliit in unam navem, ut iret ad iuvandum illam. Cumque aliquntulum ripa processisset, ecce vehemens turbo et tempestas mox exorta est in aere et aquis adeo quod navis cepit periclitari. Et sic vir ille presentiens demonum adesse turbam, cepit navem dirigere versus ripam, vixque potuit evadere ne periret in aquis. Cum itaque infelix mulier illa diutius ululas et planctu magno torquentibus eam demonibus ita periit, quod decetero nunquam repertum est etiam corpus eius, nec vestimenta illius apparuerunt. Ecce ergo patet quam terribiliter Deus tales perdit eo quod ingenti beneficiis passionis Christi et redemptionis…” [Ennek hasonlatosságára történt egy csoda a magyar királyságban az Úr kb. 1480-ik évében, amelyet több kánoni pap jelenlétében egy szent életű előkelő ember elbeszélése alapján hallottam, miszerint ennek a nemesembernek valamely birtokán fekvő faluban, a Kapus mellett egy asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzött. Egyszerre csak az asszony, aki leginkább buzdította őket erre, miközben egy falujabelinek házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók köréből elragadtatott. (A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették, hogy a mulatság vezetője nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tűnhetett el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlevő férfiaknak és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez későn, sötétedés után történt, senki sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihartámadt a levegőben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták, sem ruhái nem kerültek elő. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyű módon veszejti el az Isten az ilyeneket.]*
Az ördögök által elragadott vagy más módon megbüntetett táncolók története rendkívül gyakori az európai mondakincsben. Ez természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Temesvári elbeszélésének ezúttal egy ténylegesen megtörtént esemény is lehetett alapja, s részeg farsangi mulatozás közepette tényleg vízbe fúlt egy asszony egy Kapos menti faluban.* Az ilyenfajta vándormotívumok esetében azonban – mint köztudomású – a tényleg megtörtént események elbeszélése is alkalmazkodik formájában a hagyományos mondai formához; Temesvári is, mielőtt e monda magyar változatát elmesélné, először másik, hasonló, a nemzetközi irodalomból ismert történetet beszél el, amelyben a táncot és éneket túlságosan kedvelő asszonyt a magasba ragadja a gonosz szellem. E történet irodalmi előzményeivel Katona Lajos foglalkozott.* Rokon ez a történet az ún. „ünneprontók” motívummal is, melyet Temesvári szintén érint a prédikációkban, azonban az „ünneprontók” bűne általában az, hogy egyházi ünnepeken isznak és táncolnak, míg a fent idézett történetben magáért a táncért és az álorcás játékért jár büntetés.*
E mondakör egy másik csoportja a megszentelt helyen (templomban, temetőben) történő táncról szól, ennek szintén halálbüntetés a következménye.*
Többször rámutattak a kutatók arra is, hogy az egyháznak a táncolókkal szemben tanúsított elutasító magatartása nem csupán erkölcsi meggondolásból történt; az egyház által kárhoztatott „ördögi táncokat” gyakran nem annyira „világi” voltuk miatt üldözték, hanem kultikus-mágikus jellegük miatt. Hiszen, különösen az időszaki ünnepekkel kapcsolatos extatikus táncok kereszténység előtti, pogány rítuselemeket őriztek meg. Igen jó példája ennek egy másik mondakör, mely főleg germán nyelvterületen, különösen azonban osztrák-bajor területen ismeretes. E mondákban a téli napforduló körüli – vagy a farsangi – ünnepkör extatikus táncolói, ugrándozói között jelenik meg egy ismeretlen „létszámfölötti” (der Überzählige*), s a táncolók, ugrándozók egyikének halálát okozza. Ilyen mondát ismernek pl. Tirolban az ún. „Perchtlspringen”-nel kapcsolatosan. E szokás ideje a vízkereszt előtti, esetleg a karácsony vagy újév előtti nap. (Mindhárom nap évkezdő nap is volt egyúttal.) Az elragadtatott ugrándozás és tánc közben a résztvevők észreveszik, hogy számuk megszaporodott (többnyire tizenkettőről tizenháromra). Ez a „létszámfölötti” maga az ördög, aki csodálatos erőpróbákra ösztönzi őket, – így különösen a kutat ugorják át.* Ilyen történeteknél – akár a Temesvári által elbeszéltben – gyakran szerepel a vízbefúlás motívuma.
A felső-magyarországi német bányavárosokban is ismertek voltak ilyen táncmondák; Karsai egészen a XVI. századig tudta visszavezetni a táncolás miatt halállal büntetettek mondai motívumát.* A Temesvári által előadott történet azonban nem tartozik a szorosan vett „ünneprontók” motívumkörébe, sem a „létszámfölötti” mondakörbe, bár mindkettővel bizonyos rokonságot mutat. Viszont szavahihető tanúbizonyságát adja a dunántúli falu farsangi nőmulatságainak (hisz a történet kifejezetten asszonyokról beszél), a férfi-női ruhacserének, a farsangi álarcviseletnek és alakoskodásnak. Különösen érdekes ezek közül az önálló női farsangi mulatozás motívuma (asszonyok ivója); úgy látszik, a magyar falu is ismeri már a XV. században az ilyenfajta zártkörű női farsangi mulatozásokat.*
I. Mátyás idejétől kezdve egészen Buda elestéig többször hallunk a királyi udvar farsangi mulatságairól. Elsősorban az itáliai minták jöhettek itt számításba. Velencében pl. már a XIII. század végén hivatalos ünneppé nyilvánították húshagyó keddet, ebben az időben a húshagyóhoz már maszkos felvonulások, játékok tartoznak.* Nem kétséges, hogy már az Anjou-királyok és Zsigmond udvarában is divatoztak nálunk az udvari farsang más európai országokban szokásos formái. A Mátyás idejében lejátszódott farsangi mulatságokra elsősorban az álarcokra vonatkozó feljegyzések tartalmaznak utalásokat.
A húshagyókor használt maszkok Itáliában különösen művésziek voltak, úgy hogy a festőcéh számára kifizetődőnek látszott külön alcsoportot létesíteni a maszk-készítők számára. Ezeket a maszkokat azután az itáliai nemesek külföldi udvaroknak is megküldték ajándékul. Ránk maradt 1489-ből Eleonóra ferrarai hercegnő levele, melyben fiát, Hippolit esztergomi érseket megbízza, hogy az általa küldött álarcokat ajándékképpen Mátyás királynak felajánlja. Az álarcok listája a következő: Mascare 5 contrafate; Mascare 4 cole barbote rosse; Mascare 2 con barba negra; Mascare 2 sarascine; Mascare 4 da omenj de tempo; Mascare 3 con tuto il collo raxo dapello; Mascare 4 con le barbe de pello con tuto il collo; Mascare 16 da damexele et damixeli; Mascare 10 da barbate raxa de anni 25; Mascare 6 con la barba raxa alle Spagnulle.*
Tehát az álarcok között különböző színű szakállas és szakáll nélküli arcok, szaracén és agg álarcok, fiatal lányokat és fiúkat, majd 25 éveseket ábrázoló álarcok és spanyol módra borotvált szakállú álarcok szerepeltek.*
Hippolit érsek egyébként is buzgó kedvelője az álarcos jelmezjátékoknak és látványosságoknak. Számadáskönyveiben az álarcok és jelmezek hosszabb rovatokat képeznek. A ferrarai levéltárban magyar jelmezre vonatkozó feljegyzést is találunk. (I. Miksa császár udvari mulatságain is utalnak magyaros jelmezre.)*
Mátyás halála után is több feljegyzés tanúskodik a királyi udvar álarcos mulatságairól. Zsigmond lengyel herceg budai számadásai többször is megemlékeznek a farsangi szórakozásokról. 1500-ban bohóc és gyermek-császár jelenik meg az udvar szórakoztatására. 1501-ben kardtáncot járnak, és álarcos lovas bohócok szórakoztatják Zsigmondot.
1500. Item blasznom cum cesare scolaribus qui venerant ad dominum principem… dedi II. flor (március 2.)* – 1501. Item dominico carnisprivii die, istis qui dimicabant ante dominum principem post prandium et choreas per gladios ducebant ad manadata domini principis dedi III. flor.* Item eodem dia blasznom larvatis cum equo, qui chorisabant in aula superiori ante dominum principem dedi II. flor.*
Nagy farsangolás folyt II. Lajos udvarában is. Szerémi György így búcsúztatja el a halott királyt: „Aztán márvány koporsóba helyezték, mert gyermekkorától kezdve rosszra szoktatták, s minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették s feslettségbe húzták bele a nők.”*
Szerémi a király szájába adta ezeket a vádoló szavakat: „Ráadásul engem a királyt bolonddá tettetek, minden évben húshagyókor, luciferi fejre ökörszarvakat tettetek, ökörlábakat adtatok, és gólyaorral kígyófarkat, ami Isten ellen volt és minden szentek ellen.”*
Az 1519-es farsangról Brandenburgi György számol be: „a király udvara szörnyen szegény, de én mégis hatalmasan farsangoltam vele, had lássák az urak, hogy azok, akik a király körül vannak, még talpukon tudnak állani. Először Stiblitz és Zetritz hat ízben gyalog csaptak össze egymással, azután én és Krabat lóháton vívtunk egymással. Krabat ördög volt, én meg vadember, az ördög lefordult lováról és arcára esett. A király is szépen lovagolt. A város minden asszonya jelen volt, azonkívül temérdek nép. Azután a tánc következett. Tizennyolc álarcossal léptem elő, kurta köpenybe és hegyes orrú vörös cipőkbe voltunk öltözve, minőket a régiek viseltek. Egy öreg atyus mindkét kezében bottal, fából készült sarukban két különös táncot járt. A király és más urak a tobortáncot járták.”*
1525-ben húshagyó kedden, midőn a király a pápa követét vendégelte meg, a déli és esti lakoma közötti időt álarcos menettel töltötte ki, melyben elefánt is szerepelt. E célra akkor 20 Ft-ot adtak a kincstárból, részben az álarcok és jelmezek kiegészítésére.*
II. Lajos farsangkor harci játékokat, lovagjátékokat is rendeztetett. Radvánszky írja: „Batthyányi Ferenc főlovászmester 1522. év őszén a Prágában tartózkodó királyhoz külön futárt küld Szlavóniából azon kérdéssel: hol fogja a jövő évi farsang utolsó napjait tölteni? és kívánja-e, hogy a harci játékokra ő is felszerelve jelenjék meg? A király azonnal válaszolt; nem tudja ugyan még hogy akkor hol lesz, de a farsangot vígan akarja tölteni és Batthyányi a lovagjátékokban használt lovát és fegyvereit minden esetre hozza magával.”*
A budai udvar farsangi ünnepségei a mohácsi vész után is folytatódtak. 1538-ban Szerémi nagy játékról számol be húshagyón, melyen Gritti kormányzót tették nevetségessé olaszos modora miatt. E játékot Kardos Tibor részletesen ismerteti tanulmányában, ezért itt csak utalunk rá.*
A budai udvar farsangi mulatozásairól szóló híradások azután hosszú időre elhallgatnak, csak Buda felszabadulása után hallunk megint budai farsangról.
A falusi és udvari farsangolás mellett városi farsangról is van adatunk ebben az időben, melyet Kardos Tibor elemzett. Ludovico da Bagno mantuai olasz nemes írja Egerből 1518. február 21-én, hogy különös farsangi mulatságot látott. A lovagok sisak és pajzs helyett homloktól övig egybekötött vasabroncsokkal voltak borítva, vánkos védte hasukat a szúrások ellen, hosszú rúd végéhez erősített konyhakés képezte a lándzsát. „Azt vártam, hogy nyak és kartörést fogok látni, de egészségesen tértek haza, habár némileg szédültek, mint mondották” – így zárja be tudósítását. „Et perché V. S. so se dileta de arme come se conviene a Signor naturale et di qualla Illustrissima casa, parmi de narragli il modo de una giostra che fecero alcuni gioveni qui in Agria el giorno di carnevale.
La sorte de l'arme era un cossino grando sul stomacho, in capo un capelletto de lana all' ongraresca, per scuto alcuni pezzi di cerchi da vasseli commessi insieme li quali pigliavano de la cima de la fronte insino alla correggia et erano tanto larghi un da l'altro, chel giostratore potea ben vedere lo inimico senza periculo che la lanza la potesse offendere, et perché el dicto scuto el qual scusava scuto et elmo, stesse ben assetato alla fronte vi era in cima un circhiello come una ghirlanda el qual era attachato con li cerchi, e cosi se lo assettavano sul capelleto, le lanze pavevano un tagliero in capo. Io aspettava di veder romper collo e brazzi, pur tornorno sani a casa anchor che si dessere qualche sturlato.*
Ugyancsak Kardos Tibor lett figyelmes Stephanus Taurinus Stauromachia c. művében egy megjegyzésre, mely szintén farsangi szabadosságra utal, mégpedig Gyulafehérvárott 1519-ben: „Huc pertinet quod paucissimis admodum diebus: Saturnalibus inquam vel stultorum feriis in quibus, ut fit, justitium edixeram, clamosi fori a strepitu hon commentariolos raptim congressi.”* (Taurinus itt ugyanis mentegetőzik, hogy a kommentárokat csak összekapkodta néhány nap alatt, roppant zaj közben.) Bár a leírás maga inkább az újév-vízkereszt körüli bolond ünnepekre illemék, a dátum mégis arra vall, hogy húshagyó ünnepléséről van szó.