Erdélyi János a Magyar Közmondások Könyvében (Pest, 1851) a 3961-es tételnél ezeket jegyzi meg: Hosszú mint a szent Iván éneke. „Közhitté vált e példabeszéd magyarázatánál Kovács Pál után, kinek véleményét Szirmay, Dugonics, Ballagi egyiránt elfogadták, hogy lett volna bizonyos szent Iván nevű remete, ki a maga istenes énekeit örökké zengedezte, minek aztán se hossza se vége nem volt. Kis-Viczaynél is meg van e km., de ő nem magyarázta. – A ,Népdalok és Mondák' III. kötetében, 148-ik lapon van közölve egy dal ily czim alatt: ,Szent Iván éneke' s egyúttal magyarázatát is adva kevés szóval e közmondásra vonatkozólag. Hogy az egészet érthessük, el kell mondani a következőket: Szent Iván vagy nyári, máskép Virágos Szent János napja néhutt az országban, nevezetesen Nyitra megyében Kolony vidékén, bizonyos népi mulatságok ünnepe igen régi szokás szerint, mikor a helységtől távol eső, leginkább halmos helyeken, többnyire szalma s rőzse tüzeket rak a falubeli ifjúság főleg a leányok, mert a fiúk inkább csak nézők, vivén magukkal párlásra szükséges ,virágos' füveket, s a tűznek lángját énekszó alatt keresztülugrálják… Dugonics szinte említi a Szent Iván tüzét (példab. 1. k. 209. 1. jegyzetében), de nem a szent Iván énekét is. Ez az ének már, melyről a közmondás van, azért hosszú, mivel az ünnep vagy mulatságos szokás két hétig szokott tartani, melynek Szent Iván napja épen közepére esik s innen hosszusága természetes. stb.”*
Szükségesnek tartottam Erdélyi magyarázatát ilyen részletességgel közölni, a néprajzi köztudatba ugyanis teljesen átment ez a magyarázat, úgyhogy szinte természetesnek tűnik, hogy a rendkívül régi és általánosan ismert közmondás csakugyan a szentiváni tűzgyújtáskor énekelt énekre vonatkozik. Azonban a régi adatok nem bizonyítják e magyarázatot.
A közmondást magát a XVI. században széltében-hosszában említik már. Tolnai Bálint pl. Historia de Moribus in Convivio c. költeményében írja:
|
A legérdekesebb (s eddig figyelembe sem vett) említés Heltai Gáspártól származik, aki egyben magyarázatát is adja e mondásnak: „Hallottam hogy igen hoszszu a szent Iuán éneke, hogy az ördög aszt meg kezduén, el nem végeszhette, hanem meg fuladot rayta. Bezeg ottrombasag effele tudományokat behozni, és el hinny a kerestiéni gyüeközetbe, mellyekröl az Istennec Szentei, Mind a Prophetác smind az Apostoloc semmit nem tudtanac”.*
Heltainak ez a magyarázata nem látszik alátámasztani Erdélyi feltevését. A szentiváni tűzgyújtáskor énekelt ének ugyanis nem egyházi jellegű, s mint az általunk ismert későbbi, de kétségkívül régre visszamenő szövegek mutatják, szerelemvarázsló, párosító dalok ezek inkább, mint olyan szövegek, melyeknek szent jellege miatt az ördög kénytelen lenne „megfulladni rajta”. Ha azonban eredetileg nem a szentiváni tűzgyújtással kapcsolatos énekre vonatkozott a közmondás, akkor mi lehet a magyarázata?
Nem érdektelen megnézni, hogy Erdélyi előtt a közmondásgyűjtemények hogyan magyarázták a „hosszú mint a szentiváni ének”-et. Baranyai Decsi a „Xenocratis caseolus” latin mondást így adja vissza: „Nám oly hosszú mint egy S Iuán eneke. Gáspár vagyon ám a sajtba.”(1598)* – A későbbi adagium-gyűjtemények az „Illiade prolixior” latin mondással hozzák kapcsolatba (így pl. Kis Viczay Péter 1713-ban és mások is).*
De térjünk vissza az Erdélyi által is emlegetett Szent Iván nevű remetére. Mint Erdélyi is írta, Kovács Pál, Szirmay, Dugonics, és mások is erre hivatkoztak. Nincs kizárva az, hogy e magyarázatnak történeti alapja van. Itt esetleg Rilai Szent Ivánra gondolhatunk, akinek holttestét és ereklyéit III. Béla magyar király 1183 után Esztergomba küldte. E bolgár szent a legenda szerint Istenfélő pásztor volt, aki a rilai magányban önkínzásnak vetette magát alá, miközben Isten csodálatosan gondját viselte. Később más remeték is csatlakoztak hozzá; ereklyéit rendkívül nagy tiszteletben tartották. A legenda szerint Rilai Szent Iván Esztergomban sem szűnt meg csodákat művelni, úgyhogy a király e csodák hatására (feltehetőleg azonban a katolikus papok nyomására, akik a bizánci egyházhoz tartozó szent ereklyéit nem nézték jó szemmel) 1187-ben visszaküldte a koporsót.* Nem teljesen lehetetlen tehát, hogy e szent legendájának magyar vonatkozásai nyomán keletkezett a szólás.
Mezey László (szóbeli közlésben) egy másik lehetőségre is utal és a leghíresebb, valóban hosszú Szent János himnuszt: az Ut queant laxist gondolja a közmondás előidézőjének. Ez ének szerzője a legenda szerint a longobárdi Paulus Diaconus volt, aki egyszer mise közben berekedt. Himnuszában Szent Jánostól kérte, hogy hangját tegye ismét erőssé és tisztává.
|
Arezzoi Guido (Aretinus) 1025 körül ennek az éneknek első szakaszából kiemelte az első szótagokat, mégpedig úgy, hogy a g a h c d e hangoknak az ut re mi fa sol la szótagok feleltek meg, s ezzel megvetette a szolmizáció alapját. Ezt a hosszú himnuszt évszázadokon át használták az énektanításban.*
Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy ennek a himnusznak is van némi kapcsolata az ördöggel. Ugyanis a mi-contra-fa éneklését tiltották a szabályok, így állott elő ez a verses szabály:
|
Bizonyítékunk nincs arra, hogy tényleg ez a himnusz lett volna a magyar közmondás kiindulópontja. (A himnusz nálunk is általánosan ismert volt; Radó Polikárp összeállítása szerint a magyarországi középkori liturgikus kéziratokban 32 alkalommal fordul elő.)*
Még további lehetőségek is vannak a Heltai által adott magyarázat megfejtésére. Keresztelő Szent Jánostól ugyanis az epilepszia gyógyítását várták (ez csak később fűződött Szent Vitus nevéhez), s a gyógyulást váró betegek hosszú, énekszóval végbemenő zarándoklatokat rendeztek. Magának az ünnepi ciklusnak hosszúságára már a fejezet elején is utaltunk.* – Felemlíthetjük továbbá azt is, hogy Franciaországban és másutt is szokásos volt a szentiváni ünnepen három misét celebrálni egymásután.* E tény is lehetőséget adhatott ilyen közmondás keletkezésére.
Feltehető az is, hogy a későbbiekben a két fogalom összefonódott, vagyis a közmondásban emlegetett és a tűzgyújtással kapcsolatos ének valóban azonos fogalommá vált. Erre bizonyítékunk nincs.
Néhány szót még a szentiváni tűzgyújtáskor előadott rítusénekekről, amelyeket XIX–XX. századi formájukban ismerünk.
Az az énekciklus, amelyet Erdélyi nyomán közönségesen szentiváni éneknek szoktak nevezni, nem országszerte ismert, hanem főként Nyitra, Hont, Bars megyékben s ezeknek a megyéknek körzetében. Az ország más részeiben más, rövidebb énekeket ismertek a tűzgyújtással kapcsolatosan. Sajnos, történeti adataink e szövegekre nem utalnak, holott kétségtelen, hogy a Nyitra megyei énekciklus és a többi ének is jóval régebbi az első feljegyzésnél. Ezeket az énekeket Marót Károly részletesen elemezte; a ciklus egyes részei, mint a „virágok vetélkedése” motívum, egészen a középkorig mennek vissza.*
Egy megjegyzést azonban – inkább csak széljegyzet formájában – tennénk. Sok magyarázatra adott alkalmat az éneknek ez a néhány sora:
|
A tűz körüli elhelyezkedés hasonló, valóságos rendjére találunk pl. Franciaország egyes vidékein. Van Gennep figyelemreméltónak tartja, hogy ez ünnepet nemcsak egyes korosztályok tartják, hanem nemre és korra való tekintet nélkül mindenki részt vesz benne. Olyan példát is említ, ahol a férfiak a tűz egyik oldalán helyezkednek el, az asszonyok és a gyermekek a másikon.* Itt nem kell a francia és magyar szokás közvetlen kapcsolatára gondolni, azonban azt hisszük, hogyha ilyesfajta mozzanatok feljegyzésére a gyűjtésnél ügyeltek volna, más országokban is megtalálnók az ilyen rendezett elhelyezkedésnek nyomait.
Összegezve tehát az eddigiket, a következő eredményekre jutunk:
A felsorolt történeti adatok kivétel nélkül említik a tűzgyújtás szokását. Temesvári Pelbárt a tűzgyújtásról mint egyházi jellegű szokásról emlékezik meg. Hasonló módon szól a XVI. században Telegdi Miklós is. Az adatok nagyrésze említi a tűz körüli ugrándozást, éneket és táncot.
XVI–XVII. századi adataink egy része már mint kifejezetten falusi szokásról beszél a tűzgyújtásról. Ugyanezekből a századokból vannak utalások a szentiváni tűznek a lakodalommal és fonóval való kapcsolatára is.
A XVI. században az egész országban ismert már a szentiváni ének hosszúságára való közmondás is. Ezt Erdélyi a XIX. században a tűzgyújtással hozta kapcsoltba, a régebbi közmondásgyűjtemények azonban más magyarázattal szolgálnak.
A Nyitra megyében és környékén fennmaradt rítusének-sorozat korábbi szövegváltozataira vonatkozó történeti adatok nem ismertek, azonban régisége bizonyított.