A bevezetésben már utaltam arra, hogy a jeles napokhoz fűződő ünnepi cselekménysorozat igen változatos jellegű; néha fellelhetjük benne a népi színjátszás összes kritériumát, máskor azonban ezek közül egyik-másik, sőt esetleg több is hiányozhat; – néha színjátékszerűnek sem mondhatjuk e cselekményeket.
A jeles napokhoz fűződő egyszemélyes varázsló, elhárító, jósló cselekmények jelentős részénél például mimikus megjelenítő mozzanatot nem találunk. Ezeket könyvünkben általában figyelmen kívül is hagytuk, illetőleg csak akkor utalunk rájuk, ha a környező országokban ugyanezek a mozzanatok dramatikus formában jelentkeznek. (Pl. a szentgyörgynapi szokások esetében, az állatok első kihajtásánál, amely nálunk általában dramatikus megelevenítés nélkül megy végbe, de más országokban teátrális mozzanatok is fűződhetnek hozzá; hasonlóképpen a májusfa-állítás szokásánál.)
Ami a dramatikusnak nevezhető szokásformákat illeti, itt is hiányozhat egyik vagy másik elem. A nézők például hiányozhatnak a szentiváni tűzgyújtásnál, ahol a közösség minden jelenlevő tagja részt vesz a cselekménysorozatban, illetőleg minden jelenlevő szereplő is, néző is. A szöveg, ének nélküli mimikus játék, dramatikus tánc is gyakori; ilyen pl. az Alföldön a hivatlanok megjelenése a lakodalomban, vagy a disznótorokon megjelenő néma maskarák játéka, a farsangi alakoskodások jelentős hányada. – A játék viszont teljesen hiányzik köszöntő, kántáló szokásaink jelentőn részénél, de ezeket sem zárhatjuk ki vizsgálatunk köréből, mert ugyanezeknek a szokásoknak teljesebb formáiban ismét megelevenítő mozzanatokra is találunk.
Az ünnepi szokásokhoz kapcsolódó népköltészeti alkotásokat sem sorolhatjuk egyetlen, formailag egységes költői műfajba. A többszereplős drámai szövegek mellett találunk kétszereplős vetélkedőket, epikus jellegű rítusénekeket, énekelt vagy elmondott köszöntőket, mágikus varázsló mondókákat is.
A külföldi kutatók néha el is választják a népi dráma fogalmát az ünnepekhez fűződő szertartásos költészettől. Így pl. a szovjet kutatók (Szokolov, Berkov) külön tárgyalják orosz népi dráma megjelöléssel a többszemélyes Heródes-játékokat, a történelmi-hősi népi játékokat s a félnépi hivatásos mulattatók, a bábjátékosok, vásári komédiások repertoárját, és ismét külön az ún. szertartásos költészetet.* – A svájci Richard Weiss is külön címszó alatt foglalja össze a szokást és ünnepet, s megint külön a színjátszást és táncot;* az utóbbi fejezetben többek között a kereszténység előtti kultikus játékokról, középkori misztériumokról és az újkori félnépi formákról, pl. a hazafias ünnepi játékokról (Tell Vilmos-játékok) emlékezik meg.
A hazai kutatók a magyar anyagból kiindulva ilyesfajta éles választóvonalat nem szoktak húzni. A Magyarság Néprajzában Viski Károly is egy fejezetben tárgyalja a párbeszédes drámai jellegű szövegeket – amilyen a betlehemezés –, a párbeszédes gyermekjátékokat és a nem párbeszédes rítusénekeket. Sebestyén Gyula a nem párbeszédes formában előadott regös-énekeket is „misztériumnak” nevezte.
Ünnepi szokásaikhoz tehát különböző formájú népköltészeti alkotások járulnak. Ezek vizsgálatánál az eddigi fejezetektől eltérően nem indulhatunk ki a történeti adatokból, melyek ezekről ritkán szólnak, hanem a csoportosítás csak a legújabbkori néprajzi gyűjtések alapján ismert anyag nyomán lehetséges. Nagyjából a következő csoportokat különböztethetjük meg:
1. Több szereplős, mimikusan előadott drámai szövegek. Ide tartoznak a történeti anyagból a népies misztériumjátékok; az újkori játéktípusok közül a betlehemes játékok s néhány ma már ritka misztériumjáték-típus, mint a Dúsgazdagolás, Paradicsom-játék, Zsuzsánna-játék; néhány farsangi játéktípus (betyárfarsangolás, lakodalmas és temetéses játékok). Előadásuk meghatározott helyen (pl. templomban, iskolában, fonóban, kocsmában) vagy házról-házra járva történik.
2. Házaló, adománygyűjtő szokásokhoz fűződő két- vagy többszereplős felégetős köszöntő-játékok, valódi drámai cselekmény nélkül (pl. gergelyjárás, balázsjárás, húsvéti-karácsonyi veszekedők).
3. Varázscselekménnyel összekötött szövegek; rítusénekek vagy éneksorozatok gyakran epikus részletekkel, házaló, adománykérő jelleggel vagy anélkül (regölés, hejgetés, kiszehordás, villőzés, pünkösdölés, szentiváni tűzgyújtás stb.).
4. Házaló, adománykérő szokásokhoz fűződő nem felelgetős kántálás és rigmusok, különösebb mimikus mozzanatok nélkül (karácsonyi, újévi, húsvéti köszöntők, istvánozás, jánosozás stb.).
5. Ünnepi alkalmakhoz kötött, néha felelgetős, énekes-táncos gyermekjátékok, főleg leányjátékok.
6. Varázsló szerencsekívánó mondókák.
Mint már említettük, e kérdéscsoportnál igen nehéz eddigi módszerünket követni s a történeti feljegyzésekből kiindulni. Néha ugyan találunk olyan adatokat történeti forrásainkban is, melyekhez az ünnepi költészet köthető, a szövegek többségénél azonban csak stíluskritikai elvek alapján kísérelhetjük meg a történeti rendszerezést.
A legrégebben dokumentált ünnepi mondóka pl. az aprószentek-napi korbácsolást kísérő „Aprószentek, Dávid-Dávid” kiáltás, melyet már a XV. századi forrás is említ.
A XVI. századig vezethető vissza néhány karácsonyi, újévi köszöntő. Ezeket régi formájukban egyházi énekeskönyvek őrizték meg. Néha nem az egész ének került a népköltészetbe, hanem szöveg és dallam egymástól elválva, új összefüggésben is élhetnek tovább. Ilyen az „Újesztendőben mi vigadjunk” refrénű újévi ének, továbbá egy sor karácsonyi népének, melyeknek továbbélésével Schram Ferenc foglalkozott.* Ezek a karácsonyi énekek népi színjátszásunk kutatása szempontjából annyival is érdekesebbek, minthogy betlehemes játékainknak is szerves részei (pl. a Csordapásztorok… kezdetű népének).
A XVII–XVIII. századból származnak az első ismert magyar úrnapi játékok és passió-szövegek, karácsonyi, vízkereszti játékok, Gergely- és Balázsnapi mondókák, melyek részben a ma is élő népi formák közvetlen elődjeinek tekinthetők. A XVII. század első feléből származik a Névtelen Comico-tragoedia című dráma, melynek folklorizálódott változata a II. világháborúig fennmaradt.* Egy sor ma is élő köszöntő és ének első feljegyzése e század katolikus és protestáns énekeskönyveiben található.*
A XVIII. század végétől kezdték feljegyezni az ünnepi szokásokhoz fűződő népi szövegeket, (pl. a Mi van ma kezdetű pünkösdölő éneket); azonban a kétségtelenül igen archaikus regös-ének első feljegyzése csak a XIX. századból származik; más, hasonlóan archaikus rítusénekeket pedig csak XX. századi formájukban ismertünk meg.
Az ünnepi szokásokhoz fűződő költői műfajok közül a legnehezebb történeti problémát tehát éppen az ún. „rítusénekek” jelentik. Ez a csoport azonban nem választható el élesen néhány más csoporttól, így a párbeszédes köszöntő-játékoktól, a dramatikus gyermekjátékoktól vagy a varázs-mondókáktól, ráolvasásoktól. Mindezekről a következőkben együttesen mint szertartásos költészetről fogok szólni.
A szertartásos népköltészet természetesen nemcsak a jeles napokhoz fűződő költői alkotásokat foglalja magába, hanem azokat is, melyek más ünnepi alkalmakhoz, pl. az átmeneti rítusokhoz fűződnek (lakodalmi énekek, siratók néhány csoportja stb.). Ezeket a könyvünk bevezetésében már kifejtett okok miatt nem tárgyaljuk; azonban a magyar szertartásos költészet egészének tárgyalásánál, fő jellegzetességeinek kifejtéseinél természetesen ezeket is figyelembe kell venni, hiszen pl. egyes siratótípusok a magyar szertartásos népköltészet egyik legősibb rétegét alkotják.
Külön kell szólnunk a gyermekjátékokról; itt nem vesszük figyelembe a magyar gyermekek minden énekes, dramatikus játéktípusát, hanem csak azokat, melyek mint alkalomhoz kötött, tehát időszaki játékszokások is jelentkeznek. (Böjti, tavaszi játékok.)
Előfordulhat másrészt az is, hogy ugyanaz a daltípus többféle alkalomhoz is fűződhet és különböző összefüggésekben jelentkezhet, például mint pünkösdölő, mint gyermekjáték, lakodalmi ének vagy párosító. (Ilyen pl. a Pünkösdi rózsa kihajlott az útra… kezdetű ének vagy a Virágok vetélkedése.)
A szertartásos költészet néhány alkotása kétségtelenül igen régi. Ezt bizonyítja az országos elterjedés, a szövegekben szereplő történeti személynevek, a bennük tükröződő mágikus és mitikus világkép s nem utolsósorban a ma már sokszor értelmet vesztett, magyarázhatatlan szövegrészletek.
E szertartásos népköltészet formájáról, költői módszeréről, képalkotásáról már sokat írtak a folkloristák, de senki sem kísérelte meg összefoglaló jellemzésüket adni. Próbáljunk meg inkább csak kísérletképpen néhány jellemző vonást kiemelni.
A szertartásos népköltészet az ünnepekhez fűződik: azokhoz a kivételes időszakokhoz, melyek felváltották a mindennap egyhangúságát, robotját, sokszor elviselhetetlen sivárságát. Hangja tehát gyakran ünnepélyes, emelkedett – másrészről, különösen a farsangi ünnepkörben – szabados, erotikus és szatirikus.
Jellemző vonása a konzervativizmus, ami szertartásos jellegéből fakad; hiszen például a mágikus mondókák esetében éppen a szöveg változatlansága a siker egyik biztosítéka. Variabilitásuk tehát kisebb, mint a lírai népdaloké, s tovább őrzik az értelmetlenné vált részleteket is.
A népköltészet szemérmesen szűkszavú kifejezésmódján utal ez a költészet az élet szépségére és méltóságára, a természet megújulására, a szerelemre. Mindezeknél gyakran mitológiai képeket is használ. Sok képe, hasonlata régebbi egyházi költészetre megy vissza, de ezek az előképek sokszor olyan régiek, hogy az egyházi gyakorlatból már kivesztek.
Hasonlatainak más csoportját tapasztalatainak köréből veszi. Ami szép és értékes, az olyan, mint a jóillatú virágok, a fényes nap és a hold, az ezüst és arany ragyogása.
Amit legszebbnek tartanak, azt aranyhoz és gyöngyhöz hasonlítják. A regösének béresének arany ostor van a kezében, arany ekéje is van. – A zöldág-vivők az arany kapun bújnak át. – A lányok arany koszorúban ülnek a toronyban. – A hidasjátékban a híd lábát sáraranyból készítik, melyet Boldogasszonytól kaptak; – a híd váltsága aranyalma, hordó bor és szép leány.
A vallásos-mitikus jelképekben is az arany szerepel. Az aranyhajú Mária rendíti alá a napot. Jézuska a paradicsomkertben arany szőnyegen fekszik, kezében aranyalma; vagy pedig őt magát hasonlítják aranyalmához.
A farsangi ének a lányoknak gyöngykoszorút ígér; a pünkösdi ének a szép legényeknek rozmaringot, a szép leányoknak gyöngyös koszorút. A szentiváni ének Magyar Ilonájának sárga selyem haja, koszorúja gyöngy. – „Gyöngy vagy rózsám, gyöngy vagy, gyöngynél is gyöngyebb vagy” – mondja az aratóének.
A világ szépségét elsősorban a virágok testesítik meg. A régi virágénekek jelképeit őrizte tovább a népi ízlés:
|
Tavasszal fehér a mező, de nem a rózsától, hanem az ibolyától. – Pünkösd jelképe a rózsa: a pünkösdi királyné rózsafán termett, piros pünkösd napján, hajnalban született. – A pünkösdölő lányoknak rózsa koszorújuk, ifjú legényeknek szekfű bokrétájuk. – A szentiváni énekben a virágok vetekednek: a szőlő szép virág, a búza szép virág és a viola szép virág. – A Jézuska is szép rózsavirág, kibimbózott zöld ág, viola. A menyország piacán violát árulnak.
A falu végén selyem sátor, a lányokat selyem sátor alatt viszik. A gyermekjátékok eladó lányát bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban vezetik.
Gyakori szimbólum az alma is. A kis Jézus aranyalma, almából sarjadt családfája is.*
A mitikus jelképek között elsősorban az asztrális vonatkozásúak említésre méltóak: a napra, a holdra, a csillagokra utaló képek. A legismertebb ezek közül a regösének szarvasa; ezer szarván ezer égő gyertya, s ezek, akár a csillagok, gyújtatlan gyulladnak, oltatlan aludnak; homlokán fölkelő fényes nap, oldalán a szép hold. – Az asztrális szarvas ősi jelkép egész Euráziában, sőt az amerikai indiánoknál is.* Kisázsiában ősidők óta a csillagos ég jelképe, a Magna Mater állata. Szarvas húzza a nap kocsiját a skandináviai bronzkori sziklarajzokon éppúgy, mint az észak-olaszországi sziklarajzokon; a nyugat-szibériai sziklarajzukon is együtt szerepel a szarvas és a nap-szimbólum. – A tibeti táncmaszkok között a szarvas a démonok vezetője.* Az indiánok hite szerint a szarvasmaszk megvéd a vihartól. A voguloknál a csillagos ég, illetve a Plejádok csillagképének jelképe. – A szarvast, a ragyogó szarvút, fényeset azután a keresztény teológusok azonosították Krisztussal és az angyalokkal. A dunántúli falvakban az idősebb férfiak még tudják a csodaszarvasról szóló éneket, de a következő nemzedéknél már mindörökre feledésbe merül ez az archaikus jelkép.
A nyári napfordulóra vonatkozó homályos utalások a szentiváni énekben csendülnek fel részben feltehetőleg egyházi reminiszcenciák nyomán:
|
|
|
|
Ugyanilyen varázsos hangulatúak a megszemélyesített holdra utaló sorok. A hold gyakran szerepel mint a menny őrtállója, vagy világítója.
|
Az újévi köszöntő az alsó kék eget, a felső szép eget szólítja fel, hogy dicsérjék Istent. Asztrális jelképeket karácsonyi népénekeinkben is bőven találunk, ezek részben a középkori latin himnuszok képeit őrzik tovább.
Sokszor a keresztény szimbolika más mitológiai képekkel keveredik:
|
|
Ilyen értelmetlen mágikus-mitologikus részletek találhatók a Kiss Áron által áldozócsütörtöki játéknak nevezett gyermekjátéktípus változataiban is.
|
A változatokban az utolsó két sor érdekesen variálódik. („Az Árgyélus madárkája mind összecsördüljön; Éjjente boszorkányok mind összecsődülnek”).
A mágikus inkantációkkal, varázsmondókákkal sokat foglalkoztak folkloristáink. Diószegi Vilmos pl. a sámánizmussal foglalkozó könyvének Jelesnapi énekeink refrénje és a sámánének c. fejezetében a „Haj, haj; Haja gyöngye haja”; „Haj regö rejtem” formulákat, a hejgetés szót s mindezeknek a sámán révüléssel való kapcsolatát vizsgálta.* (További párhuzamok gyermekjátékainkban is kínálkoznak.) E varázsmondókák közt bőven akadnak erotikus mozzanatok is, melyeknek szimbólumai csak nehezen érthetők. A házaló-adománykérő énekek kivétel nélkül tartalmaznak a termékenységre és anyagi javakra vonatkozó varázsmondókákat.
Folkloristáink fantáziáját régen felgyújtották a mágikus varázsszövegeknek ma már érthetetlen szövegrészletei. (Szita-szita péntek, szerelem csütörtök; Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad; Diófából koporsó… stb.) Ezeknek a már értelmetlen szövegeknek jó egynéhányát egyenesen a „sámánisztikus” jelzővel szokták illetni. Gyakran azonban egyszerűen a nyelv zeneiségéből fakadó játékos öröm hozta őket létre, különösen a gyermekmondókák esetében.*
E mondókák értelmetlenségének további oka idegen nyelvből való átvétel vagy egyszerű szövegromlás is lehet. Sokat vitatták az „Ispilángi rózsa”* és a „Haja gyöngyöm, haja” refrén eredetének kérdését,* azt, hogy a magyarság itt átvevő vagy átadó volt. Máskor az értelmetlen szöveget szlovák, német stb. párhuzamokból helyreállítjuk (pl. Hála, hála, héluska stb.)* A magam részéről a pünkösdölő játék kezdősorát (Mi van ma, mi van ma) is ilyesfajta félreértett idegen szövegből magyaráznám (Maja, Maja, mia mo; Maïoumas)* A nyári játékban szereplő „Rozália asszony” is az ünnep szláv nevének félreértéséből származhat.
A szertartásos költészet más homályos mozzanatait eltűnt rítuselemekből próbálták megmagyarázni. A regösénekben emlegetett nagy rőt ökörrel kapcsolatban (Kénos, Udvarhely megye) Sebestyén Gyula a télközépi nap-áldozatra, egykori szarvasmarha áldozásra gondol. Ez azonban talán inkább a rituális kelet-európai állatalakú süteményre utal, melynek
|
Az oroszoknál tehénkéknek nevezik ezeket a tésztából készült feldíszített süteményeket, melyeket a koledálóknak adtak ajándékba.* – A fehér liliomszál… kezdetű játékot Kiss Áron a nagypénteki rituális fürdéssel hozza kapcsolatba, a Haj szénája… játék-kezdetet pedig azzal a szénakötéllel, mellyel a lakodalmas menet útját elzárták, s melyet a vőfélynek ketté kellett szakítania.* Ezek azonban inkább csak találgatások.
Ami most a rítusénekekben és gyermekjátékokban előforduló történeti személyneveket illeti, különösen háromra kell utalnunk: Szent István, Lengyel László és Szent Erzsébet nevének emlegetésére.
Szent Erzsébet a gyermekjátékok és rítusénekek leggyakrabban előforduló személyneve, különösen a pünkösdi játékokban fordul elő és más leányjátékokban, melyek ma már nincsenek alkalomhoz kötve, de amelyek egykor talán szintén pünkösdhöz tartoztak. Az előbbiekben már kifejtettem azt a nézetemet, hogy valószínűleg a pünkösdi rózsa-képzet és Szent Erzsébet rózsa-csodájának összefonódásából jöttek létre ezek a költői formák (talán az apáca kolostoroknak és növendékeinek is szerepe lehetett ezeknek az énekeknek kialakulásában). Kiss Áron viszont a gyermekjátékok Szent Erzsébetét a házasságközvetítő asszonnyal kapcsolja össze, mivel sok játéknak párosító, lakodalmi vonatkozása van.* Elképzelhetőnek tartom, hogy ezek az énekek egy régebbi, összefüggő ciklus töredékei, melyben előadhatták Szent Erzsébet történetét, megkéretését, idegen országba való kerülését, a rózsa-csodát és így tovább. Egy Vas megyei pünkösdölőben ilyen összefüggésben szerepel:
|
A pünkösdölőben szereplő bokrétás Andorást Sebestyén II. Endre királlyal hozza kapcsolatba. Igen sok gyermekjátékban említik Szent Erzsébet asszonyt:
|
|
|
Sok szó esett a hidasjátékok Lengyel Lászlójáról, akit részben (mint Kiss Lajos és Kardos Tibor) I. Lászlóval azonosítanak, aki „méltán hivattatik anyjáról Lengyel Lászlónak”.* A XVI. században Farkas András viszont I. Ulászlót nevezi Lengyel Lászlónak. Az zsidó és magyar nemzetről írt költeményében. – Szent István neve a regösénekben fordul elő, ahol alakja kontaminálódik István protomártír alakjával.
Szerepelnek azután olyan nevek is a gyermekjátékokban és a rítusénekekben, melyeknek magyarázatával hiába próbálkozunk (János úr készül Bécsbe; a szentiváni énekben szereplő budai asszony; a fehérvári kapitány és mások).
A szertartásos költészet pontosabb datálását többször megkísérelték a történeti személynevek és belső indítékok alapján. Kardos Tibor pl. a búcsúi regös-misztérium keletkezését a XI. századra teszi; mások a regöséneket avar vagy általában honfoglaláskor előttinek tartják.* Ugyancsak megkísérelték a szentiváni ének és a hidasjátékok datálását is; a pünkösdölő játék egyházias részét (a pünkösdnek jeles napján…) XVII. századi egyházi énekeskönyvekben is megtaláljuk.*
Sokszor formailag is igen régiesek a rítusénekek; különösen az egyházi jellegű énekeknél gondolhatunk sok évszázados hagyományra. Alliteráló sorok vannak a Kodály Zoltán által 1916-ban gyűjtött szentiváni énekben:
|
A szertartásos költészet formulái között sokszor utaltak a regösének beköszöntőjére, ahol a regösök elmondják, hogy messziről jöttek, fáznak, nyírfakéreg bocskoruk van stb. Ezeknek a formuláknak párhuzamait tőlünk keletre és nyugatra is ismerik.* A formulák régiségére országos elterjedésük a bizonyíték. A Nyitra megyei villőzésben pl. így énekelnek:
|
Az Udvarhely megyei regölésben:
|
Az adománykérő formulákkal már az előbbiekben foglalkoztam; a formulák régiségére vonatkozólag gyakran útbaigazítanak a XVII–XVIII. századi énekeskönyvek kántáló diákversei.