Mindenféle falukutatás könnyen esik abba a hibába, hogy a falusi életmódot azonosítja a parasztság életmódjával, s jellemző falusi törvényszerűségként különös parasztjellemvonásokat sorakoztat föl. Igaz, hogy a falu túlnyomóan a parasztság hazája, s az is igaz, hogy a falusi jelleg sokban hasonlatos a parasztsajátosságokhoz, azonban a föltétlen azonosítás mindenképpen olyan hiba, ami csak akadályozza a falu helyes megítélését. Annál is inkább, mert a falu különös társadalmi helyzete mindenrendű falusiaknak a társadalmi életét, ha nem is egyformán, de egyformán jellemzően megszabja. Van tehát különös falusi életmód, amely minden társadalmi osztály külön jellemzői fölött mint falusi törvényszerűség érvényesül. Már pedig akár a falu valósága, akár a falu politikája szempontjából mégiscsak ez a fontos s nem a parasztság egészen más természetű ügye.
Annál is inkább fontos ez a megkülönböztetés, mert éppen az ember biológiai életének a jelenségei azok, mint a nemiélet, párválasztás, házasság, születés, nevelés, életberendezés, egészségügy, orvoslás, továbbá a játék, sport, szórakozás, ünneplés, amelyeken a legélesebb vonásokkal ütközik ki a társadalmi helyzet hatása. Mind ezeknek az életmegnyilvánulásoknak a lefolyása, mind pedig azok a nyomok, amiket az ember alkatán hagynak, egyformán különös jellemzői annak a társadalmi helyzetnek, amelyben az ember él. Nyilvánvalóan így van ez a falu esetében is.
Azt lehetne gondolni, hogy a falu egymásrautalt és természetközel világában az olyan biológiai jellegű magatartások, mint a párválasztás, házasság, nemiélet és születés sokkal közvetlenebbül, egyszerűbben és természetesebben történik, mint a város szövevényesebb és civilizáltabb világában. Pedig nem így van. Nem pedig azért, mert van a falu társadalmának egy másik élettörvénye is, nevezetesen a tipikus és szertartásos meghatározottság, s éppen az életnek ezekben az alkalmaiban az ilyen törvények jutnak szóhoz elsősorban.
Itt van például a párválasztás kérdése. A természetes állapot nyilvánvalóan az, hogy ezt biológiai tényezők döntsék el. A falu társadalmában azonban még sokkal nagyobb mértékben, mint a városban, nem így történik. Eleve tipikusan kötött a választási lehetőség. Mindenkinek megvan a falu világában a típusszerinti helye, s csak ezen belül van párválasztási lehetősége. Amilyen számos az irodalomban a regényes kiviteleknek az esete, olyan kevés a számuk a valóságos életben. Olyan erős társadalmi falak veszik körül az embert a falu társadalmában, hogy legtöbbször föl sem merülhet a kívülről való élettárs választásának a gondolata. Ha mégis fölmerül, s ilyen kivételek a valóságban is vannak, akkor mindig regényes nagy ügy lesz belőle, ami éppen nem kedvező hatását az egész életen keresztül érezteti.
Maga a házasság megkötése pedig éppenséggel nem egyszerű és természetes dolog, annyira sem, mint a város társadalmában. Falun el sem képzelhető olyan házasságkötés, ahol szürkén az anyakönyvvezető elé állanak és utána minden teketória nélkül megkezdik a házaséletet. Sokkal nagyobb eseménye ez még a legszegényebb zsellérnek vagy cselédnek is, hogysem ilyen egyszerűen megtörténhetne. Szertartásos előírásai vannak a házasságkötésnek, s ezek, ha különbözők is, egyformán megvannak mind a parasztság, mind pedig a falusi urak vagy falusi polgárok közt. A legszertartásosabb természetesen a parasztok közt s e tekintetben a gazdáktól nem különböznek a zsellérek vagy a cselédek sem. Illyés leírja, hogy az uradalmi cselédeknél az élet egyetlen bőségalkalma, ahol életreszólóan teleeszi és issza magát mindenki s felemésztik a házasulónak egészévi keresetét. Hogy az életnek miért éppen ezt az alkalmát választja ki a paraszttörvény ilyen bővelkedésre, az meglehetősen titokzatos, mert cselédeknél különösen nem is a lakodalommal kezdődik az együttélés és a fiataloknak nem kezdődik új élet a házassággal. A szülők házában élik át házaséletük jórészét, tehát még az önállósodásnak az ünnepéül sem fogható föl a nagy lakodalom.
De a házasélet folyása sem szabad és természetes együttélés, hanem megszabott szerepeknek a betöltése. Parasztok közt a gazdasági szerepek a fontosak. Ha önállók a fiatal házasok, akkor egy közös gazdasági vállalkozás az életük, amely szigorúan előírja a férjnek is, meg a feleségnek is a szerepét. Ha pedig a szülők valamelyikénél élnek, akkor a szülői gazdaságban jut ki meglehetősen alárendelt szerep a fiataloknak. A férj az apja vagy az apósa mellett a második a gazdaságban, tehát a vezetésben csak másodsorban számít az ő szava, a munkában azonban a nagyobb rész az övé. Viszont a menyecske az anyja, de méginkább az anyósa mellett a megbecsültebb cseléd szerepét kapja. Egyenrangú a családban, de munkaköre a háztartás alacsonyabbrendű munkái. Hasonlóképpen kötött háztartási szerep várja az új asszonyt a falusi iparos, kereskedő vagy kistisztviselő házában. Szűkös, de mégis sokgondú háztartásnak a munkáit kell elvégeznie, s hogyha ebből itt-ott ki akarja vonni magát, akkor egy szigorú közösségnek az ítélete sujtja. A falu középosztálybeli vezetőinél pedig a háztartási szerepen kívül a falusi reprezentálásnak hasonlóképpen kötött szerepét kell betöltenie. Vasárnaponként a templomba menni, jótékonykodni, nőegyletben vezérkedni és más ehhez hasonló dolgokat ellátni. S ezt mind kötelezővé teszi a falu törvénye, mert aki nem így él, azt mindenféle következmény sujtja.
A régi parasztfaluban a születés volt az egyetlen természetes mozzanata a házaséletnek. A születésszabályozásnak mindenféle módját tiltotta a paraszterkölcs, tehát annyi gyermek született, amennyi éppen születhetett. A parasztság átalakulása azonban alaposan megszüntette itt is a természetességet. A birth control-nak mindenféle formája polgárjogot nyert a falusi parasztság körében is, sőt éppen a legbrutálisabb módszerek honosodtak meg. Arra legtöbbször nincs módjuk és civilizáltságuk is kisebb annál, hogy a veszélytelenebb, de drágább eljárásokat használják, tehát a legegyszerűbb, de legveszedelmesebb módszerekhez folyamodnak. Leggyakoribb a coitus interruptus, aminek a testi-lelki következményeiről a legsúlyosabb véleménye van az orvosoknak. Egykés vidékeken különös idegesség, zavartság és bizonytalanság jellemzi a férfiakat, s utána nézve azoknak, mindig kiderül, hogy a hosszú időn keresztül folytatott megszakított érintkezés az oka. Egykés vidékek falusi orvosai egyöntetűen állítják, hogy előbb nem tudták mire vélni a parasztok tömeges idegességi zavarait, hiszen paraszt nem szokott ideges lenni. S mindenütt ebben találták az okát. A másik közönségesen követett módszer már az asszonyok számlájára történik. Nevezetesen a leggorombább fölsértés a vérzés elindítására. S mivel még babonás hiedelmek is fűződnek ahhoz, hogy milyen tárggyal kell beavatkozni, a fertőzés veszedelme mindenütt fönnáll. Ennek a védekezésnek a következménye a fiatalasszonyok gyakori halála vagy korai megrokkanása, ami a legtöbb faluban napirenden van.
Nem parasztok közt természetesen legalább ilyen mértékű születésszabályozás érvényesül, azonban ennek a módszerei már civilizáltabbak, tehát a következményük is kevésbé veszedelmes. Hogy van születésszabályozás, az magában véve természetesen nem falusi törvény, az ellenben, hogy a primitívebb és veszedelmesebb védekezési módszerekre szorulnak, s az orvos sincsen mindig közel, az már különös falusi sors.
Erre az életterületre tartozik azonban egy másik különösen falusi jelenség. A régi faluban a szerelmi élet a házasság előtt és a házasságon kívül zajlott le. A népdalok, szerelmi babonák és varázslatok mind a házasságelőtti időben születtek és ahhoz maradtak kötve, mert a házasság már olyan szigorúan kötött és fegyelmezett élet, amelyben az ilyennek már nem jut hely. (Néprajzi szemponttal, de társadalmilag is jellemzően tárgyalja, ezt a kérdést Ortutay Gyula kis tanulmánya: Szerelmi élet Ajakon.) S ebben az időben, hol kivételképpen, hol általánosabban, megvolt a fiatalok nemi érintkezése is s ezekben az időkben szolgált segítségül a sokféle paraszt védekező és elhajtási módszer. Csakhogy az a paraszterkölcs, amely ezt megengedte, egyúttal meg is tiltotta a házasságon belül való alkalmazásukat. Sőt mintha a szerelmet is megtiltotta volna, semmi helyet és alkalmat nem adott a fiataloknak arra, hogy egymással töltsék a kedvüket szerelmeskedésben. Akár a polgárosodás, akár a paraszt reakció irányában változott meg egy falu rendje, mindenképpen megváltozott a szerelmi életnek ez a kötöttsége. Most már lehetséges »szerelmi« házasság, s a szerelemmel együtt bevonult a házaséletbe a sokféle paraszt védekező és elhajtó eljárás is. Persze kötöttség azért így is maradt éppen elég, sőt egy új kötöttség jelent meg: az egykének a szigorú előírása. S ez a falusi parasztegyke nem olyan, mint a városi gyermektelenség. Városban nincsen gyermek, mert nem vállalják a szülők a velejáró áldozatot vagy éppen képtelenek fölnevelni úgy, ahogy szeretnék, de ez mindig csak kényszerűség és akinek van több gyereke, azt nemhogy lenéznék, hanem különösen megbecsülik. Egykés falusiaknál nem közvetlen kényszerűség az egyke, hanem törvény s aki megszegi, az vét a közösség törvénye ellen, tehát elítélés a következménye. Ez a legbrutálisabb kötöttség ezen a területen, de ezenkívül még ezerféle változatban vannak kisebb kötöttségek az ilyen »romlott« faluban. Az öregek szüntelen beavatkozása és ellenőrzése, az együtthálások korlátozása és ehhez hasonló borzalmak kötik és keserítik meg újabb kötöttségekkel a »fölszabadult« szerelmi életet.
Másrendű falusiaknál hiányzanak ezek a különös szabályok, náluk akkora a szabadsága a szerelmi életnek, amekkorát az általános társadalmi megkötöttségen felül a falu korlátozásai megengednek. S ezek a falusi korlátozások erősebbek a városiaknál. Erősebbek, mert az ilyen viszonyok is köttettek, s az egy rétegbe tartozók közé korlátozódnak. Kivételesen természetesen a határokon keresztül is keletkeznek ilyen viszonyok, ezek azonban mindig kivételek, még az olyan kirívó esetekben is, amilyen az uradalmi cselédlányok és summáslányok esete. Akár rendszer lehet belőle, hogy kiváltságosok ilyenmódom is »használják« az alárendelteket, azonban ezt még az uradalmi falunak a közítélete sem szentesíti, hanem csak legföljebb kényszerűségből eltűri. Más az eset a legkivételesebb helyen, Dejtáron, ahol a pénzért való szabad szerelmeskedést vette be a falu erkölcse, azonban ez másképpen is »romlott« falu.
Mindent összevéve azonban, ha nem is igaz a kegyes beszéd a falu egyszerű népének a tisztaságáról, termékenységéről és erkölcséről, annyi igaz, hogy részint a kötöttségek ellenére, részint azok révén is kiegyensúlyozottabbak ilyenfajta viszonyaik, mint a városiaknak. Kivéve a »romlott« falvakat, mert itt minden »városi bűnöknél« nagyobb és raffináltabb bűnök tenyésznek. És végeredményben, újra kivéve a »romlott« falvakat, több gyerek születik a falusi társadalomban, mint a városiban. Ez kétségtelenül így van, csakhogy nagyon elhamarkodott lenne ezt úgy magyarázni, hogy az a törvény tehát, hogy több gyerek születik azért, mert falusiak. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy éppen a falusi társadalom az, amely meg is tudja tagadni a születéseket sokkal határozottabban, mint a város és a falu az, amelynek a születési aránya sokkal rohamosabban csökken, mint a városé. Úgy lehetne helyesebben fogalmazni a tételt, hogy a magyar faluban nagyobb a születések aránya a városinál, annak ellenére, hogy faluról van szó. Mert lehet, hogy egyszer éppen azért, mert falusiak, majd általában kisebb lesz a szaporodásuk, mint a városiaknak.
Másik életterülete a falusi életmódnak, ahol jellemző falusi meghatározottságot találunk: a nevelés.
Döntő különbség van mindenekelőtt a falusi és a városi nevelőkörnyezet között. Ahogy ezt éppen a magyar szociológiai irodalomban Dékány István rendszeresen kifejti, a falusi nevelő környezet egészen más világba iktatja bele a gyermeket és más hatásokkal veszi körül, mint a városban. A falusi nevelőkörnyezet áttekinthető: egy egész világ, amelyben a gyermek tud tájékozódni s nemcsak szavakat, hanem összefüggéseket és jelentéseket tanul meg. Mindent ért a gyermek, ami körülötte van, mert nincsenek olyan összefüggések, amelyek meghaladnák felfogóképességét. Mivel lassúbb a falusi élet tempója, mint a rohanó városé, a gyermek mélyebb élményeket kap, amelyek egész lelkivilágát megragadják. Ezenkívül pedig a gyermek már nagyon korán munkában vesz részt, feladatokat kap, tehát felelősségérzése és társadalmi tudata növekszik. Végül pedig a természet jelenségei veszik körül, tehát korán megtanulja ismerni őket, s még a legilletlenebb jelenségeket is megtanulja érteni. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy a falusi gyermek világa egyszerűbb, áttekinthetőbb, értelmesebb és mélyebben átélt világ, mint a városié. Egyúttal természetesen kisebb is, tehát a gyermek érdeklődési köre szűkebb marad.
Ha pedig a tudatos nevelői ráhatásokat nézzük, akkor ismét különös falusi viszonyokat találunk. A falusi gyermeket kevesebb nevelői beavatkozás éri, mint a városit, még a nem parasztoknál is. A falusi gyermeket többet szabadjára engedik, mint a városit, már csak azért is, mert nem fenyegeti annyi veszély, mint a város utcáin, tehát a gyermekek egymásközt, a gyermekek társadalmában nevelődnek és igen sok dologban a fölnőttek beavatkozása nélkül fejlődnek ki.
Éppilyen jellemző a falusi nevelésre az is, hogy amennyiben érvényesül a tudatos nevelői hatás, az nem annyira általános emberi dolgokra, mint inkább a gyermeknek szánt társadalmi szerepre vonatkozik. A parasztgyereknek azt tanítják meg a fölnőttek, hogy mit kell tudni és hogyan kell viselkedni a parasztnak, az úri gyereknek pedig azt, hogy mi illik és mi nem egy leendő úrnak. Újabb változat, amikor parasztgyerekeket »úrnak« nevelnek s gondosan elválasztják a többi »parasztgyerekektől« és megkímélik mindenféle munkától. Gondolható, hogy ez a különösen torz és idétlen nevelés milyen hatással lesz a gyerekre.
A közösen bandázó paraszt- és polgárgyerekek meg úrfiak kitűnően érzik magukat a világ mindenféle titkainak a felfedezése közben, s sejtelmük sincs arról, hogy miképpen tartoznak bele egy társadalomba, csak éppen a felnőttek társadalmától tartanak, amikor egyszer csak keservesen kezdik tapasztalni, hogy az úrfiakat és polgárgyerekeket kitanácsolják közülők a szüleik, mert nem jót tanulnak a parasztgyerekek között s nem illő az, hogy velük pajtáskodjanak. Ez a különbségtétel még abban az iskolában is meg van köztük, amelyben együtt ülnek, áthidalhatatlanná növekszik aztán ez a távolság, ha az úrfiak és polgárgyerekek magasabb iskolákba kerülnek. Természetes, hogy a gyerek idejében megtanulja az osztálykülönbséget városon is, azonban ott nincs is soha a gyermekek közt együttélés. A faluban az a nevezetes, hogy a társadalmi különbség nélküli gyerektársadalomban élő gyermeket éri a szigorú társadalmi oktatás olyan erővel, hogy az pótolja az elmulasztottakat is. S hogy pótolja, arról a falu egész társadalmi rendje kezeskedik.
Gyökerében kétfelé válik a falu élete az élet mindennapi folyásában és berendezéseiben, úgyannyira, hogy itt jobban, mint akármely más életterületen beszélhetünk parasztfaluról és nem parasztfaluról. Közös falusi meghatározottság azonban itt is van. Abban nevezetesen, amit a falusiaknak a civilizációhoz való viszonyában már érintettünk.
Civilizációnk jellegzetesen városi civilizáció, ami már magából a szóból is eléggé kitetszik, tehát a városinak magától értetődően egyszerű viszonya van ezekhez a javakhoz és az ilyen fajta kényelemhez. A polgár él vele, a proletár pedig szeretne vele élni. Ellenben a falusinak, akármilyen rétegéhez is tartozik a falu társadalmának, nem ilyen egyszerű ez a viszony. Különös és szövevényes. A paraszt eleve idegenül áll vele szemben, s még ha a hatása alá kerül is, zavarodottan és felemásul él vele. Viszont a falusi polgár és úrféle a teljességét igényli s a falu kedvezőtlen körülményei közt különös erőfeszítést folytat a megteremtéséért. A végeredmény az, hogy a paraszt civilizálatlanul vagy torz civilizáltságban él, a falusi polgár és úr pedig gyarmati civilizációban.
Ime, ami közös mindenfelé falusiaknak az életberendezésében, már az is eleve kétfelé válik. Csak annyi közösség marad, hogy egyformán különböznek a város életberendezésétől. De még a különbség is eltérő.
Az életberendezés parasztszabályai szerint az étkezés nem főgondja az életnek. Nem kell hozzá különös berendezés, nem kell rá külön hely és idő, s az elkészítés munkája nem külön munkakör, hanem az és akkor végzi, amikor éppen ideje van rá, hiszen sok idő úgy sem kell hozzá. Következménye ennek a szemléletnek az is természetesen, hogy éppen emiatt parasztok soha nem tudtak jól főzni és nem is étkeztek valami különösen jól. Csakhogy mint a parasztélet minden mozzanatának, ennek is két oldala van. Hétköznapokon ez a parasztság étrendje, azonban ünnepeken ez is visszájára fordul, s akkor fölös bőségben mindenféle olyan ételek kerülnek az asztalra, amiket a parasztfantázia csak ki tudott találni. Ezért igaz egyszerre az, hogy a parasztasszonyok nem tudnak főzni, s az is, hogy kitűnő népi és parasztételek vannak.
A parasztság átalakulása gyökeresen megváltoztatta az étkezésnek ezt a szerepét. Talán ez volt az első a változás területei között, s itt mondta föl először a parasztság a rideg paraszttörvényeket. Nagyobb ügy lett az étkezés és az asszonyoknak majdnem minden munkáját ez foglalja le. Természetesen, mert olyan polgári ételeket főznek, amik egészen más viszonyok közt alakultak ki, ha falusi házban akarják ezeket megcsinálni, akkor kétannyi gond, utánajárás és kapkodás jár vele. De megcsinálják és már ezért is alig jut ideje az asszonyoknak a termelés munkájában való segítésre. Persze ez csak a gazdákra vonatkozik, mint ahogy a parasztbőség is csak náluk volt lehetséges.
A falusi szegénység, akár paraszttörvények szerint él, akár nem, mindenképpen olyan szűkösen él, hogy eszik a mi van és mivel mindig szűkösen van valami, hát éppencsak hogy eszik. Náluk nem az étkezés formáján keresztül társadalmi probléma az étkezés, hanem azon a gazdasági kérdésen keresztül, hogy van vagy nincs. Széltében ismeretes a falusi szegénységnek az étrendje Szabó Zoltán kutatásain keresztül is, meg másokén is, s épp ez szülte azt a gondolatot, hogy meg kell tanítani a falusi asszonyokat főzni. Mindenképpen célt téveszt ez az igyekezet, mert a gazdaasszonyok, akiknek van miből főzni, azok úgyis megtanulják mindenféle receptkönyvből, viszont a szegényasszonyok nem azért nem főznek jól, mert nem tudnának jobban, hanem azért mert nincs miből.
A falusi kispolgárságnál a legharmonikusabb az étkezés rendje. Úgy élnek, ahogy falusi körülmények között egyszerűen lehetséges, de nem kötve semmiféle paraszthagyománytól sem. Ugyanígy vannak a mezőgazdák is, ha már ők is fölszabadultak a parasztkötöttségek alól.
Nem ilyen egyszerű már a falusi polgároknak és uraknak ez a kérdés. Igényeik szerint többet kívánnak, mint ami falun egyszerűen lehetséges, tehát mindenféle gondokkal szerzik meg azt, amit megkívánnak. Szóval gyarmati módon élnek. Sokszor fejfájdító gond a háziasszonyoknak halat, kávét, fűszert, italokat beszerezni, de azért akármilyen nehézségek árán is, beszerzi éppúgy, mint a gyarmati fehér ember. S hozzájárul még ehhez, hogy mindezt gyarmati légkörben kell elfogyasztania, úgyhogy nemcsak csudálkozó és ellenséges szemek nézik, ha hozzáférhetnek, hanem még a levegő, por, légy és a széljárás is ellenségesen avatkoznak bele. Azért minden megvan, s végeredményben bőségesebben, mint a városban.
Mindennél jobban jellemzi azonban a falusi életet a ház és belső berendezése. Ebben a dologban legharmonikusabb a parasztéletrend, ebben bomlott meg legjobban a polgárosodó falusi gazda, ebben a legnyomorultabb a falusi szegény és ebben a leggyarmatibb a falusi polgár és a falusi úr.
A régi paraszttörvények szerint a ház szigorúan helyi anyagból készült és beosztását szigorúan a szükségletek szabták meg. Tipikus rendje volt a falusi házaknak az előszobaszerepű pitvar, abból előre a konyha, egyik oldalon a lakószoba, a másik oldalon a tiszta szoba, s a lakószobában a kemence. Ez a házberendezés tökéletesen megfelelt a parasztéletrendnek. A fűtést gondtalanná tette a helyi anyag eltüzelésére alkalmas kemence, s mert a berendezés is teljesen a szükségszabta formákban alakult ki, egy szobában minden lakásfunkciónak megvolt a helye. Egy sarokpados asztal az ablak alatt étkezésre, üldögélésre és minden szobai munka elvégzésére, körül a kemence mellett ülőpadka a téli üldögélésekre, egy ágy az asztallal ellenkező sarokban az öregebb házaspár számára, s egy »alsó« ágy az ajtó mögött a fiataloknak, s a kemence melletti vackon hely annyi gyereknek, amennyi csak volt. Téres volt itt a szoba közepe, s szabad és célszerű a közlekedés kifelé az udvarra, illetve az eresz alá. A tiszta szoba pedig arra való volt, hogy ott tartsák körülbelül a lakószoba rendjének megfelelően a jobb, újabb és díszesebb bútorokat, s az szolgáljon vendéglátó helyül és ünnepélyes alkalmakkor való színhelyül.
Ezt a szigorú és fegyelmezett rendet mindenestül fölborította az átalakulás. Az első változás az volt a legtöbb helyen, hogy eggyé, lett a pitvar a konyhával, ami avval járt, hogy a konyhán keresztül kellett a szobába járni. Ez természetesen nem felelt meg az igényeseknek és a szobák mögött az eresz alá való kijárattal építettek egy alsó konyhát, s a fölső mint »hideg konyha« vesztette el szerepét. Olyan tiszta konyha lett, mint amilyen a tiszta szoba. Amikor így megtörték a zárt parasztrendet, akkor már végtelen változatokban más újítások is következtek. Úgyannyira, hogy ma körülbelül kétszerakkora egy parasztgazda háza, mint régebben volt, s mégis egyetlen része sem felel meg a rendeltetésének. Nem pedig azért, mert amikor elvesztették a parasztízlés biztonságát, akkor polgári minták után építkeztek, s mivel a példák magukban véve is rosszak voltak, a parasztgazda életviszonyainak pedig éppen nem voltak megfelelőek, mindenféle torzók épültek. A házépítés kórtanának óriási példatárát lehetne összeállítani a magyar falusi gazdaházak épületeiből. Alaprajzi beosztásuk szerint. Az pedig, ami a kiépítésben és a díszítésbon fölburjánzott, az az ízléstelenségnek és bomlottságnak valóságos orgiája. Ez is azért, mert elvesztették a helyi anyaghoz mért parasztízlésnek a biztonságát és a legrosszabb szecessziós polgárházaknak a »diszítését« vették mintának. S mindezt fokozta még az építtető zavartságán és a példa alkalmatlanságán felül az építőiparosok felemás ízlése és újító igyekezete. Ha ezek után a házak után ítéljük meg a polgárosodó falusi parasztság életformájának a felbomlását és zavarodottságát, – pedig nyilván ítélhetjük – akkor reménytelen zavart és kétségbeejtő bomlottságot állapíthatunk meg.
Éppen ilyenek a falusi polgári és kispolgári házak is, hiszen innen vették a mintát a polgárosodó parasztok. Az utóbbi évtizedek legkorosabb stílusainak, legselejtesebb példái sülyedtek le a faluba. A szecessziónak, neobaroknak és a klasszicizálásnak példátlan korcsai épültek a falu tágas, szép utcáira, olyanok, hogy hozzájuk képest minden parasztház és minden úri kúria összes társadalmi árnyékával együtt is valóságos műremek. A szerencse csak az, hogy mégis higiénikusabbak ezek a házak, mint a régebbiek voltak és mégis vannak olyan falvak, ahol az építésbeli újításnak ez a rettenetes hulláma még nem ömlött végig. Kétes szerencse mind a kettő, de mégis vigasztalás.
Más azonban az úri kúriának a formája. Ha gyarmati életnek a várai is, műformájukban mégis tiszteletreméltó épületek. Vidéki ízlésű építmények ezek is, azonban ízléssel és harmóniával épültek, tehát minden gyarmati elkülönültségük mellett is szépek. Egy exkluzív kényelemre berendezett életnek a hajlékai, amelyeket szövevényes erődítések védnek a gyarmati környezettől: kerítések, kertek, kutyák, redőnyök, hálók és függönyök. S mégis beletartoznak a magyar falvak képébe minden különállásuk mellett is, s nem mondható, hogy nem a legüdítőbb színfoltjai lennének – formájuk szerint. S még egy: nem változtat rajtuk az idő.
Nem sokat változtak a falusi szegénység hajlékai sem. Parasztelv szerint épült házak, helyi anyagból és a szükségletnek megfelelő szigorú rend szerint, viszont minden higiénia és kényelem hiányzik belőlük. Annyira hiányzik, hogy a legtöbbjük nyomorúságos, zsúfolt, nedves és szellőzetlen, télen hideg, nyáron dohosan hűvös lakás, amelyben lakni kész betegség. Csakhogy itt újra nem az a társadalmi kérdés, hogy mért nem építenek jobban, hanem az hogy miből építhetnének különb lakásokat. Itt nem a ház formájával és a benne lakó ízlésével van a baj – ez legtöbbször nagyon épen megvan – hanem a ház lakójának a gazdasági helyzetével.
Minden változatok fölött azonban van közös jellemzője a falusi lakásnak, s ezt a természetközelség alakította ki. Minden falusi lakás természeti környezetben van, s ez egyfelől jelenti mindazt a jót, amit az ember a természettől mindennapi életében kap: napfényt, levegőt és kertes környezetet, de másfelől azt is jelenti, amit a civilizáció védőpajzsa nélkül kénytelen az ember elviselni a természettől: a port, sarat, szelet, hideget és esőt. A falusiakat a kétfajta természethatás egyformán közelről éri, csak nem egyformán viselik e hatást.
A ruházkodás is olyan külsősége a falusi életnek, amely sokmindent elárul abból, ami a társadalom mélyén folyik.
A régi parasztrend szerint a viselet alapformáját a parasztmunka szabta meg, s ezen a csizmás, bőszoknyás alapformán mindenféle néphagyománynak a díszítései kaptak helyet. A népviseletnek sokféle formája alakult ki az ország különböző vidékein, de ez az alapforma mindenütt egyező. S az is egyező, hogy a falusi paraszt nem sokféle alkalomra való ruhát viselt, hanem csak ünneplőt és munkára valót. Az ünneplő díszes is lehetett, de a munkára való, a »viselő« mindig egyszerű volt. Sőt az is érvényes szabály volt, hogy az ünneplő, ha megkopott, akkor mindennapi viseletre fogták be.
Ezen a szigorú és célszerű renden nagyot fordított az átalakulás. Legtöbbhelyt az történt, hogy a munkára való viselet még ahogy-úgy megőrizte a régi parasztjelleget, azonban az ünnepi öltözet már polgári minták után készült: csizma nélkül nyakkendővel, a nőknél pedig szűkebb szoknyával, s egybeszabottan. Sok faluban pedig odáig ment a változás, hogy tökéletesen polgári ruházatot viselnek a volt parasztok, csak éppen kisebb-nagyobb ízléseltévelyedés mutatkozik az egyes darabok viselésében.
Különös falusi jelensége a ruházkodásnak a népviseletre való visszatérésnek az erőltetése. A falusiak szívből szabadulni akarnak már ettől, mint paraszthelyzetüknek nyilvános bélyegétől, azonban az a propaganda, amely a magyarság erősítését véli a népviselet visszaállításával, sokhelyt olyan erőltető volt, hogy itt-ott fölvették a parasztok. Leghíresebb a mezőkövesdiek esete. Azonban itt is megtörtént az, hogy mivel a mulatságon nem kellett belépődíjat fizetni annak, aki népviseletben ment, a legények a hónuk alatt vitték a díszkötényt és csak az ajtó előtt kötötték föl. S amikor már újra kezdett virágzani a népviselet, akkor egyszerre csak kijelentette a legények egy csoportja, hogy »nem cirkuszolunk!« és azóta szvetterben és micisapkában járnak.
S pontosan ez a két darab az, ami a falusi viseletben megnyilvánuló polgáriaskodásra jellemző: a szvetter és a micisapka, s még hozzá a sárga cipő. Ilyet visel a falusi szegénységnek proletárabb része is és hovatovább egyenruhája lesz az a polgárosodásra törekvő, de proletárnak megrekedt falusiak közt. Városi forma, amely falusi szegénységet takar.
A falusi úri és polgári viselet szintén nem jelentőség nélkül való. A formák azok, amelyek a városban érvényesek, azonban sokkal tüntetőbb és vasaltabb viselet, mint a városban. Avval a jelszóval, hogy »falun ez is jó« kínos gonddal vigyáznak a megjelenésükre az efféle falusiak, s óvakodnak attól, hogy külsőleg is összekeveredjenek a többiekkel. Az egész magyar társadalomra jellemző ez a megjelenésbeli vigyázat, ami nyilván belső bizonytalanságot takar, de a falu társadalmában különösen érvényesül. Csak föltétlenül nagy urak merik azt megtenni, hogy kopottan, vagy rendetlenül mernek alkalomadtán mutatkozni, mindenki, akinél probléma lehet társadalmi állásának a megkülönböztetett volta, ruházatában megkülönböztetett módon úr és polgár. S mert mindenki fél, hogy probléma lehet, hát mindenki nagyon vigyáz a megjelenésére.
Az ilyen formák közt folyó falusi élet az egészség szentpontjából nyilvánvalóan nem egyértelműen egészségápoló. Az egyik oldalon áll a természetközelség kedvezőbb oldala: napfény, levegő és a falusi élet munkában edző szigorúsága, a másik oldalon azonban ott van a természet mostohasága por, sár, légy stb. és a társadalom edzésen túlmenő mostohasága. A következménye ennek az, hogy a faluban legalább olyan rosszak az egészségügyi viszonyok, mint a városban. Betegség mindenesetre több van, s a betegséggel való foglalkozás és az orvoslás mindenesetre kevesebb, mint a városban.
A parasztságnál a sokhelyt meglévő hagyományos életrend, amely inkább edző, semmint egészségápoló, nem sok ügyet vet a betegségre. Az ősi törvény az, hogy az életrevaló megmarad, a nyomorultnak pedig úgy sincs mit keresni a világban. Éppen ezért a betegséget határozottan tehernek tartották az egészségesek és nem nagyon törték magukat az orvoslásban. A változás persze itt is nagyot fordított. Higiénikusabb lett az élet és nagyobb gond lett a betegség. Akár polgárosodott faluban, akár egykésen »romlott« faluban, komoly ügy a betegség, s az orvoslásért mindent megtesznek az egészségesek, akkor különösen, ha a gyermekről van szó, holott éppen a gyermekért nem sokat tett meg a régi parasztéletrend, mert úgyis volt belőle elég. S nagyban hozzá járult mind az élet higiénikusabbá tételéhez, mind a betegséggel való foglalkozáshoz az egészségügyi szociálpolitika, amelyet eleinte bizalmatlanul fogadtak, azonban egyre jobban megbarátkoznak vele.
A falusi szegénységnél a paraszthagyományokon felül a tehetetlenség is növeli az élet veszedelmeit és csökkenti az orvoslás veszedelmeit. A falusi egészségügyi gondozás ugyan legnagyobb részt velük foglalkozik, azonban gyökeres javulást – kivéve a gyermekhalandóság csökkentését – nem tud elérni köztük. Nem, mert nem az orvosság hiánya és a gondozás fogyatékossága a főoka betegségeiknek, hanem emberpusztító életmódjuk. Számukra az egészségpolitika egyenlő társadalompolitikával és gazdaságpolitikával. Addig csak kirívó sebeiket lehet orvosolni, vagy azt is csak elkendőzni.
Hogy a falusi élet magában véve, éppen természeti környezeténél fogva igen egészségépítő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a falusi urak, polgárok és haladóbb gazdák közt sokkal jobb az egészség és sokkal kevesebb a mindenféle megbetegedés, mint akármilyen más falusiak, vagy a városiak között. Az ok nyilvánvaló. Számukra a falusi élet jelenti azt, ami a természetből jó, de ezenkívül azt is, ami a társadalomból jó. S e két jó együtt még az egészségnek is használ.
Az a falusi életmód, amit az eddigiekben vázoltunk, a falusi életnek a hétköznapi, az árnyékosabb arca. Van azonban a falunak egy derültebb, naposabb arca is, s az ünnepek életében mutatkozik meg. Mert az is különös jellege a falusi életnek, hogy a városinál sokkal nagyobb eset itt az ünnep. Ünnepen szinte átalakul és föllélegzik a falu. Az lesz egy-egy napra, ami vágyai szerint szeretne lenni. Ha tehát a falunak úgy élettörvénye a naptár, hogy az évszakon szabják meg az élet folyását, úgyis törvénye, hogy a naptár ünnepei is irányítják.
A régi parasztfaluban az ünnepi falusi élet is megmaradt a paraszthatárok közt, csak derültebb arcot öltött. Az ünnep volt az ideje a parasztművészetek mindenfelé megnyilatkozásainak, ez volt a munkától szabad idő, s ilyenkor került csak jobb étel az asztalra, s ilyenkor nyílt alkalma a fiatalságnak a mulatságokra, játékokra és mindenkorúaknak annyi szórakozásra, amennyit a paraszttörvények egyáltalán megengedtek.
A mai faluban azonban már nem ilyen parasztünnep a vasárnap. A falunak vágyai és ideáljai már áttörik a falu határait és vasárnap úgy igyekeznek forogni a világban, mintha az a másik világ már valóság is lenne. Polgárias képet ölt vasárnap a falu, kivéve az érintetlenebb parasztvidékek falvait, tehát a kisebb részt. Ilyenkor öltik föl legvárosiasabb ruháikat, ilyenkor folynak köztük a városias szórakozásoknak és sportnak mindenféle fajtái, s végül ilyenkor mennek be a városba, ha csak tehetik. Fordítottja ez annak, amit a városi weekend jelent, de egyúttal másfajta jelenség is az, kiszabadulás a városból, de városi szinten és városi stílusban, ez ellenben kiszabadulás a faluból, falusiasan ugyan, de már a város illuziójában és városi vágyakkal.