A XVI. századtól kezdve további adataink vannak a farsangi álarcokra, jelmezes alakoskodásokra vonatkozólag; a férfi-női ruhacserét is gyakran említik.
Az álarcnak, jelmeznek többféle elnevezésére is bukkanunk e században. Ilyenek elsősorban az álorca és a gyakran használt „csuf ruha” kifejezés. A XVI. században bukkan fel a maskara szó is (az olasz maschera-ból),* Leopold Schmidt nyugat-magyarországi német forrásból, a Fertőtó környékéről (Fertőfehéregyháza és Nyulas) a „Mäschkhora” kifejezést említi.*
Míg az álorca kifejezés közelebbi magyarázatot nem kíván, néhány szóval ki kell térnünk az azóta eltűnt csuf ruha kifejezésre. A csuf szó bohóc mulattató jelentésével Kardos Tibor foglalkozott A trufa c. tanulmányában. „A csufság – írja – az olasz eredetű mulattató típus, a csuf-ok nevéből vezethető le és gúnyos színijátékot jelent.”* – Kódexeinkben gyakran találunk e kifejezésre. A Virginia kódex szerint „ez világi csufok, ez földi urakat szórakoztatják”, az Érdy kódex világi csufokat, a Pozsonyi Krónika tubás csufokat említ. A Sermones Dominicales az „istrio” szót tubás csufnak adja vissza. Mint vezetéknév is megjelenik a XV. században.
Tolnai Bálint a Historia de Moribus in Convivio c. költeményében írja:
|
A „csuf ruhában öltözni” kifejezés ez esetben „jelmezt, álarcot ölteni” – értelemben fordul elő. Telegdi Miklós egy húshagyóra szóló prédikációjából még világosabban kitűnik ez a jelentés: „Gondollyátok meg, mely éktelen dolog az istennek hasonlatosságára teremtett orczátokat az ördögnek ábrázattyára fordítani, chufokat, bolondokat ti magatokból chénálni!”*
Többször emlegeti a csufokat Bornemisza Péter is, aki a híres csufokat: Eulenspiegelt, majd Orlandót idézi. Másutt trágár és penészes csufrágról beszél.*
Az „álorca” kifejezésre is sok példát tudunk idézni. Telegdi Miklós írja húshagyóra szóló prédikációiban: „Az kic az Istennek parancsolattya ellen ál orczában járnák, az Firfiak aszszony ember ruhába, az aszszony népek firfiu ruhába öltözec, részegeskednec, paráználkodnac. Ó részegesec, oh torkosoc oh ti fassangosoc… Gondollyátoc meg, méltóe tinectec kártyát, hásártot, vertelyét játszanotoc. …ez Világi emberek magokrul el feletkezvén Bachusnak áldoznak hasoknac és torkoknac szolgalnac dobzodasra és reszegsegre aggyac magocat al orczakba és fassang ruhába bolondoskodnak, kártyat, vertelyét, hásárdot iaczanac.”
Másutt így ír: „Ti peniglen az Isten parancholattya ellen oly ruhába öltöztöc mely nem chac tisztessegbeli emberhez de akar kihezis ugyan nem illeniec.”
Így kiált fel: „Az poganoktul reiánc szallot test hizlalo es lelec öldöklő büdös farsang.”*
Férfi és női ruhacserére utal többek közt a L. Schmidt által ismertetett Fertő-tó környéki történet is. Hőse Villanus Kristóf nevű német pap, aki 1593-ban szakácsnőjével együtt megy farsangolni, mégpedig a pap női ruhában, a szakácsnő pedig férfiöltözékben. Nem csoda, ha ezért hívei feljelentették a felsőbb hatóságoknál.
Mint más európai országokban, nálunk is ismeretes volt már a XVI. században a böjt és farsang párviadalának dramatikus színrehozatala. E tréfás küzdelemre először Szkhárosi utal:
|
|
A Cibere-Konc háborúskodás megszemélyesített szereplői a farsangi népszokásokban egészen századunkig fennmaradtak, különösen Erdélyben, ahol Csík megyében a Cibere vajda-Konc király (vagy Csont-király) tréfás küzdelmét szalmabábokkal is eljátszották* Az északi felföld peremvidékén élő palóc és palócos jellegű községekben ismerik a harc fordított kimenetelét is. Kiszileves és Sódar tréfás vetélkedése előfordul böjt befejeztekor is, akkor viszont Sódar kerül ki győztesnek a harcból, és a Kiszileves (korpaleves, cibere) bukására kerül sor.*
A magyarországi Cibere-Konc háborúság elsősorban a farsang és böjt kulináris vonatkozásait emeli ki. Ez a motívum: a böjti és farsangi ételek küzdelme más európai országokban is ismeretes (Madridban a szardellát, másutt a heringet temették el). Hazánkban azonban a böjt-farsang küzdelem. csaknem kizárólag az ételekre szorítkozik.
Melius Péter írja böjti prédikációjában (1563): „Im mint koplalunc testünket vexallunc … szürt visellünc. Sós vizával, borsos drága etkeken io drága felföldi, Somog, Barania, Szerem boraual vesződnec… stb.”*
A farsangi és böjti ételek megszemélyesített küzdelme a XVII–XVIII. században néha összeolvad egy középkori eredetű vetélkedés motívumával, a Bor és Víz vetélkedésével, illetőleg az iskolai színjátszásban Bacchus és Neptunus dramatizált vetélkedésével. A bor és Bacchus éppúgy a farsangot személyesítik meg, mint a víz és Neptunus a böjtöt. A farsang-Bacchus azonosítás azonban nálunk sohasem lett a népi hagyomány olyan szerves része, mint a cseh farsangi népszokásokban (különösen a városokban), ahol gyakran találkozunk a farsang – Bacchus azonosítással, Bacchus szomorú kimúlásával. Palóc falvakban azonban magam is hallottam, hogy a farsangi maskarákat bakusok-nak nevezik.*
A farsangi és böjti ételek harcát rendkívül szemléletesen írja le a XVII. században egy nagyböjt-ellenes vers: Bakkhusnak véletlen rabsága idejének legjobb korában és Gyöngyösi István költeménye: Márs és Bacchus egymással való viaskodása.*
E motívumok nálunk gyakran helyettesítik a szomszédos népeknél feltalálható, allegorikus értelmű megszemélyesítéseket: a tél kivitelét – nyár behozatalát, a halál kihordását stb.
A XVII–XVIII. században is folytatódnak a maskarákra, álorcás alakoskodásra való utalások. A pünkösdi királyról szóló fejezetben emlékezünk meg bővebben a Gelei Katona által említett „fársángos pünkösdi királyról”, akit a komédiai játékban szereplő „personatus, álorcás királyokkal” vet össze. Hivatkoztunk már Gyalai Sámuelre is, aki a falusi maskarázásról szól: „De ne meniünk mezze, ne de Izibe esek a Magyar Orszagnak az sok Comedia Jadzás az sok farsangolás az sok all orczakban való bolondoskodás.”*
Miskolczi Csulyak István is emlegeti a farsangi álorcákat és a farsang kihajtást.
Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ben így emlékezik meg a régi erdélyi farsangról: „Fársángban pedig kivált egy székelységen az atyafiak valamely atyafihoz gyültenek …Tizen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy szánban beöltenek, zekében, harisnyában öltöznek, az szán előtt hat ökör volt, közöttük két-három cseber, bor s úgy ittak s ugy jártak egymáshoz, csuklyát vontak az nyakokban, botot az kezekben, feles czigány hegedüsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika-szóval úgy járták az tartományt.”*
Tréfás városi párviadalra utalnak a Magyar Simplicissimus megemlékezései is a XVII. századból: „Húshagyó kedd éjszakáján a mészároslegények egyebek között ilyen különös tréfákat szoktak csinálni. Kötelet húznak a lőcsei vendéglőstől a másik oldalon fekvő őrházig, amelynek közepére egy fonallal jól összekötözött libát akasztanak a lábánál fogva. A legények nyeregtelen lovon futtatnak el a kötél alatt és igyekszenek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és nyargalás addig tart, amíg valamelyik a lúd fejét le nem szakította. Ez aztán hirtelen elvágtat vele s jól elrejti, mert a többiek üldözőbe veszik s igyekeznek tőle elragadni; pedig, aki a fejet elvitte, egy évig főlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez. Ilyen időtájban szabadítják fel tanuló inasaikat is. Egyet-egyet ketten visznek rúdon a csorgókúthoz s a medencébe dobják. Ha az inas jól megfürdött, ismét fel kell ülnie a rúdra. Útközben gyakran megállnak pihenni, mint amikor a levágott ökröt viszik. A szegény nyomorultnak félig meg kell fagynia, mire a szállásra érnek vele.”* – Az egri tréfás viadalhoz hasonló párviadalról is megemlékezik a Simplicissimus. „Egyéb tréfák között a párviadalt is megengedik a nőtlen legényeknek és akármelyik kérkedő hívhatja a másikat egy szál kopjára, vagy lándzsatörésre a következő módon. A dolgot egy forint lefizetésével a városbírónál kell bejelenteni. Ha ez megtörtént, a bíró kötelezi őket, hogy egymással ne kötekedjenek, se meg ne hátráljanak húshagyóig, amikorára a lándzsatörés határnapja ki van tűzve. A kijelölt ideig mindegyik elláthatja magát vérttel, páncéllal, karvassal és jó lóval. A kopját vagy lándzsát persze vashegy nélkül a felsőbbség adja, egyforma hosszúságban és csalafintaság kizárásával. Amikor odanyújtották nekik a kopját, két oldalról, megfelelő irányban egymásnak rohannak. Nyereg nincs a lovon. Aki a másikat a lóról lelöki, az győz. Gyakori eset, hogy jókora husáng is van náluk, s az, aki ellenfelét földre terítette, leugrik lováról és a másikat alaposan végigveri. Bizony megtörténik, hogy némelykor a kihívó kapja a legtöbb ütést és hozzá a csúfságot. Nagyritkán megesik, hogy valamelyik fél nem akar megjelenni. Ilyenkor az, aki kiállott a viadalra, vesz a mészárostól egy hólyaggal bevont lámpát, égő gyertyát tesz bele s ezt egy pár rongyos nadrágszárral lándzsára kötve, benyargalja vele a város utcáit, kikiáltja ellenfele nevét s kérdi az emberektől nem látják-e a, tisztességgel legyen mondva mit, vagy nem tudják-e hol lenne feltalálható. Annak, aki nem jelenik meg, ezt el kell viselnie. Különben ötven vagy még több hajdú van kirendelve, hogy ha a felek kellőképpen megfizettek egymásnak, szétválasszák őket s békét teremtsenek. Ilyenkor rendszerint mind a kettőt feldicsérik s ezzel elérik, hogy megbocsátanak egymásnak s ismét jó barátokká válnak.”*
Még egy történetet találunk e pikareszk regényben, melynek már óriási irodalma van. Ez a halottas tánc vagy játék, melyről a szerző így nyilatkozik: „Ezt a ronda játékot láttam lakodalmakon is és farsangkor.”
„Más alkalommal egy magyar városban is láttam egy temetés alkalmából különös táncot. Egy ember lefeküdt a szoba közepére, kezét, lábát elnyújtotta, arcát zsebkendővel betakarta, teljesen mozdulatlanul. Erre megrendelték a muzsikusnál, fújja csak a dudán a halottas táncot. Mihelyt rákezdték, körüljárta néhány férfi és nő énekelve, félig pedig siránkozva a fekvő fickón, összetették a kezét a mellén, összekötötték a lábát, hol a hasára, hol a hátára fordították, s mindenféle játékot űztek vele. Nagyon utálatos látvány volt, mert a legény meg sem rezdült, hanem megmeredten állt, úgy, ahogy a többiek a tagjait igazították.”*
E különös szokásról Morvay Péter írt tanulmányt.* IIyesfajta halottas játékot ma is bőven lehet találni országszerte, különösen lakodalmak alkalmából. Mint Morvay Péter is megjegyzi, ilyen lakodalmas játék szövegét nem igen publikáltak, mert nem tűr nyomdafestéket. Magam Körösnagyharsányban gyűjtöttem a 76 esztendős Bitó Gergelytől ilyen temetéses játékot; ezt lakodalom alkalmából szokták előadni. A törvénykezés után a főhőst felakasztották „akkurátusan”, azután kivitték a konyhába, lefektették a ravatalra. A násznép felöltözött papnak, a halott feleségének, családjának, kántornak. A pap kezében egy nagy tőzeg ganéj helyettesítette a bibliát. Következett a rendkívül hosszú sirató, melynek változatait Hajdú-Biharban mindenfelé fel lehet még jegyezni. Egyes mitológiai utalások itt is diák-szerzőségre utalnak. Egy enyhébb részletet közlünk: „Mi segedelmünk légyen a nagyszemü Jupiternek nevében, aki teremtette az üllőt, a futót, a kis és nagy kalapácsot, minden csengőbangó szerszámmal egyetemben és mindörökké aphele.
|
És így tovább, hosszú verssorokon keresztül búcsúztatják a szegény halottat. Javait családjára testálják.
A Morvay által felhozott példák közül azonban néhányat nem csatolnánk e szokáshoz. Más körbe tartozik az a motívum is, amikor a farsangot eltemetik szalmabábú alakjában, vagy pedig egy részeg legény testesíti meg a kimúlt farsangot.
Ilyen farsang-temetés igen sok formában él ma is a néphagyományban: talán ide tartozik a XVII. századból a Miskolczi Csulyak által emlegetett farsangkihajtás is.
A XVII. századtól kezdve vénlánycsúfoló mozzanatokra is van utalás. (A farsang a földi élet örömeit, a bőséget ünnepeli; csúfolják a pártában maradt lányokat, s ennek a csúfolásnak társadalmi mondanivalója is van: a közösség elítéli azokat, akik a köz számára elsőrendűen fontos kötelességüknek, a fajfenntartásnak nem tettek eleget.)* Az iskolák farsangi közjátékai kegyetlen humorral emlékeznek meg a vénlányokról, és lényegében e témára épült Csokonai Dorottyája is. Egy XVIII. századi magyar iskolai közjáték, az ún. „Weibermühle” motívumát tartalmazza. A fiatal férfi öregasszonyt vett feleségül, de a molnár kellő jutalom ellenében fiatallá őrli vissza. (Az alpesi népi farsang is gyakran hozza színre a malmot, mely az öregasszonyokat és lányokat megőrli és megfiatalítja.)*
A vénlánycsúfolásra utal a tuskóhúzás szokása is. Csokonai így számol be erről a Dorottyához írt jegyzetben: „Tőkét vonni. Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a fársáng elmulik, a meg nem házasodott ifjakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely fát vagy tőkét nevetség okáért felemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A csinosabbak az olyan személynek zsebébe egy kis forgácsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt affélét levelekbe s cédulákba is zárnak.”
A tuskóhúzást századunkban főként a Dunántúlon gyakorolják, de ismerték pl. Szatmár megyében is.* Karl Klier* monográfiájában a tuskóhúzást a mágikus ekehúzási szertartásokkal hozza kapcsolatba: e kapcsolat azonban a magyarországi formákból nem tűnik ki. Nálunk a XVIII. század óta a források csak csúfoló szertartásra utalnak, amit a falubeli legények rendeznek.
Dugonics András is szól a tuskóhúzás szokásáról: „Régenten azokkal az el adó lányokkal, kik fársángi napokon férjhez nem mentenek, mint valami szilaj kancákkal hus hagyó Szerdán tőkét huzattak a'Magyarok.”*
A tuskóhúzás a nyugati országrészeken még a két világháború között is élő szokás volt; hasonló vénlánycsúfoló szokások azonban szerte az országban fellelhetők farsangkor. Ilyenfajta szokás például Szatmárban a kongózás. Húshagyó kedden a férjhez nem ment lányok ablaka alatt rossz pléhdarabot ütögetnek, lármáznak s bekiáltanak a fiúk:
|
Az idézett forrásoknál természetesen sokkal több említés történik e századokban a farsangról. Különösen a protestáns prédikátorok térnek mindig újra és újra vissza e kérdésre. Mégis a történeti adatok, melyeket idéztem, lényegében kimerítik a magyar farsang fő formáit.
Régi hagyománya van az álarcviselésnek, alakoskodásnak (férfi-női ruhacsere). Az éneknek, táncnak is ez a fő időszaka. Mindezt már Temesvári Pelbárt szerint is és még Bod Péter szerint is az ördög sugalmazza.
A fő hangsúly az evésen, iváson van, mint Heltai Gáspár írja: „Ackor isznac az emberec tobzódnac, lakoznac es külemb külembfele heaba valo kölchéget müvelnec”. A farsang-böjt megszemélyesítés is az ételek világából veszi allegorikus alakjait.
A farsangi szórakozások közt szerepel tréfás párviadal, harci játék, kakas-ütés, libanyakazás, lóverseny, halottas játék.
A farsang végének már régen külön hagyománya alakult ki. Temetési szertartást játszanak, kihajtják, vízbe dobják, elégetik a farsangot. – Hallunk a pártában maradt (tehát a közösség fenntartásában részt nem vevő) lányok csúfolásáról is.
Az adatok gazdagságának oka főként az, hogy a farsangi ünnepkörnek nemcsak a népi kultúrában volt jelentősége, hanem az egész társadalom életében jelentős szerepet játszott, lejegyzésre méltó esemény volt. Jellemző a farsangi alakoskodás népszerűségére, hogy az alakoskodókat általában farsangosoknak nevezik, bármelyik alkalomból jelennek is meg; pl. a XVII. századi kassai rendeletekben a vízkereszti csillagozókat is mint „farsangosokat” említik.
A farsang a XV–XVIII. századig minden társadalmi osztálynak víg ünnepe. A királyi udvar, a nemesség, a város és a falu farsangolásáról, a céhek farsangi szokásairól egyaránt szólnak az adatok. Különösen a diákság veszi ki részét a mulatozásból; a XVI. század elején a budai diákok farsangi játékokat adnak elő, szatírát is készítenek farsangra. A XVII–XVIII. századi iskolai színjátszás egyik fő alkalma is a farsang. A jezsuita iskolák farsangkor táncjátékokat, balettokat adnak elő, más iskolák latin és magyar nyelvű bohózatokat.
Vannak azonban olyan mozzanatok, melyekre adataink nem térnek ki: így például nem történik említés az évszakok allegorikus farsangi küzdelméről. A tél és nyár küzdelmét színrevivő farsangi játékokat a környező népek s a velünk egy évezreden át egy államközösségben élt népcsoportok jó része ismeri. Ehelyett nálunk a farsang és böjt tréfás küzdelméről emlékeznek meg (a megszemélyesített farsang halálát nem tartom allegorikus évszaktemetésnek, ez nálunk sokkal inkább a kényszerű egyházi böjt beálltára utal, mint a tél halálára). Az évszakok megszemélyesített küzdelme nálunk elsősorban a kisze kivitele – villő behozatala szokásban jelentkezik virágvasárnap, bővebben tehát e szokásokról a következő fejezetben szólok.
Újabbkori farsangi szokásaink között szerepel a farsangi „sajbózás” is (tüzes karikák hajítása). Itt a szokás német eredete nyilvánvaló, a név is erre utal (sajbó: német Scheibe). Hiányoznak történeti adatainkból a farsangi tűzgyújtásra vonatkozó leírások is.
A történeti leírásokban a magyar farsang démonikus vonásai is általában kevéssé kerülnek előtérbe, bár Temesvári Pelbárt a XV. században eleget emlegeti a farsangi ördögöket, démonokat. Az adatközlők inkább az erkölcstelenségek miatt nevezik a farsangot az ördög ünnepének. Termékenységvarázslásra, agrármágiára vonatkozó mozzanatokat a modern szokásanyagban sokat találunk; a Dunántúl mai hiedelmei között is szerepel a húshagyókeddi boszorkányjárás; – a történeti adatok e területen sem árulnak el sokat. A magyar farsangra vonatkozó történeti adatokban inkább a humoros, szatirikus mozzanatok kerülnek előtérbe s olyasfajta démonikus és erotikus mozzanatok, melyek például a mohácsi délszlávok busójárásában közvetlenül és leplezetlenül jutnak kifejezésre, a magyar farsangi szokásokban halványabban jelentkeznek.
Vannak azonban a magyar farsangnak is igen archaikus jellegű alakoskodásai, játékai, melyek különösen a magyar nyelvterület keleti részein maradtak fenn. Ilyenek például a hétfalusi és moldvai csángóknak a századforduló körül még életteljes farsangi játékai, többek között a borica-tánc. Ilyennek tekinthetjük a halált és feltámadást ábrázoló állatalakoskodásokat is. Egy Szolnok-Doboka megyei leírás, melyben a tréfás lakodalom együtt szerepel különféle állatalakoskodásokkal, meglepő párhuzamot mutat balkáni farsangi maskarázással.* Érdekes színszerű szokások élnek ma is még Panyolán, Szamosszegen és néhány környező községben, ahol a fonókat látogatják farsang idején a legénycsoportok. A betyárok életéből vett jelenetek mellett tréfás, rendkívül durva lakodalmas és halottas játékot is adnak elő, és megjelennek az állatalakok: a ló, a kecske, a gólya is. Sajnos a történeti források nem segítenek ezeknek az állatmaszkoknak kelet-európai összefüggései tisztázásában. De hazánk más részében is élnek még a farsangi alakoskodó szokások, állatmaszkokkal (medve, ló, kecske, gólya), leány csúfoló mozzanatokkal (ilyen például az ősrégi, tuskóhúzással egybekötött maskaralakodalom, „faházasság”).*
A farsangi alakoskodások rituális kötöttsége hazánkban ma már eléggé halvány, s ennek következtében jó alkalmat nyújtanak a politikai és társadalmi aktualizálásra (rabozás, tréfás jogszokások stb.)*. A farsangi alakoskodások sokhelyütt átkerültek a fonóbeli játékok közé, majd a fonó megszűnésével ma már a városias formákat utánzó, falusi álarcosbálok keretében élnek még tovább.