Daniel Defoe
A teljes nagy Robinson
Robinson Crusoe yorki tengerész élete és csodálatos kalandjai
Angol eredetiből fordította:
Dr. Szerelemhegyi Ervin
TARTALOM
SZÖKÉS A SZÜLŐI HÁZBÓL
SZÖKÉS A SZÜLŐI HÁZBÓL
Yorkban születtem, ezerhatszázharminckettőben. Jó családból származom, de őseim nem hazám szülöttei. Atyám ugyanis idegen földről vándorolt Angliába és először Hull városában telepedett meg. Kereskedő volt és szép vagyont szerzett, majd feladta üzletét és Yorkba költözött, ahol hamarosan feleségül vette anyámat, egyik ottani igen jónevű család leányát. Anyai ágon rokonaimat Robinsonnak hívták és engem ő utánuk kereszteltek erre a névre. Idegen hangzású családi nevünket, a szavak Angliában annyira szokásos elferdítése változtatta Crusoera, úgyhogy ma már mi magunk is így nevezzük magunkat, sőt nevünket így is írjuk. Amennyire csak vissza, tudok emlékezni, barátaim engem mindig ezen a néven szólítottak. Két bátyám közül az idősebb annak a Flandriában állomásozó angol gyalogezrednek volt az alezredese, melynek élén azelőtt a híres Lockhart alezredes állott. Ez a bátyám a spanyolok ellen vívott csatában Dünkirchennél elesett. Sohasem tudtam meg, hová lett fiatalabb bátyám, mint ahogy apám és anyám előtt az én sorsom is örök titok maradt.
Én magam szüleim harmadik fia voltam. Nem tanultam semmiféle mesterséget, ellenben lelkemet hamarosan különböző zavaros és nyugtalan gondolatok lepték el. Atyám ekkor már élemedett férfiú volt és engem illő neveltetésben részesített, amennyire már ez házi tanítóim és a vidéki szabad iskola keretében elérhető lehetett. A jogi pályára szánt, én azonban a tengerre vágytam és úgy éreztem, nem elégíthet ki semmiféle más hivatás. A tengerhez vonzódó vándorhajlamom olyan mereven szembeállított atyám akaratával, sőt parancsával és anyám meg barátaim rimánkodó könyörgésével, hogy e nyugtalan természetem keltette hajlamom szinte végzetszerűen sodort magával és nyílegyenesen vezetett ahhoz a szenvedésekkel teli élethez, amely végül is osztályrészemül jutott.
Pedig az én bölcs és megfontolt apám komoly és kitűnő tanácsokkal látott el, mert meg akart óvni mindattól, amiről már akkor, jó előre sejtette, hogy egykor végzetemmé lesz. Egy reggelen szobájába hívatott, hová köszvénye őt már régebben száműzte és melegen, igazi apai szívvel beszélgetett velem erről a kérdésről. Megkérdezte, a bennem élő kóborló ösztönön kívül mi más okom van arra, hogy elkívánkozzam házából, elkívánkozzam szülőföldemről, pedig ott jó sorom lehetne, hiszen családi kapcsolataim révén valóban könnyen megtalálhatnám boldogulásomat és némi ügyesség és szorgalom latbavetésével könnyű és kellemes életet élhetnék.
Elmondotta, hogy csak semmirekellő csavargók, vagy nagyrahívatott, magasabbrendű emberek mennek idegenbe kalandokat kergetni, csak ilyen emberek szoktak a járt utat messze kerülve szerencsét próbálni, hogy ily módon híressé váljanak. Az én helyem azonban a középen, vagy inkább az alacsonyabb néposztály felső rétegében van, és amint hosszú tapasztalat révén megtanulta, az emberek világában ez a hely a boldogság legjobb biztosítéka. Aki az arany középúton jár, nem kényszerül eltűrni az emberiség robotoló részének nyomorát és nélkülözését, arcát nem lepi el a durva munka kínos verítéke, de nem is szédíti meg a nagyurak gőgös hivalkodása és irigy nagyravágyása. Azt is mondotta még apám, hogy az ő társadalmi helyzetének boldogító mivoltát magam is megítélhetem abból, hogy ez után vágyódnak legtöbben a világon. Hányszor panaszolják maguk a királyok is, mennyi bajt és gondot hoz a fejükre, hogy ők nagy dolgokra születtek, mennyivel jobban szeretnének a két véglet közé kerülni, hogy se túl mélyre ne süllyedjenek, de túl magasan se kényszerüljenek lebegni. Valóban minden bölcs csak azért fohászkodik, tartsa távol tőle az Úr mind a nyomort, mindpedig a túlságos bőséget.
Gondoljam meg - mondotta még - hányszor tapasztalhatom, hogy az élet minden csapása elsősorban az emberek túl mélyre süllyedt, vagy túl magasra emelkedett rétegét sújtja, a legkevesebb baj pedig éppen azokat éri, akik, mint ő, megmaradtak a középszer nyugalmában és biztonságában. Mennyivel jobb nekik, mint azoknak, akik akár vétkes életük, páváskodásuk, kicsapongásaik, akár pedig a kényszerű robot, a legszükségesebb javakban szenvedett hiány, az elégtelen táplálkozás természetes következményeképpen kénytelenek mindenféle viszontagságot és testi-lelki bajt elviselni.
Ezzel szemben középen van minden igazi emberi erény és ez az otthon telve van igazi bensőséges örömmel. A középszer emberének hűséges társa a béke és a bőség. A mérséklet, szerénység, józanság, egészség, a derűs, jó társaság, a sok kellemes szórakozással eltöltött gondtalan óra mind-mind a középső réteg lakóinak jut ki. Aki ezen az úton jár, csendesen, simán halad át az életen és ha eljön az ideje, megelégedetten, szinte kényelmesen hagyja el azt, anélkül, hogy kezének, vagy elméjének gyötrelmes munkája megzavarhatná nyugalmát. Az ilyen ember nem kénytelen életfogytiglani rabságot vállalni a mindennapi kenyérért, de nem kénytelen arra sem, hogy az urak példájára csalafinta cselszövésekkel raboltassa el lelke békéjét és teste nyugalmát. Az ő emberét - mondotta apám - nem hevítik szenvedélyek, sem a nagyravágyás bujkáló lángja, könnyedén éli a maga életét, tisztán élvezi az élet minden édességét, annak keserűsége nélkül, világosan érzi, hogy boldog, sőt napról-napra jobban megtanulja élvezni felhőtlen boldogságát.
Ezután komolyan, mély apai szeretettel intett, ne játsszam a "tékozló fiú" szerepét, ne vessem magam olyan szenvedésbe és nyomorúságba, amelytől természetem és személyi körülményeim biztosan megóvhatnának. Hiszen nem vagyok kénytelen magam keresni a kenyerem. Ő szívesen gondoskodik jólétemről és később arról is, hogy biztos léptekkel indulhassak el az életcél felé, amelyet ő ajánl nekem. Csak akkor nem lesz könnyű és boldog az én világi életem, ha különös balvégzet, vagy saját hibám gátolja boldogulásomat. Ebben az esetben azonban őt már semmiféle felelősség sem terhelheti, hiszen intett és óvott, minden apai kötelességét teljesítette. Egyszóval, ha, amint ő kívánja, itthon maradok, megtesz értem mindent, amit csak módjában áll. Utalt idősebb bátyám sorsára is, aki beállt katonának és a németalföldi háború során el kellett pusztulnia. Ha mindennek ellenére, mégis megtenném meggondolatlan lépésem, Isten áldása elkerül és később, amikor már senki sem javíthat sorsomon, töprenghetek majd, mily rosszul tettem, hogy nem hallgattam szavára.
Láttam, amint arcán végig folynak a könnyek, különösen midőn elesett bátyámról beszélt, meg arról, hogy eljön az én késő bánatom ideje, amikor senki sem segíthet már rajtam. Annyira meg volt hatva, hogy félbe kellett szakítania szavait és bevallani: a szülői bánat annyira erőt vett lelkén, hogy képtelen már bármit is mondani.
Az apai intelem őszintén meghatott, de kit nem hatott volna meg? El is határoztam: nem gondolok többé arra, hogy külföldre menjek, hanem, apám óhajának engedve otthon maradok. Sajnos, azonban néhány nap semmivé tette minden jószándékomat. Elhatároztam, hogy most már elkerülöm apám további akadékoskodását és néhány héten belül egyszerűen elszököm hazulról. Nem cselekedtem azonban elhatározásom első hevében. Amidőn egy napon anyám kissé jobb kedvűnek látszott, mint rendesen, beszéltem vele és elmondottam, hogy el vagyok szánva: minden áron elmegyek világot látni és ezért semmiféle olyasmihez nem tudnék hozzáfogni, ami ezzel ellentétben áll. Apám is jobban tenné, ha beleegyeznék, és nem kényszerítene, hogy jóváhagyása nélkül távozzam. Tizennyolc éves vagyok már és így késő inasnak mennem valami üzletbe, vagy ügyvédbojtárnak beállanom valamelyik irodába. Különben, ha meg is tenném, semmi esetre sem töltenem nyugodtan a tanuló éveket, megszöknék mesteremtől, mielőtt időm lejárna és a tengerre szállnék. Jó lenne tehát, ha beszélne apámmal, engedje meg, hogy csak egy utat tegyek. Ha ez nem sikerül úgy, ahogy elképzelem, akkor minden úgy lesz, ahogy ő kívánja; soha többé nem megyek el, sőt kettőzött szorgalommal behozom az elmulasztott időt is.
Szavaim nagyon felizgatták anyámat. Kijelentette, semmi célja sincs annak, hogy apámmal erről beszéljen. Apám sokkal jobban tudja mi az én igazi érdekem, semhogy beleegyeznék olyasmibe, ami nekem csak súlyos kárt okozna. Ő maga nagyon csodálkozik azon, hogyan gondolhatok ilyesmire azután a komoly beszélgetés után, amit apám velem folytatott, elfelejthettem-e mily gyengéden és kedvesen beszélt hozzám apám? Ő mint anyám egyáltalában nem kívánja romlásomat elősegíteni. Ne mondhassam soha, hogy anyám beleegyezett abba, amitől apám meg akart óvni. Bár anyám megtagadta, hogy kérésemet továbbítsa apámhoz, amint később hallottam, mégis elmondta beszélgetésünket. Apám mélységes aggodalommal sóhajtva így szólott: "Az a fiú boldogan élhetne - itthon. Ha azonban elmegy, a legnyomorultabb fickó lesz a világon. Nem egyezhetem bele."
Csaknem egy teljes évvel később indultam el első utamra. Közben minden felszólítás, hogy kezdjek valamihez, süket fülekre talált nálam. Apámmal és anyámmal gyakran megvitattuk még elhatározásomat. Nem tudom megérteni - mondottam, - miért ellenzik ennyire szüleim szándékomat, ha már olyan határozottan vezet engem a hajlamaim által megszabott út a tenger felé.
Egyszer véletlenül alkalmam volt Hullbe utazni. Éppen akkor nem is volt határozott tervem a szökésre. Találkoztam egyik barátommal, aki apja hajóján éppen Londonba készült és meghívott, hogy a tengerészek szokott feltételei mellett tartsak velük. Eszerint utam nem kerülne semmibe! Most már nem kérdeztem többé sem apámat, sem anyámat, sőt meg sem üzentem mit teszek. Gondoltam majd megtudják valahogy. Nem kértem utamra sem Isten, sem apám áldását, nem fontoltam meg a várható következményeket, csak hajóra szálltam. Ma már tudom, amit akkor csak Isten tudott, hogy ez volt életem legszerencsétlenebb órája.
AZ ELSŐ HAJÓTÖRÉS
1651. szeptember elsején léptem a London felé induló hajó fedélzetére. Azt hiszem egyetlen fiatal kalandor balsorsa sem kezdődött olyan hamar és nem tartott oly sokáig, mint az enyém. Alig hagyta el hajónk a Humber-csatornát, máris nagy szél kerekedett, a tenger hullámai félelmetesen csapdostak és mivel azelőtt sohasem voltam még a tengeren, kimondhatatlanul beteg lettem és rettentő félelem szorongatta lelkemet. Most már komolyan fontolóra vettem, mit is tettem, milyen igazságosan sújtott le rám az Ég ítélete, amiért gonosz hajlamom követve, elhagytam apám házát. Szüleim minden jó tanácsa, apám könnyei, anyám kérő szava friss erővel újultak meg lelkemben, lelkiismeretem pedig, amelyet akkoriban még nem keményítettek meg annyira az átélt viszontagságok szememre lobbantotta könnyelműségemet, mellyel minden intelemnek fittyet hányva, megszegtem fiúi kötelességemet.
A vihar ereje egyre nőtt, a tenger, amelyet azelőtt nem ismertem, egyre jobban háborgott, bár mindez semmi sem volt ahhoz képest, amit azóta ismételten is át kellett élnem, sőt ahhoz sem, ami néhány nap múlva ért. Én azonban még egészen kezdő tengerész voltam és mit sem tudhattam a dologról. Minden hullámról azt hittem, elnyel bennünket és ahányszor csak kis hajónk alámerült biztosra vettem, hogy nem kerül a felszínre többé soha. Hányszor elhatároztam, hány fogadalmat tettem rettegő lelkemben, hogy, ha Isten ezen az úton megóvja életemet, ha még egyszer szárazföldre léphetek, egyenesen apámhoz sietek és soha életemben nem lépek többé hajóra. Megfogadom az ő bölcs tanácsát és sohasem keresem többé a megpróbáltatásokat. Most tisztán láttam, mennyire igaz mindaz, amit apám a középútról mondott, milyen könnyen és kényelmesen élte végig napjait. Sohasem kellett tengeri vihart, vagy ismeretlen földek viszontagságos kalandjait végigszenvednie.
Ha visszatérhetek!... Igazi bűnbánattal térek majd meg én a tékozló fiú, haza az én bölcs apámhoz!
Okos és józan gondolataim mellett kitartottam, amíg csak a vihar tartott, sőt valamivel azután is. Másnap azonban elült a szél és megnyugodott a tenger. Kezdtem valamennyire hozzászokni. Aznap ugyan még elég megviselt és lehangolt voltam, hiszen tengeri betegségem még tartott. Alkonyattájt azonban kiderült, csaknem teljesen elült a szél. Gyönyörű este következett. A nap felhőtlen égen nyugodott le és másnap hajnalban megint tiszta, derült égbolton kelt fel. Alig-alig fújdogált a szél, a tenger szinte fodrot sem vetett, ellenben csodálatos színeket játszott a napsütésben. Szép volt az elém táruló látvány, addig azt hiszem, ennél szebbet nem is láttam még soha.
Éjjel jól aludtam, tengeri betegségem is elmúlt, vidáman gyönyörködtem a látottakban és csodálkozva gondoltam arra, hogy az a tenger, amely csak tegnap is oly félelmetesen haragos volt, kevéssel azután milyen nyugodt és derűs lett. Hogy jó szándékom mellett ki ne tarthassak, odalépett hozzám a barátom, aki tulajdonképpen elcsábított erre az útra és vállamra csapva így szólt: "Nos Bob, hogy vagy a vihar után? Ugye megrémültél, tegnap, amikor az a tele sapka szél fújt?" "Te azt a szelet tele sapka szélnek mondod" - feleltem - "hiszen rettenetes vihar dühöngött!" "Vihar? Te bolond! Ez neked vihar? semmi sem volt az egész, csakhogy te még újonc vagy a vízen. Na gyere, igyunk egy korty puncsot. Meglátod hamarosan el is felejtjük az egészet! Látod milyen szép az idő, - most?" Történetemnek ezt a szomorú részét minél rövidebbre szeretném fogni és így csak annyit még, hogy hamarosan minden tengerész közös útjára léptünk. A puncs elkészült, részeg is lettem tőle és ennek az estének a komisz vidámságába belefojtottam minden bűnbánatomat, magaviseletem feletti töprengésemet és a jövőre vonatkozó szép elhatározásomat. Egyszóval amint elsimultak a tenger hullámai, amint lecsillapult a vihar, kiderült az ég, elmúltak az én szorongó gondolataim is, régebbi vágyaim ismét elhatalmasodtak felettem, úgyhogy teljesen elfelejtettem minden fogadalmam és ígéretem, - amit szorongattatásomban tettem.
Utunk hatodik napján Yarmouth Roadsba értünk. Ellenszelet kaptunk, majd szélcsend állt be és így a vihar óta keveset haladtunk előre. Kénytelenek voltunk le is horgonyozni mert hét-nyolc napon át a szél számunkra kedveződen délnyugati irányban fújt. Kényszerű veszteglésünk alatt sok Newcastle-ből érkező hajóval találkoztunk, minthogy Yarmouth Roads azoknak a hajóknak közös kikötője, amelyek várnak a kedvező szélre, hogy befuthassanak a Temzébe. A dagállyal szerettünk volna a folyóba hajózni, de a szél megint túlságosan erőssé vált és tervünket nem tudtuk megvalósítani. Négy-öt nap alatt a szél ereje egyre fokozódott. Kikötőnk azonban biztos rév hírében állott, horgonyunk erős, hajónk építése igen szilárd volt. A legénység semmivel sem törődve, gondtalanul éldegélt tétlen nyugalmában, amint az már ilyenkor tengerészek között szokásos. - A nyolcadik nap reggelén azonban a szél még jobban fokozódott. - Minden kéz azon buzgólkodott, hogy az árboccsúcsot jó erős kötelekkel megerősítse, mindent megrögzítsen: ne lebeghessen semmi és így a hajó a lehető legbiztosabban állhassa a dühöngő vihart. Dél felé már valóban igen erősen örvénylett, hullámzott és kavargott a tenger, a hajófenék teljesen alámerült a vízbe, a hajótest pedig annyira hánykolódott, hogy azt hittük, vasmacskánk leszakad láncáról. A kapitány elrendelte, hogy legnagyobb horgonyunkat is bocsássák le. A hajó orrát így most már két horgony tartotta, faránál pedig erős drótkötelek voltak kifeszítve.
Mire ezeket a munkálatokat befejezték igazi, borzalmas orkán tört ki. Most már a tengerészek viharedzett arcán is láthattam a rémületet és a megdöbbenést. A hajómester éberen buzgólkodott a hajó megvédése érdekében, de amint fülkéjéből kilépve elhaladt mellettem, tisztán hallottam, amint maga elé suttogta: "Uram irgalmazz, vagy mind itt veszünk, mind elpusztulunk."
Nemcsak a hajó gazdája, hanem az első kormányos és a többi viharedzett tengeri medvék közül is mindazok, akiknek lelkét még nem cserzette kőkeményre a tenger, buzgó imába merültek és minden pillanatban várták a hajó elsüllyedését.
Éjféltájt, szorongattatásunk közepette, egyik matrózunk, aki lenn járt a hajófenéken, hogy valaminek utána nézzen, remegve tért vissza és így kiáltozott: "Léket kaptunk! Léket kaptunk!" Másvalaki megint remegő ajakkal dadogta: "A hajóűrben négy láb magasan áll a víz!" Erre mindenkit a szivattyúhoz rendeltek. Alig hallottam meg e végzetes szavakat, a félelemtől elállt a szívverésem és végigzuhantam ágyamon. Hamarosan felráztak és azt mondották, hogy én, ha eddig nem is voltam jó semmire, szivattyúzni azonban éppúgy tudok, mint akárki más, tehát nekem is azonnal hozzá kell fognom a dologhoz. Erre nyomban felugrottam, az egyik szivattyúhoz rohantam és megfeszített erővel dolgozni kezdtem. A hajó gazdája közben néhány könnyebb szénhordó hajót pillantott meg, amelyek a vihar elől a parti vizek felé menekültek, de nem kerültek a mi hajónk közelébe. Ezért megparancsolta, süssenek el időnként egy-egy ágyút és ezzel adjanak jelt, hogy végveszedelembe kerültünk. Én persze nem tudtam mindez mit jelent és azt hittem, hogy máris hajótörést szenvedtünk, vagy valami más rettentő dolog történt. Megint annyira megrémültem, hogy a szivattyú mellett ájultan a földre buktam. Minthogy pedig ilyenkor mindenki a maga életének megmentésére gondol elsősorban, senki sem törődött azzal, mi történt velem, másvalaki ugrott helyemre a szivattyúhoz, engem meg egyszerűen odébb rúgott, mert azt hitte, meghaltam. Sokáig tartott, amíg magamhoz tértem.
Tovább dolgoztunk, de a hajóűrben egyre nőtt a víz. Most már nyilvánvalóbbá lett, hogy a hajó el fog süllyedni. A vihar ugyan némileg alábbhagyott, de már mindenki tisztán látta, hogy hajónk nem lesz képes kitartani, míg révbe érhetünk. A hajómester parancsára ezért tovább tüzeltek az ágyúk, míg végre egy kicsiny és könnyű hajó egyik mentőcsónakja a vízre merészkedett értünk. A csónak nagy nehezen, evezőseinek haláltmegvető bátorsága árán, meg is közelített bennünket, arra azonban éppenséggel semmi kilátás sem volt, hogy ép bőrrel átszállhassunk reá, vagy, hogy a hajó oldalához állhasson. A csónakosok mindenesetre keményen eveztek, ismételten kockára téve értünk életüket, míg végül embereinknek sikerült egy hosszú kötél végére erősített bóját átdobni. A kötelet kifeszítették és azon valamennyien átmászhattunk. Miután valamennyien átjutottunk a csónakba, teljesen céltalannak látszott arra gondolni, hogy elérjük az ő hajójukat, legfeljebb abban bízhattunk, hogy hajónkat valamiképp partra vontatjuk. Gazdánk megígérte, hogy a partra vontatott, megsérült hajó tatarozási költségeit megtéríti. Csónakunk közben észak felé haladt és körülbelül Winterton-Ness magasságában partot ért.
Negyedóra sem múlt el azóta, hogy hajónkat elhagytuk, amikor szemünk előtt elsüllyedt. Most értettem meg tulajdonképp először, mi az, amikor egy hajó a tengerfenékbe fúródik. Be kell vallanom, hogy alig tudtam arra nézni, mikor a tengerészek figyelmeztettek, hogy hajónk már süllyed. Szívverésem részben a félelemtől, részben az iszonyattól szinte elállt és megborzadtam, ha arra gondoltam, ami még előttem áll.
Közben az evezősök még mindig keményen dolgoztak lapátjaikkal, hogy ladikunkat parthoz vigyék, mi pedig (ha a csónak időnként egy-egy hullámhegy hátára került és láthattuk a partot) számos embert figyelhettünk meg, amint a part mentén futkostak, hogy amint közelükbe érünk, segítségünkre lehessenek. Mi azonban lassan haladtunk és csak akkor értünk partot, mikor Winterton világítótornyát elhagytuk. Itt ugyanis a part nyugatnak lejt Cromer felé és így a szárazföld némiképp felfogta a szél erejét. Itt azután - ugyan sok nehézség árán - valamennyien partra szállhattunk. Később Yarmouthba gyalogoltunk. A városi elöljáróság jó szállást adott, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig mint szerencsétlenül járt utasokkal igen emberségesen bántak velünk és annyi pénzt gyűjtöttek össze számunkra, hogy valamennyien tetszésünk szerint eljuthattunk Londonba, vagy vissza Hullbe.
Ha most elég eszem lett volna ahhoz, hogy Hullbe visszatérjek és hazamenjek, még boldogulhattam volna. Apám pedig bizonyára a hízlalt borjút is leölette volna számomra. Hiszen amikor megtudta, hogy hajóm Yarmouth Roadsban hajótörést szenvedett, csak hosszú idő múlva értesült arról, hogy nem vesztem a tengerbe.
Barátom, aki azelőtt olyan készségesen segített megszilárdítani elhatározásomat, most kevésbé mutatkozott elszántnak, sőt mintha nálam is jobban megszeppent volna. Yarmouthban csak két-három nap múlva tudtam vele beszélni, mert ottani lakásunk eléggé távol esett egymástól. Szóval, amikor először találkoztunk, igen mélabúsnak mutatkozott, folytonosan a fejét csóválta, apjának is elmondotta ki vagyok és hogyan kerültem a tengerre, hogy kipróbáljam a hajóséletet. Barátom apja igen komor színekben ecsetelte előttem jövőmet, ha nem térek vissza szüleimhez és tovább kísértem a Gondviselést. Amint mondotta még - "ha nem tér vissza otthonába, bármerre tartson, csak balszerencse és csalódás érheti, míg csak apjának minden szava be nem teljesül."
Kevéssel ezután elváltunk és nem is láttam őt többé. Nem is tudom merre ment. Én magam a számomra összegyűlt csekély pénzösszeggel szárazföldi úton Londonba mentem. Útközben, sokat vívódtam magamban, hogy az élet melyik útját válasszam? Haza menjek, vagy tengerre szálljak? A hazatérés tekintetében szégyenérzetem szembeszállt minden jószándékommal és nyomban eszembe jutott, hogy szomszédaink hogyan nevetnek majd rajtam, hogy szégyenkeznem kell majd nemcsak szüleim, hanem mindenki más előtt is. Később gyakran megfigyeltem mily fonák és értelmetlen az átlagember jelleme. A meggondolatlan ifjak nem restellnek vétkezni, de igenis szégyenlik a bűnbánatot! Nem restellik cselekedeteiket, amelyek alapján joggal tarthatják őket bolondnak, de restellnek megtérni, pedig ha megtennék, ennek alapján valóban józannak és bölcsnek kellene őket tartani!
Hamarosan ismét hajóra szálltam. Ezúttal Afrika felé, vagy amint a hajósok közönségesen mondják "Guinea" felé indultam.
Londonban szerencsémre ezúttal valóban jó társra találtam. Megismerkedtem egy hajótulajdonossal, aki már járt Guinea partvidékén és mivel útja igen sikeres volt, elhatározta, hogy ismét elmegy. Abban az időben kellemesen és fordulatosan tudtam beszélgetni, ami megtetszett új ismerősömnek. Amikor elmondottam neki, hogy meg szeretném ismerni a világot, nyomban meghívott, tartsak vele. Utam nem kerül semmibe, vele együtt étkezhetem és minden tekintetben egyenrangú útitársként, sőt jóbarátként kezel majd. Ha valami árut vinnék magammal, készséggel részesít minden előnyben, amit a kereskedelmi lehetőségek nyújthatnak és ily módon az útból esetleg anyagi előnyöm is lehet. Kapva-kaptam az ajánlaton, szoros barátságra léptem a kapitánnyal, aki becsületes és egyenes férfi volt. El is mentem vele az útra és magammal vittem némi árukészletet. Kapitány barátom érdektelen becsületessége révén csekélyke tőkémet sikerült jelentősen megnövelnem, negyven font értékű játékszert és egyéb csecsebecsét vásároltam az ő útmutatása alapján. Ezt a negyven fontot rokonaim segítségével szedtem össze, akikkel levelezésben álltam. Azt hiszem, ők rábeszélték szüleimet, hogy első vállalkozásomhoz legalább ennyivel hozzájáruljanak. Ez volt összes kalandjaim között az egyetlen, amelyről elmondhatom, hogy sikerrel járt. Ezt is kapitány barátom becsületességének köszönhetem, akinek a segítségével a matematikában és navigációban is némi jártasságra tettem szert, megtanultam tőle a hajónapló vezetését, elmagyarázta, hogyan kell az útközben szükséges megfigyeléseket eszközölni, szóval segítségével legalább megtanultam valamit abból, amit mindenkinek tudnia kell, ha tengerész akar lenni. Amennyire kedve telt neki abban, hogy taníthasson, annyira szívesen tanultam én. Egyszóval ennek az útnak köszönhettem, hogy tengerész és kereskedő lett belőlem. Mire visszatértünk, öt font kilenc uncia súlyú aranyport hoztam magammal, amit Londonban csaknem háromszáz fontért értékesítettem. Ez a sikeres vállalkozás végleg elvakított. Azt hittem most már enyém az egész világ, egész lelkemen úrrá lettek azok a nagyravágyó gondolatok, amelyeknek révén azóta végzetem betelt és nyomorúságom teljes lett. Ez az utam sem múlt el azonban egészen baj nélkül. Állandóan betegeskedtem, mert a forró éghajlat alatt magas lázt kaptam, ügyleteink ugyanis főleg a partvidéknek azon a részén bonyolódtak le, amely az északi szélesség tizenötödik fokától egészen az egyenlítőig terjed.
KALANDOK
Most már tökéletes guineai kereskedőnek tartottam magam. Barátom nagy bánatomra röviddel visszaérkezése után elhunyt, én pedig elhatároztam, hogy ismét elindulok Guinea felé. A hajó új kapitánya a korábbi hajómester lett és így vele együtt hamarosan ismét behajóztam. Ez volt talán a legszerencsétlenebb utam. Még jó, hogy frissen szerzett vagyonkámból csupán száz fontot fektettem áruba és vittem magammal, kétszáz fontot pedig kapitány barátom özvegyénél hagytam, aki épp oly igaz szívvel volt irányomban, mint néhai férje. Utamon azonban balvégzetem sorozatosan zúdította rám csapásait. Az első szerencsétlenség a Kanári Szigetek, helyesebben e szigetek és az afrikai partok között ért, ahol hajónkat, a hajnali szürkület leple alatt, egy Saliból való török kalózgálya vette űzőbe. Mi sem maradtunk tétlenül. Annyi vitorlát feszítettünk ki, amennyit árbocaink csak elbírtak, hogy megmenekülhessünk. Üldözőnk azonban egyre közelebb jutott hozzánk és mivel láttuk, hogy pár órán belül okvetlenül beér bennünket, felkészültünk a harcra, annál is inkább, mert fedélzetünkön tizenkét ágyú és tizennyolc evezős volt.
A kalózhajó körülbelül délután három óra tájt ért utol bennünket. Tévedésből azonban, szándéka ellenére, nem hajónk tatjával fordult szembe, ahogy tervezte, hanem a hátsó fedélzet felé tartott. Mi erre nyomban odahordtuk nyolc ágyúnkat és valamennyiből egyszerre tüzet bocsátottunk rá. A rablógálya, miután tüzelésünket ágyúiból és mintegy kétszáz főnyi legénységének kézi fegyvereiből viszonozta, eltakarodott. Mi persze tudtuk, hogy újabb támadásra készül, ezért, amennyire csak erőnkből telt, felkészültünk a védelemre. Az újabb támadás során mintegy hatvan emberüknek sikerült fedélzetünkre átjutni és nyomban hozzáláttak vitorláink és kötélzetünk összeszabdalásához. Puskatűzzel, lándzsákkal, handzsárokkal, puskaporos bombákkal és más fegyverekkel fogadtuk őket. Kétszer meg is tisztítottuk tőlük fedélzetünket. Hajónk azonban hamarosan harc- és menetképtelenné vált, három emberünk elesett, nyolc megsebesült. Végül is megadásra kényszerültünk, mire valamennyiünket fogolyként a mórok egyik kikötővárosába, Saliba hurcoltak.
A fogság számomra nem volt olyan borzalmas, mint amilyentől eleinte tartottam. Nem vittek a császár udvarába, mint többi emberünket. A gálya kapitánya megtartott a maga részére, mint a zsákmányból őt megillető jutalmat, mert fiatal voltam és ügyes, nagyon is megfeleltem az ő céljainak.
Kereskedőből így hirtelen nyomorult rabszolga lettem. Sorsomnak ez a megdöbbentő változása mélységesen lesújtott. Apám prófétai szavait hallottam ismét, aki megmondotta, milyen nyomorult lesz majd a sorsom és senki sem segíthet rajtam. Ekkor még azt hittem, hogy ezek a szavak most már maradéktalanul teljesedésbe mentek és sorsom rosszabb nem is lehet. Az Ég keze lesújtott rám és balsorsomból nem válthat meg többé semmi. Sajnos azonban mindez csak kóstoló volt a sok-sok szenvedésből, ami még rám várt.
Új gazdám, vagy uram magával vitt házába, én meg abban reménykedtem, hogy, ha ismét tengerre száll, vele mehetek. Akkor pedig - gondoltam - előbb-utóbb sorsa őt is eléri majd. Valamelyik spanyol, vagy portugál hadihajó elfogja és én megszabadulok. Reményem azonban hamarosan füstbe ment, mert amikor tengerre szállt, engem otthon hagyott, hogy viseljem gondját kicsiny kertjének és végezzem el a ház körül a rabszolgák szokásos robotját. Mikor pedig visszajött, megparancsolta, hogy aludjam kabinjában és gondozzam a hajót.
Folyton-folyvást a menekülésre gondoltam. Egyre azon töprengtem, hogy szökhetnék meg. Semmiképp sem tudtam olyan módot kieszelni, amelynek csak a legkisebb kilátása is lehetett volna. Nem volt egyetlen angol, ír, vagy skót rabszolgatársam, akivel érintkezhettem volna, egészen egyedül voltam! Csak reménykedhettem, csak áltathattam magam, hiszen már a szabadság elképzelése is gyönyörködtetett. Csak éppen semmi sem bátoríthatott arra, hogy szándékom megvalósítását megkíséreljem. Közben egyre múlt az idő. Már két éve voltam rabszolga.
A kétéves reménytelen vágyakozás vége felé egy furcsa véletlen ismét felélesztette szabadságom visszaszerzésének állandóan bennem élő gondolatát. Gazdám ugyanis ezúttal tovább maradt otthon, mint egyébként szokása volt, amint hallottam azért, mert nem volt elég pénze hajója felszerelésére. Ezalatt hetenkint egyszer-kétszer, néha gyakrabban is, ha szép idő volt, halászni szokott az öböl vizében hajója dereglyéjén. Ezekre a halászatokra engem is mindig magával vitt egy fiatal mór társaságában, akit Moresconak neveztek. Az ifjú Moresco és én eveztünk. Gazdám nagyon meg volt elégedve ezekkel a kirándulásokkal, mert a halászatban igen ügyesnek bizonyultam, - annyira, hogy később már egyik mór rokonával és Morescoval saját részvétele nélkül is elküldött bennünket halászni, hogy mindig elég hal jusson asztalára.
Egy csípősen hűvös, de szélcsendes reggelen is halászni mentünk. Hirtelen olyan sűrű köd szállt le, hogy a szárazföldet elvesztettük szem elől, bár a parttól mindössze fél mérföldnyire járhattunk csupán. Egész napon át és a rákövetkező éjjel is teljes erőnkből eveztünk, anélkül, hogy tudtuk volna merre tartunk. Napfelkelte után láttuk, hogy a part helyett a nyílt tenger felé haladtunk és most már legalább két mérföldre vagyunk a szárazföldtől. Hosszú és kínos erőfeszítés árán sikerült csak partra szállnunk, mert közben a szél is derekasan fújt már. Mire hazaértünk mindannyiunkat kínzó éhség gyötört.
Gazdánk a baleset hatása alatt elhatározta, hogy a jövőben jobban vigyáz magára. Minthogy rendelkezésére állott a mi angol hajónk nagy dereglyéje, nem szándékozott többé iránytű és némi élelem nélkül vízre szállni. Megparancsolta tehát a hajóácsnak, aki angol rabszolga volt, hogy a dereglye közepére építsen egy alacsony, de lakályos fülkét, ahol ő maga és egy-két rabszolgája elalhat, helyezzen el benne egy pár kisebb szekrényt, ahol néhány palack italt és főleg kenyeret, rizst és kávét tarthat. A kabin mögött vitorlakezelő teret létesítettek, a dereglyét pedig megfelelő vitorlázattal látták el.
Az így átalakított dereglyén gyakran jártunk halászni és gazdám engem, az ügyes halászt sohasem hagyott otthon. Egyszer elhatározta, hogy részben szórakozásból, részben halszerzés céljából nagyobb útra indul, amelyre meghívott két-három helyi mór előkelőséget is. Az út napját megelőző estén a szokásosnál nagyobb mennyiségű élelmiszerkészletet küldött a bárkára, nekem pedig megparancsolta, hogy készítsek el három puskát és kellő mennyiségű puskaport meg töltényt. Ezen az úton ugyanis nem csak halászni, hanem vadászni is szándékoztak.
Mindent elkészítettem, amint parancsolta. Az éjszakát a hajón töltöttem, másnap reggel pedig a kitakarított és lobogódíszbe öltöztetett hajó készen várta őt és vendégeit. Gazdám azonban egyedül érkezett a hajóra és közölte velem, hogy vendégei közbejött váratlan akadályok miatt elhalasztották útjukat. Megparancsolta azonban, hogy egy férfi és egy fiú kíséretében szokás szerint menjek magam halászni, mert vendégei nála vacsoráznak és ehhez halra van szüksége. Megparancsolta azt is, hogy, amint elég halat fogtam, nyomban jöjjek vissza. Azonnal nekikezdtem az úti előkészületeknek.
Ebben a pillanatban egyszerre feléledt minden reményem, amit a szabaduláshoz fűztem. Hiszen annyi idő után most újra egy kis hajó parancsnoka lettem. Alig távozott gazdám, nyomban megkezdtem a hajó felszerelését, de nem a halászatra, hanem az útra, az én utamra! Nem tudtam ugyan merre menjek, de nem is igen fontolgattam. Mindegy volt akármerre indulok el, csak el, erről a helyről el! Bármerre, csak minél távolabbra!
Első dolgom volt, hogy mór kísérőmet rábírjam, juttasson a dereglyére valami élelmet. Azt mondtam tehát neki, nem illő, hogy megegyük urunk kenyerét, amiben ő igazat is adott nékem. Így egy nagy kosár ottani módon készített kétszersültet és három korsó friss vizet hozott a bárka fedélzetére. Tudtam hol állott gazdám italos palackokkal megtöltött ládája, amely nyilvánvalóan angol hajóról eredő hadizsákmányból származott. A ládát a dereglyére hoztam, mialatt a mór a parton járt, mintha már azelőtt is ott állt volna urunk számára. Ezenkívül felhordtam a fedélzetre körülbelül fél mázsányi méhviaszt, továbbá cérnát és fonalat, fűrészt, fejszét és kalapácsot. Mindezeknek később nagy hasznát vettem, különösen a viasznak, amiből gyertyát készítettem. A mórral egy másik cselt is megpróbáltam, amelybe gyanútlanul szintén beleesett. Ismael volt a neve, de mindenki Muly-nak nevezte. "Muly" mondottam neki, a dereglyén van urunk fegyvere. Nem tudnál valami puskaport és néhány töltényt szerezni? Lehet, hogy útközben lelövünk majd néhány jóhúsú madarat. "Jól van - felelte - majd hozok." Így jutottam egy nagy bőrtömlőnyi puskaporhoz, körülbelül másfél font lehetett benne. Hozott töltényeket is és mindent nagy szorgalmasan a hajóra hordott. A hajófülkében is találtam némi puskaport, amelyet az italos láda egyik teljesen üres palackjába töltöttem. Miután így minden szükséges holmival elláttam magam, elindultunk halászni. A kikötő bejáratának őrsége már ismert bennünket, nyugodtan elhaladtunk mellette, ügyet sem vetett ránk. Alig voltunk egy mérföldre a kikötőtől, felvontuk vitorláinkat és elkezdtünk halászni. A szél észak-északkeleti irányból fújt, ez nem felelt meg éppen óhajomnak, mert ha déli szelet kapok biztosan tudtam volna, hogy Spanyolország partjai felé hajózom és végül Cadiz kikötőjébe érhetek. Minthogy azonban már elhatároztam, hogy szököm, nem bántam akármilyen a szél, csak gyötrelmes rabságom szörnyű helyéről szabaduljak! A többit a sorsra bíztam.
Már jó ideje halásztunk, de nem fogtunk semmit, mert ha éreztem, hogy valami horgomra akadt nem húztam ki, hogy a mór meg ne lássa. Ellenben így szóltam hozzá: "Ez így nem megy! Urunknak így nem viszünk semmi halat és megneheztel ránk. Mélyebbre kell hatolnunk." Társam gyanútlanul beleegyezett. A dereglye orrán állott és a vitorlákat kezelte. A kormány azonban az én kezemben volt és egészen könnyen jó mélyen a nyílt tengerre irányíthattam a bárkát. Csaknem egy mérföldet haladtunk már tovább befelé, midőn úgy tettem, mintha ismét halászni készülnék. Ekkor átadtam a fiúnak a kormányt én meg a mór háta mögé lopództam, karommal átnyúltam a hóna alatt és a mellvéden át könnyedén a tengerbe dobtam a mit sem sejtő embert. Nyomban felbukkant hiszen úgy úszott mint a parafa és könyörögve kért engedjem vissza a csónakba, hiszen ő hajlandó végighajózni velem akár az egész világon. Olyan gyorsan úszott utánunk, hogy a csaknem szélcsendes időben hamarosan beérte volna bárkánkat. Erre bementem a hajófülkébe, kihoztam az egyik fegyvert megmutattam neki és figyelmeztettem, hogy eddig nem tettem vele semmi rosszat, ezután sem akarom bántani és nem is fogom, de csak ha nyugton marad. "Te - mondtam - jól úszol, hát hamarosan partot érhetsz. Igyekezz hát a legrövidebb úton szárazföldre érni! Annyit mondhatok, ha nem hallgatsz rám és a bárka közelébe jössz, nyomban keresztüllövöm a fejed, mert el vagyok szánva, hogy minden áron visszaszerzem szabadságomat!" Erre meggondolta magát, a part felé fordult, amit bizonyára hamarosan és könnyen el is ért, hiszen - mint már mondottam - kitűnően úszott.
Talán jobb lett volna a mórt magammal vinni és a fiút a tengerbe fojtani, csakhogy nem bíztam benne eléggé. Midőn a mór kikerült látókörünkből, a Xury nevű fiúhoz fordultam és így szóltam hozzá: "Te Xury, ha hű maradsz hozzám, nagy embert csinálok belőled. Ha azonban most mindjárt - orcádat simogatva - (vagyis Mohamednek és atyjának szakállára esküdve) nem esküszöl nekem hűséget, kénytelen leszek téged is a tengerbe dobni." A fiú rám mosolygott és oly ártatlanul szólt hozzám, hogy nem lehetett bizalmatlankodnom. Meg is esküdött kívánságom szerint, hogy hű lesz hozzám és, ha kell végigvándorol velem az egész világon.
Amíg a mórt láttam, közvetlenül a nyílt tenger felé irányítottam a dereglyét. Hadd higyjék - gondoltam -, hogy Európa felé akarok hajózni, amint egyebet nem is tételezhettek fel. Ki is hihette, hogy egyenesen dél felé fordulok, a barbár partok felé, ahol bizonyára egész néger törzsek vennének körül bennünket kanoeikkal és hamarosan megsemmisítenének. Őrült vakmerőség lenne a partraszállást megkísérelni, hiszen a parton egészen bizonyosan vadállatokkal, vagy náluk is kegyetlenebb vademberekkel találkoznánk.
Amint azonban beesteledett, nyomban megváltoztattam utam irányát. A dereglyét délnek fordítottam és ettől az iránytól csak kissé tértem el kelet felé, hogy a partot szemmel tarthassam. Utamat jó szél és nyugodt tenger segítette, úgyhogy másnap délután három órakor, midőn partra szálltam, körülbelül százötven mérföldnyire lehettem Salitól és jó távol a marokkói szultán birodalmának határától. A föld ahova jutottam, talán nem is tartozott egyetlen uralkodó birtokához sem, mert a parton nem láttam senkit.
Annyira féltem azonban a móroktól, annyira rettegtem a puszta gondolattól is, hogy mi lesz velem, ha ismét a kezükbe kerülök, hogy nem mertem partra szállni, nem mertem bárkámat lehorgonyozni. Minthogy pedig a szél továbbra is kedvező és kellő erejű maradt, öt teljes napon át tovább vitorláztam. Ekkor a szél iránya délire változott. Most már reméltem, hogy ha valamelyik mór hajó utánam is eredt, bizonyára feladta már az üldözést. Így megkockáztattam a partraszállást. Egy kicsiny folyó torkolatában lehorgonyoztam. Nem tudtam hol vagyok, milyen szélesség alatt, mely nép földjén értem partot, vagy mi a neve a folyónak. Nem láttam senkit, de nem is akartam emberekkel találkozni, csak friss vizet akartam szerezni. Estefelé értünk az öbölbe és elhatároztuk: amint besötétedik, partra úszunk és kikutatjuk a szárazföldet. Alig lett azonban sötét, ismeretlen vad lények olyan morgása, üvöltése és vonítása hallatszott, hogy szegény Xury majd meghalt rémületében és sírva könyörgött: ne menjek a partra, míg meg nem virrad. "Jól van Xury! - mondtam -, ha nem akarod, nem megyek! Lehet azonban, hogy nappal emberekkel találkozunk majd! Azok pedig bizonyára sokkal rosszabbak lesznek, mint ezek az oroszlánok, vagy mit tudom én micsoda vadállatok." "Akkor majd rájuk lövünk és elszaladnak."
Xury bizony még nagyon furcsán beszélt angolul, ahogy velünk rabszolgákkal beszélgetve ráragadt valami anyanyelvünkből. Mindenesetre nagyon örültem, hogy a fiú ilyen jóindulatú és kedves. Jutalmul adtam neki gazdánk palackos ládájából néhány korty pálinkát, hogy bátorságot öntsek belé. Xury tanácsát jónak tartottam, meg is fogadtam. Horgonyt vetettünk és egész éjszaka csendben feküdtünk. Csak feküdtünk, de aludni nem aludtunk semmit. Két-három óra sem múlt el ugyanis az éjszakából, amikor irdatlanul nagy élőlényeket pillantottunk meg (nem is tudtuk, hogy minek hívják őket). Többféle állatfajhoz tartozhattak, mert alakra, külsőre különböztek egymástól. A partra jöttek, belecsörtettek a vízbe, meghemperegtek benne; hűsöltek és tisztálkodtak. Közben annyit és olyan hangon sikoltoztak és ordítottak, hogy ilyet azelőtt soha életemben nem hallottam.
Xury halálosan megrémült, de magam is rettegtem, különösen, amikor észrevettük, hogy a szörnyetegek egyike felénk úszik. Csapkodásából megállapíthattuk, hogy hatalmas, erős és dühös vadállat. Szegény Xury halálfélelemtől remegve könyörgött, hogy szedjem fel azonnal a horgonyt és evezzünk tovább. "Nem Xury!" mondtam. "Egyszerűen kivontatjuk magunkat drótkötelünkkel egy bójába kapaszkodva a nyílt tenger felé. Nem követhetnek bennünket messzire!" Alig fejeztem be szavaim, mikor láttam, hogy a vadállat két hossznyira megközelítette dereglyénket. Kínos meglepetés volt, de nyomban beugrottam a hajófülkébe, felkaptam az egyik puskát és rálőttem. Erre nyomban megfordult és visszaúszott a partra.
Lehetetlen leírni a szörnyű lármát, visszataszító ugatást és üvöltést, ami a parton és mélyen benn a szárazföldön fegyverem dörrenését, vagy annak visszhangját követte. - Ezek a vadállatok bizonyára sohasem hallottak még ilyesmit.
Mindebből nyilvánvaló volt, hogy az éjjeli partraszállás ezen a vidéken nem jöhet szóba, sőt kérdéses volt szabad-e a nappali partraszállást megkockáztatnunk? Mert vademberek kezébe jutni éppen olyan szerencsétlenség, mint oroszlánok vagy tigrisek karmai közé kerülni. Mi legalább mindkét veszedelmet egyformán végzetesnek tartottuk.
De az is elkerülhetetlen volt, hogy itt vagy máshol, hamarosan partra kell szállanunk friss vizet szerezni, mert a dereglyén egy pintre való sem volt már. Xury azt mondta, ha megengedem, hogy egy korsóval kimehessen a szárazföldre, hoz vizet, ha talál. Megkérdeztem, miért akar ő kimenni, miért ne mennék én és maradna ő a csónakban? A fiú annyi szeretettel és jó érzéssel válaszolt, hogy egyszer s mindenkorra megszerettem. "Ha jönni vadember, engem megesz, te pedig tovább mégy." "Nos, Xury - feleltem - elmegyünk mind a ketten! Ha pedig vademberek jönnek, lelőjjük őket és egyikünket sem eszik meg!" Xurynak ezután adtam egy darab kétszersültet meg néhány korty italt, a dereglyét oly közel vittük a parthoz amennyire szükségesnek látszott és mindketten partra gázoltunk. Nem vittünk magunkkal mást, csak fegyvereinket és két vizeskorsót.
Nem akartam szem elől téveszteni a bárkát, mert attól tartottam, hogy a folyón vademberek ereszkednek alá. A fiú meglátott valamit és gyorsan odaszaladt. Hamarosan nagy igyekezettel szaladt vissza.
Azt hittem vadállatok elől menekül és a segítségére akartam sietni. Amint közelebb ért láttam, hogy a vállán csüng valami. Egy általa lelőtt állat teteme volt. Hasonlított a nyúlhoz, de a szőre más színű volt és a lába is hosszabb. A zsákmánynak nagyon megörültünk, az állat húsa ugyanis igen jóízűnek bizonyult.
Xury nagy örömmel újságolta, hogy kitűnő, iható vizet is talált és nem látott sehol vadembert.
Minthogy előbbi utam idején már errefelé, nagyon jól tudtam, hogy a Kanári és Zöldfok szigetek nem lehetnek messze. Nem volt tájolóm, sem más eszközöm, amivel helyzetünk földrajzi szélességét megállapíthattam volna, nem tudtam merre keressem a két szigetcsoportot, vagy hogyan érhetek oda. Viszont abban reménykedtem, hogy a part mentén hajózva elérem azt a helyet, ahol az angol kereskedők dolgoznak, rátalálok egyik hajójukra, amely fedélzetére vesz bennünket.
Amennyire ki tudtam számítani, most azon a helyen voltam, amely a marokkói szultán és a négerek országa között terül el. Ez a terület teljesen puszta és lakatlan. A négerek ugyanis elhagyták és dél felé húzódtak, mert féltek a móroktól. Ezek viszont nem találták letelepülésre érdemesnek, mert földje teljesen terméketlen. Ezenfelül mindkét nép azért is elkerülte ezt a földet, mert igen sok leopárd, oroszlán és más vadállat tanyázott rajta. A mórok néha eljöttek idáig, de csak azért, hogy vadállatokra vadásszanak. Ilyenkor mindig szabályos hadoszlopokban jöttek és csapataik erőssége két-háromezer főt is elért. Mi körülbelül száz mérföldes körzetben valóban nem láttunk mást, mint hatalmas lakatlan síkságot, amelynek csendjét éjjel csak a vadállatok bőgése és üvöltése törte meg.
Napközben egyszer-kétszer mintha a Pico de Tenerifát, a Tenerifa hegység legmagasabb csúcsát láttam volna. Nagy kedvem lett volna, hogy szerencsét próbáljak, a nyílt tengerre merészkedjem abban a reményben, hogy hamarosan odaérek. Kétszer meg is kíséreltem útnak indulni, de az ellenirányú szél mindkétszer megállásra kényszerített. A hullámjárás is túl magas volt kicsiny hajócskám számára, úgy hogy eredeti tervem mellett maradtam, és a part mentén kellett tovább hajóznom. Rövid veszteglés után dél felé folytattuk tovább utunkat mintegy tíz-tizenkét napon át. Ezalatt nem történt különösebb esemény, csak élelmiszerkészletünk fogyott erősen, bár nagyon takarékosan bántunk vele. A szárazföldre csak akkor mentünk, ha erre friss víz beszerzésére okvetlenül szükség volt. Azt terveztem, hogy a Gambia, vagy Senegal folyón haladok végig, vagyis valahol a Zöldfok tájékán, mert azt reméltem, hogy ott találkozom valami európai hajóval. Ha ez nem sikerülne, nem tudtam mitévő leszek. Alig maradhatott más választás mint megkeresni a szigeteket, vagy elpusztulni a négerek között. Annyit tudtam, hogy minden európai hajó, akár Guinea, akár Brazília, akár pedig Kelet-India felé tart, elhalad a Zöldfok szigetek mellett. Egyszóval sorsomat erre az egy kockára tettem: vagy hajóra lelek, vagy el kell pusztulnom.
További tíznapi hajózás után kezdtem belátni, hogy lakatlan part mellett haladok. Két-három helyen láttunk ugyan néhány embert, amint bámultak minket, de ezek is feketebőrűek és anyaszült meztelenek voltak. Egy ízben már ki akartam menni a partra, de Xury okosabb volt és egyre csak azt hajtogatta: "Ne menni, ne menni!" Mégis közelítettem a parthoz, mert szerettem volna beszélni velük. Hamarosan láthattam, hogy a parton felénk szaladnak. Láttam, hogy nincs náluk fegyver, csak egyiküknél volt valami hosszú rúd, amiről Xury azt mondotta, hogy lándzsa és jó messzire lehet vele biztosan célozni. Ennélfogva igyekeztem tisztes távolban maradni tőlük, de ugyanakkor megpróbáltam jelekkel megértetni velük, hogy enni szeretnénk valamit, ők is megértették velem, hogy álljak meg és majd hoznak nekem húst. Erre bevontam vitorlámat, keresztbe állottam a vízen, mire két fekete elrohant a szárazföld felé. Nem telt bele félóra sem, amikor visszatértek. Két darab szárított húst, meg valami gabonafélét hoztak. Mindezek az ő földjükön termettek, mert egyikről sem tudtuk pontosan megállapítani, hogy micsoda. Mindenesetre készek voltunk elfogadni az élelmet. Csak az volt a kérdés, hogyan menjünk érte. Én ugyanis nem mertem kimenni hozzájuk a partra, ők pedig ugyanannyira féltek tőlünk. Végül a négerek találták meg mindannyiunk számára elfogadható megoldást. Mindent letettek a parton és jó messzire eltávoztak. Ott is maradtak, míg mi mindent a fedélzetre nem hordtunk, azután ismét visszatértek közelünkbe.
Egyelőre csak jelekkel mondhattunk köszönetet, mert semmit sem adhattunk cserébe. Alig telt el azonban néhány pillanat, máris alkalmunk nyílt csodálatos módon lekötelezni vadjainkat. Miközben ugyanis a part mellett állottunk, a hegyekből két hatalmas vadállat törtetett a víz felé. Úgy láttuk, hogy az egyik kergeti a másikat. Hogy már most a nőstényt hajszoló hím volt-e, amit láttunk, vagy dühükben űzték egymást, vagy esetleg csak játszottak; nem tudom. Azt sem tudtuk, hogy a látvány szokásos-e azon a tájon, vagy nem. Feltevésünk szerint inkább szokatlan esemény szemtanúi lehettünk, mert bennszülötteink rettenetesen megijedtek, különösen az asszonyok. De ilyen ragadozó állatok nappal különben sem szoktak a parton mutatkozni. Az az ember, akinél a lándzsa, vagy dárda volt, nem szaladt el az állatok elől, de a többiek valamennyien elmenekültek. A két szörnyeteg nem támadta meg a négerek egyikét sem és nem is mutattak ilyen szándékot. Egyenesen a vízhez szaladtak, a tengerbe vetették magukat és úgy úszkáltak, mintha csak fürödni jöttek volna. Végre egyikük közelebb jött a bárkához, mint vártam, fogadására azonban így is alaposan felkészültem. Puskámat ugyanis jókor megtöltöttem, majd Xuryval a másik két fegyvert is megtöltettem. Amint lőtávolba ért, egyenesen a fejére célozva, tüzeltem. Nyomban alámerült, de csakhamar felszínre bukkant és olyan hevesen csapkodott, mintha az életéért küzdött volna. Tényleg élet-halál harcot vívott! Nyomban a part felé tartott, de halálos sebe és a víz fojtogató ölelése következtében kimúlt mielőtt szárazra érhetett volna.
Lehetetlen elmondani a szegény vadak megdöbbenését, mikor meghallották puskám dörrenését és meglátták tüzének fényét. Úgy látszott páran közülük nyomban szörnyet halnak a félelemtől. A földre hullottak, mintha a puszta rémülettől valóban meghaltak volna. Mikor azonban látták, hogy a kimúlt állat elmerül a vízben, én pedig jeleket adok nekik, hogy jöjjenek a parthoz, bátorságuk visszatért és a kimúlt állat teteme után kezdtek kutatni. Vére vörösre festette körülötte a vizet és így hamarosan rátaláltam. Kötelet fontam köréje és a négerek kezébe adtam, hogy húzzák partra. Igen furcsa foltos leopárd volt, csodálatosan finom bundával. A négerek az ég felé nyújtogatták kezüket, annyira csodáltak engem, aki a számukra oly idegen fegyverrel elpusztítottam a veszedelmes vadállatot.
A másik szörnyeteg annyira megijedt a lövés zajától és tüzétől, hogy partra úszott és nyomban elszaladt a hegyek felé.
Láttam, hogy a négerek szívesen elfogyasztanák az elejtett állat húsát, én meg nyomban hajlandó voltam nekik átengedni. Jeleket adtam, hogy vigyék el a tetemet és használják fel kedvük szerint. Késük nem volt. Ennek ellenére, hamarosan éles fadarabok kerültek elő és ezekkel sokkal gyorsabban és ügyesebben nyúzták le az állat bőrét, mint mi késsel el tudtuk volna végezni. A húsból megkínáltak engem is, de nem fogadtam el, ellenben jelekkel megértettem, hogy az állat bőrét örömmel fogadnám el. Ezt szívesen ide is adták, sőt újabb élelmiszert is hoztak, amit elfogadtam, bár nem is tudtam micsoda, jelekkel vizet is kértem tőlük, amennyiben felemeltem üres korsómat, majd lefelé fordítottam a száját, mutatva, hogy üres és meg akarom tölteni. Nyomban odaszóltak valamit barátaiknak és hamarosan két asszony jött a partra egy - feltevésem szerint - a napon égetett nagy agyagedénnyel. Letették a partra és - mint azelőtt - távolabb mentek, mire három korsónkkal kiküldtem Xuryt, aki mindhármat színültig megtöltötte.
A kapott élelmiszer minősége nem volt valami nagyszerű, de mindenesetre el voltunk látva gyökerekkel, zöldséggel, gabonával és vízzel. Miután elhagytam barátságos négereimet tizenegy napon át hajóztam anélkül, hogy a part közelébe mentem volna. Ekkor láttam, hogy a szárazföld egy ponton, tőlem mintegy négy-öt mérföldnyire, - jó mélyen és hosszan benyúlik a tengerbe.
Körülbelül két mérföldnyire közelíthettem meg ezt a pontot, amidőn megláttam a víz másik partját is. Ebből arra következtettem és következtetésem kétségkívül helyes is volt, hogy ez a Zöldfok és a láthatáron hamarosan feltűntek a Zöldfok Szigetek is. Csakhogy még mindig oly távol voltam tőlük, hogy nem mertem egyenesen feléjük hajózni, illetve nem tudtam mitévő legyek. Mert ha egy erősebb légáramlat elkap, biztos, hogy egyik szigetet sem tudom elérni.
A nehéz kérdésen töprengve leültem a fülkében, amikor Xury hirtelen felkiáltott: "Uram, uram! Hajó vitorlával!" A bolondos fiú persze megrémült. Azt hitte, hogy a hajó csak az ő gazdájáé lehet és üldözésünkre küldötte ki. Én azonban tudtam, hogy most már kiértünk az ő hatásköréből és nem érhet utol bennünket. Nagy örömmel ugrottam ki a fülkéből és hamarosan megállapítottam, hogy Xury tényleg hajót látott, de azt is, hogy a hajó portugál lobogó alatt halad és mint gondoltam, a guineai partok felé tart néger rabszolgákért.
A hajót vitorláim minden erejével sem érhettem volna utol. Már-már kétségbeestem, midőn a hajóról látcsöveik segítségével észrevettek bennünket és megállapították, hogy bárkánk csakis egy elsüllyedt európai hajóról származhatik. Ezért bevontak néhány vitorlát, mire három óra alatt beértem hajójukat.
Portugál, spanyol és francia nyelven kérdezték tőlem ki vagyok, de én egyik nyelven sem beszéltem és így kérdéseiket sem érthettem meg. Végül a legénység egyik skót matróza szólt hozzám, akinek végre elmondhattam, hogy angol vagyok. Saliból szököm a mórok rabszolgaságából, mire minden holmimmal együtt a fedélzetükre vettek és igen kedvesen bántak velem.
Bárki elképzelheti mily boldog voltam, hogy mint akkor hittem örökre megszabadultam minden szenvedéstől, reménytelen, nyomorúságos helyzetem véget ért. A hajó kapitányának nyomban felajánlottam minden ingóságomat megmentésemért, de ő nagylelkűen azt felelte, hogy semmit sem fogad el tőlem és mindenemet hiánytalanul átvehetem amint Brazíliába érünk. "Ingyen viszem Önt odáig és ingóságai révén módja lesz ott magát fenntartani és útját hazáig megfizetni", mondotta a derék kapitány.
CSODÁLATOS MENEKÜLÉS
A portugál kapitány nemcsak ígéreteiben mutatkozott nagylelkűnek, hanem mindent a legutolsó részletekig úgy hajtott végre, ahogy egy lelkiismeretesen és emberien gondolkodó tengerészhez illik. Elsősorban megparancsolta embereinek, hogy egyetlen ujjal sem szabad hozzáérni a holmijaimhoz, azután mindent az ő saját helyiségeibe hordatott és rövid idő alatt tökéletesen elkészített leltárt nyújtott át nekem, nem hiányzott belőle még a három kőkorsóm sem.
Kitűnő idő kedvezett hajónknak és huszonkét nap múlva minden baj nélkül kötöttünk ki Brazília partjain, a Todos los Santos, vagyis Mindenszentek öblében. Újra hálát adhattam Istennek, hogy megszabadultam nyomorúságos rabszolgaságomból. Most mint teljesen szabad ember gondolkodhattam azon, mitévő legyek, hogyan rendezzem be életemet az elkövetkező időkben?
Soha nem fogom elfelejteni a nagylelkűségnek és jóindulatnak azt a szinte páratlan megnyilvánulását, mellyel kapitányom megérkezésünk után is elhalmozott. Semmit sem fogadott el az utazásért, sőt húsz aranyat adott a leopárd bőrért, minden holmimat a legutolsó darabig pontosan kiszolgáltatta és segített eladni azokat a tárgyakat, amelyektől, mint feleslegesektől meg akartam szabadulni. Így sikerült eladnom jó pénzért két puskámat, a szeszes üvegeket és egy jókora darab maradék viaszt is, úgy hogy végül alaposan megfogyatkozott rakománnyal szálltam partra Brazíliában.
Kapitányom jólelkűsége azonban még ezzel sem ért véget. Beajánlott egy jó ismerőséhez, aki ugyanolyan, minden tekintetben kifogástalan, becsületes ember volt, mint ő maga. Cukornád ültetvénye és telepe volt - ezen a vidéken "ingenio"-nak nevezik az ilyen gazdálkodást. Szívesen fogadott és amíg mellette voltam bevezetett a cukornád tenyésztés és feldolgozás titkaiba, a palánták ültetésétől egészen a cukor készítéséig. Alaposan megismertem az ültetvényes-élet minden csinyját-binját, láttam, milyen jól élnek ezek az emberek és milyen gyorsan meg lehet gazdagodni egy ügyesen vezetett ültetvényen. Elhatároztam, hogy megszerzem a szükséges engedélyeket, hogy letelepedhessek Brazíliában és magam is ültetvényes legyek, ehhez azonban legelsősorban meg kellett szereznem azt a pénzösszeget, amelyet Londonban hagytam. Rövidesen hozzájutottam a honosítási okirathoz és amikor ez már a kezemben volt, vettem egy darabka földet, amekkorára az itt levő pénzemből futotta és elkészítettem a részletes terveket, hogyan fogom kibővíteni ültetvényemet, ha Angliából megérkezik a többi pénzem is.
Új telepem szomszédja egy lisszaboni portugál ember volt. Tulajdonképp angol származású, mert szülei angolok voltak, a neve is angol, Wells. Ez az ember nagyjából ugyanolyan körülmények között kezdte meg brazíliai ültetvényes életét, mint jó magam. Éppen ezért nemcsak földrajzi szomszédomnak tekintettem, hanem rövidesen összemelegedtünk és együtt szőttük jövendő terveinket. Sokat küzdöttünk, mert pénzünk egyformán kevés volt és az első két esztendő folyamán jóformán csak a puszta megélhetésünkre gondolhattunk. A megfeszített munka azonban meghozta a gyümölcsét és a nehéz anyagi körülményeink ellenére is vállalkozásunk lassacskán terebélyesedni és jövedelmezni kezdett. A harmadik esztendőben már annyira rendbejött minden, hogy megkezdhettük a dohánytermelést és telepünket sikerült olyan újabb területekkel kibővíteni, hogy hozzáfoghattunk a rendszeres cukornád gazdálkodáshoz is.
A magam részéről kezdettől fogva nagy bizalommal néztem vállalkozásom elé. Nagy része volt a bizalom megalapozottságában az én angyali kapitányomnak. Amikor megtudta tőlem, hogy a pénzem java része Londonban maradt és szeretnék hozzájutni ahhoz is és egyéb értékeimhez is, nyomban felajánlotta segítségét. Amikor sor került rá, hogy háromhavi brazíliai időzés után újra felszedje a horgonyt és visszahajózzék hazájába, ellátott hasznos tanácsokkal:
- Angol barátom - mondotta (mindig így szólított) - nagyon szívesen segítek neked, hogy boldogulj új életedben. Ha meghatalmazást adsz nekem és levelet írsz londoni ismerőseidnek, hogy a pénzedet és mindent, amire itt szükséged lehet, küldjenek el Lisszabonba, akár hozzám, akár olyan embereidhez, akikkel érintkezésbe léphetek, mindent elhozok neked legközelebbi utamon. De ha Isten eddig mindig kegyesen vezérelt át az Óceánon, mindnyájan jól tudjuk, hogy emberek vagyunk, Isten kezében vagyunk, éppen ezért azt ajánlom, hogy egyelőre ne az egész vagyonodat hozasd át, elégedj meg a felével és ha az baj nélkül a kezeidhez jut, akkor rendelkezz a másik felével is. Ha akármelyik küldeményt baj éri, az egyik valószínűleg eljut hozzád és átsegít a kezdet nehézségein.
Az ajánlat és a jó tanács méltó volt kapitányom eddigi nagylelkű segítségéhez. Mindenben úgy cselekedtem, ahogy tanácsolta, de magam is úgy éreztem, hogy ez lesz a leghelyesebb út. Megírtam a leveleket és a meghatalmazást, ahogy kívánta.
Levelemben megírtam az angol kapitány özvegyének kalandom minden részletét és megfelelően jellemeztem a portugál kapitány nagyszerű viselkedését. Az özvegy levelem hatása alatt nemcsak a pénzemet adta ki, hanem a sajátjából egész csinos összeget csatolt hozzá és hálával ajánlotta fel a portugál kapitánynak viszonzásul azért a sok jóért, amelyet irántam tanúsított.
A londoni kereskedő levelemre szintén azonnal intézkedett és az értékeket elküldte Lisszabonba, kapitányom pedig legközelebbi útján hiánytalanul hozta el Brazíliába. Ezeknek a dolgoknak az értéke száz font volt Londonban, de itt Brazíliában legalább négyszer annyit ért. Amikor eladtam, olyan hatalmas összeg felett rendelkeztem, hogy jóval előnyösebb helyzetbe kerültem, mint szomszédom és eddigi sorstársam, az angol-portugál Wells. Első dolgom volt, hogy vettem egy néger rabszolgát és személyzetemet kiegészítettem egy európai szolgával is, azon kívül, akit maga a portugál kapitány hozott számomra Lisszabonból.
Négy évig éltem Brazíliában, ültetvényem már egészen szépen kezdett fejlődni és jövedelmezni. Ez alatt az idő alatt nemcsak tökéletesen megtanultam a portugál nyelvet, hanem megismerkedtem és barátságot kötöttem a közeli és távoli ültetvényes társaimmal és azokkal a kereskedőkkel is, akiknek szintén San Salvador kikötő volt a gazdasági középpontjuk. Összejöveteleinken gyakran meséltem nekik az afrikai Guinea partjain tett két utazásomról. Nagy érdeklődéssel hallgatták elbeszélésemet, milyenek ott a viszonyok, hogyan lehet a négerekkel kereskedni, milyen csekélységekért, számunkra szinte értéktelen tárgyakért - késekért, ollókért, szerszámokért, üveggyöngyökért, játékokért - lehet aranyat, elefántcsontot, sőt a brazíliai ültetvényes számára mindennél értékesebb néger rabszolgákat is vásárolni.
Különösen a rabszolgákról és azok megvásárlásáról előadott történeteim ragadták meg hallgatóságom figyelmét. A rabszolgákkal való kereskedés lehetősége ugyanis igen nagy reménységeket ébresztett bennük. Mindeddig csak a spanyol, vagy portugál király engedelmével lehetett rabszolgát vásárolni, a királyi monopólium kizárta a magánkereskedelmet, ezért a rabszolgák ára igen magas volt és csak kevesen juthattak hozzá.
Így történt, hogy amikor egy alkalommal ismét a rabszolgákról beszélgettünk, mégpedig igen komoly formában, másnap reggel három kereskedő és ültetvényes barátom felkeresett és előadta, hogy bizalmasan akarnak tárgyalni velem azokkal kapcsolatban, amiről előző este beszélgettünk. Először is szavamat vették, hogy amiről tárgyalunk, az titokban marad, azután kijelentették, hogy a legkomolyabb szándékuk, hogy felszerelnek egy hajót és átmennek Guineába négereket vásárolni. Kifejtették előttem, hogy ők ugyanolyan ültetvényesek, akárcsak én, tehát nagyon jól tudhatom, hogy Brazíliában semmire sincs olyan nagy szükség, mint az ültetvényeken dolgozó néger rabszolgákra. Kijelentették azt is, hogy nem rendszeres rabszolgakereskedést akarnak folytatni, csupán saját maguk számára szeretnének megfelelő mennyiségű és minőségű néger munkaerőt beszerezni. Az egész utat éppen ezért titokban hajtják végre és mihelyt a rakományukkal visszaérkeznek, nyomban szétosztják maguk között a négereket. Számomra az az ajánlatuk, hogy menjek velük, mint szakember, aki már ismeri a járást és az ottani szokásokat. Semmi költségem nem lesz, elvisznek magukkal és ha lebonyolítom számukra a vásárlást, itthon is velük egyforma részesedést kapok a rabszolgákból.
Én, a született kalandor, ezúttal sem tudtam ellenállni a csábító ajánlatnak, mint ahogy annak idején nem tudtam ellenállni saját fellengzős elképzeléseimnek és tervezgetéseimnek. Kezet adtam rá, hogy velük megyek, ha ők viszont vállalják, hogy gondját viselik távollétem alatt gazdátlanul maradt ültetvényemnek és ha esetleg nem térnék vissza az útról, végrehajtják azokat a rendelkezéseimet, amelyeket erre az esetre teszek meg. Mindent vállaltak, mire én nekiültem, leveleket és rendelkezéseket szerkesztettem halálom esetére. Általános örökösül portugál kapitány barátomat jelöltem meg, azzal a kikötéssel, hogy a reászálló javak felét eljuttatja Angliába, a megadott címekre.
A hajó gyorsan elkészült és mindennel pontosan felszerelték, teljesen úgy, ahogy a megállapodások előírták. Én, mint a vállalkozó társaság teljesen egyenjogú tagja, szálltam hajóra 1659. szeptember elsején, ezen a rosszemlékű évfordulón. Ekkor volt ugyanis pontosan nyolc esztendeje, hogy Hullban elhagytam szüleimet, fellázadva a szülői tekintély ellen és bolond fejjel nekivágtam saját elképzeléseim kalandos útjainak.
Eleinte minden rendben ment. Tizenkét napja voltunk már úton és megállapításunk szerint az északi szélesség 7° 22' magasságán jártunk, amikor rettenetes erejű tornádó kapott el bennünket. Eleinte még minden erőnkkel küzdöttünk, de hamarosan legyűrte hajónkat a vihar, teljesen elveszítettük tájékozódásunkat, a szélvész annyira össze-vissza hurcolta, kergette a hajót, hogy lehetetlen volt nyomon követni az irányát. Tizenkét napon át teljesen ki voltunk szolgáltatva a szörnyű vihar kénye-kedvének, kormányozhatatlanul hánykolódtunk a hullámokon, a szél hajtott és kergetett, amerre jónak látta, ismeretlen végzet felé. Ez alatt a borzalmas tizenkét nap alatt nem volt mit mást tennünk: rábíztuk magunkat törékeny hajónkra, bíztunk benne, hogy hajónk mégiscsak túléli velünk együtt az iszonyatos időt.
A tizenkettedik nap valamelyest alábbhagyott a szélvész. Kormányosunk megkísérelte, hogy tájékozódjék. Megfigyelései eredményeként azt közölte velünk, hogy a vihar alaposan eltérítette hajónkat eredeti útirányából, észak felé tértünk el, elhaladtunk Guiana és Észak-Brazília partjai mellett és most valahol az Amazontól északra, az Orinoco torkolata felé tartunk, de hajónkat annyira megviselte a tizenkétnapos tornádó, hogy alig van remény rá, hogy elérhetjük vele a brazíliai partokat.
Magam részéről a leghatározottabban elleneztem a tervet, hogy visszahajózzunk Brazília felé. Kiteregettük a térképeket és a kormányossal együtt nekiláttunk a tanulmányozásnak. Megállapítottuk, hogy a közelben semerre sincs emberileg lakott hely, mindaddig, míg el nem jutunk a Karibi szigetek világába. Ezért elhatároztuk, hogy egyenesen Barbados felé tartunk. Úgy terveztük, hogy onnan megfelelő segítséggel talán tizenöt nap alatt mégis el tudunk jutni utunk céljához, az afrikai partokhoz.
Tervünknek megfelelően nyomban irányt változtattunk, nyugat felé fordítottuk hajónk orrát, hogy minél előbb elérjünk valamelyik angol kikötőbe és segítséget kaphassunk magunk és hajónk számára. A Sors könyvében azonban más volt megírva számunkra. Az északi szélesség 12° 18'-énél jártunk, amikor újabb, talán még az elsőnél is iszonyatosabb erejű hurrikán ragadta magával hajónkat. Amennyire nyomon tudtuk követni a vihar által ránk kényszerített utat, elszörnyedve állapítottuk meg, hogy olyan tájak felé sodor bennünket az ellenállhatatlan erő, amelyek még teljesen ismeretlenek, illetőleg amerre legfeljebb emberevő vadakat találhatunk. Az előtt a sors előtt álltunk, hogyha valami csoda folytán meg is menekülünk a tenger mélyétől, nem sok örömünk telhet benne, mert rövidesen a kannibálok gyomrába kerülünk. Csak az látszott bizonyosnak, hogy soha többé nem látjuk viszont hazánk és lakóhelyünk partjait.
Ilyen kétségek között harsogta túl a még mindig erős szélvész hangját is az árbocon őrködő emberünk szava:
- Föld!
Kora reggel volt, úgy, ahogy voltunk, eszeveszetten rohantunk fel a fedélzetre, hogy lássuk, hová vetődtünk, milyen sors vár reánk. Még körül se nézhettünk, hajónk nagy recsegéssel-ropogással ráfutott egy homokzátonyra és azonnal megfeneklett. Pillanatok alatt játszódott le az egész dráma. A hajó megállt, a hullámok pedig olyan vad erővel zúdultak rá, hogy bármely másodpercben összeroppanthatták az egész alkotmányt. Ijedten menekültünk a védett helyekre, hogy a hullámok le ne sodorjanak a fedélzetről.
Szomorúan állapítottuk meg, hogy a hajó olyan erővel fúródott bele a homokba, hogy aligha remélhetjük, hogy elszabadul. Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, mint menekülni róla, ahogy tudunk, mielőtt a hullámok darabokra zúznák. A hajó farán a vihar előtt még volt egy mentőcsónak, de most csak az elszakadt tartóköteleit láttuk, magát a csónakot vagy darabokra törték a rázúduló hullámok, vagy egyszerűen elsodorta a tenger. Egy másik, valamivel kisebb csónak is volt a hajón, de kétséges volt, hogy ebben a rettenetes viharban hozzá tudunk-e jutni és hogyan tudjuk majd vízrebocsátani? Időnk azonban nem volt, hogy bármit is latolgassunk, minden pillanatban számíthattunk rá, hogy a hajó alkotórészeire bomlik szét, sőt valaki már kiabált is, hogy a víz betört a hajófenékre.
Ebben a borzalmas helyzetben kormányosunk elhatározása döntött. Odarohant a csónakhoz és valamennyiünk segítségével a hajó oldalához vonszolta. Percek alatt történt minden, beledobáltunk a csónakba egy csomó hasznos és haszontalan holmit, magunk is beugráltunk és már a vízen hánykolódtunk. Összesen tizenegyen voltunk, akik ebben a pillanatban rábízták életüket Isten kegyelmére és a tenger hullámaira. A vihar ereje ugyan erősen csökkent már, de a hullámverés még változatlanul mindent elsöprő erővel zúdította hajónkra és ránk a hegymagasságú víztömegeket.
Kétségbeesett erővel dolgoztunk az evezőkkel, de inkább csak hajtott bennünket az áradat. Számításunk szerint már vagy egy csomó távolságra lehettünk hajónktól, amikor iszonyatos, hegyként fölénk tornyosuló hullám kapta el csónakunk farát. Mint valami dióhéjat, perdítette meg nehéz csónakunkat és röpítette a levegőbe. A felfordult csónakból szerteszét potyogott ember és rakomány, legtöbbnek talán még arra sem volt ideje, hogy felsóhajtson: "Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet!" - mert a hullám könyörtelen erővel sodort el mindent és fojtott el örökre minden emberi szót.
Nem is kísérlem leírni milyen vad összevisszaságban kavarogtak bennem a gondolatok abban a pillanatban, amikor a felfordult csónakból a vízbe estem. Úszni tudtam ugyan elég jól, de mit használ a úszástudomány akkor, amikor egy óriási víztömeg ellenállhatatlan erővel ragad magával és lehetetlen feljutni a felszínére. Örökkévalóságnak tetszett, lélegzetem kifogyott, míg a hullám a part felé ragadott, letett a homokos talajra, elzúgott felettem és ott hagyott csaknem szárazon, de félhalottan a sok lenyelt víztől. Mihelyt levegőt szívhattam, annyira magamhoz tértem, hogy láthattam, közelebb vagyok a szárazföldhöz, mint eleinte reméltem. Talpraugrottam és teljes erővel futni kezdtem hogy biztonságba érjek, mielőtt még egy nagy hullám utolér és visszavisz a tengerbe. Csak képzeltem, hogy futok, csetlettem-botlottam a puha fövényben és elszörnyedve láttam, hogy a hátam mögött már közeledik egy, még az előbbinél is nagyobb és félelmetesebb hullámhegy. Ordítva, zúgva, bőgve rohant utánam, mint valami könyörtelen ellenség, amely jól tudja, hogy az áldozat ereje már fogytán van és képtelen ellenállni. A pillanat ezredrésze alatt villant át az agyamon, hogy most mi a teendő. Mély lélegzetet venni és azon igyekezni, hogy felkerüljek a víz felszínére és úszva vitessem magam a hullámmal még közelebb a parthoz és vigyázzak a döntő pillanatban, amikor a hullám végigterül a parton és visszazúdul, hogy újra magával ne sodorjon, vissza a mély vízbe.
A hullám úgy ugrott rám, mint a vadállat a prédájára és egyszerre legalább 5-6 méter magas áradat borított el és ragadott magával rettentő erővel és gyorsasággal. Éreztem, hogy újra nagy távolságot teszek meg. Minden erőmmel úszni kezdtem, hogy feljussak a víz felszínére. Már azt hittem, mindjárt megpattannak az ereim a szörnyű erőlködéstől, hogy visszatartottam a levegőt, amikor végtelen megkönnyebbüléssel éreztem, hogy előrenyújtott karom és fejem áttörte a víz felszínét és most már a hullám tetején sodródom tovább. Alig két másodpercig tarthatott ez a helyzet, de elég volt arra, hogy levegőt szippantsak és új erő szálljon elernyedéshez közel álló tagjaimba. Újra teljesen elborított a hullám és sodort magával a part felé. Most már azonban nem tartott olyan sokáig, hogy ki ne bírtam volna a lélegzettel. Amikor éreztem, hogy a víz a parthoz csapódik, nagy erővel löktem magam szembe a visszaáramló hullámmal. Sikerült a lábammal a földet elkapnom és elterültem a homokban, hogy a fejem felett visszaáramló víz magával ne sodorjon. Még vadul zúgott visszafelé a vízáradat, amikor már ismét talpon voltam és a tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel rohantam abba az irányba, amerre a partnak lennie kellett. Ezzel azonban még nem menekültem meg, mert máris jött a nyomomban a következő üldöző hullám és üvöltve követelte áldozatát. Még kétszer borított el a rohanó vízáradat, még kétszer emelt fel magasra és hurcolt magával és nyomott le a homokba, még kétszer kellett átélnem a halál közvetlen közelségét, csak azután értem a partnak olyan részére, ahol már sekélyebb volt a víz.
A hullámokkal való utolsó két versenyfutás, ahogy később megállapítottam, menekülésem legválságosabb szakasza volt. Amikor az utolsó előtti nagy hullám elkapott és magával sodort, nekivágott egy sziklának. Az ütés az oldalamat érte, de így is olyan erős volt; hogy elvesztettem az öntudatomat. Arra eszméltem, hogy karjaimmal kapaszkodom a sziklába, fölöttem pedig visszafelé zúg a vízáradat. Itt már aránylag közel voltam a parthoz, tudtam addig tartani a lélegzetemet, amíg a víz elmegy fölöttem. A következő hullám még közelebb vitt a parthoz, az utána következő pedig elborított ugyan, de nagyon hamar újra talajt értek a lábaim. Végső erővel kapaszkodtam fel a parton és a most következő hullám már elmaradt mögöttem. Szárazföldön voltam, megmenekültem! Kimerülten, félig halottan rogytam le a parti fűre. A tenger, az áldozatát követelő ellenség ott zúgott, ordított a közelemben, de karjai már nem értek el hozzám. A tengertől tehát megszabadultam.
Nem tudom, mennyi ideig hevertem a parton félig eszméletlenül, a tökéletes kimerültség állapotában. Első tudatos mozdulatom az volt, hogy térdre álltam és összekulcsolt kézzel adtam hálát Istennek, hogy megmentette az életemet olyan helyzetből, amelyben már-már semmi remény nem mutatkozott. Azt hiszem, teljesen felesleges keresni a szavakat, hogy kifejezzem, mit érez az, aki hozzám hasonló módon a biztosnak látszó halálból tér vissza az életbe. Igazán nem csodálom, most már azt a szokást, hogyha a halálraítéltnek az akasztófa alatt kézbesítik a kegyelmi határozatot, egyúttal mindjárt orvost is állítanak mellé, hogy a nagy lelki megrázkódtatás okozta megrendülés meg ne ölje.
Fokozatosan tértem magamhoz és ugyanilyen fokozatosan értettem meg, tulajdonképp mi is történt velem. Felálltam, fel-le járkáltam a parton, ugráltam, karjaimmal hadonásztam, értelmetlen szavakat kiabáltam, egész lényemet eltöltötte az egyetlen nagy érzés: élek, megmenekültem, szabad vagyok. Csak amikor már túl voltam ezeken a félig öntudatlan örömkitöréseken és rendszerezni tudtam gondolataimat, akkor jöttem rá, hogy egyedül vagyok, teljesen egyedül, mert egyetlen társam, a hajó egyetlen embere sem menekült meg, mindnyájukat elnyelte a tenger. Nyom nélkül vesztek el, csak később találtam a tengerparton két pár cipőt, három sapkát és néhány ruhadarabot.
A tenger felé néztem, kerestem a hajót. A hullámjárás olyan magas volt, hogy csak pillanatokra lehetett látni a messze a zátonyon fekvő roncsot. Olyan messze volt, hogy újra összeborzadtam: "Nagy Isten, hogy tudtam én onnan kijutni és megmenekülni?"
Jó ideig tartott, míg annyira magamhoz tértem, hogy jobban körülnézhettem, hol is vagyok tulajdonképp, milyen helyzetben vagyok, mit kell tennem és mit tehetek, mi lesz velem ezek után. Megszabadultam a tengertől, de mit jelent ez a szabadulás? Itt állok csuromvizesen, nincs száraz ruhám, nincs mit ennem és innom, nincs körülöttem semmi, ami kényelmesebbé, vagy elviselhetőbbé tenné helyzetemet. Nincs semmi kilátás rá, hogy ez a helyzet megjavulhat, hogy nem kell éhenhalnom, hogy nem falnak fel a vadállatok. Nincs a kezemben semmiféle fegyver, akár arra, hogy segítsek magamon, akár arra, hogy védekezzem, ha valaki rámtámad. Nincs nálam semmi más, mint egy kés és egy pipa, némi dohánnyal. Ha az éjszaka beáll, megkezdődnek az újabb gondok, mi lesz velem, ha a vadállatok megtámadnak?
Az egyetlen, ami valami megnyugvást adott, hogy helyzetemet enyhíteni lehet, egy nagy lombos fa, közel a parthoz. Körülnéztem van-e valamerre iható víz? Nagy örömömre találtam egy kis patakot, kitűnő, hideg vízzel. Nagyot ittam, egy kis dohányt vettem a számba, hogy ne érezzem az éhséget, azután közelebbről vettem szemügyre a nagy fát. Felmásztam rá és az ágak között kikerestem egy helyet, ahol aránylag biztonságban tölthetem az éjszakát. Késemmel úgy rendeztem el az ágakat, hogy ha mélyen elalszom, akkor se essem le. Még egy jókora husángot is faragtam, hogy minden eshetőségre készen legyek. Amikor mindezzel készen voltam, lefeküdtem különös ágyamba és nyomban elaludtam. Nem hiszem, hogy a helyemben sokan aludták volna át az éjszakát olyan kényelmesen és olyan egészséges, mély álomban, mint én megmenekülésem első éjszakáján.
BERENDEZKEDÉS A SZIGETEN
Mikor felébredtem, fényes nappal volt, az idő tiszta, a vihar elült, úgyhogy a tenger sem hánykolódott annyira, mint előző nap. Mindezt nagy örömmel tapasztaltam, de ami a legjobban meglepett az volt, hogy az éjszaka folyamán a dagály felemelte hajónk maradványait arról a homokzátonyról, amelyre ráfutott és a hullámok előbbre, a földhöz közelebb sodorták, egészen azokig a sziklákig, amelyekbe menekülésem közben neki ütődtem. A hajó most alig lehetett messzebb a parttól egy mérföldnél és világosan megállapíthattam, hogy még mindig úgy állt, mint mikor a szerencsétlenség történt, orrával lefelé, a fara magasra kiemelkedett a vízből. Nyomban elhatároztam, hogy akárhogy is, de felmegyek a fedélzetre és elhozok mindent, amire szükségem lehet.
Lejöttem éjszakai nyugvóhelyemről, a nagy fáról. Ahogy körülnéztem, megakadt a szemem a csónakunkon. Kétségkívül az a csónak volt, amelyre rábíztuk életünket és amely olyan csúnyán cserbenhagyott bennünket. Most ott feküdt a parti homokban, fenekével felfelé fordulva, ahogy a szél és a hullámok kivetették a partra. Jó két mérföldnyire lehetett attól a helytől, ahol engem dobott partra a hullám. Nekiindultam a parton, hogy elmegyek a csónakig, de feleúton jókora belvíz állta utamat. Nem akartam bajlódni a körülbelül félmérföld széles vízen való átkeléssel, visszafordultam, mert sokkal fontosabb volt most rám nézve maga a hajó. Minél tovább néztem az ágaskodó hajóroncsot, annál jobban éledt bennem a reménykedés, hogy sok olyan holmit találok benne, ami elviselhetővé teszi majd jelenlegi nehéz helyzetemet.
Délutánra a tenger csaknem teljesen lecsendesedett és az apály következtében a víz annyira visszahúzódott, hogy száraz lábbal mintegy négyszáz méternyire tudtam megközelíteni a hajót. Minél közelebb értem hozzá, minél világosabban bontakoztak ki szemem előtt a részletei, annál jobban elfogott a fájdalom, mert kétségkívül megállapíthattam, hogy ha nem menekülünk pánikszerűen, hanem rajta maradunk a hajón, most valamennyien megmenekültünk volna, legalább is mindnyájan sértetlenül partraszállhattunk volna itt, ahol most én egyedül állok. Keseregve gondoltam erre, mert újra összeszorította a szívem a reménytelen egyedüllét, a társtalanság nyomasztó érzése. Könnyek szöktek a szemembe, de az elérzékenykedést csakhamar elnyomta a józan mérlegelés: hogyan fogok feljutni a hajó fedélzetére? Nem sokat gondolkoztam, bíztam úszó tudományomban, letettem ruháimat - az idő az egyenlítő vidékéhez illően forró volt - és rövidesen ott voltam a hajó mellett. Most újabb nehézség előtt álltam, mert a vízből kiágaskodó hajóroncson sehol sem volt olyan hely, ahol a kezemet, vagy lábamat megvethettem volna, hogy felkapaszkodjam a fedélzetre. Kétszer is körülúsztam és másodszorra nagy örömömre megpillantottam egy vékony kötelet, amely a hajó első részéből lógott le. Csak azt csodáltam, hogy első alkalommal nem láttam meg. A kötél nem ért le egészen a víz színéig, úgy hogy csak nagy nehézségek árán tudtam félkézzel elkapni. Ezután már könnyebb dolog volt a kötél segítségével felkapaszkodni a hajóra. Itt fenn a fedélzeten azután újabb öröm ért. A hajó elején nagy lék támadt a zátonyra futás alkalmával, sok víz tódult be, de ez az én mostani szempontomból szerencse volt, mert a hajó orra egészen a vízbe merült, viszont a fara magasan kiemelkedett, és amint már az első pillantásra láthattam, mindennek sértetlenül meg kell lennie, ami a kabinokban volt. Első dolgom természetesen az volt, hogy körülnézzek, mi maradt meg és mi ment tönkre a hajótörésnél. Miután már meglehetős éhes voltam, első utam az éléskamrába vitt és nagy örömmel láttam, hogy a hajó élelemkészlete, amit útközben még nem használtunk fel, úgyszólván érintetlenül megmaradt.
Megtömtem zsebeimet kenyérrel és nagy élvezettel, a nyugalom biztonságos érzetével láttam neki az evésnek. Nem volt sok vesztegetni való időm, gyorsan szemügyre kellett vennem a hajó többi helyiségeit is. A közös kabinban nagyobb mennyiségű rumot találtam. Megelégedéssel számolgattam az üvegeket, mert tudtam, hogy még nagy szükségem lehet a szesz jótékony hatására, amikor lelki erőt kell gyűjtenem az előttem tornyosodó újabb problémák leküzdésére. Az első futólagos szemlélődés után most már az volt a nagy kérdés, hogyan viszem ki a partra mindezeket a hasznos és számomra a mostani helyzetemben nélkülözhetetlen tárgyakat. Csónak kellene, de a hajó két csónakja már nincs meg, az a csónak pedig, amelyik a parton fekszik, olyan nagy és nehéz, hogy egy ember sohasem tudja megmozdítani.
De a helyzet egyáltalában nem alkalmas arra, hogy elmerengjünk azon, ami nincs. Valamit feltétlenül tenni kell. Ennek az igazságnak a felismerése találékonyságra serkentett. Eszembe ötlött, hogy hajónkon egész csomó különböző gerenda és tartalék vitorlarúd van. Egymás után szedtem össze ezeket és sorra dobáltam bele a vízbe a hajó mellett. Nehéz munka volt a súlyos fadarabokat cipelni és megkötözni, hogy a hullámok el ne sodorják a hajó mellől. Amikor már elégnek találtam a fagyűjtést, magam is lemásztam a vízre és nagy üggyel-bajjal nekiláttam egy tutaj elkészítésének. Összeszedtem négy, körülbelül egyforma nagyságú gerendát, kötéllel erősen egymáshoz kötöttem, keresztbe pedig deszkákat szegeztem. Nagy örömömre szilárdan állt a tutaj, amikor sétáltam rajta, de nyomban tapasztaltam azt is, hogy nagyobb súlyt már nem bírnak el a gerendák, én pedig igen tekintélyes súlyú rakomány elszállítását terveztem. Újabb gondolkodás után előszedtem az egyik jó vastag és nehéz tartalék vitorlarudat, a hajóács fűrészével három egyenlő darabra vágtam és megerősítettem velük újdonsült tutajomat, amely most már elég biztosnak látszott nagyobb terhek vitelére is. Ez a munka, amilyent soha azelőtt nem végeztem, kimondhatatlanul nehéz és fárasztó volt számomra, de állandóan arra gondoltam, hogy el kell készítenem a tutajt, mert nélküle nem vihetem partra ezeket a tárgyakat, amelyek ma az életet jelentik számomra elhagyatottságomban.
A tutaj elkészült, de a nehézségek ezzel még nem múltak el. Most következett az a probléma, mit vigyek magammal és hogyan vigyem le a tutajra a kiszemelt tárgyakat, és azután hogyan vigyem az egész tutajt ki a partra. Szerencsére mindezek a kérdések ott a helyszínen eszembe sem jutottak, csak cselekedtem, szinte gondolkodás nélkül. Először is deszkákból lejárót csináltam, hogy könnyebben megrakhassam tutajomat. Ezután kiürítettem három tengerész ládát, volt bajtársaim ládáit, egymás után leeresztettem a tutajra és alaposan megraktam élelmiszerekkel. Kenyér, rizs, három nagy sajt, öt csomag szárított kecskehús, ami útközben is a fő élelmi cikkünk volt. Egy kis zacskóban rozsot is találtam. Tulajdonképp azért hoztuk magunkkal, hogy a hajón lévő élő baromfiaknak legyen ennivalójuk. A baromfiakat megettük, a rozs pedig, amint észleltem, a patkányok martaléka lett. Italt is találtam eleget. Kormányosunk kabinjában egész csomó különböző szeszes itallal teli üveg és tartály volt. Ezeket egyelőre ott hagytam, mert ennél fontosabb dolgokat akartam magammal vinni.
Mialatt dolgoztam, észrevettem, hogy a dagály megindult és a vízszint emelkedni kezd. Nagy megdöbbenéssel és tehetetlen méreggel láttam, hogyan úszik el a parton hagyott ingem, kabátom és cipőm, amit ott hagytam, amikor a hajóra úsztam. Nem maradt más ruhám, mint a könnyű vászonnadrág és a rajtam maradt harisnya. Ez a veszteség azonban hamar pótolható volt, mert meghalt társaim ládáiban egész sereg megfelelő ruhadarabot találtam. Egyelőre csak annyit válogattam ki, amire okvetlenül szükségem volt, mert a tutaj teherbírását más, sokkal életbevágóbb és nélkülözhetetlenebb dolgokra tartogattam. Legelsősorban szerszámok után kutattam, hogy kinn a parton dolgozni tudjak. Hosszas keresgélés után végre ráakadtam a hajóács szerszámos ládájára. Jobban örültem ennek a kincsnek, mintha egy egész hajórakomány aranyra bukkantam volna. Ennél értékesebb dolgokat a mai helyzetemben el sem tudtam volna képzelni. A ládát, úgy ahogy volt, nagy erőfeszítések között cipeltem rá a tutajra, bele se néztem, mert hozzávetőlegesen úgyis tudtam, milyen szerszámai vannak egy hajóácsnak.
A szerszámokhoz hasonló nélkülözhetetlen dolog volt számomra a lőfegyver és a hozzávaló muníció. Két kitűnő madarászó puska és két pisztoly volt a közös kabinban, ezeket nyomban kézbe vettem a hozzávaló puskaporral és töltényekkel együtt. Minden eshetőségre készen magammal vittem azt a két rozsdás és nehéz kardot is, amiket szintén a közös kabinban fedeztem fel. Tudtam, hogy hajónkon legalább három kis hordó lőpornak kell lennie, de hogy hol tartották, arról sejtelmem sem volt. Hosszas, és végül eredményes kutatás után megtaláltam mind a hármat. Kettőben teljesen szárazon maradt a lőpor, a harmadikat átitatta a víz, de azt is magammal vittem. Tutajom mindezeket elég jól bírta.
Miközben az utolsó darabokat raktam a tutajra, már azon gondolkoztam, hogyan fogom a rakományt partra juttatni. A tutaj megvolt ugyan, de nem volt rajta sem vitorla, sem evező, de még kormány sem. Valami módon mégis csak el kell lavíroznom a parthoz, hogy kincseimet biztonságba helyezhessem. Nagy segítség lenne, ha találnék valami folyócskát, vagy öblöt, ahol simán kiköthetek tutajommal.
Körülnéztem a parton és nagy megelégedésemre láttam, hogy közvetlenül előttem keskeny nyílás vezet be a part felé és a dagály erős áramlattal tódul befelé ezen a nyíláson. Ennek az áramlásnak a közepébe igyekeztem jutni tutajommal, hogy a víz sodra a part felé vigyen. Eközben azonban majdnem megesett velem a második hajótörés, amely legalább olyan nagy és szomorú esemény lett volna számomra, mint az első. Az történt ugyanis, hogy nem ismertem a partot, túl közel vezettem a tutajt egy víz alatti sziklához. A tutaj első része felfutott a sziklára, úgyhogy az egész alkotmány rézsútosan állt, mert a másik felén a víz felé nem volt támasztéka. Erre az eshetőségre nem számítottam, a tutaj rakományát nem erősítettem meg és most az a veszedelem fenyegetett, hogy az egész rakomány lassan, de biztosan belecsúszik a vízbe. Kétségbeejtő helyzetemben nem tudtam mást tenni, mint teljes súlyommal nekivetettem a hátam a ládáknak, hogy megakadályozzam a lecsúszást, de semmi módon nem tudtam a tutajt elszabadítani a szikláról, mert nem mozdulhattam el a helyemről. Rendkívül kínos és nehéz helyzet volt, melyből csak az mentett meg, hogy a dagály még nem érte el a tetőpontját. Jó félóra hosszat álltam így a tutaj szélén, a ládáknak vetett háttal, míg a dagály fokozatosan emelte a víz szintjét és ezzel együtt a tutaj is fokozatosan újra vízszintes helyzetbe került, végül pedig a víz annyira emelkedett, hogy a szikláról is elszabadította. Most már kellő óvatossággal kormányoztam tutajomat egy ormótlan, nagy evezőrúddal az áramlat közepén. Gyorsan vitt a víz a part felé, végül láttam, hogy egy kis folyócska torkolatához érünk és a dagály áramlata felfelé visz a folyó medrében. Alkalmas kikötőhely után néztem állandóan, mert nem akartam nagyon mélyen bemenni tutajommal a szárazföldre. Ekkor még arra számítottam ugyanis, hogy a tengeren hajót fogok majd látni, ezért akartam olyan helyen letelepedni, ahonnan figyelhetem a tengert.
Végül is hosszas keresgélés után egy üreget fedeztem fel a kis folyó jobb partján. Nagy üggyel-bajjal odakormányoztam és amikor már az evezővel elértem a folyó fenekét, kínos erőfeszítéssel betuszkoltam tutajomat. Itt azonban újra az a veszedelem fenyegetett, hogy az egész rakományom a vízbe fordul. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a víz partja ezen a helyen mindenütt elég meredek volt. Ha tehát nekikormányozom a tutajt, ugyanúgy felfut egyik felével a kemény talajra, mint előbb a sziklára, ugyanekkor a másik fele rézsút a vízbe merül és a rakomány menthetetlenül a vízbe csúszik. Nem volt mit tennem, türelemmel ki kellett várnom, míg a dagály eléri a tetőpontját. Amikor ez bekövetkezett, a tutajt szorosan a part mellé kormányoztam és az evezőt a fenékhez szorítva, mint valami horgonnyal szilárdan tartottam. A part itt kissé menetelesebb volt és amikor a víz szintje kezdett lejjebb szállni, a tutaj szép lassan ráfeküdt a part homokjára. Nagyobb biztonság kedvéért a part menetelességét két törött evezőruddal egyenlítettem ki úgy, hogy amikor végre minden vizet elvitt a visszavonuló dagály, a tutaj egészen szilárdan feküdt a folyó partján teljes rakományával együtt. A következő teendő már önként adódott: körül kellett néznem, hol találok alkalmas helyet a letelepedésre, ahol magam és holmijaim aránylag biztonságban tudhatom. Sejtelmem sem volt, hol és milyen vidéken vagyok, kontinens vagy sziget az új lakóhelyem, vannak-e rajtam kívül emberek, vagy teljesen lakatlan a környék, kell-e vadállatoktól tartanom, vagy nem. Ezek mind olyan kérdések voltak, amelyre még csak az elkövetkező napok kutatásai folyamán fogom megkapni a választ. Nem messzire attól a helytől, ahol először a partra vetődtem, egy elég magas, meredek domb emelkedett. Úgy látszott, hogy az észak felé húzódó dombláncolatnak a legkiemelkedőbb pontja. Biztosra vettem, hogyha oda felmegyek, nagyrészt tisztázódni fog a helyzet, mert messzire el lehet látni a tetejéről. Vállamra vettem az egyik puskát, övembe dugtam egy pisztolyt és így felfegyverkezve nekivágtam első expedíciós utamnak. A domb sokkal magasabb és meredekebb volt, mint első látásra megítéltem. Keserves erőlködések és izzadtságos mászás után végre feljutottam a tetejére. Mélységes megilletődéssel láttam innen, hogy amit eddig csak sejtettem, az maga a rideg valóság: szigeten vagyok. Körös-körül a végtelen tenger, csak itt-ott meredeztek ki a vízből magányos sziklák. Nem messzire, talán két mérföldnyire tőlem két kisebb sziget is látszott, de ezeken túl ismét csak a végtelen óceán nyugtalan vize hullámzott.
Innen felülről még azt is meg lehetett állapítani, hogy a sziget, amelyre sorsom vezérelt, meglehetősen terméketlen, nagyobbrészt kopár terület és semmi jele sem látszott annak, hogy emberi élet volna rajta. Azt természetesen nem lehetett látni, vannak-e a szigeten vadállatok, bár eddig egyetlenegyet sem láttam. Rengeteg volt a madár, különböző fajta, de egyet sem ismertem, sőt, amikor egypárat kísérletképp lepuskáztam közülük, még azt sem tudtam megállapítani, vajon meg lehet-e enni a húsát, vagy nem. Gondolatokba merülve ballagtam lefelé a dombról. Amikor a ritkás erdő széléhez értem, egy fán jókora madarakat láttam. Közibük durrantottam és egy hatalmas példány nagy szárnycsapkodással lefordult a fáról. Azt hiszem ez volt az első puskalövés, amely ezen az elhagyott szigeten a világ teremtése óta először eldördült, olyan nagy ribilliót okozott a szárnyas nép között... Mintha megelevenedett volna az erdő, egész rajokban szálltak fel a megriasztott madarak, vijjogva, rikoltozva, sivítva vad rémületükben. Most láttam csak milyen óriási tömegű madár tanyázik a fák között, de egyetlenegy sem volt közöttük, amelyet akár Európából, akár Brazíliából már ismertem volna. Közelebbről is megvizsgáltam azt a példányt, amelyet lelőttem. Olyan volt, mint egy otthoni karvaly, de csak a színe és a csőre emlékeztetett valamelyest, egyébként teljesen másfajta madár volt. A húsa dögszagú, élvezhetetlen volt, mindjárt el is dobtam.
Most már rendszeresebben tudtam gondolkozni. Mérlegeltem helyzetemet és láttam, hogy csak úgy tudom magam fenntartani ezen a szigeten, ha minél több holmit hozok el a hajóról. Alaposan meghánytam-vetettem a dolgot és rájöttem, hogy nemcsak a leghasznosabb és pillanatnyilag legszükségesebb tárgyakat kell okvetlenül elhoznom, hanem minden elmozdítható dolgot, beleértve a kötélzetet, a vitorlákat és a gerendákat is. Ez mindennél előbbre való munka, mert tudtam jól, hogy a legelső vihar, vagy erősebb hullámjárás úgy darabokra töri a hajó maradványait, hogy nemcsak az vész el számomra, ami még benne van, hanem maga a hajó is hasznavehetetlen darabokban fog hányódni a tenger árjában. Éppen ezért elhatároztam, hogy nem is fogok hozzá az eddig kihozott tárgyak rendszerezéséhez mindaddig, míg minden mozdítható és használható dolgot el nem hoztam a hajóról. Újra meg újra alaposan átgondoltam a kivitel módját. Rájöttem, hogy tutajomat nem tudom még egyszer felhasználni, mert nem tudnám visszavinni a hajóhoz, de nem is volna sok értelme ennek a haszontalan erőpazarlásnak. Van még a hajón elég deszka és gerenda, és az új tutajjal értékes faanyagot is hozok partra. Másodszor már nagyobb körültekintéssel vágtam neki az útnak. Megint apály idején közelítettem meg a roncsot, de most vigyáztam rá, hogy ruhám biztonságban maradjon.
Ugyanúgy jutottam fel a hajó fedélzetére, mint első alkalommal és nyomban hozzáláttam az új tutaj összetákolásához. Most már szakértőnek éreztem magam és felhasználtam az első tutaj építésénél szerzett tapasztalataimat. Sokkal gyorsabban és ügyesebben dolgoztam, a tutaj is szilárdabb lett és a megrakást is sokkal gazdaságosabban és ésszerűbben végeztem, nem terheltem meg annyira, mégis legalább ugyanannyi hasznos holmit vittem magammal, mint először. Újra átkutattam a hajóács holmiját, találtam néhány kis zsák szeget és csavart, kampókat, egy tucatnyi különböző nagyságú fejszét, sőt köszörűkövet is. Emelő- és feszítővasakat is találtam, ami mind elsőrangú kincs volt mostani helyzetemben. A fegyvertáros holmijai között két hordónyi puskagolyót, egész sereg kisebb töltényt, hét hatalmas puskát, egy kisebb madarászó fegyvert találtam és előkerült még igen tekintélyes mennyiségű lőpor és egy egész ládányi színtiszta ólom, de az olyan nehéz volt, hogy még a fedélzet széléig sem tudtam elcipelni, kénytelen voltam otthagyni, hogy majd később hozom el részletekben, ha még lesz rá alkalmam. Összegyűjtöttem megboldogult társaim minden ruháját és egyéb holmiját, nem hagytam ott a tartalék vitorlákat sem, összecsomagoltam az ágyneműt és végül egy függőágyat is leakasztottam. Tutajom remekül úszott a dagály áramlatában, de most már én is ügyesebben kormányoztam és minden zavar nélkül kötöttem ki ugyanazon a helyen, ahol az első tutajjal partot értem.
Komoly és nehéz munkát adott a partra hozott tárgyak elhelyezése. Elsősorban kénytelen voltam sorra felnyitni a puskaporos hordókat és a bennük lévő nélkülözhetetlen anyagot kisebb ládákba és zacskókba téve biztos helyre szállítani, mert a hordók olyan nehezek voltak, hogy alig tudtam megmozdítani. A vitorlákból és a szintén magammal hozott vitorlarudakból takaros kis sátrat emeltem, hogy az eső ellen megvédjem raktáramat, a kiürített ládákat, a megmaradt gerendákat és egyéb nem romlandó tárgyakat a sátor körül halmoztam fel, hogy ha akár ember, akár vadállat akarna bejutni a sátorba, az első meglepetés ellen védelmet adjon.
Magam is bemásztam a sátorba, felállítottam a hajóról hozott ágyat, kényelmesen elláttam takarókkal, eltorlaszoltam a sátor bejáratát jó erős gerendákkal, üres ládákkal és hordókkal, a párnám alá tettem két pisztolyomat, közel a kezem ügyébe helyeztem el a töltött puskát, végighevertem az ágyon, magamra húztam a takarót és elaludtam. Így töltöttem a éjszakámat, nyugodt, mély alvással, mert a nehéz munka meglehetősen kimerített és még a menekülés izgalmait és fáradalmait sem hevertem ki teljesen.
Az ágyam körül, a sátorban és a sátor előtt körben felhalmozott holmi valóságos áruraktár volt, olyan nagy, hogy alig hiszem, hogy valaha is egy ember ilyen tömegű különböző holmi felett rendelkezett volna. Én azonban még mindig nem voltam megelégedve ezzel a mennyiséggel sem, mert mindig a szemem előtt volt a magasra ágaskodó hajóroncs és tudtam, mennyi mindent lehet onnan még partra hozni, aminek előbb-utóbb nagy használt vehetem. Harmadszor is felmentem a fedélzetre. Ez alkalommal összeszedtem az összes használható köteleket, a vitorlákat, még a vitorlák foltozásához tartalékolt vászondarabokat is. A vitorlákkal sok bajom volt, mert túl nagyok és nehezek voltak, előbb fel kellett darabolnom, de nem sajnáltam, mert vitorlának már úgy sem lehetett volna többé használni egyet sem. Ezután naponta látogattam meg a hajót, mindig az alacsony vízállás idején és kényelmesebb feljárót is készítettem, hogy minél gyorsabban feljussak a fedélzetre és minél több időt tölthessek a hajón az elszállítandó holmik összegyűjtésével.
Minden újabb látogatásom úgy indult ki, hogy már nem fogok semmi érdemleges, hasznos holmit találni, mégis az ötödik és hatodik út alkalmával is annyi mindent fedeztem fel, hogy egyre jobban megnyugodtam, hogy a szigeten eltöltendő magányos életemnek az első szaka aránylagos kényelemben, a legszükségesebb élelmiszerek és hasznos tárgyak hiánya nélkül fog eltelni. Többek között találtam egész zsák kétszersültet, három nagy láda rumot és egyéb szeszes italt, jókora láda cukrot, egész hordónyi finomlisztet. Mindez annál kellemesebb meglepetés volt számomra, mert az első napok kutatásai után már teljesen felhagytam olyan reményekkel, hogy még mindig találok olyan élelmiszert, amit a víz nem tett tönkre. Mindent a legnagyobb gonddal csomagoltam be a felaprózott vitorlavásznakba és az újonnan ácsolt - most már egészen komoly szakértelemmel készült - tutajommal minden baj és zavar nélkül szállítottam partra kincseimet.
A következő látogatások folyamán már megkezdtem a hajó teljes leszerelését. A nagy összekötő drótkötelekkel kezdtem, darabokra vágtam a kábeleket, hogy elszállíthassam tutajommal és leszereltem minden megmozdítható vasalkatrészt, szétfűrészeltem a legerősebb és legvastagabb vitorlarudakat, hogy minden eddiginél erősebb és nagyobb tutajt készíthessek a súlyos rakomány számára. Merülésig megrakott tutajjal indultam neki a víznek, ezúttal azonban nem szegődött mellém a szerencse, amely eddig mindig kegyébe fogadott. Úgy látszik a tutaj építésével is valami baj volt, de a rakomány is túlságosan nehéz lehetett, mert amikor a megszokott kikötőhelyhez érkeztem, sehogysem tudtam olyan simán a part mellé kormányozni a tutajt, mint máskor. Nekiszaladt a partnak és recsegve-ropogva felfordult velem és teljes rakományával együtt. Ami engem illet egyáltalán nem volt kellemetlen a kényszerű fürdő, úszni jól tudtam és az egész eset alig pár méternyire a part mellett történt, de a rakomány menthetetlenül a vízbe zuhant. Nagyon kellemetlen volt ez a baleset, mert a sok vasalkatrésszel, különösen pedig a kábelekkel nagy terveim voltak jövendő lakásom felépítésénél. Úgy igyekeztem segíteni magamon, hogy megvártam, amikor az apály beáll és egyenkint huzigáltam ki a vízből a drótköteleket és azokat a vasalkatrészeket, amelyeket kézzel meg tudtam fogni és a vízből kiemelni. Nagyon fárasztó, nehéz munka volt, de megfeszített erővel dolgoztam, mert nem hagyhattam a vízben elveszni az értékes, nekem aranynál is drágább vastárgyakat.
A kis baleset egyáltalán nem vette el a kedvemet, ezután is mindennap ellátogattam a hajóra és minden egyes alkalommal újabb hasznos és értékes rakománnyal kötöttem ki sátram közelében. Tizenharmadik napja vagyok már a szigeten, ezalatt tizenegyszer voltam fenn a hajón és amit két kézzel meg lehet mozdítani, azt mind elhordtam. Már azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy ha a kedvező idő tovább is tart, végeredményben partra hordom az egész hajót, apróra szétszedve. De amikor a tizenkettedik látogatásra készültem, elszomorodva vettem észre, hogy a szél erősödni kezd. A víz ugyan még nyugodt volt és a szokott módon gyorsan fel is jutottam a fedélzetre. Már csupa megszokásból is újra körüljártam a hajó belsejében, pedig már nem számítottam semmi új leletre, nagy örömömre mégis találtam a közös kabinban egy eddig csodálatosan rejtve maradt szekrényt. A fiókokból borotvák, ollók, kések, villák kerültek elő, egy másik fiókban pénz volt, valami 36 angol font, néhány európai, brazíliai s más ezüst és aranypénz.
Mosolyogva néztem a kezemben csörgő arany és ezüstpénzt. "Te haszontalan holmi - kiáltottam - mi értelme van létezésednek? Számomra nincs semmi értéked, egyetlen kés sokkal többet ér nekem, mint ez az egész rakás arany és ezüstpénz. Nincs semmi szükségem rátok, maradjatok csak szépen ott, ahol voltatok, süllyedjetek el a tenger mélységes fenekére mint az a nyomorult teremtmény, amelynek életére már nincs többé szükség." Első gondolatomat azonban nyomon követte a második, józanabb helyzetmegítélés, a pénzt nem hagytam ott, nem is dobtam a tengerbe, mint először szándékoztam, hanem vitorlavászonba göngyölve a tutajra szánt holmik közé tettem. Nem volt sok időm merengeni, mert az idő rohamosan rosszabbodott, nyomban nagy igyekezettel láttam neki a tutaj készítésének. Alig dolgoztam rajta negyedórát, az ég teljesen beborult és erőteljes szél kerekedett a part felől. Semmi értelme nem volt már ezek után a tutajkészítésnek, mert a part felől fújó széllel szemben úgysem tudnám a tutajt partra vinni, magamnak is azon kellett gondolkodni, hogy még addig induljak útnak, amíg a víz csendes, különben egyáltalában nem jutok ki a partra. Nem is gondolkoztam, hanem a nyakamba vettem a vitorlavászonba göngyölt holmikat, beugrottam a vízbe és úszva igyekeztem elérni a partot. Sikerült is keresztüljutnom azon a csatornaszerű vízrészleten, amely a hajóroncsot a parti homoktól elválasztotta, de nem volt könnyű dolog, mert részben igen súlyosan nehezedett rám a becsomagolt holmi, részben pedig erős akadályt jelentett a percről-percre növekvő erővel zúgó szél, amely már az úszásom ideje alatt is alaposan felkavarta a vizet és kellemetlen hullámokat zúdított rám. Alig értem partot, a szél már viharrá erősödött.
Végeredményben mégis baj nélkül jutottam el sátramhoz. Kimerülten feküdtem le és kincseim között csakhamar elaludtam. Éjszaka fel-felriadtam a szélvész bömbölésére. Egész éjjel tartott a vihar. Reggel pedig, amikor kidugtam a fejem a sátorból, hogy körülnézzek és tájékozódjak, a hajót sehol sem láttam! Kissé megdöbbentett ez a szomorú felfedezés, de csakhamar megvigasztaltam önmagamat, mert nyugodt megelégedéssel állapíthattam meg, hogy nem vesztegettem el haszontalanul az időt, nem kíméltem a fáradtságot, hogy megszerezzek mindent, amit két kezemmel megszerezhettem és ami hasznos lehetett számomra. Az a kevés pedig, ami még benne maradt és amit most a vihar véglegesen tönkretett, már nem jelenthetett nekem olyan értéket, ami számításba kerülhetett azzal a rengeteg nagy kinccsel szemben, ami itt van körülöttem, teljes biztonságban.
Ettől a naptól kezdve minden érdeklődésem megszűnt a hajóval kapcsolatban, legfeljebb az érdekelt, mi mindent fog még a tenger partra vetni a ronccsá vált hajó testéből. Később valóban találtam is a parton egyet-mást, ami kétségkívül a mi hajónk maradványaiból származott, de annak már alig vettem valami hasznát.
Minden gondolatomat az foglalta le most, hogyan helyezzem magam és kincseimet biztonságba a vademberek ellen, ha ugyan egyáltalában vannak ilyenek a szigeten és hogyan védekezzem a vadállatok ellen, ha rámtámadnak, bár eddig egyetlen jel sem mutatott arra, hogy ilyenek volnának a szigeten. A legkülönbözőbb terveket kovácsoltam, mindig új meg új gondolataim támadtak, hogyan oldjam meg ezeket a fontos problémákat, milyen lakóhelyet építsek magamnak. A legfőbb kérdés az volt, hogy barlangot építsek-e vagy sátorban lakjam és annak a környékét erősítsem meg. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy mindkét tervet megvalósítottam. Hogy milyen módon, milyen eszközökkel, azt részletesen mondom el.
Elsősorban is megfelelő helyet kellett keresnem, ahol végleg letelepedem, mert az a hely, ahol most áll a sátram, sok szempontból nem az igazi. Túl közel van a tengerparthoz, mocsaras és egészségtelen hely és ami a legnagyobb baja, nincs a közelben ivóvíz. Elhatároztam, hogy ideiglenes sátor-erődítményemet leszerelem és körülnézek a szigeten, hogy alkalmas helyet találjak.
Egész sereg szempontot kellett figyelembe vennem, amikor új helyet kerestem lakóhelyemnek. Először a friss ivóvíz és egészséges levegő és környezet, amint már említettem, másodszor telephelyemnek a nap sugarai ellen is védettnek kell lenni, ami az egyenlítő közelében életbevágóan fontos körülmény, harmadszor biztonságosnak kell lenni, akár ember, akár állat részéről érkező támadások ellen, negyedszer feltétlenül kilátásnak kell nyílnia a tengerre, hogy ha Isten mégis hajót vezérel a világnak ezen elhagyatott helyére, el ne mulasszam az alkalmat, hogy megszabaduljak, mert a szabadulás vágya egyáltalában nem csökkent bennem.
Nem sokáig kellett keresgélnem az alkalmas helyet. Természetesen a magaslatot kerestem, így akadtam rá egy domboldalban arra a kis fennsíkra, melynek hátterét a dombnak csaknem függőlegesen emelkedő sziklaoldala alkotta. Ez azért volt nagyon fontos, mert így biztosítva láttam, hogy felülről nem érhet kellemetlen meglepetés sem ember, sem állat részéről. A sziklában egy kis mélyedés is volt, olyanforma, mintha bejárat volna egy barlangba, de nyoma sem volt barlangnak, valószínűleg csak az idő morzsolta ki a sziklából ezt a kis mélyedést.
Nyomban elhatároztam, hogy sátramat itt ütöm fel, a szikla előtt elterülő pompás finom gyepen. A szikla, illetőleg a sátram előtt elterülő kis fennsík 80-90 méter széles és vagy kétszer olyan hosszú lehetett és olyan volt, mintha egy ragyogóan üde zöld szőnyeget terítettem volna le. Teljesen sík térség volt, szélein pedig egyenetlenül lejtett a tenger felé. Úgy számítottam, hogy a fekvése is megfelelő lesz, mert északkelet felé volt nyitott, tehát a nyugati és délnyugati nap és időjárás ellen adott védelmet.
Mielőtt a sátramat felállítottam, a kiszemelt ponttól mintegy tízméteres sugarú félkört jelöltem ki a pázsiton, úgy hogy a félkör két vége a sziklához támaszkodott. A félkör kijelölt vonalán két sorban vastag fahasábokat ástam be a talajba, jó mélyen, hogy teljesen szilárdan álljanak, mint valami faoszlopok. A kerítés magassága meghaladta a 170 centimétert, mindegyik hasábot még ki is hegyeztem a tetején. A két sor között mintegy 15-20 centiméter távolság volt.
A két kerítés-sor között levő üres helyet azokkal a vas kábeldarabokkal töltöttem ki, amelyeket a hajóról hoztam. Volt belőlük annyi, hogy egészen kitöltötte az ürességet. Belülről is megerősítettem a kerítést, jó félméter magasságig újabb fahusángokat ástam le a földbe és támasztottam neki a félkörívet alkotó faoszlopoknak. Ezzel a módszerrel olyan erős lett a kerítés, hogy számításom szerint nemcsak emberi erővel nem lehetett áttörni, vagy csak meglazítani is, hanem egyetlen vadállat sem tud rajta átjutni. Ez a munka természetesen rengeteg sok időt emésztett fel és határtalanul fárasztó is volt, különösen nehéz volt a faoszlopokat az erdőben kivágni, megfaragni, egyenkint a domboldalra cipelni és ott a földbe jó mélyen beásni.
Szándékosan nem készítettem bejáratot a kerítésen. Ajtó, vagy kapu híján létrával közlekedtem ki és be, mégpedig úgy, hogy amikor bementem, a létrát is magam után húztam az elkerített helyre. A kerítés így inkább egy fából és vasból készült erős várfal volt és nemcsak tökéletes védelmet nyújtott, hanem ha akartam, teljes elszigetelődést jelentett a külvilágtól és mindenek felett biztosította az éjszakai nyugodalmamat. Nyugodt, egészséges, békés alvást el sem tudtam akkor képzelni enélkül a rendkívül erős és feltétlenül biztosnak látszó kerítés nélkül. Pedig későbbi tapasztalataim azt mutatták, hogy jóformán semmi szükség sem volt erre a nagy óvatosságra, mert semmiféle ellenség támadása nem fenyegetett egész idő alatt.
AZ ELSŐ LAKÓHÁZ
További végtelennek tűnő, határtalanul fáradságos munkát jelentett, míg minden holmimat felcipeltem megerősített lakóhelyemre. Két kezemben és a hátamon hoztam fel az összes élelmiszert, a fegyvereket, a lőszert és azt a rengeteg holmit, amit sikerült a hajóról megmentenem. A kerítés mögött hatalmas, kettős sátrat állítottam fel. Ezt a munkát a legnagyobb gonddal és körültekintéssel kellett végeznem, mert itt, az egyenlítőhöz közeli vidéken az év jelentős részét az esős időszak teszi ki, a sátornak tehát erősnek és ellenállónak kellett lenni, hogy védelmet nyújtson a tropikus felhőszakadások ellen. Az először felállított kisebb sátor fölé egy másik, jóval nagyobbat is emeltem és az egészet még betakartam vízhatlan vitorlavászonnal és kötelekkel meg drótkötelekkel úgy megerősítettem, hogy a legerősebb szélvész sem tudta szétszedni.
Ebbe a kettős sátorba hordtam be minden olyan holmit és élelmiszert, amit féltettem az időjárástól. Azalatt, míg a sátor felállításán és kincseim elhelyezésén dolgoztam, a kerítésen egy ajtónagyságú nyílást hagytam, de mihelyt befejeztem a költözködést, az ideiglenes ajtó helyére is cölöpöket vertem le a földbe, a kerítést teljesen kiegyenlítettem és ezentúl már csak létrával lehetett közlekedni a külvilággal. A hajóról hozott ágyamat ebben az időben felcseréltem a kényelmesebb és főleg kellemesebb függőággyal, amit a hajó kormányosának holmijai között találtam.
Amikor már mindenem együtt volt a kerítés mögött és a sátorban, megkezdtem lakóhelyem tágítását - a szikla irányába. A szikla anyaga likacsos, porhanyós volt, úgyhogy ha lassan is, de eredményesen tudtam tágítani a természettől vájt mélyedést. A kivájt követ és földet a sátor és a kerítés közötti térség feltöltésére és egyengetésére használtam fel. Jó 30-40 centiméterrel emeltem ilyenformán a kerítés mögötti térség talaját, a sátor mögött pedig egyre jobban mélyült és tágult a sziklás domboldalba vájt barlang, amely tökéletesen olyan volt, mint a hegyoldalba épített borospince.
Lakóhelyem, illetőleg erődítésem megépítése és berendezése magától értetődően igen hosszú és rendkívül fáradságos munkát jelentett és miután én voltam az egyetlen munkaerő az egész szigeten, olyan sokáig tartott, hogy külön be kell számolnom egyes eseményekről, amelyek ezalatt az idő alatt történtek velem és körülöttem.
Még javában dolgoztam a sátramon és a sátor mögötti barlangpincén, amikor a tropikus záporok hirtelenségével fenyegetően fekete felhők borították be az eget, zúgott, zengett a vihar, rettenetesen dörgött, villámlott és a villámok egészen közel hozzám, a tengerbe csapkodtak be. Ez mind olyan jelenség volt, amelyen egy viharedzett tengerésznek még csak megütköznie sem szabad, de abban a pillanatban, amikor az első villámcsapás aránylag hozzám közel vágott be egy fába, csaknem megdermedtem a rémülettől. A villámcsapással egyidőben villant át az agyamon: "A lőpor! A lőporom!" A lakatlan, vagy legalábbis lakatlannak látszó szigeten csak úgy tudom fenntartani magam, ha van lőporom, hogy vadászhassak, hogy élelmet szerezhessek, ha pedig, akár emberek, akár vadállatok vannak még rajtam kívül a szigeten, akkor védenem kell magam és ennek szintén elengedhetetlenül szükséges eszköze a lőpor. Ha villám csap a puskaporos hordóimba, védtelenül maradok, kiszolgáltatva minden vadembernek és vadállatnak és nem tudok többé friss élelmet szerezni. Akkor még nem is tudtam arra gondolni, hogy más módok is kínálkoznak a megélhetésre és védekezésre. Annyira megriasztott a villámcsapás veszedelme, hogy nem is gondolhattam arra, hogy ha a villám valóban felgyújtaná a sátorban és körülötte felhalmozott puskaporomat, soha többé nem lenne már szükségem sem védelemre, sem élelemre.
A riasztó felfedezés és aggodalom annyira megzavarta gondolataimat, hogy nyomban abbahagytam az építkezést és minden igyekezetemmel azon dolgoztam, hogy lőporkészletemet lehetőleg sok kis csomagba osszam szét és egymástól messze lévő, biztos helyre dugjam el, hogy ha be is következnék a baleset és tüzet fogna valamelyik, a többi csomag biztonságban maradjon meg számomra. Legalább két hetes megfeszített munkát jelentett amíg ládákba, csomagokba, vászonzacskókba sikerült szétosztanom egész lőporállományomat. Több mint száz kisebb-nagyobb csomagot kellett elhelyeznem szerte a domboldalban, a sziklák között. Minden egyes helyet nagy gonddal kellett kiválasztani, hogy se a nedvesség, se a nagy hőség ne ártson a lőpornak és idegenek se fedezhessék fel könnyen. Mégis meg kellett jelölnöm minden helyet, hogy én magam gyorsan megtalálhassam, ha szükség lesz rá. Összesen mintegy 120 kilónyi lőporom volt, amit, ha nem pazarolok oktalanul, hosszú ideig elegendő lesz. Azt a hordó lőport, amelyet a tengervíz tönkretett egyelőre benn hagytam a sátramban és szék helyett használtam.
Még a legnagyobb és legsürgősebb munka idején is mindennap kimentem a szabadba és puskával kézben jártam körül a közvetlen környéken, részben azért, hogy friss ennivalót szerezzek, részben pedig, hogy ismerkedjem a környezettel. Egy alkalommal egy kecskegidát lőttem. Vele volt egy csöpp kis gödölye is. Még szopós volt szegényke és amikor az anyja elterült a földön, mozdulatlanul, bambán mellette maradt. Tűrte, hogy megsimogassam és amikor a jól megtermett kecskegidát a vállamra vetettem és hazafelé ballagtam, a gödölye nyomomba szegődött és mint valami kis kutya, úgy követett. Nagy terveket szőttem útközben, hogyan fogom felnevelni és megszelídíteni a kis kecskét. Mindebből azonban semmi sem lett, mert hiába kínáltam bármivel, nem volt hajlandó enni és hogy éhen ne pusztuljon, inkább levágtam és megettem. A kecskehús jó sokáig tartott, mert meglehetősen takarékosan bántam mindenfajta élelmiszerrel, de különösen a kenyeret és a hajóról hozott egyéb élelmiszert féltettem még saját magamtól is.
Így kezdődött el az az egyhangú, magányos és talán az egész világon eddig ismeretlen élet, melynek lefolyását most olyan sorrendben igyekszem leírni, ahogy megtörtént. Számításom szerint szeptember 30. volt, amikor a tenger partravetett ezen a borzalmasan elhagyatott szigeten, hozzávetőlegesen úgy számítottam ki, hogy földrajzi helyzetem az északi szélesség 9° 22'-e lehet valahol a Karibi-tenger, illetőleg a Mexikói-öböl déli részén.
NAPTÁR ÉS NAPLÓ
Már vagy tíz-tizenkét napja lehettem a szigeten, amikor rájöttem, hogy ha most még pontosan vissza tudok is emlékezni minden egyes napra, amit itt töltöttem, mégis nagyon hamar elmosódnak az egyes napok és elveszítem az időszámítás felett való tájékozódást, nem tudom nyomon követni a naptár múlását. Papírom és tintám nem volt, legalább is ekkor még nem tudtam, hogy van, a legprimitívebb módszerhez folyamodtam. Hatalmas facölöpöt faragtam az erődben, keresztet ácsoltam belőle és felállítottam a tengerpartnak azon a pontján, ahol a hullám partravetett. Késemmel nagy álló betűkkel faragtam rá: - Itt léptem partra 1659. szeptember 30-án.
A faoszlopot magát naptárnak léptettem elő. A szélén kis rovátkákat vágtam, egy-egy rövid rovátka egy hétköznapot jelentett, minden hetedik, vagyis a vasárnap kétszer olyan hosszú volt és a hónapok első napjait is hosszabb rovással jelöltem meg. Így aztán készen állt az egyszerű, egyetlen pillantással áttekinthető naptár, volt hely rajta elég akár esztendőkre is.
Sok időbe telt, amíg annyira jutottam, hogy alaposabban szétnézhettem a hajóról elhozott sok holmi között, minek milyen hasznát vehetem. A hajón legtöbbször nem is volt sem időm, sem alkalmam, hogy rendszerezzem a különböző tárgyakat, vagy kinyitogassam a csomagokat, ládákat és batyukat, amiket a hevenyészett tutajjal partraszállítottam, csak most, hogy sátramban rendezkedtem, nyitottam ki sorra a kapitány, a kormányos, a hajóács és a többi megboldogult szegény bajtársaim csomagjait és vettem számba, milyen örökség maradt rám. Így találtam papírt, tollat és tintát, néhány iránytűt, távcsövet, térképeket, matematikai számításhoz való eszközöket és hajózási könyveket. De találtam három igen jó állapotban lévő Bibliát is, ezek a saját csomagomból kerültek elő, amit még a portugál kapitány hozott el számomra Angliából. Megtaláltam az imakönyveimet és azokat a portugál nyelvű könyveimet is, amelyeket még annakidején csomagoltam össze magam számára. Azokkal a könyvekkel együtt, amelyek halott társaim holmijai közül kerültek elő, jó néhány könyvből állt kis könyvtáram.
Nem utolsó sorban említem meg, hogy nem én voltam az egyetlen élőlény, aki a hajóról a szigetre jött. Volt a hajón két macska és egy kutya is. A macskákat a tutajon hoztam ki a partra, a kutya pedig utánam ugrott a vízbe és ki is úszott ugyanakkor, amikor első megrakott tutajommal a part felé evickéltem. A macskák különös esetéről később még lesz szó, a kutya pedig sok hosszú éven át a leghűségesebb társam volt otthoni magányomban és vadászsétáimon egyaránt. Nem kívántam volna szegénytől semmi különöset, még azt sem, hogy megvédjen a támadóktól, vagy hogy állandóan mellettem legyen, csak azt szerettem volna, hogy megszólaljon és tudassa, hogy megértette, amit hozzá beszélek, de éppen ez volt, amire az istenadta nem volt képes.
Mondanom sem kell mennyire örültem annak, hogy a sok holmi között tollat, tintát és papírt is találtam. Nyomban használatba is vettem és amíg kitartottak, illetőleg, amíg a tintám el nem fogyott, lépést tudtam tartani az eseményekkel, később azonban sok minden elmosódott, összefolyt a nagy egyhangúságban. Sok mindenre rájöttem, sok mindent kitaláltam a hosszú évek folyamán, de tintát soha sem tudtam gyártani, így naplóm vezetését is kénytelen voltam aránylag hamar abbahagyni.
A tintán kívül volt még néhány igen fontos dolog, amit nagyon nélkülöztem. Így például rettenetesen hiányzott a földmunkához való ásó, lapát és csákány, ezek hiányában mindig a legnagyobb nehézségek árán tudtam csak a múlhatatlanul szükséges földmunkát ellátni. Hiányzott még a varrótű, gyűszű és cérna is. Aránylag még legkönnyebben tudtam nélkülözni - különösen a későbbi évek folyamán, amikor már sok mindenre rájöttem - a vászon ruhaneműt.
A földmunkához való szerszámok hiánya rendkívül megnehezített minden munkát, amelyet a ház, illetőleg az erődítmény építésénél múlhatatlanul el kellett végezni. Csaknem egy álló esztendeig tartott, míg azt mondhattam, hogy befejeztem első nagy munkámat és készen állt a kis palotám, sőt a közvetlen környékét is sikerült rendeznem. Legtöbb időt a kerítés, vagy inkább védőfal építése vett igénybe. Minden egyes facölöpöt külön faragtam ki az erdőben, ez a munka egyedül két teljes napig tartott, a harmadik nap a cölöpnek a telephelyre való görgetésével telt el. Különösen sok bajt okozott, hogy a facölöpöket jó mélyen, erősen ássam le a földbe. A gödör kiásásához egyéb szerszám híján kihegyezett fahusángokat használtam, csak később jöttem rá, hogy sokkal alkalmasabbak erre a hajóról hozott feszítővasak, de még így is egy-egy teljes nap telt el, míg egy cölöpöt a helyére tudtam állítani. Végeredményben azonban bármennyire kínos és hosszadalmas is volt megfelelő szerszámok híján a végzendő munka, időm mérhetetlenül sok volt, egyéb elfoglaltságom sem volt, ami siettetett volna. Egyetlen mindennapi teendő a vadászkörút volt, ezt csak ritkán mulasztottam el, mert friss élelemre mindig szükség volt és nem akartam nagyon igénybe venni azokat a tartalékokat, amelyeket a hajóról hoztam.
Menedékhelyem, mely az első időben csupán a sátorból és az előtte félkörben épített kerítésből állt, lassankint egyre jobban kezdett állandó jellegű lakóhellyé alakulni. Elsősorban a kerítést erősítettem meg kívül és belül újabb toldalékokkal, úgyhogy már tökéletesen egybefolyó, kőből, földből, vasból és fából épült fal lett belőle, olyan erős, hogy még a szétbontásához is nagy felkészültség kellett volna bárkinek. A kerítésről erős gerendákat fektettem át a sziklára, a gerendákat deszkákkal és faágakkal borítottam be, úgyhogy végül valóságos ház benyomását keltette az építmény. Annyit mindenesetre elértem ezzel a tetőépítéssel, hogy a sátor és a kerítés közötti terület is mentes maradt az időjárás viszontagságaitól, ami igen jelentős körülmény volt itt, ahol egyes időszakokban az eső valóságos felhőszakadássá erősödött.
Külön gondot okozott az a rengeteg sok és különböző holmi, amit a sátorban, a sátor előtti területen és a hevenyészve tágított barlangban felhalmoztam. Minden rendszer nélkül raktam egymásra a ládák, hordók, csomagok tömegét, úgyhogy nemcsakhogy minden alkalommal újra meg újra végig kellett kutatnom a holmikat, ha valamire szükségem volt, végül magam is jóformán kiszorultam a sátorból, annyira nem volt már hely számomra, arról pedig szó sem lehetett, hogy benn a sátorban mozoghassak, vagy érdemleges munkát végezhessek. Ez a helyzet indított arra, hogy a sziklabarlangot mélyítsem és tágítsam. Ez aránylag nem volt nehéz munka, mert a laza összetételű homokkő-szikla szivacsos anyaga könnyen engedett szerszámaimnak. Később pedig, amikor már bizonyosnak látszott, hogy a szigeten sem emberek nincsenek, sem vadállatok nem tanyáznak, a nagy barlanghelyiségből keskeny kijáróutat vájtam egyenesen a szabadba úgy, hogy a kerítés megkerülésével egy kis rejtekajtón közlekedhettem a barlangon keresztül a külvilággal. Ez a külön kijárat a hasznos és kényelmi szempontokon felül még arra is alkalmas volt, hogy raktáromat rendezzem és úgy helyezzem el, hogy mindenhez gyorsan hozzájuthassak és magamnak is maradjon hely a ház belsejében. Amikor már mindezeken túl voltam és azt mondhattam, hogy a házam, vagy ha úgy tetszik erődítésem készen áll, végre hozzáfoghattam az eddig is nagyon nélkülözött kényelmi berendezési tárgyak elkészítéséhez. Legjobban hiányzott eddig a szék és asztal, ezek nélkül nem tudtam élvezni azt a kis időt sem, ami a nagy munka közben pihenésre jutott. Nem tudtam jóízűen enni, mert eddig csak a puskaporos hordón kuporogva falatozhattam, nem tudtam írni, pedig amióta tudtam, hogy van tollam, tintám és papírosom, elfogott a vágy, hogy papírra vessem élményeimet és naplót vezessek. Ezek és hasonló indokok ösztökéltek arra, hogy nekilássak a számomra teljesen idegen munkának. Meg kell jegyeznem ezzel kapcsolatban, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az ember idővel meg tud tanulni minden gépies munkát. Én például soha életemben nem dolgoztam szerszámokkal, most mégis rájöttem a megfelelő fogásokra, kitapasztaltam, kifundáltam a legjobban célravezető módszereket, hogy végül elmondhattam, hogy bármire volt szükségem, azt meg is tudtam csinálni, legfeljebb az okozott bajt és gondot, hogy nem volt hozzá megfelelő szerszámom. Egész sereg tárgyat készítettem el így, sokat majdnem minden szerszám nélkül, sokat pedig csupán vésővel és fejszével, olyan módszerekkel, amit talán soha sehol másutt nem alkalmaztak, de mindenesetre végtelen türelemmel és munkával. Ha például egy asztallapra volt szükségem, kimentem az erdőre, kiválasztottam egy jó vastag fát, kivágtam és mindkét oldalán annyit faragtam el belőle fejszém segítségével, míg olyan vékony lett, mint egy deszkalap. Ezután vésővel végeztem az utolsó simításokat rajta. Semmiesetre sem volt gazdaságos munka, sem a munkaerő, sem anyag tekintetében, mert ilyen lap elkészítéséhez egy egész fát kellett feláldozni. De az én helyzetemben egyik körülményt sem lehetett számításba venni, mert fa volt az erdőn elég, semmi másra senki más nem vehette volna igénybe, az az óriási türelem és roppant fáradságos munka pedig, amelyet a magam részéről áldoztam, szintén nem jelentett semmit, mert a munkaerőmet semmi más hasznosabbra nem fordíthattam, időm és türelmem végtelenül sok volt.
Ilyen körülményes munkával készítettem el egy széket és egy asztalt. A széket azokból a deszkadarabokból róttam össze, amelyeket még a hajóról hoztam és részben a tutajaim alkatrészei voltak. Amikor azután teljesen áttértem az élőfából való deszkafaragásra, sorra készítettem el a 40-50 centiméter széles falapokat és a barlang egyik oldalán több sorban polcot ütöttem össze, hogy el tudjam helyezni a rengeteg mindenféle holmit és lim-lomot, ami már szinte tűrhetetlenné tette a helyzetet a lakóházamban. Végre rendet teremtettem, ezentúl mindennek megvolt a maga pontos helye, nem kellett többé keresgélnem, mindent azonnal megtaláltam a maga helyén. A barlang falaiba szögeket vertem, sorra felaggattam a puskákat és minden olyan holmit, amit egyáltalában fel lehetett akasztani a falra. Végül már olyan volt a barlang, mint valami nagy áruraktár mintagyűjteménye. Nagy megelégedéssel szemléltem a folyton gyarapodó és egyre nagyobb rendben egymás mellé sorakozó tárgyakat, büszke voltam, hogy rendszert teremtettem közöttük. A rendszer alapja a szükségesség mértéke volt, amire nagyobb szükségem volt, amit többször használtam, azt helyeztem legközelebb kezem ügyéhez, a többi szerszám és holmi hátrább került a sorban.
Ezekben a napokban történt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, felmentem a domb tetejére és vágyó szemekkel meredtem a tengerre, hátha hajó közeleg felém. Máig sem tudom, nem csupán a megfeszített idegeim és képzelődésem játéka volt-e, de mintha a nagy messzeségben valami vitorla bukkant volna fel. De hiába meresztettem a szemeimet, már majd megvakultam a nagy erőltetéstől, a vitorla eltűnt a látóhatárról. Leültem egy sziklára és sírtam, mint egy kis gyermek, aki elvesztette hozzátartozóit és most végtelenül egyedül érzi magát.
Nem tudtam ellenállni annak a kísértésnek sem, amellyel a toll, tinta és papíros megtalálása környékezett meg. Nekiültem és elkezdtem naplót írni. Ez a napló azonban sohasem lett teljes, mert amikor a tintám elfogyott, kénytelen voltam abbahagyni.
FELFEDEZŐ UTAK A SZIGETEN
Vadász útjaimon egyre mélyebben merészkedtem be a sziget belsejébe. Utam azon a völgyön át vezetett, amelyben a legelőször felfedezett folyócska folydogált. Örömmel láttam, hogy az erdő tisztásain igen sok kecske legelészik. Nagy reményekkel eltelve, másnap a kutyámmal együtt jelentem meg ugyanezen a helyen, de nagy kiábrándulás lett a vége. Az történt ugyanis, hogy amikor a kutyát nekiuszítottam, hogy fogjon el néhány kecskét, azok nem ijedtek meg, hanem egyszerűen frontot formáltak és szembe fordultak a kutyával, az pedig látva a túlerőt, megfutott.
Nem volt szerencsém egy másik kísérletemmel sem. Vadászkörutaimon olyan vadgalamb családokra akadtam, amelyek nem a fákon, hanem a sziklák mélyedéseiben fészkeltek, nem volt nehéz megdézsmálni a tojásaikat, sőt sokszor találtam a fészekben kicsinyeket is. Az az ötletem támadt, hogy hazaviszem a kicsiket, felnevelem, megszelidítem és az európai szelid galambok módjára tenyésztem őket tovább, mert kitűnő volt a húsuk, különösen a fiataljának. Ez a kísérletem azon bukott meg, hogy nem tudtam a kicsinyeket mivel etetni. Amint már említettem, találtam a hajón egy zacskóra való rozst és rizst, kifejezetten madáreleségnek hoztuk azt is, de a patkányok annyira megrágták, hogy használhatatlanná vált. Mérgesen és búsan öntöttem ki a zacskó tartalmát a szikla tövébe és lemondtam a galambtenyésztésről.
Nagy volt a meglepetésem, amikor körülbelül egy hónappal ezután különös, ismerős zöld fű kezdett sarjadni a szikla aljában. Később, amikor alaposabban megvizsgáltam, mi lehet ez az ismerős növény, nagy megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy a legszabályszerűbb rozs, pontosan olyan kalászok, mintha otthon volnék Európában. Először arra gondoltam, hogy ha itt a szikla tövében van rozs, akkor benn a sziget belsejében is kell valahol lennie. Bejártam az egész közeli környéket, de sehol még csak a nyomát sem láttam hasonló kalászosnak. Már az Isteni Gondviselés csodájára kezdtem gondolni, amikor villámként emlékeztem vissza, hogyan öntöttem ki bánatos csalódásomban a szikla aljára a patkányrágta madáreleséget. A csoda szertefoszlott, de az Isteni Gondviselésnek mégis hálát kellett adnom, hogy kitüntetett kegyelmével, mert valóban a Gondviselés vezérelt, amikor a zacskó tartalmát nem valami terméketlen földre, vagy éppen vízbe ürítettem ki, hanem a szikla által védett, árnyékos helyre, ahol a trópikus napsugár sem égethette ki. Mint az aranykincset, úgy őriztem és gondoztam néhány szál rozskalászomat. Nagy igyekezetemben nyomban el akartam ültetni a magokat, hogy minél hamarabb olyan mennyiséget arathassak, hogy kenyeret süthessek a saját termésemből. Ez az esemény azonban csak a negyedik esztendőben következett be, addig még a csalódások és sikertelen kísérletezések egész során kellett átesnem. Rossz időben, rossz talajba vetettem el a magokat, rossz időben arattam le, úgyhogy sok elveszett, míg teljesen pontosan kitapasztalhattam, hogy az itteni egyenlítői időjárásban a száraz és esős időszakok változását hogyan kell kihasználni az évenkinti kétszeri aratáshoz. A rozzsal együtt néhány szem rizs is volt a zacskóban, az is meghozta a maga kalászát és megvetette az alapját későbbi rizstermelésemnek.
Még az első esztendő nagy eseményei között kell beszámolnom arról a nagy lelki megrázkódtatásról is, amit a váratlanul érkezett földrengés okozott. Éppen a sátorban foglalatoskodtam, amikor a föld a szó szoros értelmében hullámzani kezdett a lábaim alatt. Mint amikor először léptem a hajóra, most is felkavarodott a gyomrom a hintázó mozgásra. Annyira meglepett az életemben először tapasztalt jelenség, hogy először meg sem tudtam mozdulni, csak bambán álltam egy helyben. Percekig tartott, míg ráeszméltem, mi minden baj történhet itt, nemcsak az én életem forog veszedelemben, hanem a leomló szikla és földtömeg egyszerűen örökre eltemet mindent, amit olyan nagy munkával hordtam össze. Háromszor egymásután mozdult meg a föld alattam, s csak amikor már huzamosabb ideje nem történt semmi, akkor kezdtem magamhoz térni és összefüggően gondolkozni. Kiszaladtam a sátorból, olyan messzire, hogy biztonságban lehessek a leomló sziklák elől, leültem a gyepre és hangosan imádkoztam: "Uram, irgalmazz nekem!"
Gondolataim vadul űzték egymást. Ha ez a sziget a gyakori földrengések zónájába tartozik, akkor én nem lakhatom egy sziklabarlangban, a sátramat teljesen sík, nyílt területen kell felállítanom és mint a legelső napokban tettem, körül kell vennem erős kerítéssel, hogy védelmem legyen. Sátram most ebből a szempontból az elképzelhető legveszedelmesebb helyzetben volt, mert közvetlenül a szikla kiugró pereme alatt állt, bármely pillanatban kitéve annak, hogy a leomló szikladarabok mindenestül maguk alá temetik. Nem volt mit tennem, számbavettem szerszámaimat, hozzáláttam azok élesítéséhez és javításához, hogy az áttelepítés nagy munkáját minél gyorsabban és eredményesebben elvégezhessem.
KÖZEL ISTENHEZ
Szomorú gondolataimtól hamarosan eltérített egy újabb váratlan esemény. Egy reggel, amikor szokásom szerint kitekintettem a tengerre, a part közelében megpillantottam hajónk összetört maradványait, amelyeket a vihar partra vetett. Azonnal lementem a partra, hogy jobban körülnézzek. Az első, amire ráakadtam, egy puskaporral teli hordó volt, de a víz behatolt és a lőpor kőkeménnyé merevedett benne. A hajó hátsó része összetört bordákkal feküdt a homokban, apály idején száraz lábbal lehetett feljutni a fedélzet megmaradt részére. Nagy igyekezettel láttam hozzá, hogy átkutatom, van-e benne még valami, amit nem hoztam partra, de a belsejét annyira kitöltötte a homok, hogy semmi érdemlegeset nem találtam. Erre elhatároztam, hogy minden egyébre való tekintet nélkül szétszedem a partravetett hajóroncsot és felcipelem a raktáramba, mert minden egyes darabjának előbb-utóbb hasznát fogom látni.
Fűrésszel, kalapáccsal, fejszével estem neki a hajóroncsnak. Munkámat erősen hátráltatta az, hogy mikor a dagály jött, abba kellett hagyni és ha szél támadt, a hullámverés kis darabokra tépte a hajó maradványait és már csak egy részét vetette újból partra. Így úszott el a szemem előtt két matrózláda és több más hasznos tárgy is, amelyet már nem volt időm teljesen kiszabadítani a roncsok és a homok közül. De azért szorgalmasan gyűjtögettem a deszkákat, gerendákat, vasdarabokat, arra gondolva, hogy ha egyszer majd rájövök arra, hogyan kell csónakot építeni, legyen hozzá elegendő anyagom. Az egyetlen holmi, aminek közvetlenül is hasznát láttam, egy ládányi brazíliai disznóhús volt.
Mialatt a hajóroncs körül dolgoztam, a dagály idejét mindig élelemszerzésre használtam. Hol halásztam, kisebb-nagyobb eredménnyel, hol pedig más vadat hajszoltam. A halat egyéb ismereteim híján a napon megszárítva ettem meg. Nagyobb halat nem sikerült fognom, mert horog nem akadt a szerszámok között. Egy napon szerencsés fogást csináltam, a parton egy jókora teknőst füleltem le. A sok kecske és madárhús után isteni gyönyörűség volt élvezni a teknős húsát.
Feljegyzéseim szerint június 19-én borzongva, dideregve, heves fejfájással ébredtem fel. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy lázas beteg vagyok. Halálos rémület fogott el, mi lesz velem itt ezen a lakatlan szigeten, segítség és gyógyszerek nélkül. Legkomolyabban beteg voltam. Váltakozva magas láz gyötört, majd hideg rázott, heves fejfájás hasogatta az agyamat. Közben voltak olyan napjaim, amikor jobban éreztem magam, de újra ágynak estem, annyira gyönge voltam, hogy nem tudtam felkelni vízért sem, pedig égető szomjúság gyötört. Így tartott egész éjszaka és még másnap sem tudtam felkelni, hogy vizet hozhassak.
Ágyamon tehetetlenül fetrengve sok minden gondolat járta át az agyamat, ami azelőtt talán soha nem fordult meg benne. Nem voltam soha istenes ember. Azok az intelmek és tanácsok, szép szavak, amelyekkel szüleim nevelni igyekeztek, lekoptak rólam a nyolc esztendős szakadatlan tengeri élet durva, vad környezetében. Az elmúlt, nyolc esztendő alatt nem emlékszem rá, hogy egyetlen gondolatom is lett volna, amely Isten felé vezetett, lelkemet állandóan a megátalkodott gonoszság tartotta hatalmában, ami általában a keményszívű, soha nem gondolkodó, nyers és bárdolatlan tengerészek alaptermészete. Soha nem gondoltunk istenfélelemre a veszedelemben, de hálával sem fordultunk felé, ha megmenekültünk a bajból.
Először akkor találtam magam közel Istenhez, amikor félig megfulladva partra vetődtem ezen a szigeten, de ezt a hálaérzetemet csakhamar elnyomta a profán öröm, hogy megmenekültem és úgy-ahogy biztosítva látom életemet továbbra. Nem éreztem az isteni Gondviselés nagyszerű cselekedeteit, hogy engem szerencséltet kegyelmével és elhalmoz meglepetéseivel, csak azt az egyszerű örömet éreztem, amit a legprimitívebb tengerész érezhet, amikor látja, hogy megmenekült arról a hajóról, melynek valamennyi embere a tengerbe veszett.
De most nyomorúságos állapotomban, amikor a betegség a végletekig letört testileg és lelkileg, amikor a kegyetlen, borzalmas, lassú halál képe tárult fel előttem, csak most kezdett ébredezni bennem az a jó érzés, amit eddig elnyomott a mindennapi tengerész élet közönyössége. Most annál hevesebb szemrehányásokkal illettem magam, hogy eddigi életem elvadultságával annyira kihívtam magam ellen az isteni igazságot, hogy ilyen módon kénytelen figyelmeztetni. Most tettem szemrehányást magamnak, hogy ostoba makacssággal zárkóztam el annak felismerésétől, hogy az isteni Gondviselés milyen boldog és kényelmes helyzetet teremtett nekem, nem voltam hajlandó ezt belátni és elutasítottam szüleim szerető gondosságát is.
Most betegen, elhagyatva, a halál árnyékában egyszerre közel éreztem magam Istenhez és életemben talán először imádkoztam tiszta szívemből: "Uram Istenem segíts rajtam, mert nagy bajban vagyok!"
TENGERÉSZ GYÓGYMÓD
Reggelre valamivel jobban éreztem magam, felkeltem és első dolgom az volt, hogy a friss vizet az ágyam mellé, kézzel elérhető távolságra helyeztem. Valamennyi rumot is öntöttem bele, hogy élvezhetőbb legyen. Megpróbáltam enni is. Kecskehúst sütöttem, de alig ment le valami a torkomon. Járkáltam egy kicsit, de nagyon gyenge voltam és erősen szédültem, vissza kellett feküdnöm. Rossz közérzetem egyáltalán nem múlt el, sőt valósággal rettegve gondoltam arra az esetre, hogy ez csak múló, átmeneti javulás, betegségem még korántsem múlt el.
Amitől annyira féltem, hamarosan be is következett: estére rosszabbul éreztem magam, mint valaha. Eszembe ötlött, hogy a brazíliaiak a dohányt használják általános gyógyszerül minden betegségükben. Dohányom volt az egyik ládában, zöld leveles dohány. Amikor a dohány után kutattam a ládában, kezembe akadt egy portugál nyelvű Biblia is, amelyet magammal hoztam ugyan, de még soha bele se néztem. Mindenesetre kivettem a könyvet is és a dohánnyal együtt letettem az asztalra.
Mit kezdjek most ezzel a dohánnyal, hogyan használjam fel a betegség gyógyítására, ez volt a legfontosabb kérdés számomra ebben a pillanatban. Sejtelmem sem volt, hogy egyáltalában használ-e a dohány-gyógymód, még kevésbé sejtettem, hogyan kell alkalmazni, hogy használjon. Először azt tettem, hogy egy zöld levelet, úgy ahogy volt elkezdtem rágcsálni. Rettenetesen csípett és marta a nyelvemet, elkábított, de nem éreztem, hogy valamit is használna. Elővettem egy másik dohánylevelet, beáztattam egy félliter rumba és állni hagytam. A parázs fölé is tettem néhány dohánylevelet és a füstjét közvetlen közelből szívtam be, olyan igyekezettel, hogy majdnem megfulladtam.
A testi kúrával egyidőben lelki gyógymódhoz is folyamodtam. Kézbe vettem eddig elhanyagolt Bibliámat és a sok dohányfüsttől és a rágcsált dohánytól félig még kábultan találomra felütöttem egy helyen. Megilletődve olvastam a sorokat:
- Hozzám fordulj a megpróbáltatások napjaiban, én megszabadítlak téged, te pedig dicsőíteni fogsz engem.
Ezek a szavak kétségkívül nagyon illettek az én jelenlegi helyzetemre és rendkívül mély benyomással voltak rám, annyira, hogy hosszú évek múlva is világosan emlékeztem vissza az esetre. Most azonban sokkal zavarosabb volt a fejem a sokfajta dohánykísérletezéstől, semhogy összefüggően tudtam volna gondolkozni. Elálmosodtam. Mielőtt lefeküdtem volna, olyasmit cselekedtem, amit eddig soha életemben nem tettem: letérdeltem és hangosan imádkoztam. Kértem Istent, hogy mentsen ki a nagy bajból, hozzá fordulok nehéz helyzetemben, szabadítson meg. A szokatlan és az előírt formáknak aligha megfelelő imádság után felhajtottam azt a félliternyi rumot, amelybe előbb dohánylevelet áztattam. Olyan erős ital volt, hogy valósággal égette a torkomat és éreztem, hogy egyszerre a fejembe száll. Végignyúltam az ágyon és a következő pillanatban már mélyen aludtam is.
Mire felébredtem, a nap már besütött a sátramba, ami annyit jelentett, hogy körülbelül délután három óra lehetett, tehát az egész délelőttöt átaludtam. Később azonban rájöttem, hogy az egész következő napot és a rákövetkező délelőttöt is átaludtam, úgyhogy lefekvésem után csak harmadnapra ébredtem fel. Erre úgy jöttem rá, hogy naptáram egy nappal sehogyan sem egyezett, egy nap teljesen kiesett a számításaimból, pedig állandóan pontosan róttam a bevágásokat a naptárnak nevezett nagy fakeresztbe. Egy nap azonban titokzatosan hiányzott. Nem tudtam rá más magyarázatot találni, mint a betegségem végét jelentő hosszú alvást. Mert összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam, mint előző nap. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is a gyógyulás útját jelentette, hogy frissnek, tettrekésznek éreztem magam és nem is csalódtam, mert ettől kezdve állandóan javult az állapotom, nem volt újabb visszaesés betegségemben.
A következő napok alatt újra meg újra alkalmaztam a dohánygyógymód három fajtáját, de megfelelően csökkentett adagokban, lelkem gyógyítására pedig a Biblia szolgált. Az Új Testamentummal kezdtem. Minden reggel és este addig olvastam, míg gondolataimat összpontosítani tudtam. Minél jobban belemélyedtem a Biblia igéibe, annál erősebben és határozottabban háborodott fel a lelkem egész előző életmódom és viselkedésem ellen. Teljes őszinteséggel kértem a jó Istent, engedje meg, hogy alkalmam legyen jóvátenni mindazt, amit eddigi életem gonoszságaival elkövettem.
De még hetekig tartott, míg azt mondhattam, hogy egészséges vagyok. Nap-nap után nagyobb körutakat tettem meg a környéken, puskával vállamon. Csak a lassú javulás folyamata alatt értettem meg igazán, milyen komoly beteg lehettem, hogy ennyire leromlottam és legyengültem. A gyógymód, amelyet alkalmaztam, valószínűleg olyan volt, amelyet talán még soha senki előttem nem alkalmazott, éppen ezért nem is ajánlhatom senkinek, de annyi bizonyos, hogy ha lassan is, de teljesen meggyógyultam, bár sokáig éreztem még kezeimben és lábaimban a betegség jelenlétét. Arra mindenesetre keserű tapasztalat árán jöttem rá, hogy az egészségre legveszedelmesebb, ha az esős időszakban, különösen pedig a zivatarok és szélviharok idején kinn járok a szabadban.
Tizedik hónapja voltam már a lakója ennek a szigetnek és ezalatt az idő alatt bele kellett törődnöm abba a tudatba, hogy a szabadulásnak még csak a legcsekélyebb lehetősége sem nyílt meg számomra. Olyan elhagyatottság vett körül, hogy teljesen bizonyosra vettem, hogy soha hozzám hasonló emberi lény nem járt még ezen a tájon. Éppen ezért fokozódott bennem a vágy, hogy alaposabban is megismerkedjem azzal a földdarabbal, amelynek most kényszerű és egyedüli lakója vagyok.
Bizonyos rendszerességgel láttam hozzá birodalmam megismeréséhez. Elsősorban is azzal igyekeztem tisztába jönni, milyen termékei vannak a szigetnek, tudok-e használható, vagy az életemet megkönnyítő dolgokat találni. Először is a kis folyócska völgyén indultam felfelé. A parttól mintegy két mérföldnyire befelé végetért a folyónak az a része, ameddig a tenger dagálya hatott, innen felfelé már nem is volt többé folyó, hanem csak kis csörgedező patakocska, most a száraz időszakban alig volt a medrében víz, de az tiszta és élvezhető volt. A patak két lépcsőzetes partját pompás, üde zöld gyep borította, feljebb pedig, ahová a víz még az esős időszakban sem érhetett el, szép magas növésű dohánycserjéket fedeztem fel nagy örömömre. Volt még sok más növény is a partokon, valószínűleg voltak közöttük olyanok, amelyeket a dohányhoz hasonlóan hasznosan lehet felhasználni különböző esetekben, de egyiket sem ismertem. Kerestem a nevezetes kassava gyökeret, amelyet az indiánok kenyérkészítésre használnak, de nem találtam. Láttam ellenben nagyra nőtt aloe fákat, ezekhez viszont nem értettem. Az egyetlen ismerős növény a vad cukornád volt, de megítélésem szerint egyáltalában nem alkalmas a nemesítésre. Miden egyes utamon újabb és újabb növényeket fedeztem fel és elgondolkoztam, milyen hasznát vehetnem ezek nagy részének, ha jobban ismerős lennék a természetrajzzal. Legközelebb, amikor még tovább merészkedtem felfedező utamon, eljutottam a völgynek abba a részébe, ahol már erdősebb lett a környezet. Itt nagy meglepetésemre ismerős gyümölcsöket találtam. A földön sok dinnye volt, a fákra felkúszó indákról pedig hatalmas érett szőlőfürtök csalogattak közelebb. Nagyon kellemes meglepetés volt ez, különösen a szőlőnek örültem nagyon. De óvatos voltam, mert előző utaimon már tapasztaltam, hogy a trópikus vidéken könnyen lázas betegséget okoz a mértéktelen szőlőevés. Tökéletesen bevált azonban az a módszer, amelyet Portugáliában alkalmaznak: a napon megszárítva teszik el a szőlőt és így az év bármely szakában kitűnő, édes ennivalóhoz jutnak.
Három napot vett igénybe ez a kirándulás és amikor visszaérkeztem otthonomba, az önkéntelen összehasonlítás nagyon is az újonnan felfedezett környék javára billentette a mérleget. A patak felső völgye annyira kellemes, árnyékos, termékeny és az időjárás minden szeszélye ellen védett volt, hogy már komolyan gondolkodni kezdtem, hogy állandó lakhelyemet áthelyezem a szigetnek erre a kétségtelenül kellemesebb és lakóhelynek sokkal alkalmasabb részébe.
Annyira megszerettem ezt a helyet, hogy csaknem egy egész hónapot ott töltöttem. Újra alaposan átgondoltam az áttelepülés ötletét és úgy döntöttem, hogy mégsem költözöm át. A hely azonban annyira vonzott, hogy egy kis lakókunyhót építettem és a már ismert módszeremmel erős magas kerítéssel vettem körül. A kettős kerítés közé erős növésű bokrokat ültettem. A kerítésen nem volt kapu, itt is létrával közlekedtem. Ebben a kis házikóban sokszor éjszakáztam, mindig nagyon kellemes, nyugodt napokat töltöttem. Most már olyan úrnak éreztem magam, akinek nemcsak tengerparti palotája, hanem nyári villája is van.
Még az esős időszak beállta előtt leszedtem a szárításra felaggatott szőlőkötegeket. Több, mint 200 hatalmas köteg szőlőt hordtam át tengerparti szállásomra és a barlangban helyeztem el, hogy meg ne romoljon. Ezzel biztosítva volt a csemegém azokra a napokra is, amelyeket a nagy esőzések miatt benn a sátorban vagy a barlangban, de mindenesetre zárt helyen kell töltenem. Augusztus közepétől október közepéig csaknem kivétel nélkül mindennap zuhogott az eső, sokszor olyan kiadósán, hogy napokig ki sem mozdulhattam lakásomból, még a közvetlen környékre sem.
Különös körülmények között szaporodott meg a családom ezekben az időkben. Egyik macskám hetekkel ezelőtt eltűnt, már azt hittem, hogy valami baj érte és kimúlt, amikor váratlanul visszaérkezett három kis cicával együtt. Ez szinte érthetetlen volt számomra, mert bár nemrégiben lőttem le vadászat közben egy vadmacskaszerű állatot, az egészen más állatfajtának látszott, mint az én európai macskáim voltak. Hozzájárult a dolog rejtélyességéhez az is, hogy a kis cicák tökéletesen olyan európaiak voltak, mint az anyjuk. A sok macska azonban annyira idegesített, hogy idővel már nem voltam képes tűrni őket és elkergettem közelemből valamennyit.
Az esős napok ideje alatt csak olyankor merészkedtem ki a környékbe, amikor biztos lehettem, hogy nem ázom meg, mert a betegségem megtanított arra, hogy a trópikus esővel nem lehet tréfálni. Egyik kirándulásomon egy jól megtermett kecskét lőttem, egy másik alkalommal pedig hatalmas teknőst fogtam. Ezzel a két fogással kibővítettem esős időszaki étrendemet, amely ebben az időben így alakult: reggelire néhány fürt szárított szőlő, délben kecske vagy teknős hús sütve - ekkor még nem volt edényem, hogy főzni tudjam a húst - estére pedig két-három darab teknős tojás.
Kényszerű barlangbeli tartózkodásomat a barlang tágítására és kényelmesebbé tételére használtam fel. Kiszélesítettem a belsejét és kijárót ástam közvetlenül a szabadba, a kerítés mellett. Ezentúl már nem kellett a kerítésen át létrával átmászni, a kis hátsó ajtón közvetlenül a barlangba juthattam és legtöbbször ezt az utat használtam. Nem volt könnyű hozzászoknom az eddigi tökéletesen elzárt hely után az új kijáróval hozzáférhetővé, nyílttá tett lakóhelyhez, különösen éjszaka fogott el sokszor kényelmetlen érzés, hogy védtelenül ki vagyok szolgáltatva minden támadónak. De minél hosszabb ideje tartózkodom a szigeten, annál inkább bebizonyosodik, hogy én vagyok az egyetlen emberi lény rajta és hogy vadállat sincs, legalább is a kecskéknél nagyobb állatot nem láttam az eddigi 11 hónap alatt.
Szeptember végén, amikor mindennapi rendes szokásom szerint bevéstem naptáramba egy napot, mélységes megilletődéssel számoltam meg, hogy már 365 nap telt el azóta, hogy ide kerültem. Most van tehát szeptember 30-a, az évforduló napja hajótörésemnek és egyben szerencsés megmenekülésemnek. Minden vallásos külsőség nélkül, de annál mélyebb érzésekkel eltelve álltam a tengerparton emelt kereszt előtt és kértem Istent, tartson meg kegyelmében, mérje igazságos mértékkel cselekedeteimet és bocsássa meg eddig elkövetett vétkeimet. Hogy egészen ünnepélyessé tegyem ezt a nevezetes napot, estére kétszersültet is ettem rendes vacsorám mellé.
Mikor már újra biztonságosan lehetett a szabadban járni, úgy november elején, első utam a nyári házikómhoz vezetett. Itt olyan felfedezést tettem, aminek később igen nagy hasznát vettem. A ház körül emelt kerítéshez lerögzített élő husángok az esős hónapok alatt ágakat eresztettek és egymásba szövődve valóságos élő zöld fallá tették kerítésemet. Nyomban nekiálltam és megnyesegettem a frissen nőtt ágakat és örömmel láttam, hogy az újabb hajtások milyen szépen követik akaratomat. Három év alatt a házikó körül emelt 25 méter átmérőjű körkerítés köröskörül oldalt és fenn is annyira egybefolyt, hogy tökéletesen zárt, árnyas térséget alkotott, ahol még esős időben is nyugodtan, szárazon lehetett tartózkodni. Annyira megtetszett ez a szép eredmény, hogy ugyanezekből a gyorsan növő fákból tengerparti házam kerítése elé is emeltem egy félkört. Már a második évben teljesen eltakarták a házat a friss hajtások, később pedig az áthatolhatatlan sűrű zöld élő-fal a legkomolyabb védelmet jelentette a ház és lakója számára minden elképzelhető támadás, vagy meglepetés ellen.
FELFEDEZŐ ÚTON
Lassankint tapasztalatból rájöttem, hogy szigetemen az évszakok nem úgy váltakoznak, mint Európában, nem tél és nyár, tavasz és ősz, hanem esős és száraz évszakok váltogatják egymást. Február közepétől április közepéig esős, innen kezdve augusztus közepéig száraz, október közepéig újra esős és végül február közepéig ismét száraz és meleg az időjárás. Természetesen kis eltérések mindig mutatkoznak, különösen az esős évszakok tartamában, mert a szél járásával van összefüggésben, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tart-e az esős időszak. Szintén keserves tapasztalatok árán jöttem rá, hogy az esős évszak rendkívül egészségtelen és különösen az ártalmas, ha megázom. Ez a tapasztalat indított arra, hogy az esős időszakra alaposan felkészüljek és ellássam magam mindennel, hogy csak a legszükségesebb esetben legyek kénytelen kimenni a szabadba. Az eső hosszú napokra, sőt hetekre beszorított a sátorba, de nem töltöttem az időt tétlen üldögéléssel, hanem olyan elfoglaltságot kerestem, amit különben is csak egy helyben ülve tudtam volna elvégezni. Nem riadtam vissza a nehéz és számomra még ismeretlen munkától sem. Már nagyon régóta vágyakoztam például arra, hogy valami módon kosarat készítsek, de nem találtam hozzávaló vékony és hajlékony gallyakat. A kosárfonás olyan mesterség volt, amely nem volt teljesen idegen számomra, mert kisfiú koromban, - nagyon jól emlékszem rá ma is -, sokat álldogáltam városunkban egy kosárfonó mester nyílt üzlete előtt és bámész szemekkel néztem, amint ügyes ujjaival egymásután gyártja a szép fonású kosarakat. Sőt, amikor a mester nem látta, a segédek megengedték, hogy segítsek nekik és eközben elláttak jó tanácsokkal. Néha hozzájutottam ahhoz is, hogy egyedül dolgozhassak, úgyhogy a kosárfonás mestersége nem volt idegen előttem, nem hiányzott hozzá most semmi más, csak a megfelelő anyag. Véletlenül jutott eszembe, hogy talán annak a fának a vesszői megfelelők lesznek, amelyet a nyári lakásom kerítésénél használtam fel és olyan gyorsan és szépen növekedtek az új hajtások, hogy valóságos élő zöld sátor borul most az egész bekerített hely fölé.
Felfedezésem után türelmetlen sietséggel mentem a völgy tisztásán épített házikómhoz. Mindjárt első kísérletre megfelelőnek bizonyultak a hazai fűzfához hasonlító vesszők. Nagy örömömre rengeteg sokat találtam belőlük. Nagy csomót vágtam le, a napon megszárítottam és mikor már munkára megfelelőnek találtam, hazahordtam a barlangomba. A legközelebbi esős időszak alatt azután nekiláttam a kosárfonásnak. Elsősorban a barlangból kiásott föld hordásához kellettek kosarak, de sok minden egyébre is nagy hasznát vettem készítményeimnek.
Nem állíthatom, hogy kosaraim remekbe készültek, de az én céljaimnak mindenesetre megfeleltek. Amikor már jobban belemelegedtem a munkába, egyre több anyagot halmoztam fel és az esős napok folyamán egész sereg különböző nagyságú és más-más célokat szolgáló kosarat gyártottam. Elsősorban nagy, mély kosarakat készítettem, hogy legyen hol gyűjteni az időközben már egész szépen szaporodó rozs és rizs állományomat.
Már régóta ösztökélt a vágy, hogy szigetemet bejárjam. Eddigi kisebb útjaimon ugyanis mindössze annyit tudtam meg, hogy a kis folyó völgyében igen kellemes és tartózkodásra alkalmas helyek vannak és a völgy egyik nyílásán át megláttam a tengert a sziget túlsó oldalán. Most azonban ennél sokkal többre vágytam, meg akartam ismerkedni az egész szigettel. Jól nekikészültem, vállamra vettem a puskámat, a szokottnál jóval több puskaport és töltényt vittem magammal, ennivalóval is hosszabb időre elláttam magam, kést, baltát is tettem hátizsákomba és kutyával együtt elindultunk a nagy felfedező útra.
Első újdonság az volt, hogy amikor a nyári lakomtól tovább haladtam a völgyön felfelé, eljutottam végül addig a pontig, ahonnan a tengert látni. Rendkívül tiszta, páratlan volt a levegő, messzire elláthattam és amint nyugat felé néztem, jó messzire tisztán ki lehetett venni, hogy ott nagyobb földterület van. Vajjon egy nagy sziget, vagy kontinens, azt ilyen messzeségből nem lehetett látni. Erősen kiemelkedett a tengerből és megítélésem szerint legalább 25-30 mérföldnyire lehetett tőlünk.
Nem tudtam pontosan megállapítani, a világnak mely táján lehetek és mi lehet az a szárazföld, amit látok, csak sejtettem, hogy Amerikához tartozik és amint korábbi és mostani megfigyeléseim és számításaim mutatják, közel kell lennie a spanyol gyarmatbirodalomhoz. Minden valószínűség szerint teljesen vad vidék, a lakói is vademberek és ha hajónk történetesen arra a vidékre vitt volna bennünket, most valószínűleg lényegesen rosszabb helyzetben volnék, mint ezen a lakatlan szigeten. Éppen ezért belenyugodtam az isteni Gondviselés határozataiba, amelyek rám nézve eddig mindig a legjobban alakultak. Minél behatóbban mérlegeltem helyzetemet, annál jobban megnyugodtam és felhagytam minden hiábavaló ábránd-kergetéssel. Alaposan átgondoltam a helyzetet és arra a következtetésre jutottam, hogy ha a messziről látszó földsáv valóban a spanyol-amerikai part egy része volna, akkor már látnom kellett volna hajót, amint vagy odafelé tart, vagy visszafelé jön. Eddig nem láttam és ha ezután sem fogok látni, akkor több mint valószínű, hogy a velem szemben lévő föld Brazília és Spanyol Amerika közötti lakatlan partrészlet lehet, ahol tudomásunk szerint a legalsóbbrendű vademberek élnek, emberevők, akik nemcsak foglyul ejtik azokat a szerencsétleneket, akik az ő területükre tévednek, hanem meg is eszik.
Bármilyen gondolatokkal volt is tele a fejem, kénytelen voltam megállapítani, hogy a szigetnek ez a fele sokkal kellemesebb, mint az, ahol én lakom. Ragyogóan üde zöld gyep és erdő váltogatta egymást a meneteles parton, a tisztásokat ezernyi tarka virág borította. Sok papagájt láttam és mindjárt égetett a vágy, hogy legalább egyet élve fogjak el, megszelidítsem és megtanítsam beszélni. Vágyam elég hamar teljesült, mert ha sok hiábavaló kísérletezés után is, de végül sikerült egy fiatal papagájt botommal leütni és amíg a szédülése tartott felszedtem és szárnyait lekötöztem. Hazavittem, de bizony hosszú évekig tartott, míg megtanítottam beszélni, de akkor megvolt az az elégtételem, hogy nagyon kedvesen a nevemen tudott szólítani.
Még egyéb meglepetéseket is tartogatott számomra a felfedező út. Nyulakat és rókákat láttam az erdő tisztásain, legalább én azoknak gondoltam és neveztem, ha sok mindenben különböztek is az európai nyulaktól és rókáktól. Néhányat le is lőttem, de úgy találtam, hogy húsuk nem élvezhető. De nem is volt szükségem erre az új táplálékra, mert éppen eléggé el voltam látva élelmiszerrel, kecske, galamb és teknős mindig akadt és ezeknél jobb eledelt nem is tudtam kívánni magamnak.
Lementem a partra. Itt újra tapasztaltam, hogy a sziget rosszabbik felén rendezkedtem be, mert a part itt telis tele volt kisebb-nagyobb teknősökkel, míg odaát másfél év alatt mindössze hármat sikerült elfognom. Madár is megszámlálhatatlan mennyiségű volt, sok volt közöttük olyan, amilyent még ezen a szigeten sem láttam soha. Néhánynak igen kellemes, ehető volt a húsa, nevüket természetesen nem tudtam, az egyetlen pingvin kivételével, amelyet már ismertem.
Bár lépésről lépésre azt kellett tapasztalnom, hogy a szigetnek ez a fele sokkal kellemesebb, mint az enyém, mégsem éreztem a legkisebb vágyat sem, hogy áttelepedjek. Mindaz a sok szépség és újdonság, ami itt megkapott, csak úgy tűnt fel nekem, mint aki a megszokott otthonából utazni, vidéket látni megy, de végül is hazavágyik a saját otthonába. Jó sokat, legalább 10-12 mérföldet gyalogoltam a part mentén kelet felé. Itt jókora karót vertem le a földbe, hogy megjelöljem ezt a pontot, mert úgy határoztam, hogy most hazamegyek és a legközelebbi felfedező utamon a mostanival ellenkező irányban indulok el a házamtól és addig megyek a parton, míg meglátom a most felállított jelzőpóznámat annak jeléül, hogy teljesen körüljártam a szigetet.
Más úton indultam hazafelé mint amerre jöttem. Úgy gondoltam, a sziget nem olyan nagy, hogy ha állandóan figyelem merre járok, nem tévedhetek el. De rosszul számítottam, mert hamarosan eltévedtem. Alig mentem ugyanis három-négy mérföldet, egy mély és erősen erdős hegyoldalak között vezető völgybe jutottam. A tájékozódást teljesen elvesztettem, legfeljebb a nap állása szolgálhatott útmutatóul, mert azt mindig pontosan tudtam, hogy a nap melyik szakában, az égbolt melyik pontján kell keresni a napot. De szerencsétlenségemre éppen ebben az időtájban 3-4 napon keresztül állandóan ködös, párás volt a levegő, annyira, hogy nem láthattam a napot. Kényelmetlen érzések között bolyongtam egy ideig ide-oda, végül kénytelen-kelletlen megkerestem a tengerpartra visszavezető utat és a jelzőpóznámtól elindulva ugyanazon az úton mentem visszafelé a házamhoz, amelyen idáig jöttem. Kellemes könnyű utam volt hazafelé, az idő is kitisztult, csak nagyon meleg volt és a sok muníció és szerszám nagyon erősen nyomta a vállamat.
BERENDEZKEDÉS MEZŐGAZDASÁGRA
Még visszafelé tartottam felfedező utamról, amikor kutyám hirtelen rárontott egy kecskegidára és tépázni kezdte. Szerencsére gyorsan odaértem és még élve szabadítottam ki a fogai közül. Már régóta és sokat gondolkodtam, milyen jó volna, ha sikerülne néhány fiatal kecskét élve elfogni, felnevelni, megszelidíteni és egy kecskefarm alapját megvetni arra az időre, amikor a munícióm már elfogy. Indákból és a mindig nálam lévő kötéldarabokból nyakörvet és pórázt készítettem és kisebb-nagyobb nehézségek után elvonszoltam kecskémet a nyári kunyhóig. Itt bezártam és egyszerűen ott hagytam, mert már nagyon türelmetlen voltam, nem történt-e valami egy teljes hónapi távollétem alatt tengerparti lakásomban.
Egy heti pihenést engedélyeztem magamnak, hogy kipihenjem a hosszú felfedező út fáradalmait. Ezalatt úgyszólván minden időmet lefoglalta a nagy probléma, hogy megfelelő kalitkát készítsek papagájom, Polly számára. A kis színes madár napról-napra jobban megbarátkozott a környezettel és szemmelláthatóan hozzászokott személyemhez. Csak nagysokára jutott eszembe a nyomorult kis kecskegida, melyet otthagytam a kunyhóban anélkül, hogy gondoskodtam volna róla. Nincs mit tenni, vagy el kell ide hozni, vagy ennivalót kell odavinni, különben elpusztul. Siettem a kunyhóba, ott találtam, ami nem volt csodálatos, mert nem tudott kijönni az elzárt helyről, de már alig állt a lábán, annyira legyengült a koplalástól. Gyorsan összeszedtem egy csomó falombot és néhány bokor fiatal hajtásait, melyekről tudtam, hogy csemege a kecskék számára és megetettem. Ezután újra pórázra fogtam, hogy majd hazavezetem. De pórázra nem is volt szükség, mert a kis kecske, mihelyt érezte, hogy nálam ennivaló van, olyan szeliden és hűségesen ballagott utánam, mint egy ragaszkodó kutya, később pedig, amikor továbbra is tőlem kapta ennivalóját, annyira szelíd és törleszkedően hűséges lett, hogy kis háztartásomnak egyik legszeretetreméltóbb tagjává vált és soha nem hagyott el.
Ebben az időben már magam is kétségtelenül éreztem, mennyivel boldogabb a mostani életem, a nyomorúságos körülmények ellenére is, annál a gonosz, elvetemült, átkos életmódnál, amelyet az elmúlt esztendők alatt éltem. Örömmel tapasztaltam, hogy teljesen megváltoztak az érzéseim, ma már mások az örömeim, más okoz bánatot és szomorúságot, mint régebben, megváltoztak a vágyaim, az érzelmeim, teljesen más ember vagyok, mint amikor először ideérkeztem, vagy akár az elmúlt két esztendő folyamán voltam. Nagyon jól emlékszem, hogy az első időben, amikor vadászni jártam, vagy csak körülsétáltam a házam táján, sokszor minden átmenet nélkül rámtört a lelki gyötrelem kimondhatatlanul kínos válsága, ilyenkor úgy éreztem, hogy a szívem hasad meg attól a tudattól, milyen nyomorúságos a helyzetem, az erdő, mező, hegyek között a végtelen óceán foglya vagyok, örökre áthatolhatatlan sorompók közé szorított rab egy elhagyatott, lakatlan vadonban, a szabadulás minden lehetősége nélkül.
Ez az érzés sokszor a legfontosabb tervezgetéseim közepette rohant meg, mint valami hirtelen trópikus vihar. Ilyenkor nem tudtam mást tenni, csak a kezeimet tördeltem és keservesen sírtam, mint egy gyerek. Máskor munka közben lepett meg, le kellett tennem, amivel dolgoztam, csak ültem egy helyben és órák hosszat sóhajtozva néztem a földet. Ez talán még rosszabb volt, mint a nagy kitörések, mert a könnyek és szavak mégis szabad folyást engedtek érzéseimnek, így pedig magamba fojtva mardosta tovább lelkemet a keserűség.
Ilyen lelkiállapotban kezdtem meg magányos életem harmadik esztendejét. Ekkorra már kialakult rendes napi életrendem. Egyik nap alig különbözött a másiktól, legfeljebb abban, hogy más-más munka adott elfoglaltságot. Annyi bizonyos, hogy nagyon keveset lustálkodtam. Mindennap elvégeztem Isten iránt való kötelességemet, reggelenkint, amikor rendszerint nem esett az eső, kimentem és puskával szereztem meg a napi élelmet. Ez a reggel három óráját vette igénybe, a nap nagyobbik része pedig a sátorban és barlangban való rendezkedéssel, az élelem elkészítésével és megfőzésével telt el. Dolgozni csak akkor lehetett, amikor a nap már lemenőben volt, mert a déli rettentő hőség alatt megmozdulni sem lehetett. A délután volt a tulajdonképpeni munka ideje, ekkor végeztem azokat a munkákat, amelyek a ház körül okvetlenül szükségessé váltak. Változást ebben a napi programban legfeljebb az jelentett, ha néha felcseréltem a vadászatot és a munkát, vagyis reggel dolgoztam és a délutáni órákat töltöttem vadászattal.
A rendkívül rövid napi munkaidő és természetesen sok egyéb körülmény, a szerszámok hiánya, az ügyetlenségem és a szakmunkákban való teljes járatlanságom okozta, hogy minden munka rengeteg időt vett igénybe. Csak egy példát említek: teljes 42 napi munkámba került, míg asztallapot faragtam a magam kezdetleges eszközeivel és módszerével, míg egy szakmunkás ugyanabból a fából, de megfelelő szerszámokkal legfeljebb félnapi munkával készíti el ugyanazt az asztallapot.
November és december hónap nagy eseményt jelentett háztartásomban, illetőleg gazdaságomban - elérkezett a rozs és rizs aratási ideje. Nem volt nagy a bevetett terület, mert az első kísérletezések alatt sok vetőmag tönkrement azzal, hogy a száraz időszakban vetettem. Most azonban igen jó aratási kilátások ígérkeztek. De éppen mikor legjobban örvendtem a szép terméskilátásoknak, két oldalról is jelentkezett a veszedelem, hogy minden munkám újra kárbavész. Egyik veszedelmet az állatok jelentették. Az általam nyulaknak nevezett négylábúak ugyanis annyira megszerették a számukra úgy látszik különös csemegét jelentő sarjút, hogy éjjelente odalopakodva tövig lerágták.
Nem volt ellenük más védekezési mód, mint erős, áthatolhatatlan kerítést építeni, mégpedig az elképzelhető legnagyobb gyorsasággal. Bár aránylag kicsi volt a bevetett terület, mégis teljes három hétig tartott, míg a kerítést elkészítettem. Addig pedig nappal magam álltam őrt puskával és közibük lőttem a tolvaj állatoknak, éjszakára pedig a kutyámra maradt az ellenség elzavarásának gondja. Karóhoz kötöttem, így ébren maradt és egész éjszaka ugatott. Ez a módszer használt, mert az ellenség megunta az állandó zavarást, elhagyta a színhelyet és a gabonám most már gyorsan és szépen fejlődött.
Amikor az érés ideje elérkezett, újabb ellenség támadta meg veteményemet. Az új ellenség a már érett kalászokat szemelte ki csemegének és ugyanolyan buzgalommal és teljes eredménnyel pusztított, mint előbb a négylábú állatok. Egész felhőnyi madár szállt fel a gabonaföldről, amikor megjelentem, sőt a madarak nem is szálltak messzire, csak a környező fákra telepedve várták, mikor megyek el, hogy folytathassák lakmározásukat. Elkeseredve durrantottam közibük. Az eredmény három különböző nagyságú és fajtájú szárnyas volt. Nem tudtam mást tenni, felszedtem a tetemeket és úgy bántam velük, mint odahaza Angliában a megátalkodott bűnösökkel szokás: megkötözve elrettentő példaképpen felakasztottam a hullájukat, hogy mindenki láthassa, mi történik a javíthatatlan tolvajokkal. Sohasem hittem volna, ha nem magam látom, milyen óriási hatása volt ennek a módszernek. A madarak nemcsak hogy nem mutatkoztak többé a gabonaföldön, hanem még a szigetnek ezt a környékét is elhagyták. Nem láttam ezen a vidéken egyetlen madarat sem mindaddig, míg madárijesztőim kinn lógtak. Természetesen igen nagy öröm volt ez az aránylag igen könnyű elintézési mód és most már nyugodtan vártam december második felét, amikor az esztendő második aratásának ideje elérkezett.
Kissé zavarban voltam, mikor aratásra került a sor és kasza, vagy sarló kellett. De ezt a problémát is megoldottam, ha nem is tökéletesen. A hajóról hozott két rozsdás kardból, vagy inkább pallosból kalapáltam úgy-ahogy a használható kaszát. Első termésem nem volt nagy és így az aratással sem volt sok gondom, de igen egyszerűen oldottam meg a kérdést, mert csak magát a kalászt vágtam le a száráról és gyűjtöttem össze nagy kosarakba. A kalászt azután kézzel morzsoltam szét. Aratás után nagy megelégedéssel láttam, hogy az eddig alig fél zacskónyi gabonakészletem egyszerre két véka rizsre és két és fél véka rozsra szaporodott - természetesen csupán szemmérték szerint, mert semmiféle mérőeszközöm nem volt.
A gabonával elért siker mindenesetre igen nagy bizalmat ébresztett bennem a jövőre vonatkozóan. Már magam előtt láttam, amikor annyi gabonám lesz, hogy nem lesznek többé kenyérgondjaim. De ha kissé tovább gondolkoztam, mindjárt jelentkeztek az újabb, megoldhatatlannak látszó nehézségek. Nem értettem semmit ahhoz, hogyan lesz a gabonából liszt és ha lisztem van, hogyan kell belőle kenyeret sütni. Ezek a jövőbeli nehézségek azonban egy cseppet sem csökkentették a vágyamat, hogy minél több gabonát termeljek. Nem is gondoltam arra, hogy a termés egy részét elraktározom és csak a kisebbik részt használom fel vetőmagnak, elhatároztam, hogy újra az egész mennyiséget vetem el, hogy minél többet arathassak legközelebb. Ez persze nagy munkát jelentett, de örömmel vállaltam.
A szó szoros értelmében a kenyeremért dolgoztam. Csak most jöttem rá, amit mások is alig tudnak, milyen sok apró-cseprő, jelentéktelennek látszó és mégis döntően fontos munkát kell végezni, míg az ember eljut odáig, hogy kenyere legyen. Vegyük csak sorra a legfontosabbakat:
Nem volt ekém felszántani a földet, de nem volt ásóm és lapátom sem a föld megdolgozására. Keményfából kellett ásót faragnom, izzadságos, nagy munkával, a vetéshez nem volt boronám, helyette egy súlyos, nehéz faágat húztam végig a földön. Ezek után már "csak" a gabona megőrléséről, kenyérsütő kemencéről, élesztőről, sóról kellett gondoskodnom, vagy kitalálnom valamit helyettük, hogy mégis hozzájussak a kenyérhez.
FAZEKASMESTERSÉG
Most már hogy elég vetőmagom volt, hozzáláttam, hogy nagyobb földet műveljek meg és rendszeressé tegyem a gabonatermelést. Számításom szerint egy hektárnyi terület bevetésére volt elegendő a legutóbbi aratás után maradt gabona. Legalább egy hétig tartott, míg nagy nehezen kifaragtam egy durva fa ásót. Rettenetes súlyos volt, nagyon megnehezítette a munkámat, de nélküle mégis képtelen lettem volna feltörni a földet. Legalább kétszer akkora munkával, mint más tette volna, felástam a kiszemelt földterületet és bevetettem. Két teljesen egyforma földdarabot szemeltem ki olyan közel a házamhoz, amennyire csak lehetett és nyomban nekiláttam, hogy erős kerítéssel vegyem körül az állatok ellen. Ugyanazt a növényt használtam kerítésnek, amely már olyan jó szolgálatokat tett eddig is, tudtam, hogy egy éven belül pompás, áthatolhatatlan élő zöld kerítésem lesz a bevetett terület körül. Ez a munka újabb három hónapig tartott, de csak azért nyúlt ilyen hosszúra, mert közben beállt az esős időszak és nem mehettem ki a szabadba.
Nem vesztegettem hiába az időt az esős hónapok alatt sem, annyi volt a munkám, hogy alig győztem. Munkaközben azzal szórakoztam, hogy papagájomat beszélni tanítottam. Meglepően jó tanítványnak bizonyult, gyorsan megtanulta a saját nevét - Polly - ez volt az első emberi szó, amit idegen ajakról hallottam, amióta ennek a szigetnek önkéntelen lakója lettem. Ez azonban csak szórakozás volt, emellett komoly munkával volt tele a két kezem. Mindenképp azon mesterkedtem, mi módon tudnék kőkorsót, vagy tartályt készíteni, mert múlhatatlan szükségem volt ilyesmire. Úgy számítottam, hogy ha megfelelő agyagot találok, az elkészített edényt a trópikus nap annyira kiégeti, hogy használni tudom majd gabona, liszt és hasonló száraz dolgok eltételére. Nagy edényeket akartam készíteni, hogy a földre leállítva tartályként használhassam, mint a régi rómaiak.
Nevetne és sajnálna engem mindenki, ha részletesen elmondanám, mi mindenféle baj és kellemetlenség ért a fazekasmesterség közben. Félszeg, kontár módra kísérleteztem az agyaggal, fantasztikusan alaktalan, otromba tárgyak kerültek ki kezem alól, egész csomó már készítés közben tönkrement, egy részük akkor esett darabokra, amikor már azt hittem, hogy sikerült megcsinálnom, rendszerint a saját súlyuktól törtek össze. A szárítás újabb problémákat hozott. Ha túl korán tettem ki a napra, egyszerűen szétszáradtak, máskor meg a kiszáradt korsó akkor esett szét száz darabra, amikor hozzányúltam. Szóval a fazekasmesterség minden fogását a gyakorlatból, útmutatás nélkül magamnak kellett kitalálnom, hogyan kell bánni az agyaggal, hogyan kell hevíteni, hogyan kell feldolgozni és hogyan kell a kiszárítását végezni. Jó két hónapi megfeszített és sokszor már teljesen reménytelennek látszó munka eredménye végül is két, korsónak nem is nevezhető alaktalan tartály lett.
De még ennek a két pohos, furcsára sikerült tartálynak is igen örültem, mert láttam, hogy a nap kőkeményre és szilárdra szárította mindkettőt. Óvatosan emeltem fel és tettem be a már előre elkészített szalmával bélelt kosarakba. Így mindig szárazon maradó tartályokhoz jutottam és nyugodtan tehettem bele akár a gabonát, akár a lisztet - ha majd rájövök hogyan kell megőrölni a rozs és rizsszemeket.
Sokkal nagyobb sikerrel gyártottam a kisebb darabokat. Műremeknek nem minősíthető, de egészen jól használható bögréket, tányérokat, fazekakat és kis tálakat készítettem, a napon ezek is kőkeményre száradtak.
Bármennyire meg is voltam elégedve a kezdeti sikerekkel, ez az eredmény még nagyon távol volt elképzeléseimtől, mert olyan tárgyakat szerettem volna készíteni, amelyek állják a nedvességet, folyadékot is lehet bennük tartani és tűzállóak is. Csupa olyan tulajdonság, amitől az én durva göröngyös felületű, ormótlan edényeim igen távol voltak. Véletlen felfedezés volt, hogy amikor egyszer nagy tüzet csináltam, hogy megsüssem szokott kecskehús ebédemet és utána kioltottam a tüzet, a parázs között egy eltört edényem darabkáját találtam kőkeményre és vörösre égve. Kétségtelen, hogy a tűz égette ilyenre, de nekem az volt a véleményem, hogy hacsak ilyen kis darabka maradt meg az edényből, akkor valószínű, hogy a többi már elégett a tűzben és ez a kis darab is elégett volna, ha a tűz tovább ég.
A tűzben kőkeményre égett agyagdarab azonban tovább izgatta a fantáziámat és kísérletezni kezdtem, hogy a nap helyett tűzzel égessem ki idétlen fazekaimat. Ekkor még fogalmam sem volt égető kemencéről, amivel a fazekasok dolgoznak és arról sem, hogyan lehet szép fényessé tenni a kiégetett agyagtárgyakat. Három fazekat és két kisebb bögrét egymásra téve tűzhelyem közepére helyeztem, köröskörül jól megraktam fával, meggyújtottam és állandóan tápláltam a tüzet, egészen addig, míg azt láttam, hogy edényeim vörösen izzanak a parázs között, anélkül, hogy eltörtek vagy elégtek volna. Tovább tartottam a hőséget, vagy 5-6 óra hosszat, végül azt láttam, hogy egyik fazék anyaga olvad és szertefut a vörösen izzó felületen. Most fokozatosan csökkentettem a tüzet, a fazekak lassankint elveszítették izzó vörösségüket. Egész éjszakán át tartott ez a művelet, nem mertem a tüzet kioltani, de az éjszakai virrasztás eredményeként másnapra három kőkemény, mindenre használható fazekam és két bögrém volt. Az egyik szép csillogóan fényes volt, mert - mint később megtanultam - az agyag közé homok keveredett és a nagy hőség a homok egy részét üvegessé olvasztotta, s az vonta be olyan szép fényes réteggel fazekamat.
Ilyen sikerek után merészebb lettem és most már egy nagy kőmozsárról ábrándoztam, hogy malom helyett abban törjem lisztté gabonámat. A szokott akadályok és zavarok itt is jelentkeztek, mert amilyen kontár fazekas voltam, még annál is képzetlenebb kőfaragónak bizonyultam, ezenfelül még szerszámaim sem voltak. De már annyira hozzászoktam a folyton jelentkező nehézségekhez, hogy most is hozzákezdtem a munkához azzal a reménységgel, hogy majd csak megoldódik valahogy ez a legújabb probléma is. Napokat töltöttem el, hogy mozsárnak alkalmas nagy és nehéz követ találjak, de megfelelő keménységű és nagyságú kő csak a hegyoldal szikláiban volt, arra pedig nem mertem vállalkozni, hogy a sziklából faragjam ki mozsaramat, a szigeten található minden más kő homokos, szivacsos állagú volt, az én céljaimnak a legkevésbé megfelelő. Végül is feladtam a kőmozsárhoz fűzött terveimet és megalkudtam magam is. Fát már sokkal könnyebb volt találni. Az úgynevezett vas-fa törzséből vágtam ki akkora darabot, amekkorát két kézzel fel tudtam emelni. Baltával és vésővel kerekre formáltam, parázzsal és vésővel, végtelen türelmes munkával mélyedést vájtam bele, mint ahogyan a brazíliai indiánok készítik csónakjaikat. Mikor már ezzel is készen voltam, hatalmas és súlyos fa mozsártörőt is készítettem. Ezzel azután teljes volt a gabonaőrlő berendezés és a legközelebbi termést már sajátkezűleg törhettem lisztté famozsaramban.
Az utolsó felvonást a kenyérsütés jelentette, illetőleg annak a kérdésnek megoldása, hogyan fogok kenyeret sütni, ha nincs élesztőm és kemencém. Az élesztőkérdést, mint megoldhatatlant kikapcsoltam a továbbiakban, de annál jobban foglalkoztam a kemence, illetőleg a kenyérsütés problémájával. Hosszas gondolkodás és kísérletezés után megtaláltam a módszert, amely az én körülményeim között a legalkalmasabb volt, ha egyébként primitívnek is tűnik. Először is a szokott fazekas módszeremmel jókora tálat készítettem, mintegy két láb volt az átmérője és kilenc hüvelyk a mélysége. Amikor kenyérsütésre került a sor, tűzhelyemet égetett agyagtéglákkal fedtem be, nagy tüzet raktam és a parazsat egyenletesen szétteregettem a tűzhely tégla padozatán, hogy mindenütt egyformán áttüzesedjék. Mikor már elég forró volt a téglapadozat, lesepertem róla a parazsat és helyére tettem a sütésre kész kenyeret, leborítottam a nagy agyagtállal, a parazsat pedig részben a tál tetejére, részben köré sepertem, hogy tartsa és növelje a tűzhely melegét. Ennél jobb kenyérsütő kemencét nem hiszem, hogy valaki is készített volna a világon. Ez a módszer kitűnően bevált, mert nemcsak kenyeret tudtam sütni, hanem később, amikor már jól belejöttem a pékmesterségbe, már tésztákat is sütöttem. A tésztát rendszerint rizsből készítettem, tölteléknek pedig madár- vagy kecskehús szolgált.
Az újabb aratás után már annyira megnövekedett a gabonakészletem, hogy elkerülhetetlen szükség volt egy pajtára, ahol felhalmozhattam és biztonságban elraktározhattam a már 40 vékányira növekedett rozs és ugyanakkora rizs termésemet. Tartaléknak ez teljesen elegendő volt, nem akartam újabb gabonatömegeket felhalmozni, ezért elhatároztam, hogy áttérek az évi egyszeri aratás rendszerére.
SZABADULÁSI KÍSÉRLET
Mialatt így dolgoztam és kísérleteztem, lelki szemeim előtt egyre sűrűbben jelent meg annak a szárazföldnek a képe, amelyet a sziget túlsó oldaláról pillantottam meg. Elképzelhető, milyen vágyakat ébresztett bennem az a lehetőség, hátha mégis lakott terület, ahol talán lendíthetnék valamit mostani kilátástalan helyzetemen, esetleg még a szabadulásról is szó lehet.
Lázas reményekkel teli gondolatok kergették egymást a legnagyobb munka közben is, kimondhatatlan vágyakozással gondoltam vissza azokra a hetekre, amikor Xuryval, ezzel a kedves, szolgálatkész fiúval jártuk Afrika ismeretlen partvidékét vitorlás halászcsónakunkon, de csakhamar elhesegettem ezeket a vágyálmokat, mint teljesen haszontalanokat. Igyekeztem reális alapon rendezni gondolataimat. Így terelődött a figyelmem hajónk mentőcsónakjára, amely még mindig ott volt mélyen belefúródva a parti homokba, ahová hajótörésünk napján a hullámok kivetették. Távolról nézve is láttam, hogy a tenger és a viharos szelek nem sokat változtattak eredeti helyzetén, legfeljebb annyiban, hogy még jobban betemette a homok, csaknem teljesen fenékkel felfelé fordulva feküdt és körülötte magas homokdombot túrtak fel a hullámok. Az a belvíz azonban, amely a legelső napokban utamat állta, most már teljesen eltűnt a közeléből. Szép terveket szőttem, hogy ha kiszabadítom a csónakot, sérüléseit rendbehozom, vitorlát szerelek rá és aránylag könnyen vitorlázhatnék el vele és akár Brazíliába is eljuthatnék. Ezek a szép tervek annyira elvakítottak, hogy nem is jutott eszembe, hogy a nagy és nehéz csónakot éppen olyan lehetetlen egy ember erejével megmozgatni és vízrebocsátani, mintha magát a szigetet akarnám elmozdítani a helyéről. Mint valami megszállott ember, akit rögeszméje hajt, kimentem az erdőbe, nagy és fáradságos munkával görgető és emelő rudakat vágtam, faragtam és cipeltem a csónakhoz azzal az eltökélt szándékkal, hogy ha minden erőmet és eszemet latba vetem, vissza tudom fordítani álló helyzetbe, ki tudom javítani az aránylag kis sérüléseket és olyan csónakom lesz, amellyel nekivághatok a különben kockázatos tengeri útnak.
Sehogysem akartam elhinni, hogy sziszifuszi munkát végzek. Csak három vagy négy heti megfeszített és teljesen eredménytelen munka után jöttem rá, hogy a magam ereje kevés ahhoz, hogy a csónakot visszafordítsam eredeti helyzetébe. Még ekkor sem adtam fel a reményt, nekiestem a csónak körüli homokturásnak és lapátolni, ásni kezdtem, azzal a szándékkal, hogy ha a homokot kihordom alóla, apró mesterfogásokkal, feltámasztó dorongokkal és ékekkel úgy tudom irányítani a helyzetét, hogy egyszercsak a gerincére áll. Teljes kudarcot vallottam ezzel a tervemmel is, mert a csónak súlya sokkal nagyobb volt, mint ahogy számítottam, képtelen voltam megmozdítani, alá sem tudtam többé jutni, még kevésbé tudtam a tenger felé vonszolni. Abba kellett hagynom a teljesen kilátástalan munkát, de ha ott is hagytam a csónakot és feladtam a hozzáfűzött reményeimet, a vágyam semmivel sem csökkent, hogy valami módon mégiscsak eljussak a szárazföldre, bár semmi lehetőség nem kínálkozott hozzá.
Mint a nyughatatlan féreg úgy rágta lelkemet a szabadulás vágya. A hegyes-dombos szárazföld ott integetett alig 25-30 mérföldnyi távolságra, nem kell hozzá más, csak egy jó csónak és két nap alatt odajuthatok, ha a szerencse továbbra is mellém szegődik. A nagy mentőcsónakkal folytatott kísérleteim meghiúsultak, de miért ne tudnék magam egy kisebb csónakot készíteni? Ha a teljesen kulturálatlan vademberek tudtak az ő primitív módszereikkel, jóformán teljesen szerszámok nélkül csónakot készíteni az erdő levágott fa törzseiből, miért ne tudnék én is? Ez a gondolat mégjobban elkápráztatott, mint előbb a mentőcsónakkal való kísérletezés ötlete. Nem is lehet olyan nehéz feladat, hiszen nekem sokkal több lehetőség kínálkozik, jobban fel vagyok ilyen munkára készülve, mint a vademberek, vagy indiánok! Megint elfogott a munka láza, újra elvakultan láttam neki a munkának, anélkül, hogy kellően átgondoltam volna, hogy a négereknek és indiánoknak van egy olyan előnyük felettem, amit én soha sem tudok kiegyenlíteni: nekik több emberi erő áll rendelkezésükre, hogy az elkészített csónakot a vízre is tudják vinni.
Szinte révült öntudatlansággal, csak a lázas vágyaktól hajtva fogtam hozzá a munkához, ember talán soha nem dolgozott még olyan esztelen igyekezettel, mint ahogy engem hajszoltak pattanásig feszült idegeim. Elveszítettem józan megítélésemet, tervem szépsége és a szabadulás megcsillogtatott gyönyörűsége teljesen elvakított. Elismerem, nem is egyszer felbukkant előttem a sötét gondolat, hogyan fogom majd a kész csónakot a vízre vinni, de minden alkalommal erőszakkal hessegettem el magamtól az ilyen gondolatokat és így okoskodtam: legyen csak először kész az a csónak, majd csak találok valami utat-módot a vízrebocsátáshoz is.
Most már világosan látom, milyen fordított okoskodás volt ez, de mohó vágyakozásom és képzelődésem minden józanságomat elvette és dolgoztam tovább, mint egy esztelen.
Pompás cédrusfát találtam az erdőben, ilyen remek példányt talán csak maga Salamon király hozott Libanonból a jeruzsálemi nagytemplom építéséhez. Öt láb és tíz hüvelyk volt az átmérője a törzs alsó részén, közel a tövéhez, négy láb tizenegy hüvelyk a felső részén, 22 láb magasságban, ahol már a törzs kezdett ágakat hajtani. Hihetetlenül nagy munka volt, míg ezt a nagyszerű fatörzset olyan állapotba hoztam, hogy hozzáfoghattam a tulajdonképpeni munkához. Húsz napig tartott, míg ledöntöttem, olyan mélyre kellett leásni és gyökereit szétszabdalni. További két hétig tartott míg a fatörzset megszabadítottam az ágaktól és a nagy lombos koronát, valamint a gyökereket elválasztottam a törzs egyenes részétől. Újabb egy hónapi munkát vett igénybe a törzs megmunkálása, hogy kívülről megadjam neki a csónak megszokott alakját. További három hónapot jelentett a csónak belső részének kivájása és kidolgozása, végül a fatörzs teljesen felvette a szabályszerű csónak alakot. Ezt a munkát nem tűzzel és parázzsal végeztem, mint a vadak és az indiánok szokták, hanem vésővel és kalapáccsal, és végül büszkén állapíthattam meg, hogy valóban igen szép és kitűnően sikerült csónakkal rendelkezem, amely elég nagy ahhoz, hogy engem és minden szükséges holmimat magával vigyen a tengerre.
Most következett a keserves csalódás: minden erőfeszítésem és minden furfangos mesterkedésem csődöt mondott, a csónakot sehogysem tudtam a vízre vinni. Aránylag nem volt messze a víztől, nem lehetett több a távolság 100 yardnál, de a legnagyobb baj, amit alaposan elnéztem, az volt, hogy a talaj a víz felé kissé emelkedett. Annyira hozzá szoktam már, hogy minden alkalommal különböző nehézségek merülnek fel, hogy most is zúgolódás nélkül láttam hozzá a kis emelkedés eltávolításához. Ez újabb hosszas és keserves munkát jelentett, de ki törődik a munka nagyságával és a fáradalmakkal, meg gyötrelmekkel, ha a legnagyobb tét, a szabadulás forog kockán? A legkeservesebb és leggyötrelmesebb felfedezés azonban az volt, hogy amikor már ezen a nehézségen is túlestem és a talajhullámot sikerült kiegyenlítenem, csak akkor jöttem rá, hogy ezt a csónakot éppen olyan kevéssé tudom helyéből egy hüvelyknyire is elmozdítani, mint a tengerparton fekvő mentőcsónakot. De itt nem hagytam fel olyan könnyen a reménnyel, kieszeltem, hogy ha a csónakot nem tudom levinni a vízre, a vizet hozom közelebb a csónakhoz: csatornát ások a csónak helyétől a vízig. Nagy fohászkodással nekikezdtem ennek a munkának is, számolgattam milyen mélyre és milyen szélesre kell ásni a csatornát, hogy a csónak vízre futhasson és milyen tempóban tudom végezni a munkát a rendelkezésemre álló kezdetleges szerszámokkal, végül számításba kellett vennem, hogy az egész szigeten nincs több munkaerő, mint a saját két kezem, azt az eredményt kaptam, hogy a tervezett munkát legjobb esetben is csupán 10-12 év alatt tudnám elvégezni. Az a partrész ugyanis, ahol a csónak feküdt, olyan magas volt, hogy legalább húsz láb mélyre kellett volna leásni. Ezekután nem tehettem mást, mélységes keserűséggel, csordultig telt nehéz szívvel feladtam a tehetetlen küzdelmet és lemondtam erről a csónak-lehetőségről is.
Annyira megviselt ez a nem várt kudarc, hogy jó időbe telt, míg magamhoz tértem és újra rendszerezni tudtam kavargó gondolataimat. Most már tisztán láttam - bár nagyon is későn - milyen ostobaság nekivágni egy munkának számítások nélkül, mi lehet az eredmény, még mielőtt számolnánk saját erőnkkel és a rendelkezésre álló segédeszközökkel.
A nagy és lázas munka közben telt el a szigeten eltöltött negyedik esztendő. Az évfordulót az előbbiekhez hasonló ünnepélyes meghatottsággal és talán még az előzőknél is nagyobb díszebéddel és vacsorával ültem meg. Elég időm volt végiggondolni az elmúlt éveken és elemezhettem sajátmagam, mennyire gyökeresen megváltoztam ez alatt az idő alatt. Elsősorban Istenről és az isteni Gondviselésről voltak tökéletesen más fogalmaim, mint azelőtt, de ma már más szemmel néztem az egész világot is. Úgy néztem arra a világra, amelyben valaha éltem és amely nélkül annak idején úgy hittem, nem is tudok élni, mint valami távoli számomra egészen jelentéktelen és haszontalan dologra és ha nagyon a lelkem mélyére néztem, akkor sem változott meg ez a felfogásom, mert nem vártam a világtól semmit, nem vágyakoztam utána, olyan volt az egész, mint egy nagyon régen elhagyott hely, ahol szép napokat töltöttem, de ma már túl vagyok rajta lélekben és testben egyaránt.
Nem győztem naponta elég hálával köszönetet mondani Isten kegyelmének mennyire gondjaiba vett. Órákat, sőt mondhatni napokat töltöttem azzal, hogy gondolatban a legélénkebb színekkel festettem le a helyzetemet, mi történt volna velem, ha annak idején nem sikerül a sok minden hasznos holmit elhoznom a hajóról. Nem lett volna más élelmem, mint a halak és teknősök, de inkább az a valószínű, hogy éhen vesztem volna, vagy teljesen elvadult emberré váltam volna, mert ha valami módon elfogtam volna egy madarat, vagy kecskét, nem lett volna semmi eszközöm, hogy a húsát leszedjem a csontjairól, úgy rágtam volna a körmeimmel kitépett húst mint bármelyik ragadozó vadállat. Külön adtam hálát Istennek azért is, hogy éppen erre a szigetre vezérelt, ahol minden csak előnyös rám nézve. Nincsenek emberek, akiknek a társaságát amúgy sem nagyon szerettem, nincsenek veszedelmes vadállatok, nincsenek ragadozó tigrisek, nincsenek mérges növények és állatok és nincsenek vademberek és emberevők. Valahányszor ilyen gondolatokba merültem, utána mindig nagy lelki és testi megnyugvással tudtam folytatni mindennapi munkámat és zugolódás, gyötrődés nélkül tervezgettem itteni életem további eshetőségeit. Bíztam a Gondviselésben, hogy amint idevezérelt és ahogy gondoskodott rólam, nem hagy el továbbra sem, feltéve, ha méltó leszek kegyelmére.
Az elmúlt négy esztendő alaposan megviselte egyébként is igen hiányos ruhatáramat. Különösen fehérnemű-állományom hagyott cserben és az utóbbi időben már alig volt néhány igen rossz állapotban lévő ingemen kívül más ruhaneműm. Pedig eddig is féltő gonddal takarékoskodtam azokkal az ingekkel, amelyeket volt tengerészbajtársaim ládáiban találtam, de az itteni éghajlat olyan volt, hogy legtöbbször semmi más ruhára nem volt szükségem, csupán egyetlen ingre. Azt a néhány inget, ami még hordható volt, már csak a legünnepélyesebb vagy legszükségesebb alkalmakra tartogattam.
Még rosszabb volt a helyzet az egyéb ruhadarabokkal. A tengerész mellényeket már mind elnyűttem, a nadrágokat szintén, ruhatáram, amikor számba vettem, már tulajdonképp csak egyetlen ép és használható darabból állt: egy nagy, csaknem a földig érő kabátból, amilyent a rossz időben őrtálló tengerészek viselnek. Most ebből akartam valami hordható gúnyát szabni. Nekiláttam hát a szabómesterségnek. Akárhogy is, de össze kell tákolnom a szétnyűtt mellényekből legalább két-három viselhetőt, hogy még egy ideig fel tudjak öltözni.
A szövetmaradékokon kívül jó csomó állatbőr állt rendelkezésemre, mert valamennyi elejtett négylábú bőrét lenyúztam és kipeckelve megszárítottam. A nap néhányat olyan keményre égetett, hogy kőkemények lettek és semmire sem voltak már használhatók, de néhány igen jó állapotban maradt meg, hajlékony és puha volt és megfelelőnek találtam ruhapótlásra. Elsőnek jókora fejvédő sapkát készítettem, az állat szőrével kifelé, hogy az esőt felfogja. Ez olyan jó szolgálatokat tett, hogy rövidesen egész ruhát szabtam az állatbőrökből, mellényt és nadrágot, természetesen jó bőre készítettem, mert nem arra kellettek, hogy a meleget tartsák, hanem inkább szellősnek kellett lenniök. Őszintén megvallva, nem nézhettem valami nagy büszkeséggel készítményeimre, mert ha rossz ács voltam, szabónak még rosszabb. Mindenesetre azonban ruha formája volt, fel lehetett venni és megbecsülhetetlen előnye volt, hogy bármilyen nagy zápor fogott is el útközben, tökéletesen száraz maradt a testem.
Az állatbőrök olyan kitűnő szolgálatot tettek, hogy nem sajnáltam az időt és a gyötrelmes fáradtságot, egy napernyőt is készítettem a prémes állatbőrökből. Nehéz és ormótlan szerszám volt az bizonyos, de annyira megvédett a legnagyobb esőtől is és ami még fontosabb, a trópikus nap veszedelmes sugaraitól is, hogy a legerősebb napsütésben is nyugodtan járkálhattam a szabadban, amikor pedig már nem volt szükség rá, egyszerűen összecsuktam és a hónom alá vettem.
Egyre nagyobb földi kényelem vett körül, lelkem megnyugvását pedig úgy értem el, hogy alázatos hűséggel igyekeztem Isten kedvére tenni és teljesen rábíztam magam a Gondviselés kegyelmére. Istenbe vetett hitem meghozta azt is, hogy magányom társas életté változott, mert amikor már nagyon éreztem az emberi társaság hiányát és égtem a vágytól, hogy emberi hangokat halljak és társaloghassak valakivel, elég volt felvetni a kérdést magamban, vajjon az a társalgás, amelyet gondolataimban magammal folytatok és az, amikor mélységes alázattal magához Istenhez szólok, nem sokkal jobb-e, mint a világ legörömteljesebb emberi társasága?
ÚJABB TENGERI KALAND
Szigeti életem ötödik esztendeje nem mondhatnám, hogy nagy változatosságot hozott az előzőkhöz képest. Életrendem ebben az időben már teljesen kialakult. Napi munkám nagy részét lefoglalta a gabonaföld, valamint a szárított szőlővel való gazdálkodás, mert ezekből mindig egy teljes évre való tartaléknak kellett barlangi raktáramban lennie. Ezek mellett és a napi vadászat mellett még a mindennapi házi munkákon kívül csak egyetlen rendkívülinek mondható munkát végeztem ebben az esztendőben: elkészítettem egy csónakot, sőt vízre is bocsátottam, méghozzá jó félmérföldnyi távolságból úgy, hogy négy láb mély és hat láb széles csatornát ástam a víz és a csónak között.
Első keserves tapasztalataimon okulva, most már lényegesen kisebb csónakot készítettem, mint amilyenekkel először kísérleteztem. Teljesen felhagytam ugyanis azokkal a tervezgetésekkel, hogy csónakkal jussak el a szigetről látszó szárazföldre. Új csónakom nem is volt alkalmas ilyen nagy útra, de most már sokkal jobban izgatta képzeletemet az újabb terv, hogy csónakon körüljárom a szigetet. Gyalog már eljutottam ugyan a túlsó partra, de éppen az akkor tett érdekes felfedezések ösztökéltek most arra, hogy a sziget partvidékét közelebbről is végigjárjam, az ilyen partmenti kirándulásra pedig semmi sem lehet alkalmasabb kis vitorlás csónakomnál.
November hatodika volt, uralkodásom, vagy ha úgy tetszik fogságom hatodik esztendejében, amikor csónakba szállva tengeri útra indultam, mely sokkal tovább tartott semmint előre gondoltam. Utazásom meghosszabbodása nem a sziget nagyságának a következménye volt, mert a sziget aránylag kicsike volt, hanem egyéb körülmények játszottak közre. Kelet felé hajóztam és alig tettem meg néhány mérföldet, láttam, hogy egy sor szikla mélyen benyúlik a tengerbe. A sziklák egy része kiállt a vízből, de a hullámok kavargásából látni lehetett, hogy sok szikla a víz alatt van. A sziklasoron túl még legalább ugyanolyan hosszú homokzátony nyúlt be a tengerbe, úgyhogy jó messzire kellett eltérnem a keleti útiránytól, hogy megkerüljem a sziklák és a zátony vonalát.
Amikor megláttam a tengerbe nyúló sziklasort, óvatos voltam, mert a csónakból nem tudtam megítélni, milyen mélyen kell nekem is bevitorláznom a tengerbe, hogy megkerüljem a szikla és zátonyfokot, de ezenfelül még jobban aggasztott, hogyan jutok megint vissza, éppen ezért visszafordultam, lehorgonyoztam kis vitorlásomat egy szikla tövében és a puskámat vállamra vetve elindultam, hogy felmegyek egyik közeli dombra és annak a tetejéről tájékozódom, mekkora kitérőt kell megtennem és milyen kilátásokkal biztat ez a kényszerű útirányváltoztatás, érdemes-e megkockáztatni.
Az első aggodalmas tünet, amit a domb kilátópontjáról észleltem az volt, hogy a tengerben egy igen erősnek látszó áramlás fut egyenesen keletnek, nagyon közel a megkerülendő ponthoz. Figyelmesen az eszembe véstem a helyzetet, mert tudtam, ha belekerülök csónakommal, komoly veszedelembe jutok, mert az áramlás ereje kihajt a nyílt tengerre és talán soha többé nem tudok visszajutni a szigetre. Nagyon jól tettem, hogy óvatosságból feljöttem a dombra, mert amikor jobban szétnéztem, láttam, hogy a sziget másik oldalán is hasonló tengeráramlás vonul ki a nyílt víz felé. Ez az áramlás nem volt olyan közel a sziklafokhoz, de éppen elég veszedelmet jelentett annak, aki tájékozatlanul hajózik a sziklák körül, még ha meg is menekül az egyik áramlásból, menthetetlenül belekerül a szemköztibe.
Két teljes napot töltöttem tétlenül ezen a helyen, mert erős délkeleti szél fújt szemközt az áramlás irányával és erősen felkavarta a vizet, hatalmas hullámtörés ostromolta a sziklafokot, úgy hogy nem volt tanácsos a kis csónakkal megkockáztatni az utat. Ha ugyanis túl közel megyek a sziklafokhoz, akkor a hullámtörés veszedelme fenyeget, ha pedig távolmaradok, akkor belekerülök az áramlat sodrába.
Harmadik nap reggelre a szél csaknem teljesen megszűnt, a tenger is csendes volt, nekivághattam az útnak. De még így is avatatlan és elhamarkodott pilótának bizonyultam, mert alighogy elértem a sziklafokot, máris igen mély vízben találtam magam és a víz úgy zúgott, áramlott körülöttem, mint egy malom zsilipjében. A kavargó víz vad erővel ragadta magával csónakomat, nem tudtam mást tenni, csak annyit, hogy egyensúlyba tartsam. Borzadva láttam, hogy szemlátomást távolodom a sziklafoktól. Szél nem fújt, hogy segíthetett volna, az evezők pedig semmit sem használtak. Már úgy éreztem, hogy meg kell adnom magam rossz sorsomnak, mert tudtam jól, hogy a sziget két oldaláról a nyílt tenger felé tartó két áramlás a sziklafoktól néhány hossznyi távolságban találkozik és ha oda kerülök, menthetetlenül elvesztem. Semmi reményem nem volt, hogy ezt a sorsot el tudom kerülni, az lesz a végzetem, hogy nem a tengerbe fogok veszni, hanem éhenhalok. Egész élelmiszer készletem abból a jókora teknősből állt, melyet utolsó pillanatban találtam a parton és emeltem be csónakomba, meg egy kőkorsónyi friss víz. De mit ér mindez, ha csónakomat a víz sodra beviszi a végtelen óceánba, ahol nincs szárazföld, nincs sziget legalább ezer mérföld távolságra?
Szavakkal nem is tudom ecsetelni, mit éreztem, amikor láttam, hogy szemlátomást távolodom szeretett szigetemtől, mert ezekben a szörnyű pillanatokban úgy éreztem, mint akit szeretett otthonából hajt ki a végzet. Már vagy két hossznyira lehettem a szigettől, az áramlás ellenállhatatlan erővel sodort tovább a mérhetetlen óceán vízsivatagja felé. Megtettem mindent, ami erőmből telt, vadul dolgoztam evezőmmel, hogy csónakomat legalább az áramlás szélén tartsam és lehetőleg északi irányba tereljem. Dél volt már, a nap túljutott a delelőponton, mikor gyenge széláramlatot éreztem, hogy borzolja a hajam. A délkeleti szél, bármennyire gyenge volt is, új erőt adott és egészen megerősítette már-már csüggedt szívemet, amikor félóra múlva érezhetően erősödött. Ekkor már félelmetesen messze jártunk a szigettől, azon imádkoztam, hogy ne legyen ködös, vagy párás a levegő, mert ha a szigetet elveszítem a látókörömből, talán soha nem tudom megtalálni a helyes utat visszafelé. Nem hoztam magammal iránytűt a rövid kirándulásnak tervezett útra. De szerencsémre az idő változatlanul tiszta maradt. Felvontam a vitorlát, igyekeztem erősen északnak tartani, hogy kikerüljek az áramlás sodrából.
A vitorlánál állva nagy érdeklődéssel figyeltem a csónak irányát, mert a szél nyomása alatt már kezdett önállóan mozogni. Észrevettem, hogy a víz áramlása nem mindenütt egyforma erős és nem egyforma irányú. Ahol erős volt az áramlás sodra, ott a víz forrni látszott, ahol pedig tiszta vizet láttam, ott az áramlás ereje alábbhagyott. Kelet felé erős hullámtöréssel zúgott neki az áramlás egy sziklacsoportnak. Úgy láttam, hogy a sziklák újra két részre osztják az áramlást, egyik ág, az erősebbik tovább halad a nyílt tenger felé, míg a másik hatalmas ívben kanyarodva, örvénylő forgatagot alkotva, erős iramban halad visszafelé, a sziget irányában.
Csak azok érthetik meg kifejezhetetlen örömömet, akik tudják, mit jelent közvetlen a halál árnyékából megmenekülni, mert számomra a halálból való menekvést jelentette ez a felfedezés. Képzelhető, milyen kitörő örömmel, hangos ujjongással vezettem kis hajómat a legerősebb áramlásba és amikor a szél is erősödve feszítette vitorlámat, kettőzött sebességgel repültem hazafelé.
Az áramlás ereje a szigetnek egészen más vidéke felé sodort, mint ahonnan elindultam. De még meglehetősen messze voltam a parttól, amikor az áramlás eloszlott és teljesen csendes vízbe jutottam. Most már tárgyilagosabban néztem a helyzetemet, megállapíthattam, hogy a két nagy áramlás közötti holt víztérbe jutottam. Szerencsére a szél kedvező volt és vitorlám segítségével hamarosan annyira megközelítettem a szigetet, hogy újra láttam a sziklafokot. Most már nem volt nehéz hazajutnom, mert a szél egészen komolyan megerősödött és vitorlám keresztülsegített a kényes áramlatokon és egy óra múlva már ismét szigetem partjait tapostam.
A parton nyomban térdre estem, úgy adtam hálát Istennek csodálatos szabadulásomért és azon melegében megfogadtam, hogy mindörökre lemondok a csónakkal való szabadulás kísérletezéséről. Csónakomat kihúztam a partra, nagyot ittam a friss vizes korsóból, lefeküdtem a fűbe és az igazak és a kimerült, testileg lelkileg teljesen kifáradt emberek mély álmába szenderedtem.
Ez a kirándulás igen hosszú ideig elég volt, hogy ne kívánkozzak egyhamar tengerre. Napokig ültem házamban, nem is tudtam másra gondolni, milyen rettenetes helyzetben voltam és milyen csodával határos módon sikerült kikerülnöm a bajból. Az egész eset olyan mély hatással volt rám, hogy egy álló esztendeig alig mozdultam ki a házamból, otthonülő, még a saját környezetemtől is visszavonult életet éltem és alig foglalkoztam egyébbel, mint a legszükségesebb napi munkával. Az egyetlen dolog, amiben igen nagy örömömet találtam, kézügyességem tökéletesítése volt. Öndícséret nélkül mondhatom, egészen jó ácsmesterré képeztem ki magam, méghozzá megfelelő szerszámok nélkül is jó munkát tudtam végezni.
Jelentős lépéssel jutottam előre ebben az időben a fazekasmesterség terén is, mert sikerült megszerkesztenem egy forgató korongot, melynek segítségével kerek és szép alakú tárgyakat készíthettem az eddig bizony eléggé primitív és ormótlan edényeim helyett, nem is szólva arról, mennyivel könnyebben ment így a munka. De semminek sem örültem jobban, mint amikor végre sikerült egy pipát is készítenem. Kissé alaktalan, tömzsi és durva, de mindenesetre pipa volt, szívni lehetett belőle a dohányfüstöt, ez pedig egy dohányos embernek, mint én is voltam, az elképzelhető legnagyobb gyönyörűség.
A házi élvezetek és kis örömök mellett azonban szomorúan kellett tapasztalnom, hogy puskaporom és munícióm megdöbbentő gyorsasággal fogy. Nagyon takarékosan bántam a töltényekkel már kezdettől fogva, de az elmúlt hat esztendő mégis erősen csökkentette puskaporkészletemet. Egyre komolyabban kellett azzal a gondolattal foglalkoznom, mit csinálok, ha teljesen kifogy a lőszer, hogyan fogom megszerezni mindennapi fő ételemet, a kecskehúst. Eddig kutyám segítségével mindössze egyetlen kecskegidát sikerült élve elfognom, ezt fel is neveltem, de párját már nem tudtam sehogysem keríteni, leölni nem volt szívem, annyira megszerettem a teljesen megszelídült és háziassá vált állatot és végül elöregedve kimúlt.
KECSKETENYÉSZTÉS
Tizenegyedik esztendejét tapostam már magános életemnek, amikor a vadászattal is fel kellett hagynom, mert a puskapor és muníció annyira fogytán volt, hogy csak a legszükségesebb esetben használhattam fegyveremet. A kényszer vitt rá, hogy most már komolyan foglalkozzam az évek óta fejemben lévő tervekkel, hogyan tudnék csapdával, vagy hálóval élő kecskéket elfogni. A legegyszerűbb módszerhez folyamodtam. Nagy vermeket ástam azokon a helyeken, amerre a kecskék legelészni szoktak. Faágakkal és lombbal fedtem be a vermeket és először csak a szélén, a még biztos helyen szórtam szét csemegének egy kis rizst kecske-vendégeim számára. Másnap megállapíthattam, hogy a vendégek valóban megjelentek, láttam lábaik nyomát vermeim közelében. Tudtam, hogy legközelebb megint eljönnek, most már a kényes pontokra helyeztem el a csábító falatokat. Másnap nagy csalódás várt, mert az ennivaló eltűnt, de egyetlen kecske sem volt a veremben. Újra elrendeztem a vermet és még érzékenyebbé tettem az ágakból rótt fedelet. Az eredmény most már kielégítő volt, mert három csapdám közül egyikben egy jól megtermett bak volt, a másik kettőben pedig összesen három fiatal kecske meredt rám rémült szemekkel.
Nem tudtam, mit kezdjek az öreg bakkal, rettenetes vad volt, nem is mertem a közelébe menni, hogy megkötözzem és élve vigyem haza. Megölhettem volna nagyon könnyen, de a húsára nem volt szükségem. Kiengedtem börtönéből, úgy rohant el, mint az őrült. Annál nagyobb örömmel ejtettem foglyul a másik két verem lakóit, egy hím és két nőstény fiatal kecskét. Megkötöztem őket és némi nehézségek árán, de baj nélkül szállítottam haza mindhármat.
Jó időbe telt, míg hajlandók voltak elfogadni tőlem az eledelt. De nem tudtak ellenállni az édes gabona csábításának, végül megszelídültek és megmaradtak mellettem. Ez volt számomra az egyetlen módszer, mellyel elláthattam magam a szükséges mennyiségű kecskehússal, minél több szelíd kecskét kell felnevelnem, akárcsak egy birkanyájat. Az elgondolás egyszerű volt, de a kivitel már sokkal nehezebb. Először is feltétlenül el kellett különítenem szelíd kecskéimet az erdőben élő vad testvéreiktől, mert a legszelídebb kecske is nyomban visszavedlik vaddá, ha megérzi erdőlakó társai közelségét. Külön elkerített területet kellett kiszemelnem számukra és olyan erős, áthatolhatatlan kerítéssel kellett körülvennem, hogy a bennlévők ne szabadulhassanak ki, kívülről pedig be ne törhessenek.
De ez magában véve még nem volt minden. A legkellemesebb meglepetések egyike várt rám, mert rájöttem, hogy kecsketenyészetem nem csupán hússal fog ellátni engem minden alkalommal, amikor kedvem jön rá, hanem tejet is szolgáltat. Amióta a szigeten voltam, a tej fogalma olyan távol esett tőlem, hogy jóformán eszembe sem jutott, hogy ilyesmi is létezett valaha étrendemben. Most annál kellemesebben lepett meg a tudat, hogy kecsketenyészetem mellett önálló tejgazdaságom is lehet. Volt olyan napom, amikor másfél-két gallon tejhez is jutottam. És amint a Természet ennivalót juttat minden teremtménynek, s ugyanilyen természetes módon tanítja meg őket, hogyan kell a táplálékkal bánni, úgy tanultam meg én is mindent, ami a tejgazdálkodással kapcsolatos. Azelőtt sohasem láttam tehenet fejni, még kevésbé kecskét, és legfeljebb egész gyermekkoromban láttam olyasmit, hogy tejből vajat és sajtot is lehet készíteni, most egész sereg sikertelen kísérletezés és tájékozatlanságból eredő melléfogás után végül is rájöttem mindenre, meg tudtam fejni kecskéimet, fel tudtam használni a tejet a legkülönfélébb módokon és tűrhető vajat és sajtot is gyártottam. Miután pedig a tenger vizéből a sziklamélyedésekben a forró nap segítségével sót is tudtam termelni, ezután soha sem hiányoztak étlapomról a tejtermékek.
Lehetetlen volt megállni önelégült mosoly nélkül azt a jelenetet, amikor kis családommal együtt nekiültünk az ebédnek. Én voltam a király, herceg vagy főparancsnok, kinek ahogyan tetszik, az egész sziget és minden lakójának korlátlan ura és parancsolója. Ha tetszett kivégezhettem akármelyik élőlényt, ha tetszett, szabadságot adhattam, jól és rosszul bánhattam velük. Megállapíthatom azonban, hogy egyetlen lázadó sem akadt köztük.
Úgy ültem az ebédnél alattvalóimmal együtt, mint egy igazi király, akit a szolgák serege vesz körül és akinek szeme villanását is lesik. Polly volt a személyes kedvencem, ő volt az egyetlen kiváltságos, aki hozzám szólhatott. Kívüle ott volt mellettem hűséges kutyám, bár már nagyon öreg és beszámíthatatlan volt szegény. Jobbra és balra telepedett le a két cica és engedelmesen várták, míg saját kezemmel osztom szét közöttük a válogatott jó falatokat.
Külső megjelenésem normális mértékkel mérve - enyhén szólva - rendkívül különös volt, de teljesen illő volt a sziget urához. Legfélelmetesebb ruhadarabom az ormótlan nagy, lobogószőrű kecskebőrből készült fejvédő, melyet még riasztóbbá tett a hátul a nyakba lelógó lebernyeg. Ennek az volt a rendeltetése, hogy tarkómat megvédje a trópikus nap sugaraitól és még inkább, hogy az eső be ne csurogjon a nyakamba, a ruhám alá. Keserves tapasztalatok árán tanultam meg ugyanis, hogy az itteni éghajlat alatt semmi sem olyan ártalmas az egészségre, mintha az eső közvetlenül éri az ember testét, vagy ha a ruhája átnedvesedik.
Combig érő, szintén szőrös kecskebőrből készült kabát és bő, térdig érő nadrág egészítették ki ruházatomat. A nadrág két oldalán hosszú kecskeszőrök lógtak, leértek egészen az alsó lábszáram közepéig és olyan benyomást keltettek, mintha hosszú nadrágot viselnék. Harisnyám és cipőm nem volt. A kettő helyett volt ugyan valami a lábamon, de nem tudnám megmondani, hogy nevezzem ezt a saját készítésű furcsaságot. Papucsszerűen bőrökbe bugyoláltam a lábaimat, bokában jó erős fűzővel erősítettem meg, talán legjobban kamásnihoz hasonlított, de olyan barbár kivitelben, amilyent még elképzelni is nehéz.
Ruhámat derékban széles kecskebőr öv szorította, az övet bőrszíjak tartották össze és kard helyett, ami az olyan korlátlan parancsnokokhoz, mint én, feltétlenül illett volna, egy kis fűrész és egy fejsze lógott le róla. Balvállamról széles bőrszíjon két jókora tarisznya lógott, egyikben a puskaport, másikban a töltényeket tartottam. Hátamon kosarat cipeltem, jobbvállamon a puskát vittem, végül egy hatalmas kecskebőr napernyő egészítette ki felszerelésemet. Ez az ernyő a puska után a legnélkülözhetetlenebb felszerelési tárgy volt szabad ég alatti kirándulásaimon. Arcbőröm nem volt annyira napégetett, vagy piszkosbarna, mint a mulattoké, vagy amilyent várni lehetne egy olyan embernél, aki már tizenegy éve él az egyenlítőtől alig 8-9 foknyira és nem sokat ad a külsejére. Szakállamat egy időben akkorára növesztettem, hogy már közel járt a két arasznyi hosszúsághoz, de miután volt elég ollóm és borotvám, állandóan nyírtam és ápoltam, úgyhogy eléggé rendezett és rövid volt. Annál nagyobbra növesztettem bajuszomat és oldalszakállamat. Annak idején a törököknél láttam ezt az egybeszabott mohamedán szakáll-bajusz divatot, ezzel különböztették meg magukat, a móroktól. Nem mondom, hogy bajuszom és pofaszakállam akkora lett volna, hogy akár a ráakasztott kalapot is elbírja, de mindenesetre igen tekintélyes külsőt kölcsönzött nekem, sőt Angliában egyenesen félelmetes dolog volna ilyennel megjelenni.
Ebben az időben már két teljesen önálló, egymástól független telephelyem, vagy inkább gazdaságom volt a szigeten. Egyik a szikla alatti megerősített sátor és közvetlen környéke, beleértve a védőfalat is. Mögötte volt a barlang, amelyet hosszú és szorgalmas munkával állandóan bővítgettem és egész sor mellékjáratot és kisebb-nagyobb helyiséget vájtam ki benne. A legnagyobb és egyben legszárazabb barlang helyiségben, melynek külön közvetlen kijárata is volt a szabadba, halmoztam fel nagy égetett kőedényeimet és még hatalmasabb kosaraimat. Ezekben gyűjtöttem össze tartalék élelmiszereimet, elsősorban a gabonát. A nagy kosarak mindegyikében 4-5 véka gabona fért el, részben a kézzel kimorzsolt szemeket, részben pedig a még kimorzsolatlan kalászokat raktam el edényeimbe és kosaraimba.
Kerítésem nagy cölöpjei és földbeásott póznái az elmúlt évek folyamán mind gyökeret eresztettek, felül pedig lombosodtak, új hajtásokkal gyarapodtak, egymásba folytak és növekedtek, annyira, hogy avatatlan szemlélő még közvetlen közelből sem tudta volna megmondani, hogy a sűrű fasor mögött lakóház húzódik meg.
Házamhoz aránylag egészen közel, de mégis beljebb a sziget szárazföldjén, lényegesen alacsonyabb fekvésű területen volt a két gabonaföldem, melyeket állandóan a legnagyobb gonddal műveltem. Ez a két földdarab tökéletesen elegendő gabonát adott évi egyszeri aratásra is gazdaságom számára, de ha újabb gabonamennyiségre lett volna szükségem, akár kétszer is arathattam egy év alatt és akkora újabb földterületeket csatolhattam volna hozzájuk, amekkorát jónak látok.
Tengerparti gazdaságomon kívül virágzó ültetvényem és nyári lakásom volt a sziget belsejében. Az elmúlt évek folyamán lényegesen kijavítottam és lakályosabbá tettem a kis kunyhót is. A körülötte emelt kerítést is újra meg újra javítgattam, míg végül áthatolhatatlanul zárta körül a házikót és a körülötte lévő megművelt földet, elég magas is volt. A kerítést alkotó fák új hajtásait állandóan nyírtam, míg teljesen egybefolyva az elképzelhető legsűrűbb és szinte légmentesen záródó kerítést alkották és tökéletesen elszigetelték kis gazdaságomat a külvilágtól. A ház előtt állandóan készen állt a sátram, illetőleg egy póznákra kifeszített vitorlavászon tető, ez alatt hűsöltem itt tartózkodásom alatt. Kellemesen puha ágyat készítettem az elejtett négylábú állatok bőréből, takaróm is volt még a hajóról és ha kellett, még a nagy tengerész köpönyeg is rendelkezésemre állt azokon az éjszakákon, melyeket itt töltöttem.
IDEGEN LÁBNYOM A SZIGETEN!
Egy délben rendes körutamon éppen a csónak felé tartottam, legnagyobb megdöbbenésemre egy mezítelen emberi lábnyomot pillantottam meg. A lábnyom egész világosan rajzolódott ki a nedves homokban. Megálltam, szó nem jött a torkomra, olyan voltam, mint a villámsújtott, vagy mintha megfejthetetlen, rémlátomás állná utamat. Hallgatóztam, füleltem, még a lélegzetemet is visszafojtottam, körülnéztem, hátam mögé tekintgettem, de sem nem hallottam, sem nem láttam semmi gyanúsat, vagy különöset. Felmentem egy kis magaslatra, hogy messzebb is láthassak, fel-alá járkáltam a parton, de ezen az egyetlen lábnyomon kívül semmi mást nem láttam. Újra meg újra visszatértem a lábnyomhoz, hátha mégis látok valami újabb jelet vagy nyomot a közelében, vagy hátha csak a szemem káprázott és nem is emberi lábnyomot láttam. De akárhogy néztem, vizsgálgattam, világosan, minden kétséget kizáróan meg kellett állapítanom, hogy emberi láb nyoma. A homokban élesen látszottak a talp körvonalai, az ujjak, a sarok helye. Hogyan, mi módon kerülhetett ide ez a lábnyom, nem tudtam magyarázatát adni, még csak el sem tudtam képzelni.
A legkuszább gondolatokkal eltelve, szinte önmagámból kikelve és tökéletesen megzavarodva mentem vissza házamba. Riadtan lépkedtem, minden lépésnél hátra fordultam, minden bokrot, fát, minden fatuskót bizonyos távolságból embernek néztem. A talaj valósággal ingott a talpam alatt, annyira bizonytalannak éreztem magam. Nem is kísérlem meg előadni, milyen sok zavaros gondolat fordult meg ezekben az órákban a fejemben és felizgatott képzeletem mi mindent kavart fel lelkemben. A legvadabb és leghihetetlenebb gondolatok váltakoztak szinte másodpercenkint agyamban, egyszerűen nem voltam képes gondolataimat rendezni és az eseményt összefüggő egészként logikusan mérlegelni.
Lakásomba úgy surrantam be, mint aki valamilyen borzalmas veszedelem elől lopakodik. Nem tudtam visszaemlékezni, vajjon a létrán mentem-e be, vagy az utóbbi időben megszokott úton, a barlang oldalbejáróján át. A megriasztott nyúl vagy róka nem menekül rémültebben vackába, mint ahogy én vonultam vissza házamba.
Ahogy kissé lecsillapodtam és úgy, ahogy rendezni tudtam gondolataimat, arra a következtetésre jutottam, hogy a lábnyom csakis a távoli szárazföldről ideérkezett vademberek egyikétől származhat. Lehet, hogy csónakjukat vagy a csalfa tengeráramlás vagy kedvezőtlen szél sodorta szigetemre, partraszálltak, de csakhamar újra visszamentek, mert nem volt kedvük sokáig időzni ezen az elhagyott szigeten.
Mialatt így okoskodtam és kerestem a tárgyilagos magyarázatot, örömmel gondoltam rá, milyen szerencsém volt, hogy a kritikus időpontban nem jártam a tengerparton és hogy a vadak nem látták meg csónakomat, mert minden valószínűség szerint keresésemre indultak volna, ha megtudják, hogy a szigeten lakik valaki. De ugyanekkor szörnyű gondolatok gyötörtek, hátha mégis megtalálták a csónakomat és már itt is leselkednek rám valahol a közeli környéken. Talán elmentek, de csak azért, hogy annál nagyobb számmal jöjjenek vissza értem és megegyenek, mint az áldozataikat szokták. De még ha én magam ki is siklom a kezeik közül, ha sikerül is elmenekülnöm, feltétlenül rátalálnak házaimra és megművelt földjeimre, felgyújtják, feldúlják raktáraimat, elhajtják szelidített állataimat, tönkreteszik gabonaföldjeimet, én pedig lassú éhhalállal fogok meghalni.
Rettegésemben elveszítettem azt a vak bizodalmamat, amellyel eddig a Gondviselés kegyelmére bíztam magam és mindenemet. Keserű szemrehányásokat tettem magamnak, miért voltam olyan lusta, hogy csupán egy évi gabonát raktároztam be és nem termeltem többet. Nyomban el is határoztam, hogy megfeszített munkával évi kétszeri aratással három, esetleg négy évre való élelmiszert gyűjtök össze, hogy minden kellemetlen meglepetés ellen készen álljak és ne legyek kénytelen nélkülözni, ha valami rendkívüli esemény megfoszt gazdaságom egyik vagy másik részétől.
Napok óta rágódtam már ilyen és hasonló gondolatokon, szemrehányásokon és következtetéseken, amikor hirtelen eszembe ötlött, hátha csupán a képzelet játéka volt az egész látomás, hátha a saját lábnyomomat láttam és attól ijedtem meg ennyire. Lehet, hogy akkor keletkezett ez a lábnyom, amikor csónakomból partraszálltam. Ez a gondolat kissé megnyugtatott és tovább szőttem a lehetőségeket, miért ne volna lehetséges, hogy valóban a saját lábnyomomat láttam, miért ne léphettem volna ki a csónakból éppen azon a helyen? Hiszen nem is tudok pontosan visszaemlékezni, hová léptem akkor és hová nem. Ha pedig valóban a saját lábnyomomról van szó, akkor ugyanolyan eszelős bolond vagyok, mint azok, akik rémhistóriát eszelnek ki kísértetekről és hazajáró lelkekről, végül pedig saját maguk rémülnek meg legjobban ezektől a bolond meséktől.
Már három teljes napja nem mozdultam ki a házamból. Nemcsak a mindennapi mozgás hiányzott nagyon, hanem egyszerűen éhezni kezdtem, mert benn a házban nem volt elegendő friss étel, csupán kétszersült és ivóvíz. Tudtam azt is, hogy kecskéim már nagyon várják, hogy megfejjem őket. Mindennapi esti elfoglaltságom volt. Milyen keserves állapotban lehetnek szegény állatok háromnapos távollétem miatt! Nem is szólva arról, hogy a tej nagyrésze veszendőbe megy. Bátorítottam magam, hogy valóban a saját lábnyomomról lehet csak szó, nem szabad megijednem a saját árnyékomtól, végül mégiscsak kimerészkedtem a házból. Első utam a gazdaságomba vezetett, hogy megfejjem és ellássam kecskéimet. Ha valaki látott ezen az utamon, nagyon különös véleményt alkothatott rólam. A rettegés szinte öntudatlanná tett, minden harmadik-negyedik lépésnél hátratekintgettem, sokszor már azon a ponton voltam, hogy ledobom hátamról a kosarat és rohanok be az erdőbe, hogy elrejtőzzem az üldözők elől. Olyan lehettem, mint aki valami nagy bűnt követ el és nem talál nyugtot lelkiismerete elől.
Kétszer, háromszor tettem meg már ezt az utat, de semmi különös nem történt, minden ugyanolyan volt, mint eddig. Fokozatosan nekibátorodtam és egyre világosabban kezdtem magyarázni önmagamnak, hogy az egész dolog nem lehet más, mint a képzelődés játéka, ami nem is csodálható ebben a trópikus környezetben és ennyi magányosan eltöltött esztendő után. Nagyon sokáig tartott, míg különböző okoskodásokkal sikerült rábeszélni magam, hogy menjek le a tengerpartra, nézzem meg újra azt a bizonyos lábnyomot és hasonlítsam össze közvetlen közelből a saját lábnyomommal, hogy megbizonyosodjam a helyzet valódiságáról. De amikor végre erőt vettem rossz érzésemen és lementem a partra, az első dolog, amit mindennél világosabban megállapítottam, hogy amikor a csónakkal hazatértem, bárhol másutt kiléphettem belőle, csak éppen itt nem, a partnak ezen a részén. Összemértem a magam lábát a még mindig világosan kirajzolódó másik lábnyommal, világosan láttam, hogy az én lábam lényegesen kisebb annál. Újra kétségek és képzelődések áradata rohant meg, idegeim olyan feszült állapotba kerültek, hogy a hideg rázott, mint akit láz gyötör. Hazamentem és nem tudtam szabadulni a most már bebizonyosodott tény gondolatától, hogy igenis járt valaki ott, a partnak azon a részén, vagyis röviden szólva a szigeten más valaki is van rajtam kívül és ez a valaki minden pillanatban meglephet engem akkor is, amikor nem vagyok rá felkészülve. Valamit kell tennem a biztonságom érdekében, de hogy mit, azt nem tudom.
Milyen nevetséges teremtmény az ember, amikor a rettegés diktálja cselekedeteit. Nem tud élni azokkal az eszközökkel, melyeket a józan ész ad a kezébe, hogy meneküljön a bajból. Első gondolatom az volt, hogy lerombolom összes építményeimet, kecskéimet visszazavarom az erdőbe, hogy az idegenek ne jöjjenek rá, hogy valaki lakik a szigeten. Felásom a gabonaföldemet, nehogy megtalálják és kedvük támadjon újra meg újra ellátogatni a szigetre. Lebontom a házamat és sátramat is, hogy még csak nyoma se legyen, hogy itt valaki lakik és ne kutassanak utánam.
Ilyen tervek kavarogtak bennem első éjszaka, amikor a tengerparti útról visszatértem, még tele voltam a legfrissebb benyomásokkal és a most már kétségtelen tény által okozott újabb rettegéssel.
Kavargó gondolataim egész éjszaka ébren tartottak, csak kora reggel aludtam el. Testileg és lelkileg kimerült voltam, annyira megviseltek az események, nagyon mélyen és egészségesen aludtam, másnap pedig olyan frissen ébredtem fel, mint már régen.
Most már nagyon sajnáltam, hogy barlangomat annyira tágítottam belülről, hogy külön kijáratot is vájtam, mert ez a kijárat a tulajdonképpeni erődítésen kívül vezetett a szabadba. Többszöri helyszíni szemle és részletes tervezgetés után úgy határoztam, hogy a sátor és barlang bejáratát védő félkörű fal elé még egy falat kell emelnem. Erre a célra nagyon alkalmas volt az a kettős fasor, melyet még 12 évvel ezelőtt ültettem a fal elé. A fák azóta annyira megnőttek és terebélyesedtek, hogy most alig néhány cölöpöt kellett elhelyezni közibük és máris készen volt a második erődítési vonal a házam előtt. Vasdarabokkal, drótkötelekkel kisebb-nagyobb fatönkökkel még meg is erősítettem ezt a falat. Hét lyukat vágtam bele, akkorát, hogy a karom éppen kifért rajtuk. Belülről is folyton erősítettem a falat a barlangból kihordott kő és földhordalékkal, úgy hogy végül már legalább 10 láb vastagságú lett. A hét lyuk arra szolgált, hogy a hajóról hozott hét nehéz puskát kidugjam rajtuk és mint egy-egy ágyúval, úgy védekezzem, ha sor kerül rá. A puskákat úgy helyeztem el, hogy két percen belül mind a hetet el tudtam sütni. Egy teljes hónapi nehéz munkával építettem meg ezt a második erődvonalat, de mégsem éreztem magam biztonságban.
Mikor már a fallal is elkészültem, az előtte lévő területet felástam és teleültettem a gyorsan növő fával, amellyel nyári lakásomat vettem körül. A fákkal beültetett terület és a fal között széles sáv maradt teljesen kopáron. Ezzel azt akartam elérni, hogyha az ellenség rám támad, én jól láthassam minden mozdulatát, neki viszont az én védőtüzelésem elől ne legyen hová menekülnie, mert a fiatal fák nem adnak semmi elrejtőzködési lehetőséget.
Két év múlva már sűrű növényövezet volt az erődítésem előtt, 5-6 esztendő múltán pedig erdő állt ugyanazon a helyen. Olyan sűrű, vad bozótos erdő, mely valóban teljesen járhatatlan volt. Semmiféle emberi teremtmény nem is sejthette, hogy a vad, trópikus erdő mögött emberi lakóhely húzódik meg. Én magam is csak két létra segítségével tudtam közeledni. Ha ezt a két létrát behúztam, senki sem tudta megközelíteni a házamat, ha pedig mégis bármi módon bejutott volna, akkor is még mindig csak a második védőfal előterében volt.
Mindent megtettem tehát, amit emberi ésszel és erővel meg lehet tenni védelmemre. Később, nyugodt óráimban örömmel láttam, hogy védelmi berendezkedéseim egyáltalán nem voltak ésszerűtlenek, bár elismerem, hogy amikor gyors építkezéseimet megkezdtem, tulajdonképp csak a félelem irányította cselekedeteimet.
Nagy erődítési munkám közben nem feledkeztem meg egyéb fontos teendőimről sem. Nagy érdekem fűződött hozzá, hogy kecsketenyészetem zavartalanul működhessék tovább. A kecskék ugyanis nemcsak húst, tejet és tejtermékeket adtak, hanem puskapor és muníció megtakarítást is jelentettek, mert nem volt többé szükség arra, hogy vadkecskékre vadásszak.
A kecsketenyészet kibővítésére és zavartalanná tételére két mód kínálkozott, az egyik, hogy valami földalatti barlangba hajtom be kecskéimet minden éjszakára, a másik pedig, hogy két-három egymástól teljesen elkülönített és távol lévő bekerített helyen nevelem fel őket, mindegyik helyen 10-12 darabot, hogy ha bármilyen veszedelem éri is egyik, vagy másik telepet, a megmaradt részen tovább folytathassam munkámat. Ezt a tervet választottam, mert ha sok időt és munkát vett is igénybe, mégis a legjobb kilátásokkal kecsegtetett.
Néhány napot azzal töltöttem, hogy megfelelően eldugott helyet találjak kecsketenyészetem számára. Ez teljes mértékben sikerült is, mert abban az erdőben, melyben egy alkalommal már majdnem eltévedtem, találtam egy nedves tisztást. Sűrű és vad erdő vette körül, már csaknem maga a természet is teljesen zárt hellyé tette. Munka tekintetében is nagy könnyebbséget jelentett számomra ez a helyzet, mert megközelítőleg sem kellett három hektárnyi terület körülkerítésére és elzárására annyi munkát fordítanom, mint azelőtt.
EMBEREVŐK!
Alig egy hónapi munkával annyira sikerült megerősítenem és körülkerítenem a kijelölt térséget, hogy kecskenyájam, amely ebben az időben már nem volt vadnak nevezhető, megfelelő biztonságban volt. Még el sem készültem teljesen a munkával, de a kerítés nagyjából már megvolt, minden késedelem nélkül kiválasztottam kecskéim közül 10 nőstényt és 2 hímet, behajtottam az elzárt területre és tovább folytattam a kerítés készítését, hogy legalább ugyanolyan sűrűvé és áthatolhatatlanná tegyem, mint az előzők voltak. Erre a nagy és idegesen gyors munkára kizárólag egyetlen tény ösztökélt: az a lábnyom, amelyet a tengerparton láttam, mert azóta két teljes esztendő telt el anélkül, hogy bármi újabb jelét láttam volna, hogy rajtam kívül más ember is jár, vagy járt a szigeten. Ez a két év azonban már nem volt olyan nyugodt és kellemes, mint a megelőzők, mert szakadatlan kényelmetlen, szorongó érzések gyötörtek, hátha mégis itt lappang a közelemben annak a lábnyomnak a gazdája és csak az alkalomra vár, hogy rám törjön. Szigeti magános életem ilyen körülmények között meglehetősen terhessé vált, amit csak az tud igazán megérteni, aki tudja, mit jelent az örökös rettegés egy ismeretlen, titokzatos ember jelenlététől.
Egyik kecske-telepemmel elkészültem, utána kutató útra indultam a sziget legelhagyatottabb részein, hogy újabb megfelelő helyet találjak a második csoport számára is. A sziget nyugati részén jártam, olyan helyen, ahol soha eddig még nem voltam. A tengerpartra érve úgy rémlett, mintha a nagy messzeségben csónakot látnék. Sajnos nem volt nálam az a messzelátó, amelyet még a hajóról hoztam magammal a kormányos ládájából. Így pedig hiába erőltettem szemeimet, azt sem tudnám megmondani, valóban csónak volt-e, amit láttam, vagy csak a trópikus napsugár csalóka fénytörése a tenger hullámain. Mindenesetre elhatároztam, hogy soha többé nem indulok el messzelátó nélkül. Hosszú ideig álltam egy kis magaslaton és a tengert figyeltem. Eredménytelen vizsgálódásaim közben arra a megállapításra jutottam, hogy az a bizonyos emberi lábnyom nem is olyan rendkívüli és lehetetlen dolog ezen a szigeten. Most már józan megfontolással mérlegeltem a helyzetet, nem befolyásolta gondolataimat a rettegés. Most már tisztán láttam, hogy engem annak idején a különös véletlen vetett a szigetnek arra a részére, amerre a vademberek sohasem járnak. Tovább okoskodva egészen természetesnek találtam, hogy gyakori eset lehet, ha a messziről idelátszó szárazföldről szigetemre érkeznek a vadak csónakjai. Valószínűleg olyan esetekben, amikor messzire elkalandoznak a szárazföldtől, vagy a vihar hajtja őket túl mélyen a nyílt tengerre, a szigetnek ezt az oldalát használják szükség-kikötőnek. De az is lehetséges, hogy a különböző vad törzsek állandó harcokban állnak egymással, a győztesek hadifoglyokat ejtenek és azokat hozzák el csónakjaikkal erre az elhagyott partvidékre és ősi szokásaik szerint megölik és megeszik őket.
Ilyen gondolatokba merülve jöttem le a kis magaslatról és leballagtam a partra, amely a sziget legnyugatibb kiugró pontja volt. Szinte kővé meredtem a szörnyű látványtól, ami itt elébem tárult. Nem is próbálom leírni a mélységes megdöbbenést és borzalmas érzést, ami elfogott, amikor a parton szerteszórt koponyákat, karokat, lábakat és más emberi testrészeket megpillantottam. Megtaláltam azt a helyet is, ahol a vadak tüzet raktak, a földben ott volt a kerek kis mélyedés is, nyilvánvalóan az üst számára, melyben borzalmas diadalmi torukat főzték.
Annyira lefoglalta minden gondolatomat ez a látvány, annyira meglepett a rettenetes felfedezés, hogy egy ideig eszembe sem jutott, hogy magam is veszélyes helyzetben lehetek. Minden idegszálam, minden érzésem kiáltva tiltakozott az itt látott embertelen, barbár kegyetlenség ellen. Elszörnyedve bámultam a hihetetlen látványt, iszonyodva néztem az emberi természet ekkora elfajulásának véres maradványait. Ha sokat és sokszor hallottam is az emberevő vadakról, de soha még ilyen közelről nem láttam, soha ilyen könyörtelen világossággal nem jártam a közelében.
Lassan, gondolatokba merülve ballagtam vissza a szörnyű helyről. Annyira megrendített a borzalmas felfedezés, hogy szinte hitetlenül nézegettem hátra, hátha nem is igaz az egész. Megálltam és némán bámultam vissza a rémséges kép nem akart eloszlani, megmásíthatatlan valóság volt és úgy égette a lelkemet, mintha a testem sütögették volna tüzes vassal. Felindulásomban könnyek szöktek a szemembe, megindultan adtam hálát Istennek, hogy megengedte, hogy életem javarészét olyan környezetben éljem le, ahol az ember nem süllyedt ilyen állatias teremtménnyé. Megköszöntem Teremtőmnek, hogy ha jelenlegi helyzetem nem is minősíthető valami rózsásnak, mégis annyi jóval és széppel vagyok körülvéve, hogy csak hálás lehetek érte, nem panaszkodhatom.
Egy bizonyos: most már semmiképpen sem fogom megkísérelni, hogy csónakommal körülvitorlázzam a szigetet, mert bármely nap megtörténhet, hogy a tengeren találkozom a vademberek egyik-másik cserkésző kanoejával. Ha pedig a kezeik közé jutok, a most látottak után semmi kétségem sem lehet további sorsom felől.
A látottakból mindössze egy jó következtetést tudtam levonni: egyenlőre nem fenyeget az a veszedelem, hogy a vademberek tudomást szereztek rólam. Ez a tudat lassankint teljesen eloszlatta azt a kényelmetlen érzésemet, amely eddig csaknem elviselhetetlenné tette szigeti életemet. Életrendemet újra a régi módon folytattam tovább, mindössze sokkal óvatosabb voltam minden vonatkozásban, különösen a gyanús helyeket tartottam állandó megfigyelés alatt, mert érthető okokból nem szerettem volna, ha a vademberek közül bármelyik is tudomást szerez személyemről. Még a puskalövésekkel is nagyon csínján bántam, nehogy valamelyik idevetődött emberevő meghallhassa és nyomozzon utána, honnan ered.
Egészen külön naplót, vagy akár egy nagy könyvet írhattam volna tele azokkal a tervezgetésekkel és találgatásokkal, amelyek mindazt az egy célt szolgálták, hogyan tudnám ezeket az elvetemült vadembereket elpusztítani, vagy legalább is annyira megrémíteni, hogy messzire elkerüljék szigetemet és ne is legyen kedvük máskor ellátogatni hozzám.
Egyik ilyen elgondolásom, melynek megvalósításához már majdnem hozzá is kezdtem, az volt, hogy nagy lyukat ások az alá a hely alá, ahol a vadak a tüzet szokták rakni, jó 5-6 fontnyi lőport teszek a gödörbe és úgy elföldelem, hogy nem vehetik észre. Amikor azután eljönnek és szokásuk szerint nagy tüzet raknak, a puskapor felrobban és valamennyiüket elpusztítja. De erre a tervemre is, mint a többire is, aludtam egyet és akkor már egészen más megvilágításban mérlegeltem az eshetőségeket. Először is ezek az állatias lények nem is érdemelnek meg olyan nagy mennyiségű lőport, különösen nem most, amikor én is nagyon kezdek szűkiben lenni a puskapornak, már alig van egy hordóra való belőle. De még ha végre is hajtanám tervemet, nem bizonyos, hogy a lőpor a kellő időben robban fel, nem akkor, amikor valamennyien a tűz körül ülnek és az sem biztos, hogy egy nem tökéletes hatású robbanás elijesztené őket a sziget további látogatásától. Ezekután lemondtam erről a gondolatomról. Azzal a tervvel is foglalkoztam, hogy valami alkalmas helyen elrejtőzöm, magammal viszem három nagy puskámat, mindegyiket duplán megtöltve és közibük lövök, amikor véres szertartásuk közepén tartanak. Úgy számítottam, hogy minden lövésre legalább három-négy sebesült vagy halott lesz köztük, a maradékra pedig rárohanok két pisztolyommal és kardommal. Ezzel a módszerrel legkevesebb húsz vademberrel simán végezni tudok. Ez a merész terv hetekig izgatta képzeletemet, annyira telve voltam vele, hogy álmomban is vademberekkel hadakoztam, kiabáltam és rájuk akartam rohanni fegyvereimmel, míg a döntő pillanatban ráébredtem, hogy csak álmodom. Annyira voltam már, hogy napokat töltöttem el megfelelő búvóhelynek keresésével, ahol úgy rejtőzhetem el a vadak elől, hogy ők nem láthatnak, én azonban minden mozdulatukat megfigyelhetem. Sorozatosan látogattam el a kritikus helyre, ahol a vadak véres szertartásaikat szokták végezni. A hely maga szép fekvésű volt és a környezet is olyan, hogy minden más helyzetben kellemes időtöltés lett volna számomra a kirándulás, de annyira telítve voltam lihegő bosszúvággyal, annyira vágytam arra a pillanatra, hogy 20-30 emberevővel végezzek, és sajátkezűleg szabdaljam őket kardommal apró darabokra. A parton heverő borzalmas, véres tetemek és emberi test maradványok olyan elrettentő jelek voltak, hogy már akkor borzongani kezdtem, amikor a hely közelébe értem és minden pillanat csak növelte bennem a kellemetlen rossz érzést. Egyszerűen hányingerem volt, ha erre a helyre gondoltam.
Hosszas keresgélés után mégis sikerült egy megfelelőnek látszó helyet találnom a domb oldalán, ahonnan teljes biztonságban figyelhettem meg csónakjaik közeledését és még mielőtt partraszállnának, anélkül, hogy észrevehetnének, átosonhatok az ő megszokott helyükhöz közel lévő bozótos sűrűségbe, ahol egy nagy odvas fa belseje tökéletes búvóhelyet biztosított számomra. Itt várhatok, figyelhetem minden mozdulatukat és kileshetem a legalkalmasabb pillanatot, amikor olyan sűrűn ülnek a tűz körül, hogy lehetetlen elhibázni őket és minden egyes lövésem legalább három-négyet tesz harcképtelenné. Már kezdtem berendezkedni a nagy csatára és kezdtem előkészíteni a kiszemelt helyet a harc eszközei számára. Két nagy puskámat a legnehezebb töltényekkel láttam el, ezenfelül még három-négy pisztolygolyót is töltöttem a csövekbe, hogy hatásuk feltétlenül biztos legyen. Madarászó puskámat a legnagyobb szemű söréttel töltöttem meg, mindkét pisztolyomba négy-négy golyót helyeztem. Búvóhelyemen annyi muníciót halmoztam fel, hogy még egy második, sőt harmadik sortüzet is lehetővé tett. Csak volna valaki, aki megtölti a fegyvereket, míg én lövöldözök.
Minél közelebb kerültem azonban a tervezett büntető expedíció gyakorlati kiviteléhez, terveim és elgondolásaim annál több meggondolást igényeltek. Már rendes szokásommá vált, hogy minden reggel felmegyek a házamtól mintegy három mérföld távolságra lévő domb tetejére, ahonnan megfigyelhettem a tengert és messzelátóm segítségével néztem körül, nem látok-e csónakot a tengeren, nem közelít-e a sziget felé valami gyanús vízi jármű. Végül is kezdett nagyon terhessé válni ez a folytonos, végeszakadatlan őrjárat, mert attól eltekintve, hogy nehéz szolgálat volt, három hónapi mindennapos utam mindig meddő maradt. Nem történt semmi az egész idő alatt, ami a legcsekélyebb mértékben is gyanús lett volna, vagy ami azt mutatná, hogy valami készül a sziget partjain, vagy az óceánon, hiába kutattam át újra meg újra a látóhatárt legjobb távcsövemmel.
Ameddig a mindennapi fárasztó őrjáratokat megtartottam, addig nem csökkenő erővel lobogott bennem a vademberek elleni bosszú. Lelkem egyre jobban hozzáedződött ahhoz a véres tervhez, melynek végső célja 20-30 emberi mivoltából kivetkőzött vadember elpusztítása volt. De most, hogy a mindennapi nehéz őrjárat eredménytelenül végződött és kezdtem belefáradni a terhes megfigyelő kirándulásokba, véleményem is kezdett megváltozni a vademberek viselkedéséről és szokásairól. Minél többször gondoltam át újra meg újra az egész helyzetet, annál nyugodtabban és hűvösebb tárgyilagossággal kezdtem megítélni a dolgokat, melyekbe bele akartam bonyolódni. Vajon miféle hatalmi jogon, vagy milyen küldetéssel tolom fel magam ítélőbírónak és egyben ítéletvégrehajtónak, ezekkel az emberekkel szemben, akiket csak én tartok bűnözőknek, holott Isten maga is jóváhagyta tetteiket már évszázadok óta, hiszen nem büntette meg őket, vagy talán éppen az Ő ítéleteit hajtják végre egymáson? Ezek a vademberek úgy látszik a Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából nem ismernek más irányítást, mint saját zabolátlan szenvedélyeiket és éppen ennek következtében lettek annyira elhagyottak és magukra maradottak már évszázadok óta.
De kérdés az is, helyes-e nyomban a legerősebb büntető eszközöket alkalmaznom az olyan emberekkel szemben, akik nyilvánvalóan nem ismernek és nem ismerhetnek más szokásokat, mint saját magukét és szomszédaikét. Csak akkor volna teljesen jogos és megindokolt a fellépésem, ha előbb megkíséreltem volna jobb útra téríteni őket és igyekezetem nem sikerül az ő megátalkodottságuk következtében.
ÚJABB FELFEDEZÉS
Már egy esztendő telt el a tengerparti borzalmas felfedezés óta. Ez alatt az idő alatt továbbra is igen visszavonultan éltem, naphosszat ültem házamban, legfeljebb akkor mentem ki a szabadba, amikor elhalaszthatatlan mindennapi gazdasági munkámat kellett elvégezni. Kecskegazdaságom adta a legtöbb munkát, mert kecskéimet naponta meg kellett fejni és gondoskodni kellett az elzárt helyen lévő állatokról is. Házam és gazdaságom környéke megítélésem szerint minden veszélyen kívüleső területen volt, mert kétségtelennek látszott, hogy a vadak, akik a szigetet látogatják, mindig csak a sziget túlsó partján tanyáznak és ott is csak közvetlenül a part mentén maradnak, soha nem merészkednek beljebb, valószínűleg nem is gondolnak arra, hogy valami különöset találhatnak ezen az általuk is lakatlannak ismert szigeten. Most már, hogy nyugodtabban tudom megítélni helyzetemet, azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy a vadak azelőtt is rendszeresen látogattak el a szigetre, mielőtt még a lábnyomból és a későbbi véres leletből megtudtam létezésüket és megtettem a megfelelő óvintézkedéseket.
Remélem, soraim olvasója nem fogja különösnek találni, ha bevallom, hogy az állandó aggodalom, a veszedelem szakadatlan közelléte, amelyben éltem és az az állandó feszültség, amely lelkemet szorította, teljesen megszüntette eddigi lelkes igyekezetemet, megakadályozta találékonyságomat és elvette minden kedvemet és örömömet, hogy továbbra is a régi módon gondoskodjam jövőmről és kényelmemről. Személyes biztonságom kérdése most mindennél fontosabb volt még az élelmiszerek beszerzésénél is. Nem mertem egyetlen szöget ütni a falba, nem mertem egyetlen faágat levágni fejszémmel, mert attól féltem, hogy meghallhatja valaki, még kevésbé mertem a puskámat használni, ugyanabból az okból. Legkellemetlenebb érzés volt számomra, amikor kénytelen voltam tüzet rakni, mert mindig attól féltem, hogy a füst már messziről elárul. Miután tűz nélkül mégsem élhettem és nem dolgozhattam, tevékenységemnek egy részét, amelyhez okvetlenül tűz kellett, áttelepítettem az erdőbe. Így került el a házamból az egész fazekas műhely is. Az erdő azután nemcsak kitűnő füst-eloszlatónak bizonyult, hanem újabb megbecsülhetetlen értékű meglepetéssel is szolgált: felfedeztem egy természetes földalatti jókora barlangot! Kimondhatatlan megnyugvást okozott a felfedezés, mert merem állítani, nincs olyan vadember a földkerekségen, aki bemerészkedne a barlang belsejébe, még ha ott áll közvetlenül a bejáratnál is, de azt sem tagadom, hogy még magamfajta ember sem volna hajlandó megkockáztatni a bejutást, ha nincs olyan borzalmas lelkiállapotban és nem áhítozik annyira a nyugalmat és biztonságot ígérő hely után, mint én.
Úgy találtam rá erre a barlangra, hogy amikor nyári lakásom környékén, az áttelepített tűzhely számára kerestem megfelelő helyet, kivágtam néhány nagy fát. Egyik fa ledőltében magával rántott egy csomó vastag gyökerű bokrot is és láttam, hogy valami üreg van a földben. Csupa kíváncsiságból közelebb mentem és amikor a bozótot eltávolítottam rájöttem, hogy az üreg sokkal nagyobb mint gondoltam. Már a bejáratánál is akkora volt, hogy másodmagammal is nyugodtan elfértem volna benne. Bevallom első alkalommal nem nagyon néztem körül, mert sokkal nagyobb sietséggel jöttem kifelé, mint ahogy bementem. Az üreg belseje ugyanis tökéletesen sötét volt és amikor benéztem, két ragyogóan fénylő szem meredt rám. Olyan volt ez a fénylő szempár, mint a sötét éjszakában villogó fényes csillag. Első rémületemből magamhoz térve és bátorságot merítve abból, hogy semmi borzalom nem történt velem, meggyújtottam egy jókora száraz ágat és újra bemerészkedtem a barlangba, magam elé tartva a lángoló fadarabot. Alig tettem azonban két-három lépést, talán még jobban megriadtam, mint első kísérletem alkalmával. Mély, nyújtott sóhajtást hallottam, elég tisztán és hangosan, olyan volt, mintha egy ember nagyon szenvedne. A sóhajtást olyan hangok követték, mintha valaki beszélni akarna, de nem jönnek szavak az ajkára, majd újabb sóhajtás és utána mély csend. Visszaugrottam és éreztem, borzongás fut végig rajtam és homlokomon kiül a hideg verejték. Olyan váratlanul és annyira ijesztően hatott a barlangból érkező különös hang, hogyha történetesen kalapot viselek, nem feleltem volna érte, hogy égnek meredő hajam nem emelte volna fel. Másodszor is összeszedtem magam, igyekeztem megnyugtatni szorongó érzésekkel teli szívemet, hogy Isten mindenütt és mindenkor jelen van és majdcsak megsegít ebben a nehéz helyzetben is, mint ahogy eddig mindig megsegített. Újra nekifohászkodtam és beléptem a barlangba. Az égő faágat a fejem fölé tartottam, hogy messzebb világítson. Mosolyognom kellett, mikor megláttam rémületem okozóját. Szokatlanul nagy, öreg kecskebak feküdt a földön, szemmelláthatóan a végét járta szegény. Annyira öreg volt már, hogy talán utolsó erejével kapkodott levegő után. Megrugdostam egy kicsit, hogy kitessékeljem, de a szerencsétlen annyira gyenge volt, hogy meg sem tudott mozdulni. Abbahagytam a piszkálást, gondoltam maradjon ott, ahol van, ha engem meg tudott rémíteni, mennyire meg fogja ijeszteni a vadembert, ha be akar jutni ide. De különben is nem sokáig tarthat már benne az élet.
Rémületem teljesen elmúlt, nyugodtan mentem beljebb és néztem szét legújabb felfedezésem színhelyén. Egyetlen pillantással felmértem a barlangot. Nem volt túlságosan nagy, mindössze 12 láb mélységű lehetett, nem volt sem kerek, sem szögletes, vagy más szabályos alakú, nyilvánvaló volt, hogy a természet alkotása, emberi kéz még nem nyúlt hozzá. Fáklyám gyér világosságánál még láttam annyit, hogy a barlang legtávolabbi zugában van valami nyílásféle, mintha ott tovább vezetne az út, de nagyon alacsonynak látszott a bejárat. Mégis megkíséreltem a bejutást, de négykézláb kellett állnom és nem volt nálam világító eszköz. Elhatároztam, hogy másnap visszajövök gyertyával és gyújtószerszámmal felszerelve, alaposan körülnézek, mi mindent rejt és mi mindenre lesz alkalmas a barlang.
Másnap pontosan megjelentem a barlang előtt, hat jókora saját készítésű gyertyával. A gyertyákat kecskefaggyúból gyártottam, ebben a mesterségben már elég szép ügyességre tettem szert. Egyetlen nehézség csak a gyertyabél készítésénél mutatkozott, de végül kötéldarabokból és egyfajta növény szárított indájából kifogástalanul égő belet sikerült készítenem. Így felkészülve újra négykézláb ereszkedtem és elkezdtem befelé mászni az alacsony és szűk nyíláson. Annyira kíváncsi voltam, hogy meg sem gondoltam, milyen merész és kockázatos vállalkozás, mert sejtelmem sem volt, milyen hosszú a barlangjárat és hová vezet. Talán tíz yard távolságot tettem meg ezen a nem valami kényelmes módon, amikor kiszélesedett a járat és fel is tudtam állni. Gyertyám fényénél körülnéztem. Mintegy 22 láb magas helyiségben voltam és mondhatom, amióta a szigeten élek, még egyszer sem volt részem ilyen csodálatosan szép látványban. A barlang oldaláról és tetejéről ezernyi csillogó sugárban verődött vissza gyertyám rávetődő fénye. Mi volt a sziklafalon, gyémánt, vagy más drágakő, vagy amit legvalószínűbbnek tartok arany, nem tudom, de nem is érdekelt. A legpompásabb sziklabarlangban voltam, amit csak el lehet képzelni. Tökéletesen sötét volt, de padozata teljesen száraz és sima, valami finom kavicsréteg fedte. Alaposan körüljártam és minden részébe bevilágítottam, sehol még csak nyomát sem találtam undorító vagy mérges állatnak, a tetején sem volt sehol nedves, vagy nyirkos rész, egyetlen hátránya a bejárat alacsonysága és keskenysége volt, de miután a barlang egész rendeltetése a biztonság volt és tökéletesen megfelelt azoknak az igényeknek, amelyeket én támasztottam egy biztonságos hely iránt, úgy találtam, hogy a bejárat még csak emeli barlangom értékét és jelentőségét.
A helyszíni szemle után kezdtem csak igazán örülni legújabb és legváratlanabb felfedezésemnek és nyomban elhatároztam, hogy minden késedelem nélkül ide szállítom mindazokat a holmijaimat, amelyeket legfontosabbnak tartok és legjobban féltek. Idehozom elsősorban a puskaporomat és azokat a fegyvereket, amelyekre nincs múlhatatlanul szükség a házamban. Amikor hozzáláttam, hogy maradék lőporomat áthozom, még egy újabb kellemes meglepetésben volt részem. Felbontottam ugyanis azt a hordót, amelyet elhoztam a hajóról, annak ellenére, hogy a víz behatolt. Nagy örömmel láttam, hogy a víz nem hatolt mélyebben 4-5 hüvelyknél, ez a réteg azután később kőkeménnyé vált és jobban megvédte a hordó tartalmát minden nedvesség ellen, mint bármely más szigetelőanyag. Így jutottam újabb hatvan fontnyi lőporhoz. Majdnem az egész készletemet áthoztam ide a barlangba, házamban alig néhány fontnyit tartottam meg, mert féltem a kellemetlen meglepetésektől. Elhoztam még töltényeimet és az ólmot is.
Új lakásom hallatlan önbizalmat és megnyugvást hozott számomra, a mesék gigászaira emlékeztem vissza, akik nagy sziklabarlangokban laktak és megközelíthetetlenek voltak. Annyira lelkesedtem, barlangomért és annyira biztosnak láttam minden veszedelem ellen, hogy bebeszéltem magamnak, hogy akár ötszáz vadember kutat is utánam, soha sem találják meg a barlang bejáratát és ha valami véletlen folytán mégis rájönnének, nem mernének megtámadni, olyan félelmetes erősség, különösen ha egy jól felfegyverzett ember is védelmezi. A vén kecske közben kimúlt, én pedig nem zavartattam magam egyéb munkáimban, egyszerűen ott a helyszínen földeltem el, még annyi munkát sem pazaroltam rá, hogy kivonszoljam a szabadba.
Huszonharmadik esztendeje már, hogy ennek a szigetnek az egyeduralkodó lakója lettem. Ez alatt az idő alatt annyira hozzászoktam a környezethez és az itteni életmódhoz, hogy nagyobb örömet már nem is tudtam elképzelni, mint azt, hogy a vadak talán már nem is jönnek megzavarni békés életemet. Teljes nyugalommal és Istenbe vetett elégedettséggel gondoltam arra, hogy életemnek még hátralevő éveit is itt fogom leélni utolsó pillanatomig, amikor szép csendesen lefekszem és utolsót sóhajtok, mint a vén kecske, amely annyira megriasztott végső sóhajtásával. A legkisebb változásnak és különösségnek is szívből tudtam örülni, ezek a kis örömök sokkal kellemesebbé és elviselhetőbbé tették éveimet, mint kezdetben. Legnagyobb örömöm Polly papagájomban telt. A legkitűnőbb tanítványnak bizonyult, nemcsak beszélni tanult meg, hanem olyan világosan, tisztán ejtette ki a szavakat, hogy valódi öröm volt hallani. Ő tartott ki mellettem legtovább, kerek huszonhat esztendeig élt velem együtt. Hogy azután mi lett vele, mennyi ideig élt még, nem tudom. Brazíliában azt beszélik, hogy a papagájok száz évig is élnek. Kutyám is nagyon kedves és hűséges társam volt tizenhat évig, azután elhagyott, kimúlt öregségében. Macskáimmal az volt a helyzet, hogy olyan kétségbeejtően kezdtek szaporodni, hogy a kis macskákat kénytelen voltam agyonlődözni, különben felették volna egész élelmiszerkészletemet és utána talán sajátmagamat is. A két idős macska, melyeket még a hajóról hoztam magammal, időközben kimúlt, a fiatalokat pedig két-három kedvencem kivételével elzavartam hazulról. Ezek bevették magukat az erdőbe és vadakká váltak. Háztartásomhoz tartozott még az a két-három kecskegödölye is, amelyeket mindig kézből etettem és teljesen megszelidítettem. Még két papagájom is volt, ezek is tudtak beszélni, ezek is nevemen szólítottak, de meg sem közelítették tanulékonyságban és beszélőképességben Pollyt, bár az is igaz, hogy megközelítőleg sem foglalkoztam velük annyit, mint elsőszámú kedvencemmel.
Háziállataim seregét még néhány tengeri madár egészítette ki. Ezeknek a fajtáját nem ismertem, de szelidek és ragaszkodók lettek hozzám. Szárnyukat megnyirbáltam, ők pedig befészkelték magukat abba a kis erdőbe, melyet házam elé ültettem és időközben komoly erdővé sűrűsödött. Az egész környezet, melyben éltem, olyan kellemes és nyugodt volt, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott és megelégedett életet éltem volna, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy az emberek ellen is védve vagyok. De úgy látszik számomra mást rendelt a sors.
ÚJRA VADEMBEREK
Szigeti életem huszonharmadik évének decemberében, itteni aratás havában, állandóan igen sok munkám akadt kinn a szabadban, főleg a gabonaföldeken kellett erősen dolgoznom. Rendszerint már kora hajnalban elindultam munkára, hogy a déli hőség beállta előtt legyen elég időm dolgom elvégzésére. Így indultam el a mindig emlékezetessé maradt hajnalban is. Még nem volt egészen világos, a hajnali derengésben nagy meglepetéssel pillantottam meg egy lobogó tűz fényét. A fény a tengerpart felől jött és számításom szerint a tűz alig két mérföldnyi távolságban lehetett a házamtól. Nagyon kellemetlen felfedezés volt ez, mert nyomban megállapíthattam azt is, hogy megint vademberek érkeztek szigetemre, még pedig ezúttal nem a túlsó parton ütötték fel tanyájukat, hanem az innensőn, ahol én is lakom, mégpedig aránylag igen közel hozzám.
Első meglepetésemben nem tudtam mást tenni, beugrottam a sűrűbe és meg sem mozdultam addig, míg felzaklatott idegeim kissé le nem csillapodtak. Abban biztos voltam, hogy nem láttak meg és nem is találhatnak rám, de annál nagyobb aggodalommal gondoltam arra, hogy ha csak kissé is beljebb jönnek a partról, nagyon könnyen felfedezhetik akár a gabonaültetvényeimet, akár valami más létesítményemet és ha meglátják a szigeten az emberi kéz nyomát, nem fognak nyugodni addig, míg meg nem találtak engem is. Egyelőre képtelen voltam rendezni gondolataimat, sietve visszaosontam házamba, bemásztam, behúztam magam után a létrát és elöntött a kavargó és zavaros gondolatok áradata.
Mikor mégis valamennyire magamhoz tértem az első meglepetés okozta riadtságból, nyomban hozzáláttam, hogy felkészüljek minden eshetőségre. Házamat előkészítettem a védelemre. Megtöltöttem összes nagy puskáimat, amelyek a nagy fal lőréseinél álltak, pisztolyaimat is felszereltem és elhatároztam, hogy utolsó leheletemig védekezni fogok. Természetesen nem feledkeztem meg arról sem, hogy közvetlen védelmi berendezkedéseimen felül ne ajánljam magam az isteni Gondviselés védelmébe. Megindultan imádkoztam Istenhez, kérve, mentsen ki ebből a nehéz helyzetből, ne engedje, hogy az emberevő vadak kezébe jussak. Mintegy két óra hosszat tartott, míg idebenn mindent előkészítettem a vadak illő fogadására, de már munka közben elkezdett kínozni a türelmetlenség, mi történik odakünn. Egyedül voltam, nem hagyhattam kinn kémeket, akik értesítenek a helyzet alakulásáról, ha továbbra is itt maradok, semmivel sem leszek okosabb, sőt hátrányosabb helyzetbe kerülök, mert nem kísérhetem nyomon a vadak szándékait. A józan ész diktálta, hogy nem várhatom tétlenül az események alakulását, fogtam a létrámat, nekitámasztottam a domb meredek falának, felmásztam, magam után húztam és tovább másztam felfelé, míg feljutottam a domb tetejére. Hasra feküdtem a fűben, zsebemből elővettem a most már mindig nálam lévő távcsövet, elkezdtem vizsgálni a környéket, ahol a tüzet megláttam. Világos nappal volt már, de a tűz még mindig ott égett a tengerparton, körülötte pedig nem kevesebb, mint kilenc vadember guggolt. Nyilvánvalóan nem melegedni ültek a tűz mellé, hiszen a nap már fenn járt az égen és kezdte ontani égető sugarait, biztosra vettem, hogy rettenetes emberevő szertartásaikat végzik és most fogyasztják el borzalmas lakomájukat. Azt nem tudtam megállapítani, élve, vagy holtan hozták-e magukkal áldozataikat.
Két csónakjuk a közelükben hevert a part fövényén. A dagály még tartott, úgy látszik, arra várnak, hogy az apály áramlata megkezdődjék és azzal hajózzanak el. Még mindig szorongatta szívemet a rossz érzés, hogy ezeket a rettenetes vadembereket ilyen közel kell látnom házamhoz, mert eddig a szigetnek legalább ez az oldala biztosnak látszott. A nyomasztó érzés csak akkor kezdett valamelyest feloldódni, amikor tekintetbe vettem, hogy ha ezek a vadak most az apály áramlatára várnak, akkor logikusan fel kell tételeznem, hogy apály idején nem tartózkodnak a szigeten, hacsak nem akarnak hosszabb időt itt tölteni. Megnyugvással számítottam ki, hogy ezekután legalább az apály tartama alatt aránylag nyugodtan, zavartalanul végezhetem munkámnak azt a részét, amelyet szabad ég alatt kell elintéznem. Ezek szerint tehát az aratást is zavartalanul lebonyolíthatom.
Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Mihelyt az apály megindult, a vadak beszálltak csónakjaikba és nagy evezőcsapkodások közepette elhajóztak. Mindvégig figyeltem őket távcsövemmel, láttam, amint még távozásuk előtt ünnepi táncot jártak a tűz körül. Megfigyelhettem mozdulataikat és heves taglejtéseiket, de akármennyire erőltettem is a szemem, csak annyit tudtam megállapítani róluk, hogy kilencen voltak, hogy valamennyien teljesen mezítelenek voltak, de arcukat már nem láthattam és azt sem tudtam megkülönböztetni, vajjon voltak-e közöttük nők is.
Mihelyt eltávoztak és már mindkét csónakjukkal a vízen voltak, lemásztam a házamba, vállamra vettem két puskát, övembe dugtam két pisztolyt, oldalamra kötöttem az egyik kardot hüvelye nélkül és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a domb felé, ahonnan tágabb kilátás nyílt a sziget túlsó oldalára is. Legalább két óra hosszat tartott, míg átgyalogoltam, mert a fegyverek súlya nagyon megnehezítette az utat és a hőség is elérte tetőpontját. A domb tetejéről azután világosan láthattam, hogy a sziget túlsó oldalán három csónakkal kötöttek ki a vadak és most mind az öt csónak messze benn evez már a tengeren és igyekszik csatlakozni egymáshoz, hogy együtt evezzenek tovább a szárazföld felé. Mondhatom nem volt nagyon barátságos látvány és csak fokozta lelki izgalmamat és undoromat a látvány, ami a parton az elhagyott tűzhelyek körül elém tárult. Újra ugyanazok a rémségek borzongatták testem-lelkem, mint amilyeneket már korábban is láttam. Koponyák, vér, csontok, félig megrágott emberi testrészek maradványai, az emberevők iszonyatos győzelmi torának, vagy szórakozásának megrendítő nyomai.
Teljes tizenöt hónap múlt el ezután az eset után, hogy újra vademberek jelentek meg szigetemen, de a rettegés, amelyet megjelenésük lelkemben keltett, az iszonyat és a mérhetetlen undor, amelyet maga a puszta visszaemlékezés is keltett bennem, olyan erősek voltak, hogy még ezalatt az aránylag hosszú idő alatt sem tért vissza lelkinyugalmam. Nyugtalanul aludtam, folyton riasztó, nyomasztó álmok gyötörtek, sokszor ugrottam ki az ágyamból éjnek idején, olyan élénken álmodtam, hogy itt vannak a vadak, rájuk kell rontanom, nappal sem szűnt meg a szívemet szorongató kellemetlen rossz érzés. Éjszakánkint álmomban rakásra öltem a vadembereket és saját gondolataimmal viaskodtam, vajon milyen jogon avatkozom bele dolgaikba és tolom fel magamat bírájukul és hóhérkodom felettük. Ilyen körülmények között következett be szigeti életem egyik legemlékezetesebb és egyben legszomorúbb eseménye.
Május közepe volt, számításom szerint 16-a, legalább is ezt a napot mutatta kezdetleges naptáram, melyet még ekkor is mindennap vezettem. Egész nap nagy vihar dühöngött, villámlott és dörgött, eső zuhogott, éjszaka pedig még növekedett a vihar ereje. A Bibliát olvastam, s már nem tudnám megmondani milyen ok késztetett rá, nagyon mélyen elgondolkoztam, jelenlegi helyzetemen, amikor hirtelen ágyúlövés hangja riasztott fel gondolataimból. A hang a tenger felől érkezett. Képzelhető mekkora meglepetés volt számomra ez a hang, de ezt a meglepetést nem lehetett összehasonlítani semmi más váratlan eseménnyel, ami eddig engem a szigeten ért, annyira más érzéseket és más gondolatokat ébresztett bennem. Mintha közvetlen mellettem csapott volna le a villám, úgy ugrottam talpra, kirohantam a házból, előkaptam a létrát és a legnagyobb gyorsasággal kapaszkodtam fel a domb tetejére. Éppen abban a pillanatban értem fel, mikor a tenger felől éles villanás hasított bele a sötétségbe. Mint régi tengerész tudtam, hogy ágyú tüze villant, számolva és fülelve vártam a dörrenés hangját. Jó fél perc telt el, míg a hang is elérkezett hozzám. A hang irányából meg tudtam állapítani, hogy a hajó ahonnan ágyúznak, körülbelül ugyanazon a tájékon lehet, ahol oly nagy bajba kerültem, a csalfa tengeráramlatokkal.
Mindjárt arra gondoltam, hogy az ágyúszó egy bajbajutott hajóról érkezik, amely így akar jelt adni egy másik hajónak, vagy bárki másnak, talán éppen nekem, hogy segítsek rajta. A pillanat ezredrésze alatt villant át az agyamon a gondolat, hogy ha én nem is tudok segítségükre sietni, még mindig lehetséges, hogy esetleg ők segíthetnek rajtam. Lázas sietséggel kapkodtam össze a kezem ügyébe eső száraz fadarabokat, jókora rakást hordtam össze a domb tetején, meggyújtottam. A máglya, a nagy szélben nyomban lobogó lángokkal kezdett égni és biztosra vettem, hogy ha egyáltalában hajó az, ahol ágyúznak és emberek vannak rajta, akkor feltétlenül észre kell venniük a magasra csapódó lángokat. Észre is vették. Ezt abból tudtam, hogy amikor az első lángok a magasba csaptak, nyomban utána újabb ágyúlövés dördült el, majd egész sor követte. Valamennyi ugyanabból a körzetből érkezett, ahonnan az elsőt láttam. Egész éjszaka szítottam a tüzet, hajnalhasadásig raktam rá a fahasábokat. Mikor már teljesen kivilágosodott és az idő valamennyire kitisztult, valamit láttam a tengeren, nagy messzeségben, a szigettől keletre. De olyan messze volt és a levegő is még eléggé páratelt volt a tenger felett, úgy hogy még messzelátómmal sem tudtam kivenni, vajon vitorlát, vagy hajótestet látok a vízen.
Napközben még sokszor fordítottam a kritikus pont felé messzelátómat. Azt már biztosra meg tudtam állapítani, hogy az a valami, amit látok, nem mozdul el a helyéből. Arra következtettem ebből, hogy a hajó horgonyt vetett. Érthetően égetett a kíváncsiság, felkaptam fegyvereimet és lélekszakadva rohantam a sziklafok felé, ahol annak idején olyan kellemetlen helyzetbe kerültem csónakommal. Közben az idő teljesen kitisztult és most már világosan láthattam az egész helyzetet. Legnagyobb szomorúságomra csupán egy hajóroncsot láttam. Azokon a vízalatti rejtett sziklákon akadt fenn, amelyeket akkor fedeztem fel, amikor csónakommal első utamat tettem. Ezek a sziklák akkor az életemet mentették meg azzal, hogy a víz áramlatának irányát eltérítették eredeti útjából és ezzel lehetővé tették, hogy újra visszatérjek a szigetre. Egy ember életének a megmentője most más emberek életének temetőjévé vált, mert most már kétségtelenül láttam, hogy a hajó a nagy hullámjárásban láthatatlan sziklákra futott rá. Ha a hajón lévő emberek meglátták a szigetet, akkor kétségtelenül megkísérlik, hogy mentőcsónakba szállva közelítsék meg a partot, ha ugyan volt még egyáltalán csónak a viharverte hajón. De úgy látszik, nem tudták merre járnak és hogy szárazföld van előttük, valószínűleg csak akkor szereztek róla tudomást, amikor meglátták a dombtetőn rakott máglya felcsapó lángjait. Erre vallanak azok a sorozatos ágyúlövések, amelyek a tűz fellángolása után hallatszottak.
Alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot, milyen helyzetben lehettek ennek a szerencsétlen hajónak az emberei, amikor megpillantották az általam rakott tüzet. Lehet, hogy valóban csónakba szálltak, de a hullámjárás az éjszaka folyamán olyan erős és veszedelmes volt, hogy valószínűleg elhajtotta őket a vihar a hajó és a sziget közeléből. Az is lehetséges, hogy a hajó nem járt egyedül a tengeren és amikor a segélytkérő ágyúlövést meghallották a másik hajón, nyomban idejöttek és az embereket valami módon sikerült megmenteni, de a hajón már nem tudtak segíteni. Azt az esetet is el tudtam képzelni, hogy amikor csónakba szálltak, elkapta őket az a veszedelmes áramlat, amely engem is magával sodort, kivitte a nagy óceánra és talán most is ott hányódnak étlen-szomjan, talán éppen ezekben a pillanatokban szenvednek legjobban, talán éppen most haldokolnak a legszörnyűbb kínok közepette...
ÚJABB MENEKÜLÉSI TERV
Ittlakásom utolsó évéig soha nem tudtam meg, tulajdonképp mi is történt a szerencsétlenül járt hajó embereivel, meg tudtak-e menekülni a sziklákra futott hajóról, vagy elvesztek. Mindössze annyi történt, hogy a szerencsétlenséget követő napok egyikén nagy megdöbbenéssel találtam a part fövényében egy halottat. Kétségtelenül a hajóról való volt, mert ott vetette partra a víz, ahol a hajó legközelebb volt a szigethez. Fiatal fiú volt, a szokásos tengerész ruhán kívül nem volt rajta semmi más, zsebeiben sem akadtam semmi olyasmire, amiből akár csak a hajó nemzetiségére is következtethettem volna. Pár pénzdarab és egy matrózpipa volt nála. A pipa komoly értéket jelentett számomra, nem úgy mint a pénz, aminek semmi hasznát nem vehettem.
Az idő és a tenger lecsendesedett, bennem meg égett a vágy, hogy valahogyan feljussak a hajóroncsra, mert sejtettem, hogy találok valami hasznos tárgyat, amit magammal hozhatok. De még ennél is jobban izgatott az a lehetőség, hogy élő emberre akadok a hajó maradványain. Nemcsak egy ember életének megmentése ösztönzött az azonnali cselekvésre, hanem az az önzés is, hogy ha sikerül valakit élve találnom a hajón, az én szigeti életem is gyökeresen megváltozhat és egy társ oldalán sokkal könnyebben és kényelmesebben rendezhetem be itteni életem további folyamatát. Annyira nyugtalanított ez a lehetőség, hogy még azt a kockázatot is vállaltam, hogy újra beleülök csónakomba, mert csak csónakkal közelíthettem meg a sziklákon fennakadt hajóroncsot. Nem gondolkodtam, nem mérlegeltem a helyzetet, egyszerűen rábíztam magam és csónakomat az isteni Gondviselésre. Úgysem tudtam volna ellenállni kíváncsiságomnak.
Űzött, hajszolt a vágyakozás, rohantam vissza a házba és nekikezdtem a csónak-út előkészítésének. Minden eshetőségre készen akartam állni, ezért szokatlanul bőséges, talán feleslegesnek is látszó mennyiségben raktam meg csónakomat élelmiszerekkel és felszerelési tárgyakkal. Nagy csomó kenyeret, egy nagy kőkorsó vizet, iránytűt, nagy kosár aszalt szőlőt és a még mindig elég bőséges készletemből két üveg rumot vittem le a partra. Magammal vittem természetesen fegyvereimet is. Lenn a parton kilapátoltam a vizet a már évek óta teljesen elhanyagolt csónakból, levettem horgonyáról, bevonszoltam a vízbe, beleraktam mindent, amit magammal hoztam, azután újra visszamentem a házba, hogy újabb rakományt hozzak magammal. Második szállítmányom főbb részei voltak egy jókora zsák rizs, még egy nagy kőkorsó ivóvíz, legalább két tucat kisebbfajta rozskenyér, egy korsó kecsketej és egy nagy darab sajt, ezenfelül nem hagyhattam otthon az ilyen vízi kirándulásnál szinte nélkülözhetetlen napernyőmet sem, hogy a fejem védve maradjon a veszedelmes napsugarak ellen. Mindent beleraktam a csónakba és így felkészülve, Istenhez fohászkodva taszítottam el a parttól kis csónakomat. Egy darabig közvetlenül a part mentén eveztem, egészen addig a pontig, ahol már a nyílt víz felé kell kormányoznom, hogy elérjem a hajóroncsot.
Ennél a pontnál megálltam, kikötöttem a csónakot, kiszálltam, leültem a partmenti tisztás egy kiemelkedő helyére és aggodalommal eltelve latolgattam vállalkozásom esélyeit. Közben észrevettem, hogy a helyzet nem alkalmas az út továbbfolytatására, mert elérkezett a dagály ideje, a víz áramlása már megkezdődött. Most jó néhány óráig úgysem mehetek tovább.
Az éjszakát ott töltöttem a parton, takaróm a nagy tengerész-köpönyeg volt, melyet szintén magammal hoztam. Másnap reggel az apály első áramlatával indultam útnak. Nyílegyenesen a roncs felé tartottam és miután minden kedvezett, az idő, a széljárás és a vízáramlás is, alig két óra múlva már ott eveztem csónakommal közvetlenül a hajóroncs tövében. Mondhatom, nagyon elszomorító látvány volt a szép, karcsú, spanyol építésre valló hajó, amint a két szikla között fennakadva ronccsá zúzódva, mozdulatlanul hevert egy helyben és a hullámok ki-bejártak rajta. A tenger örökké mozgó hullámai már teljesen tönkrezúzták a hajó hátsó részét, bordázata az éles sziklagerincen roncsolódott darabokra, amikor a hajót a vihar a sziklákra hajtotta, a nagy árboc és a kis árboc derékban kettétörve zuhant rá a fedélzetre, csupán az orrvitorla maradt épségben és a hajó előrésze is elég jó állapotban volt még. Ahogy a roncs közelébe értem, a fedélzeten egy kutya jelent meg és keserves üvöltéssel adott jelt magáról. Intettem neki, füttyentettem, mire beugrott a vízbe és odaúszott hozzám. Beemeltem a csónakba az éhségtől és szomjúságtól már félig kimúlt szerencsétlen állatot, feléje nyújtottam egy jókora darab kenyeret. Úgy kapta el és nyelte le egészben, mint az éhes farkas. Friss vízzel is megitattam és ha nem tartom vissza, annyit iszik, hogy ott a helyszínen megpukkad. Szomorú sejtelmek között mentem fel a fedélzetre, mert a kutyán kívül semmi más élőlény nem mutatkozott. Sejtelmem nyomban valósággá vált, mert az első megdöbbentő látvány két tengerész holtteste volt. A szakács helyiségében találtam rájuk, karjaikkal még most is szorosan átölelve tartották egymást. Helyzetükből arra következtethettem, hogy amikor a hajó ráfutott a sziklákra és ott megakadt, a rendkívül magas hullámjárás úgyszólván állandóan víz alatt tartotta a hajót, a folytonosan át- meg átcsapó hullámok között nem volt annyi idejük ezeknek a szerencsétleneknek, hogy lélegzetet vegyenek és úgy fulladtak meg, mintha a hajó teljesen víz alá került volna. A kutyán kívül semmi élőlénynek még csak nyoma sem volt, nem volt csónak sem, de azt is nyomban láthattam, hogy aligha maradt valami hasznos holmi a hajón, a tenger olyan tökéletesen elhordott és elpusztított mindent.
Mindamellett alaposan átkutattam a roncsot és sikerült is a sok, teljesen használhatatlan holmi között néhány tengerészládát találni és egy legalább 20 gallon tartalmú tartályt tele szesszel. Ezeket nagy üggyel-bajjal behordtam a csónakba. Volt még a kabinokban néhány nagy puska és egy tartóban vagy négy fontnyi lőpor. A puskákat ott hagytam, ebből a fajtából éppen elég volt már a szigeten, csupán a lőport hoztam el. Még ennél is jobban örültem, amikor egy lapátot, egy tűzpiszkáló vasat, egy sütéshez való vasrácsot, egy sárgaréz kisüstöt és két darab láncot találtam. Mindezeknek komoly hasznát vehetem odahaza. Új rakományommal és a kutyával együtt a dagály áramlatának segítségével partraeveztem és még az est beállta előtt sikeresen partra is szálltam. Annyira fáradt és kimerült voltam, hogy az éjszakát ott töltöttem a csónakban, közben pedig úgy döntöttem, hogy újonnan szerzett holmimat és mindazt, amit előző nap behordtam a csónakba, nem is viszem a házba, hanem az új földalatti barlangomban helyezem biztonságba. Kiadósan megreggeliztem, azután a kíváncsiság nem hagyott nyugton, hozzáláttam új szerzeményeim megvizsgálásához. A ládákban a már megszokott tengerész holmikon kívül nagy örömömre néhány vadonatúj inget találtam és nagyon megörvendeztetett a vagy másféltucatnyi fehér vászonzsebkendő és színes nyakkendő is. Egészben véve azonban nem valami sok olyan holmit találtam, aminek különösebb hasznát láttam volna a mai körülmények között. Egy csomó pénz is volt a ládákban, de ennek azután végképp semmi értéke sem volt előttem, legszívesebben odaadtam volna az egészet, a régebben talált pénzekkel megtoldva bárkinek három-négy pár jó erős angol cipőért és harisnyáért, mert ezek hiányát éreztem legjobban. Cipő és harisnya ugyanis már évek óta nem volt a lábamon.
A spanyol hajó szerencsétlensége után még két esztendő telt el különösebb esemény nélkül. Ez alatt újra úrrá lett rajtam a szabadulási vágy, majdnem az egész időmet terveztetésekkel és lehetőségek latolgatásával töltöttem, hogyan volna mégis lehetséges, milyen eszközök kellenének hozzá, hogy mégis elhagyhassam a szigetet. Nem voltak nagy igényeim, ha csak olyan hajó felett rendelkeztem volna, mint amilyennel annak idején a mórok fogságából menekültem, egészen biztos, hogy nekivágok az óceánnak, mindegy, hogy merre, hová, csak el innen a szigetről.
Egy márciusi éjszakán, ittlétem huszonnegyedik esztendejében álmatlanul hánykolódtam ágyamon. Sehogyan sem jött álom a szememre. Nem a rettegés, vagy más kényelmetlen érzés okozta az álmatlanságot, egyszerűen a gondolataim nem engedték lehunyni szemeimet.
Gondolataimban újra meg újra végigéltem mindent, ami velem történt azóta, hogy lábamat ennek a szigetnek a partjára tettem. Párhuzamba állítottam az itt töltött első éveimet a közelmúltakkal és láttam, mennyivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mennyivel örömteljesebb esztendők voltak azok, amikor szigeti életem első berendezéseivel bajlódtam, mint a mostani, aggodalommal, rettegéssel, izgalmakkal teli életem, amely akkor kezdődött, amikor azt a bizonyos titokzatos - azóta már nagyon is világos - lábnyomot megpillantottam a tengerpart homokjában.
Csak most döbbentem rá, milyen nagy veszedelmek között jártam az évek során anélkül, hogy sejtelmem is lett volna róluk, csak most eszméltem rá, milyen isteni nyugalommal, milyen vak biztonságérzéssel járkáltam mindenfelé a szigeten, holott talán csak egy dombhát, egy nagy fa, egy sűrű bokor, vagy az éj sötétje választott el a legszörnyűbb sorstól, az emberevő vadak kezébe kerüléstől. Hányszor szabadíthatott meg a legnagyobb veszedelemből az Isteni Gondviselés anélkül, hogy a legcsekélyebb sejtelmem is volt róla!
Hosszú éjszakai töprengésem alatt egyre jobban kialakult képzeletemben az a logikus következtetés, hogy csak abban az esetben tudok elszabadulni a szigetről, az egyetlen út és lehetőség a szabadulásra, ha foglyul ejtek egy vadembert, vagy egyet a foglyaik közül, akiket azért hurcolnak ide a szigetre, hogy megöljék és megegyék. A tervezgetéseknek csak egyetlen szépséghibájuk volt: gyakorlatilag alig biztattak eredménnyel, mert ahhoz, hogy foglyul ejtsek egy vadembert, az kell, hogy szembeszálljak egy egész fegyveres csoporttal. A vérontásnak pedig még a gondolatától is irtóztam, még ha olyan nagy cél érdekében történik is, mint a megszabadulás.
Végül mégis sikerült meggyőznöm önmagamat, hogy nincs más út, nincs más lehetőség számomra, feltétlenül meg kell kísérelni, hogy egy vadembert akárhogyan is a kezeim közé kerítsek. Nincs más hátra, el kell kezdenem újra az őrjáratokat, meg kell lesnem, mikor érkeznek a szigetre a vadak, azután pedig történjen, aminek történnie kell.
PÉNTEK MEGÉRKEZIK A SZIGETRE
Körülbelül másfél év múlva, annak ellenére, hogy állandó felkészültségben lestem a vadak érkezését, bizonyos mértékig mégis meglepetésszerűen ért az a látvány, ami egy kora hajnali ellenőrző utamon tárult elém. Nem kevesebb, mint öt csónakot pillantottam meg a sziget innenső oldalán és mindjárt kellemetlen érzés fogott fel, mert a vademberek sehol sem voltak láthatók. Így nem is tudtam, hányan jöhettek, mert csak hozzávetőlegesen számíthattam ki abból a tapasztalatból, hogy rendszerint négy, vagy hat ember ült egy kanoeban. Ez kissé megzavarta kitervezett támadásomat, mert nem tartottam ésszerűnek, hogy egymagam, csaknem puszta két kezemmel vegyem fel a harcot húsz-harminc harcedzett vademberrel. Egyelőre visszavonultam erődítésembe és gondolatokba merülteti vártam a további fejleményeket. Annyira eltökéltem, hogy végrehajtom eredeti tervemet, hogy a felmerült váratlan nehézségek ellenére is nekik akartam rohanni, csak a megfelelő kedvező alkalmat vártam. Jó darabig üldögéltem teljes csendben, hallgatózva, nem csapnak-e valami zajt a partra szállt emberek. Nem történt semmi, türelmem azonban elfogyott, nem tudtam tovább várni, felkaptam a kezem ügyében lévő fegyvereket, szokott módon a létra segítségével felmásztam a domb tetejére és úgy helyezkedtem el, hogy alulról semmi körülmények között sem vehettek észre, én pedig mindent jól kivehettem, ami a parton és közelében történik. Most már valamennyi vadember együtt volt a parton. Messzelátómmal meg is számolhattam őket, legalább harmincan voltak, éppen meggyújtották a tüzet és nekikészülődtek az emberhús élvezete szertartásának. Újra láttam eszeveszett táncukat, amint vad és félszeg taglejtésekkel ugrándozták körül a tüzet, melynek közepén nagy üst állt. Hogy mit főztek benne, azt nem láttam, csak sejtettem.
Messzelátóm segítségével tisztán láttam azt is, hogy az egyik csónakból két szerencsétlen sötétbőrű embert cipelnek elő. Mindkettő erősen megkötözve a csónak alján feküdt. Nyilvánvaló volt, hogy lakomához készültek és ezt a két áldozatot most fogják megölni és megenni. Elszörnyedve láttam, hogy az egyik megkötözött embert nyomban leütötték valami bunkósbottal, vagy talán rövid fakarddal, ami a vadembereknek egyik fő harci eszköze, néhány emberevő nyomban odaugrott és azon nyomban hozzá is kezdett az áldozat feldarabolásához és az ünnepi lakomára való előkészítéséhez. A másik áldozatot ezalatt kissé oldalt állították, hogy ott várja be, míg rá is sor kerül. A kötelékeket már leszedték róla. A szerencsétlen emberben úgy látszik az utolsó pillanatban felébredt az életösztön, felhasználta az alkalmat, mikor a többiek éppen a társa feldarabolásával voltak elfoglalva, hirtelen nekilendült és hihetetlen gyorsasággal futni kezdett a parti fövényen egyenesen a házam felé. Nagyon megrettentem ettől a nem várt fordulattól, ijedten néztem a felém rohanó emberre és be kell ismernem, aggodalmam még jobban nőtt, amikor láttam, hogy az egész emberevő társaság a nyomába ered a szökevénynek. De már az első percben valamennyire megnyugtatott az az újabb fordulat, hogy mindössze három emberevő üldözte tovább a menekülőt, a többiek visszatértek a tűz mellé és folytatták készülődésüket. Feszülten figyeltem tovább, mi történik. Újabb megnyugtatást jelentett amikor láttam, hogy a menekülő ember sokkal különb futó, mint üldözői, állandóan az ő javára nő a közöttük lévő távolság. Úgy számítottam, hogy ha még fél óráig bírja a futást, sikerül végleg megmenekülnie üldözői elől.
A halálos versenyt futók és az én tanyám között volt az a kis folyócska, amelyen ideérkezésem első napjaiban a hajóról hozott holmikat szállítottam be tutajaimmal. Ha a szerencsétlen ember nem tud úszni, vagy habozik és megtorpan a folyó előtt, menthetetlenül elpusztul, mert a többiek utolérik. De egy pillanatig sem habozott, amikor a folyó elé érkezett és annak ellenére, hogy a dagály elég nagyra duzzasztotta a vizet, beleugrott és erőteljes csapásokkal átúszott, majd kimászott az innenső parton és lankadatlan erővel futott tovább. Üldözői is odaértek a folyóhoz. Kettő közülük tudott úszni, a harmadik azonban tétlenül állt egy darabig, azután visszafordult és lassan ballagott a part felé. Végeredményben ez az ember nagyon szerencsés volt. A két úszni tudó vadember nem volt olyan jó úszó, mint a menekülő, még innen messziről is meg tudtam állapítani, hogy legalább kétszer annyi idő kellett nekik a folyó átúszásához. A helyzet egyre kritikusabbá vált és valami ellenállhatatlan erő ösztökélt, hogy itt a kedvező alkalom, a Gondviselés megint megadja a módot, hogy teljesítsem régi vágyamat, szerezhetek magamnak szolgát, vagy talán segítőtársat, feltétlenül be kell avatkoznom, meg kell mentenem ennek a szerencsétlen embernek az életét - a saját érdekemben is. Amilyen gyorsan csak tudtam, lemásztam a létrán, kezembe kaptam két puskát és újra felszaladtam a dombtetőre, onnan lerohantam egyenesen a tengerpart felé, úgy, hogy mire a sűrűből elbukkantam, éppen a menekülő és üldözőik között voltam. Hangosan kiabáltam a menekülő után. Visszanézett és első pillanatra talán jobban megriadt tőlem, mint amennyire üldözőitől félt, tovább akart futni, de integetésemre mégis megállt. Én közben bevártam, míg az elöl szaladó üldöző emberevő elég közel ér hozzám, pisztolyom agyának egyetlen csapásával leütöttem. Nem akartam a puskát használni, hogy a lövés zaját meg ne hallják a többiek, bár elég messzire voltak már tőlünk ahhoz, hogy a lövést erősen hallhassák, a part hajlata a füstöt is eltakarta volna előlük, úgy hogy ha meg is hallják a lövést, nem sejthetik, mi történik tulajdonképp. A másik üldöző, amikor látta, hogy társát leütöttem, megállt, mintha megijesztette volna a felbukkanásom. Lassan, nyugodtan lépkedtem felé, de észrevettem, hogy íj van nála és már hozzá is készült, hogy a valószínűleg mérgezett nyíllal rámlőjjön. Kénytelen voltam a puskámat használni, hogy megelőzzem. Első lövésemre holtan rogyott össze. A menekülő ember ezalatt bambán állt egy helyben és tágranyílt szemekkel nézte az eseményeket. Megjelenésem annyira megriasztotta, hogy teljesen tanácstalan volt, mit csináljon. Bár látta, vagy legalább is azt hitte, hogy mindkét üldöző ellenségét megöltem, még sem mert megmozdulni helyéből, inkább az látszott rajta, hogy legszívesebben tovább futna, de a puskalövés és annak eredményessége úgy megriasztotta, hogy a lábai szinte a földbe gyökereztek. Újra odakiáltottam neki és integettem is, jöjjön már közelebb. Ezt megértette, mert megmozdult és néhány lépést tett felém, de újra megállt. Tétovázva tett újra néhány lépést, amikor megint bátorítólag hívtam és intettem. Mégegyszer nekibátorodott és közelebb jött. Láttam, hogy minden porcikája remeg, mint aki attól tart, hogy most én akarom foglyul ejteni, mint előbb a vadak és én fogom megölni és megenni. Újra meg újra integettem, igyekeztem elrettentő külsőm ellenére is barátságosnak mutatkozni. Minden bátorításomra közelebb és közelebb jött, de minden pár lépés után letérdelt és valószínűleg azért könyörgött, hogy kíméljem meg az életét. Rámosolyogtam, barátságos hangon beszéltem hozzá és az elképzelhető legkedvesebben hívogattam, jöjjön egészen közel. Végre egészen mellettem volt, letérdelt, megcsókolta előttem a földet, fejét egészen a földre hajtotta, megfogta a lábamat és a saját fejére helyezte. Ezzel úgy látszik azt akarta kifejezni, hogy egész életére engedelmes rabszolgám lesz. Felemeltem, megveregettem a vállát és a barátságosság minden kifejezhető jelével igyekeztem bátorítani.
Ezzel azonban még nem volt teljesen elintézve a dolog. Észrevettem ugyanis, hogy az első vadember, akit leütöttem, nem halt meg, csak erősen megszédült az ütéstől, most kezd magához térni. Ráböktem ujjammal megmentett emberemre, ezután rámutattam az éledező emberevőre, hogy megértessem vele, valamit kell csinálni, hogy az az ember ártalmatlan legyen. Válaszul beszélni kezdett hozzám. Egy szavát sem értettem, mégis nagyon kellemes volt a tudat, hogy emberi hangon beszél valaki hozzám, hiszen a saját hangomon kívül már huszonöt esztendeje nem hallottam emberi szót. De most nem volt idő semmiféle elérzékenyedésre. A leütött emberevő már annyira magához tért, hogy felült és a fejét tapogatta, az én emberem pedig annyira megijedt, hogy újra el akart futni. Hogy felbátorítsam, másik puskámmal célbavettem a földön ülő emberevőt, de ekkor az én emberem olyan mozdulatot tett, mint aki kéri, hogy adjam oda neki az oldalamon függő kardot. Nyomban oda is adtam, mire ő odaszaladt a félig még szédült emberhez és egyetlen csapással olyan ügyesen leütötte a fejét, hogy nincs az a német hóhér, aki gyorsabban és tökéletesebben végezné munkáját. Nagyon csodálkoztam ezen a különös és rendkívüli produkción, mert nem hittem, hogy egy vadember, akinek talán most van először kard a kezében, ilyen tökéletesen tudjon vele bánni. Csak később tanultam meg, hogy a vademberek fakardokat készítenek egy igen kemény fajta fából, ezek a kardok olyan élesek és olyan nehezek, hogy csak erős kar kell hozzá és lefejezhetnek vele bárkit, akár egyetlen csapással. A véres cselekedet után emberem hangosan nevetve hozta vissza a kardot, szemeiből a diadal tüze csillogott, letette a kardot a lábam elé és sokat beszélt hozzám. Szemmel láthatólag azonban az érdekelte őt legjobban, hogyan tudtam olyan messziről és olyan tökéletesen megölni a másik emberevőt. Rámutatott a földön fekvő emberre, majd saját magára és kifejező mozdulatokkal adta tudtomra, adjak engedélyt, hogy közelebbről is megnézhesse meghalt ellenségét. Én is hasonló taglejtésekkel nyugtattam meg, hogy csak menjen oda. Egy darabig csodálkozó tekintettel méregette a halottat, mint aki megfejthetetlen rejtély előtt áll, azután megfordította, elölről, hátulról alaposan megvizsgálta, apróra megnézte a sebet is, amit a golyó ütött a mellén. A seb nyílása nem volt nagy és sok vér sem jött ki belőle, mert befelé vérzett. Felvette a halott ember mellől az elejtett íjat és nyilat, visszajött hozzám, átadta nekem. Én integettem neki és igyekeztem megértetni vele, hogy most már menjünk tovább, mert a többi emberevő is ellenünk jöhet. Megértette, de még engedélyt kért, hogy a két halottat elföldelhesse, ezt valószínűleg azért akarta megtenni, hogy ha valóban jönni találna a többi emberevő, ne találják meg a halottakat. Nyomban nekiesett a munkának, két kezével jókora gödröt kapart a homokba, belevonszolta a fejetlen hullát és a fejet is mellé tette, azután úgy elsimította rajta a homokot, hogy tényleg nem lehetett észrevenni, hogy ott embert temettek el. Ugyanígy tett a másik halott emberevővel is. Olyan gyorsan dolgozott, hogy azt hiszem negyedóra alatt végzett mindkét emberrel.
Hívásomra engedelmesen jött utánam. Nem a házamba vittem, hanem barlang-tanyámra, a sziget belsejébe. Kenyeret, szőlőt és vizet adtam neki, amennyit csak kívánt, láttam milyen jólesik neki a friss víz, nem is csodáltam a nagy erőfeszítés után, ahogy üldözői elől futott. Ezután jelekkel tudtára adtam, hogy legjobb lesz, ha lefekszik és kipiheni magát. Megmutattam a fekvőhelyét: egy csomó rizsszalmát a barlang padlóján, adtam hozzá egy takarót is, amelyet eddig magam használtam, amikor itt aludtam. Pár perc múlva a kimerült ember egészséges, mély álomba merült.
Jó külsejű, mondhatni csinos fiatalember volt, kifogástalan alakkal, hosszú és erős lábszárakkal. Nem volt túl nagy, mégis elég magas, talán huszonöt huszonhat éves lehetett. Szabályos nyílt tekintete volt, nem olyan vad és sunyi arckifejezése, mint a többi vademberé, határozottan volt valami férfias az arcvonásaiban, mégis szelíd és európai módon kedves volt az arca, amikor mosolygott. Hosszú fekete haja nem göndörödött gyapjú módjára, homloka széles és magas volt, szemeiben pedig értelem és életerő csillogott. Bőre nem volt fekete, csak erősen sötétbarna, nem az az undorítóan piszkosnak látszó sárgás, vagy szürkésbarna, ami a brazíliai és virginiai bennszülötteket és sok más amerikai bennszülött törzset jellemez, hanem inkább a szemnek jóleső, de közelebbről meg nem határozható, olajos, vöröses-barna szín. Arca kerek és szabályos, orra kicsi és nem lapos, mint általában a négereké, szép metszésű szája, keskeny ajka és olyan fehér és pompás fogai voltak, akár az elefántcsont.
Talán félórát szendergett, tulajdonképp nem is aludt, felébredt és kijött a barlangból. Én éppen a kecskéimet fejtem. Amikor meglátott, odaszaladt hozzám, lefeküdt előttem és minden tőle telhető jellel és testmozdulattal jelezte, mennyire alázatos hívem. Megint lefektette a fejét lábam elé, mint kinn a tengerparton és most a másik lábamat helyezte a fejére, utána pedig az alázatosság, a szolgálatkészség, a hála minden elképzelhető jelével igyekezett kifejezni, hogy amíg ő él, addig az én mindenre kész rabszolgám marad. Én viszont mutattam, hogy megértettem, amit mond és hogy meg vagyok vele elégedve.
A barátság és megértés kölcsönös tisztázása után mindjárt én kezdtem el beszélni hozzá, legelőször is azt akartam, hogy megismerkedjék a saját nevével. Péntek lévén naptáram szerint ez az emlékezetes nap, amikor kiszabadítottam az emberevők közül, ennek emlékére Péntek nevet adtam neki. Megtanítottam arra is, hogy engem Mester néven kell szólítania. Ezután következett az "igen" és a "nem" szavak jelentése és használata. Tejet is itattam vele, előbb magam ittam és mutattam, milyen jól esik, kenyeret is mártogattam bele. Mindezt utánam csinálta és jelekkel mutatta, hogy neki is nagyon ízlett. Aznap éjszaka ott maradtam vele én is a barlangban, másnap délelőtt pedig jeleztem, hogy valami ruhát kell felvennie, velem nem járhat teljesen meztelenül. Amikor újra arra a helyre értünk, ahol a két vadember holttestét elásta, pontosan megmutatta, hol fekszenek. Megmutatta azt az alig észrevehető jelet, amit odatett, hogy ki tudjuk ásni és felajánlotta, együk meg együtt mindkettőt. Erre az ajánlatra nagy haragot mutattam, jelekkel tudtára adtam mennyire felháborított és mennyire undorodom az ilyesmitől, erélyesen intettem neki, hogy azonnal távozzunk erről a helyről és hogy szó sem lehet a hullák kiásásáról. Nyomban a legnagyobb alázattal engedelmeskedett. Vele együtt mentem fel a dombtetőre megnézni, itt vannak-e még a tegnapi kellemetlen vendégek. Elővettem messzelátómat, apróra megvizsgáltam az egész környéket. Világosan láttam a helyet, ahol tegnap tartották szörnyű szertartásukat, a tűz helyét is pontosan lehetett látni, de vadembernek és csónaknak semmi nyoma nem volt már. Ezek után biztosnak látszott, hogy valamennyien elmentek rendes szokásuk szerint az apály áramlatával és nem törődtek két eltűnt társuk sorsával, eleveztek anélkül, hogy kutattak volna utánuk.
De nem elégedtem meg a távolból való felderítéssel, közelebbről is meg akartam nézni, valóban itt hagyták-e a szigetet. Most már sokkal több volt az önbizalmam, de a kíváncsiság is erősen ösztökélt, magam mellé vettem saját külön vademberemet, kezébe nyomtam a pallost és az íjat, amiről meggyőződtem, hogy nagyon ügyesen kezeli, még az egyik puskámat is a vállára tettem, magam pedig két puskával és két pisztollyal felszerelve indultam útnak. A nagy felkészültség azért kellett, mert még mindig nem voltam meggyőződve, vajon a tegnapi eset után nem akarnak-e kelepcébe csalni a vademberek.
Amikor odaértünk a vadak diadalünnepének színhelyére, újra lázadozni kezdett vérem minden cseppje, újra a hideg borzongás futott végig rajtam, újra összeszorította a szívem a nyomasztó érzés, amely már az előző hasonló látványnál is erősen megviselt. Amilyen mély hatást gyakorolt rám a borzasztó látvány, annyira közömbösen nézte mindezt a mellettem ballagó Péntek. Pedig a látvány förtelmesebb, iszonyúbb volt, mint bármikor. A tűz egész környéke tele volt szétszórt emberi csontokkal, a homok még szinte iszapos volt a vértől, a vér és az égett hús szaga megfeküdte az egész környéket. Nagy és véres húsdarabok hevertek szanaszét, félig megrágva, szétszabdalva, világos jeléül milyen vad diadalmámorban ünnepelték meg az ellenség felett kivívott diadalt. Három koponyát, vagy öt kezet, három, vagy négy lábszárcsontot és félig elfogyasztott és megégetett combcsontot és egész tömeg egyéb emberi testrészt számoltam össze hirtelen. Péntek a maga jelbeszédével megmagyarázta, hogy az emberevők négy megkötözött fogollyal érkeztek ide, hogy leöljék és megegyék. A négy közül háromnak a maradványait látjuk most, a negyedik pedig ő lett volna, ha meg nem mentem a kezeik közül. Elmesélte még, hogy nemrégen nagy csata dúlt ezek között a vadak és a szomszéd törzs királya között, akinek az alattvalói közé ő maga is tartozik. Ők, - mármint Péntek királyának a serege - nagy győzelmet arattak az ellenségen, rengeteg foglyot ejtettek, akiket ősi szokás szerint mind elvittek magukkal és ugyanúgy jártak el velük, mint ahogy ezek a vademberek tették foglyaikkal.
Megparancsoltam Pénteknek, hogy itt a jelenlétemben gyűjtse össze és rakja egy nagy halomba az összes csont és húsmaradványokat. Az ember-máglyát meggyújtottam, hogy teljesen elhamvadjon a borzalmas ünnepségnek minden nyoma. Péntek ellenvetés nélkül engedelmeskedett és szorgalmasan szedte össze az emberi maradványokat, de nem tudta titkolni, hogy gyomra vágyakozik a szerinte kitűnő falatok után és ha nem volnék ott, nem tudna ellenállni a csábításnak. Akármilyen szolgálatkész és akármilyen rendes kiállású embernek látszott is, még nem tudta levetkőzni ősi emberevő mivoltát. Én azonban olyan világosan mutattam meg undoromat és megvetésemet minden emberevő cselekedet iránt, hogy igyekezett eltitkolni belső érzéseit, a világért sem merte volna előttem megmutatni, mit érez, mert tudtára adtam azt is, hogy a legcsekélyebb emberevő cselekedetért azonnal meg fogom ölni.
Az áldozatoknak megadott szomorú végtisztesség után Péntekkel együtt hazamentem tengerparti lakásomra. Ezt a napot teljesen Pénteknek szenteltem. Először is felöltöztettem, hogy ezzel is eltávolodjék vadember rokonságától. A spanyol hajón talált egyik ládából adtam neki egy fehér vászon alsónadrágot, kecskebőrből egy egészen jól illő kabátot készítettem neki. Az elmúlt évek folyamán ugyanis egész tűrhető szabómesterré képeztem ki magam. Nyúlbőrből készült sapkát is kapott és ezzel teljessé lett az itteni divat szerinti kifogástalan ruházata. Minden egyes darabnak külön örvendezett, legnagyobb öröme pedig az volt, hogy végeredményben egészen hasonló öltözéke volt, mint a Mesternek. Eleinte ugyan nagyon szokatlan volt a ruha a születése óta teljesen mezítelenül járó vadembernek, különösen a nadrág feszélyezte nagyon, a kabátot pedig eleinte csaknem mindig fordítva vette fel és az ujjait nem tudta felhúzni, mert azok befelé lógtak, de lassankint hozzászokott és én is magyaráztam, hogyan kell viselni, csakhamar rájött minden ruhaviselési fortélyra és olyan büszkén járt bennük, mint valami gigerli az új ruhájában.
Következő nap szintén végig együtt voltam vele. Közben azon gondolkodtam, hol helyezzem el, hol lakjék állandóan, hogy közelemben is legyen, de mégse lakjék együtt velem. Végül úgy oldottam meg a kérdést, hogy neki is jó legyen, nekem is megmaradjon a kényelmem, hogy egy kis sátrat készítettem a két erődítési vonal közötti üres térségben. Miután innen egy ajtó vezetett az én sátram és barlangom felé, ezt az eddig nyitott bejáratot egy valódi ajtóval zártam le. Az ajtót úgy szereltem fel, hogy csak belülről, az én oldalamról lehetett kinyitni, ezenfelül még ládákkal és az egyik létrával is eltorlaszoltam éjszakánként, úgy hogy Péntek semmi körülmények között sem tudott volna hozzám bejutni anélkül, hogy nagy zajt ne csapjon, amire én feltétlenül felébredek. Készítettem ezenfelül még egy csapdaszerűen működő ajtót is. Ezt úgy szerkesztettem meg, hogy ha kívülről kezdte feszegetni valaki, egyáltalában nem nyílt ki, ellenben óriási dörömböléssel bezuhant, végül pedig töltött fegyvereim állandóan kéznél voltak minden éjszaka. De ezekre az óvintézkedésekre soha sem volt szükség, mert soha még olyan szolgálatkész, hűséges és szerető szolgát nem láttam, mint ahogy Péntek igyekezett minden mozdulatával a kedvemet keresni. Szenvedélymentesen, a legcsekélyebb ellenvetés, tetszés, vagy nem tetszés nyilvánítás nélkül teljesítette minden kívánságomat és engedelmeskedett minden parancsomnak, még az érzéseit is tökéletesen alárendelte az enyémeknek, teljesen úgy viselkedett irányomban, mint a gyermek apja iránt. Határozottan állíthatom, hogy habozás nélkül áldozta volna fel az életét is, hogy az enyémet megmentse. Hűségének, ragaszkodásának és jóindulatának olyan sokszor és olyan nyilvánvalóan adta tanújelét, hogy végül engem is teljesen meggyőzött óvatossági rendszabályaim teljes feleslegességéről és arról, hogy személyi biztonságom az ő jelenlétében még csak növekszik.
Egy idő múlva már nem is tekintettem Pénteket rabszolgámnak, hanem hűséges, megbízható és ragaszkodó társamnak, akiben nap-nap után nagyobb örömem telt. Külön élvezetem volt, hogy megtanítsam mindannak a használatára, ami neki és nekem hasznos és szükséges volt, de legelsősorban azon igyekeztem, hogy beszélni tudjak vele, hogy megértse, amit hozzá beszélek és válaszolni tudjon rá. Ebben a tekintetben is a legkitűnőbb, igazán értelmes tanítványnak bizonyult Péntek. Látszott rajta, mennyire igyekszik és mennyire örül, ha sikerül megérteni, amit mondtam és ha látja, hogy én is megértem, amit ő mond. Amióta Péntek mellettem van, úgy érzem, hogy ha biztosítva volnék a többi vadember látogatása ellen, talán soha nem kívánkoznék el a szigetről és ebből a most már teljesen harmonikussá vált környezetből.
PÉNTEK MEGTÉRÉSE
Komoly gondot adott a feladat, hogy Pénteket eltérítsem az emberevéstől és gyomrát hozzászoktassam a másfajta ételekhez. Úgy gondoltam, jó példa lesz, ha a mi szokásaink szerint elkészített húst adok neki. Egy nap magammal vittem az erdőbe. Az volt az eredeti szándékom, hogy saját kecskéim közül levágok egyet és annak a húsát készítem el neki. De amint az erdőben ballagtunk, váratlanul megláttam egy szép példány nőstény kecskét, amint a fa alatt pihent két kis gödölyéjével. Megérintettem kezemmel Péntek vállát és halk hangon szóltam rá: "Vigyázz, Péntek, ne moccanj!" Jelekkel is értésére adtam, maradjon csendben és ne mozduljon el helyéből. Ugyanebben a pillanatban vállamhoz kaptam puskámat, lőttem és az egyik gödölye elnyúlt a földön. Soha nem képzeltem volna, ha magam nem látom, hogy egy puskalövés ekkora hatással lehet az olyan emberre, aki még nem ismeri a lőfegyvert. Ez a szegény vadember, aki már látta, hogyan öltem meg nagy távolságból az őt üldöző ellenséget, de sejtelme sem volt hogyan vittem véghez ezt a szerinte csodálatos tettet, most újra a csodálkozástól és a megdöbbenéstől földbe gyökerezett lábakkal állt mellettem és egész testében remegett, már attól tartottam, hogy menten összeesik rémületében. Nem látta hová lőttem, nem látta a kecskéket sem, azt hitte szegény, hogy őt akarom megölni és rálőttem. Egyetlen mozdulattal feltépte kabátját és vizsgálgatni kezdte magát, nincs-e nyoma rajta a puskagolyónak, mint azon az emberevőn látta, akit üldözés közben lőttem le. Lerogyott előttem a földre, átkarolta a térdeimet, sok mindent beszélt hozzám, amiből egy szót sem értettem, de hangjának esdekléséből világosan tudtam, hogy könyörög, ne öljem meg.
Miután beszélni nem tudtam hozzá, gyakorlati módszerhez folyamodtam, hogy megnyugtassam. Kezénél fogva felemeltem, ránevettem, odamutattam, ahol a fa tövében vérében feküdt a lelőtt kecske és intettem neki, szaladjon érte és hozza el. A kecskét is ugyanolyan érdeklődéssel vizsgálgatta, mint előző alkalommal a lelőtt emberevőt, alaposan megnézte a sebet, amit a golyó ütött. Mialatt a kecskét nézegette, újra megtöltöttem a puskát. Tovább mentünk hazafelé, közben megláttam egy faágon ülő jókora madarat. Miután jó lőtávolban volt, meg akartam mutatni Pénteknek, hogyan dolgozom a lőfegyverrel. Rámutattam a madárra - ekkor láttam csak, hogy egy papagáj - megérintettem a fegyveremet és odamutattam a faág alá, ahol a madár ült. Mindezzel azt akartam neki megmondani, hogy a puskával le fogom lőni a madarat és az oda esik, ahová mutatok. Bámulva nézte, hogyan emelem vállamhoz a puskát, hogyan csap ki belőle a tűz és hogyan bukik le a fa ágáról a halálra sebzett madár. Bár mindent előre megmagyaráztam neki, mégis újra határtalanul felizgatta a számára teljesen érthetetlen jelenet. Láttam, hogy legjobban az a probléma gyötri, milyen csodálatos fegyver van a kezemben, mert nem láthatta előbb, hogy bármit is tettem volna a csőbe. Valószínűleg azt gondolta, hogy puskám valami magasabbrendű lény, amely halált, és pusztulást szór mindenkire, aki útjában áll, képes megölni embert, állatot, madarat közelről vagy akár távolságból is. Ez a hit még sokáig élt benne igen élénken és azt hiszem, ha megengedtem volna, engem és a puskámat mint Istent imádott volna. A puskát hosszú ideig meg sem merte érinteni, rajtakaptam, amint egyedül volt, beszélt a falon lógó puskához. Csak később tudtam meg, hogy azt kérte tőle, legyen kíméletes és ne ölje meg őt. A lelőtt papagájért is elküldtem, hogy hozza el. Ez egy kis időbe telt, mert a madár nem múlt ki azonnal és nagy szárnycsapkodásokkal bevette magát a sűrűbe. Péntek azonban hamar előkutatta, kicsavarta a nyakát, vállára vetette és a gödölyével együtt hűségesen hozta utánam. Mialatt ő a madárért járt, újra megtöltöttem a fegyvert, hogy észre ne vegye és a legközelebbi lövésnél ismét az legyen a látszat, hogy a puska folyamatosan osztja a halált és pusztulást.
Semmi újabb vad nem akadt puskavégre, meg kellett elégednünk az eddigi zsákmánnyal. Odahaza megnyúztam és feldaraboltam a kecskét és kőedényeim egyikében az itteni fogalmak szerint igen ízletes párolt kecskeszeletet szolgáltam fel vademberemnek. Először én magam ettem belőle, hogy nagyobb kedvet és bizalmat keltsek benne, azután adtam belőle neki is. Örült neki és láthatóan jóízűen meg is ette. Jelekkel mutogatta, milyen nagyon jól esett neki az étel. Csak azon csodálkozott rettenetesen, hogy én kiadósan megsóztam a húst, mielőtt a számba tettem. Értésemre akarta adni, hogy a só nem jó, egy csipetnyit a szájába tett, úgy tett utána, mint aki rosszul lesz, öklendezni kezdett, kiköpte és alaposan kimosta utána a száját friss vízzel. Én sem maradtam adós a magam igazának magyarázatával: a számba vettem egy darabka húst anélkül, hogy megsóztam volna, öklendezni kezdtem és ugyanolyan gyorsan köptem ki, mint előbb ő a sót és egy újabb, most már megsózott húsdarabot megelégedett mosolygással jóízűen nyeltem le. De ez a szemléltető oktatás semmit sem használt. Péntek sohasem tudta megérteni, hogy a só ízletessé teszi a húst és a kenyeret. Csak nagysokára volt hajlandó valami nagyon kevés sót használni az ételekhez, de azt hiszem, pusztán csak azért, hogy nekem kedvembe járjon.
Az első napi kísérlet kitűnően sikerült a főtt hússal, következő nap sült kecskeszelet volt az étlapunkon, szintén ugyanazzal a hátsó gondolattal, hogy Péntek megízlelje, mennyire jobb és kellemesebb az így elkészített vadhús, mint az emberevők félig nyers emberhús-lakomája. A húst a legprimitívebb módon sütöttem, a tűz két oldalán karókat szúrtam le, keresztbe tettem egy harmadik pálcát, felszúrtam rá a húsdarabot és forgattam a tűz felett. Péntek feszült figyelemmel leste minden mozdulatomat, látszott rajta, hogy teljesen újdonság neki minden, ami itt történik. Amikor a sülthús elkészült, neki is adtam egy jó zsíros szeletet. Nem volt nehéz megállapítani, mennyire ízlett neki, nem is fukarkodott a dicsérő szavakkal, bár egyetlenegy szavát sem értettem. Valahogy mégis meg tudta magyarázni, hogy ez a hús olyan kitűnő, annyira ízlik neki, hogy kijelenti, hogy soha többé nem fog emberhúst enni. Ez a kijelentése érthetően jól esett nekem, mert részben törekvésem sikerét jelentette, részben pedig emberem alaptermészetének jóindulatú voltát igazolta.
Következő nap megtanítottam vademberemet hogyan kell a nagy mozsárban a gabonaszemeket lisztté törni. Aránylag nagyon gyorsan megtanulta a módját és nagy igyekezettel dolgozott, különösen akkor, amikor rájött, hogy ez a munka milyen célt szolgál, hogy ebből lesz a kenyér, ami olyan nagyon ízlik neki. Kíváncsian és nagy figyelemmel leste, hogyan dolgozom, hogyan készítem és sütöm a kenyeret. Nem sok idő telt bele és Péntek a legügyesebb segítőtársammá vált minden házi munkában, a kenyeret legalább olyan jól és kifogástalanul tudta elkészíteni, mint akár én magam.
Miután Péntek rendes lakója lett a szigetnek és kis gazdaságomnak, számításba kellett venni, hogy most már két száj pusztítja az élelmiszereket, növelni kell a termelést, elsősorban a gabonatermést kell fokozni. Először is a bevetett földeket kell nagyobbítani, hogy nagyobb mennyiségű gabonát arathassunk. Kiszemeltem és megjelöltem az alkalmasnak látszó földterületet és hozzáláttam, hogy ugyanolyan élőkerítéssel lássam el, mint a másik gabona-földemet. Ebben a munkában Péntek a legkitűnőbb munkaerőnek bizonyult, nemcsak nagy szaktudással és kézügyességgel dolgozott, hanem nagy örömmel is, mert megértette magyarázatomat, hogy ezt az egész munkát azért végezzük, mert több kenyérre van szükség, hogy ő is kaphasson eleget. Nagy hálával és örömmel fogadta ezt a magyarázatot és viszont felajánlotta, hogy ezután minden munkának a nehezebb és durvább részét ő fogja elvégezni, csak mutassam meg mit csináljon, mindent a legnagyobb készséggel megtesz.
El kell ismernem, ez az esztendő, amelyet Péntek megjelenésétől kezdve számítok, a legkellemesebb volt, amelyet a szigeten eltöltöttem. Péntek lassankint elkezdett beszélni, már majdnem mindennek a nevét megtanulta, ami a környezetünkben volt és amit tőlem hallott. Már megértette, ha elküldtem a sziget valamelyik helyére, a nyári lakásba, a barlangba, a kecskék tanyájára, vagy a gabonaföldekre. De magától is hajlandó volt beszélni, úgy hogy rövidesen magam is újra hasznát kezdtem venni beszélőképességemnek, amire az eddigi huszonöt év alatt tulajdonképp semmi szükség nem volt. Azonfelül, hogy most már volt kivel beszélgetni, még külön örömöm telt magában a fiúban is, mert őszinte, keresetlen tisztességtudásával és hűséges ragaszkodásával napról-napra közelebb férkőzött szívemhez és igazat mondok, amikor azt állítom, hogy megszerettem ezt a megszelidített emberevőt. Az ő részéről pedig olyan mélységes tisztelet és szeretet nyilvánult meg irányomba, hogy nem hiszem, hogy ez az ember valaha is annyira szeretett volna valakit, mint most engem.
Egy alkalommal kísérletképp próbára akartam tenni, hogy megtudjam, él-e benne vágy, hogy visszajusson régi törzséhez és hazájába. Ekkor már annyira megtanult angolul, hogy majdnem minden kérdésemet megértette és válaszolni is tudott rá.
- Mondd csak, Péntek - kérdeztem - a te nemzetedet még sohasem győzték le a csatában?
- Igen, igen - felelt rá mosolyogva - mi harcolni mindig jobban, mint ellenség.
Ezzel világosan azt akarta mondani, hogy ők mindig jobbaknak bizonyultak a csatákban és győztek. Ezek után további párbeszédünk így alakult:
- Ti mindig jobban harcoltatok? Akkor mégis hogyan kerültél fogságba, Péntek?
- Az én népem megverni ellenség, sokszor és nagyon.
- Ti vertétek meg az ellenséget? Hát akkor miért voltál te az ő foglyuk?
- Ők lenni sokkal több ember ott, ahol én lenni, ők megfogtak egy, két, három ember és engem. Én népem megverni őket más helyen, ahol én nem lenni ott. Én népem, megfogni egy, két, három, nagyon sok ellenség.
- A te néped miért nem segített neked, hogy kiszabadulj az ellenségeid kezéből?
- Ellenség megfog egy, két, három ember és engem és visz kanoe, én népem akkor nem volt kanoe.
- Mit csinál a te néped azokkal, akiket elfogott? Elviszi, megöli és megeszi őket?
- Igen, én népem esz embert, mind megesz.
- Hová viszik őket?
- Messze föld, amerre tetszik.
- Ide, erre a szigetre is el szoktak jönni?
- Igen, igen, ők jönni ide, más helyre is.
- Te is voltál már itt velük?
- Igen, már lenni itt - Péntek a sziget nyugati oldalára mutatott. Úgy látszik a szigetnek az a része az ő diadalmi toraik színhelye volt, míg az ellenség az én oldalamon ütötte fel a tanyáját.
Ebből a párbeszédből annyit mindenesetre megtudtam, hogy az én vademberem már szintén járt a szigeten, mégpedig azokkal az emberevőkkel együtt, akik a sziget távolabbi részén végezték borzalmas emberevő szertartásaikat, ugyanúgy, mint azok, akik most őt is elhozták, hogy felfalják. Hogy teljesen megbizonyosodjam Péntek állításáról, egy alkalommal, amikor le tudtam küzdeni az ilyenkor jelentkező undoromat és nyugtalan érzésemet, kivittem a tengerpartra, ahol először láttam az emberevés szörnyű maradványait. Péntek nyomban ráismert a helyre, megmutatta, hol szálltak partra, hol rakták a tüzet és elmagyarázta azt is, hogy akkor húsz embert, két nőt és egy gyereket ettek meg. A húszas számot nem tudta angolul kimondani, úgy oldotta meg a kérdést, hogy húsz kavicsot rakott le egymás mellé a homokba és megkért, mondjam el sorban melyiket hogy nevezik.
Ez a párbeszéd csak a bevezetője volt azoknak a beszélgetéseknek, melyek során azt igyekeztem megtudni Péntektől, milyen messzire lehet az én szigetemtől az a szárazföld, ahonnan a vademberek ide járnak, és hogy a csónakok közül sok szokott-e elveszni a tengeren, míg áteveznek. Elmagyarázta, hogy azért jönnek át erre a szigetre, mert teljesen veszélytelen a tengeri út. Alig hogy elhagyják a szárazföldet és beeveznek a tengerre, van egy áramlás, amely errefelé hozza őket, ezenfelül minden reggel és minden délután van egy-egy erős légáramlás is, amely mindig ugyanabban az irányban fúj. Péntek előadásából arra következtettem, hogy ezek az áramlatok csak az apály és dagály szabályszerű váltakozásai lehetnek, de később megtudtam, hogy mindezeket a vízi és légáramlásokat az Orinoco folyam okozza, mert szigetünk pontosan ennek az óriási folyamnak a torkolatában vagy inkább öblében fekszik és hogy a nyugat felől idelátszó föld Trinidad szigete, amely az Orinoco torkolatvidékének északi részén fekszik.
Számtalan kérdéssel ostromoltam Pénteket, milyen az a föld, ahonnan ő és ellenségei jöttek, kik laknak rajta, milyen a partja, milyenek a hegyei, a folyói, milyen népek laknak a szomszédságában. Péntek minden kérdésemre a legnagyobb nyíltsággal, őszintén válaszolt, de nem mindig elégítette ki kíváncsiságomat amit ő tudott. Amikor például arról kérdezősködtem, mi a nevük az ő környékén lakó néptörzseknek, csak egyetlen nevet tudott mondani, a Karibit. Ebből annyit mégis megtudtam, hogy a világnak azon a részén vagyunk, amit a térképeken Karibi földnek jeleznek és az Orinoco torkolatvidéke és Guiana közé helyezik. Elmesélte Péntek azt is, hogy túl a Holdon - ezalatt kétségtelenül a lenyugvó Holdat értette, tehát az ő földjüktől nyugatra eső területen - fehérbőrű, nagyszakállú emberek laknak, olyanok mint én. Rámutatott az én szépen megnövesztett pofaszakállamra. Hozzátette még, hogy ezek a szakállas emberek nagyon sok feketebőrű embert öltek meg. Ez az elbeszélés teljesen illett az Amerikát járó spanyolokra, kiknek vad és kegyetlen viselkedése már ekkor bejárta az egész ismert világot és a tetteikről szóló mesék apáról fiúra szálltak.
Megkérdeztem, mi a véleménye, hogyan tudnék én erről a szigetről eljutni és azok közé a szakállas fehéremberek közé menni. A felelet ez volt:
- Igen, igen, Mester odaevezni két kanoe.
Először sehogysem értettem, mit akar a két csónakkal, újabb kérdéseket tettem fel, míg végül elég nehezen ugyan, de kihámoztam belőle, mit akart mondani. Szerinte akkora csónak kell ehhez az úthoz, mint két kanoe együttvéve. Pénteknek ez a felvilágosítása nagyon megörvendeztetett és később is sokszor tereltem rá a beszélgetést erre a témára. Ettől az időtől kezdve újjáéledt bennem az égető vágy, hogy elkerüljek a szigetről. Most már újra láttam a szabadulás lehetőségét és csak növelte önbizalmamat és örömömet, hogy ez a hűséges vadember is részese lehet menekülésemnek.
Amikor már annyira voltam Péntekkel, hogy ha törve is, de elég értelmesen beszélt angolul és mindent megértett, amit hozzá beszéltem, nem állhattam meg, hogy a hit és a vallásosság alapfogalmaival meg ne ismertessem. Először is megkérdeztem tőle egy alkalommal, tudja-e, ki teremtette őt? Szegény ember eleinte sehogysem értette meg, mit akarok ezzel a kérdéssel, azt hitte, talán az apja felől érdeklődöm. Erre fordítottam egyet a dolgon és azt kérdeztem, tudja, ki teremtette a tengert, amelyen evezünk, a földet, amelyen járunk, az erdőket, melyekben vadászunk és a dombokat, amelyekről szertenézünk. Erre már felderült az arca és megmondta, hogy az öreg Benamucky az, aki mindenen túl lakik, ő teremtette a tengert és a szárazföldet, az erdőket és hegyeket, mindent. Hogy ki ez a magas személyiség, arról közelebbit nem tud mondani, csak annyi bizonyos, hogy nagyon, de nagyon öreg, sokkal idősebb, mint maga a tenger meg a föld, még a Napnál és csillagoknál is öregebb. Ezután azt a kérdést tettem fel, hogy ha ez az öreg Benamucky teremtett mindent, akkor miért nem imádja őt mindenki? Egy darabig gondolkodott, azután ez volt a felelet: "Mindenki imádkozik hozzá." Következő kérdésem: Azok az emberek, akik a te hazádban meghalnak, elmennek-e valahová? A felelet "Igen, Benamuckyhoz." És azok - folytattam a faggatást - akiket itt megesznek, szintén hozzá mennek? "Igen" - volt a határozott válasz.
Ezek után már tisztában voltam emberemnek Istenről alkotott fogalmaival, megkezdtem a felvilágosító munkát, hogy megismertessem vele az Egy Igaz Istent. Az ég felé mutattam és úgy mondtam neki, hogy ott lakik az igazi nagy Isten, mindennek Alkotója és Ő nemcsak létrehozta a világot, hanem ugyanazzal a mindenható hatalommal kormányozza ma is. Az isteni mindenhatóságot úgy magyaráztam meg, hogy Isten mindent megtehet, mindenünk, amink van, tőle származik, mindenünk, amink van, az Övé. Így lassankint, cseppenkint vittem bele a tudatába Isten mindenhatóságának fogalmát. Feszült figyelemmel hallgatta előadásaimat, különösen megragadta figyelmét, hogy Isten saját fiát, Jézus Krisztust küldte le a földre, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Megtanítottam arra is, hogy Istenhez bárhol imádkozhatunk, mert meghallja és meghallgatja, ha szemünkkel nem is láthatjuk őt. Ez különösen nagy hatással volt tanítványomra, mert egy nap azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy ha a nagy Isten, aki a Napon is túl az égben lakik, meghallja a legkisebb ember hozzá intézett imádságát is, akkor sokkal nagyobb és hatalmasabb lehet, mint Benamucky, aki nem is olyan messzire a hegyek között lakik és nem is hallja meg más panaszát és imádságát, csak aki elmegy hozzá közel, a hegyek világába. Megkérdeztem, volt-e már azok között a hegyek között, ahol Benamucky lakik és fordult-e már hozzá imádsággal? Határozott nemmel felelt. Benamucky közelébe fiatalember egyáltalán nem mehetett, csupán azok az öreg emberek, akiket Oowookaky néven ismertek. Ezek az emberek, mint későbbi magyarázataiból kivettem, az ő népének papjai voltak, akik kimentek a hegyek közé nagy ünnepélyességgel, ott imádkoztak és visszajövet elmondták híveiknek, mit mondott Benamucky.
Felvilágosító munkámat ez az információ nagyon elősegítette, mert most már arról igyekeztem meggyőzni Pénteket, hogy ezek az öreg emberek, akik állítólag beszélni mentek a hegyek közé Benamuckyhoz, csak becsapták híveiket, csupa mese volt az, hogy ők feleletet kaptak Benamuckytól, mert ha ott a nagy és csúnya hegyek között egyáltalán találkoztak valakivel és beszélgettek vele, az csak a rossz szellem lehetett. Ilyen bevezetés után ismertettem meg vele az ördög fogalmát, elmeséltem neki, hogyan keletkezett a gonosz szellem, hogyan lázadt fel Isten ellen, hogyan és miért gyűlöli az embereket, hogyan bukkan fel minduntalan a világ legsötétebb vidékein, hogy a félrevezetett emberekkel Istenként imádtassa magát és milyen mesterkedéseket folytat, hogy az emberiséget a romlásba taszítsa. Elmondtam, hogy a gonosz lélek milyen titkos utakon gyakorol befolyást hajlamainkra és szenvedélyeinkre, hogyan állítja fel csapdáit, hogy saját emberi gyengeségünk áldozataivá legyünk és magunk okozzuk saját pusztulásunkat és lelki romlásunkat.
Az Isten maga a tanúm, hogy ebben a módszerben, mellyel a szegény vadember lelkét felvilágosítani igyekeztem, részemről sokkal több volt a jóindulat, mint a tényleges tudás. Sok olyan kérdést fejtettem meg tanítás közben, ami mindeddig ismeretlen volt előttem, vagy csupán nem foglalkoztam vele, de most hogy logikus sorrendben felmerültek, természetesnek, ésszerűnek találtam magam is és már teljes meggyőződéssel adtam tovább vademberemnek. Ezek alatt a tanuló órák alatt az én érdeklődésem is megsokszorozódott sok olyan kérdés iránt, amelyet azelőtt elzártam magam elől, de most annál hálásabb lehetek Istennek, hogy foglalkozhattam velük. Minél mélyebben hatoltunk bele Péntekkel együtt a lelki élet mélységeibe, annál nagyobb megnyugvást hozott lelkemnek az a tudat, hogy most már nem egyedül fohászkodom Istenhez, hanem magam is eszköze lettem Isten akaratának azáltal, hogy ennek a szegény vadembernek nemcsak az életét, hanem a lelkét is megmenthettem megismertethettem vele a hit igazságait. Amikor ezekkel és hasonló gondolatokkal eltelve bevégeztem egy-egy napot, öröm szállt lelkem minden zugába, kimondhatatlan hálát és örömet éreztem, hogy idekerülhettem erre a helyre, amely pedig azelőtt a legnyomasztóbb és legelkeseredettebb gondolatokat keltette bennem.
ÚJABB CSÓNAK KÉSZÜL
Nem sok időbe telt és Péntek már egészen folyékonyán beszélt angolul. Nem csodálható ha egyre növekedett közöttünk a baráti megértés kapcsolata. Elmeséltem neki életem folyását, legalábbis ami ezzel a szigettel volt kapcsolatos, elmeséltem, hogyan kerültem ide, hogyan éltem, mióta vagyok itt. Közben tovább folytattam a felvilágosító munkát. Megismertettem Pénteket a puskapor és a lőfegyver titkaival, mert számára mindeddig a legmélyebb és legfélelmetesebb, megfejthetetlen titok volt a puska. Megtanítottam, hogyan kell a fegyvereket kezelni, megtölteni és használni. Adtam neki egy jókora éles kést, ezzel kimondhatatlanul nagy örömet szereztem neki, szabtam egy bőrövet is, az enyémhez hasonlót. Az övhöz erősítve rövidnyelű kis balta lógott az oldalán, ez a szerszám itt a szigeten nemcsak fegyver volt, hanem a leghasznosabb munkaeszközök egyike.
Sokat meséltem neki Európáról, elsősorban természetesen hazámról, Angliáról, elmondtam neki, hogyan élünk, hogyan tiszteljük Istent, hogyan viselkedünk egymás irányában, hogyan járjuk be az egész világot hajóinkkal és hogyan kereskedünk az ottani lakosokkal. Elmondtam, milyen volt a hajó, amellyel idáig érkeztem, elvittem hajótörésünk színhelyére, apróra elmagyaráztam, hogyan történt a szerencsétlenség, hol feküdt a hajóroncs. Sajnos, a hajóból már egyetlen darabka sem maradt meg, a hullámok régen összetörték és elhordtak mindent. Megmutattam a mentőcsónak maradványait, amelyet annak idején, amikor menekülni akartam, meg sem tudtam mozdítani. Most teljesen szétesve feküdt a homokban. Péntek elgondolkozva nézte a csónakot és jó darabig állt mellettem szótlanul. Láttam, hogy valami mondanivalója van a csónakkal kapcsolatban, megkérdeztem, min gondolkozik.
- Én látni ilyen csónak jönni én népem földjén - válaszolta.
Eleinte nem értettem mit mond, de csakhamar rájöttem, hogy egyszer látott egy ilyen csónakot megérkezni az ő hazája tengerpartjára. Később azt is elmondta, hogy a csónakot a vihar kergette hozzájuk. Nem kellett hozzá nagy képzelőtehetség, hogy rájöjjek a dolog nyitjára, valószínűleg egy európai hajó járt szerencsétlenül az ottani partok közelében és annak a csónakját vetette partra a háborgó tenger. Tovább kérdezősködtem a csónak felől, mit tud még róla.
Péntek meglehetősen körülményes aprólékossággal írta le a csónak külsejét, végül pedig bizonyos melegséggel tette hozzá:
- Én népem megmenteni fehéremberek, nem vízbefúlni.
Most már nagyobb érdeklődéssel kérdeztem tovább, abban a csónakban voltak-e a megmentett fehér emberek?
- Igen, csónak tele lenni velük.
Most már izgatottan kérdeztem, hányan voltak a fehérek? Péntek az ujjain számolta ki, hogy tizenhét utasa volt a bajbajutott csónaknak. Megkérdeztem, mi történt velük azután.
- Ők mind élni, lakni én népemnél, - hangzott a meglepő felelet. Most kezdett előttem megvilágosodni az a néhány év előtti rejtély, amikor éjszaka egy hajó futott rá a vízalatti sziklákra közvetlen szigetem partjai előtt. Úgy látszik ennek a hajónak az utasairól beszél most Péntek, valószínűleg, amikor látták, hogy hajójuk menthetetlen, valamennyien a mentőcsónakba ugráltak és a vihar átsodorta őket a vademberek partjaira. Újabb kérdéseimre Péntek megismételte, hogy a csónak valamennyi utasa életben van ma is. Az eset szerinte mintegy négy évvel ezelőtt történt, ez az időpont teljesen egybevágott az én számításaimmal. Különösnek tetszett, hogy Péntek állítása szerint a bennszülöttek nem bántották a megmentett tengerészeket, hanem még élelmiszereket is adtak nekik és azok most is ott élnek közöttük. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mi volt az oka, hogy nem ölték meg és nem ették meg őket, mint más ellenségeiket.
- Nem, én népem fogad fehér ember testvérnek. Ők nem enni embert, de háborúban jól harcolni.
Ezt az információt úgy fordítottam le, hogy amikor a fehérek megérkeztek, nem léptek fel erőszakosan a bennszülöttekkel szemben, hanem valami fegyverszünet-féle egyezményre léptek velük. A feketék megbecsülték fehér szövetségeseiket, mert azok nem ettek emberhúst, de résztvettek minden olyan háborúban, melyet a vendéglátók ellen indítottak a szomszédos törzsek és úgy látszik jól verekedtek.
Amint már mondtam, ebben az időben újra úrrá lett rajtam a vágy, hogy bármi áron is, de elkerüljek a szigetről. Tervem az volt, hogy Péntekkel együtt valahogy áthajózunk a nagy szárazföldre. Megmondtam Pénteknek, hogy azonnal hozzáfogunk egy jókora csónak építéséhez és ha készen leszünk vele, örülhet, mert hazamehet. Nem is válaszolt szavaimra, csak lehangoltan, szomorú tekintettel ült tovább egyhelyben. Megkérdeztem, mi bántja?
- Miért haragudni Mester Péntekre? Mi baj csinálni én?
Mondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom rá és nem is értem, mit akar mondani ezzel.
- Nem haragudni? Nem haragudni? - ismételte többször is a kérdést - akkor miért küldeni el Péntek haza népéhez?
- Hát nem te magad mondtad, hogy már nagyon szeretnél hazamenni?
- Igen mondani, de kettő hazamenni. Péntek nem hazamenni, Mester itt marad.
Ez a vallomás világosan azt jelentette, hogy Péntek nem akar egyedül hazamenni, azt akarja, hogy én is vele menjek.
- Péntek, én is veled menjek? De mit fogok én ott csinálni?
Gyorsan, gondolkodás nélkül érkezett a válasz.
- Mester sok-sok jót csinálni. Mester tanít vadember lenni jó és szelíd. Mester mutat meg neki Istent, tanít imádkozni és kezdeni új élet!
- Jaj, Péntek, te nem is tudod, mit beszélsz, hiszen én magam is csak egy tudatlan, gyarló ember vagyok.
- Mester tanít Péntek jót, tanít népemnek is jót.
- Nem, Péntek, te csak menj egyedül, én itt maradok és magamban élek, mint eddig éltem.
Pár pillanatig zavartan nézett rám, azután hirtelen felkapta az egyik fejszét és a kezembe nyomta.
- Mit csináljak ezzel a fejszével? - kérdeztem meglepetve.
- Mester üt agyon Péntek!
- Miért öljelek meg téged?
- Miért küld Péntek elmenni? Megölni Péntek, nem elküld!
Mialatt ezeket mondta, láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe.
Annyira meghatott ez a mindenen túlmenő hűség és ragaszkodás, hogy ott nyomban megígértem neki és később is többször megismételtem előtte, hogy soha sem fogom elküldeni, amíg ő együtt akar maradni velem.
Az egész beszélgetésből, amint később elemeztem, az világlott ki, hogy Péntek igenis égő vággyal kívánkozott haza a saját népéhez, de szerette volna ha mindazt a sok jót, amit ő nálam tanult, az ő népe is megkapja tőlem. Ehhez pedig nekem, bevallom, semmi különösebb kedvem nem volt. Engem egészen más szempontok vonzottak a menekülés útjára, amelyhez most még jobban ragaszkodtam, mint bármikor más alkalommal, mert a Péntekkel folytatott beszélgetésekből most már tudtam, hogy az ő földjükön tizenhét fehér ember él.
Egy pillanatot sem késlekedtem, ugyanolyan lobogó türelmetlenséggel estem neki a munkának, mint amikor a balul sikerült menekülési kísérlethez készítettem a nagy csónakot. Első dolgunk volt, hogy megfelelő nagy fát találjunk a szokottnál nagyobb kanoe elkészítéséhez. Fa volt elegendő a szigeten, akár egy egész kis flottát építhettünk volna nem csupán kanoekból, hanem akár csinos kis hajót is készíthettünk volna megfelelő eszközökkel és hozzáértéssel. Még a fa kiválasztásánál is fontosabb körülmény volt, hogy elég közel essék a vízhez és olyan helyen legyen, ahonnan az elkészítés után rá is tudjuk vinni a vízre és nem járunk vele úgy, mint én az első csónakommal. A fa kiválasztását teljesen rábíztam Péntekre, mert ekkor már tudtam, hogy ő sokkal jobban érti, melyik fából lehet a legjobb csónakot készíteni. Máig sem tudom megmondani, milyen fajta volt az a fa, amelyet kiválasztott, csak annyit tudok, hogy Nicaragua erdeiben van hozzá hasonló színű és illatú fa, amit ismerek. Péntek a vademberek ősi szokása szerint azt akarta, hogy a csónak belsejét égetéssel vájjuk ki, én azonban megmutattam, hogyan kell ezt a munkát is szerszámokkal elvégezni. Elismerte, hogy így sokkal szebben és egyenletesebben lehet kimunkálni a csónak egész belső részét. Kitűnő munkaerő volt Péntek, az igaz, hogy nagyon keményen dolgoztunk mindketten, de alig egy hónap alatt kivágtuk a nagy fatörzset és szépen ki is vájtuk. Most már arra is gondoltam, hogy csónakunk szép, kecses legyen, különösen akkor kezdett igazán örömöm telni benne, amikor a külsejét is szépen kidolgoztuk baltáinkkal és vésőkkel. Talán a legnehezebb munka volt a vízrebocsátás: kerek két hétig tartott, míg az alátett nagy görgőkön hüvelykről-hüvelykre keserves erőlködéssel toltuk a víz felé. Az eredmény azonban megérte a nagy fáradságot, mert remekül úszott és elég nagy volt akár húsz személy befogadására is.
Közel két álló hónapig dolgoztam a hajótest felszerelésén, mert olyan vitorlázatot készítettem, hogy megirigyelhette volna a legkényesebb tengerész is. Az árbocot, a vitorlarudakat, a nagyvitorlától az orrvitorláig mindent magam faragtam, szabtam és varrtam, hogy kis hajónk állni tudja a tenger szeszélyes széljárásait. Mint viharedzett tengerész, nagyon jól tudtam, milyen nélkülözhetetlen egy vitorlás hajón a kormány, nekifogtam és bár nem voltam szakértő ebben a mesterségben, végre mégis sikerült kifaragni, felerősíteni és működésbe hozni a kormánylapátot. Mondhatom, a munka végén megállapítottam, hogy ez még keservesebb és fárasztóbb munka volt, mint az egész hajótest kifaragása.
Ahogy a száraz időszak közeledett, úgy növekedett az izgalmam, mert a legelső adandó alkalommal már vízre akartam szállni hajómmal. Minden nap végeztem valami előkészítő munkát rajta, s már ott tartottam, hogy az élelmiszereket hordtam be a csónakba, hogy semmi se hiányozzék, ha elérkezik a nagy nap, a szabadulás napja. Számoltam a napokat, egy, legfeljebb két hét múlva kiengedjük hajónkat a szabad vízre. Ezt az ünnepélyes műveletet készítettem elő azon a reggelen is, amikor odaszóltam Pénteknek, nézzen szét a tengerparton, hátha talál valami jól megtermett teknőst. Rendes szokásunk volt, hogy hetenkint egy teknőst fogyasztottunk el, húsa és tojásai a legízletesebb csemegéink közé tartoztak.
Tovább dolgoztam, Péntek azonban nagyon rövid idő múlva lélekszakadva rohant vissza, úgy vetette át magát kerítésünkön, mint akinek a lába alatt ég a talaj és a nagy futástól kifulladva lihegte:
- Mester, ó Mester, nagy baj, nagyon nagy baj lenni!
- Ugyan mi a baj, Péntek? - kérdeztem kissé türelmetlenül, mert siettem a munkámmal.
- Odaát lenni baj nagy - lihegte tovább Péntek - egy, két, három kanoe, egy, két, három!
Péntek előadásából arra következtettem, hogy hat kanoe közeledik a sziget túlsó partja felé, de később meggyőződtem, hogy mindössze háromról van szó.
- Jól van, Péntek - bátorítottam a még mindig reszkető fiút - nem szabad félni.
Minden tőlem telhető módon igyekeztem lelket önteni a megriadt emberbe. Semmi kétség, azt hitte szegény, hogy a vademberek ő érte jöttek és most első dolguk lesz, hogy felkutatják, rettenetesen megkínozzák és darabokra vagdalva megeszik. A szerencsétlen próbált uralkodni magán, de minden porcikája remegett az igalomtól. Nyugodtan tettem-vettem tovább is, hogy ezzel is bátorítsam és magyaráztam neki, hogy nemcsak ő van veszedelemben, hanem ugyanúgy keresnek a vadak engem is és ha megtehetnék, engem is éppen olyan élvezettel falnának fel, mint őt. Szavaim végső konklúziója ezt volt.
- No, Péntek, nekünk most harcba kell szállni velük. Tudsz verekedni?
- Tudok, de vadak lenni nagyon sok!
- Ne törődj vele, Péntek, - mondtam nyugodt önbizalommal és rámutattam fegyvereinkre - ezek a puskák el fogják őket riasztani, nem is valamennyiüket kell megölni.
Kijelentettem, hogy meg fogom védeni a vadakkal szemben, de neki is mellettem kell állnia, hogy megvédjen engem. Azt kell tennie, amit én parancsolok.
- Péntek mindig meghal, mikor Mester parancsol meghalni - hangzott a komoly és határozott válasz.
A lelki bátorítás után a kezébe nyomtam egy rumos üveget és biztattam, hogy minél többet igyék belőle, annál jobban fog harcolni. Mint gondos házigazda, az évek hosszú során is meg tudtam őrizni néhány üveg rumot, hogy majd akkor veszem elő, ha igazán nagy szükség lesz rá. Ezt a pillanatot most elérkezettnek láttam. Péntek engedelmesen kezdte kortyolgatni az italt és láttam, hogy bár eleinte nagyon égette a torkát, később már élvezettel emelgette a szájához a palackot, én ezalatt hozzáláttam, hogy fegyvereinket előkészítsem a következő nagy harcra. A két kisebb madarászó puskát, melynek kezelését már Péntek is egészen jól értette, a legnagyobb szemű söréttel töltöttem meg, az egyes szemek majd akkorák voltak, mint egy-egy pisztolygolyó, a négy nagy puska csövét öt-öt golyóval és más ólomdarabokkal töltöttem meg, a pisztolyokba is annyi golyót nyomtam bele, amennyit csak tudtam. Övemre kötöttem az ijesztően nagy, meztelen kardot. Pénteknek pedig egy fejszét nyomtam a kezébe.
Mikor már kellőképpen fel voltunk szerelve a vademberek fogadására, magamhoz vettem a távcsövet. Kimásztam a domboldalba és a megszokott biztos kilátóhelyről néztem szét, mi a helyzet tulajdonképp. Messzelátóm segítségével nem volt nehéz áttekinteni és tiszta képet alkotni a hadihelyzetről. Három kanoe ért partot, huszonegy meztelen vadember sürgött-forgott körülöttük és a három megkötözött fogoly körül, kiket magukkal hoztak. Viselkedésükből világosan látszott, hogy egyáltalában nem gondolnak a legutóbbi kellemetlen kudarcuk megtorlására, nem Péntek és nem én utánam kutatnak, hanem minden figyelmüket az elkövetkező ünnepi lakoma megfelelő előkészítése foglalja le. Három áldozatukat akarták itt a sziget magányában, ünnepélyes szertartások között megenni.
A már megszokott undorító látvány volt, mindössze annyiban tértek el a most érkezett vadak az előző látogatók szokásától, hogy nem ott szálltak partra, ahol Péntek szabadulása megtörtént, hanem lényegesen közelebb hozzánk, a kis folyó torkolata közelében, ahol az erdő egy sűrű része csaknem a tengerpartig nyúlt le. Ez a merészség annyira felháborított, hogy visszamentem a házba és kijelentettem Péntek előtt, hogy most már egyetlen vadembernek sem kegyelmezek, valamennyiüket megölöm. Kiadtam a parancsot Pénteknek is, hogy azonnal indulunk és cselekszünk. A rum megtette kötelességét, Péntek már egészen más hangulatban volt, mint csak röviddel előbb is, nemcsak a bátorsága jött meg, hanem egyenesen jókedvű volt. Lelkesedéssel fogadta parancsomat és újra kijelentette, hogy ha kell, nyomban meghal értem.
Vad düh és mérhetetlen felháborodás dolgozott bennem, amikor arra gondoltam, hogy ezek az undok emberevők idemerészkedtek házam közvetlen közelébe és itt akarják megtartani visszataszító lakomájukat. Szétosztottam előkészített fegyvereinket. Péntekre három puska és egy pisztoly jutott, én is három puskát vettem a vállamra és egy pisztolyt dugtam az övembe. A nagy csatára testben, lélekben és fegyverekben tökéletesen felkészülve hagytuk el házunkat. Utolsó pillanatban még zsebredugtam egy üveg rumot. Pénteknek pedig a markába nyomtam egy zacskó lőport és golyót, hogy újra tölthesse fegyvereit. Nagyon határozottan megparancsoltam, hogy maradjon szorosan a nyomomban, mindent csak akkor és úgy cselekedjék, ahogy én parancsolom, ne mozduljon és ne használja a puskát, míg én nem szólok és közben egyetlen szót se szóljon. Jobbkezemben iránytű volt, hogy az erdő sűrűjében is tájékozódni tudjunk és lőtávolba jussunk hozzájuk, mielőtt még felfedeznék, hogy ott vagyunk. Messzelátómmal kitűnően láttam őket, nem lehetetlen, hogy ők is hamar észrevesznek bennünket.
Nekivágtam az erdőnek, Péntek szorosan a nyomomban lépkedett, parancsomnak engedelmeskedve hallgatott, csak a szemei fénylettek a harci vágytól. Nem sokáig kellett mennünk, odaértünk az erdőnek ahhoz a részéhez, amely legközelebb volt a tengerparton szorgoskodó vadakhoz. Most már csak néhány fa és bokor volt köztünk és a vadak között. Suttogva adtam ki a parancsot Pénteknek, menjen előre az erdő sarkán álló nagy fához, kémlelje ki, mi a helyzet és jelentse, mit csinálnak a vademberek. Néhány perc múlva már vissza is jött és lelkendezve mesélte, hogy a vadak már ott ülnek a tűz mellett, a nagy fa mellől világosan látni minden mozdulatukat, éppen most eszik első áldozatuk húsát. A következő áldozat, akit ezután fognak leölni, megkötözve fekszik a homokban egészen közel a mi leshelyünkhöz. Határtalan izgalommal töltött el, amikor Péntek jelentette, hogy az az ember, akit most szándékoznak megenni, nem feketebőrű, hanem azok közül a szakállas emberek közül való, akikről már beszélt, hogy az ő népének a vendégei. A fehér ember rettentő helyzete feletti aggodalom borzongása szorongatta a szívemet, nyomban odasiettem a nagy fához és magam is világosan láthattam, hogy valóban egy szakállas fehér ember fekszik a homokban, keze-lába erősen megkötözve kötelekkel és erős indákkal. Messzelátómmal világosan láttam, hogy európai embernek kell lennie, mert olyan ruhát viselt mint Spanyolországban szokás.
Rejtekhelyemtől mintegy ötven yardnyi távolságra egy másik nagy fa állt, körülötte sűrű bozót takart el mindent, úgy hogy teljesen észrevétlenül osonhattam előre. Ez a helyzet komolyan megjavította harci helyzetünket, mert nem is egész lőtávolságra kerültünk a vademberekhez. Óvatosan, lépésről-lépésre mentem új őrhelyem felé. Péntek hűségesen járt a sarkamban. Végre ott voltam a fa tövében és alig nyolcvan yardnyi távolságból most már szabad szemmel is mindent a legrészletesebben láthattam, ami a vadak tanyáján történt.
KÉT ÚJ LAKÓ A SZIGETEN
Nem volt most már egyetlen vesztegetni való perc sem, mert az emberevők várakozásteljesen szorongtak a tűz körül, két társukat pedig elküldték, hogy öljék meg a szerencsétlen keresztény foglyot és feldarabolt hulláját hozzák oda a tűzhöz. A két vadember már ott guggolt a fehér ember mellett és éppen azzal foglalatoskodtak, hogy kioldják a lábait szorító kötelékeket. Elérkezett végre a cselekvés pillanata. Odafordultam Péntekhez:
- Támadunk, Péntek! Ne gondolkozz, mindent úgy csinálj; ahogy parancsolom. Amit én teszek, te is ugyanazt tedd!
Péntek megértőleg bólintott. Két puskámat letettem a fa tövébe a földre, Péntek pontosan utánam csinálta. A harmadik puskával célbavettem a vadakat, Péntek ugyanezt tette. Most vezényeltem:
- Tűz!
Egyszerre dördült el a két hatalmas fegyver. Péntek úgy látszik szerencsésebb szögből lőtt a vadak felé, mert az ő lövésére két emberevő azonnal meghalt, három pedig súlyosan megsebesült, azon az oldalon pedig, ahová én lőttem egy halott és két sebesült maradt fekve. Leírhatatlan rémületet okozott a támadás a vadak soraiban. Bomlott összevisszaságban ugráltak talpra, akik nem sebesültek meg, eszeveszetten szaladgáltak ide-oda, tanácstalanul tekintgettek szerteszét, nem tudták, merre meneküljenek, nem tudták hova figyeljenek, mert sejtelmük sem volt, honnan jött feléjük a megmagyarázhatatlan, titokzatos erejű és hatalmas támadás.
Péntek egyik szemével folyton rajtam csüngött, hogy minden pillanatban követni tudja parancsaimat. Én ledobtam a puskát és sietve kaptam kézbe a még töltve lévő két puska egyikét, felhúztam a kakast és céloztam. Péntek ugyanezt tette.
- Készen vagy? - kérdeztem. Péntek komolyan bólintott.
- Vigyázz, Isten nevében tűz! - vezényeltem.
Újra két óriási dördülés és két hatalmas lángcsóva csapott elő bozót-rejtekhelyünkről. Most a két kisebb, madarászó puskánkat használtuk és az apróbb golyók és sörétek egészen más hatással csaptak le a vadak csoportjára. Most csak két halott maradt a homokban, de annál több volt a sebesült, csaknem valamennyien kaptak kisebb-nagyobb golyótalálatokat. Üvöltve, sikoltva mint a veszett állatok, szaladgáltak a parton, vér csurgott sebeikből, a súlyosan sebesültek közül három is összeesett és vérében fetrengve ordítozott társaihoz segítségért.
- Rajta, Péntek, gyerünk, rohamra! - vezényeltem és kezembe kaptam a harmadik, megtöltött puskát, kirohantam a bozótból egyenesen a vadak közé. Péntek habozás nélkül cselekedett mindent utánam és ott volt akkor is a sarkamban, amikor puskámat magam elé tartva rárohantam a vadakra. Abban a pillanatban, mikor észrevettem, hogy megláttak, nagy hangon ordítozni kezdtem, magam is csodálkoztam, hogy ilyen erős a hangom. Mint a visszhang, érkezett a hátam mögül Péntek diadalordítása. Amilyen gyorsan csak a lábaim bírták, rohantam a part felé, egyenesen a megkötözött fehér emberhez. A két emberevő, akik előbb még az áldozat kötelékeit bontogatták és már kezükben volt a fakard, mellyel végezni akartak vele, legelső lövésünkre otthagyott mindent, rémülten menekült a víz felé és beugrott az egyik kanoeba. Ugyanezt tette, mint észrevettem, három másik vadember is. Azonnal megparancsoltam Pénteknek, lőjjön közibük. Péntek megértette a jelekkel adott utasítást, előreszaladt vagy negyven yardot, féltérdre ereszkedett, jól megcélozta a kanoeban ülő embereket és egészen közelből lőtte ki rájuk a nehéz puskát. Olyan tökéletes volt a lövés hatása, hogy magam is azt hittem az első látásra, hogy mind az öt embert megölte, mert a csónak utasai valamennyien egymás hegyén-hátán összegabalyodva zuhantak be a vízbe. Nemsokára azonban láttam, hogy tulajdonképp csak kettő halt meg, kettő úszva evickélt vissza a csónakhoz és felkapaszkodott rá, egyik pedig akit valószínűleg súlyos sebesülés ért, nem esett ki egészen a csónakból, hanem megkapaszkodott a szélében és most kimerülten, talán eszméletlenül fekszik a csónak fenekén.
Péntek támadásával teljesen egyidőben én is cselekvéshez láttam. Elővettem késemet, elvágtam a szerencsétlen fehér ember kötelékeit. Mikor már kezei és lábai teljesen szabadok voltak, segítettem neki, hogy fel tudjon ülni és portugál nyelven megkérdeztem, kicsoda. Egyetlen latin szóval felelt: "Christianus..." Annyira gyenge volt még, hogy nem tudott többet mondani és ha nem tartom erős kézzel, elájul. Elővettem zsebemből rumos üvegemet, odatartottam a szájához és mutattam, hogy bátran igyék belőle. Ivott és szemmel láthatóan jól esett neki, erre kenyeret is vettem elő a tarisznyából, azt is megette és szinte látszott, hogyan tér vissza belé az élet. Újra megkérdeztem, milyen nemzetségből való. "Spanyol vagyok" - mondta halk, gyenge hangon és tovább kezdett beszélni. Szavaiból a tökéletes hála őszinte érzése csendült ki, minden igyekezete arra irányult, hogy a legékesebb szavakkal mondjon köszönetet és fejezze ki háláját nekem, hogy megszabadítottam a legborzalmasabb haláltól.
- Signor - mondtam neki fogyatékos spanyol nyelvtudásommal - ez a hely és időpont most egyáltalában nem alkalmas ilyen kérdések tárgyalására. Beszélgetni később nagyon is rá fogunk érni. Most harcolnunk kell a magunk életéért. Ha van Önben valami erő, fogja ezt a pisztolyt és ezt a kardot és védje magát, öljön meg annyi vadembert, amennyit csak tud.
Csodálatos, milyen változáson ment keresztül ez a gyenge, magával tehetetlennek látszó ember abban a percben, amikor fegyvert érzett a kezeiben. Mint a bosszúállás szelleme, rohant rá a vadakra, hatalmas pallosával és egy szempillantás alatt kettőt darabokra szabdalt. A dolog nyitja igen egyszerű volt: ezek a vadak, akik soha azelőtt nem hallottak és láttak lőfegyvert, most a meglepetéstől és csodálkozásból megriadva megfeledkeztek a védekezés legelemibb eszközeiről is. Legtöbbjük rémületében ugyanúgy a földre zuhant, mint a halottak, vagy súlyos sebesültek, holott semmi sebet nem kapott, csak a vak rémület vette el az ellenálló erejét. Világosan mutatta ezt a helyzetet az az eset is, amikor Péntek egyetlen lövésére a csónakban ülő mind az öt vadember a vízbe zuhant, pedig csak kettő kapott halálos sebet.
Harmadik puskámat még mindig nem lőttem ki, nem akartam feleslegesen elpazarolni a lövést, annál kevésbé, mert pisztolyomat és kardomat odaadtam a megmentett spanyolnak. Odaintettem Pénteket és visszaküldtem a nagy fához, hozza el onnan a már kilőtt fegyvereket, amilyen gyorsan csak tudja. Péntek a tőle megszokott villámgyorsasággal szaladt oda és vissza. Kezébe adtam utolsó megtöltött fegyveremet, leültem és hozzákezdtem, hogy valamennyi puskánkat újra megtöltsem. Pénteknek még annyit mondtam, hogy ha valami komoly baj van, azonnal jöjjön vissza hozzám. Miközben a puskákkal bíbelődtem, vad közelharc fejlődött ki a spanyol és az egyik emberevő között, aki már magához tért első rémületéből és most hatalmas és éles fakardjával támadt rá a még elég gyenge lábon álló fehér emberre. Ugyanaz a fakard volt, mellyel előbb le akarták ütni, amikor még megkötözött fogoly volt.
A spanyol igazi mintapéldánya volt nemzetének, merész, vad harcos, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Még gyenge volt az átélt sok nélkülözéstől és izgalomtól, mégis szabályszerű kardpárbajt vívott a szintén nagyszerűen harcoló indiánnal. Már két sebet is ejtett ellenfele fején, de a hatalmas testű, nagy erejű fekete fickó egészen közel ugrott hozzá, átkarolta és lenyomta a földre, mindenáron ki akarta csavarni kezéből a hatalmas pallost. A spanyol azonban egy pillanatra sem veszítette el lélekjelenlétét. Tudta, hogy erő tekintetében nem mérkőzhet a vademberrel, különösen mostani gyenge állapotában nem, elengedte a kardot, előrántotta a pisztolyt és jól irányzott lövéssel keresztüllőtte a mellét. A szíven talált vadember nyomban meghalt. A legutolsó másodpercben történt ez a fordulat, mert a nagy kard már a vadember kezében volt, még holtában is görcsösen szorongatta. Talán még én is későn érkeztem volna a spanyol megmentésére, pedig teljes erőmből rohantam segítségére.
Péntek végre felszabadult a gyámkodásom alól, teljesen a maga feje szerint cselekedhetett. Fegyvere most nem volt más, mint az övén lógó fejsze. Ezzel rohant rá vad ordítással az emberevőkre. Először is azzal a három feketével végzett, akik első lövéseinkre sebesültek meg és a földre zuhantak, de később ráeszméltek, hogy sebeik nem halálosak és menekülni igyekeztek. Közben a spanyol odajött hozzám és puskát kért. Odaadtam neki az egyik kisebb puskát. Nyomban űzőbe vett két menekülő vadembert, rájuk lőtt, meg is sebesítette mindkettőt, de azok gyorsabbak voltak mint ő a gyenge lábaival és elmenekültek volna, ha Péntek utánuk nem ered. Egyikkel hamar végzett, de a másik ezalatt egérutat kapott, lefutott a tengerpartra, beugrott a vízbe és kétségbeesett erőfeszítések között elérte a kanoet, melyben a három sebesült emberevő ült.
Elcsendesedett a harci zaj, végetért a nagy küzdelem. Gyorsan számot vetettünk, hogyan is állunk ellenségeinkkel. Összesen huszonegy emberevő érkezett a szigetre. Ezek közül három az első lövésünkre halt meg, kettő a következő sortűznél esett el. Kettőt Péntek lőtt le a kanoeban, kettőt Péntek csapott agyon fejszével a sebesültek közül, egyet ugyancsak ő ölt meg a spanyol elől menekülők közül. Kettőt a spanyol kaszabolt le kardjával, egyet párviadal közben ölt meg pisztolyával. Négy halottat találtunk a parton, ezek részben a puskalövésektől kapott sebeikbe haltak bele, vagy Péntek ölte meg őket menekülésük közben. Végül négyen vannak a tengeren menekülő kanoeban, ezek közül egy súlyosan sebesült, esetleg már halott is. Összesen huszonegy, a létszám tehát teljes. A szigeten nem maradt egyetlen élő emberevő sem.
A kanoeban menekülő vadak kétségbeesett igyekezettel eveztek, hogy túljussanak fegyvereink lőtávolán. Péntek utánuk lőtt még vagy kétszer, de nem hiszem, hogy talált volna a lövése, mert a csónakban lévők tovább eveztek. Péntek ekkor arra kért, engedjem meg, hogy csónakba üljön és üldözze őket. Gyorsan átgondoltam a dolgot és magam is aggodalommal gondoltam arra az eshetőségre, hogy ezek a menekülők hazaérkeznek, hírét viszik az itt történteknek, erre az egész törzs útnak indul felénk, hogy bosszút álljon megölt testvéreikért, egy szép napon vagy háromszáz kanoe köt ki partjainkon és a vademberek puszta létszámbeli többségével legázolnak valamennyiünket és mi is diadalmi lakomájuk csemegéje leszünk. Pillanatok alatt villant át mindez a fejemben, beugrottam az egyik itt hagyott bennszülött kanoeba és hívtam Pénteket, jöjjön és a puskákat is hozza magával.
Már benn voltam a kanoeban, amikor a csónak fenekén legnagyobb meglepetésemre egy szerencsétlen fekete ember testébe botlottam. Ugyanúgy meg volt kötözve a keze-lába, mint a spanyolé volt. Úgy látszik, ő is egyik kiszemelt áldozata volt az emberevőknek, de nem volt idejük még partraszállítani. Látszott rajta, hogy rettenetesen megriasztották a körülötte lejátszódott események, melyekből semmit sem látott, mert az egész idő alatt megkötözve, mozdulatlanul feküdt a csónak fenekén, tehát csak hallhatta a csatazajt. Kötelékeit olyan szorosra húzták kegyetlen kínzói, hogy szegényben már alig volt élet a hosszú szenvedés után.
Azonnal elvágtam késemmel a kötelékeket és igyekeztem talpraállítani a szerencsétlent, de olyan gyenge és erőtlen volt, hogy nyomban visszahanyatlott, sem felállni, sem szóhoz jutni nem tudott. Hozzájárult még gyengeségének növeléséhez az ijedelem is, mert amikor fel akartam támogatni, csak nyögött és siránkozott, nyilván azt hitte, hogy most következik az ő kivégzése, mert el sem tudta másként képzelni a helyzetet, mint úgy, hogy a győztesek megölik és megeszik a legyőzőiteket és a foglyokat. Szerencsére mindjárt kéznél volt Péntek, odahívtam, magyarázza meg neki a saját nyelvén, hogy nem kell félnie, nincs semmi baj, kiszabadítottuk. Péntek felvilágosító szavait én még megtoldottam egy üveg rummal és amikor a szegény fekete végre elhitte, hogy valóban kiszabadult és a rum is megtette a maga hatását, egyszerre erőre kapott, felült a csónakban és beszélni kezdett. Péntek is újra odajött, hogy meghallja mit mond legújabb vendégünk. Amikor meghallotta a megmentett ember hangját és meglátta az arcát, olyasmi történt, amit senki sem állhatott meg anélkül, hogy könnyek ne jöjjenek a szemeibe. Péntek elkezdte az idős fekete embert ölelgetni, csókolni, simogatta, kiabált, sírt, nevetett egyszerre, körülugrálta, táncolt, énekelt, fütyült, a haját tépte, kezeivel hadonászott, úgy viselkedett, mint akinek hirtelen elmegy az esze. Jó időbe telt, míg újra olyan állapotba került, hogy szólhattam hozzá és meg is értette, amit mondok. Csak ekkor tudtam meg, miről van szó, mert kérdésemre könnyek között mondotta el, hogy a kiszabadított fogolyban saját édesapját ismerte fel.
Engem is szívem mélyéig meghatott a fiúi szeretetnek ez a primitív, minden modorosságtól mentes, őszinte megnyilvánulása, ami a szemem előtt játszódott le, de talán még ennél is jobban élveztem a két vadember közötti szeretet további megnyilatkozásait. Péntek szinte percenkint mászkált ki-be a csónakba, ha egy percre is, de leült az apja mellé, ráhajtotta a fejét a vállára, simogatta, dédelgette, kezébe vette az arcát, úgy nézte, dörzsölte a karjait és lábait, ahol a kötelékek mélyen bevágták és elzárták a vérkeringés útját. Az én tengerész gyógymódom megint nagy segítségükre volt, mert előkerült a zsebemből a rumos üveg, annak tartalmával dörzsölgette Péntek apja zsibbadt karjait és lábait, és nagyon hamar jelentkezett is a javulás.
Ez a közbejött esemény teljesen elvonta figyelmünket a kanoeval menekülő vadakról. Mire újra rájuk gondoltunk, már olyan messze jártak, hogy nem is láttuk őket. Akkor nagyon keserű szemrehányásokat tettem magamnak, de később már örültem, hogy nem vágtunk neki elhamarkodva a tengeri üldözésnek, mert alig két óra múlva heves szél kerekedett és a menekülők útjuknak még negyedén sem lehettek túl, amikor a szél viharrá erősödött és egész éjszakán át szünet nélkül tartott. Növelte a helyzet súlyosságát még az is, hogy a viharos széljárás iránya északnyugati volt, tehát éppen ellenirányban fújt, mint amerre a menekülőknek az útja vezetett. Nem is tartottam valószínűnek, hogy a négy vadember, kik közül legalább kettő elég súlyos sebet is kapott, át tudta élni kis csónakjában a vihart és el tudott jutni hazai földjére. Legjobb esélyük szerintem az volt, ha valahol a szigetek egyikén partot tudtak érni. Számunkra ez már nem jelenthetett veszélyt, mert körülöttünk mindenféle lakatlan, vagy más vad törzsek által lakott területek voltak, úgy hogy ha ezek valamelyikén vetette őket partra a vihar, akkor csöbörből-vödörbe jutottak, mert megmenekültek ugyan a mi halálos lőfegyvereink tüzétől, de nem kerülhették el az ellenséges vademberek emberhúsra éhes gyomrát.
Péntek ezalatt olyan buzgalommal szorgoskodott apja körül, hogy jó darabig nem volt szívem, hogy elszólítsam mellőle. Mikor azután úgy láttam, hogy már túl van a viszontlátás örömének első rohamán, magamhoz hívtam, ő pedig ugrálva, énekelve, nevetve, az öröm minden jelét mutatva szaladt, várva parancsomat. Megkérdeztem, adott-e kenyeret az apjának?
- Nem, Péntek nem ad, piszkos kutya maga felfal egész kenyér, - mondta szégyenkezve, amiből megértettem, hogy Péntek már előbb megette az egész kenyeret, ami a tarisznyájában volt. Szerencsére az én tarisznyámban volt még elég, odaadtam, sőt adtam mellé még rumot is és a nálam lévő egész mennyiség aszalt szőlőt is odaadtam. Péntek nagy örömmel szaladt a kanoeba, hogy mindezeket odaadja az apjának. Pár perc múlva azt láttam, hogy Péntek még nála is szokatlan gyorsasággal szalad a sziget belseje felé. Megszoktam, hogy Péntek a leggyorsabb lábú fickó volt, akit valaha is láttam, olyan gyorsan szedte a lábait, mintha repülne. Most is, mire feleszméltem és kiabáltam utána, már késő volt, nem hallotta, olyan messze járt. Nem telt bele negyedóra, már újra megjelent, bár ekkor már korántsem jött olyan gyorsan, mint ahogy elviharzott. Amikor közelembe ért, megláttam, mi az oka lassúságának. Kezében valami súlyos tárgyat cipelt. Kiderült, hogy egészen hazáig szaladt és elhozott egy nagy kőkorsó vizet, hogy apjának adhasson belőle. Hozott ezenkívül még két kenyeret is, ezeket átadta nekem azok helyett, melyeket a sajátomból előbb apjának adtam. Én is megszomjaztam a nagy verekedésben, jókorát húztam a friss vízből, a többit pedig Péntek a kanoehoz vitte. Szegény vadember csaknem az egész korsót kiitta, de utána egészen felfrissült és lábra is tudott állni. A friss víz ezúttal túltett az én tengerész gyógyszeremen is, azon egyszerű oknál fogva, mert az elcsigázott embert tulajdonképp a szomjúság gyötörte egész idő alatt és az a rum, amit tőlem kapott, csak kevéssé enyhítette égető szomját.
Eszembe jutott, hogy van nekünk még egy másik kedves vendégünk is, a spanyol férfi. Szóltam Pénteknek, keresse meg, hol van, vigye el hozzá is a kőkorsót, van abban még elég víz az ő számára is, küldtem még neki kenyeret és szőlőt is, mert tudtam, hogy ugyanolyan nélkülözésekben volt része, mint Péntek apjának, tehát jólesik neki minden korty víz és minden falat ennivaló. Szegény ember valóban igen gyenge volt, a vademberrel vívott harc véglegesen igénybe vette még megmaradt erejét is, teljesen kimerülten lefeküdt egy közeli fa tövébe. Péntek hamar rátalált és elvitte hozzá mindazt, amit küldtem. Láttam, amint mohón ivott és evett, de utána nyomban megint végignyúlt a földön és pihent tovább. Odamentem magam is és biztattam egyék és igyék, van elég mindenből. Szemeiből és tekintetéből a hála és a köszönet kifejezése áradt felém, amikor rámtekintett. De annyira kimerült és gyenge volt, hogy egyetlen szót sem tudott szólni, pedig szemmel láthatólag szerette volna szavakban is kifejezni azt a mély, meleg hálaérzést, amely szemeiben tükröződött. Több ízben megpróbált talpraállni, de a szoros kötelékek következtében lábai annyira megmerevedtek, hogy nem is tudta mozgatni, ezenfelül erősen meg is dagadtak a kötelékek bevágásának helyén. Odahívtam Pénteket és rummal dörzsöltettem vele a zsibbadt végtagokat, ő pedig ugyanolyan igyekezettel végezte munkáját, mint ahogy apjánál is megtette.
Péntek időközben kihozta apját a kanoeből és parthoz közel a fűben leültette. Megfigyeltem ezt a csupa szív és szolgálatkészségből álló fiút, hogy bármilyen más munkát végzett is, szinte percenkint tekintgetett aggodalommal eltelve arrafelé, ahová apját leültette, vajon ott van-e még, nincs-e szüksége valamire. Nagyon megriadt, amikor egyszer odanézett és apját nem látta. Nyomban otthagyott mindent és eszeveszetten rohant, gyors lábaival szinte repült a földön fekvő sok különböző akadály felett. Nagy megkönnyebbülésére apjának semmi baja sem történt, csupán lefeküdt, hogy elcsigázott testét és megmerevedett lábait kissé kinyújtóztassa, ezért nem látta őt Péntek, mert egy talajhullám eltakarta előle a fekvő embert. Mikor megbizonyosodott, hogy apjának tényleg nincs semmi baja, azonnal visszajött hozzám.
Úgy gondoltam, hogy a magával tehetetlen spanyolt Péntek segítségével eltámogatjuk a kanoeig és a csónakban szállítjuk el házunkhoz. Meg is parancsoltam Pénteknek, segítsen a spanyol úrnak és támogassa őt el a csónakig és ültesse be. Péntek azonban sokkal egyszerűbben oldotta meg a dolgot, mert gyermek módjára felvette a spanyolt a hátára, úgy vitte le a partra és ültette be a csónakba, azután apját is ugyanilyen módon helyezte el a kanoeban. Eloldozta a csónakot, kissé beljebb evezett és a part mentén vitte házunk felé. Gyalog nem is tudtam vele lépést tartani, pedig aránylag erős szél fújt vele szemben. Befordult a kanoeval a kis folyó öblébe és felfelé evezett egészen a házunk kapujáig. Két utasát bennhagyta a csónakban, ő maga pedig szokott gyorsaságával ugrott ki, rohant vissza, hogy elhozza a vademberek másik gazdátlanná vált csónakját is. Mindezt az alatt tette, míg én szép csendesen ballagtam hazafelé a part mentén. Úgy rohant el mellettem visszafelé, mint a szélvész és mikor feléje kiállottam és kérdeztem, hová rohan, meg sem állt, csak úgy kiáltotta visszafelé:
- Péntek hozni még csónak!
Még haza sem értem, Péntek már újra ott evezett a kis folyón a másik kanoeval. Mire én is a kikötőhelyünkön voltam, Péntek már elhelyezte a csónakokat és éppen azzal foglalatoskodott, hogy apját és a spanyolt partraszállítsa. Ez nem volt könnyű feladat, mert a két megviselt ember egyike sem tudott megállni a lábán. Péntek tanácstalanul nézett rám, mitévő legyen, hogy vigye fel a két vendéget a házba.
Rövid gondolkodás után sikerült megoldani a problémát. Megmondtam Pénteknek, hogy egyelőre csak hozza ki őket a csónakból és ültesse le valahol a part szélén, a többit pedig bízza rám. Ezalatt előhoztam a kézi talicskánkat, amit a kiásott föld fuvarozására használtunk, ennek segítségével egymásután szállítottuk fel új vendégeinket kastélyunkba. Itt azonban váratlanul még egy, az előbbinél is nagyobb akadály meredt elénk: saját várunk külső kerítése. Miután a kerítésen nem volt kapu, lehetetlen volt a két magával tehetetlen embert bevinni a ház belső területére, nem volt más megoldási lehetőség, mint néhány órai munkával elég tűrhető sátrat ütöttünk vitorlákból és vízhatlan hajóponyvákból, a tetejét lombokkal és gallyakkal takartuk be. Belül pedig két ágyat készítettünk a magunk legkényelmesebbnek ismert módszerével, rizsszalmát szórtunk a földre, erre pokrócokat tettünk derékaljnak és takarókat is kerítettünk raktárunkból. Maga a sátor a legkülsőbb kerítés és a már többször említett kis, sűrű erdő közötti nyílt térségen állt.
A sziget tehát lassan kezdett benépesedni. Alattvalóim száma váratlan gyorsasággal szaporodott. Most, hogy visszaemlékezem az akkori helyzetre, ami elég gyakran történik meg velem, mindig kedves emlékem maradt, mennyire független törzsfőnöknek, vagy akár kiskirálynak is tarthattam volna magam. Elsősorban is a sziget az én jogos tulajdonom volt, hiszen senki más nem tartott rá igényt és én már huszonhetedik esztendeje békésen birtokomban tartom, az egész birodalom területe tehát kétségkívül jog szerint is az enyém. Másodszor alattvalóim feltétlenül behódoltak hatalmamnak, abszolút úr és minden jog forrása voltam számukra, ők feltétlen engedelmességgel tartoztak nekem, az én cselekedeteimet pedig nem korlátozhatta senki. Valamennyi alattvalóm nekem köszönhette, hogy egyáltalában életben van és ezt el is ismerték és hajlandók voltak bármikor kockára tenni életüket értem. Elég különös, de tény, hogy összesen csak három alattvalóm volt, de ez a három mind különböző vallásfelekezethez tartozott. Péntek protestáns volt, apja emberevő pogány, a spanyol pedig római katolikus. Birodalmam egész területén teljes vallásszabadság elve volt érvényben.
Mihelyt túl voltunk legelső feladatunkon, vagyis amikor már fedél alá juttattuk a két erősen megviselt, gyenge embert, meg kellett tennem a következő lépést is: gondoskodni kellett ellátásukról. Ez különösen most, az első napokban volt fontos, mert a szerencsétleneket napok óta éheztették és annyira legyengültek, hogy csak rendszeres, jó táplálkozással térhettek magukhoz. Megparancsoltam Pénteknek, válasszon ki a kecskenyájunkból egy elsőrendű, levágásra alkalmas példányt. Magam vágtam le és daraboltam fel a valóban igen szép és kövér állatot. Péntek pedig a hússzeleteket sütötte-főzte és a mi fogalmaink szerint kitűnően készítette el. Vendéglátásunk első ebédjének étlapján rizzsel és gabonával sűrített húsleves, sült és főtt kecskehús, kenyér és aszalt szőlő szerepelt. A tűzhelyet a ház előtti üres térségen állítottam fel, mert nem akartam benn a házban tüzet csinálni, ahol sok lőpor volt felhalmozva. Az ebédet az újonnan ütött sátorban szolgáltuk fel. Én is leültem vendégeim mellé, velük együtt ettem mindenből és amennyire csak telt tőlem, igyekeztem bátorítani, vidítani őket, mert láttam, a lelki vigasznak éppen olyan nagy hiányát érzik, mint a testi tápláléknak. Péntek volt a tolmács, mert nemcsak az apjával tudott saját anyanyelvén beszélni, hanem a spanyollal is, aki meglehetősen folyékonyan beszélte a bennszülöttek nyelvét.
Ebéd, helyesebben vacsora után Pénteket elküldtem, menjen vissza a nagy csata színhelyére és hozza haza a puskáinkat, melyeket időnyerés céljából otthagytunk, másnap pedig ugyancsak Péntek feladata volt, hogy a csatatéren maradt ellenséges holttesteket eltakarítsa. Mély gödröket ásott a homokba, hogy a tropikus nap sugarainak hatása alatt már oszladozni kezdő hullák meg ne fertőzzék házunk környékének levegőjét. El kellett még földelni az emberevők vad lakomájának szörnyű maradványait is, hasonló okokból. Ez mind olyan munka volt, melyet én semmi körülmények között nem tudtam volna elvégezni, olyan mélységes utálat és undor fogott el, hogy még nézni sem tudtam Péntek munkáját. Ő azonban szokott szolgálatkészségével természetesnek tartotta, hogy mindez az ő külön feladata és jókedvvel, gyorsan dolgozott és olyan tökéletes munkát végzett, hogy amikor legközelebb megint arra jártam, nem is tudtam pontosan megmondani, merre folyt a nagy csata a vademberekkel, csak úgy tudtam magam is áttekinteni a helyzetet, ha újra odamentem a nagy fa alá, ahonnan első sortüzeinket leadtuk és ahonnan rárohantunk a meglepett vadakra.
Most már volt időm és alkalmam, hogy bővebben is megbeszéljem a helyzetet új alattvalóimmal. Pénteket magam mellé vettem és az ő tolmácsolásával először is azt igyekeztem tisztázni, vajon mi a véleménye apjának, eljutottak-e a kanoeban elmenekült vademberek hazájukba és kell-e arra számítanunk, hogy bosszúálló hadjáratot indítanak ellenünk és egy napon nagy tömegekben rohamozzák meg szigetünket. Első véleménye az volt, hogy meggyőződése szerint sem a kanoe, sem a benne lévő vadak nem élték túl az aznap éjszaka dühöngő heves vihart. Vagy még a tengeren elpusztultak, vagy pedig dél felé sodorta őket a vihar és valószínűleg olyan partvidéken szenvedtek hajótörést, ahol ellenséges törzsek laknak és így nem menekedhettek meg élve és azóta már őket is diadalmi ünnepségek közepette ölték meg és ették meg valamelyik szigeten. Arra a kérdésemre, hogy ha mégis sikerült nekik valami csodálatos módon megmenekülni és hazájukba visszakerülni, akkor mi a helyzet, kijelentette, hogy nem tud pontos választ adni, de az a véleménye, hogy a megmenekült négy ember annyira megzavarodott és szinte öntudatlan volt a nagy rémülettől és a rájuk zúdult váratlan és nekik megmagyarázhatatlan eseményektől, hogy odahaza azt fogják terjeszteni, hogy ezen az elátkozott szigeten a tűz és villám szellemei pusztították el őket, nem pedig emberek. A két emberhez hasonló lény pedig, aki az erdő sűrűjéből tűz és villámeső közepette rájuk tört, nem ember volt, hanem a égből leszállt két gonosz szellem. Elmondta még az öreg vadember, hogy ezt a véleményét arra alapítja, hogy a csónakban fekve alkalma volt hallani a megriasztott bennszülöttek beszédjét, jól hallotta, miket kiabáltak egymásnak. Már csak azért sem tarthatták embereknek, akik rájuk törtek, mert az ő elképzelésük szerint teljesen lehetetlen hogy emberek nagy távolságból tűzzel és dörgéssel, villámlással tudjanak ölni, anélkül, hogy a kezüket is felemelnék.
Az öreg emberevő igazat beszélt, erről később magam is meggyőződhettem, mert azóta teljesen elmaradtak látogatásaik, úgy látszik a mi szigetünket teljesen kikapcsolták érdekterületeik köréből. Megtudtam később azt is, hogy a négy vadember mégis hazavergődött a kanoeval, de otthon olyan rémes képekkel ecsetelték mi történt velük és társaikkal a szigeten, hogy az a felfogás terjedt el közöttük, hogy aki erre az elátkozott szigetre téved, azt a gonosz szellemek tűzzel és villámokkal semmisítik meg haragjukban. Ezt akkoriban természetesen még nem tudtam és éppen ezért nem is hagytam fel állandó őrjárataimmal. Tovább szerveztem, tovább fejlesztettem védelmi berendezéseinket és minden pillanatban készen álltam, hogy hadseregemmel fel kell vonulnunk életünk és javaink védelmére. Jogosan neveztem a sziget négy főnyi fegyveres védőrségét hadseregnek, mert a tapasztaltak után mi négyen hajlandók lettünk volna akár száz vademberrel is felvenni a harcot még nyílt sík területen is.
A vademberek bosszúálló hadjárata elmaradt, s ahogy az idő múlt, így kerekedett felül megint bennem a vágy, hogy megkíséreljük a tengeri utat a nagy szárazföld felé. Péntek apja is egyre biztatott, hogy az ő népe barátságos lesz irányomban, ha az ő földjükre látogatok el. De az úttal kapcsolatos nagyreményű terveimet alapjaiban ingatta meg az a komoly és hosszú párbeszéd, melyet spanyol vendégemmel folytattam. A spanyol ugyanis elmondotta, hogy az emberevők földjén valóban ott él az ő 16 társa, akik egy mentőcsónakban kerültek a bennszülöttek közé. Elismerte, hogy a vadak aránylag barátságosan fogadták őket, ma is békésen élnek közöttük, de állandóan a legnagyobb nélkülözéseket kell elviselniük és életük soha sincs biztonságban. Megkértem spanyol barátomat, mondja el részletesen, hogyan került társaival együtt az emberevők közé. Elmondotta, hogy spanyol hajón voltak útban Havanna felé, állatbőröket és ezüstöt vittek és cserébe olyan árut akartak kapni, aminek Európában nagy értéke van. A hajón a spanyolokon kívül még öt portugál is volt, akiket útközben egy szerencsétlenül járt hajóról mentettek meg. Amikor ők is hajótörést szenvedtek, mentőcsónakba szálltak és leírhatatlan nélkülözések és szenvedések árán jutottak el az emberevők földjére, útközben saját legénységük öt tagja belehalt a nélkülözésekbe. Ők maguk is félhalottak voltak már, amikor a vihar partra vetette csónakjukat és meg voltak győződve, hogy a vademberek rövidesen végeznek velük és valamennyiüket megeszik. Fegyvereket vittek ugyan magukkal, de ezek teljesen hasznavehetetlenekké váltak útközben, mert a tenger vize átáztatta lőporukat, mindössze annyi maradt meg használható állapotban, hogy partravetődésük után néhány napig vadászattal elláthatták magukat élelemmel.
Tovább kérdezősködtem, mit gondol, mi lehet a további sorsuk ott az emberevők földjén és volt-e, van-e valami tervük a szabadulásra? Szomorúan felelt ezekre a kérdésekre és elmesélte, hogy állandóan foglalkoztatta őket a szabadulás minden elképzelhető és elképzelhetetlen lehetősége. Terveket kovácsoltak, tanácskozásokat tartottak, de a végeredmény mindig az volt, hogy nincs semmiféle vitorlás hajójuk, semmi szerszámuk sincs, hogy hajót vagy akár csak csónakot is építhessenek maguknak, úgy hogy ezek a tanácskozások rendszerint csak elkeseredett kifakadásokba és kétségbeesett zokogásba fulladtak.
Beszélgetésünk végén egy nagyon komoly kérdést vetettem fel előtte. Megkérdeztem ugyanis, hogyan fogadna tőlem egy ajánlatot, amely valamennyiük menekülését biztosítaná, mit szólna hozzá, ha mindnyájukat áthoznánk ide a mi szigetünkre. Egész nyíltan tártam fel előtte ezzel a tervvel kapcsolatos aggodalmaimat is. Megmondottam, hogy én bizony tartok attól, hogy ha őket idehozom és ők lesznek itt többségben, vagyis a kezükbe adom a saját és barátaim sorsát nincs semmi biztosíték, hogy a hálát és elismerést huzamosabb ideig érezzék irányomban, mert a hála és hűség nem tartoznak a tengerész-ember erényei közé.
Hasonló nyíltsággal és őszinteséggel válaszolt és hangsúlyozta, hogy társai olyan nyomorúságos helyzetben vannak és annyira átérzik ennek a helyzetnek minden borzalmát és kilátástalanságát, hogy még gondolatban sem tudnának ellentétbe kerülni azzal az emberrel, aki hajlandó volna segédkezet nyújtani szabadulásukhoz. Ajánlatomra a spanyol ellenajánlattal állt elő. Kijelentette, hogy az öreg vademberrel együtt hajlandó visszamenni többi társához, megbeszéli velük a dolgot és a válasszal megint eljön hozzám. Kijelentette, hogy ő maga szabja meg a feltételeket, elsősorban a legünnepélyesebb esküt veszi ki tőlük, hogy az egész csoportnak én leszek a vezetője, kapitánya, vagy bármi néven nevezett feltétlen parancsnoka, arra is megesküsznek, a legszentebb esküjükkel, hogy mindvégig hívek maradnak hozzám, követnek engem bárhová vezetem is őket, csak valami megfelelő keresztény ország legyen. Teljesen alávetik magukat az én akaratomnak és követik parancsaimat egészen addig, míg partra nem teszem őket bárhol, ahol nekem tetszik. Ezeket a kikötéseket a spanyol még azzal is megtoldotta, hogy alá fog iratni velük egy írásbeli kötelezvényt, amelyben mindezek a feltételek részletesen benne vannak.
Elfogadtam az ajánlatot és kijelentettem, hogy ilyen körülmények között hajlandó vagyok kiszabadítani őket, ha egyáltalában lehetséges, beleegyezem, hogy az öreg vademberrel együtt áthajózzanak a szárazföldre és ott megkössék a megállapodást. De amikor már minden készen állt a tengeri útra, maga a spanyol állt elő olyan komoly érvekkel és olyan őszinte aggodalmakkal, melyeket kénytelen voltam tudomásul venni. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a vademberek között élő fehér emberek kiszabadításának ügyét legalább fél évvel el kellett halasztanunk.
Az érv, amelyet a spanyol felhozott, valóban komoly és nagy előrelátásra valló volt. Kifejtette, hogy már egy hónap óta a vendégem, ezalatt volt alkalma alaposan belepillantani gazdaságom minden ágazatába és felkészültségébe. Pontosan tudja, mennyi gabonát tudok termelni, mennyi készlet felett rendelkezem és milyen mennyiségű egyéb élelmiszer áll még rendelkezésemre a szigeten lévő különböző raktáraimban. Elismeri - mondotta - hogy ez a mennyiség egy ember számára nagyon is sok, de már nem lesz elegendő a négy személyre megnőtt háztartás ellátására, még kevésbé lehet elég, ha a 16 főnyi spanyol és portugál társaság megérkezik. Arra is gondolnunk kell még, hogy ha a szigetről el akarunk jutni és hajót építünk magunknak, azt is alaposan el kell látni élelmiszerrel valamennyiünk számára, mégpedig elég hosszú útra, míg elvitorlázunk valamelyik keresztény országba. Mindezeket tekintetbe véve azt ajánlotta egyelőre halasszuk el a többiek megszabadítására vonatkozó terveinket, az ő helyzetük azzal a fél évvel úgysem lesz rosszabb az eddiginél, mi pedig ezalatt idehaza teljes erővel lássunk neki élelmiszerkészletünk megfelelő kiegészítéséhez és termelésünk megnöveléséhez. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy ő a két feketével együtt akkora területet fog megművelni, amennyit csak be tudok vetni gabonakészletemmel, a legközelebbi aratás után már látni fogjuk, lesz-e elég gabonánk, hogy el tudjuk látni az ideérkező 16 új személyt is. Ha a mai körülmények között érkeznének ide, rövidesen úgy ítélnék meg a helyzetet, hogy szabadulás helyett csak a nyomorúság külső környezete változott meg és a nélkülözés mindig a legerősebb kísértés a lázadásra és a hűtlenségre.
A jó tanács és az ajánlat annyira megfelelő volt, hogy csak örülni tudtam, hogy ennyire gondos és előrelátó emberrel vagyok együtt, mert megvallom őszintén, én magam mindezekre nem is gondoltam, annyira elfogott a lelkes vágy, hogy kiszabadítsam fehér embertársaimat a vadak környezetéből. Teljes erővel és igyekezettel láttunk neki a föld megművelésének, már amennyire kezdetleges faszerszámaink megengedték a gyors munkát. Egy hónapi erős munka után azonban teljesen előkészítettük az új területet is a vetésre és jól dolgoztunk, mert éppen akkor érkezett el a vetés időpontja. Akkora új területet sikerült megművelnünk, hogy egész felhalmozott gabonakészletemet, a 22 véka rozsot és a 16 véka rizst elvethettük. Mindent elvetettünk amit csak találtunk a kosarakban, még a személyi tartalékot is felhasználtuk, csak a már eddig elkészített kenyerek és kétszersültek maradtak meg számunkra az elkövetkezendő hat hónap folyamán.
Hasonló okokból láttam hozzá, hogy kecsketenyészetem létszámát is megsokszorozzam. Vadászkörutakat tettünk, egyszer a spanyol és Péntek, máskor én mentem Péntekkel és a két alkalommal összesen húsz fiatal kecskét sikerült élve összeszednünk és szaporítanunk vele állományunkat. Úgy jártunk el, hogy valahányszor egy kecskeanyát lelőttünk, a kicsinyeit elfogtuk és magunkkal vittük. Élelmezésünk harmadik alapanyaga a szőlő is most került szüretelésre. Olyan nagy mennyiségeket aggattam fel az ágakra, hogy szinte Portugáliában képzeltem magam az aszaltszőlő hazájában. Rövid idő alatt 60-80 hordóra való aszaltszőlő várt behordásra.
Végre elérkezett az aratás ideje. Nem mondhatom, hogy nem láttam még a szigeten jobb termést, de mindenesetre teljesen kielégítette várakozásunkat, mert a 22 véka vetőmagból 220 vékára való rozsot csépeltünk ki és ugyanilyen arányban szaporodott meg rizsállományunk is. Most már volt elég gabonánk a következő aratásig abban az esetben is, ha mind a 16 spanyol és portugál vendég megérkezik és ha sor kerül rá, el tudjuk látni hajónkat élelemmel, a világnak bármely tájára menjünk is vele. Világ alatt természetesen nem értek mást, mint az amerikai szárazföld valamelyik számunkra alkalmas pontját. A rendkívüli módon megnövekedett gabonamennyiség elhelyezése is külön gondot okozott, mert új kosarakat kellett fonni, hogy elraktározhassuk. Ebben a munkában kitűnő segítőtársnak bizonyult a spanyol, mert nagyszerű kézügyességével a legszebb kosarakat tudta elővarázsolni. Biztatott, hogy ha vesszőkből font védőfalakat készítenék, sokkal komolyabb erősséggé képezhetném ki házamat, mint amilyen most, én azonban már nem láttam szükségét az újabb és még nagyobb védelmi berendezkedéseknek.
Miután már együtt volt az egész 16 tagú vendégsereg ellátásához szükséges élelmiszermennyiség, folytattuk előkészületeinket, hogy a spanyol és Péntek apja átvitorláznak a szárazföldre körülnézni, hogyan hajthatnók végre szabadulási terveinket. Határozottan megtiltottam nekik, hogy egyetlen olyan embert is áthozzanak, aki előbb nem tett esküt mindkettőjük jelenlétében, hogy tartózkodni fog az erőszakos fellépéstől, nem fogja megtámadni és nem fog szembeszállni azokkal a személyekkel, akiket a szigeten talál és nem lesz hálátlan az iránt az ember iránt, aki annyira szívén viseli sorsukat, hogy nagy áldozatok árán is a kiszabadításukon fáradozik. Mindegyiküknek a legünnepélyesebben meg kell esküdni, hogy kezdettől fogva mindvégig mellettem fognak állni, megvédenék más emberek esetleges támadásai ellen és bárhova vigye is a közös sors az egész társaságot, mindig én leszek a vezető, akinek mindenki engedelmességgel tartozik. Végül ezt az esküt ugyancsak mindkét kiküldöttem jelenlétében írásba kell foglalni, az illetővel aláiratni és pecséttel ellátni. Hogy ezt az írásbafoglalást és lepecsételést hogyan hajtják végre azok a szegény emberek, akiknek valószínűleg már évek óta nincs se tintájuk, se papírjuk, arra nem gondoltam, erről a kérdésről szó sem esett közöttünk. Ezekkel a feltételekkel súlyosbítva vitorlázott el a szigetről a spanyol és Péntek apja, ugyanabban a kanoeban, amelyben néhány hónappal ezelőtt olyan nyomorúságos és kilátástalan körülmények között érkeztek meg hozzám. Mindegyiküknek egy-egy puskát is adtam, 8-8 lövésre való tölténnyel és lőporral, de nagyon a lelkükre kötöttem, hogy takarékosan bánjanak a töltényekkel és a puskaporral, csak akkor használják a fegyvert, ha elkerülhetetlenül szükségessé válik.
Mindezeket az előkészületeket a legnagyobb iparkodással és örömmel végeztem, mert úgy éreztem, hogy minden egyes befejezett munka egy-egy határozott lépéssel visz közelebb hőn óhajtott szabadulásom felé, huszonhétéves rabságom után. Utasaimat bőségesen elláttam kenyérrel és aszalt szőlővel, annyit adtam, hogy hetekig időzhettek a tengeren és még mindig marad annyi, hogy 16 ember számára nyolc teljes napig elegendő. Megilletődve vettem búcsút tőlük. Megállapodtunk, hogy amikor visszafelé jönnek, az árbocra egy jelet tesznek, amiből már messziről láthatom, hogy az ő kanoejuk közeleg és nem kell idegenek meglepetésétől tartanom. Friss szél dagasztotta kis vitorlájukat, mikor útnak indultak, számításom szerint októberben, holdtölte napján. Naptáram vezetésében ekkor már bizonyos zavar állott be, megszakadt a napok és hónapok jegyzésének eddig tökéletesen pontos folyamata, úgyhogy nem tudtam egészen pontosan megállapítani milyen napra esett az utazás, ebben az időtájban már az itt töltött évek számáról sem mertem olyan határozottan nyilatkozni, mint régebben, bár amikor később szabadulásom után újra átvizsgáltam kezdetleges naptáram adatait, rájöttem, hogy végeredményben mégis az utolsó napig csaknem teljesen pontosan vezettem.
Már nyolcadik napja vártuk az ismerős vitorla feltűnését, amikor egy különös és előre nem látható esemény szakította meg a sziget eseménytelenségét. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ehhez hasonló eset aligha történt meg bárki mással a földkerekségen. Még aludtam sátramban, mikor kora reggel Péntek riadt arccal, magából kikelve rohant be hozzám és hangosan kiabálni kezdett.
- Mester, ó Mester, jönnek, jönnek!
Felugrottam és úgy ahogy voltam, kirohantam a sátorból, keresztül a kis erdőcskén, amely házam előtt elzárta a kilátást. Nem gondoltam semmi veszélyre, hiszen azt hittem, hogy a mieink érkeztek meg, kíváncsi voltam, hányan jönnek. Útközben kapkodtam magamra a ruháimat is, annyira türelmetlen voltam már. Szokásom ellenére még a fegyvereimet sem vittem magammal, annyira biztos voltam, hogy barátok érkeznek. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor kibukkantam a sűrűségből és a tenger felé néztem, egy idegen vitorlás csónakot pillantottam meg, alig másfél hossznyira a parttól és jó szélben egyenesen az én partom felé igyekezett. Azonnal gyanút fogtam, odaszóltam a mellettem lelkendező Pénteknek is, vigyázzon, meg ne lássanak bennünket a vitorlásban ülők, mert nem a mieink, hanem ismeretlenek és még azt sem tudjuk barátok-e vagy ellenség közeledik felénk. Most már én is magamhoz tértem első meglepetésemből, visszamentem a házba, zsebretettem a messzelátómat, a létra segítségével felmásztam a dombtetőre, a megszokott figyelőhelyemre, ahonnan a felfedezés veszélye nélkül nézhettem körül a tengeren.
Az első, amit a dombról megláttam, még messzelátó sem kellett hozzá, egy jókora vitorláshajó volt. Ott horgonyzott, alig másfél hossznyira a parttól és légvonalban tőlem sem lehetett két és fél hossznál messzebbre. Világosan láttam, hogy angol hajó és a közeledő vitorláscsónak is ezek szerint angol volt. Képzelheti mindenki, milyen zavaros gondolatok kavarogtak bennem ezekben a percekben. Örömöm szinte határtalan volt, hogy végre hajót látok a sziget mellett, még hozzá saját nemzetembeli hajót, melynek emberei kétségtelenül barátok, mégis valami titkos érzés azt súgta, legyek óvatos. Első pillanatokban még fel akartam ugrani helyemről és eléberohanni a part felé tartó vitorlásnak, de ez a megmagyarázhatatlan érzés visszatartott. Némán fekve maradtam, úgy figyeltem a további fejleményeket. Ahogy kissé utána gondoltam, mi lehet itt a helyzet, mindjárt gyanúsnak tűnt, mit keres egy angol hajó ezen az elhagyatott vidéken, amely távol esik az angol kereskedelem megszokott útjaitól. Azt világosan láttam, hogy a hajót nem a vihar verte a sziget partjai mellé, hanem teljesen önszántából vetett itt horgonyt. Ha ezek az emberek, akik most partjaim felé tartanak, valóban angolok, akkor semmi esetre sem lehetnek jó járatban, tehát sokkal jobban teszem, ha tartózkodom tőlük, nehogy véletlenül rablók, vagy tolvajok, vagy valami hasonlóan gonosz népség karjaiba fussak.
Alig telt el néhány perc, a vitorlás már annyira megközelítette a partot, hogy világosan láttam, amint a benne ülők alkalmas kikötőhely után kutatnak. Szerencsére nem vették észre azt a kis folyót és öblöt, amelyben én az első napokban partraszállítottam a hajóroncson összeszedett holmit. Egyenesen nekivezették a csónakot a partnak és egy homokos részen futottak ki a szárazra, tőlem mintegy másfél mérföld távolságban. Ennek nagyon örültem, mert ha rátalálnak a kis folyóra, akkor azon feljebb hajóznak és úgyszólván a házam kapujában kötnek ki. Ebben az esetben feltétlenül rá kellett volna jönniök, hogy emberlakta helyen járnak, kikutatják lakóhelyemet, fegyvereik erejével rámtörnek és vagy kihajtanak a házamból, vagy egyszerűen rámgyújtják és rombadöntenek, elpusztítanak mindent, amit huszonhét keserves esztendő alatt összeszedtem és építettem.
Messzelátómmal a legnagyobb pontossággal láttam mindent és követhettem nyomon minden mozdulatukat. Ahogy partraszálltak, mindjárt láttam, hogy valóban angolok, talán kettő volt közöttük hollandi, de abban sem vagyok egészen bizonyos. Tizenegyen voltak összesen, nyolcan szabadon voltak, három pedig teljesen megkötözve került partra s most már világosan láttam, hogy a megkötözött emberek tulajdonképp foglyok, akiket a többiek valami okból magukkal hoztak.
A foglyok egyike, nagyon tisztán láttam, szenvedélyesen tiltakozott az erőszakos bánásmód ellen, a kétségbeesés kifejezése ült az arcán. A másik kettő csak időnkint emelte fel tiltakozva a kezét, ezek valamivel nyugodtabbak voltak, de rajtuk is látszott, hogy helyzetüket igen komolynak és válságosnak tartják. Engem tökéletesen megzavart ez a nem várt látvány és még elgondolni sem tudtam, miről lehet szó. Péntek odacsúszott mellém a dombtetőre és angolul súgta a fülembe.
- Ó, Mester, látni fog angol ember enni meg fogoly, mint vademberek!
- Ugyan, ugyan Péntek, hát te komolyan azt hiszed, hogy ezek meg akarják enni a foglyaikat.
- Igen - mondta Péntek szinte ünnepélyes komolysággal - ezek fog megenni három fogoly.
- Nem, nem - tiltakoztam, de egyben szégyenkeztem is a látottak felett - attól tartok, hogy valóban megölik a szerencsétleneket, de biztos lehetsz benne, hogy nem fogják megenni őket.
Nem is volt időm átgondolni a különös helyzetet, mit jelenthet az egész, reszketve az izgalomtól gondoltam arra a borzalmas pillanatra, amikor ezek a gyilkosok megölik áldozataikat. A hideg veríték is kiütött rajtam, amikor láttam, hogy egyik rabló kezében megvillan egy hatalmas pallos, olyan mint amivel mi verekedtünk az emberevőkkel. Teljes szívemből sajnáltam most, hogy a spanyol nincs itt, hogy megtámadhassuk ezeket a gyilkosokat, vagy hogy nem vagyok hozzájuk elég közel, hogy közibük lőhessek és kiszabadítsam a három foglyot. Ezt annál könnyebben megtehettem volna, mert nem láttam, hogy az emberek valamelyike is lőfegyvert hozott volna magával.
Tervezgetéseimet csakhamar megint az érdeklődés váltotta fel, mert a partraszállt csapat tagjai otthagyták foglyaikat és befelé indultak a szigetre, mintha kíváncsiak volnának, mi lehet a sziget belsejében. Láttam, hogy a három csaknem teljesen szabadon mehetett, ahová neki tetszett, mert eloldozták kötelékeiket, de ők leültek a földre, gondolatokba merülten, vagy inkább tanácstalan kétségbeesésben. A három szerencsétlen embernek ez a helyzete nagyon ismerős volt előttem, mert vissza tudtam emlékezni, hogy ugyanilyen kétségbeesetten, ugyanilyen tanácstalanságban néztem körül én is, amikor először éreztem a lábam alatt ennek a szigetnek a talaját. Ezek a szerencsétlen emberek most élik át ugyanazokat a nehéz órákat, amelyeken én akkoriban mentem keresztül. És amint a nagy fán töltött első szigeti éjszakám alatt nem tudtam, hogy a számomra életet és boldogulást jelentő hajóroncs az éjszaka folyamán a dagály hullámain közelebb ér a szigethez, ugyanúgy ezek az emberek sem tudják most, milyen közel van hozzájuk az élelem és a szabadulás.
HARC A LÁZADÓKKAL
A dagály éppen tetőpontján volt, mikor az angol vitorlás a partra érkezett. Mialatt a legénység csupa kíváncsiságból kiszállt és gondtalanul nekivágott a sziget belsejének, hogy megnézze, miféle helyen kötöttek ki, addig a tenger vize meglehetősen visszahúzódott és a hajó szárazra került. Két ember ott maradt ugyan a hajóban, de mindkettő - mint később volt alkalmam megállapítani - alaposan felöntött a garatra és a nagy melegben elaludt. Egyik valahogy mégis felébredt, de ekkor már szárazon volt a hajó. Nekifeszítette a hátát, hogy visszacsúsztassa a vízbe, de meg se tudta mozdítani. Nyomban el kezdett hallózni a többieknek, jöjjenek segíteni. A nagy kiabálásra nemcsak a hajóban alvó másik ittas ember ébredt fel, hanem az erdőben járkálók is meghallották és segítségül jöttek. Most már egyesült erővel kísérleteztek a hajó vízrebocsátásán, de a helyzet percről-percre rosszabbá vált, mert a víz mind messzebb húzódott vissza, a hajó túlságosan nehéz alkotmány volt a nyolc ember ereje számára, a part pedig ezen a szakaszon erősen homokos talajú volt, az égető napon percek alatt kiszáradt homokba süllyedt bele a hajó, mintha futóhomokban vetett volna horgonyt. Jó darabig erőlködtek, azután pedig - mint igazi tengerészekhez illik, akik valamennyi ember között talán leghamarabb nyugszanak bele a szerintük megváltoztathatatlan tényekbe - feladták a hiábavalónak ítélt küzdelmet és újra szétoszoltak az erdőben. Messzire lehetett hallani kiabálásukat, mikor az erdőben mászkálók hangos szóval hívták társaikat is:
- Halló Jack! Hagyd már ott azt a szerencsétlen hajót. Nincs értelme, ha jön a dagály magától is úszni fog.
Hanghordozásukból most már nemcsak azt tudtam megállapítani, hogy kétségkívül angolok, hanem azt is, hogy Anglia melyik vidékéről valók. Egész idő alatt ki se mozdultam házamból, legfeljebb a dombtetőre mentem fel, hogy tájékozódjam a helyzet esetleges fejleményeiről. Most örültem csak igazán, hogy ennyire megerősítettem saját kis váramat. Nem volt nehéz kiszámítani, hogy a dagály pontosan tíz óra leforgása múlva lesz megint olyan magas, hogy a vitorlás úszni fog a vizen. Ekkorra azonban már sötét lesz, ez előnyös helyzetet jelent számunkra, mert szabadabban mozoghatunk az ismerős helyeken, míg ők nem tudnak tájékozódni, én pedig kihallgathatom beszédüket, ha egyáltalában van mondanivalójuk egymásnak.
Az egész idő alatt szorgalmasan készültem és készítettem elő mindent a kikerülhetetlennek látszó harci összecsapásra. Most azonban egészen más módon kellett felkészülnöm, mert nem a primitív emberevőkkel, hanem egészen másfajta népséggel van dolgom. Pénteket is kioktattam, aki már valóságos fegyverszakértővé vált azóta. A három nagyobbik puskát bíztam rá, míg én a két kisebbiket vettem gondozásba. A sok mindenhez hozzáedzett tengerészek ellen nem sok reménységem volt, hogy megrémítjük őket, mindamellett elégedetten néztem végig magamon, amikor teljes harci felkészültségben útra készen álltam. Meglehetősen félelmetes jelenség voltam magas, széles és bozontos kecskebőr fejvédőmmel és bőr ruházatomban, a nyomaték kedvéért pedig tenyérnyi széles övemből két hatalmas pisztolynak az agya kandikált ki, mindkét vállamon egy-egy jókora puska volt, végül pedig az övemről lefityegő hatalmas hóhérpallos egészítette ki harci felszerelésemet.
Az volt a tervem, hogy a sötétség beállta előtt nem kezdek támadásba, az események azonban másképp alakultak. Délután két óra tájban, amikor a nap heve elérte a tetőpontot, láttam, hogy kellemetlen vendégeink kimerülten keresnek árnyékos menedéket és úgy vettem észre, hogy az erdőben lefeküdtek és elaludtak. A három megkínzott szegény fogoly egyike sem lehetett olyan idegállapotban, hogy nyugodtan aludni tudott volna, mégis együttmaradtak és egy nagy fa árnyékában telepedtek le. Tőlem alig lehettek negyed mérföldnyire. Körülnéztem és úgy láttam, hogy szerencsésen választották meg pihenőhelyüket, mert az erdőben lepihent emberek egy dombhajlattól nem láthattak idáig.
A kínálkozó alkalmat nem szalaszthattam el, nyomban el is határoztam, hogy odamegyek hozzájuk, leleplezem magam előttük és megtudok valamit a valódi helyzetről. Késedelem nélkül indultam el a három ember felé. Péntek hűségesen követett néhány lépés távolságban. Ő is meglehetősen félelmet gerjesztő alak volt kecskebőr ruházatában és ijesztő fegyverzetével, de korántsem volt annyira látványos jelenség mint én. Mikor már egészen közel voltam hozzájuk - hangtávolságnyira - de még egyikük sem vett észre, olyan óvatosan lépdeltünk, spanyol nyelven szóltam hozzájuk.
- Uraim, kicsodák Önök?
Riadtan fordultak meg az ismeretlen hangra, de még jobban megzavarodtak a furcsa figura láttán, amit én nyújtottam. Nem válaszoltak, én pedig attól tartottam, hogy ha tovább feszítem az izgalom húrját, elriasztom őket és magamat is bajba keverem, most már barátságosabban és angolul szólítottam meg őket.
- Uraim, ne lepődjenek meg, talán egy barátjuk van itt a közelben, akire nem számítottak.
- Ha így van, akkor Ön valóban az Égből szállt le hozzánk - válaszolt egyikük és kalapját megemelve köszöntött bennünket, - mert hiszen olyan helyzetben vagyunk, hogy ember már aligha segíthet rajtunk.
- Minden segítség az Égből érkezik, uram - feleltem a helyzethez illő komolysággal, - de Ön talán mégis meg tudná mondani nekem, aki nem ismerem a helyzetüket, hogyan segíthetnék. Most csak annyit látok, hogy komoly bajban vannak mindhárman. Láttam mindent, amikor partraszálltak, láttam azt is, hogy amikor Ön valami kéréssel fordult hozzájuk, az egyik gazfickó kardot emelt Önre, hogy legyilkolja.
Szegény ember valóban szörnyű dolgokon mehetett keresztül, mert barátságos szavaimra könnyek csorogtak végig az arcán, mint amikor valaki nagy megrendítő lelki megrázkódtatás után kezd magához térni. Meghatott hangon válaszolt.
- Ember, vagy angyal áll előttem?
- Ez ne okozzon kétséget Önnek, uram - mondottam - ha Isten egy angyalt küldött volna, hogy megmentse Önt és társait, az mindenesetre sokkal jobb ruházatban és kedvezőbb külsővel jelent volna meg, mint amilyen én vagyok. Legyenek teljesen nyugodtak, ember vagyok, még hozzá angol állampolgár és minden tekintetben állok rendelkezésükre. Sajnos, segítségem bizonyos korlátok közé van szorítva, mindössze egyetlen szolgám van, viszont vannak fegyvereink és elegendő muníciónk, amint láthatják és mondják meg egészen nyíltan, elfogadják-e felajánlott segítségemet, szükségük van-e rám? Tulajdonképp mi történt Önökkel?
- Nagyon hosszúra nyúlna, ha mindent részletesen el akarnék mondani, ami velünk történt - válaszolt most már nyugodtabb hangon - a gyilkosok túl közel vannak ahhoz, hogy most elbeszélésekbe bocsátkozzunk. Egészen rövidre fogva a dolgot, az a helyzet, hogy én parancsnoka voltam annak a hajónak, amely most itt áll lehorgonyozva a sziget mellett, a legénység fellázadt ellenem és alig lehetett megakadályozni, hogy meg ne öljenek. Végül úgy határoztak, hogy kitesznek erre az elhagyott szigetre két társammal, az első kormányossal és az egyik utasunkkal együtt, mert úgy tudják, hogy ez a sziget teljesen lakatlan és így biztos, hogy el fogunk pusztulni.
- Merre vannak most ezek a gazemberek?
- Ott az erdőben lefeküdtek és talán még alszanak. Reszketek még a gondolatra is, hogy meglátnak, vagy meghallják, hogy itt beszélgetünk Önnel. Ebben az esetben nyomban ránk rohannak és végeznek mindnyájunkkal.
- Van lőfegyverük? - kérdeztem.
- Tudtommal kettőt hoztak magukkal, de egyiket lenn hagyták a csónakban.
- Akkor rendben van - feleltem bátorító hangon - a többit most már nyugodtan rám hagyhatják. Látom, hogy alusznak valamennyien, most könnyen agyonlőhetjük valamennyit, vagy inkább ejtsük foglyul őket?
A kapitány elmondotta, hogy az emberek között van kettő, kik különösen gonoszak, annyira, hogy nem érdemelnek semmiféle kíméletet sem. De ha ezzel a két gazfickóval végezni tudtunk, akkor a többiek majdnem biztos, hogy megadják magukat és hajlandók lesznek tovább folytatni szolgálatukat a hajón. Kérdeztem, melyik az a kettő? Azt felelte, hogy ilyen távolságból nem tudná pontosan megjelölni őket, de mihelyt alkalom kínálkozik rá nyomban megmutatja. Addig is teljesen aláveti magát az én rendelkezéseimnek, mindhárman engedelmesen követik utasításaimat.
- Elsősorban is vonuljunk kissé vissza, hogy meg ne lássanak és halljanak, ha felébrednek. Később is ráérünk még határozni, mit és hogyan cselekedjünk.
Jó távol húzódtunk tőlük, úgy hogy sem a csónakban lévők, sem pedig az erdőben pihenők nem láthattak és hallhattak bennünket, tehát egyelőre nem is sejthették mi készül ellenük.
- Uram - mondtam a kapitánynak, amikor már biztos helyen voltunk - hajlandó-e két feltételem teljesíteni abban az esetben, ha teljes erőmmel és tehetségemmel küzdök az Önök kiszabadításáért?
Látatlanban elfogadta ajánlatomat, kijelentvén, hogy ha sikerül kiszabadulniuk, úgy ő, mint a hajója teljes mértékben rendelkezésemre áll, úgy intézkedhetem és parancsolhatok velük, ahogy nekem jól esik. Ha pedig a hajót nem sikerül visszaszerezni a gazemberek kezéből, akkor is hajlandó velem együtt élni és akár meg is halni, a világ bármely részébe vigyen is a sorsunk. Két társa minden szavát helyeselve erősítette meg az ajánlat elfogadását.
- Két feltételem van - magyaráztam - először is, míg Önök ezen a szigeten velem együtt vannak, nem kísérlik, meg semmi módon a hatalmat kicsavarni a kezemből. Én fegyvert adok a kezükbe, azokat nem fogják ellenem, vagy embereim ellen fordítani, az egész idő alatt az én parancsnokságom alatt maradnak és úgy tesznek, ahogy én rendelkezem. Második feltételem, hogyha sikerül a hajót visszaszereznünk, Ön engem és emberemet ingyen fog hazavinni Angliába.
Kijelentette és társai is megerősítették szavait, hogy minden emberileg elképzelhető biztosítékkal szolgál, hogy teljesíti a nagyon is ésszerű és helyénvaló feltételeket. Hangsúlyozta, hogy nagyon jól tudja, ha megszabadul csak nekem köszönheti az életét, ezt a tényt soha nem fogja elfelejteni.
- Minden rendben van - mondottam - itt van, átadok Önöknek három puskát a hozzávaló töltényekkel és puskaporral. Most pedig legjobb lesz, ha leülünk és alaposan megbeszéljük a dolgot, mit tegyünk és hogyan kezdjük a támadást.
A kapitány kijelentette, hogy ő már sok különböző csetepatéban vett részt, de itt olyan különleges a helyzet, hogy feltétlenül alárendeli magát az én terveimnek és intézkedéseimnek. A magam részéről leghelyesebbnek láttam, ha azonnal lerohanjuk őket. Legjobb módszer a meglepetés, tehát akkor kell leadni rájuk az első sortüzet, amikor még alszanak. Ha pedig az életben maradtak megadják magukat foglyul ejtjük őket és így megkímélhetjük magunkat is a további vérontástól. A kapitány nagyon helyeselte tervemet és kifejtette, hogy ő sem szereti a hiábavaló vérengzést, szeretné most is megkímélni az emberéletet, de van közöttük kettő, akik nem érdemelnek semmiféle kíméletet, mert ők voltak az egész lázadás előkészítői és végrehajtói és ha őket szabadon engednénk, csak a magunk vesztére tennők, mert visszamennének a hajóra, magukkal hoznák társaikat és a legkegyetlenebbül legyilkolnának valamennyiünket.
- Ha így áll a helyzet - vontam le a következtetést a kapitány magyarázatából - akkor a szükségesség is eredeti tervemet igazolja, nincs más mód, hogy megvédjük saját életünket. Cselekedeteinket az önvédelem diktálja.
Érveim ellenére még mindig úgy láttam, hogy a kapitány húzódozik a helyzet véres megoldásától. Kijelentettem, hogy ha ez az álláspontja, nem bánom, oldják meg a helyzetet úgy, ahogy legjobbnak látják. Vitatkozásunk közben az erdőben pihenő emberek ébredezni kezdtek. Kettő már talpon is volt és lefelé ballagott a part felé. Megkérdeztem a kapitányt, nem a két fő lázadó-e ez a két ember? A kapitány tagadó válaszára kijelentettem, hogy nem bánom, hagyjuk őket, talán az isteni Gondviselés ébresztette fel őket előbb, hogy megmeneküljenek fegyvereinktől.
- Ezeket elengedtük - mondottam a kapitánynak - de ha a többit is futni hagyjuk, az már az Ön hibája és Ön lesz felelős mindenért, ami azután következik.
Ez az érv hatott. Ő is nyomban vállára kapta a puskát, övébe dugta a pisztolyt, embereinek is kiosztott egy-egy puskát és elindultak az alvó csoport felé. A két puskás ember ment elöl, de nem voltak eléggé óvatosak, lábuk alatt megreccsent a gally, erre az alvó emberek egyike felriadt, felült és a zaj okát kutatva meglátta a feléjük közeledő fegyvereseket. Azonnal fellármázta társait. De már elkésett, mert abban a pillanatban, amikor kiáltása elhangzott az elöl haladó emberek közibük lőttek, a kapitány nagyon bölcsen még takarékoskodott a maga puskájával és pisztolyával. Jól céloztak, mert egy ember azonnal meghalt, egy másik pedig súlyos sebet kapott, de még volt annyi ereje, hogy talpraálljon és segítségért kiabálva meneküljön. Szerencsétlenségére éppen a kapitány karjai közé futott.
- Már késő az emberektől várni a segítséget - szólt rá hideg, kemény hangon a kapitány - Istenhez könyörögj, bocsásson meg neked az elkövetett gonoszságaidért!
A nehéz puskatussal akkorát ütött az előtte álló ember fejére, hogy nyomban összeesett és soha többé nem jött szó az ajkára. A helyzet azonban ezzel még nem oldódott meg, mert még mindig három ember volt talpon ebből a társaságból, a három közül csak egy kapott könnyebb sebet az első sortűznél. Most már én és Péntek is látótávolba érkeztünk, és amikor a lázadók látták, hogy helyzetük teljesen kilátástalan, kegyelemért könyörögtek. A kapitány kijelentette, hogy csak abban az esetben hajlandó megkegyelmezni nekik, ha tökéletes biztosítékot adnak arra, hogy igyekeznek jóvátenni az árulást és azt a sok gonoszságot, amit ellene elkövettek és ünnepélyesen megesküsznek, hogy segítenek a hajó visszaszerzésében és engedelmesen követik, bármerre vezeti hajóját. Mindenre hajlandók voltak, a kapitány elfogadta esküjüket és hitelt adott fogadkozásaiknak, sőt engem is arra kért, kegyelmezzek meg ezeknek a nyomorultaknak. A magam részéről is hozzájárultam a helyzet ily módon való megoldásához, csak azt az egyet követeltem meg, hogy a három lázadót mindaddig megkötözve tartsuk, míg a szigeten vannak.
Mialatt mi az erdőben lévő társasággal így végeztünk, Péntek és a kormányos az én rendelkezésemre lement a partra a vitorláshoz, hogy leszerelje a vitorlát és elvegye az evezőket is, hogy semmi módon ne tudjanak vízre szállni. Éppen végeztek munkájukkal, mire mi is odaérkeztünk foglyainkkal és nemsokára előszállingózott az a három ember is, aki az erdőbeli csatából sértetlenül menekült. Mikor látták, hogy túlerővel állnak szemben és hajójukban ott van fegyveresen a kapitány is, aki ellen fellázadtak, mindhárman első szóra megadták magukat. Ezzel győzelmünk teljessé vált, a partraszállt nyolc gonosztevő közül kettő meghalt, hat pedig fogságunkba esett.
Csak most kerültünk olyan helyzetbe, hogy a kapitánnyal végre másról is beszélgethettünk, mint a gazfickókkal vívandó küzdelemről. Tulajdonképp csak most mutatkoztunk be egymásnak. Én kezdtem a sort, elmeséltem életem folyását és azt a sok hihetetlenül hangzó eseményt, ami velem történt. Feszült figyelemmel és egyre növekvő csodálattal hallgatta, különösen a megmenekülésem, az első berendezkedések és az a valóban csodálatraméltó eseménysorozat ragadta meg érdeklődését, ahogy első élelmiszereimhez és fegyvereimhez hozzájutottam. Csodákkal teli kalandos életem, azokra a keserves pillanatokra emlékeztette, amikor ő is a sziget partjaira lépett és amikor sejtelme sem volt arról, hogy én már készülődöm élete megmentésére. A kemény tengerész arcát könnyek szántották végig és szólni sem tudott meghatottságában, csak a kezemet fogta két kezével, úgy köszönte újra meg újra mindazt, amit érte tettem.
Mindhárom vendégemet bevezettem házamba, megmutattam nekik mindent, amit az itt töltött hosszú évek alatt két kezemmel magam készítettem, végül felmentünk a dombtetőre, élveztük a szép kilátást és megvendégeltem őket házam legjobb falatjaival.
Mindent megcsodáltak, mindent alaposan megnéztek és a legnagyobb elismerésüket fejezték ki. A kapitánynak különösen a házam körül vont erődítési övezet tetszett nagyon, nagy elismeréssel nyilatkozott, mint katonai szakember, milyen kitűnően álcáztam a házam az elébe ültetett erdővel, amely idegenek számára teljesen láthatatlanná teszi az egész telepet, még ha egészen a közelébe jutnak is, senkinek sem jutna az eszébe, hogy a járhatatlan, sűrű tropikus erdőn keresztül kell hatolni, hogy egy európai kényelemmel berendezett lakóházba kerüljön az ember. Elmondtam azt is, hogy ez csupán a tengerparti lakóházam és egyben váram is, de van egy nyári lakásom is, benn a sziget belsejében, akárcsak Angliában a nagyuraknak, hogy legyen hová visszavonulni, amikor a sok munka után pihenésre és nyugalomra vágyik az ember. Nyomban meg akarta nézni, én azonban azt mondtam, hogy lesz még arra időnk, most sokkal fontosabb teendőnk van, meg kell valami módon szereznünk a hajót, hogy elmehessünk innen.
A kapitány mindent helyeselt, de kijelentette, hogy ha sikeresen meg is oldottuk feladatunk első részét, most teljesen tanácstalan, hogyan fogjunk hozzá a hajó visszaszerzéséhez, mert még mindig huszonhat lázadó van a hajó fedélzetén. Ezek az emberek nagyon jól tudják, milyen jogsértést követtek el a parancsnok elleni összeesküvéssel. Ez a tudat csak növelni fogja elkeseredett ellenállásukat, mert azt is nagyon jól tudják, hogy abban az esetben, ha élve kerülnének kézre, nem menekülhetnek meg az akasztófától, akár Angliában, akár bármelyik angol gyarmaton köt is ki legközelebb a hajó. Ilyen körülmények között nem tanácsos megtámadni a hajót a mi kis létszámú fegyveres csapatunkkal.
Alaposan megvitattuk a helyzet minden részletét és magam is arra a megállapításra jutottam, hogy a kapitány érvelése tökéletesen helytálló. De ennyiben mégsem hagyhatjuk a dolgot, gyorsan ki kell eszelni valami más módot, hogy kelepcébe csaljuk a hajó embereit mielőtt még tisztába jönnének valódi erőviszonyainkkal és partraszállnának, hogy nagyobb fegyveres erejükkel és létszámukkal elpusztítsanak bennünket. Nagyon valószínűnek és logikusnak látszott ugyanis, hogy a hajón nemsokára különösnek fogják találni, hogy partra küldött társaik nem jelentkeznek. Erre felszerelik a hajó másik csónakját, de most már fegyveres emberek fognak partraszállni, hogy felkutassák bajba került társaikat és lehet, hogy ez a fegyveres különítmény túl erős lesz a mi korlátozott fegyveres felkészültségünk számára. Legelső teendőnk tehát megakadályozni, hogy foglyaink kiszabadulásuk esetén visszajuthassanak a hajóra, feltétlenül menetképtelenné kell tennünk azt a vitorlást, amellyel patraszálltak. Nem vesztegettük az időt, nyomban hozzáláttunk és a legrövidebb idő alatt a legtökéletesebb pusztító munkát végeztük. Mindent, mindent kiszedtünk a kis hajóból, ami csak szükséges ahhoz, hogy a vízen megmaradjon és irányítható legyen, elvittük azt a puskát is, amelyet gazdái ott felejtettek sok minden egyéb, hasznos holmival együtt. Végül pedig jókora lyukat ütöttünk a hajó fenekén, hogy ha bármi történnék is velünk, ezzel a hajóval senki se tudjon többé vízre szállni.
Még javában dolgoztunk a kis vitorlás körül, éppen nagy fáradsággal húztuk még kijjebb a partra, hogy még a dagály se érhesse el, az öbölben horgonyzó hajóról ágyúszó hallatszott. Kétségtelenül a megbeszélt jeladás volt, hogy most már késedelem nélkül térjenek vissza a hajóra. A kis hajó természetesen nem mozdult. Az első ágyúlövést még több is követte és különböző jelzéseket is adtak a partraszálltaknak, hogy siessenek a visszatéréssel. Végül amikor már látták, hogy minden ágyúzás és jeladás hiábavaló és azt is jól láthatták, hogy a vitorlás nem mozdul a partról, egy másik csónakot bocsátottak vízre. Messzelátómmal jól kivehettem, amint egymásután tíz ember ugrált bele a csónakba és azt is láttam, hogy valamennyinél fegyver volt. Úgy látszik azt hitték, hogy társaik valami bajba keveredtek, valószínűleg vadembereket sejtettek a szigeten, ezért fegyverkeztek fel erre a második expedícióra.
A csónak mind jobban megközelítette partjainkat, egyre világosabban láttam messzelátómmal a bennülőket, már az arcukat is világosan meg tudtam különböztetni. A kapitány is megnézte az új jövevényeket és miután mindenkit nagyon jól ismert, meg tudta mondani, kik érkeznek. Elmondta, hogy a tíz ember közül három teljesen becsületes tengerész, akik csak úgy keveredtek bele az összeesküvésbe, hogy a többiek megfélemlítették és kényszerítették őket a csatlakozásra. De ott van közöttük a csónakmester, aki úgy látszik most a vezetője a lázadó társaságnak. A kapitány egyre növekvő aggodalommal nézegette a közelgő csónakot és kifejezte azt a nézetét, hogy ez a fegyveres csapat és a hajón még maradt 16 ember túl nagy erőt jelent a mi kis csapatunk számára. Én csak mosolyogva fogadtam ezeket a kijelentéseket és azt mondottam, hogy az olyan emberek, mint mi, már régen túl vagyunk minden félelmen és nekünk minden változás csak előnyös lehet, annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy semmi meglepetés nem érhet az emberek részéről. Mi most a szabadságunkért harcolunk és a szabadságot meg is fogjuk szerezni, mert vagy élve harcoljuk ki, vagy meghalunk érte, ami számunkra szintén szabadulást jelent mostani kilátástalan helyzetünkből.
Első gondunk volt, hogy az új csónak közeledtére biztonságba helyezzük foglyainkat. Hármat közülük rábíztam Péntekre, hogy vigye el őket a sziget belsejében levő barlangba, ott éppen eléggé távol lesznek majd mindenféle zajtól, nem látnak és nem hallanak semmit, még ha közvetlen közelükben történnék is valami, a barlang annyira elzárt hely. De még ha valami módon kiszabadulnának is, biztosra veszem, hogy nem találnak ki egyhamar az erdőből a partra. Péntek alaposan megkötözte őket, de napokig elegendő ennivalót hagyott mellettük és megmagyarázta, ha nyugodtan maradnak, akkor két-három nap múlva véglegesen kiszabadulnak, ha ellenben szökni próbálnának, könyörtelenül megölik őket. Hogy jobb hangulatuk legyen, Péntek még gyertyákat is adott nekik. Megígérték, hogy semmi körülmények között nem fognak megszökni, türelemmel viselik el büntetésüket, sőt meg is köszönték Pénteknek a jó bánásmódot, amiben eddig is részük volt. Ők persze azt képzelték, hogy amikor Péntek elment és magukra hagyta őket, a barlang előtt erős fegyveres őrséget hagyott, hogy meg ne szökhessenek. Eszükbe sem jutott, hogy ilyen őrség nincs, azon egyszerű oknál fogva, mert a szigetnek nincs is annyi lakója, hogy őrséget lehetne belőlük kiállítani.
A többi fogoly még jobb bánásmódban részesült, mert a kapitány ajánlására személyes szolgálatomba fogadtam őket, ők pedig ünnepélyesen megfogadták, hogy életre-halálra velünk együtt maradnak és ha kell, utolsó lehelletükig harcolnak. Ezeket is beleszámítva most már hét jól felfegyverzett emberből állt a szigetet védelmező haderő. Ezek után nem kételkedtem, hogy majd csak elbánunk azzal a tíz emberrel, akik most érkeznek, annál is inkább, mert a kapitány véleménye szerint ezek között is akad három-négy becsületes tengerész, aki nyomban a mi oldalunkra áll.
Közben a csónak megérkezett. Ugyanott értek partot, ahol előző nap a vitorlás kikötött. Nagy erővel szaladtak neki a partnak, kiugráltak a csónakból és mindjárt ki is húzták csónakjukat a partra. Ennek nagyon örültem, mert már attól tartottam, hogy óvatosságból a parttól kissé távol, a vizen horgonyoznak le és néhány őrt is hagynak a csónakban, hogy idegen kezekbe ne kerüljön. Első dolguk volt, mihelyt a partra léptek, hogy odaszaladtak a vitorláshoz és mondhatom nagyon meg voltak lepetve, amikor látták, hogy abban bizony nincs már semmi használható tárgy és a fenekén hatalmas lyuk tátong. Mialatt tűnődve vizsgálgatták a hajó sérüléseit és tanakodtak, mi történhetett, néhányan feljebb kapaszkodtak a parton és nagy hangon kiabálni kezdtek társaik után, hátha meghallják és válaszolnak. A válasz azonban érthető okokból elmaradt. Erre a csónak előtt félkört formáltak és vezényszóra sortüzet adtak kis fegyvereikből. A lövés hangja végigzúgott az erdőn, de ugyanolyan eredménytelen maradt, mint előbb a kiabálás. Azok a foglyok, akik benn a szigeten a barlangban voltak, semmi esetre sem hallhatták meg, azok pedig, akik velünk voltak hallották ugyan, de még ha akartak volna is válaszolni, akkor sem merték megkísérelni. Ez az eredménytelenség annyira meglepte és zavarba hozta őket, hogy - amint később megtudtam tőlük - elhatározták, hogy azonnal visszamennek a hajóra, ott elmondják mi történt, hogy a partraszállt embereket ismeretlen vademberek meggyilkolták, a vitorlás hajót is teljesen kirabolták és tönkretették. Ezek után nincs mit tenniök, otthagyják ezt az elátkozott szigetet és elvitorláznak. Már újra vízre is tették csónakjukat és valamennyien beszálltak.
A kapitány megdöbbenve nézte ezt a nem várt jelenetet. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a gazfickók megijedtek, nem keresik többé társaikat, belenyugszanak, hogy eltűntek, ők maguk pedig a hajóval elvitorláznak. A hajó tehát amit meg akarunk szerezni, elmegy, mielőtt bármiféle kísérletet is tehetnénk visszaszerzésére. Ez nem következett be, de az újabb fejlemények sem úgy alakultak, ahogy kiterveztük.
A tíztagú társaság összedugott fejjel tárgyalt valamit a csónakban, azután újra partrajöttek, de már csak heten, három bennmaradt a csónakban, a hét fegyveres ember pedig előkészületet tett, hogy a sziget belsejébe megy társait felkutatni. A helyzet ilyen alakulása teljesen keresztülhúzta eddigi összes terveinket. Mindjárt láttuk, hogy nem érünk el semmit, ha a partraszállt hét embert elfogjuk és lefegyverezzük, mert azzal még nem tudjuk megakadályozni a csónak elmenekülését, ha pedig a csónakban lévő három ember látja a partraszálltak vereségét és elfogatását, egészen biztos, hogy ész nélkül evez vissza a hajóra, ahonnan ekkor már senki sem fog kijönni a szigetre, hanem az egész megmaradt társaság felhúzza a horgonyt és elvitorlázik a veszedelmes sziget közeléből. Így tehát megint csak elvész minden reményünk a hajó megszerzésére.
Bárhogyan alakultak is a dolgok, nem tehettünk mást, egyelőre tétlenül néztük, mi fog történni. Bosszankodva láttuk, milyen óvatosan járnak el az új haditerv szerint dolgozó tengerészek. Heten partraszálltak, a csónakban maradt három ember pedig jó mélyen beevezett a vízbe, ott horgonyozta le a csónakot, úgy, hogy észrevétlenül lehetetlen volt a közelükbe jutni még más csónakkal is, a szárazföldről pedig nem lehetett eredményesen megtámadni őket.
A partraszállt hét ember szorosan együtt maradt, egy csoportban indultak el egyenesen annak a dombhátnak, amely alatt az én házam volt. Mi kitűnően láttuk őket már szabad szemmel is, egyenkint meg tudtuk különböztetni valamennyiüket, ők viszont nem láthattak minket. Nekünk jó volt, ha közelebb jönnek, mert akkor jó célpontot nyújtanak fegyvereinknek, de az is jó, ha más irányba mennek, mert akkor mi is kijöhetünk és a szabadban több és jobb alkalom nyílik a helyzet megoldására. Már egészen közel jártak a dombhoz, mikor meglátták a völgy nyílását, amely a sziget legalacsonyabb szakaszán vezet keresztül, megálltak és addig kiabáltak kórusban társaik után, míg egészen berekedtek. Úgy látszik biztosra vették, hogy ezen az úton mentek azok is beljebb és valahol ezen a tájékon kell keresni őket. De úgy látszik nem nagyon mertek eltávolodni a tengerparttól, nem akartak kisebb csoportokra szakadozni, megint tárgyalásokba kezdtek, valamennyien leültek egy nagy fa árnyékába. Ha ezek is lefeküsznek és elalszanak, mint a másik társaság tette, kitűnő alkalmat szolgáltatnak nekünk a váratlan támadásra, de sokkal óvatosabbak voltak és annyira telve voltak aggodalommal és valami ismeretlen veszedelemtől való félelemmel, hogy nem merték az alvást megkockáztatni, bármilyen jól esett volna is a rekkenő forróságban.
A kapitány nagyon ésszerű következtetést vont le a hét ember viselkedéséből. Biztosra vette, hogy ezek most tanácskozásuk, eredményeként újra sortüzet adnak a völgy bejárata előtt. Ez nekünk nagyszerű alkalmat nyújt, mert ha kellő időben, még akkor rohanjuk meg őket, amikor valamennyi fegyverük üres és még nem volt idejük megtölteni, minden valószínűség szerint nyomban megadják magukat és így elkerülhetjük a felesleges vérontást. Ez a terv nekem is nagyon tetszett, mert kiszámítottam, hogy éppen elég közel vagyunk hozzájuk, hogy még a fegyverek megtöltése előtt lerohanhatjuk őket. De a sortűz csak nem dördült el, mi pedig tétlenül, türelmetlenül ültünk helyeinken, várva, mi fog történni. Jó darabig tanácstalanul ültünk, majd én fejeztem ki azt a véleményemet, hogy most már estig nem történhet semmi, akkor pedig, ha addig nem mentek vissza a csónakjukba, majd csak találunk valami módot, hogy elvágjuk őket a tengerparttól. De mindenesetre szükség lesz valami fortélyra, hogy a csónakban őrködő embereket kicsalogassuk a partra. Képzelhető, milyen türelmetlenséggel vártuk az újabb fejleményeket. Határtalan megdöbbenésünkre megint nem úgy alakult a helyzet, ahogy kiszámoltuk, mert a hét ember egyszerre csak felkerekedett és határozott léptekkel indult a tenger felé. Úgy látszik, mégis annyira erőt vett rajtuk az ismeretlen veszedelemtől való félelem, hogy felhagytak elveszett társaik kutatásával és most már véglegesen elvitorláznak összes reménységeinkkel és a nagy hajóval együtt.
Gondolataimat közöltem a kapitánnyal, ő is ugyanúgy ítélte meg a helyzetet. Már-már teljesen lemondtunk minden reményünkről, amikor mentő ötletként jutott eszembe egy terv, hogyan lehetne mégis visszafordítani a megriadt társaságot és hogyan lehetne elcsalni őket messzire a csónaktól. Pénteket és a kapitány kormányosát kirendeltem, sietve menjenek az erdőn át a kis folyó felé és amikor már vagy fél mérföldnyi távolságban vannak a parton tanakodó tengerészektől, kiabáljanak, hallózzanak tele torokkal, míg észre nem veszik, hogy azok meghallották őket. Ha választ kapnak, újra hallózzanak és egyúttal menjenek beljebb az erdőbe, onnan kiáltsanak újra. Így csalogassák őket mindig beljebb és beljebb, menjenek a legjáratlanabb erdőrészeken, hogy a tengerészek kifáradjanak, végül pedig, amikor már azok teljesen elvesztették a tájékozódást, jöjjenek vissza hozzánk.
Így is történt. Már éppen az utolsó ember szállt be a csónakba, amikor Péntek és a kormányos hallózni kezdett a távolból. Nyomban meghallották. Öröm volt nézni, milyen nagy felfordulást idézett elő közöttük a váratlanul érkezett segélykiáltás. Azonnal kórusban válaszoltak, sietve jöttek újra a partra és gyors iramban indultak el a hang irányában, nyugat felé. Váratlanul egy erősen megduzzadt vizű kis folyó állta útjukat. Megálltak és tanakodtak, mert mindjárt látták, hogy csónak nélkül nem tudnak átjönni rajta, a hallózás pedig aránylag közelből, de a folyócska túlsó partján lévő erdőrészből hallatszott. Most vált el, hogy tervem valóban jó volt, mert a folyó partján állók harsány kiáltásokkal hívták a csónakosokat, jöjjenek és vigyék át őket a vízen. Megelégedéssel láttam, hogy a csónakot leoldják a horgonyáról, feleveznek a kis folyó torkolatába, ott is jó mélyen felmennek az erdőig és a kis kikötőben végül átszállítják vele az egész társaságot a másik partra. A csónakban most már csak két embert hagytak őrségnek, nyolcan indultak neki, hogy az erdőből kiáltozók nyomába menjenek. A csónakot magát egy vastag fagyökérhez kötötték.
Miután minden pontról-pontra úgy alakult, ahogy terveztem, most már elérkezettnek láttam az időt, hogy mi is közbelépjünk. Én vezettem a csapatot és sikerült is meglepnünk a csónakot őrző két embert, mielőtt észre vehettek volna bennünket. Egyik kinn volt a parton, a másik a csónakban ült. A parton lévő éppen félálomban volt, sem nem aludt még, de már nem is volt annyira ébren, hogy hirtelen fel tudta volna fogni, mi is történt. A kapitány, aki most igazán elemében volt, odaugrott hozzá és mielőtt még egyetlen szót is szólhatott volna, vagy talpra ugorhatott volna, puskatussal leütötte, azután nyomban a csónakban dermedt ijedtséggel bámuló emberhez fordult és rákiáltott, azonnal adja meg magát, különben egy perc alatt meghal. Nem kellett hozzá nagyon ékesszóló rábeszélés, amikor egy magára maradt ember öt fegyverest lát magával szemben és látta, hogy a társát hogyan ütötték le. Megadta magát, de ez nem is esett nagyon nehezére, mert egyike volt azoknak, akiket a kapitány úgy jellemzett, hogy aránylag tisztességeseknek mondhatók és csak a többiek erőszakoskodására keveredtek bele a lázadásba. Így is volt és nemcsak örömmel engedett a barátságtalan rábeszélésnek, hogy tegye le a fegyvert, hanem később tényleg szívből csatlakozott hozzánk és igen hasznos szolgálatokat tett a további küzdelemben. Ezalatt Péntek és a kormányos pompásan végezték feladatukat, dombról-dombra, erdőből-erdőbe, tisztásról-tisztásra csalogatták hallózásukkal és feleleteikkel a nyolc embert, annyira, hogy nemcsak halálra fárasztották őket, hanem olyan messzire csalták be az erdő mélyére, hogy a sötétség beállta előtt nem érkezhettek vissza a csónakhoz még akkor sem, ha pontosan ismerték volna az utat visszafelé.
Ránk most már nem várt más feladat, mint türelmesen kivárni, míg a nyolctagú társaság visszaérkezik kutató útjából és a sötétségben végezni velük. Péntek és a kormányos már régen megérkeztek és elmesélték élményeiket, de utánuk még órák teltek el, míg a tengerészek jelentkeztek. Már messziről lehetett hallani, amint a vezetőjük közeledik és hangos szóval biztatja, hívja a kínos igyekezettel utána törtető, halálosan fáradt társaságot. Öröm volt hallani, milyen türelmetlen, kelletlen hangon felelgettek vissza és panaszkodtak, mennyire fáradtak és kimerültek a hiábavaló erdei mászkálásban és hiába biztatják őket, nem tudnak gyorsabban jönni.
Végre megérkeztek. Képzelhető milyen megdöbbenéssel látták, hogy csónakjuk teljesen kinn van a szárazon, közben a folyó vize is csaknem teljesen leapadt, mert az apály már beállt, a csónak két őrzője pedig eltűnt. Még mindig nem láttam elérkezettnek az időt a fegyveres támadásra, azt vártam, hogy két csoportra szakadnak és akkor könnyebben tudunk végezni velük. Észrevétlenül még közelebb húzódtam hozzájuk és Pénteknek meg a kapitánynak is azt tanácsoltam, négykézláb másszanak oly közel a tengerészekhez, amennyire csak lehet, hogy a kellő pillanatban közvetlen közelből tudják használni fegyvereiket.
Nem sokáig kellett várakoznunk, mert a csónakmester, aki - mint maga a kapitány is mondta - a fő szervezője és végrehajtója volt az egész lázadásnak - most pedig a legjobban letört ember volt talán valamennyiük között, két másik társával együtt egyenesen rejtekhelyünk felé tartott. A kapitány, aki eddig ennek az embernek csak a hangját hallotta a sötétben, most szemtől szembe látta és ez a látvány annyira kihozta a sodrából, hogy meggondolás nélkül előugrott leshelyéből és közvetlen közelről rálőtt. A csónakmester nyomban meghalt, mert a golyó egyenesen a szívébe hatolt, a nyomában lépkedő tengerész súlyos sebet kapott, - alig egy óra hosszat élt még - a harmadik ember segélykiáltások közben elfutott.
A lövések hangjára én is azonnal előrukkoltam egész haderőmmel, ami ebben a pillanatban nyolc jól felfegyverzett embert jelentett. Én magam, mint vezénylő tábornok, Péntek mint főhadsegéd, a kapitány két emberével, valamint a kapitány által megbízhatónak ítélt és hozzánk felesküdött három felfegyverzett hadifoglyunk. A tengerészek nem is sejthették, mekkora erő támadta meg őket, mert már teljesen sötét volt. Most hadicsel következett. A csónakban elfogott tengerészt, aki már szintén hozzánk tartozott, megbíztam, hogy név szerint szólítsa fel barátait, jöjjenek át hozzánk és fogadják el békefeltételeinket. Egyszerű számítás volt csupán, hogy minden egyes ember, akit sikerül a magunk oldalára hódítani, csökkenti az ő létszámukat. Minden úgy is történt, ahogy kiterveztem. A fárasztó erdei csatangolásban kimerült emberek szívesen mentek bele minden olyan egyezkedésbe, ami számukra, ha csak pillanatnyilag is, de nyugalmat jelentett. Egymás után adták meg magukat. Emberem nagy hangon elkezdett kiabálni, hogy meghallják:
- Halló, Tom Smith! Halló Tom Smith!
A hívott ember nyomban válaszolt, mert jól ismerte a hangot. Emberem most így beszélt:
- Az Isten szerelmére, Tom, dobd el azonnal a fegyveredet és add meg magad, különben egy perc alatt a halál fia vagy.
- Kik vannak ott? Kinek adjuk meg magunkat? - érkezett a kérdés.
- A kapitányunk van itt ötven fegyveressel, már két órája vadásznak ránk. A csónakmestert már lelőtték, Will Frey szintén halott, engem pedig elfogtak. Ha azonnal meg nem adod magad, véged van.
- Ha becsületesen bánnak velünk, akkor megadjuk magunkat - hangzott a megértő válasz.
- Ha megadod magad, akkor közbenjárok, szólok a kapitánynak, hogy bocsásson meg neked.
Kisvártatva maga a kapitány szólalt meg:
- Smith, te ismered a hangomat! Ígérem, hogy ha azonnal megadod magad, megkegyelmezek neked és a többieknek is, kivéve az egy Tom Atkinst.
HAZAFELÉ
A kapitánynak ezekre a szavaira már maga Atkins válaszolt.
- De az Isten szerelmére, Kapitány úr, hallgasson meg! Mit csináltam, hogy így akar elbánni velem? A többiek sem voltak semmivel sem jobbak mint én.
Atkinsnek ez az állítása - mint a kapitány előadásából tudom - nem felelt meg a valóságnak, mert ő volt a lázadók közül a legelső, aki kezet emelt a kapitányra, emberhez nem méltó módon bántalmazta, megkötözte a kezeit és ocsmány szavakkal szidalmazta. A kapitány mindezek ellenére nagylelkűnek mutatkozott és kijelentette, hogy mindaddig nem áll szóba vele, míg le nem teszi a fegyvert és meg nem adja magát, rábízván életét a kormányzó kegyelmére. Kormányzó alatt engem értett, mert új embereim állandóan így neveztek maguk között.
A felszólításnak rövidesen meg lett az eredménye, valamennyi tengerész letette a fegyvert és kényre-kedvre megadta magát, kegyelemért könyörögve. Úgy rendelkeztem, hogy az én megbízható emberem, aki a fegyverletételt közvetítette, a kapitány két emberével együtt menjen át a tengerészek táborába és kötözze meg valamennyiüket. Ezzel az aktussal végetért a nagy csata és az én ötven főnyi fegyveres seregem, amely mindössze a valóságban nyolc főből állt, beleértve azt a hármat is, akiket átküldtünk hozzájuk, felvonult és fogságba vetette a lázadókat. Én magam, mint a sziget kormányzója és közvetlen személyzetem, természetesen magasabb államérdekekből nem mutatkoztunk.
Terveink szerint most a vitorlás hajó kijavítására és a nagy hajó megszerzésére kellett minden erőnket összpontosítani. A kapitány időközben alaposan megleckéztette a fogságba esett lázadókat. Kifejtette előttük, milyen alávaló módon sértették meg a tengeri jogot, hogy fellázadtak kapitányuk ellen és milyen újabb gonosztettre készültek, amikor őt és két társát ki akarták tenni egy elhagyottnak vélt szigetre. Ezek olyan súlyos cselekmények, - fejtegette a kapitány - hogy, aki ezekben a legcsekélyebb mértékben is résztvett, aligha kerülheti el az akasztófát, mert Anglia törvényei a legnagyobb szigorral sújtják a tengeri lázadás szereplőit és kitervezőit. A foglyok tulajdonképp csak most értették meg, mit tettek és mire készültek, valamennyien szánták-bánták cselekedeteiket és esdekelve kérték a kapitányt, szabjon ki rájuk akármilyen súlyos büntetést, csak az életüknek kegyelmezzen.
A kapitány elhárított magától mindent, kijelentette, hogy tulajdonképp már nem is az ő foglyai, hanem a sziget kormányzója az, aki dönteni hivatott további sorsuk felett.
- Ti azt hittétek - folytatta a kapitány emelt hangon - hogy engem és társaimat egy teljesen elhagyatott, lakatlan szigetre fogtok kitenni, hogy itt éhen pusztuljunk, vagy a vadállatok martalékává legyünk. Isten azonban úgy akarta, hogy ez a sziget egyáltalában nem volt sem elhagyatott, sem lakatlan, a kormányzója Anglia polgára, akinek megvan minden joga hozzá, hogy valamennyiteket azonnal felköttessen. Még tárgyalás és kihallgatás sem kell hozzá, mert személyesen kapott tetten benneteket. De ígérem nektek, ha tisztességesen viselkedtek és megbánjátok, amit velem szemben elkövettetek, közben fogok járni a kormányzónál, hogy tekintsen el az itteni azonnali megtorlástól, küldje el a bűnösöket Angliába, hogy ott a rendes tengerész törvényszék ítélkezzék felettük. Ennyit megtehetek, de Atkins ügyében már nem járhatok közbe, mert a kormányzó úgy intézkedett, hogy reggelre felakasztatja, Tom Atkins tehát legjobban teszi, ha készül a halálra.
Mindez természetesen csak a kapitány hirtelen támadt, de annál eredményesebben végződött ötlete volt. A kemény beszéd meghozta hatását, Atkins térdre esett előtte, úgy könyörgött, mégis kísérelje meg a közbenjárást a kormányzónál, a többiek pedig rimánkodva kérték, kérje meg a kormányzót, ne küldje őket Angliába, a tengerész törvényszék elé.
Én is végighallgattam az egész jelenetet és arra a következtetésre jutottam, hogy szabadulásunk ügyét nagyon előrelendíthetjük, ha ezekkel az emberekkel szemben a megértő megbocsátás álláspontjára helyezkedünk, mert így még fel is használhatjuk őket a nagy hajó visszaszerzésében. Visszavonultam tehát közelükből a sötétség biztos rejtekébe, nehogy valamelyikük meglásson és rájöjjön, milyenfajta kormányzóval van dolguk. Magamhoz hivattam a kapitányt. Ezt is a helyzetnek megfelelő külsőségek mellett rendeztük meg. Egy megbízható emberemet küldtem a kapitányhoz, aki még mindig emberei körében volt. A küldönc hangosan jelentette:
- Kapitány urat a Kormányzó úr sürgősen kéreti!
A kapitány nyomban megértette a helyzetet és megadta a választ, szintén úgy, hogy a körülötte lévő emberek jól hallhassák:
- Mondd meg Őkegyelmességének, hogy azonnal megyek!
Ez az összjáték tökéletesen meggyőzte az egész társaságot, hogy a kormányzó pillanatnyilag éppen a csapatainál van és hivatalos megbeszélést akar a kapitánnyal tartani. A kapitány tényleg átjött hozzám. Elmondtam neki a közben kieszelt tervemet, hogyan lehetne vérontás nélkül megszerezni a hajót. Elgondolásom nagyon tetszett neki és a legnagyobb örömmel vállalkozott, hogy reggel mindjárt végre is hajtja. Nem volt könnyű és kockázatmentes a vállalkozás. Tervünk sikere érdekében azt ajánlottam, hogy foglyainkat osszuk két csoportba. Atkinst és hozzá hasonló jellemű két társát megkötözve a barlangba kell szállítani, ahol már van néhány foglyunk. Ezt a feladatot Péntekre és a kapitány két legmegbízhatóbb emberére bíztam. A barlang, mint börtön elég komor helyiség volt, de teljesen megfelelő az olyan emberek számára, mint ezek voltak. A barlang előző foglyait a nyári házba vitettem át. Ez mindenesetre sokkal kellemesebb hely volt, de a mi szempontunkból szintén biztosnak látszott, mert erős és idegen számára áthatolhatatlan kerítés zárta el a külvilágtól, ezenfelül foglyainkat meg is kötöztük és annyira megtörték őket a váratlan események, hogy szökésre nem is mertek gondolni.
Kora reggel megjelent náluk a kapitány és szóba ereszkedett velük. Tervünk az volt, hogy megkísérli megnyerni őket a maga számára és kiveszi belőlük, hajlandók lesznek-e segíteni a hajó visszaszerzésében. Előttük is kifejtette a kapitány, milyen sérelmeket követtek el a tengeri jog ellen a lázadásban való részvétellel és milyen sors vár rájuk, ha a kormányzó szigorúan végrehajtja a törvény rendelkezéseit. De - folytatta a kapitány - a kormányzó úgy rendelkezett, hogy itt a szigeten felfüggeszti a további eljárást, valamennyi lázadót visszaküldi Angliába, a tengerész törvényszék elé. Nem kétséges, hogy Angliában azonnal vasraverik a lázadókat és lehetséges, hogy akasztófával végződik a dolog. A kapitány eleven színekkel ecsetelte a tengerész törvényszék szigorú eljárását, de ugyanakkor megcsillantotta előttük a lehetőséget, hogy ha most teljes megbánást mutatnak és csatlakoznak hozzá, résztvesznek a hajó visszaszerzésére irányuló akciójában és segítik őt, akkor a kormányzónál is sikerülhet a közbenjárás.
Képzelhető milyen örömmel és igyekezettel kaptak ezen a nagylelkű ajánlaton. Térdreestek a kapitány előtt, úgy kérték, legyen elnéző irántuk, megígérték és mindenre fogadkoztak, hogy hívebb szolgákat nem találhat a világon, mint ahogy ki fogják szolgálni egész életében, bárhová vezesse is őket. Kijelentették, hogy életüket csak neki köszönhetik és apjukként fogják tisztelni, ameddig csak megengedi, hogy közelében lehessenek.
- Rendben van - válaszolta a kapitány - most megyek a kormányzóhoz és elmondok neki mindent, amit ti nekem megfogadtatok és meglátom, mit tudok elérni, hogy a ti ügyetekben revízió alá vegye eddigi szigorú álláspontját.
A kapitány részletesen beszámolt nekem megbeszéléseiről és kijelentette, hogy teljesen meg van győződve, hogy ezek az emberek most már hívek maradnak hozzá. Én mégis óvatos voltam és azt tanácsoltam, ha visszamegy közibük, tudassa velük, hogy öt társuk a kormányzó kastélyában van, azokat túszként fogják kezelni és abban a pillanatban, amikor akármelyikük is megszegné az adott szavát és újra a kapitány ellen fordulna, vagy összejátszana a hajón lévő lázadókkal, az öt túszt vasra verve felakasztják a tengerparton elrettentésül. Ez a közlés teljesen meggyőzte őket, hogy a kormányzó valóban nagyon szigorúan kezeli a dolgot és ha azt akarják, hogy a túszoknak semmi bajuk se essék, nincs más választás, mint követni a kapitány rendelkezéseit és rábeszélni többi társukat is, hogy engedelmeskedjenek a kapitánynak.
Erőviszonyaink ezek után úgy alakultak, hogy megbízható fegyvereseink száma elérte a tizenkettőt, öt tengerész pedig a barlangban raboskodott és túszként szolgált. A házamban lévő két embernek a kapitány megmagyarázta, hogy én a kormányzó külön megbízottja vagyok, akit arra rendelt ki, hogy gondjaimba vegyem őket. A kormányzó rendelete, hogy senki mástól ne fogadjanak el utasítást, csak tőlem és ha megtagadják az engedelmességet, nyomban vasraverve a földalatti börtönbe vetik őket. Erre a fortélyra azért volt szükség, hogy teljesen távoltartsuk embereinket a kormányzó magas személyétől. Én magam is mindig a legnagyobb tisztelettel beszéltem előttük a kormányzóról, a kastélyról, a fegyveres csapatokról és hasonlókról.
A kapitány nagyszerű munkát végzett, mert órák alatt javította ki és bocsátotta újra vízre a sérült vitorlást. A csónakba öt embert vezényelt, egyiküket kinevezte ideiglenes parancsnoknak, ő maga a kormányosával és hat emberrel a vitorlásban foglalt helyet és nyomban elindultak a hajó felé. Olyan gyorsan bonyolódott le minden, hogy éjfél sem volt egészen, amikor már ott voltak a nagy hajó oldalánál.
A kapitány úgy intézte a dolgot, hogy amikor már hallótávolságba jutottak a hajóhoz, egyik emberével elmondatott egy mesét, mi minden történt a szigeten, sikerült megszerezni a vitorlás csónakot, rátaláltak elveszettnek hitt társaikra, milyen sok nehézséggel kellett megküzdeniök és még sok egyebet mesélt, hogy szóval tartsa a hajón levőket mindaddig, míg egészen a hajó közelébe érkezik mindkét csónak.
Elsőnek a kapitány és az első kormányos ment fel a hajóra. Első dolguk volt, hogy a sötétben pisztolyuk agyával leütötték a második kormányost és a hajóácsot, akik a hajó korlátjánál fogadták őket. Nyomukban másztak fel a hajóra a többiek és hűségeseknek bizonyultak, mert a megbeszélt terv szerint egymás után fegyverezték le a hajón lévő tengerészeket, akik a hátsó fedélzeten tartózkodtak. Ezalatt a másik csónakban lévő emberek a hajó orránál jöttek fel és az ott lévő tengerészeket fegyverezték le. Három embert a konyhában fogtak el. Most már túl voltak a nehezén, a legénység fegyvertelen volt, de a nagy zajra figyelmes lett az új kapitány, két matrózzal és egy inassal bezárkózott a kerek kapitányi helyiségbe és felfegyverkezve várta az eseményeket. Kapitányunk a kormányost és még három embert rendelt ki az új kapitány elfogatására. A dolog nem ment simán, mert amikor a kormányos nagy feszítővassal feszegetni kezdte az ajtót, az új kapitány sortüzet vezényelt és a golyók megsebesítették a kormányost, sőt két embere is könnyebb sebet kapott. Az ajtó azonban kinyílt, a kormányos sebesülése ellenére is berohant a helyiségbe és pisztolyával keresztüllőtte az új kapitányt. A többiek nyomban megadták magukat, tehát egyetlen halálos áldozat árán a hajó is visszakerült jogos vezetőjéhez, a kapitányhoz.
Az előre megbeszélt jeladással, hét ágyúlövéssel jelezte a kapitány, hogy a vállalkozás sikerült. Én a parton ülve gondolatokba merülve türelmetlenül vártam a jeladást és képzelhető, milyen kitörő örömmel fogadtam, amikor az ágyúlövések tudatták velem a sikert, ami egyben a szabadulást is jelentette számomra. Hajnali két óra volt, eddig tartott a lázadókkal folytatott csata, mely végeredményben a mi teljes diadalunkat hozta. Nagy megnyugvással hallottam az ágyúlövéseket, utána hazamentem és a jól végzett munka kellemes érzésével aludtam nagyon jól és nyugodtan, és már sütött a nap, amikor olyan zajra riadtam fel, mintha puskát sütöttek volna el, ugyanakkor félálomban hallottam, hogy valaki nagy hangon kiabál!
- Kormányzó úr! Kegyelmes uram!
Kiugrottam az ágyból, pillanatok alatt magamhoz tértem mély álmomból. Nagy örömmel ismertem meg a kapitány hangját. Biztosan azért jött, hogy elsőnek közölje velem a nagy eseményt: szabad ember vagyok újra, vége a szigeti rabságnak, indulunk hazafelé! Tényleg a kapitány várt rám a dombtetőn és amikor felmásztam hozzá, nyakamba borult, megölelt, pár percig nem is jött szó az ajkára a meghatottságtól, csak kinyújtott karjával mutatott rá az öbölben horgonyzó hajóra. Lassan megeredt a szava is:
- Kedves barátom és megmentőm! Nézd, ott horgonyoz a te hajód, mert amit ott látsz, az a tied. Tied velem és minden emberével együtt.
Csak most néztem jobban körül. Észrevettem, hogy a hajó alig fél mérföldnyire lehet a parttól. Az éjszaka folyamán közelebb jöttek és most közvetlenül a kis folyó torkolatában vetettek újra horgonyt. Csaknem ott állt, ahol legelső alkalommal a tutajaimmal partra vergődtem, tehát jóformán a házam kapujánál kötött ki. Első pillanatban azt sem tudtam hová nézzek, mit tegyek, annyira elteltem azzal a gondolattal, hogy végre valóra vált a sok hiábavaló reménykedés, végre szabad vagyok és egy nagy, pompás hajó vár rám, hogy odavigyen, ahová én irányítom. Én is elérzékenyedtem és viharedzett, öreg tengerész létemre csak szótlanul szorongattam a kapitány kezét és szerencsém volt, hogy átölelve tartott, különben talán összeestem volna a nagy örömtől és meghatottságtól, ami ezekben a percekben teljesen hatalmába kerített.
Jó időbe telt, míg mindketten olyan állapotba kerültünk, hogy nyugodtan beszélhettünk és megtárgyalhattuk az eseményeket és további teendőinket. A kapitány kedveskedett reggelivel, a hajóról hozta magával azokat a jó falatokat, amiket olyan sokáig nélkülöztem. Lekiáltott a csónakban várakozó embereihez, azonnal hozzák ide mindazt, amit a kormányzónak szántak. Tényleg csupa olyan dolog volt, aminek csak az olyan ember veheti hasznát, aki itt marad a szigeten és nem akar egyhamar eltávozni. Egy nagy láda a legkitűnőbb szeszekkel teli üvegekkel, hat nagy üveg madeira bor, két font kitűnő dohány, tizenkét nagy csomag hús, hat doboz disznóhús, gyümölcs, kétszersült, egy nagy láda cukor, sok liszt, citrom és más egyéb, ami mind megfizethetetlen kincs az ilyen távoli szigeteken, még ha valaki olyan nagy úr is, mint a sziget teljhatalmú kormányzója. De ezeken felül a csupa kincset jelentő élelmiszereken felül ott volt az ajándékok között a számomra ebben a helyzetben ezerszerte többet érő hat darab vadonatúj ing, hat nyakkendő, két pár kesztyű, cipő, kalap, harisnya és egy kitűnő állapotban lévő új ruha. Ez mind a kapitány sajátja volt, látszott rajta, hogy még ő sem viselte soha. Egyszóval tetőtől talpig új és rendes ruhába öltözködhettem, huszonnyolc keserves esztendő múltán! Ennél kedvesebb, hasznosabb és kellemesebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni mostani helyzetemben. Nyomban fel is próbáltam a ruhát, kitűnően állt, csak annyira elszoktam már a rendes ruha viselésétől, hogy eleinte bizony nagyon kényelmetlen volt és félszegnek éreztem magam benne.
A meghatott és ünnepélyes percek után még behordattam a kapott holmikat a sátramba, azután összeültünk a kapitánnyal megbeszélni, mit tegyünk hadifoglyainkkal. Nagyon meg kellett ugyanis gondolnunk, megkockáztassuk-e, hogy magunkkal vigyük őket a hajón, különösen kettő ellen nyilvánultak meg nagyon is jogos aggodalmaink, mert a kapitány tapasztalatai szerint ez a két ember megrögzött és javíthatatlan gonosz természetű, nem lehet egyetlen szavuknak sem hinni és egészen biztos, hogy csak újabb bajokat és zavarokat rendeznének a hajón. Olyan gazemberekről van szó, magyarázta a kapitány, hogy nem tartozunk velük szemben semmiféle kötelezettséggel, amit más embereknél emberi kötelességünknek tartanánk, de ha mégis úgy döntenénk, hogy felvesszük őket a hajóra, akkor feltétlenül vasra kell verni őket és mint közönséges lázadókat át kell adnunk a legelső angol gyarmat igazságszolgáltatásának. Nem volt könnyű a határozathozatal, mert úgy láttam, hogy a kapitány maga is aggodalmaskodik és bármennyire igyekszik emberi érzésekkel megoldani a kérdést, komoly aggályokkal néz a fejlemények elé. Végül az a gondolatom támadt, hogy ha ennyire elvetemült és javíthatatlan gonosz emberekről van szó, legjobb lesz, ha kizárjuk az emberi közösségből és itthagyjuk őket a szigeten. Ezt a véleményemet nyomban közöltem is a kapitánnyal.
- Ez kitűnő megoldás - mondta látható örömmel - teljes mértékben a magamévá teszem.
- Helyes, mindjárt felhívatom őket és magam fogok beszélni velük.
Kiadtam a rendelkezést Pénteknek és a két szabadon bocsátott tengerésznek, azonnal menjenek a barlangba, vegyék őrizetbe az ott lévő öt embert, megkötözve vigyék fel a nyári lakóházba és várjanak, amíg odamegyek. Megvártam, míg elmennek, felöltöztem új ruháimba. Most már mint a sziget teljhatalmú kormányzója jelenhettem meg foglyaink előtt. Így felkészülve saját embereinkkel és a kapitánnyal együtt kimentünk a nyári lakásba. Magam elé hozattam az öt embert. Ünnepélyes keretek között jelentettem ki előttük, hogy tudomásom van minden gonosztettükről, tudom, milyen aljas lázadást szítottak kapitányuk ellen és tanúja voltam annak, amikor újabb gonosztettel akarták tetézni bűnlajstromukat, de a Gondviselés megakadályozta a gaztettet és saját csapdájukba estek, mert a sziget nem lakatlan, most tehát lakolniok kell bűneikért. Tudattam velük, hogy parancsomra a kapitány újra visszakapta hajóját, amely már teljesen készen áll az útra. Előadásomból megtudták, milyen sorsban részesült az a társuk, akit új kapitánynak választottak és kifejtettem előttük, hogy gonosztetteikért csak az akasztófa lehet a méltó büntetés és hogy nekem, mint a sziget teljhatalmú kormányzójának minden jogom megvan, hogy úgy bánjak el velük, mint a tettenkapott kalózokkal és lázadókkal kell. De amikor ilyen kemény hangon szóltam hozzájuk egyben sejttettem velük azt is, hogy nekem ugyanolyan teljhatalmam van ahhoz is, hogy ne alkalmazzam a törvény teljes szigorát és mérsékeljem büntetésüket.
Egyikük válaszolt a többiek nevében is, hogy nekik mindahhoz, amit én előadtam nincs semmi más hozzáfűzni valójuk, csak az, hogy amikor megadták magukat, a kapitány megígérte, hogy közbenjár nálam, hogy életben maradhassanak, most megújítják alázatos kérésüket és csupán az életükért könyörögnek. Válaszomban kijelentettem, hogy magam sem tudom milyen formában gyakoroljam a kegyelmet, ha arra el is határoznám magam, mert hivatalos kötelességem visszaszólít Angliába, én és valamennyi emberem Angliába hajózunk. A kapitány a tengerész törvények értelmében nem viheti őket hajóján Angliába másként, mint vasravert lázadókat és tettenkapott kalózokat, ebben az esetben pedig jól tudhatják, hogy az angliai tengerész törvényszék nem szabhat ki más büntetést, mint az akasztófát. Ezek után én a magam részéről nem tudok semmit sem tenni érdekükben, legfeljebb abba egyezhetem bele, ha ők is úgy gondolják, hogy sorsukat rábízzák erre a szigetre és itt maradnak. Ennél többet nem tehetek. Hálásan megköszönték ezt a kegyelmet és kijelentették, hogy maradnak, mert inkább vállalják a sziget magányának kockázatát, mint hogy hazamenjenek a biztos akasztófa alá.
Egymás után mind az öten kinyilvánították hajlandóságukat az itt maradásra. Amikor ez megtörtént, felvilágosítottam őket, mi a valódi helyzet a szigeten, hogy ma már nem is olyan kellemetlen itt lakni, mint évekkel ezelőtt, amikor én ide kerültem. Elmeséltem nekik életem folyását és hogyan rendeztem be magányos életemet anélkül, hogy bárki is segíthetett volna. Elmeséltem nekik milyen körülmények között kerültem a szigetre, megmutattam nekik házaimat, erődítéseimet, gabonaföldemet, kecsketenyészetemet, raktáraimat és mindazt, amit huszonnyolc esztendő folyamán az élet kényelmesebbé tételére készítettem. Arról is felvilágosítottam őket, hogy valószínűleg rövidesen 17 spanyol férfiú érkezik a szigetre egy idősebb vademberrel együtt, levelet is írtam nekik, ők pedig vállalták, hogy átadják, mihelyt összeköttetésbe léphetnek velük. A levélírással kapcsolatban megjegyzem, hogy a kapitány tintájával írtam, aki nagyon csodálkozott, hogy én, aki olyan sok mindent ki tudtam fundálni és megcsinálni, éppen csak arra nem jöttem rá, hogy faszénből és vízből kifogástalan tintát lehet készíteni.
Hogy teljessé tegyük a helyzet valószínűségét, a kapitánnyal megjátszottunk egy jelenetet. Ő aggodalmakat támasztott az én engedékenységemmel szemben és kijelentette, hogy nem helyesli, hogy az öt ember itt maradjon a szigeten büntetlenül, feltétlenül törvényszék elé kell állítani őket. Én erre úgy tettem mintha neheztelnék a kapitányra, rideg hangon jelentettem ki, hogy a foglyok nem az ő foglyai, hanem az enyémek, mert itt a szigeten én parancsolok, ha pedig már ígéretet tettem nekik, szavamat minden körülmények között meg fogom tartani. Ha az én megoldásom nem tetszik neki, megteszem azt, hogy szabadon engedem mind az öt embert úgy ahogy én találtam őket, mikor embereimmel elfogattam őket és ha el akar járni ellenük, kísérelje meg a saját erejével elfogni a társaságot, ha tudja. A tengerészek nagy megnyugvással és hálájuk minden kifejezésével fogadták döntésemet, én pedig, hogy teljessé tegyem az egész játékot, nyomban intézkedtem, hogy valamennyien szabadok legyenek, levétettem kötelékeiket, elláttam őket fegyverekkel és bizonyos mennyiségű munícióval és megparancsoltam vonuljanak arra a helyre, ahol az erdőben elfogtuk őket, a továbbiakban pedig cselekedjenek úgy ahogy jónak látják. Biztosítottam őket, hogy ha követik tanácsaimat és utasításaimat, aránylag kellemesen és zavartól mentesen élhetnek a szigeten mindaddig, míg valami alkalom kínálkozik az elmenetelre. Ha pedig innen bárhová eljutottak - az angol föld kivételével - olyan szabad emberek lesznek mint bárki más.
Mikor így végeztem a foglyokkal is, hozzáláttam, hogy előkészüljek a nagy útra, hazafelé. A kapitánynak megmondtam, hogy ezt az éjszakát még itt fogom tölteni a szigeten, hogy összeszedhessem mindazokat a tárgyakat, amelyek az elmúlt idő folyamán nagyon a szívemhez nőttek és magammal akarom vinni. Kérem maradjon ez alatt a hajón, hogy ott minden rendben menjen és holnap délben küldje ki értem a csónakot. Addig is mindenesetre hozassa ki a partra a megölt új kapitány holttestét és feltűnő helyen akasztassa fel, hogy valamennyi tengerész lássa milyen sors vár azokra, akik nem tartják be a tengeri törvényeket.
Magam köré gyűjtöttem az itt maradni szándékozó öt embert és átadtam nekik örökségemet. Megkapták tőlem az összes fegyvereket, nyolc puskát és három kardot. Még maradt másfél hordónyi lőporom, mert már a legelső évektől kezdve nagyon takarékosan bántam a puskaporral, később pedig amikor a kecsketenyésztést bevezettem, már alig használtam el valamit vadászat közben. Pontos utasításokkal láttam el őket, le is írtam tapasztalataimat, hogyan kell vezetni a kecskefarmot, hogyan juthatnak sajthoz és vajhoz, általában bevezettem őket mindazokba a teendőkbe, és abba az életrendbe, amit én csaknem három teljes évtizeden át saját keserves tapasztalataim árán tanultam meg. Közöltem velük, hogy a kapitány is megbékélt már és ennek úgy ad kifejezést, hogy a hajó raktárából még két hordó lőporral toldja meg a szigeti muníciót. Átadtam nekik azokat a kerti magvakat is, amelyeket most kaptam a kapitánytól és megtanítottam őket arra is, hogyan kell a kapitánytól kapott zöldborsót elültetni és rendszeresen szaporítani.
Másnap hajóra szálltam. Úgy készültünk, hogy nyomban elindulunk, de meg kellett várnunk a dagályt. Másnap reggel nagy meglepetésünkre a szigeten maradt öt ember közül kettő úszva jött a hajóhoz és keservesen panaszkodott a másik háromra, hogy az életükre törnek. Könyörögtek, vegyük fel őket a hajóra, nem bánják, ha azonnal vasraverjük és felakasztjuk az is jobb, mint itt maradni. A kapitány nem volt hajlandó az én döntésem nélkül intézkedni. Végül sok huzavona és ünnepélyes ígéret után mindkettőjüket felvettük a hajóra. Hogy a büntetés se maradjon el, időnkint egészséges huszonötöt vágattunk rájuk, ami azután egészen tisztességes és nyugodt emberekké formálta mindkettőjüket.
Még az indulás előtt újra a partra küldtük a csónakot, hogy az ott maradtak megkapják a kapitány által ígért puskaport, amit még megtoldott egyéb holmikkal és a három ember tengerész-ládájával is. A magam részéről még buzdító szavakat intéztem hozzájuk és megígértem, hogy ha módomban áll, erre irányítok valami hajót és nem fogok megfeledkezni róluk, hogy itt vezekelnek elkövetett bűneikért.
A fedélzeten állva kissé meghatottan vettem búcsút szigetemtől, melyen életemnek nagyobbik felét éltem le tökéletes magányban. Élményeim és tapasztalataimon kívül nem sok emléket hoztam magammal. Elhoztam mindenekelőtt ijesztően nagy és bozontos kecskebőr fejfedőmet és primitív napernyőmet és jól beszélő papagájomat is. Nem feledkeztem meg a most már megint értékessé vált pénzről sem, ami olyan sokáig hevert teljesen elfelejtve, haszontalanul egyik ládában, hogy a felismerhetetlenségig megrozsdásodott, csak akkor lehetett megállapítani, hogy tényleg ezüstpénz, amikor alapos dörzsölgetés után újra csillogni kezdett.
1686. december 19-én - ezt a dátumot találtam a hajó naptárában - hagytam el a szigetet, ahol huszonnyolc évet, két hónapot és tizenkilenc napot töltöttem. Ebből a második fogságomból ugyanazon a decemberi napon szabadultam meg, mint először, amikor a mór fogságából menekültem el kis vitorlás hajóval. Hajónk meglehetősen hosszú út után 1687. június 11-én érkezett meg Angliába, és harmincöt évi távollét után újra megláthattam hazám földjét.
ÚJRA OTTHON
Csaknem úgy érkeztem meg Angliába, mint egy tökéletesen idegen, aki még soha nem járt ezen a tájon és ismerőse sincs. Jótevőm és mindig hűséges jóakaróm, első kapitányom özvegye még életben volt, de szegényt bizony nagyon nehéz körülmények között találtam. Másodszor is özvegységre jutott és anyagilag is súlyos helyzetbe került. Igyekeztem tőlem telhetőleg könnyíteni bajain, kijelentettem, hogy amivel nekem tartozik, abból ne csináljon magának gondot, sőt még én segítettem rajta, már amennyire szerény anyagi tehetségemből futotta, hogy valamivel megháláljam azt a sok nagylelkű gondoskodást és jóindulatot, amellyel ügyeimet mindenkor kezelte. Biztosítottam, hogy soha sem fogom elfelejteni azt a sok jóságot és kedvességet, amit irányomban mindig tanúsított és akkor sem fogok megfeledkezni róla, ha olyan helyzetbe jutok, hogy jobban segítségére lehetek.
Első utam Yorkshire-be vezetett a szülői házhoz. Elszorult szívvel hallottam az ott lakó idegenektől, hogy apám és anyám már régen meghaltak, nem emlékeztek van-e valaki életben családunkból. Csak nagy nehezen akadtam rá két nővéremre és egyik meghalt testvérem két gyermekére. Megtudtam, hogy engem is mint halottat tartanak nyilván és éppen ezért semmiféle örökség nem maradt rám. Végeredményben tehát arra jöttem haza, hogy nincs senki, aki mellettem állna, aki hozzámtartozó volna, senkitől nem várhatok semmit és az a kis pénzösszeg, amim még megmaradt, nem elegendő ahhoz, hogy nagyon mozogjak a világban.
Az első segítség és elismerés onnan érkezett, ahonnan egyáltalában nem vártam. Ez úgy történt, hogy hajónk megmentésének és hazahozatalának regényes körülményeiről tudomást szereztek a hajó és a rakomány tulajdonosai és az érdekelt kereskedők meghívtak, látogassam meg őket és mondjam el a hajó megszabadulásának történetét. Találkozásunk alkalmával nemcsak a legmelegebb köszönetüket és elismerésüket fejezték ki tetteimért, hanem megkértek, fogadjam el megemlékezésül pénzbeli ajándékukat, ami közel kétszáz fontsterlinget tett ki.
Minél behatóbban mérlegeltem pillanatnyi helyzetemet és minél tovább gondolkoztam további lehetőségeimről, annál inkább láttam, mennyire tanácstalanul, mennyire egyedül állok ebben a világban is. Végül elhatároztam, elmegyek Lisszabonba és ha lehet megtudakolom, mi történt brazíliai ültetvényemmel. Kíváncsi voltam arra is, mi minden történhetett régi barátommal és szomszédommal, él-e még, dolgozik-e még és megvan-e a birtoka. Egészen valószínűnek tartottam, hogy szomszédom is éppen úgy halottnak tart már hosszú évek óta, mint angliai rokonságom. Mindezeket tekintetbe véve búcsút mondtam Angliának, hajóra szálltam és következő év áprilisában meg is érkeztem a portugál fővárosba. Péntek ezúttal is velem volt, mint ahogy hűségesen és ragaszkodóan kísért végig valamennyi kalandos utamon és mindenkor a legjobb, megfizethetetlenül hűséges és becsületes szolgám volt.
Lisszabonban hosszas kérdezősködés után megtudtam, hogy az én régi kapitány barátom, aki annak idején Afrika partjai mentén szedett fel hajójával menekülésem közben, életben van. Kimondhatatlanul örültem a jó hírnek és azonnal ellátogattam hozzá. Már bizony öreg volt, felhagyott a tengerjárással. Helyette most a szintén már javakorban lévő fia vette át a hajót és most ő járja a tengert a portugál és brazíliai partok között. Az öreg tengerész természetesen nem ismert meg azonnal, én magam is úgy voltam vele, hogy nem ismertem volna meg, ha nem tudom, hogy vele beszélek; De azonnal mindenre emlékezett, mihelyt elmondtam neki, ki vagyok.
Kölcsönösen a legmelegebb hangon és igazi baráti érzésekkel eltelve emlékeztünk vissza azokra az időkre, melyeket együtt töltöttünk a tengeren és Brazíliában. Közös emlékeink visszaidézése után rátértem jövetelem igazi céljára és érdeklődtem, mit tud brazíliai ültetvényem és partnerem sorsáról. Az öreg tengerész erre elmondotta, hogy ő már éppen kilenc esztendeje nem volt Brazíliában, de amikor utoljára ott járt, partnerem még életben volt. Azóta nem tud róla újabbat. Azt azonban biztosan tudja, hogy az a két megbízott, akiket én jelöltem ki, hogy partneremmel együtt kezeljék birtokomat, már évekkel ezelőtt meghalt. Ettől eltekintve azonban biztosított, hogy feltétlenül pontos és becsületes elszámolást fogok kapni birtokomról, mert megbízottaim, akik meg voltak győződve, hogy hajótörést szenvedtem és meghaltam, birtokomat átadták további eljárásra az állami kincstári ügyésznek. A kincstári ügyész úgy intézkedett, hogy abban az esetben, ha véglegesen nem jelentkeznék és örököseim sem támasztanának igényt, akkor a birtok egyharmadrésze a királyra száll, kétharmadrészét pedig a Szent Ágoston kolostornak engedi át, a szegények istápolására és a pogány indiánok kereszténnyé térítése céljaira. De abban az esetben, ha akár én, akár bármelyik jogszerű örökösöm megjelenne és igényét bejelentené, nyomban az egész birtokot kiadja, csupán a jótékony célokra már felhasznált tiszta jövedelem egy részét nem lehet már visszatéríteni. Megnyugtatott az öreg arról is, hogy a királyi javak gondnoka, valamint a kolostor ügykezelője nagy gondot fordítottak arra, hogy a birtokom közvetlen kezelésére kirendelt ügykezelő, vagyis maga a partnerem minden évben rendes elszámolást nyújtson be, a szükséges beruházásokról, valamint a tiszta jövedelemről, melyből ők megkapják az őket megillető elég tekintélyes részesedést. Tovább kérdezősködtem meg tudná-e mondani, milyen beruházásokat tettek időközben a birtokon, egyáltalában érdemes-e elmennem olyan messzire, hogy utána nézzek az ültetvénynek és ha mégis elmegyek Brazíliába, nem gördítenek-e ott akadályokat jogos tulajdonom visszaszerzése elé? A kapitány kijelentette, hogy pontos adatokkal nem szolgálhat birtokomról, annyit azonban mindenesetre tud, hogy partnerem igen jelentős összeggel gazdagodott azóta, hogy részt kap az én ültetvényem szakszerű kezeléséért. Még arra is emlékezett, hogy birtokom jövedelmének az a harmadrésze, amely a királyi kincstárt illette meg, de a kincstár tovább engedményezte valamelyik kolostornak, vagy egyházi intézménynek, egymagában jóval meghaladta az évi 200 aranyat, ezek szerint tehát a birtok évente 600 aranyat jövedelmezhet hozzávetőleges számítás szerint. Semmi kétség nem lehet - folytatta információit öreg barátom - hogy a birtok visszaszerzésének semmiféle akadálya nem lesz, mert ha partnerem életben van, ő nemcsak mindenről tud, hanem személyemet is igazolni tudja, sőt a nevem benne szerepel az állami nyilvántartásokban. Végül az is a javamra szól, hogy az időközben meghalt két megbízottam örökösei tisztességes, becsületes emberek, ezenfelül igen gazdagok és valószínű, hogy nemcsak hathatósan fognak támogatni birtokom visszaszerzésére irányuló munkámban, hanem még jelentős pénzösszegeket is átadnak majd, ami korábbi elszámolásaikból engem illet, mert ültetvényem még az ő szüleik életében is igen szép összegeket hozott és erről ők állandóan rendes nyilvántartásokat vezettek. Megbízottaim 12 évvel ezelőtt haltak meg és csak az ő haláluk után következett be birtokomnak a kincstár javára való átadása.
A dolgok ilyen állása kissé nyugtalanított, mert sehogy sem tudtam megérteni, hogy megbízottaim és partnerem hogyan vezethették ilyen önállóan a birtokot, ki bízta meg őket, holott nekem ekkor már volt egy szabályszerű végrendeletem, melynek értelmében minden vagyonom kezelőjéül öreg kapitány barátomat jelöltem meg.
Mikor aggodalmaimat a kapitány elé tártam, helyesnek találta megjegyzéseimet, de nyomban megmagyarázta a helyzetet. Tényleg volt végrendelet, ezt hivatalosan is tudomásul vették, de miután nem bizonyosodott be kétségtelenül, hogy meghaltam, a végrendeletet nem lehetett végrehajtani. De ő nem is nagyon akart beavatkozni ebbe a bizonytalan ügybe. Ha biztosat tudott volna sorsomról, akkor feltétlenül bejelentette volna igényét a végrendelet értelmében és átvette volna a birtok kezelését és partnerem munkájának az ellenőrzését mindaddig, míg Brazíliát járta hajójával, azután pedig fiát bízta volna meg a dolgok intézésével.
- De fiam - mondta végül öreg barátom - van még egy dolog, amit el kell mondanom neked, nem tudom lesz-e olyan megnyugtató, mint amiket eddig előadtam. Mikor már mindenki, én magam is, barátaid is meg voltunk győződve, hogy a többiekkel együtt a tengerbe vesztél, két megbízottad és partnered felajánlották nekem, mint általános örökösödnek, hogy a te nevedben, elszámolják velem a birtokod első hat, vagy nyolc esztendejének a jövedelmét. Ez megtörtént és a pénzt én meg is kaptam. Akkoriban éppen nagyon nehéz volt fenntartani és munkaerővel ellátni az ültetvényeket, mert átmeneti gazdasági válság volt, nem úgy mint a következő időszakban, amikor lényegesen nagyobb volt minden gazdaságnak a jövedelme. Én azonban mindenesetre eltettem az akkori elszámolásokat és most pontos számadást tudok neked adni mekkora összeget kaptam és azt hogyan használtam fel.
Pár nap múlva valóban bemutatta brazíliai birtokom első hat esztendejéről szóló pontos elszámolást, amit a partnerem és a két megbízottam is ellátott pecsétjével és aláírásával. Az elszámolás nem pénzösszegre, hanem természetbeni járandóságokra szólt, dohánykötegek, láda cukrok, rum gallon számra és sok más egyéb termény, ami egy brazíliai gazdaságból csak kikerülhet. Első futólagos megállapításom az volt, amikor belenéztem ezekbe a régi számadásokba, hogy ültetvényem igen szép eredménnyel dolgozott és jövedelme évről-évre jelentősen szaporodott. Végeredményben azonban a készpénzben kiegyenlített összeg nem volt magas, mert a gazdasági válság miatt sok váratlan kiadás jelentkezett. Ennek ellenére a kapitány kijelentette, hogy ő ezeknek a számadásoknak az alapján pontosan 470 portugál arannyal tartozik nekem, ezen felül jár még nekem hatvan láda cukor és ötven tekercs dohány, ami ideszállítás közben az ő hajóján elveszett. Tizenegy évvel az én eltűnésem után haza akarta szállítani Lisszabonba az én számomra átvett értékeimet, de közben hajótörést szenvedett és minden elveszett. A jó öreg barát csak most tért rá a dolog lényegére, hogy a hajótörés következtében milyen, nehéz anyagi helyzetbe jutott és hogy az én pénzemnek egy részét arra használta fel, hogy veszteségeit pótolja és egy új hajóba ugyanolyan részt vállalhasson, mint addig volt.
- De ne hidd, barátom - mondta elérzékenyült hangon az öreg tengerész, - hogy bármi csekélységgel is megkárosítottalak. Tudom, hogy most nagyobb szükséged van a pénzedre, mint valaha. Ha a fiam visszaérkezik Brazíliából az utolsó darabig mindent meg fogsz tőle kapni. Addig is, hogy pénz nélkül ne maradj, átadom neked, ami nálam van.
Régi fiókos szekrényéből elővett egy ládikót és elém számolt 160 portugál aranyat. A hátralévő összeg biztosítására kezembe adta azokat az írásokat, amelyek azt igazolták, hogy mind ő, mind pedig a fia negyed-negyed részben tulajdonosai a jelenleg brazíliai úton lévő kereskedelmi hajónak.
Annyira meghatott ennek az öreg, talpig becsületes tengerésznek a viselkedése, hogy alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Hányszor foglalkoztam gondolataimban azzal a határtalan nagylelkűséggel és jóindulattal, ahogy ő a megmentésemtől kezdve ismeretségünk egész ideje alatt kezelt engem és minden ügyemet, ami a javamat szolgálta. Mostani becsületes nyíltságával és csodálatraméltó tisztességével pedig feltette a koronát barátságunkra. Megkértem, ugyanolyan őszintén feleljen, mint amilyen őszintén elém tárta a velem kapcsolatos helyzetet, mondja meg nem saját maga elől vonja-e el most azt a pénzt, amit nekem átadott, nem fogja-e nélkülözni, nem lehet-e esetleg szüksége rá? Kissé húzódozva ugyan, de bevallotta, hogy pillanatnyilag nem érzi hiányát, de könnyen lehetséges, hogy kisebb zavarok fognak mutatkozni később. De ez teljesen mindegy - mondotta, - mert a pénz a tied és neked most nagyobb szükséged van rá, mint egy nyugalomba vonult öreg embernek.
Olyan őszintén és olyan kedves, finom barátsággal mondta mindezt, hogy újra a sírás szorongatta a torkomat. Nem fogadtam el tőle többet csak száz aranyat, azután tintát-tollat kértem, nyugtát írtam az egész összegről. Megmondtam, hogy a száz aranyat is csak ideiglenesen fogadom el, mihelyt olyan helyzetbe kerülök, hogy pénz felett rendelkezem, visszaadom azt is (később meg is tettem). Kijelentettem még, hogy az ő és fia hajó-részjegyét semmi körülmények között nem fogadom el biztosítékul, ha nekem bármikor pénzre lenne szükségem, tudom, hogy meg fogom kapni tőlük minden biztosíték vagy írás nélkül is, ha pedig nincs szükségem pénzre, akkor úgysem fogadnék el tőlük egyetlen pennyt sem.
Miután kölcsönösen barátsággal és teljes egyetértésben rendeztük a pénzügyeket, a kapitány érdeklődött, igénybe akarom-e venni az ő segítségét, hogy visszaszerezzem brazíliai birtokomat. Azt feleltem, hogy nem akarom őt terhelni vele, talán magam kísérlem meg. Ő kijelentette, hogy teljesen rám bízza a dolgot, próbálkozzam magam, ha úgy tetszik, de ha bármilyen baj, vagy zavar támadna és szükségem van rá, mindig a legszívesebben áll rendelkezésemre. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeket még itt kell elintézni és amelyekben nem lehet őt nélkülöznöm. Elvitt egy közjegyzőhöz, nyilatkozatot állított ki, hogy én valóban azonos vagyok azzal a Robinson Crusoeval, aki annak idején több társával tengeri útra indult, hajótörést szenvedett, de nem halt meg, hanem életben maradt és most hazaérkezett. Eskü alatt tanúsította azt is, hogy én azonos vagyok ugyanazzal a Robinson Crusoeval, aki Brazíliában az ő közvetítésével megvett egy darab földet és azon ültetvényt rendezett be. Amikor minden pecsét és aláírás rajta volt már a hatósági tanúsítványon, amely így megtámadhatatlanul bizonyította személyazonosságomat, kísérő levelet is írt mellé egy brazíliai kereskedő barátjához. A levelet a hivatalos írásokkal együtt nyomban elküldte az éppen aznap Brazíliába induló hajóval, nekem pedig felajánlotta, legyek addig vendége, míg a válasz visszaérkezik.
Nem bántam meg, hogy hallgattam öreg barátomra, mert magam talán sohasem tudtam volna olyan jól és gyorsan elintézni az egész ügyet, mint ahogy az ő levele és tanúsítványa megtette a maga hatását. Hét hónapig vártam Lisszabonban a válaszra, amikor egy jókora levélcsomag érkezett címemre. A küldők az én régi kereskedő megbízottaim örökösei voltak. A levélcsomagban rám nézve igen fontos iratok voltak. Ott volt elsősorban egy elszámolás, melyet megbízottaim azután készítettek, hogy az első hat esztendőről elszámoltak a kapitány barátommal. Az újabb elszámolás végeredménye 1174 aranyat mutatott ki a javamra. Küldtek egy másik elszámolást is arról a további négy esztendőről, amely az úgynevezett "polgári halál" időszakáról, vagyis arról a négy esztendőről szól, amely a halálhírem után telt el anélkül, hogy bármiféle bizonyíték lett volna rá, hogy valóban meghaltam. Ez alatt a négy év alatt minden jövedelem engem illetett, mert a kincstár eddig még nem érvényesíthette a maga jogait. Ez az elszámolás újabb 3240 aranyat mutatott ki a javamra. Arról az időszakról is érkezett elszámolás, amikor már a kincstáré lett a birtok jövedelme. A Szent Ágoston rendi kolostor priorja igen meleghangú levelet intézett hozzám örömét fejezte ki szerencsés megmenekülésem felett és közölte, hogy az alatt a tizennégy esztendő alatt, amíg a király rendeletéből a birtokom jövedelmének kétharmad részét élvezte, sok szegényen segített és sok beteget gyógyított meg. Az utolsó évről még rendelkezésre áll 876 arany, amit eddig még nem osztott szét a szegényei között, ezt most már természetesen az én számomra tette el. A kincstárt illető egyharmad részről csak az igazolás érkezett meg, hogy minden évben hiánytalanul megkapták.
Nagyon megörvendeztetett a levél, amelyet partnerem írt. Elsősorban is a legmelegebb, valóban őszinte örömmel üdvözölt, hogy életben vagyok, azután a legrészletesebben számolt be ültetvényem anyagi és gazdasági helyzetéről. Pontosan leírta, milyen befektetéseket eszközölt az eddig eltelt évek folyamán, hogyan növekedett, hogyan szaporodott, milyen termést hoz, hány rabszolga dolgozik rajta, mekkora új területet csatolt hozzá, szóval mindent elmondott levelében, amit egy becsületes gondnoknak és egy jóbarátnak el lehet mondania. Megírta, hogy huszonkét Miatyánkot és ugyanannyi Áve Mariát imádkozott hálaadásul a jó Istennek és a Boldogságos Szűznek, hogy életben maradtam. Kérve kért, hogy lehetőleg személyesen menjek el hozzá és vegyem át a birtokomat, ha pedig magam nem mehetnék, írjam meg, kinek adja át az engem illető értékeket. Levelét újra a legmelegebb jókívánságokkal zárta, küldte egész családjának az üdvözletét is. Levelével együtt érkezett a baráti ajándék: hét pompás leopárd bőr. Azt hiszem Afrikából hozták egy hajóval, ami nagyobb szerencsével járta meg az afrikai rabszolgapartokat, mint amivel mi indultunk szerencsét próbálni. Küldött még öt jókora láda különleges brazíliai édességet és száz darab aranyat, majdnem akkorákat, mint a portugál aranypénzek. Ugyanakkor, amikor a levél megérkezett, a Brazíliából jött hajók egyikén 1200 láda cukor, 900 tekercs dohány is érkezett címemre és elküldték a megbízottam örökösei azt a pénzösszeget is, amit elszámolásukban jeleztek.
Ezek után nyugodtan mondhattam én is, hogy az ember csak akkor beszéljen, ha a dolgoknak már a végére járt. Szívem úgy kalapált, hogy a fülemben is visszhangzott, amikor a gazdagságot jelentő vagyontárgyaim között álltam. A Brazíliából érkező küldemények rendszerint tömegesen érkeztek meg, mert a hajók megvárják egymást, hogy nagyobb biztonságban együtt tehessék meg az utat az óceánon keresztül. Most is így történt és amikor a levelet a kezembe kaptam, az áru és pénzküldemény már a kikötőben volt egy másik hajón, teljes biztonságban. Hol elsápadtam, hol nekivörösödött arccal bámultam, azt sem tudtam, mit nézzek, mit fogjak meg, csak azt éreztem, hogy a szívem egyre erősebben ver és egyre nehezebben lélegzem. Ha jó öreg barátom nincs mellettem és nem siet segítségemre egy jókora szíverősítővel, talán ott a kikötőben, kincseim között ér a halál. Így sem úsztam meg simán a nagy lelki megrázkódtatást, mert ágynak dőltem, orvost kellett hívni, aki, miután megtudta a kapitánytól szívrohamom valódi okát, eret vágott rajtam. Ez gyorsan könnyített rajtam, utána hamarosan meg is gyógyultam, de azt hiszem, ha nem érkezik elég gyorsan az orvosi beavatkozás, ott a helyszínen meghaltam volna.
Hozzávetőleges és gyors számadás után kiderült, hogy egyik napról a másikra komoly vagyon ura lettem. Volt ugyanis kereken 5000 angol font készpénzem, ezen kívül egy kicsi, de igen jól jövedelmező farmom, vagy birtokom Brazíliában, ami évente átlagosan több mint ezer fontot jövedelmezett, tehát annyit, mint egy jól kezelt földbirtok Angliában. Hirtelenében nem is tudtam, mihez kezdjek, mit csináljak ezzel a komoly vagyonnal, amihez igazán váratlanul jutottam. Legelső dolgom volt természetesen, hogy mindent visszatérítsek jó öreg barátomnak, a kapitánynak, aki fenntartás nélkül sietett segítségemre akkor amikor még úgy látszott, hogy nehéz helyzetben vagyok. Ő volt az, aki kezdettől fogva egészen legutolsó percig mindig a legbecsületesebb és legjobb indulatú volt hozzám. Mindent elmondtam neki, mindenemet megmutattam, amit küldtek és ünnepélyesen jelentettem ki előtte, hogy a jó Isten után, aki így rendezte a dolgokat, őneki köszönhetek legtöbbet és most rajtam a sor, hogy a sok jót valami csekélységgel viszonozzam. Igyekeztem ugyanolyan szeretettel és baráti kedvességgel eljárni, mint ahogy ő tette velem. Először is visszaadtam a fél évvel ezelőtt kapott száz aranyat, azután közjegyzőhöz vittem és közhitelű jegyzőkönyvben jelentettem ki, hogy semmivel sem tartozik nekem, tehát megszűnt az a 470 arany összegű tartozás is, melyet olyan nagylelkűen magára vállalt, mikor azt hitte, hogy bajban vagyok. Egy másik okmányban felhatalmaztam, hogy brazíliai birtokom elszámolását nevemben rendszeresen ejtse meg a birtokomat kezelő partneremmel, ennek ellenében egész életére évente száz aranyat biztosítottam számára, halála után pedig fia számára évi ötven aranyat, szintén életfogytiglan. Ezzel úgy, ahogy kiegyenlítettem a jó öreg kapitány irányában érzett hálámat.
Brazíliából érkezett összes áruimat eladtam, egész pénzem kereskedelmi váltókra váltottam be. Ezek után már csak egy komoly gondom volt: hogyan jutok haza Angliába. Bár eléggé hozzá voltam edzve már a tengeri utazásokhoz, most mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés sugallta, hogy ne menjek a tengerre. Nem láttam ugyan semmi komoly okát ennek az érzésnek, mégis engedtem és bár a poggyászomat már be is hajózták, mégis megváltoztattam szándékomat, mégpedig nem is egyszer, hanem háromszor.
Valóságos lelki gyötrelmet okozott a helyzet latolgatása, nem tudtam sehogy sem zöldágra vergődni. Mit tehettem mást, mint megint a jó öreg útmutatómhoz, a kapitányhoz fordultam jó tanácsért. Ő is azon a véleményen volt, hogy ebben az időszakban nem lenne tanácsos hajón megtenni az egész utat Angliába. Menjek először szárazföldön Coruna kikötőig, ott üljek hajóra, az majd elvisz a Biscaya öblön keresztül Rochelle-ig, onnan pedig már nagyon könnyű és veszélytelen a szárazföldi utazás Párizsba és Calaisba, hogy Doveren át hazaérkezzem. De mehetek úgy is, hogy Lisszabonból egyenesen Madridba utazom, onnan pedig tovább folytatom a szárazföldi utazást Paris és Calais felé. Végül is annyira felülkerekedett bennem a tenger iránti pillanatnyi ellenszenv, hogy úgy döntöttem, hogy a rövid Calais-Dover hajóút kivételével az egész utat szárazföldön teszem meg. Még örültem is ennek a nagyobb változatosságot jelentő utazásnak, mert időm és pénzem is volt hozzá elegendő, hogy nem kellett az útiköltség nagyságát figyelembe venni.
Öreg barátom még a legutolsó pillanatokban is azon igyekezett, hogy az utazást minél barátságosabbá és veszélytelenebbé tegye számomra. Összehozott egy angol úrral, egy lisszaboni kereskedő fiával, aki hajlandó volt ugyanazon az úton velem jönni Angliába, csatlakozott hozzánk még két angol kereskedő, sőt jelentkezett még két portugál fiatalember is, akik csak Párizsig akartak együtt jönni velünk. Ilyenformán tehát hatan voltunk, öt szolgával. Nekem Pénteken kívül még egy angol tengerész szolgám is volt, mert Péntek még eléggé járatlan volt ilyen utazásokban.
Több napi előkészület után végre búcsút vettünk Lisszabontól és öreg kapitány barátomtól. Valamennyien lóháton mentünk, fegyvere is volt mindenkinek, tehát elég erős csapatot alkottunk. A csapat parancsnokának engem választottak meg, nemcsak azért, mert a legidősebb voltam az egész társaságban, hanem főleg azért, mert nekem két szolgám volt és én voltam tulajdonképp az egész utazás kitalálója és megszervezője.
Nem akarom az olvasót az utazás részleteinek leírásával untatni, mint ahogy nem zavartam senkit sem a szigeten vezetett naplóm részleteinek ismertetésével. De mégsem hallgathatom el azokat az érdekes és kalandos élményeket, melyekben a veszedelmes és nem mindennapi utazáson részem volt.
Nemsokára Madridba értünk. Egyikünk sem volt ismerős Spanyolországban, nagy örömmel fogadták azt a tervemet, hogy néhány napot pihenünk a spanyol fővárosban, megtekintjük a nevezetességeket és ha lehet megnézzük a királyi udvart is. De már tulajdonképp Lisszabonból is későn indultunk és erősen benne voltunk az őszi időben, nem időzhettünk Madridban. Azonnal folytattuk utunkat, így is október közepe volt, mire elhagytuk a spanyolok fővárosát. Mikor Navarrába érkeztünk, a határ közelében, a Pireneusok lábához, útközben több városban figyelmeztettek, hogy a hegyek között már most akkora a hó, hogy istenkísértés megpróbálni átjutni a hegyi hágó-utakon. Elmondták, hogy az elmúlt hetek folyamán többen is megpróbáltak nekivágni a hegyeknek, de kénytelenek voltak visszatérni Pampelunába, mert a hegyek francia oldala járhatatlan a nagy hó miatt.
A riasztó hírek csakhamar igazaknak bizonyultak, mert amikor megérkeztünk Pampelunába, találkoztunk a hegyek közül visszatért utasokkal, akik még sokkal rosszabb híreket hoztak a behavazott hegyi utak járhatatlanságáról. Határozottan hideg volt, különösen nekem volt csaknem elviselhetetlen szenvedés a hideg, ami nem csodálható, hiszen életem nagyobbik felét olyan vidéken éltem le, ahol majdnem teljesen felesleges volt mindenfajta ruházat. Annál kellemetlenebb volt a hideg, mert alig pár nappal előbb, amikor már Castigliában jártunk, nemcsak hogy meleg, hanem egyenesen hőség volt, most pedig a csontjainkat hasogatta a Pireneusokból érkező kemény, fagyos szél és állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy ha nem vigyázunk eléggé, kezünk, lábunk, vagy ujjaink megfagynak.
Húsz teljes napot időztünk Pampelunában, arra várva, hátha megjavul a helyzet, ehelyett azonban a tél mindjobban közeledett és semmi jel nem mutatott arra, hogy bármiféle javulás állhat be. Éppen ellenkezőleg olyan szigorú tél köszöntött ránk, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa nemcsak ezen a környéken, hanem egész Európában. Végül meguntam a hosszú várakozást, azt a javaslatot tettem társaimnak, menjünk Fontarabiába, ott üljünk hajóra, igen rövid tengeri utazással eljutunk Bordeauxig, onnan pedig folytathatjuk szárazföldi utazásunkat Franciaországon keresztül. Mialatt ennek az útnak az esélyeit latolgattuk, négy francia ember érkezett Pampelunába. Ők a hegyek francia oldalán rekedtek meg ugyanúgy, mint mi itt, de sikerült egy vezetőre akadniok, aki jobban ismerte a hegyi átjárókat, mint bárki más. Át is vezette őket a hegyeken, olyan ismeretlen utakon, ahol a hó nem is jelentett számukra komoly akadályt, mert ahol hóra akadtak, olyan keményre volt megfagyva, hogy elbírta az utasokat lovaikkal együtt. A franciák olyan kedvet csináltak nekünk az úthoz, hogy azonnal elküldtünk ezért a vezetőért és megtárgyaltuk vele a visszafelé való út lehetőségeit. Vállalkozott rá, hogy ugyanazon az úton vezet minket is, amelyen a francia társaságot idehozta, feltéve, ha van elég fegyverünk és muníciónk a vadállatok elriasztására. Elmesélte ugyanis, hogy ezen a vidéken elég sok a farkas és az ilyen erős téli időben, amikor a talaj hóval van borítva, falkákba verődve megtámadják az embereket is, mert az éhség teljesen megvadítja őket. Mi viszont kijelentettük, hogy a farkasoktól egyáltalában nem félünk, azok ellen van elég fegyverünk, hiszen mi elsősorban a kétlábú ragadozók ellen fegyverkeztünk fel, mert úgy értesültünk, hogy a hegység francia oldalán, a hegyek lábánál különösen veszedelmes a helyzet útonállók tekintetében. Vezetőnk azt állította, hogy azon az úton, amelyen ő vezet rablóktól egyáltalában nem kell tartanunk, de a vadállatokról nem áll jót. Így azután megállapodtunk és megszerveztük úti társaságunkat, mely még tizenkét francia és spanyol utassal szaporodott, akik már korábban megkísérelték a hegyeken való átjutást, de kénytelenek voltak visszafordulni.
November közepén végre elindultunk Pampelunából. Nagy meglepetésünkre vezetőnk ahelyett, hogy nekivágott volna a közel látszó hegyeknek, visszafelé indult el, két folyón is keresztül jöttünk és már kiértünk a sík területre. Kellemes, szép helyen jártunk, újra megcsapott bennünket a jó meleg levegő, hó sem volt a környéken. De nem sokáig tartott ez az élvezet, mert vezetőnk egy keresztútnál hirtelen balra kanyarodott és most már visszavonhatatlanul nekivágtunk a hegyek birodalmának csak más úton, mint előbb. Félelmetesen, komoran meredtek előttünk az óriás sziklás hegyek, de vezetőnk olyan ügyesen vitt bennünket ide-oda csavargó, kacskaringós útjain, hogy szinte észrevétlenül, minden fáradság nélkül győztük le a nagy magasságokat és a hó sem okozott semmi különösebb zavart utunk folyamán. Egyszercsak egészen váratlanul, egy magaslatról lemutatott és a messzeségben megláthattuk Languedoc és Gascogne termékeny síkságait, a napsugár beragyogta az üde zöld réteket és erdőket. Nagyszerű látvány volt, de azt is láttuk, hogy nagyon messze van még az az ígéret földje és amíg oda érünk sok mindenen kell keresztül mennünk.
Az első kellemetlenség máris megérkezett, mert kissé megdöbbenve fogadtuk, amikor egy álló napig olyan erősen havazott, hogy nem is tudtunk tovább menni. Vezetőnk bátorított, fel se kell venni ezt a csekélységet, már túl vagyunk utunk nehezén, elértük a hegygerincet, most már francia földön járunk. Tapasztaltuk is, hogy most már tényleg lefelé visz az út, állandóan észak felé megyünk. Ha nem is valami nagy lelkesedéssel, mégis aránylag nyugodtan követtük vezetőnket.
FARKASKALAND
Estefelé járt már az idő, vezetőnk jóval előttünk lovagolt, a hóban pontosan a nyomaiba lépkedtünk. Váratlanul három jól megtermett farkas rontott elő a sűrű erdőből, mögöttük pedig egy hatalmas medve ügetett furcsa bakugrásokkal. Két farkas azonnal a vezetőre vetette magát. Szegény ember nagyon szorongatott helyzetbe került, mert elég messzire volt tőlünk, hogy azonnal segítségére siethettünk volna. Egyik farkas a lovat támadta meg, másik pedig a lovasra rontott olyan nagy lendülettel és olyan váratlanul, hogy a szerencsétlen embernek még arra sem volt ideje, hogy pisztolyát előrántsa és azzal védekezzék. Kétségbeesetten kiabált értünk. Péntek ott volt közvetlen mellettem, nyomban odaküldtem, nézze meg, mi történt a vezetővel. Péntek a tőle megszokott gyorsasággal tett eleget parancsomnak és még idejében érkezett a helyszínre. A farkas otthagyta a vezetőt és egyenesen az új jövevényre támadt, de Péntek nem vesztette el lélekjelenlétét, előrántotta pisztolyát és egyetlen lövéssel fején találta a vadállatot.
Péntek pisztolyának hangjára valamennyien meggyorsítottuk iramunkat, úgy robogtunk a rossz úton, ahogy csak tudtunk. Csak amikor közel értünk, akkor láttuk, mi történt tulajdonképp, hogy Péntek milyen halálos veszedelemből mentette meg vezetőnket és hogy milyen szokatlanul nagy farkas volt, melyet leterített.
A farkaskaland hőse kétségtelenül Péntek volt, de ez az egész eset hamarosan elhomályosodott, amikor Péntek újabb vadállatkalandba bonyolódott, mégpedig olyan szokatlan módon és olyan körülmények között, amilyent el sem tudtunk volna képzelni. Péntek újabb kalandja azzal a medvével játszódott le, amely előbb a farkasokkal egyidőben bukkant elő az erdőből. A medve általában nem támadja meg az embert, nem is szeret az emberrel harcba bonyolódni, hacsak különleges körülmények nem kényszerítik rá. Ilyen eset az, ha nagyon éhes, vagy ha felmérgesítik. Rendes körülmények között ügyet sem vet az útjába került emberre, feltéve, ha az kitér az útjából, mert a medve nem hajlandó egy arasznyira sem eltérni arról az útról, melyet kiválasztott, az okos ember legjobban teszi, ha bölcsen kitér az útjából és rá sem nézve megy tovább a maga útján, mert akkor a medve is ugyanígy tesz. Ha azonban az ember ijedten megáll és szembenéz a medvével, ő ezt kihívásnak veszi. Ebből már bajok származhatnak, de ha a medve túlságosan el van foglalva saját ügyeivel, akkor legfeljebb csak egy rosszalló pillantást vet a megijedt emberre és tovább baktat. Legrosszabb a helyzet akkor, ha az ember elég merész és bármilyen csekélységgel is, de meghajigálja a medvét. Legyen bár a legkisebb kavics, vagy fadarab, ami a medvét éri, nyomban a legnagyobb sértésnek veszi és félreteszi minden más elfoglaltságát, hogy ezt a rettentő sértést megtorolhassa. Nem nyugszik addig, míg a sértésért a maga módján elégtételt nem vett, követi a sértést elkövető embert bárhová, bármerre meneküljön is.
Péntek éppen azzal foglalatoskodott, hogy vezetőnket lesegítse lováról. Szegény ember megsebesült és érthetően nagyon meg is ijedt a váratlanul veszedelmes kaland izgalmaitól. A medve ezalatt már kijött az erdő sűrűjéből. Ekkora medvét még soha életemben nem láttam. Kissé megilletődve néztük a hatalmas állatot, amint látszólag ügyetlen járásával a tisztáson baktatott, de Péntek arca egyszerre vigyorgó fintorba húzódott. Kinyújtott karral mutatott rá a medvére és szinte könyörgő hangon szólt hozzám.
- Ó Mester, engedni meg Péntek kezetfog medve. Nagy nevetés csinálni mindenkinek.
Ezt az esetet nem vártam, minden más fordulat sokkal kevésbé lepett volna meg, mint Péntek viharos jókedve, amellyel a medvét fogadta.
- Te bolond - mondtam neki - a medve megesz téged!
- Medve esz meg Péntek! Hahaha - nevetett hangosan - én esz meg medve! Csinálni mindenkinek nagy nevetés. Mind állni meg, nagy nevetés lesz!
Leült, hirtelen lerántotta nehéz útibakancsait és felcserélte a könnyű papucsokkal, amelyeket állandóan a zsebében hordott. Lovát rábízta másik szolgámra, megfogta a puskáját és elszaladt, mint a szélvész.
A medve úgy látszik nem akart semmiféle kalandba belemenni, mert ránk se nézett, nagy fejét ide-oda lóbálva ballagott az úton. Péntek a közelébe ért és megszólította, mintha a medve megértené a szavát:
- Halló, halló, állni meg. Péntek akarni beszél veled.
Mi tisztes távolból néztük a különös látványt. A hegység vad részét már elhagytuk, közel jártunk Gascogne síkságaihoz, most éppen a hegyek lábánál, a nagy erdőségeken mentünk keresztül. Most is vad erdőben jártunk, körülöttünk mindenütt nagy fák álltak. A medve az erdő sűrű része felé tartott, ügyet sem vetve Péntekre. A ragyogó jókedvében lévő fickó azonban felkapott egy korhadt fadarabot és egyenesen a medve fejéhez vágta. Ez természetesen nem tett semmi kárt a medvében, akárcsak egy hatalmas kőfalra dobta volna, de elérte vele azt, hogy a medve figyelmét magára vonta. Abban a pillanatban, amikor a fadarab ütését megérezte, hátrafordult, meglátta a mögötte vigyorgó Pénteket, aki olyan volt ebben a percben, mint egy csínytevő haszontalan kölyök és nagy, félszegnek látszó, de erőteljes lépésekkel kezdett utána menni. Péntek könnyű léptekkel futott egyenesen felénk, mintha nálunk keresne segítséget üldözője ellen. Mi nyomban fegyvereinkhez kaptunk, hogy lelőjjük a medvét és kiszabadítsuk emberemet. Elfutott a méreg, hogy Péntek ilyen rossz tréfát csinál, felmérgesíti a medvét, holott annak esze ágában sem volt kikötni vele, vagy bárki mással és nem elég, hogy magát bajba keveri, most még a nyakunkra is hozza ezt a vadállatot. Dühösen kiáltottam rá:
- Te szamár! Így akarsz megnevettetni minket? Azonnal ülj lóra, mi majd lelőjjük ezt a bestiát.
- Nem lőni, nem lőni, Mester! - könyörgött Péntek - maradni állva lesz nevetés nagy.
Hihetetlen fürgeséggel szaladt a medve előtt, amikor közelünkbe ért, hirtelen fordulattal az erdő felé vágtatott, egy nagy tölgyfát szemelt ki célpontjának, de még arra is volt ideje, hogy intett nekünk, hogy menjünk közelebb a fához, ott lesz a nagy produkció. Mint a majom kapaszkodott fel a fára, előbb azonban a puskáját letette a földre, mintegy 5-6 yard távolságban a fa törzsétől. A medve nem is nagyon sietett, állandóan szemmel tartotta emberét és biztosra vette diadalát, amikor látta, hogy a fiú a fára mászik fel. Csakhamar odaért a fához, mi is követtük, biztonságos távolból. A puskánál megállt egy pillanatra, megszagolta, azután tovább ment és macskaügyességgel kapaszkodott felfelé a fa törzsén, meghazudtolva esetlen, lomha kinézését. Megdöbbenve figyeltem Péntek esztelenségét, én legalább is annak minősítettem, hogy egy medve elől fára menekül valaki. Egyáltalában nem ingerelt nevetésre a látvány. Szorosabbra markoltam puskámat, hogy a kellő pillanatban segítségére lehessek a meggondolatlan fiúnak és amennyire lehetett, társaimmal együtt a fa közelébe mentünk.
Mire a fához értünk, már az volt a helyzet, hogy Péntek egy nagy faág vékony végén kuporgott, a medve pedig ugyanannak az ágnak a feléig kapaszkodott utána. Mikor a medve ahhoz a ponthoz érkezett, ahol az ág hajladozni kezdett alatta, Péntek felénk kiáltott:
- Hahó! Nézni meg Péntek hogyan tanít táncolni medve!
Elkezdte rázni a faágat, ugrált rajta, mire a medve, hogy egyensúlyát fenntartsa, egyhelyben kapkodta a lábait, mintha tényleg táncolna és közben aggodalmasan pislogott hátrafelé, biztos-e a visszavonulás útja. Ez tényleg olyan félszeg látvány volt, hogy valamennyien szívből nevettünk rajta. A medve közben hosszú körmeivel jól megkapaszkodott és sikerült állva maradnia. Péntek csúfolódva beszélt hozzá, mintha a medve minden szavát megértené.
- Hé, koma, miért nem jönni közelebb? Péntek kéri szépen, jönni közel hozzá.
A medve mintha megértette volna, nagy óvatosan közelebb igyekezett jutni, de erre Péntek újra, még nagyobb erővel rázta a faágat, mire a medve rögtön megállt és újra egyensúlyozni kezdett. Mi már elégnek tartottuk a játékot és felkiáltottunk Péntekhez, maradjon nyugodtan, mi majd lelőjjük a medvét, ő azonban újra könyörgött, ne bántsuk, majd végez ő maga, ha vége lesz a játéknak. Újra meg újra rázta a faágat, a medve olyan esetlen, groteszk mozdulatokkal kereste az egyensúlyt, hogy nem tudtuk megállni nevetés nélkül, csak azt nem tudtuk Pénteknek mi a végső szándéka. Eleinte azt gondoltuk, le akarja rázni a fáról, de a medve túlságosan ügyes volt, óvatosan nem ment közelebb a fiúhoz, bármennyire csúfolódott is vele, mert érezte, hogy ott már nagyon vékony a faág és leszakadhat alatta. Erősen megkapaszkodott hosszú, éles körmeivel és csak vészes morgással felelt Péntek csúfondáros szavaira. Nem tudtuk mi lesz a vége a türelemjátéknak. Péntek azonban hamarosan döntésre vitte a dolgot, mert látta, hogy a medve már nem hajlandó egyetlen lépést sem előre tenni és lehorgonyozta magát a faág közepén. Megint odaszólt a medvéhez:
- Jó, jó, te nem akar jönni közel, megyek én, te nem jönni hozzám, megyek én hozzád.
Még tovább mászott az ágon, egészen addig, míg az egyre vékonyodó ág erősen meghajlott testsúlya alatt. Rácsimpaszkodott az ág végére és mint a majom, egy darabig hintázott rajta és amikor olyan közel jutott a földhöz, hogy a lába már majdnem súrolta a talajt, egyszerűen lecsúszott az ágról. Nyugodtan odasétált a puskájához, mintha semmi sem történt volna a kezébe vette.
- Rendben van, Péntek - szóltam hozzá - megnevettettél bennünket, de most mi lesz? Lelövöd a medvét, vagy nem, mert mi már szeretnénk tovább menni és ha te nem lövöd le, agyonlőjjük mi.
- Nem, nem lőni még - esdekelt Péntek - én nem lőni, senki se lőni, Péntek csinál még nagy nevetés.
A fiú megint állta a szavát. A medve, amikor látta, hogy Péntek lenn van a fa alatt, szintén lefelé igyekezett. Óvatosan, lassan, lépésről-lépésre hátrált a faágon, állandóan hátratekintgetve, míg végre elérte a törzset, akkor átkarolta a fát és körmeivel végigszántva a kérgét, leszánkázott. Hátsó lábaival már éppen elérte a talajt, amikor Péntek, közvetlen közelbe ugrott, a puska csövét beledugta a medve fülébe, meghúzta a ravaszt és egyetlen lövéssel végzett vele. Hátrafordult és diadalmas tekintettel nézett ránk, mintha számonkérné, miért nem nevetünk. Helyettünk ő maga kezdett hangosan hahotázni.
- Otthon mi így megöl medve mindig - magyarázta túláradó jókedvvel.
- Ne hazudj Péntek - szóltam rá - így nem ölhetitek meg a medvét, mert odahaza nincs puskátok.
- Puska nincs, van hosszú, hegyes nyíl.
Péntek előadásának vége volt, egészen jól szórakoztatott bennünket, de most már nagyon is itt volt az ideje, hogy utána nézzünk, mit csináljunk. Ember nem járta vad helyen voltunk, vezetőnk pedig elég súlyos sebeket kapott, az erdőből félelmetesen hangzott elő a farkasok üvöltése. Olyan hang volt ez, melyhez hasonlót csak az afrikai partok mentén hallottam, amikor kis hajómmal a part mellett töltöttem az éjszakát, páni rettegésben. Azóta nem éreztem olyan dermesztő rémületet, mint most.
Az éjszaka is gyorsan közelgett már és még jókora távolságot kellett megtennünk, hogy fedél alá jussunk, vezetőnk nagyon sürgette, nem teljesíthettük Pénteknek azt a kérését, segítsünk neki megnyúzni a medvét, hogy a bőrét elhozhassa. Ott hagytuk, vesződjön maga a medvebőrrel, lóra kaptunk és útnak indultunk.
Még az út felét sem tettük meg, az erdőből újra felhangzott a vészes farkasüvöltés, de most már sokkal közelebb hozzánk, mint eddig. Következő percben már elő is tört az erdőből egy legalább száz példányból álló félelmetes farkascsorda. Egy csoportban rohantak felénk, hosszú rajvonalba fejlődve, mintha valami szakértő stratéga vezényelné őket. Nekem még nem volt tapasztalatom ilyen helyzetben, de úgy gondoltam, legjobb védekezési módszer, ha zárt csoportba tömörülünk és úgy vesszük fel a harcot. Vezényszavamra így is tettünk, időnk nem volt gondolkozni, mert a farkascsorda szélvészként viharzott felénk. Sietve adtam ki parancsaimat, hogy csak minden második ember lőjjön, ha tüzet vezényelek, a többiek tartsák készen fegyvereiket arra az esetre, ha a farkasok újra ránk támadnak, vagy ha az első sortűz után nem hátrálnak meg. Azok pedig, akik az első sortüzet adták le, ne vesztegessék idejüket azzal, hogy fegyvereiket újra megtöltsék, vegyék elő pisztolyaikat és azzal lőjjenek legközelebb. Miután minden emberünknél egy puska és két pisztoly volt, ezzel a módszerrel hat sortüzet tudtunk a ránk rohanó farkasfalkára zúdítani. Erre a végső esetre azonban nem került sor, mert a farkasok rohama már az első sortűzre megtorpant, megriasztotta őket a nagy zaj és a puskacsövekből kicsapódó tűz. Négy bestia fejen találva, élettelenül feküdt előttünk, egész sereg pedig üvöltve, vérezve rohant vissza az erdőbe, a havon jól láthattuk véres nyomaikat. De a farkasok rohama csak megállt, a vadállatok zöme nem futott meg, hanem morogva, üvöltve sorakoztak velünk szemben, újabb támadásra. Eszembe jutott, hogy valaki már, nem emlékszem ki és mikor, de azt mondotta, hogy a legveszedelmesebb vadállat is megrémül, ha az ember erősen rákiált. Nem volt semmi időnk, hogy ezen gondolkozzunk, kiadtam a parancsot, hogy vezényszóra, egyszerre valamennyien tele torokkal ordítsunk rá a farkasokra. Akkorát üvöltöttünk, ahogy csak torkunkon kifért és az eredmény nagy csodálkozásunkra nem maradt el, mert az emberi hang hallatára a farkasok elfordultak és megkezdték visszavonulásukat. Most egy második sortüzet vezényeltem, ez gyors futásra késztette az egész csordát és csakhamar az utolsó állat is eltűnt az erdő sűrűjében.
Most már volt időnk, hogy kilőtt fegyvereinket újra töltsük és hogy semmi időt ne veszítsünk, mindjárt tovább is indultunk. Közben Péntek is megérkezett a medve lenyúzott bőrével. De alighogy puskáinkat újra megtöltöttük és felkészültünk a további útra, még az előbbinél is rémesebb, kellemetlenebb farkasüvöltést hallottunk, mégpedig abból az irányból, amerre mennünk kellett.
Az éjszaka már erősen közelgett, az esti szürkület beállt. Ez a körülmény a mi hátrányunkra szolgált és percről percre tisztábban lehetett hallani a farkasüvöltést. Arra sem volt már időnk, hogy előőrsöket küldjünk ki a helyzet tisztázásra, egy tisztáson álltunk éppen, amikor egyszerre három nagy farkascsorda rohant ki az erdőből, egy velünk szemben, egy a hátunk mögül, egy pedig baloldalról. Úgy látszott, hogy a bestiák most más taktikával kísérleteznek és teljesen be akarnak keríteni, hogy nehezebben védekezhessünk. Nem támadtak ránk azonnal, úgy látszik még emlékeztek előbbi csúfos és véres vereségükre. Ezt a habozást arra használtuk fel, hogy lovainkat a legnagyobb gyorsaságra ösztökélve tovább haladjunk utunkon. A meglehetősen rossz állapotban lévő úton csak lassan tudtunk előbbrejutni, de szerencsére sikerült elhagynunk a tisztást és már egészen közel jártunk az erdő sűrűbb részéhez.
Az egyre jobban leereszkedő sötétségben csak nehezen láthattuk, mi a helyzet. Az erdőn még feltétlenül keresztül kellett mennünk, hogy eljussunk tervezett szálláshelyünkre, de alig értünk az első fák közé, nagy meglepetéssel láttuk, hogy ott is egy nagy csapat farkas leselkedik ránk. Ugyanekkor az erdőből lövést hallottunk, utána pedig a fák közül egy felnyergelt ló rohant elő, vészes nyerítéssel, nyomában vagy húsz farkas ügetett. A megriadt ló szélvészként száguldott el előttünk, a farkasok pedig üvöltve, egymást marva rohantak utána.
Még ennél is borzalmasabb látvány fogadott bennünket, amikor az erdőnek arra a részére siettünk, ahonnan a ló előtört és ahonnan a lövést hallottuk. Két ember és egy ló hullája feküdt a hóban, körülöttük marakodó farkasok settenkedtek és közeledtünkre morogva húzódtak vissza a sötétbe. Egyik ember mellett még ott volt a puskája is. De egyikben sem volt élet, a farkasok már megkezdték szörnyű lakomájukat, a szerencsétlen embereknek a fejét és a felső testét már darabokra tépték és a ló tetemét is cafatokra szaggatták éles fogaikkal. Itt már nem volt mit segíteni. A borzalmas látvány érthetően lehangolt mindannyiunkat. Tanácstalanul álltunk egy darabig, mit csináljunk, megkockáztassuk-e az erdőn keresztülvivő utat, vagy mitévők legyünk, hogyan töltsük el az éjszakát ezek között a vérengző fenevadak között. Töprengéseinkre a farkasok határozott állásfoglalással válaszoltak: fenyegetően közel húzódtak hozzánk, nyilvánvaló volt, hogy minket is könnyű zsákmányuknak szemeltek ki. Pontosan nem lehetett megszámolni, mennyi farkas gyűlt össze a remélt nagy lakomára, de úgy láttam, legalább háromszáz üvöltő, morgó, fenekedő vadállat kerülgetett bennünket ezekben a percekben. Körülnéztem, mi módon lehetne mégis védekezni ilyen óriási túlerővel szemben. Szerencsénkre már egészen az erdő szélén voltunk és alig néhány lépésnyire tőlünk a nyár folyamán levágott nagy szálfák feküdtek a földön. Nyomban felismertem a helyzet előnyét. Kis csapatomat odavezényeltem a fák közé, a szálfákat egymásra rakva mellvédet készítettünk, védelmi háromszöget formáltunk, hogy bármely oldalról érkező támadással szemben készen álljunk. Lovainkat, melyekre mégjobban pályáztak a farkasok, mint saját személyeinkre, a háromszög közepére vittük. Gyorsan dolgoztunk, mindenki tudta, hogy az életéről van szó, előttünk volt a két utas szörnyű tragédiája. Percek alatt készültünk el a nagy szálfákból emelt erődítéssel és hogy mennyire helyesen számítottunk, azt igazolta az a rettenetes erejű roham, mellyel a farkasok a sötétség teljes beállta után nyomban ránkrohantak. Mély, hörgő üvöltéssel nyomultak előre, vadul ugráltak, nagy lendülettel törtettek neki szálfa-mellvédünknek, a sötétben parázsként csillogó szemükből a mohó vágyakozás és éhség tüze lobogott felénk. Határtalan izgalmukat és hihetetlen vadságukat szerintem elsősorban az okozta, hogy megérezték a védelmünk alatt riadtan meghúzódó lovaink jelenlétét. Most is ugyanazzal a módszerrel védekeztünk, mint előbb. Első sortűzünkre most is egész csomó farkas nyúlt el a hóban, de a többi nem torpant meg, nem is tehette, mert olyan sokan voltak, hogy a hátullévők valósággal nyomták, taszították újabb támadásokra az elöl lévőket.
Második sortűzünkre mintha mégis enyhült volna a roham ereje, de ez csak pár pillanatra látszott, nyomban új csapatok rohantak elő és még az előzőknél is vadabb erővel rohamozták védelmi állásainkat. Már pisztolyainkból is két újabb sortüzet adtunk. Eddig mintegy 18-20 farkast terítettünk le és legalább kétszerannyi oldalgott el sebekkel borítva, de a támadás csak nem szűnt meg. Nem akartam tovább pazarolni lövéseinket, megparancsoltam az emberemnek - nem Pénteknek, aki fegyvereim gyors újratöltésével foglalatoskodott - kerítsen elő egy jókora fát és fektesse rá a mellvédre, mint valami pallót. Mikor ezzel megvolt, kezébe nyomtam egy lőporos zacskót, hogy helyezze azt is rá a pallóra. Alighogy mindez megtörtént, éppen csak hogy egy pillanatnyi ideje volt visszaugrani, mert a farkasok máris ott tolongtak a pallón, hogy annak segítségével bejussanak erődítésünkbe. Közvetlen közelből lőttem közibük pisztolyommal, de úgy, hogy a lőporos zacskó is fellobbant és végigperzselte a pallón tolongó vadakat. Szörnyű üvöltéssel ugráltak be közibénk a tűztől megriadt, megvakított állatok, mi pedig pillanatok alatt végeztünk velük. A többit a magasra felcsapó lőporláng és a robbanás hangja annyira megrémítette, hogy megálltak, én pedig felhasználtam a helyzet adta előnyt, tüzet vezényeltem és pisztolyainkból pusztító sortűz zúdult a mellvéd előtt lévő farkasokra. Fegyvereink dörrenését még meg is toldottuk az előbb olyan jól bevált hatalmas ordítással és a hatás ezúttal sem maradt el, mert a végképp megriasztott állatok panaszosan üvöltve hátat fordítottak és visszahúzódtak az erdő sötétjébe. Állásaink előtt ekkor már vagy húsz súlyosan sebesült farkas fetrengett vérében. Rájuk rohantunk és kardjainkkal szabdaltuk, vágtuk őket, míg valamennyi ki nem múlt. Jól számítottunk, mert a döglődő állatok vészes vonítása mindennél riasztóbban hatott a többiekre és rövidesen tiszta volt a levegő körülöttünk.
Egy óra múlva már mi is megérkeztünk a városba, ahol éjjeli szállással vártak. Másnap reggelre vezetőnk állapota lényegesen rosszabbodott. A farkasharapástól származó két súlyos seb egész környéke erősen megdagadt és olyan magas láza volt, hogy nem is gondolhattunk további szolgálataira. Kénytelenek voltunk másik vezetőt fogadni és ennek irányítása mellett jutottunk el Toulouse városba, ahol újra kellemesen enyhe volt a levegő, termékeny talaj, nyoma sem volt sem hónak, sem farkasnak, sem más életveszedelemnek. Elmeséltük szörnyű farkaskalandjainkat, de egyáltalában nem lepődtek meg, sőt kijelentették, hogy ez mindennapos dolog a hegyek lábánál lévő vad erdőségekben, különösen a mostanihoz hasonló szigorú téli időben, amikor vastag hóréteg borítja a földeket és a farkas sehol sem jut élelemhez. Ilyenkor annyira vad, hogy megtámad minden élőlényt, még az embert is, pedig különben fél tőle. De viszont ők kérdeztek minket csodálkozva, hogyan tehettünk szert egy olyan vezetőre, aki vállalta a kockázatot ebben a rettenetes téli időben és hogyan mertük rábízni életünket egy ilyen könnyelmű emberre. Csak azon csodálkoznak - mondották - hogy élve úsztuk meg a kalandos kirándulást, az lett volna a természetes, hogy halállal lakolunk könnyelműségünkért és valamennyien a farkasok gyomrába jutunk.
Franciaországon keresztül vezető utam folyamán semmi említésre méltó esemény nem történt. Nem akadt olyan feljegyezni valóm, ami más hasonló körülmények között utazó emberrel meg ne esett volna. Toulouseból Párizsba vitt az utam. Innen említésre nem is méltó rövid időzés után mentünk tovább Calaisba és január 14-én, minden zavar nélkül, szálltunk partra Doverben, mögöttünk tudva egy rettenetesen szigorú tél kalandos utazását.
Megérkezésem után újra számadást végeztem magammal és örömmel állapítottam meg, hogy egészen tűrhető anyagi helyzetben vagyok, pedig alig néhány hónapja, hogy birtokomat sikerült visszakapnom. A magammal hozott váltókat igen jól beváltották, megvehettem hát azt a kis birtokot, amelyet már korábban kiszemeltem magamnak.
Minden angliai értékemnek és új birtokomnak gondnokául és kezelőjéül régi kapitányom özvegyét kértem fel, aki igen szívesen vállalkozott rá, nemcsak a felajánlott pénzösszegért, hanem régi ismeretségünk és barátságunk zálogaként is. Mondhatom, soha jobb, becsületesebb és megbízhatóbb kezekbe nem tehettem volna értékeim sorsát, mint ahogy ő kezelte azokat.
Brazíliai birtokomat nem akartam megtartani, írtam lisszaboni öreg barátomnak, aki nyomban felajánlotta az ültetvényt régi megbízottaim örököseinek. Nemsokára megjött a válasz is, hogy az ajánlatot elfogadják és 33.000 aranyért megvásárolják az egész ültetvényt. Habozás nélkül írtam alá a szerződést, mire hasonló gyorsasággal megérkezett Lisszabonból a pénz.
Bár így teljesen felszámoltam brazíliai birtokomat, magát Amerikát mégsem tudtam teljesen elfelejteni, még kevésbé tudtam ellenállni annak a folytonos belső csábításnak, hogy ellátogassak szigetemre. Igazi jóakaróm, a kapitány özvegye azonban a leghatározottabban ellene volt minden kalandos tervemnek. Rábeszélésével és ellenérveivel sikerült is hét álló esztendeig visszatartani, hogy bárhová külföldre menjek. Ezalatt az idő alatt mint jó nagybácsi, szárnyaim alá vettem korán elhunyt bátyám két fiát. A nagyobbik már hajlott az önállóságra, ennek halálom esetére biztosítottam hagyatékom egy jelentős részét, addig is hozzájárultam, hogy jólnevelt komoly úriember legyen belőle. A kisebbiket egy hajón helyeztem el, beajánlottam a tengerészkapitány ismerősömhöz. Öt év múlva láttam viszont, ekkor már igen értelmes, merész, vállalkozó szellemű fiatalember volt. Megszereztem neki egy szép hajó kapitányságát és útnak indítottam távoli tengerekre. Ennek a fiatalembernek az oldalán tettem meg későbbi kalandos tengeri utazásaimat, annak ellenére, hogy már erősen túl voltam a fiatalságomon.
Időközben, ami magamat illeti, bizonyos tekintetben gyökeret eresztettem hazám földjén. Elsősorban is megnősültem, két fiam és egy lányom született. De szegény feleségem meghalt, közben pedig hazaérkezett spanyolországi sikeres tengeri útjáról a fiatalabbik unokaöcsém. Miután most már semmi sem tartott vissza, engedtem örök utazási vágyamnak és öcsém rábeszélésének, mint magánutas felültem hajójára és 1694-ben újra nekivágtam a tengereknek, ezúttal Kelet-India felé.
HONVÁGY
Feleségem meghalt, az egész világ egyszerre tarthatatlanná vált körülöttem. Idegenebbnek éreztem magam benne, mint annak idején Brazíliában, amikor először léptem partra, jobban egyedül voltam, mint azalatt a negyedszázad alatt, amíg a szigeten éltem. Nem tudtam beleilleszkedni ennek a világnak a lelkébe és azt sem tudtam eldönteni, mihez fogjak. A világ ott zajlott körülöttem, az emberek egyik csoportja megfeszített erővel dolgozott, hogy megszerezze mindennapi kenyerét, egy másik csoport pedig üres szórakozásokban, vagy bűnös kicsapongásokban találta gyönyörűségét. Mindkettő egyformán kilátástalan és céltalan élet az én szememben, mert egyikük sem tudta elérni a maga elé tűzött célt. Erről a körülöttem zsibongó visszás életről önkéntelenül is visszaterelődtek gondolataim az én kis királyságomhoz, mikor még ott éltem a szigeten, amikor már nem vetettem több gabonát, mert nem volt rá szükségem, mikor már abbahagytam a kecskék szaporítását, mert elég volt az is, ami volt, amikor a pénz olyan sokáig hevert érintetlenül a fiókban, hogy teljesen megrozsdásodott és húsz év is eltelt anélkül, hogy eszembe jutott volna, hogy ott van.
Bölcs patrónusom, az öreg portugál kapitány szintén meghalt, olyan lettem, mint a kormány nélkül a hullámokon hánykolódó hajó. Újra meg újra végiggondoltam mindent, ami az elmúlt évek folyamán velem és körülöttem történt, fejem újra megtelt kalandos külföldi útitervekkel. Egyszerre semmivé váltak számomra azok a kis örömök, amiket mostanáig a gazdaságom, kertem, teheneim, családom ápolása és a velük való állandó törődés jelentettek, szinte megcsömörlöttem tőlük, úgy éreztem magam, mint akinek muzsikálnak, de nincs hallása, vagy akinek kitűnő falatokat kínálnak, de nincs ízlése. Egyszóval elhatároztam, hogy itthagyom egész háztartásomat, kis birtokomat, egyelőre Londonba megyek. Így is tettem.
Londonban sem találtam helyemet. Úgy kódorogtam az utcákon, mint aki nem erről a világról való, úgy éreztem magam a nagyváros zajló életének közepében, mint az ember, akiről mindenki tudja, hogy már semmi hasznot nem jelent az életben, igazán nem számít akár él, akár meghal. Én pedig, aki mindig a tevékeny élethez voltam hozzászokva, mindent jobban el tudtam volna viselni, mint a mostani tétlen, élettelen vergődésemet.
Ilyen lelkiállapotban éltem le üres napjaimat, amikor váratlanul megérkezett hajójával unokaöcsém, akit én küldtem először a tengerre, mert láttam benne a rátermettséget. Most egy rövid spanyolországi úton volt Bilbaoban. Elmondta, hogy Spanyolországban nagyon összebarátkozott több gazdag kereskedővel és meg is állapodott velük, hogy elviszi áruikat Kelet-Indiába és Kínába.
- Most pedig drága nagybácsikám - mondta a fiú - ha velem jönnél, el tudnálak vinni régi birtokodra, a szigetre, mert útnak ejtjük Brazíliát is.
Ez az ajánlat váratlanul jött és olyan hirtelen kavarta fel egész lelkemet, hogy egyszerre úrrá lett rajtam a honvágy, az én saját külön birodalmam felé. Nyomban kijelentettem, hogy ha a kereskedőknek nincs kifogása ellene, én is megyek mint magánutas, csak a szigetemig.
- De nagybácsi, csak nem akarsz végleg ott maradni a szigeten?
- Szó sincs róla. Majd ha visszafelé jöttök, megint felvesztek a hajóra.
- Nagyon sajnálom Bácsi, de ez lehetetlen. Kereskedőim sohasem egyeznének bele, hogy a drága áruval megrakott hajóval ilyen nagy, két-három hónapos, vagy talán még ennél is hosszabb kitérőt tegyek olyan környéken, amely tele van veszedelemmel. Emellett megtörténhet, hogy hajónkat baj éri, és én soha nem érkezem el hozzád a szigetre. Akkor azután újra ugyanabban a helyzetben leszel, amelyben huszonnyolc évig várakoztál a szabadulásra.
Ez mind nagyon ésszerű volt és nem lehetett ellene szólni semmit. Megint rábíztam mindent a Gondviselésre, csak annyit tettem, hogy a hajóra szállíttattam egy összerakható vitorlás csónakot és megegyeztem egy hajóáccsal, hogy szintén velünk jön. Ő kijelentette, hogy a csónakot pár nap alatt úgy összeállítja, ha szükséges, hogy kiállja a legerősebb viharokat is.
Ezek után már nem volt időm a meggondolásra, a kockát elvetettem. Öcsém folytonos sürgetései a legjobb talajba hullottak, mert utazási hajlamom és a sziget utáni honvágyam olyan erős volt, hogy már semmi módon nem lehetett volna engem itthontartani. Jó feleségem halála óta pedig senki sem akadhatott, aki megkísérelte volna, hogy visszatartson, kivéve régi jóakarómat, egykori kapitányom özvegyét, aki nem adta fel a reményt és egész rábeszélőtehetségét latba vetette, hogy szándékomat megmásítsa. Minden érvet felsorakoztatott ellenem, felhozta, hogy már túl idős vagyok az ilyen nagy útra és bizonytalan vállalkozásra, hogy itt vannak fiatal gyerekeim, akikről gondoskodnom kell, hogy anyagi körülményeim olyan jók, hogy nincs semmi szükségem kockázatos vállalkozásokba fogni, hogy merő esztelenség az egész utazás. Mindez azonban céltalan időpocsékolás volt, mert valami ellenállhatatlan vágy kényszerített az utazásra. Meg is mondtam az özvegynek, hogy úgy érzem, mintha valami megmagyarázhatatlan benyomás kényszere alatt állnék, annyira sürget valami titokzatos belső erő az útra, hogy egyenesen kihívás volna az irányomban mindig kegyelmes isteni Gondviseléssel szemben, ha engednék a rábeszélésnek és itthon maradnék. Ezek után az özvegy is teljesen felhagyott az érveléssel, sőt ő maga is azon dolgozott, hogy minden nehézséget elhárítson az utazás elől. Nemcsak az élelmiszer beszerzésnél volt segítségemre, hanem vállalta, hogy minden családi ügyemet elintézi távollétem alatt, sőt magára vállalja gyermekeim neveltetését is.
Elkészítettem végrendeletemet. Birtokomat és minden értékemet természetesen gyermekeimre hagytam és minden vagyonomnak kezelésére és végrendeletem végrehajtására a világ legmegbízhatóbb kezét kértem fel: ő pedig meghatottan vállalta a feladatot. Így tökéletes megnyugvással, minden lelkiismeretfurdalás nélkül indulhattam útnak, mert tudtam, ha bármi történik is velem, gyermekeimet nem gondozhatja senki jobban, mint ő, aki engem is mindig elhalmozott jóságának és nagylelkűségének minden megnyilatkozásával. Gyermekeimnek igazi anyjuk lesz, nála jobban senki nem fogja megérteni őket.
1694. január 8-án feszítette szélnek vitorláit hajónk. A fedélzeten a már említett összerakható vitorláson kívül még egész rakomány különféle hasznos holmi és élelmicikk volt, aminek a szigeten nagy hasznát lehet majd venni és ha nem találom egészen rendben az én kis gyarmatomat, annyi mindenfélét viszek most magammal, hogy újra teljesen rendbehozhatom.
A makacsul kitartó ellenszél észak felé sodorta hajónkat, kénytelenek voltunk Írország partjai mentén 22 napot tétlenül eltölteni. Ezt az időt arra használtuk fel, hogy kiegészítsük hajónk élelmiszertartalékait, mert Írországban meglepően olcsó volt minden élelmicikk. Én is sietve beszereztem még szigeti birtokom részére több élő sertést, sőt két tehenet is, borjakkal együtt, sok minden egyéb hasznos holmi mellett. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a szigeten meghonosítom az Európában otthonos háziállatokat is, hogy még kellemesebbé tegyem az életet az ott lévők számára. Sajnos, ezt a tervemet nem valósíthattam meg, mert útközben olyan események történtek, melyek miatt fel kellett áldoznom élő állataimat.
TENGERI KALANDOK
Írországból továbbmenet néhány napon át igen jó szélben vitorláztunk. Úgy emlékszem, február második felében jártunk már, mikor késő este az első kormányos villanást látott, utána pedig mintha ágyúszót hallott volna. Még beszélt a kormányos, amikor a fiú is jelentést hozott, hogy a csónakmester egy második lövést hallott. Mindnyájan felrohantunk a fedélzetre, mert tudtuk, hogy ez a jelzés valami nagy bajba jutott hajóról ered. Jó darabig semmit sem láttunk, vagy hallottunk, de néhány perc múlva élénk fényt láttunk és borzadva állapítottuk meg, hogy előttünk nem is olyan nagy távolságban igen nagy tűz dúl a tengeren. Azonnal irányt változtattunk és egyenesen a nagy fényesség felé vitorláztunk, mert nyomban láthattuk térképeinken, hogy abban az irányban akár 500 mérföldnyire is hajózhatunk anélkül, hogy szárazföld volna a közelben. A fény tehát csakis hajóról származhat. Az ágyúlövések hangjából arra kellett következtetnünk, hogy a bajba került hajó valahol a közelben van és mikor az irányt a fény felé vettük, az minden percben nagyobb lett, annak jeléül, hogy jól sejtettük és helyes irányban haladunk. Egy darabig nem láttunk semmi mást a folyton növekvő fényen kívül, de vagy félórai vitorlázás után a szél kedvezővé vált, az idő is kitisztult és világosan láttuk, hogy egy lángokban álló nagy hajó felé tartunk.
Nem tudtuk kikről, milyen hajóról van szó, de a katasztrófa nagysága és borzalmassága nagyon mély benyomást keltett mindannyiunkban. Visszaemlékeztem korábbi kalandjaimra, milyen keserves állapotban és milyen borzasztó körülmények között voltam, amikor a portugál kapitány felszedett a hajójára. Milyen siralmas helyzetben lehetnek most ennek a nagy hajónak az emberei és utasai, távol minden emberi segítségtől, ha mi véletlenül nem halljuk meg a segélykérő ágyúlövéseket! Éppen ezért úgy rendelkeztem, hogy gyors egymásután öt ágyúlövést adjunk le, hogy a hajón is meghallhassák és megtudják, hogy a segítség útban van. Ha még vannak a hajón, csónakba szállhatnak. Az ágyúlövésekre feltétlen szükség van, mert ők nem láthatnak bennünket, amint a sötét tengeren közeledünk.
Kora reggel, amikor kivilágosodott, messzelátóinkkal világosan láttuk, hogy az elpusztult hajó két nagy mentőcsónakja a vízen van. Mindkét csónak a pereméig merült a vízbe, zsúfolásig tele volt emberekkel és csomagokkal. A benne ülők nagy igyekezettel eveztek, bár a szél szemben fújt velük. Látszott rajtuk, hogy már észrevették hajónkat és minden módon igyekeznek magukat észrevétetni.
Mi nyomban megadtuk nekik a jelzést, hogy látjuk őket és kitettük a zászlójelet, hogy feljöhetnek a fedélzetre. Teljes vitorlával haladtunk feléjük, hogy megrövidítsük szenvedéseiket. Alig félóra múlva mellettük voltunk, felszedtük valamennyiüket minden csomaggal együtt. Összesen 64 férfit, asszonyt és gyermeket vettünk fedélzetünkre.
A menekültek előadásából megtudtuk, hogy egy 300 tonnás francia kereskedelmi hajóról volt szó, hazafelé tartottak Canadából, Quebecből. A kapitány elmondta a tűz keletkezésének okát. A kormányosfülkében támadt tűz, a kormányos gondatlanságából. Mikor segítségért kiáltozott, nyomban odaszaladtak és sikerült is teljesen eloltani a tüzet - legalább is mindenki azt hitte, - de később kiderült, hogy oltás közben a parázs szertehullott és a hajónak olyan részeibe került, ahol már nem lehetett semmiképp sem hozzáférni. A tűz lassan terjedt tovább, eljutott a hajó bordázatához is, és végül annyira elhatalmasodott, hogy semmi módon nem tudtak gátat vetni a lángoknak, a hajó teljesen elpusztult.
Következő nap a kapitány és egy lelkész felkeresett engem és öcsémet, megtudni, mi lesz a további sorsuk. Kijelentették, hogy teljesen tisztában vannak azzal, hogy mi az életüket megmentettük, és ők ezért most semmi módon nem tudják viszonozni. Valami pénzük és egyéb értékük van még, amit sikerült a lángokból kimenteni, ezt szeretettel felajánlják nekünk, fogadjuk el, nem kérnek tőlünk semmi mást, csupán annyit, hogy a legközelebbi kikötőben tegyük partra őket, ahol reményük van arra, hogy egy francia hajóval vagy akár más hajóval is hazajuthatnak. Öcsém hajlandónak látszott, hogy elfogadja a felajánlott pénzt, de én egészen másképp ítéltem meg a dolgot, mint ő. Visszaemlékeztem milyen borzalmas helyzetben voltam, amikor a portugál kapitány hajójára vett és milyen nagylelkűen segített rajtam akkor is, később is. Csak neki, az ő jóságának és nagylelkűségének köszönhetem, hogy Brazíliában nem kellett rabszolgának lennem, talán még rosszabb körülmények között, mint amilyen rabszolgaságból kiszabadultam, mert nem tudni, hogy egy brazil portugál jobb rabszolgatartó-e, mint egy mohamedán.
Éppen ezért megköszöntem a francia kapitánynak az ajánlatát, de kijelentettem, hogy mi nem azért mentettük meg őket, hogy pénzt fogadjunk el érte, hanem bajbajutott embertársainkon segítettünk, mint ezt keresztényi kötelességünk előírja. Mi magunk sem kívánhatunk jobbat és többet magunknak, csak azt, hogy ugyanígy segítsenek mások rajtunk is, ha valahol hasonló bajba kerülünk. Mi tulajdonképpen nem is tettünk többet, mint amennyit ők is tettek volna velünk, ha mi kerülünk olyan veszedelembe a tengeren, mint ahogy mi találtuk őket. Azért vettük fedélzetünkre őket, hogy nemcsak az életüket mentsük meg, hanem tovább is gondoskodni kívánunk róluk, amennyire tőlünk telik, semmiesetre sem akarjuk kifosztani őket. Igazán nem volna embertársainkhoz méltó eljárás, ha elvennénk tőlük még azt a csekély pénzt és értéket is, amit nagy nehezen sikerült megmenteniük a lángokból, aztán kitenni őket a legközelebbi kikötőben és sorsukra bízni őket. Ez annyit jelentene, hogy először megmentjük őket a haláltól, azután mi magunk öljük meg őket. Megmentjük a vízbefúlástól, de csak azért, hogy éhen halassuk. Nem, nem fogadhatunk el tőlük egyetlen pénzdarabot sem. Kifejtettem a kapitány előtt, hogy nem olyan könnyű kérdés arra felelni, hol és mikor tudjuk partra tenni őket, mert hajónk Kelet-Indiába készül, de a szélvihar már eddig is lényegesen eltérítette útjából. Ennek köszönhető az, hogy összetalálkoztunk velük és meg tudtuk menteni valamennyiüket, de a továbbiakban már nem tudjuk megváltoztatni eredeti útirányunkat az ő kedvükért, már most is nagy késedelemben vagyunk, amit szeretnénk behozni. Kapitányunk teljes felelősséggel tartozik azoknak a társainak, akikkel együtt a hajó rakományát Brazíliába akarja eljuttatni. Amit mi tudunk tenni, az legfeljebb annyi lehet, hogy útközben, ha véletlenül találkozunk valami hajóval, átadjuk őket és kieszközöljük, hogy vigyék haza Franciaországba, vagy máshová Európába, ahová a hajónak mennie kell.
Ajánlatom első része olyan nagylelkű és kedves formában történt, hogy csak a legmélységesebb hálával és köszönettel fogadhatták, de a legnagyobb megdöbbenést keltette közöttük, különösen az utasok soraiban, hogy mi Kelet-Indiába megyünk és talán nem is állunk meg odáig. Küldöttségileg kérték, hogy ha már eddig is annyira eltértünk eredeti útirányunktól, még egy darabig ne térjünk dél felé, hanem folytassuk ezt az irányt és vigyük őket valahová az újfundlandi partokhoz, ott majd csak találnak valami másik hajót, vagy akár kisebb bércsónakot, amellyel visszajutnak Canadába.
A magam részéről is úgy gondoltam, ez méltányos kérés és hajlandó is voltam elfogadni az ajánlatot. Nagyon meggondolandó volt, hogy magunkkal vigyük ezt az egész társaságot Kelet-Indiába. Ez nemcsak velük szemben lett volna túlzottan szigorú és meg nem érdemelt álláspont, hanem nekünk is tökéletesen felforgatta volna egész útitervünket, mert a sok idegen ember rövidesen felélte volna egész élelmiszerkészletünket. Mindezeket alaposan megtárgyaltam öcsémmel is és úgy találtam, hogy nem lesz szerződésszegés a hajóstársakkal szemben, ha eleget teszünk a szerencsétlen hajótöröttek kérésének, mert az ilyen előre nem látható, kiszámíthatatlan eseményekért nem lehet minket felelősségre vonni. Isten és ember törvényei szerint nem utasíthattuk el a tengeren hányódó, bajbajutott emberekkel megtelt két csónak utasainak fedélzetünkre való felvételét, a dolgok természete és a szerencsétlen emberek helyzete pedig kötelez arra is, hogy valahol a közelben partrategyük őket, hogy megmentésük ezáltal teljessé váljék. Mindezeket figyelembe véve, hajlandónak mutatkoztam, hogy Újfundlandban partra tegyük őket, vagy ha ez bármi okból lehetetlenné válnék, a nyugat-indiai szigetek egyikén, talán Martinique szigetén helyezzük őket biztonságba.
ÚJRA A SZIGETEN
Kedvező keleti szélben haladtunk további utunkon. Az idő kitűnő volt, a szél is sokáig nekünk kedvezett. Utazásunk folyamán több alkalmat is el kellett szalasztanunk, hogy kényszer-utasainkat hazaküldjük Franciaországba. Egész csomó Európa felé tartó hajóval találkoztunk útközben, ezek közül kettő francia volt, de olyan nehézségekkel küszködtek az állandó ellenszélben, hogy nem mertek utasokat felvenni, részben saját élelemkészletüket féltették, részben az új utasok saját érdekében zárkóztak el a bizonytalanul hosszú út elől, mert nem tudták volna őket ellátni ennivalóval. Ez ránk nézve is kellemetlen volt, de nem tehettünk mást, tovább hajóztunk. Egy hét múlva elértük Újfundland partjait, itt azután az egész társaságot áttettük egy vitorlás bárkára. Ez a kis hajó a partra vitte őket, onnan pedig hajlandó volt elvinni az egész társaságot akár Franciaországba is, ha tudnak gondoskodni saját élelmezésükről.
Ha egészen pontos akarok lenni, tudatnom kell, hogy nem az egész francia társaság szállt partra Újfundlandban, mert egy fiatal lelkész már előbb is kifejezte készségét, hogy velünk jön Kelet-Indiába, én beleegyeztem, mert nagyon kedvemre való embert ismertem meg benne. Ezenkívül még négy francia matróz is a fedélzeten maradt és további utunk folyamán igen nagy hasznukat vettük.
Mikor szerencsésen túladtunk menekültjeinken, egyenesen a nyugat-indiai szigetek felé vitorláztunk. Húsz napja hajóztunk már, hol jó szélben haladtunk, hol pedig szélcsendben vesztegeltünk, amikor egy újabb eset késztetett emberi kötelességeink teljesítésére, csaknem olyan tragikus körülmények között, mint a megelőző volt. Március 19-e volt, amikor már messziről megpillantottunk egy vitorlát, nemsokára azt is láttuk, hogy jókora vitorlásról van szó. Egyenesen felénk tartott, nem tudtuk mire vélni a dolgot, de amikor közelebb ért, észrevettük, hogy hiányzik a nagyárboca és az orrvitorlája is. Ágyúlövéssel jelezte, hogy komoly bajban van. Időnk jó volt, megközelíthettük és rövidesen hallótávolságra jutottunk hozzá.
Megtudtuk, hogy Bristolból való hajó, útban volt Barbadosból hazafelé, de egy rettenetes forgószél elkapta Barbadosban és kihajtotta a tengerre, még mielőtt teljesen felkészült volna az útra. Így történt, hogy a kapitány és az első kormányos még a parton voltak, úgyhogy a legénységnek kellett továbbvezetni a hajót, természetesen kellő szakértelem nélkül. Már kilenc hete keringenek ide-oda a tengeren, közben még az előbbinél is vadabb vihar tépdeste meg hajójukat annyira, hogy elveszítették két főárbocukat és vitorláik nagyrészét és már végképp nem tudják, merre járnak. Elmondták még, hogy a nagy vihar után valahol a Bahama-szigetek tájékán érte őket a második vihar, amely azután véglegesen elbánt a hajóval. Jelenleg nem is tudnak komolyan vitorlázni, éppen hogy csak néhány tartalék vitorlát tudnak kifeszíteni az árboccsonkokra, de ezzel csak azt érik el, hogy a szél úgy hajtja őket, ahogy jól esik neki. Nincs is már semmi különösebb kívánságuk, csak az, hogy valahogy elvergődjenek a Kanári-szigetekig.
Legnagyobb baj az volt, hogy csaknem teljesen kifogyott mindenfajta élelmük és már napok óta éheztek azonfelül, hogy halálosan fáradtak voltak a viszontagságok következtében. Már tizenegy napja egyetlen falat hús, vagy kenyér nincs a hajón. Még szerencsének mondhatják ilyen körülmények között, hogy ivóvizük van és maradt még vagy másfél hordóra való lisztjük is. Valami kevés cukor volt a hajón és volt még hét üveg rum is.
Megtudtuk azt is, hogy vannak a hajón utasok, egy fiatalasszony a fiával és szolgálójával. Ezek a szerencsétlenek még rosszabb helyzetben vannak, mint a hajó személyzete, mert semmi saját élelmiszerük nincs. Barbadosban szálltak fel a hajóra, abban a hiszemben, hogy másnap délben indulnak, de már hajnalban kitört a rettentő szélvész, elsodorta a hajót és így az utasok nem kaphatták meg élelmiszeres csomagjaikat. A matrózok, akik maguk is erősen nélkülöztek, nem sokat törődtek utasaikkal és így szegények a legrettenetesebb állapotban voltak.
Mindezeket nem tudtam volna meg ilyen pontosan, ha a kíváncsiságom át nem visz a hajóra. Szép időnk volt, a szél is alábbhagyott, nyugodtan át lehetett jutni csónakkal a mellettünk álló csonka vitorlásra. A hajót ideiglenesen vezető másodkormányos mondta el, hogy három utas van a hajójukon, de bizony nagyon siralmas helyzetben vannak. Jellemzésül, hogy mennyire nem törődtek velük talán az egész úton, idézem szavait, ahogy érdeklődésemre beszámolt utasainak helyzetéről.
- Hát igen, itt vannak a hajón, de azt hiszem azóta talán már meg is haltak, mert talán már két napja, hogy utoljára hallottam felőlük. Már nem is mertem kérdezősködni, mert úgysem tudtam volna semmivel sem segítségükre lenni.
Mi mindjárt utánanéztünk, mivel tudnánk legjobban segíteni szegényeken. Rövid megbeszélést folytattam öcsémmel, az eredmény az lett, hogy pártfogoltjaimat el tudtam látni minden szükséges ennivalóval további útjukra, bár már mi is olyan helyzetben voltunk, hogy vagy Virginiában, vagy Amerika bármely más helyén ki kellett kötnünk, hogy kiegészítsük erősen megfogyatkozott élelemkészletünket. De jutott elegendő élelem a hajó egész legénységének is.
A másodkormányos, illetőleg a jelenlegi parancsnok maga jött át hozzánk megköszönni adományunkat. Hat embert hozott magával, ezek ültek a csónakban az evezők mellett, de rossz volt rájuk nézni, olyan csontvázszerűen soványak voltak valamennyien. Maga a parancsnok is annyira legyengült, hogy alig tudott a lábán állni. A legények mondták el, hogy semmit sem tétetett félre magának, az utolsó falatját is megosztotta a többiekkel. Félhalottan, csaknem éhenhalva húztuk fel a csónakból fedélzetünkre.
Kiéhezett farkasként esett neki a szerencsétlen mindannak, amit elébe tettünk, hiába magyaráztam, hogy óvatosan egyék. Alig nyelt le a húsból három-négy falatot, annyira rosszul lett, hogy az orvosnak kellett kezelés alá venni. Valami levest kotyvasztott neki a doktor, attól kissé jobban lett. Közben a legénységet is elláttuk ennivalóval, a szerencsétlenek inkább csak nyelték amit elébük tettünk, nem rágták és nem ették. Hiába volt minden figyelmeztetésem, annyira ki voltak éhezve, hogy nem tudtak parancsolni maguknak. Kettő közülük olyan mohón és annyit tömött magába, hogy orvosunk véleménye szerint nagyon kétséges, megérik-e a másnapot.
Nem feledkeztem meg a sérült hajón maradt többi emberről sem. Mialatt a mi hajónkon a parancsnokot és hat emberét vendégül láttuk, csónakunkon 12 emberünk, a kormányos vezetésével átment a hajóra, vitt nekik egy zsák kenyeret, és nagy csomó marhahúst. Orvosunk egyenesen megtiltotta, hogy a húst főzés nélkül egyék meg, őrt állt a konyhában, hogy rendesen megfőzzék és nehogy valaki nyersen lásson hozzá, vagy kivegye a tálból, mielőtt még teljesen megfőtt volna. Ezek a kiéhezett emberek mindenre képesek lettek volna. Egyenkint, kis szeletekre vágva adta oda nekik a húst, és így megakadályozta, hogy belebetegedjenek a mohó evésbe, vagy éppen belehaljanak annak az ételnek az élvezetébe, amely pedig az életüket mentette meg.
Külön a lelkére kötöttem kormányosunknak, hogy mihelyt ott lesz a hajón, azonnal menjen be a nagy kabinba, nézze meg, milyen állapotban vannak a szerencsétlen utasok, élnek-e még egyáltalában és ha igen, lássa el őket is mindennel, ami felfrissítheti őket. Átküldtem hozzájuk a doktort is, vitt magával egy jókora csupor levest ugyanabból, amivel előbb a parancsnokot kúrálta.
Nekem azonban mindez nem volt elég, mert magam is meg akartam győződni mennyiben igazak azok a jelentések, amelyek a hajó személyzetének és utasainak borzalmas helyzetéről és magának a hajónak az állapotáról szólnak. Mihelyt a parancsnok annyira rendbe jött, hogy lábára tudott állni, átmentem vele együtt a hajójára, körülnézni. Éppen akkor érkeztem, amikor a legénység egy gomolyagban tülekedett a konyhában a húsos fazék körül, hogy félig nyersen kapkodják ki a forró vízben fövő hússzeleteket. A parancsnok az orvos tanácsára külön őrséget állított a konyhába, hogy megőrizze a húsos fazekat a kiéhezett emberek támadásaitól. Az őrök eleinte szép szóval és rábeszéléssel igyekeztek távol tartani őket, de amikor semmi sem használt, kénytelenek voltak erőszakosan fellépni. Vad verekedéssé fajult volna a helyzet, ha mentő ötletként nem tétetek kétszersült darabokat a fazékba és a hús levével megpuhított és ízesített kétszersülteket adtuk oda a fazék körül tolongó embereknek, hogy legalább addig csillapítsák gyomruk követelődzését, míg a húst megkapják. Ezzel az intézkedéssel sok bajnak vettük elejét és az őrök is hálásak voltak, mert a saját testi épségük forgott már veszedelemben. Megérkezésünk rendet teremtett az éhező emberek között, mert addig csak a gyomor dirigálta őket és már-már fegyveres erővel akartak benyomulni a konyhába. Így azonban saját parancsnokuk meg én valamennyire le tudtuk csillapítani a háborgó embereket és mikor a hús elkészült, magunk osztottuk ki közöttük először kellő kis adagokban, azután fokozatosan mindig többet, úgy hogy végül a legéhesebb gyomrot is sikerült megtömni és az emberek éhség-dühe is lecsillapodott.
Még ennél is nyomorúságosabb és veszedelmesebb helyzetben voltak azonban a hajó utasai, akiket a nagy kabinban találtam meg. Teljesen igaz volt mindaz, amit velük kapcsolatban megelőzőleg hallottam. Amikor a hajón fogyni kezdett az élelmiszer, az utasok voltak az elsők, akik mindig sokkal kevesebbet kaptak, mint a személyzet, amikor pedig a legénység is kénytelen volt nélkülözni, az utasoknak már úgyszólván semmi sem jutott. Szó szerint kell venni azt a jelentést, hogy az utasok az elmúlt 7-8 nap alatt jóformán semmit sem kaptak enni, a megelőző időben pedig csak nagyon keveset. A fiatalasszony, aki a parancsnok tudomása szerint igen jó barbadosi családból való, még azt a keveset is fiának adta, amit ő kapott, ennek következtében tökéletesen legyengült, annyira, hogy amikor a mi kormányosunk az én intézkedésemre bement hozzá, már állni, vagy széken ülni sem tudott, hanem a földön ült, hátát nekivetve a kabin falának, két székkel támasztva meg magát kétoldalt, feje mélyen lelógott és aki ránézett, nem tudta megmondani vajon van-e még élet benne, vagy nincs. Kormányosunk beszélt hozzá, igyekezett megnyugtatni, de az asszony már semmit sem értett a hozzá intézett szavakból. Erre egy kanálnyi meleg levest erőltetett a szájába. Az asszony kinyitotta a száját, de beszélni képtelen volt, felemelt kézzel mutatta, hogy már késő, rajta nem lehet segíteni, ne is erőltessék, rámutatott fiára, hogy azt mentsék meg, ha még egyáltalában lehet. A kormányost mélységesen meghatotta ez a jelenet, mindenáron erőltette az asszonyt, hogy egye meg a levest, három-négy kanállal sikerült is leerőszakolni a torkán, de már valóban késő volt, mert a szerencsétlen nő az éjszaka folyamán meghalt.
A fiú, aki életét anyja önfeláldozó magatartásának köszönhette, valamivel jobb állapotban volt, bár szintén rendkívül le volt gyengülve. Egy hajóágyban feküdt teljesen kinyújtózva, mintha máris halott volna. Szájában egy régi, elhasznált kesztyű volt, félig elrágta már, de fiatal szervezete jobban bírta a nélkülözést, mint anyja, és amikor a kormányos néhány kanál meleg levest itatott meg vele, szemmel láthatóan megkönnyebbült és jobban lett.
Következő ápoltunk a cselédlány volt. Hasonlóan rossz állapotban találtuk, mint úrnőjét, teljesen öntudatlanul feküdt a hajópadlón, olyan benyomást keltett, mint akit agyvérzés ért és most eszméletlenül küzd az életéért. Lábai egészen lehetetlen helyzetben voltak, kicsavarodva, természetellenesen, mintha nem is az ő testéhez tartoznának. Egyik kezével görcsösen kapaszkodott a mellette levő szék lábába, olyan erősen markolta meg, hogy csak erőszakkal lehetett lefejteni róla. Másik karját a feje alá támasztotta, úgy feküdt előttünk, mint egy halott, csak az időnként az egész testén végigfutó görcsös rángások mutatták, hogy mégis van benne némi élet.
Nagy zavarban voltunk, mert nem tudtuk, mit kezdjünk ezzel a szerencsétlen lánnyal. Doktorunk, aki különben egyike volt a legkitűnőbb orvosoknak, nagy nehezen életre térítette ugyanazzal a levessel, amellyel már eddig is olyan szép eredményeket ért el pácienseinél. Örömmel láttuk, hogyan tér magához fokozatosan, de még sokáig annyira zavart és önkívületben volt, hogy nem sokkal különbözött attól az állapottól, amelyben először megláttuk.
Akárki akármilyen körülmények között olvassa is ezeket a feljegyzéseimet, tudomásul kell hogy vegye, a tengeri utazás nem mondható olyasféle kéjutazásnak, mint amikor valaki elmegy vidékre látogatóba és pár hétig nyugodtan marad egy helyben, bőséges ellátásban részesül és semmi veszedelem nem fenyegeti. Mi minden erőnkkel és igyekezetünkkel azon voltunk, hogy megmentsük a bajba jutott hajó embereit és ha lehet magát a hajót is, de azt mégsem tehettük meg, hogy a kedvéért ott maradjunk a tengernek ezen a veszedelmes pontján. Ők nagyon szerették volna, ha jó darabig együtt megyünk velük, de azt mégsem lehetett kívánni tőlünk, hogy sokáig tartsuk a csigalassú iramot egy árbocnélküli hajóval. Parancsnokuk arra kért, segítsünk neki egy új főárboc felállításában. Annyit meg tudtunk tenni, hogy három-négy napon át közvetlenül mellettük haladtunk és embereink és mi magunk segítettünk nekik, ahogy csak tudtunk, de azután kénytelenek voltunk búcsút venni tőlük, mert nem akartuk saját magunkat is kitenni azoknak a veszedelmeknek, amelyek a tengernek ezen a pontján sűrűn leselkednek a vigyázatlan hajósokra és hajóikra. Átadtunk nekik három hordó szárított húst, egy hordó disznóhúst, több láda kétszersültet, borsót, lisztet, cukrot, rumot és még sok más élelmiszert, amit csak nélkülözni tudtunk, azután felvontuk vitorláinkat és a kedvező széllel elhagytuk a rokkant hajót, de előbb még fedélzetünkre vettük a megmentett fiút és a cselédlányt, valamennyi poggyászukkal.
A fiú igen jó alakú, csinos, kedves modorú, tisztességtudó 17 éves fiatalember volt. Érthető módon nagyon letörte édesanyjának elvesztése, fájdalmát még fokozta, hogy nem régen halt meg édesapja is Barbadosban. Az orvost kérte meg, hogy közvetítse kérését hozzám, nem tud egy pillanatig sem tovább együtt maradni azokkal a durva lelkű tengerészekkel, akik csupa önzésből megölték édesanyját. Ha meggondoljuk a dolgot, teljesen igaza volt a fiúnak, mert ha nem is tényleges gyilkosságot követtek el, közvetve mégis ők okozták a szegény asszony halálát, mert ha csak egy kicsit is takarékosabban élnek, feltétlenül tudtak volna annyi ennivalót juttatni a gyenge testű nőnek, hogy legalább életben maradjon. De hát az éhség nem ismer sem barátot, sem rokont, sem igazságot, sem jogot, a legkönyörtelenebb érzés és éppen ezért nem ismer irgalmat senki iránt.
Az orvos nem áltatta szép reményekkel, elmondta neki nyíltan, hová készülünk, milyen nagy útra megyünk, és hogy a mi hajónk minden nap jobban eltávolítja majd ismerőseitől, rokonaitól és attól a világtól, amelyben eddig élt, végül pedig semmi biztosíték nincs arra, hogy jobb körülmények közé kerül, mint eddig volt, sőt lehet, hogy ugyanolyan szörnyű sors vár rá, mint amilyenből most kimentettük. A fiú azonban mindezek ellenére is makacsul kitartott elhatározása mellett, kijelentvén, hogy nem bánja, akárhová, bármilyen messzire menjen is hajónk, számára már az is boldogság, ha megszabadulhat arról a hajóról, ahol eddig a vad tengerészekkel volt kénytelen együtt lakni. Kérve kért engem, akit a hajó kapitányának gondolt, ha már megmentettem az életét, ne hagyjam cserben és vigyem magammal, akárhová, neki mindegy. A cselédlány számára ugyanezt kérte és biztosított minket, hogy mihelyt a lány annyira magához tér, hogy gondolkozni és beszélni tud, csak örülni fog, ha a mi hajónkon lehet és mélységes hálával és köszönettel fogadja, bárhová visszük is.
A fiatalember és a leány igen jó szószólóra akadtak az orvosban, mert olyan rokonérzéssel képviselte kérésüket, hogy kénytelen voltam engedni és felvettem a hajóra mindkettőjüket, személyes csomagjaikkal együtt. A nehezebb ládákat és az elhunyt asszony holmijait már nem volt időnk átszállítani, mert az idő kezdett kedvezőtlenné válni. Miután a fiúnak Bristolban jelentkeznie kellett egy távoli rokonánál, bizonyos Rogers nevű kereskedőnél a számára feladott rakománnyal együtt, igazoló levelet írtam és átadtam a hajó parancsnokának, azzal a kéréssel, hogy mihelyt Bristolba érnek, azonnal menjen el a kereskedőhöz, mondjon el neki mindent, adja át a levelemet, valamint az elhunyt asszony nevére feladott rakományt is. A parancsnok készséggel vállalkozott minderre, de azt hiszem, sohasem teljesítette, mert legjobb tudomásom szerint a hajó sohasem érkezett meg Bristolba, legvalószínűbb, hogy útközben elpusztult a tengeren. Ezen nem is lehet csodálkozni, olyan megviselt állapotban volt és messzire minden szárazföldtől, amikor találkoztunk vele. Embereim még azt is jelentették később, hogy amikor az árbocokat igyekeztek rendbehozni, látták hogy a hajó teste több helyen teljesen meglazult és valószínű, hogy távozásunk után a legelső nagyobb vihar végzett vele.
Alighogy elhagytuk az árbocok nélküli hajót, vége szakadt eddigi kedvező szelünknek és állandóan ellenszéllel kellett bajlódnunk. Nem akarom olvasóimat az utazás apró-cseprő részleteivel, kisebb kalandjainkkal, viharokkal és áramlásokkal folytatott küzdelmeink leírásával untatni, csupán azt tudatom, hogy április 10-én végre megérkeztem honvágyam színhelyére, régi szigetemre. Egyáltalán nem volt könnyű odatalálni, mert amikor annak idején ott éltem, csupán a sziget déli és keleti partjait ismertem, most pedig éppen ellenkező irányból érkeztem a sziget közelébe. Pontos térképek sem voltak még erről a környékről, úgyhogy több sziget mellett haladtunk már el, de nem tudtam megmondani, vajon az én szigetemet látjuk-e vagy mást.
Így mentünk szigetről-szigetre hol a hajóval, hol pedig a francia kapitány kis vitorlásával, amely erre a célra kitűnő vízijárműnek bizonyult. Végre sok bolyongás után déli irányból közelítettünk meg egy kisebb szigetet és kitörő örömmel ismertem rá szigetemre. Nyomban odairányítottuk a nagy hajót is és rövidesen horgonyt vetettünk a kis folyóval szemben, egészen közel szigeti házamhoz.
VISZONTLÁTÁS
Mikor ráismertem a szigetre, nyomban odahívtam Pénteket és a part felé mutatva kérdeztem, mit gondol, hol vagyunk. Csak egyetlen pillantást vetett a szigetre, tapsolni, ugrálni kezdett örömében, kiabált ide-oda szaladgált a fedélzeten, táncolt és csaknem erőszakkal kellett visszatartanom, hogy azonnal fejest ne ugorjon a tengerbe, hogy kiússzék a partra.
- No, mit gondolsz Péntek - kérdeztem komolyan - találunk-e valakit a régi ismerősök közül? Mit gondolsz, apádat is megtaláljuk?
Egy darabig elgondolkozva állt a hajókorlátnál és mereven nézett a sziget felé, de amikor az apját említettem, egyszerre elkomorodott és láttam, hogy arcát sűrű könnyek szántják végig.
- Ugyan, Péntek, csak nem bánkódsz amiatt, hogy apáddal rövid idő múlva találkozni fogsz?
- Nem, nem - rázta fejét Péntek szomorúan - nem látni őt már, soha nem találkozni vele Péntek többet.
- Hogy mondhatsz ilyent? - korholtam szelíden - miből gondolod, hogy nem láthatod többé?
- Ó, már régen meghalni, nagyon régen, ő lenni nagyon öreg ember.
- Ne beszélj addig ilyeneket, míg nem tudod biztosan, mi történt. Azt kérdeztem, látsz-e valakit a parton?
Pénteknek úgy látszik sokkal élesebb volt a szeme, mint az enyém, mert egyszercsak nagy örömmel mutatott a házam fölött emelkedő dombra.
- Ott, ott látni emberek, sok ember! Igen, vannak ott emberek!
Hajónk jó fél hossznyira lehetett a parttól, én hiába erőltettem a szemem, még messzelátóval sem tudtam embereket felfedezni, az is igaz, hogy a messzelátót tartó kezem reszketett az izgalomtól. Pedig Pénteknek igaza volt, mert amint másnap a kérdezősködésekből megtudtam, valóban öt vagy hat ember állt a hajó érkezésekor a dombtetőn és találgatta, mifajta hajó és milyen emberek érkezhettek rajta.
Mihelyt Péntek tudatta, hogy embereket lát a dombon, nyomban felhúzattam az árbocra az angol lobogót, egyúttal három ágyúlövéssel tudattam a sziget lakóival, hogy jó barátok érkeztek. Válaszul néhány perc múlva füst szállt fel a kis folyó melletti erdőből. Leeresztettük a csónakot, magammal vittem Pénteket és az útközben megmentett fiatalembert is. Fehér zászlót tűztünk ki annak jeléül, hogy békés szándékkal közeledünk és teljes erővel eveztünk a part felé. A fiatalember már régebben megkért, hogy velem jöhessen a szigetre, mert roppant kíváncsi volt mindenre, amit ott láthat. Útközben ugyanis részletesen elmeséltem mindent, ami velem a szigeten történt, egész ottani életemet és berendezéseimet apróra elmondtam neki és most be akartam mutatni a valóságban is. Még 16 felfegyverzett embert is vittünk magunkkal arra az esetre, ha időközben nem várt kellemetlen vendégek vették volna birtokukba a szigetet. De fegyverekre nem volt szükség.
A dagállyal érkeztünk a szigetre, be tudtunk hatolni csónakunkkal egyenesen a kis folyó öblébe, egészen közel a ház főbejáratához. Az első ember, akit megismertem, a spanyol volt, akinek az életét annak idején megmentettem. Jól ismertem őt, akár száz ember közül is azonnal megismertem volna az arcát, különleges ruházatáról nem is beszélve. Úgy terveztem, hogy először csak magam szállok partra, így is rendelkeztem, de Pénteket nem lehetett semmi erővel visszatartani, mert a sasszemű fickó felfedezte az apját, amint jó messzire tőlünk egy csoport ember között állt. Olyan tűzbe jött, amikor apját meglátta, hogy ha nem engedem velem együtt kiszállni, kiugrik a csónakból és kiúszik a partra. Mint a kilőtt nyílvessző, úgy rohant egyenesen az apjához. Nemcsak én, hanem a legkeményebbre edzett szívű matróz is mély megilletődéssel nézte ennek a csupa érzésből álló barnabőrű fiúnak első örömkitöréseit, amikor apját annyi év után újra szemtől-szembe láthatta. Ölelte, csókolta, simogatta, karjába vette, úgy dédelgette, leült vele egy fatönkre, lefeküdt mellé a fűbe, majd mereven és sokáig nézte, mint ahogy a magunkfajta ember egy szép képet, vagy szobrot néz. Ez a különös megható jelenet többször megismétlődött a legkülönbözőbb sorrendben, mintha a nagy öröm teljesen elvette volna az eszét.
Nem kevésbé volt látványos és számomra még meghatóbb a spanyollal való találkozás. Lehetetlen volna pontosan leírni azokat az udvarias szavakat és kicirkalmazott szertartásos mozdulatokat, melyekkel a spanyolok engem fogadtak. Az első, aki üdvözlésemre jött, az én jól ismert spanyolom volt, akivel együtt verekedtünk a vademberek ellen. Mostani civilizált külsőmben nem ismert meg. Úgy jött elém a csónakhoz, mint egy ismeretlen emberhez, mögötte egy másik spanyol lépkedett nagy komolyan, biztosan előírt szertartások szerint, magasra tartott egy fehér zászlót, válaszul a mi baráti jelzésünkre.
Mosolyogva néztem rá egy darabig, azután nevén szólítottam. Abban a pillanatban, amikor meghallotta hangomat, a kezében tartott puskáját átadta a mögötte álló embernek, kitárt karokkal sietett felém és átölelt. Közben ezerszer is elnézését kérte, hogy nem ismert meg azonnal, de - mint igazi spanyol szeretetreméltósággal kifejezte - úgy éltem mindig az emlékezetében, mint a földreszállt angyal, aki azért jött a szigetre, hogy őt megmentse. Még percekig ömlött belőle a szó, kár hogy spanyolul mondta el azokat az udvarias és kedves szólamokat, amelyeket csak egy jó házból való spanyol férfi tud mondani. Megparancsolta a másik spanyolnak, azonnal tudassa a többiekkel és mindenkivel, aki a szigeten lakik, hogy a kormányzó megérkezett és szemlét akar tartani felettük. Karon fogott és kijelentette, hogy első utam a régi kastélyomba, a kormányzósági palotába kell hogy vezessen, mert vissza akarnak helyezni régi birtokomba. Szerencse, hogy karonfogott és úgy mentünk együtt, mert egyedül már oda se tudtam volna találni a házamhoz, melyben huszonnyolc esztendeig éltem, annyira megváltozott az egész környék, amióta a spanyolok vették kezelésükbe. A ház, vagy amint ők spanyol udvariassággal emlegették, a kormányzói kastély egész környékét telis-tele ültették gyorsan növő fákkal. Olyan sűrűn és olyan sok fát telepítettek, hogy a bozótos, vad erdő egészen a folyó partjáig ért már, és ha nem vezetnek, sohasem tudtam volna felfedezni a fák között vezető kacskaringós, szeszélyes fordulatokkal kígyózó egyetlen járható utat.
Megkérdeztem spanyolomat, miért építették ki ilyen erősen a ház erődítési övezetét. Kijelentette, hogy később részletesen el fogja mondani, én pedig mindent meg fogok érteni, ha megtudom, mi mindenen mentek ők keresztül azóta, hogy megérkeztek a szigetre és nagy megdöbbenéssel látták, hogy én időközben eltávoztam.
Bevezetésül egyelőre csak annyit mondott el, hogy az a három barbár - állandóan így nevezte a három lázadó tengerészt -, akiket itt hagytunk és akikről még nagyon sokat fog mesélni, valóságos pokollá tette számukra az itt élést, annyira, hogy a többi spanyol még a vadak között is jobban érezte magát. Egy szerencséjük volt csak - mesélte tovább a spanyol, hogy a barbárok kevesen voltak és nem voltak elég erősek ahhoz, hogy terveiket végrehajtsák, mert különben már mindenki a purgatóriumban sínylődne. Ezeknél a szavaknál a spanyol keresztet vetett és így folytatta tovább:
- De remélem, uram, nem fog ellenkezésével találkozni, ha azt kell közölnöm, hogy olyan kényszerítő körülmények merültek fel, melyek szükségessé tették, hogy saját biztonságunk érdekében erőszakot legyünk kénytelenek alkalmazni ellenük és lefegyvereztük őket. Csak így tudtuk elviselhetővé tenni az életet a sziget minden lakója számára, hogy ezeket a barbárokat alattvalóinkká tettük. Már olyan tervekkel foglalkoztak, hogy vagy szépszerével megszerzik felettünk az uralmat, vagy ha ez nem megy, hajlandók lettek volna valamennyiünket megölni is.
- Őszintén megmondom - feleltem - ettől magam is tartottam, amikor itt hagytam őket és az bántott legjobban, hogy előbb el kell távoznom, mielőtt még a spanyol vendégek megérkeztek. Mert ha már itt lettek volna, akkor egyszerűen rendeztem volna a helyzetet és a három lázadó tengerészt alájuk rendelem, mert ezek az emberek nem érdemeltek meg semmi kíméletes bánásmódot. Most tehát nem történt semmi más, mint olyan helyzetbe kerültek, amit kezdettől fogva szántam nekik. Igazán szívből örülök, hogy így oldódott meg a helyzet és nem találok benne semmi kivetnivalót. Úgy ismerem ezt a három gazfickót, hogy minden galádságra képesek, kormányozhatatlan és munkára, vagy hasznos tevékenységre soha nem használható gonosztevők.
Beszélgetésünk közben visszaérkezett a másik spanyol tizennégy ember kíséretében. Öltözékükből lehetetlen lett volna megállapítani, milyen nemzetiségűek, de az én spanyolom nyomban tisztázta a helyzetet, mert szertartásos ünnepélyességgel mutatta be nekem embereit, akik úgy sorakoztak fel előttem, mintha díszszemlét akarnék tartani felettük. Spanyolom komoly arccal felém fordult, mélyen meghajolt és embereire mutatott:
- Kormányzó uram, engedje meg, hogy bemutassam Önnek azokat az embereket, akik az életüket Önnek köszönhetik, kérem fogadja őket kegyes szeretettel.
Ezután az emberei felé fordult, megint mélyen meghajolt énfelém, rám mutatott és most nekik magyarázta el ki vagyok. A tizennégy spanyol pedig egymásután járult elém, mintha nem is közönséges tengerészek, vagy hosszú éveket emberevő vademberek között töltött emberek lennének, hanem csupa nagykövet és főnemes, én pedig egy nagy uralkodó, vagy hódító, aki elé most ünnepélyes hódolattal járulnak hűségfogadalom-tételre. Viselkedésük, minden szavuk és mozdulatuk lekötelezően udvarias és hódolatteljes volt, de egyben mindegyikükből a férfiasság és öntudatos méltóság sugárzott, amit nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani, erre születni kell. Őszintén be kell vallanom, ezek az egyszerű emberek annyira felülmúltak engem is viselkedés és jómodor dolgában, hogy komoly zavarban voltam, hogyan fogadjam és hogyan viszonozzam udvariasságukat és szertartásosan előkelő üdvözléseiket.
Nem untatom az olvasót azzal, hogy egyenként írom le azokat a beszélgetéseket, amelyeket a sziget lakóival folytattam, hogy megtudjam tőlük, mi minden történt itt azalatt a tíz esztendő alatt, amíg távol voltam. Megkísérlem inkább időrendi sorrendben összefoglalni az egész hosszú történetet és úgy elmondani, ahogy nekem mesélték el a kihallgatott emberek.
Elsősorban is az én spanyolomat és az "öreg Pénteket" - most, hogy Péntek is itt van, az apja is, megkülönböztetésül így nevezzük az öreget - kérdeztem ki, mondják el időrendi sorrendben, mi minden történt velük attól a pillanattól kezdve, hogy búcsút intettek nekünk a szigetről távozó csónakból, hogy eleget tegyenek felszólításomnak és megmentsék a vademberek között sínylődő többi spanyol férfit. A spanyol elmondotta, hogy magáról az útról alig van beszámolni valója, mert csendes volt a tenger, szép és kellemes az idő, semmi különös esemény nem zavarta meg az útjukat. Honfitársai leírhatatlan örömmel fogadták, mert egészen bizonyosra vették, hogy a vadak áldozatául esett. (Csak most tudtam meg a spanyol előadásából, hogy ő volt annak a hajónak a kapitánya, amely a szigetem mellett hajótörést szenvedett és később is megmaradt a kis spanyol menekült csoport vezetőjének.) Örömük határtalan volt, mert saját szemeikkel látták, hogy a vadak fogságába esett, azt pedig tudták nagyon jól, hogy ezeknél az embereknél általános szokás, hogy foglyaikból nagy győzelmi lakomát csapnak. Hihetetlennek, valósággá vált álomnak tűnt előttük, amikor elmesélte nekik, hogyan szabadult meg a vadak kezéből közvetlenül a lebunkóztatás előtti percekben és hogy most abban a küldetésben jött, hogy valamennyiüket kiszabadítsa jelenlegi nyomorúságos helyzetükből és elvigye az én szigetemre. Nem is nagyon hitték a meséjét, valahogy olyan volt a helyzete, mint a bibliai Józsefé, amikor testvéreinek elmesélte, mi minden csodálatos dolog történt vele a Fáraó udvarában, de amikor sorra elébük rakta küldeményeimet, a puskákat, a lőport, muníciót, a különböző régen látott jóféle ennivalókat, csak akkor kezdtek ráeszmélni, hogy mindaz, amit hallottak valóság és a szabadulás valóban útban lévő lehetőség.
Ezek után már nemcsak kapitányuk szerencsés megszabadulásának örvendeztek, hanem kitörő lelkesedéssel fogadták a saját kiszabadításukról előadott terveinket és nyomban hozzá is kezdtek a tengeri út előkészületeihez.
Legelőször is csónakokat kellett szerezniök, hogy valamennyien átkelhessenek a szigetre. Ez olyan feladat volt az ő körülményeik között, hogy le kellett térniök az európai fogalmak szerinti becsületes útról és rá kellett szedniök a velük eddig barátságosan együttélő bennszülötteket. Két jókora kanoet kértek kölcsön azzal az indokolással, hogy halászni mennek és már régen voltak a tengeren, kisebb kirándulást akarnak tenni a partok mentén. A meneküléshez ezzel minden előkészület meg is történt, mert nem volt semmi magukkal vinni való csomagjuk, hiszen már hosszú idő óta nem volt semmi egyebük, csak ami a testükön volt, még élelmet sem tudtak magukkal hozni, mert eddig is csak azokon a gyökereken rágódtak, amiket a bennszülöttektől kaptak időnként.
Még így is három hétig tartott míg megszerezték a két kanoet és minden különösebb esemény nélkül megérkeztek a szigetre. Sajnos, éppen erre a három hetes időre esett azoknak a mozgalmas eseményeknek a sorozata, melyek végeredményeként nekem sikerült elutaznom a szigetről. Elmesélte spanyolom, milyen nagy és kiábrándító meglepetés volt számára, hogy engem már nem talált a szigeten, de helyettem ott volt a három otthagyott ember, akikről nagyon hamar kiderült, milyen megátalkodott, javíthatatlanul gonosz fickók, még csak találkozni sem ajánlatos velük, nemhogy hosszú ideig együtt élni egy szigeten, sőt egy házban.
A három gazfickóban volt annyi tisztességtudás, hogy eleget tett utolsó parancsomnak és a partra szállt spanyoloknak átadták levelemet, élelmet is adtak nekik elegendőt, ahogy rendelkeztem és átadták nekik a hosszú leírást is, amit utolsó nap készítettem és melyben apróra leírtam, hogyan lehet a szigeti életet kellemesebbé tenni, hogyan kell kenyeret sütni, a kecskéket megszelidíteni és sajtot készíteni, hogyan kell a gabonát elvetni, a földet megművelni, fazekakat gyártani, szóval pontosan leírtam mindent, amire a huszonnyolc esztendei tapasztalat megtanított és rákényszerített. A spanyolok közül kettő egészen tűrhetően tudott angolul, úgyhogy valóban nagy hasznát vették útbaigazításomnak. A három ember eleinte egészen barátságosan viselkedett, nem utasítottak vissza semmiféle segítséget, sőt mindenben igyekeztek kedvükben járni. A spanyolok természetesen minden tekintetben viszonozták a barátságot, valamennyien egyformán használták a házat, a barlangot és minden berendezést, mindnyájan otthon voltak a szigeten, mint egy nagy család tagjai. Ez a helyzet azonban nem sokáig tartott, csak addig, míg a spanyolok kezdtek hozzászokni az itteni életmódhoz és a számukra nagy változást jelentő körülményekhez és megkezdődött a mindennapi élet, a közös munka az egész társaság jóléte érdekében. A fő irányítást a spanyol kapitány az öreg Péntekkel együtt vállalta és kitűnő rendben ment is volna minden, de ekkor kiderült, hogy a három angol nem akar részt venni a közös munkában, egész nap csak az erdőt és a völgyeket járták, puskával csavarogtak, papagájokat és más madarakat lődöztek, teknősöket fogtak össze, de amikor későn, fáradtan hazaérkeztek, megkövetelték, hogy a spanyolok a közös konyháról minden jóval ellássák őket.
A spanyolok még ebbe a helyzetbe is belenyugodtak volna, ha az angolok egyébként békében hagyják őket. De ezek az emberek nem olyanok voltak, akik sokáig tudnak egy társaságban maradni, nagyon hasonlítottak ahhoz a kutyához, amely már úgy telezabálja magát, hogy nem képes enni, de még mindig elzavarja a tál mellől a többieket. Az ellentétek lassan éleződtek ki, eleinte csak olyan kicsiségekben nyilvánultak meg, amelyeket könnyedén át lehetett volna hidalni kölcsönös megértéssel, később azonban egyre erősödtek, végül nyílt ellenségeskedéssé fajultak. A szigeti polgárháború az elképzelhető legnyersebb, legcsúnyább keretek között indult meg és zajlott tovább, tulajdonképp minden értelem nélkül, a józan ész és a természetes gondolkodás ellenére. Erről az áldatlan helyzetről először a spanyolok révén és az ő előadásukból értesültem. A spanyolok voltak a vádlók, de amikor magam is utána jártam a dolognak és a három angol elé tártam a vádakat, ők maguk sem tudtak tiltakozni ellene, egyetlen szóval sem cáfolták meg, amit ellenük felhoztak.
Még mielőtt a szigeti polgárháború részleteinek ismertetésébe belekezdenék, el kell mondanom azt az esetet, amit eddig nem jegyeztem fel, azt tudniillik, hogy mielőtt eltávoztam volna a szigetről és már a hajó fedélzetén voltam, ott olyan események zajlottak le, hogy már újabb lázadás kitörésétől tartottam. Az sem csillapította le a háborgó kedélyeket, hogy a kapitány erélyesen közbelépett és szétválasztotta a már csaknem nyílt verekedésbe bonyolódott veszekedő csoportot és a bajok két legfőbb okozóját és főkolomposát vasra verette. Miután ez a két ember tevékenyen vett részt az első lázadásban is, a kapitány most újra figyelmeztette őket, hogy ezzel a viselkedéssel csak azt érik el, hogy vasra verve Angliába viszi és felakasztatja mindkettőt, mert rájuk bizonyítja, hogy fellázadtak, lázadást szítottak és el akartak szökni a hajóval együtt. Ezt az intézkedést a legénység többi tagja teljesen félreértette, mert arra következtettek, hogy a kapitány most csak szép szóval tartja őket, de abban a pillanatban, mikor valamelyik angol kikötőbe érkeznek, nyomban átadja valamennyiüket a hatóságoknak, lázadással és hajószöktetéssel vádolva börtönbe csukatja őket. A másodkormányos nyomára jött ennek a suttogásnak és nyomban jelentette nekünk. Úgy állapodtunk meg a kapitánnyal, hogy én vállalom a közvetítést, mert mint kormányzónak nekem megvan a tekintélyem előttük, majd lelkükre beszélek, hogy ha az út további folyamán rendesen viselkednek, minden tekintetben mentességet fognak kapni tőlünk, fátyolt borítunk az elmúlt eseményekre. Nyomban le is mentem közibük, szép szavakkal igyekeztem lecsillapítani háborgó kedélyeiket, elmagyaráztam, hogy a kapitány nem is gondolt arra, hogy azok ellen is eljárást indítson, akik tisztességesen és becsületesen viselkedtek. A magam részéről pedig mindezt azzal toldottam meg, hogy becsületszavamat adom, minden úgy fog történni, ahogy én mondom. Erre megnyugodtak, annál is inkább, mert kieszközöltem a kapitánynál, hogy a két vasra vert embert engedje szabadon és bocsásson meg nekik.
Emiatt az események miatt nem tudtunk azonnal elindulni, az egész éjszakát a sziget mellett lehorgonyozva töltöttük. Másnap reggel azután meglepetéssel értesültünk, hogy a két szabadon engedett ember az éjszaka folyamán betört a fegyvertárba, ellopott két nehéz puskát és más egyéb fegyvert is - hogy puskaporuk és muníciójuk mennyi volt, azt nem tudtam megállapítani - azután eloldozták a hajó kis mentőcsónakját, beleültek és kieveztek a szigetre. Azóta biztosan felvették a kapcsolatot az ott maradt matrózokkal. Számunkra ezzel minden esetre jól oldódott meg a kínos helyzet.
Mihelyt felfedeztük a lopást és szökést, intézkedésemre egy kis vitorlással azonnal a partra ment 12 fegyveres ember a kormányos vezetésével, hogy felkutassák a szökevényeket. De sehol sem akadtak nyomukra, pedig bejárták a part egész környékét. Úgy látszik észrevették, hogy keresésükre indultunk, bevették magukat az erdő sűrűjébe, ott pedig hetekig tartó hajtóvadászattal sem lehet megfogni azokat, akik ismerősek a helyzettel. A kormányos annyira fel volt bőszülve a két ember hálátlanságán, hogy el akarta pusztítani a szigeten talált összes berendezéseket, házakat, vetést, kecskefarmot, szóval mindent, ami a megélhetést biztosítja, de miután erre nem volt parancsa, mindent úgy hagyott, ahogy volt, mindössze az ellopott kis csónakot hozta vissza a hajóra. Ezzel a két emberrel a sziget angol tengerész lakóinak száma ötre emelkedett, de ez a kis létszámú társaság nem volt egységes, mert az előző három sokkal, de sokkal gonoszabb lelkű és elvetemültebb volt, mint a két újabb jövevény. Két vagy három napig tartott csupán a kezdeti nagy megértés, azután a három "őslakó" ajtót mutatott az új jövevényeknek, kirekesztette őket a házközösségből azzal, hogy ha tetszik éljenek meg a maguk erejéből, senki sem hívta őket a szigetre, amelyet a kormányzó egyszer s mindenkorra minden tartozékával együtt nekik adott. Kijelentették, hogy menjenek amerre jónak látják, nem törődnek többé velük. Jó darabig ez is volt a helyzet és a két szerencsétlen ember ott volt a szigeten, élelem és támogatás nélkül, mert a spanyolok ekkor még nem érkeztek meg. Ez alatt az idő alatt alaposan megbűnhődtek minden bűnükért.
Az sem sokat változtatott a két ember helyzetén, hogy nemsokára megérkeztek a spanyolok. Amikor ezek már berendezkedtek, első dolguk volt, hogy a társadalmi kérdéseket is rendezzék. Felszólították a három angolt - ekkor még nem tudták, milyen elvetemült gazfickókkal van dolguk - béküljenek ki két honfitársukkal, mert - mint a spanyolok mondották - ezen a szigeten minden ember egy családhoz tartozik. A három gonosztevő azonban semmiféle rábeszélésre sem volt hajlandó újra felvenni az érintkezést kitagadott társaival, így ez a két szerencsétlen ember továbbra is magára maradt. A sok keserű tapasztalat őket is megtanította arra, hogy ezen a szigeten csak folytonos munkával és a helyzethez való alkalmazkodással lehet az életet valamennyire is elviselhetővé tenni, sátrat ütöttek az északi parton, hogy távol legyenek kellemetlen honfitársaiktól és a vademberek ellen is védett helyen lakjanak, mert a vadak a tapasztalatok szerint mindig a sziget keleti partjain jelentek meg és ütötték fel tanyájukat.
Két kis házikót építettek, egyet saját maguknak, egyet pedig raktárnak. A spanyolok jó szívvel adtak nekik elegendő mennyiségű gabonát, hogy elültethessék, sőt adtak borsópalántát is és átadták nekik az én írásbeli utasításaimat, hogyan kell a gazdálkodást vezetni. A két ember nyomban hozzálátott a gazdasági munkához, ásott, kapált, vetett és rövidesen gyarapodott is. Már az első aratás hozott nekik annyi gabonát, hogy a következőre jutott elegendő vetőmag és a megélhetésre is volt elegendő gabona és egyéb élelmiszer.
FEHÉREK ÉS FEKETÉK A SZIGETEN
Már egészen otthonosan kezdtek berendezkedni kis gazdaságukban, mikor váratlanul megjelent telepükön a három minősíthetetlen gazfickó és csupa rosszindulatból, hogy minél több bajt és gondot okozzanak honfitársaiknak, újra a régi mesét adták elő, hogy a sziget az ő tulajdonuk, a kormányzó, mielőtt elment, átadta nekik az egészet és azóta senki másnak nincs itt semmi joga, csak nekik, meg a spanyoloknak, akiket szintén a kormányzó vett pártfogásába, de új jövevényeknek már csak akkor lehet itt megtelepedni, ha a régi tulajdonosok hozzájárulnak. Semmi esetre sem lehet házat építeni, csak abban az esetben, ha adót fizetnek érte.
A két ember eleinte nem is vette komolyan ezt a beszédet, azt hitték, hogy honfitársaik tréfálkoznak. Belementek a játékba, behívták őket a házba, mindent töviről hegyire megmutogattak, hogyan rendezkedtek be, hogyan építették fel házaikat, azután megkérdezték, milyen adóösszeget róttak ki rájuk házanként. Egyikük kifejtette hasonlóan tréfás szándékkal, hogy ha már ők lettek a sziget földesurai, akkor kötelességük házakat is építeni, egyéb épületeket és befektetéseket emelni, végül pedig mint minden rendes földesúr, hosszúlejáratú bérleteket kell adni a jelentkezőknek - ahogy Londonban is teszik. Végül pedig az ilyen bérleti megállapodásokat írásbeli szerződéssel kötik meg, nosza tehát, üljünk neki és fogalmazzuk meg az írásbeli szerződést, hol a papír és a tinta?
A három jómadár egyike dühödten ugrott fel a székről és káromkodva jelentette ki, hogy egyáltalában nincs kedvük tréfálni. Kirohant a házból, egyenesen pár lépésnyire a tűzhelyhez, ahol még parazsat talált a hamu alatt, lángra lobbantott egy jókora száraz faágat, visszarohant a házhoz és a lobogó lánggal égő fáklyát odanyomta a ház oldalához. Le is égett volna a csupa gyorsan égő anyagból épült ház néhány perc alatt, ha az egyik tulajdonos észbe nem kap. Odaugrott, egyetlen ütéssel messzire ellódította a dühében teljesen megvadult embert, a tüzet pedig ügyesen széttaposta, mielőtt még elterjedhetett volna.
Az elpenderített ember olyan vad dühre lobbant, hogy most már se nem látott, se nem hallott, valahonnan előrántott egy hatalmas husángot, azzal rontott neki a ház tulajdonosának, aki még a tűz eloltásával foglalatoskodott. Vad erővel sújtott le rá a husánggal, de az nagyon ügyesen félrehajlott az ütés elől és beugrott a házba. Szerencséjére, mert ha az ütés talál, vagy nyomban meghal, vagy egész életére nyomorék marad. Most már a két angol sem vette tréfára a dolgot, pillanatok alatt előhozták a házból puskáikat és megkezdődött a nagy csetepaté. Először az az ember intézte el számadását ellenfelével, akit előbb majdnem agyoncsaptak. Egyetlen jól irányzott puskatus-ütéssel leterítette a husánggal még mindig vadul hadonászó embert. Az egész esemény olyan gyorsan játszódott le, hogy a másik két cinkos nem is tudott bajba került társának segítségére sietni, mire pedig odarohantak, már két szabályszerűen megtöltött puska csöve meredt feléjük. A puskák gazdái még azt a jó tanácsot is mellékelték fenyegető fellépésükhöz, hogy most már ők sem tréfálnak, az ilyen vendégekből pedig nem kérnek, ha tehát azt akarják, hogy épségben kerüljenek haza, hordják el az irhájukat, de minél gyorsabban.
A gazembereknél is volt fegyver, de az egyik tisztességes angolt annyira kihozta sodrából a gazok minősíthetetlen viselkedése, hogy magából kikelve rivallt rájuk, hogy ha nyomban le nem teszik a fegyvert, beléjük lőnek és mindketten ott a helyszínen meghalnak. A fenyegetés, de még inkább az elszánt fellépés használt, mert ha nem is tették le a fegyvert, nyomban hajlandóknak mutatkoztak a béketárgyalásokra. Kijelentették, ha elvihetik magukkal sebesült társukat, akkor ők is elvonulnak. El is vitték a puskatus ütésétől elég súlyos húzódásokat szenvedett embert. Sajnos, nem ez volt a helyes megoldás, mert a két tisztességes ember kiengedte a kezéből a kedvező alkalmat, hogy a gazembereket lefegyverezze. Ha ugyanis ezt teszik és utána nyomban elmennek a spanyolokhoz és mindent elmondanak, egészen másképp alakult volna a további helyzet, így azonban az erélyes fellépés és a puskatussal való érvelés csak olaj volt a tűzre, mert a három gazembert ezentúl csak a bosszúvágy fűtötte honfitársaik ellen és nem is titkolták érzelmeiket, hanem minden alkalmat megragadtak, hogy kimutassák szándékaikat.
Nem akarom most részletezni azt a sok alávalóságot, amelyet ez a három gazember nap-nap után elkövetett a szerencsétlen két ember kárára, elég annyit megemlíteni, hogy letaposták a gabonavetésüket, lelődözték kecskéiket, elpusztították nagy fáradsággal ültetett palántáikat és kivagdosták kerítéseiket, minden nap éjjel és nappal hasonló barbár pusztítást vittek véghez a telepen, úgyhogy a két szerencsétlen ember elkeseredésében elhatározta, hogy a legelső adandó alkalommal megverekszik a kötekedő három emberrel bármiképp végződjék is rájuk nézve a csata. Az is tisztességes gondolkozásukra vallott, hogy nem akarták orvul megtámadni, meglesni ellenfeleiket, hanem úgy döntöttek, hogy elmennek a kastélyba - így nevezték távozásom óta a házamat - mert a három gonosztevő ebben az időben ott lakott a spanyolokkal együtt és felszólítják őket a nyílt fegyveres kiállásra, a spanyolok ellenőrzése és vezetése mellett. Korán reggel meg is jelentek a kastély előtt, hangosan, név szerint szólították a három angolt, egy spanyolt pedig megkértek, tudassa a három angollal, hogy honfitársaik beszélni óhajtanak velük.
Ezt megelőző nap történt, hogy két spanyol az erdőben találkozott az egyik tisztességes angollal, aki keservesen elpanaszolta sérelmeiket, milyen gonosz és barbár módon bánnak velük saját honfitársaik, hogyan teszik tönkre az egész telepet, hogyan pusztítják el a friss vetést, amit olyan nehéz munkával készítettek elő aratásra és hogyan lődözik le tejet adó kecskéiket kölykeikkel együtt, tehát mindent elveszítettek már, ami életük fenntartásához szükséges, és ha a spanyolok nem segítenek rajtuk, rövidesen éhenhalnak. A spanyolok hazamentek és vacsora közben egyikük csendes szemrehányást tett az angoloknak, udvarias és úri modorban kérdezte, mi lehet az oka, hogy honfitársaikkal szemben ilyen nyersen és kíméletlenül viselkednek, hiszen azok teljesen ártalmatlan, jóindulatú emberek, azért is vonultak olyan távol mindenkitől, hogy ne legyenek útjában senkinek. Nem érdemelnek meg ilyen rideg bánásmódot és semmi esetre sem kellett volna annyi mindent elpusztítani, mert mindenki nagyon jól tudja, milyen sok bajt és gondot okoz az ilyen károk helyrehozatala.
Egyik angol durva hangon válaszolt:
- Mit keresnek ott azok az alakok? Ki hívta őket a szigetre? Ez nem az ő földjük, ezen nekik nem szabad sem építkezni, sem a földet megművelni.
- De uraim - érvelt a spanyol - azok is olyan angol urak, mint önök, csak nem hagyhatjuk őket éhen halni?!
Az angol már kezdte elveszíteni a türelmét, felcsattanó hangon válaszolt a spanyol csendes érveire.
- Tőlünk bizony éhenhalhatnak, vagy akár felakaszthatják magukat, nem érdekel, de biztosítom önöket, itt nem fognak sem építkezni, sem termelni.
- Hát akkor mit fognak csinálni itt a szigeten? - kérdezte csendesen a spanyol.
Most a másik angol válaszolt, társához hasonló durva hangnemben.
- Mit fognak csinálni?! Szolgák lesznek, a mi szolgáink, nekünk fognak dolgozni.
- Ugyan, ugyan uraim - beszélt tovább a spanyol - önök nem gondolták meg, amit most kimondtak. Önök nem vásárolták meg azt a két angolt a saját pénzükkel, tehát semmi jogot nem formálhatnak rájuk és munkájukra. Azok nem rabszolgák.
Az angol most már teljesen kijött a sodrából, kiabálva válaszolt.
- A sziget a miénk, a kormányzó nekünk adta, amikor elment, itt nincs joga senki másnak bármit is tenni, csak nekünk. A mi földünkön csak a mi engedélyünkkel építhetnek, ha pedig nem engedelmeskednek, felgyújtjuk és leromboljuk a semmirekellők házait.
Csúnya káromkodás közben esküdött meg a három angol, hogy végre is hajtják, amit mondtak és Istent hívták maguk mellé tanúnak, hogy igazuk van, amikor azt állítják, hogy a sziget az övék.
- De kedves angol urak - jegyezte meg megingathatatlan nyugalommal az egyik spanyol -, ha ezt az álláspontot vallják és végre is akarják hajtani, akkor nekünk is az önök szolgáivá kell lennünk.
- Azok is lesznek, majd ha leszámoltunk önökkel - vágta oda félhangosan az egyik angol. A spanyol nem felelt, csak finom mosollyal nyugodtan ült tovább a helyén. Az angolok azonban nem tudtak nyugton maradni, a beszélgetés nagyon felzaklatta egyébként is heves idegzetüket, felkerekedtek és Atkins, a vezetőjük kiadta az utasítást:
- Gyerünk, fiúk, nem kell velük vitatkozni, majd elintézzük mi ezt az egész kastélyt. Biztosítlak benneteket, ezek nem fognak mégegyszer megtelepedni a mi földünkön.
Nagy dérrel-dúrral csörtettek el. Mindegyikük vállán puska, övében pisztoly, oldalán pedig hatalmas kard lógott. Egyáltalában nem titkolták érzelmeiket, félhangosan szórták válogatott átkaikat mindenki másra és kijelentették, hogy majd elbánnak ők ezzel a rátarti spanyol bandával is, ha majd eljön az ideje. Szerencséjükre a spanyolok nem igen értették az angol tengerészek ékes nyelvén szórt átkokat, legfeljebb annyit vettek ki szavaikból, hogy nagyon erősen a szemükre vetik, hogy pártját fogták a másik két angolnak.
Hová mentek, hol töltötték az éjszakát és mit csináltak, arra nem tudtak a spanyolok feleletet adni, de valószínűnek látszik, hogy egy darabig csavarogtak, azután pedig a sziget belsejében, az én volt nyári lakásomban lefeküdtek és az egész napi csatangolástól elfáradtan elaludtak. Eredetileg az volt a tervük, hogy éjfélkor rárontanak két honfitársuk telepére, felgyújtják a házaikat, lehetőleg úgy, hogy gazdáik benne égjenek, ha pedig valami módon mégis előjönnek, akkor kíméletlenül lelövik őket. Csak azt csodálom, hogy nem ébredtek fel arra az időre, amikor végre szándékoztak hajtani gonosztettüket, mert a rossz lelkiismeret rendszerint nem engedi az embert nyugodtan aludni. Vagy ezeknek az embereknek nem is volt már lelkiismeretük?
Ugyanekkor a két tisztességes angol is bosszútervet forralt a három gonosztevő ellen, de sokkal emberségesebbet, mint amazok. Ebben a tervben nem volt sem gyújtogatás, sem gyilkosság. Nagy szerencséjük volt, hogy már korán reggel elmentek a kastélyhoz, így nem voltak odahaza, amikor a vérszomjas gazemberek megjelentek a telepen, hogy végrehajtsák tervüket.
A helyszínen, mikor látták, hogy tervezett gyilkosságuk nem sikerült, mert a két angol nem volt a házában, sőt az egész telepen sem találták meg őket, Atkins, aki úgy látszik vezére volt a háromtagú bandának, kiadta a parancsot:
- A fészek itt van, a madarak kirepültek belőle, de gondoskodunk, hogy vissza ne térhessenek.
Kétségkívül meglepetés volt számukra, hogy a két angolt nem találták odahaza, de végül megnyugodtak abban a magyarázatban, hogy biztosan valamelyik spanyol figyelmeztette őket a készülő veszedelemre. Ez újabb ok volt, hogy a spanyolok elleni dühüket még jobban fokozza. Nyomban kezet fogtak mind a hárman és ünnepélyesen megesküdtek egymásnak, hogy méltó bosszút állnak a spanyolokon. A vérre szomjazó megállapodás megpecsételése után azonnal hozzáláttak pusztító munkájukhoz. Nekiestek az újonnan épült házaknak, nem gyújtották fel, mint eleinte tervezték, hanem lerombolták, még pedig olyan tökéletes szakértelemmel, hogy jóformán még azt sem lehetett megkülönböztetni, hol állt azelőtt a ház. A háztartáshoz tartozó és nagy nehézségek árán összehordott eszközöket és berendezési tárgyakat vagy darabokra törték, vagy szétszórták, még pedig olyan eredményesen, hogy később, amikor a két szegény ember összekeresgélte holmijait, sok tárgyat a teleptől legalább egy mérföldnyi távolságban talált meg. De ezzel még nem elégedtek meg, egyenként kihúzgálták a földből a nemrég ültetett fiatal fákat és szétszedték a gabonaföldet bekerítő eleven sövény bokrait és fáit is, lebontották a háziállatok külön farmját elzáró kerítést, szóval mindent olyan kegyetlenül és tökéletesen elpusztítottak és tönkretettek, mintha egy egész vadember horda dúlta volna fel a jobb sorsra érdemes emberek keserves kínok között megépített és felszerelt farmját.
A telep két tulajdonosa ezalatt életre-halálra kereste a spanyolok szállásáról eltávozott három angolt, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon velük, annak ellenére, hogy azok hárman voltak és mind a három elszánt, verekedésekben edzett gazfickó volt. Kétségtelen, hogy ha ebben a lelkiállapotban egymásra talál a két ellenséges csoport, vérontásra kerül a sor, mert a két tisztességes angol is izmos, jól megtermett legény volt, akik nem ijedtek meg egykönnyen a saját árnyékuktól.
Az isteni Gondviselés azonban nem akarta, hogy a távoli elhagyatott szigeten, ahol eddig csak vademberek végezték szörnyű emberevő szertartásaikat, most keresztény fehér emberek ontsák egymás vérét. A két egymás ellen fenekedő, mindenre elszánt társaság egymás nyomát kutatta, de nem találkoztak, mert amikor a két angol a spanyolok szállásán megjelent, a három gazember már a telep lerombolásán dolgozott, amikor pedig a két angol gyanút fogott, hogy amazok biztosan az ő telepükön vannak és sietve odamentek, a három tagú társaság már újra a kastélyban volt. Vad ordítozással jelentek meg a spanyolok otthonában, még bennük lobogott a bosszú tüze, minősíthetetlen szavakkal, vad káromkodások közben, nagy büszkén mesélték el, hogyan bántak el azoknak az aljas szolgáknak a házaival és egész telepével. Még ezzel sem elégedtek meg, annyira elfutotta őket a vak düh, hogy egyikük odaállt az őket hallgató spanyolok elé, megfogta egyik spanyol kalapjának szélét, lekapta, összegyűrte, meglobogtatta a kezében és gazdája arcába vágta.
- Ti pedig, tisztelt spanyol urak, ugyanilyen elbánásban fogtok részesülni, - kiáltotta az egész csoport felé - ha idejében meg nem jön az eszetek!
Az inzultált spanyol, aki egyébként igen jóindulatú, csendes és nyugodt úr volt, de bátor és határozott, amilyen egy férfi csak lehet, ezenfelül izmos, edzett szép szál ember, pár pillanatig nyugodtan állt a helyén, mintha azon gondolkodnék, egyáltalában érdemes-e ezzel a megvadult emberrel bármi vonatkozásban kapcsolatba lépnie, azután, mivel fegyvere nem volt, határozott lépéssel az angol előtt termett és mielőtt az felocsúdhatott volna, mi is történt, hatalmas lendületű ökölcsapás zúdult rá, olyan erővel, hogy azonnal a földre zuhant és eszméletlenül terült el, mint a letaglózott állat. A leütött gazember hasonlóan vakmerő és dühében szintén teljesen elvakult társa gondolkodás nélkül rántotta elő pisztolyát és rálőtt a spanyolra. A golyó nem talált, keresztülfutott a spanyol sűrű haján, de súrolta a fülét és a vér egyszerre elöntötte az arcát. A vér láttára a spanyol maga is azt hitte, hogy sebe súlyos, most már őt is elöntötte a düh és ellentétben előbbi nyugodt, határozott cselekedetével, odaugrott a leütött angolhoz, felkapta annak puskáját és ha a többi spanyol közbe nem lép, nyomban lelövi a támadó angolt. A többi spanyol azonban mind előrohant a nagy zajra, megakadályozták, hogy társuk rálőjön az angolra, de egy szempillantás alatt elszedtek minden fegyvert az angoloktól.
A három gazfickó csak most kezdett észre térni, mikor látták, hogy nemcsak saját honfitársaik, hanem az eddig nyugodt, sőt nagyon is elnéző spanyolok is határozott ellenségeikké váltak, egyszerre más húrokat kezdtek pengetni. Magyarázkodni kezdtek és fegyvereiket kérték vissza. A spanyolok azonban okultak az előttük lejátszódó csúnya jelenetből és a három gazember eddigi viselkedéséből, a leghatározottabban kijelentették, hogy szó sem lehet a fegyverek visszaadásáról, ellenben, ha tisztességesen viselik magukat, békében hagynak mindenkit a szigeten, akkor újra helyet adnak nekik a kastélyban, újra felveszik őket a sziget családi közösségébe és helyreállhat közöttük a régi rend. Addig azonban nem kaphatják vissza fegyvereiket, míg saját honfitársaikkal szemben ennyire ellenségesen viselkednek és míg le nem tesznek arról a szándékukról, hogy szolgáikká tegyék őket.
A három gazember még nem csillapodott le annyira, hogy az okos szóra hallgatni tudtak volna. Egészen magukon kívül voltak dühükben, hogy fegyvereiket nem kapták vissza, elrohantak, mint az őrültek, és vad szitkozódással, átkozták, fenyegették a spanyolokat, hogyan fognak elbánni velük, de fegyverük nem lévén, fenyegetésük üres szó maradt csupán. A spanyolok tudomásul sem vették a dühödten fenyegetőző emberek átkozódásait, hidegen kijelentették, hogy amennyiben rájönnek, hogy csak a legcsekélyebb kárt is okozzák a kastély bármely felszerelésében, vagy akár a gabonavetésben, vagy a kecskefarmon vagy bárhol egyebütt, irgalom nélkül lelövik mindhármukat, mint a veszett kutyákat, bárhol akadjanak is rájuk. Ha pedig élve kerülnének kezeik közé, nyomban felakasztják őket. Ez a viszont fenyegetés nem sokat használt legalább látszólag, mert a három angol dühösen szitkozódva rohant el.
Alighogy a három megvadult ember elviharzott, megjelent a spanyolok szállásán a két tisztességes angol és keservesen panaszolta el, mi történt velük, hogyan pusztították el mindenüket ezek a gazemberek. A spanyolok viszont a közvetlenül megelőzőleg lejátszódó csúnya jelenetet mesélték el. Az egészben csak az volt a legkülönösebb, hogyan tudott visszaélni három gazember 19 tisztességes és becsületesen dolgozó ember jóindulatával és jóhiszeműségével anélkül, hogy ezért bármiféle büntetésben részesült volna.
A spanyolok szívből utálták a három embert, de amióta lefegyverezték őket, semmi félnivalójuk nem volt tőlük és nem is voltak hajlandók tovább is törődni velük, de a másik két angol éppen elég indokot talált a történtekben arra, hogy most már véglegesen elintézze őket, bármilyen áldozatba vagy nehézségbe kerüljön is. Ezt ki is jelentették a spanyoloknak, de azok nyomban közbeléptek és nyomatékosan hangsúlyozták, hogy az a három ember jelenleg fegyvertelen, tehát nem engedhetik meg, hogy ez a kettő, bármilyen súlyos veszteségeket és sérelmeket szenvedtek is, úgy vadásszon rájuk, mint a vadállatokra.
- De majd igyekszünk rendbehozni a dolgokat - igyekezett megnyugtatni a spanyolok vezetője a két kétségbeesett embert - ha egyik fél sem akadályoz meg benne, akkor igazságot tudunk szolgáltatni az elmérgesedett kérdésben. Egy pillanatig sem kételkedem ugyanis abban, hogy ez a három megvadult ember újra megjelenik nálunk, mihelyt mostani vak dühük elpárolog, hiszen a mi segítségünk nélkül nem tudnak hosszabb ideig élni a szigeten. Mi most ünnepélyesen megígérjük nektek, hogy amazokkal nem lépünk semmiféle békés egyezségre, míg teljes elégtételt nem szolgáltattak nektek az elkövetett gazságokért és jóvá nem teszik az okozott károkat. De viszont nektek is meg kell ígérnetek, hogy nem léptek fel velük szemben semmi erőszakkal, kivéve természetesen, ha ők támadnak és ti védekeztek.
A két angol eleinte nagyon vegyes érzelmekkel fogadta ezt az ajánlatot és sehogy sem akart belemenni, hogy mások intézzék el az ő sérelmeikért járó elégtétel ügyét, de a spanyolok addig magyarázták, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy megakadályozzák a felesleges és keresztény emberekhez nem méltó vérontást, míg végül az angolok is belátták a helyzet tarthatatlanságát és elfogadták a spanyolok ajánlatát.
- Nagyon örülök - mondta a spanyolok vezetője -, hogy már ennyire is vagyunk és ti velünk tartotok. Olyan kevesen vagyunk itt a szigeten keresztény emberek, helyünk van elegendő, igazán nagyon sajnálatos, hogy nem tudjuk megérteni egymást, holott jó barátságban igazán egészen jól is élhetnénk valamennyien.
A két angol végre megnyugodott és hálásan fogadta el a spanyolok által felajánlott szállást és ellátást, mert a saját telepükre úgyis hiába mentek volna vissza. Néhány napot töltöttek így békés együttlétben, várva a további fejleményeket.
Talán öt nap múlva a három csavargó valóban megjelent a kastély előtt. A cél nélküli barangolás teljesen kimerítette, az éhség pedig egészen letörte őket. Az öt nap alatt fegyver hiányában nem tudtak más élelmet szerezni, mint vadgalambtojást és gyökereket. A folyó partján találkoztak a spanyolok vezetőjével, aki két társa kíséretében rendes napi ellenőrző körútját végezte. A három elcsigázott angol nagyon alázatosan, nélkülözésektől megtörve könyörgött, vegyék őket megint vissza a kastély életközösségébe. A spanyolok udvariasan válaszoltak, kijelentették azonban, hogy már olyan sok kellemetlenséget okoztak a sziget egész családi közösségének, annyira gonoszul károsították meg saját honfitársaikat, és olyan gáládul viselkedtek a kastély lakóival is, hogy mostani kérésüket nagyon meg kell fontolni, nem is adhatnak választ előbb, míg meg nem hallgatják a két angol, valamint a többi spanyol véleményét. Ha ezt hajlandók megvárni, körülbelül félóra múlva újra találkozhatnak és akkor majd megtudnak mindent, mi a többség álláspontja. A három gonosztevő ekkor már annyira megtört, hogy hajlandó volt akármennyit várni a válaszra, csak küldjenek ki nekik addig is valami ennivalót, mert cudarul éheznek. Meg is kapták az ennivalót, nemcsak kenyeret, amit kértek, hanem kecskehúst és egy frissen sütött papagájt is, amit szinte csontostul együtt nyeltek le, annyira kiéheztette őket az ötnapos csatangolás.
Alig telt el a félóra, máris behívták őket további tanácskozásra. Nagy és szenvedélyes vita keletkezett, mert a két tisztességes angol nyíltan megvádolta őket minden vagyonuk elpusztításán felül még gyilkosságra való szövetkezéssel és kísérlettel is. Ez mind olyan vád volt, melynek alaposságát a három ember még csak tagadni sem tudta. A spanyolok nem akarták, hogy a vita elfajuljon és a helyzet megint menthetetlenül kiéleződjék, újra kiegyensúlyozó közvetítőként léptek fel és ahogy előbb nem engedték meg a két angolnak, hogy fegyveresen vegyenek elégtételt a lefegyverzett ellenfélen, most emezeket kötelezték arra, hogy saját munkájukkal állítsák helyre az okozott károkat. Elsősorban építsék fel a lerombolt házakat, még pedig az egyiket jóval nagyobbra kell építeniök, mint volt, helyre kell állítani a szétszedett kerítéseket, vissza kell ültetni a kihúzgált fiatal fákat, a letaposott gabonaföldet megint rendesen meg kell művelni, szóval mindent lehetőleg ugyanúgy kell helyreállítani, mint a rombolás előtt volt.
A három ember minden feltételt elfogadott, sőt úgy látszik, annyira megtörte őket az ötnapos számkivetés, hogy egészen megfelelő tagjaivá váltak a szigeti családnak, csupán egyetlen dologra nem lehetett őket sohasem rávenni: hogy rendszeresen dolgozzanak. A spanyolok ezt a kérdést is megoldották az ő szokott kellemes, úri modorukkal és tapintatukkal. Kijelentették a három megtértnek látszó embernek, hogy csak abban az esetben számíthatják magukat a szigeti család teljes jogú tagjai közé, ha hajlandók barátságban és nyugalomban együtt élni a többiekkel. Nem kívánnak tőlük sok munkát, csak valami csekélységet produkáljanak, hogy ezzel is megmutassák érdeklődésüket a közös érdekek iránt, azután pedig csinálhatnak, amit akarnak, akár egész nap lustálkodhatnak, vagy járhatják az erdőt-mezőt kedvükre. Ennek az egyezségnek az alapján két vagy három hónapig nem is volt velük semmi baj, különösen amióta a spanyolok visszaadták fegyvereiket is és megengedték, hogy teljesen szabadon járhatnak a sziget bármelyik részén.
A fegyverek visszajuttatása azonban hamarosan megváltoztatta a helyzetet. Mintha csak arra várt volna ez a három gazfickó, hogy visszakapja fegyverét, rövidesen megint olyan pökhendi és nyegle módon viselkedtek, mint azelőtt. De még mielőtt újra elmérgesedhetett volna a helyzet, olyan események jöttek közbe, melyek a sziget valamennyi lakójának az életét együttesen veszélyeztették, félre kellett tehát tenni minden magánsérelmet és együttesen, minden erőt latba vetve kellett igyekezni, hogy elhárítsák fejük felől a fenyegető veszedelmet.
Egyik éjszaka, pompás, csillagfényes éjjel a spanyolok vezetője - mint nekem elmesélte, - annyira nyugtalan volt, hogy nem tudott aludni. Semmi különösebb bajt nem érzett, egészséges volt, ébren volt ugyan, mégis álomszerű képek kergetőztek nyitott szemei előtt. Mintha könyörtelen élethalálharcokba keveredett volna, mintha emberek ölték volna egymást rakásra. Idegeit annyira felzaklatták ezek az egymást kergető vad jelenetek, hogy nem tudott tovább fekve maradni, felkelt, elhatározta, hogy kimegy a szabadba, hátha ott lecsillapodnak az idegei és megszűnik a nyomasztó, kellemetlen érzés, ami már szinte tűrhetetlenül fekszi meg a lelkét. A spanyolok, amióta a házamban berendezkedtek, átrendezték a fekvőhelyeket is. Nem hajóágyban, vagy függőágyban aludtak, mint én, hanem a földre leterített rizsszalmán, meg kikészített kecskebőrön hevertek. Ennek kétségkívül meg volt az az előnye, hogy amikor fel akartak kelni, ez a művelet nem vett igénybe hosszabb időt, nem volt olyan körülményes, mint az én helyzetemben, hanem egyszerűen csak leléptek a fekvőhelyről, felrántottak magukra egy inget, felhúzták cipőiket és már is készen álltak bármilyen kirándulásra. Az én spanyolomnak sem kellett sokat gondolkoznia, leszállt ágyáról és kisétált a ház elé. De ez egy cseppet sem változtatott nyugtalan érzésén, mert semmivel sem látott többet, mint odabenn, legfeljebb a tiszta égen a csillagokat láthatta ragyogni, egyébként teljesen zárt helyen volt, mert a ház előtt ültetett fák teljesen elzártak minden kilátási lehetőséget. Zajt sem hallott semmit, úgyhogy kénytelen volt visszafeküdni, de előbbi nyugtalan gondolatai és éber látomásai megint csak visszatértek.
A ki- és bejárkálás sem ment minden zaj nélkül, valamelyik spanyol felriadt és megkérdezte, ki járkál. Amikor megtudta, hogy a kapitánya ment ki, hogy lecsillapítsa felzaklatott idegeit, komolyan megjegyezte:
- Az ilyen dolgot nem szabad elmellőzni. Valami oka kell, hogy legyen a nyugtalanságának. Valószínűleg a három angol készül megint valami baj keverésre. Merre vannak azok a csavargók?
- Kinn alszanak a sátraikban.
- Rendben van, akkor menjünk ki, nézzünk kissé körül, hogy megnyugtassuk magunkat.
Nyomban ki is mentek. Az volt a szándékuk, hogy felmennek a dombtetőre, szét akartak nézni a tengeren is. Amióta én elkerültem a szigetről, már nem kellett azt a körülményesen óvatos módszert alkalmazni ilyen esetben, hogy létrával másznak fel a domboldalba és felhúzzák maguk után a létrát. A spanyolok egyszerűen kisétáltak a barlang oldalajtaján keresztül és a dombot megkerülve szépen felsétáltak a tetőre. Ezt annál nyugodtabban megtehették, mert ők többen voltak, nem úgy mint én, aki egyedül voltam kénytelen ellátni minden posztot, a ház védelmét és az őrségállást is. Most is a szokott biztonsággal, fegyverek nélkül sétáltak ki a barlang oldalkapuján, de alig értek ki a szabadba, ahol a fák már megengedték a távolabbi kilátást is, megdöbbenve látták, hogy nem is olyan messzire a háztól, a parton nagy tűz ég és ugyanabból az irányból emberi hangok hallatszanak, mintha sok, nagyon sok ember tanyázna ott.
Az én legfőbb védekezési módszerem mindig az volt, hogy amikor észrevettem, hogy vademberek járnak a szigeten, annyira elzárkóztam, hogy senki sem jöhetett rá, legfeljebb valami vak véletlen folytán, hogy a szigeten egyáltalában van emberi élet. Amikor pedig - eddig csupán egyetlen alkalommal - mégis megláttak, az olyan körülmények között történt, hogy a szigetről elmenekült vadak odahaza aligha adhattak részletes és pontos beszámolót a sziget emberi lakóiról. Tudomásom szerint ugyanis eddig mindössze három vadember jelenthette odahaza, hogy a lakatlan sziget mégsem teljesen lakatlan. Arról a három vademberről van szó, akik a spanyolom és az öreg Péntek megmentésekor lezajlott csatából megmenekültek és egy kanoeban sikerült elvitorlázniok. Akkoriban komolyan tartottam is attól, hogy az elmenekült emberek majd egy egész büntetőexpedíciót hoznak a nyakunkba. A spanyolok ismerték történetem minden részletét, különösen a vezetőjük ismerte jól a helyzetet, de most ő sem tudta, vajon ez a legújabb vademberinvázió a pár év előtti csúfos vereség megtorlását szolgáló büntető hadjárat-e, vagy csupán véletlen körülmények folytán idevetődött vademberek csapatáról van szó. Akárhogy is volt, tudniok kellett, hogy most csupán két lehetőség áll előttük, egyik az, hogy el kell rejtőzni valamennyiüknek oly jól, hogy a vadak még akkor se jöhessenek rá, hogy a szigeten emberek laknak, ha történetesen kutatnának utánuk. A másik lehetőség pedig, hogy teljes fegyveres erővel olyan meglepetésszerűen kell rájuk rontani, hogy még a menekülésre se legyen idejük és hírmondó se hagyhassa el a szigetet közülük.
A spanyolok egy pillanatig sem mérlegelték a helyzetet és az eshetőségeket, hanem azonnal visszarohantak a házba, fellármázták valamennyi társukat, elmondták mit láttak és hogy milyen veszedelem van a közvetlen közelben. Percek alatt talpon volt a ház minden lakója, lehetetlen volt őket visszatartani, mind kiment a ház elé, a domboldalba körülnézni, mi a helyzet.
Még sötét volt, nem kellett attól tartaniok, hogy meglátják őket, ők viszont elég jól láthatták, mi történik a tengerparton. Három jókora tüzet láttak, azt is láthatták, hogy a vademberek nagyon sokan vannak, de azt már nem lehetett pontosan meglátni, mit csinálnak, milyen szándékkal jöttek ide, az pedig még különösebbnek látszott, hogy nem együtt voltak a vadak, hanem több különböző csoportban és a tengerpart több különböző helyén ütötték fel tanyáikat.
A különös és egyben félelmetes látvány nagyon nyugtalanította a vademberek látásához különben eléggé hozzászokott spanyolokat. A vadak ugyanis idegesen szaladgáltak ide-oda a parton és attól lehetett tartani, hogy valamelyikük merő véletlenségből belebotlik a barlang felé vezető útba és egyenesen közibük szalad, de az is lehetséges volt, hogy valamelyik vadember véletlenül ráakad akár a gabonaföldekre, akár a kecskefarmra és ebből azonnal látja, hogy a szigeten emberek laknak. Minden eshetőségre készen, tehát úgy határoztak, hogy még a világosság beállta előtt két spanyolt és egy angolt kiküldenek a kecskefarmra, hogy az összes állatot hajtsák át a nagy völgybe, a földalatti barlang vidékére és ha kell, be a barlangba, hogy legalább ezeket az állatokat megmentsék, mert nélkülük már alig képzelhető el az emberi módon való élet a szigeten. Ha azt látták volna, hogy a vadak egy csoportban vannak és csónakjaiktól távol rakott tüzek mellett tartják lakomájukat és ha nincsenek többen, mint talán 40-50-en, akkor még meg lehetett volna támadni őket, volt hozzá elég fegyveres ember, de a tüzek között két mérföldnyi távolság is volt, ezenkívül több mint 100 vadember tanyázott a tüzek körül és mint később kiderült, két különböző nemzetséghez tartoztak.
Sokáig gondolkoztak, mit csináljanak, végül is nem tudtak okosabbat kitalálni, az öreg Pénteket kiküldték a vadak közé, mint kémet, tudja meg, mit akarnak, mit csinálnak, mi a szándékuk, általában tudjon meg róluk mindent, amit csak lehet. Az öreg nagyon készségesen vállalkozott a kémszolgálatra. Kémöltözete egész egyszerű volt. Lerántotta magáról ruháit és pont olyan meztelen volt, mint a többi vadember. Jó két óra múlva érkezett vissza és elmondta, hogy teljesen észrevétlenül vegyült el közöttük és sok minden érdekeset tudott meg róluk. Azért vannak két csoportban, mert két különböző nemzetséghez tartoznak, nemrégen odahaza nagy csatát vívtak egymással. Mindkét részen igen sok foglyot ejtettek és azért eveztek ide, hogy szokásaikhoz híven, megtartsák a győzelmi ünnepet és megegyék foglyaikat. Csodálatos véletlen, hogy mindketten ugyanarra a szigetre jöttek és most, hogy a véletlen megint összehozta őket, mindkét oldalon vége a diadalmi ünnepségnek, mert vad haragosai egymásnak és itt a szigeten fogják megvívni legújabb csatájukat. Csak a hajnal megérkeztét várják és teljes erővel megkezdődik a harc. Azt is elmondta még az öreg Péntek, hogy a vadaknak sejtelmük sincs, hogy rajtuk kívül más emberek is vannak a szigeten. Az öreg vadember lelkesen beszélt, nem is lehetett volna végét szakítani a szóáradatnak, ha a tengerpart felől érkező kiabálás és fegyverzörgés nem jelzi, hogy a két szembenálló tábor már meg is kezdte a véres ütközetet.
Az öreg Péntek mindenáron arra igyekezett rábeszélni a kastély lakóit, rejtőzzenek el, hogy senki se láthassa meg őket. Azt mondta, hogy az egész társaság biztonsága kívánja ezt, mert a vademberek a nagy csatában egymást fogják öldösni, a maradék pedig vagy elmenekül, vagy mint győztes hagyja el a szigetet és ezzel megint helyreáll a rend és a nyugalom. A spanyolok be is látták, hogy ez volna a leghelyesebb, de az angolokat nem lehetett semmi módon sem visszatartani, olyan kíváncsiak voltak. Legszívesebben nyomban kirohantak volna a tengerpartra, hogy közvetlen közelről lássák a nagy csatát. Nagy rábeszélés után annyi óvatosságra mégis hajlandók voltak, hogy mindenütt az erdőben mentek és olyan helyet kerestek ki maguknak a parthoz legközelebb eső erdőszakaszon, hogy jól láthattak mindent, viszont úgy képzelték, hogy a vadak semmi körülmények között nem láthatják meg őket.
A csata rendkívül heves és véres volt. Az angolok mesélték, hogy az ő megfigyelésük szerint voltak a vadak között igen bátor legények és voltak, akik egészen jó áttekintéssel irányították a csata folyását. Két álló óra hosszat dühöngött a vad ütközet anélkül, hogy észre lehetett volna venni, melyik fél van előnyben. Ezután azonban egyre világosabb jelei mutatkoztak, hogy a mi telepünkhöz közelebb lévő tábor meginog, sőt egyesek már menekülni is kezdtek. Ez a fordulat váratlan nagy veszedelmet jelentett a kastély és lakói számára, mert félő volt, hogy a kisebb-nagyobb csoportokban menekülők egyike vagy másika merő véletlenségből éppen a domb sziklái alatt igyekszik menedéket találni és így akaratlanul is felfedezi barlangunkat, illetőleg a domb alatt lévő lakóhelyet. De még ennél is nagyobb veszélyt jelentett az a lehetőség, hogy a menekülőket üldözni fogják és az üldözők nyomulnak be a kastélyba és a barlangba. A veszedelmet mérlegelve a spanyol vezető kiadta a parancsot, mindenki helyezkedjék fegyverével védelmi állásba a kastély területén belül és ha akármelyik vadember megjelennék a barlangban, vagy a falakon, azonnal le kell lőni, hogy élve ki ne kerüljön és ne adhasson hírt, hogy emberekkel találkozott. A parancs úgy szólt, hogy a lőfegyvert csak a legvégső esetben szabad használni, nehogy a nagy zaj elárulja hollétünket, a vadembereket vagy karddal, vagy puskatussal kell ártalmatlanná tenni.
Az óvatossági rendszabályok nem bizonyultak feleslegeseknek. A megvert hadsereg három tagja ugyanis teljes erőből futott az ellenség elől, átgázolt a folyó alacsony vizén és egyenesen a domb felé szaladt. Természetesen sejtelmük sem volt, hová jutnak, de egy sűrű erdőt láttak maguk előtt, mindenáron oda akartak eljutni, hogy menedéket találjanak. Az őrtállók nyomban észrevették a közelgő veszedelmet és felriasztották a kastély egész helyőrségét, de nyomban azt is látták, mégpedig nagy örömmel, hogy a győztesek nem kergetik a menekülőket, valószínűleg észre sem vették, vagy egyébbel voltak elfoglalva. A spanyol parancsnok, ez a talpig emberségesen gondolkozó úriember, amikor jelentették neki, mi a helyzet, nem engedte meg, hogy a menekülőket megöljék. Három embert rendelt ki a domb mögé, kerüljék meg a feketéket, hátulról meglepetésszerűen rohanják le őket és ejtsék foglyul mind a hármat. Így is történt. Ezalatt a megvert csoport megmaradt emberei vad igyekezettel ugráltak be a sebtében a vízre vonszolt kanoejukba és kieveztek a nyílt vízre. A győztesek nem követték őket, csupán néhány vadember intézte el személyes elszámolását legyőzött ellenfelével, nagy csoportba gyűltek össze a parton, két hatalmas csatakiáltást küldtek a menekülők után, ez valószínűleg a kivívott diadal örömkiáltása volt, ezzel véget is ért a nagy csata. A győztes csoport sem időzött tovább a szigeten, délután három óra felé valamennyien kanoeikban ültek és eleveztek. A sziget és lakói tehát újra megszabadultak a vademberek veszedelmétől, a spanyolok tovább folytathatták nyugodt életüket és ismét több esztendeig egyetlen vadember sem tette be a lábát a szigetre.
A csata lezajlása és a vademberek eltávozása után a spanyolok előbujtak barlang-rejtekhelyükről, lementek a csatatérre, közelről megnézni a véres küzdelem maradványait. A parton szerteszét 32 holttestet számoltak össze, egy részüket nyíllal ölték meg, soknak még most is kiálltak a testéből a belelőtt hosszú nyílvesszők, de a többséget nagy, ormótlan fakardokkal ütötték le. Ilyen kardot vagy 15-16 darabot is találtak az elhagyott csatatéren, de volt elég gazdátlan íj és nyílvessző is. Kíváncsian vették kézbe és próbálgatták a vademberek fakardjait. Nagy, esetlen, különös alakú faragott husángok voltak, olyan súlyosak, hogy csak nagyon erős emberek tudták forgatni, de az ilyen emberek kezében annál veszedelmesebb fegyver lehetett, erre vallott az a körülmény is, hogy a fakarddal agyoncsapott emberek feje valósággal darabokra zúzódott és agyveleje kiloccsant. Akit pedig karján, vagy más testrészén ért a fakard csapása, ott csontok törtek, végtagok váltak le a törzsről. Az egész csatatér azt mutatta, hogy a harcoló emberek a legnagyobb vadsággal, elkeseredettséggel és kegyetlenséggel rohanták meg egymást. Nem találtunk mást, csak halottat, mert a harcosok vagy az utolsó leheletükig küzdöttek, a sebesülteket pedig, még a súlyosan sebesülteket is, mindkét oldalon magukkal vitték a csónakokon.
Ez az esemény jó időre megszelídítette angol barátainkat. Ők maguk mesélték, mint a csata közvetlen szemlélői, hogy közelből még szörnyűbb látvány volt a kíméletlen harc, de a legborzalmasabb az a gondolat volt, milyen iszonyatos volna ezeknek a vadembereknek a kezébe jutni, mert nem elég, hogy foglyaikat agyonverik, mint a vadállatot, hanem meg is eszik, mint a szarvasmarhát. Őszintén megvallották, hogy már maga a gondolat is borzalommal tölti el őket, hogy ha halottan is, de valaki úgy falja fel őket, mintha birka-, vagy marhahúst ennének. Olyan mély benyomással voltak ezek a rendkívüli események angoljainkra, hogy még a három gazfickó is, a javíthatatlannak bélyegzett Will Atkinssal együtt, jó darabig egészen használható társnak bizonyult, még dolgozni is hajlandók voltak a közösség érdekében, egyre csak azt emlegették, hogy felfordul a gyomruk, ha csak egy pillanatra is eszükbejut az a sok rémség, amit az erdőből láttak a vadak táborában és a csatatéren. Ilyen körülmények között a szigeti család élete, ha nem is volt változatos, de a szükséges harmónia megvolt és ez már magában véve is elviselhetővé tette az egyébként lelkileg is nehéz számkivetettséget. Ismétlem, jó darabig tartott ez a nyugalmas, munkás élet, mindaddig, míg az angolok újra vissza nem zökkentek régi pöffeszkedő és követelődző, semmi tiszteletet nem tartó viselkedésükbe, ami újra egész sor zavar kiinduló pontja lett.
A három fogoly vadember erőteljes, jó alakú fickó volt, egészen jól megfeleltek mint rabszolgák, tanulékonyak voltak és hamar megszokták a nekik ismeretlen gazdasági munkát, de semmi vonatkozásban nem lehetett összehasonlítani őket az én Péntekemmel. Az is igaz, hogy sem a spanyolok, sem az angolok nem fáradtak annyit nevelésükkel és tanításukkal, mint én tettem, aki nemcsak a fizikai munkára tanítottam meg emberemet, hanem lelkileg is igyekeztem kiművelni és hozzám hasonlóvá tenni. Ezek megelégedtek azzal, hogy a napi munkával együtt kiadták a napi ennivaló adagot is és ezzel be is fejezték a velük való törődést. Lelkileg nem kapcsolták őket magukhoz, nem úgy, mint én tettem Péntekkel, akiért harcoltam, akit védelmeztem és aki viszont olyan vak hűséggel ragaszkodott hozzám, amilyet élőlénynél egész életemben soha sem tapasztaltam.
A vademberek nagy felvonulása és váratlanul véres és kegyetlen csatája nem múlt el nyom nélkül a sziget családi életében. A közös veszedelem közvetlen érzése arra indította a kastély lakóit - most mindenki együtt lakott -, hogy vegyék fontolóra a mindnyájukat közösen érintő dolgokat is. Ilyen volt elsősorban az, hogy a rendszertelenül, de azért mégis elég gyakran megjelenő vademberek elől nem lenne-e jó biztosabb, megfelelőbb, a megszokott táborhelyeiktől távolabb eső pontokra áthelyezni lakóhelyeiket, vagy legalább gazdasági berendezéseiket, gabonaföldjeiket, kecskefarmjaikat.
Amikor ezeket a kérdéseket sorra megvitatás alá vették, elsősorban azt döntötték el, hogy a fő lakóhelyet, a kastélyt nem helyezik át a sziget más részébe. Ennek egyik oka az volt, hogy számítottak arra, hogy kormányzójuk, vagyis én, egyszer mégis csak megérkezem, feltétlenül a régi, megszokott helyen fogom keresni őket és ha azt látom, hogy a régi lakóház le van rombolva, senki sincs benne, nem gondolhatok másra, mint hogy a vadak pusztították el minden lakójával együtt, visszafordulnék anélkül, hogy beljebb is néznék a szigetre és nem találkoznék velük soha sem. Sokkal egyszerűbbnek látszott a gabonaföldek és a kecskefarm áthelyezése, mert erre nagyon alkalmas volt a nagy völgynek a barlangkörüli része, ezenkívül ott a föld is alkalmasabb, termékenyebb volt, mint a jelenlegi helyen. Később ezt a gondolatot is elvetették, legalább részben, helyesebbnek találták, ha mindkét helyen egyformán osztják el a gabona és kecsketenyészetet, hogy ha bármilyen veszteség éri is az egyiket, a másik helyen sértetlenül megmaradjon. Egy dolgot azonban nagyon jól és okosan tettek: sohasem bíztak meg a három fekete fogolyban annyira, hogy megmutatták volna nekik a völgyben lévő telepet, még kevésbé a földalatti barlangot, amely mindenkor a legbiztosabb búvóhelynek, vagy utolsó menedéknek számíthatott, bármilyen körülmények között is. Ebben a barlangban volt különben az a két hordó lőpor is, amelyet elutazásom előtt még kiküldtem az ittmaradtaknak.
Ugyanakkor, amikor elhatározták, hogy a központi lakóházat nem helyezik át a sziget más részébe, úgy döntöttek, hogy folytatják az általam megkezdett erődítési munkát és a kastélyt még az eddiginél is jobban megerősítik mindenfajta támadási lehetőség ellen. Ugyanott folytatták, ahol én elhagytam. Én ugyanis annak idején kettős sorban fákat ültettem és kerítéseket húztam barlanglakásom elé és gyorsan növő fák gallyaival fedtem be az egész térséget. Ők még több fát plántáltak a ház elé. Beültettek minden üresen maradt helyet, le egészen a kis folyó partjáig, a kis öbölig, ahol először szálltam partra tutajommal. Már három, vagy négy év múlva komoly erdővé sűrűsödtek a frissen ültetett fák, azok pedig, amelyeket még én ültettem el, emberderék vastagságúak lettek. Ez az erdő, melyet még a bozót és a különböző kisebb fák és élősdi kúszónövények egészítettek ki, negyedmérföld széles zöld élő falat alkotott, melyen ember nem hatolhatott keresztül, ha csak előbb az egész erdőt le nem tarolta. Még egy kis kutya is csak nagy nehezen tudott volna keresztülbújni a fák között, olyan sűrű volt a növényzet.
Ez még nem volt minden. Beültették az egész dombot körös-körül, még a tetejét is. Az erdőn át semmiféle út nem vezetett, kivéve azt, amelyen én is mindig közlekedtem, amikor létrával másztam fel és magam után húzva a létrát, még egy második emeletre is fel kellett másznom. Ha ide is felhúztuk a létrát, akkor a madáron kívül más élőlény be nem juthatott a minden oldalról a legsűrűbb erdővel és egyéb erődítésekkel elzárt területre.
Két teljes évig éltek így békességben és nyugalomban anélkül, hogy egyetlen vadember közeledtét is észlelték volna. Már teljesen megszokták a változatlan, csendes, békességes napokat és a legnagyobb meglepetés volt egy reggel, hogy a sziget nyugati szegélye felé vagy húsz bennszülött kanoe közeleg. A spanyolok vették észre a közelgő csónakokat, amint kora reggeli sétájukra indultak. Én a magam részéről sohasem merészkedtem a szigetnek erre a részére, mert nem volt megfelelő búvóhely és nem akartam kitenni magam, hogy bárki is megláthasson A spanyolok nagy sietve érkeztek haza és nyomban fellármáztak az egész házat. Két napig senki sem mozdult ki a házból. Szerencsére vak riadalomnak bizonyult az egész, mert a vadak nem szálltak partra, úgy látszik más tervük volt és eleveztek a sziget mellett.
Ezután a jól végződött ijedelem után megint az angolokkal kezdődött a baj. A három nehéz természetű fickó egyike, aki különben is a legizgágább volt hármuk között, nagyon feldühödött, hogy a három rabszolga egyike sehogysem tudta megérteni, mit magyarázott neki és nem jól végezte munkáját. Az angolt elfutotta a vak düh és ahelyett, hogy megmagyarázta volna a szerencsétlen vadembernek, mi a hiba, előkapta öve mellől fejszéjét és nekirohant, hogy agyonüsse. Véletlenül ott volt a közelben egyik spanyol és elszörnyedve látta, hogyan esik neki az angol a vadembernek és baltával fejen akarja vágni. A vágás célt tévesztett és a szegény embert a vállán találta el, de úgy látszott, hogy az erős ütés levágja a karját. A spanyol rémülten rohant oda és az angol és a vadember közé állt, hogy megakadályozza a gyilkosságot. Az angol dühét azonban ez még csak fokozta. Vad káromkodással emelte baltáját a spanyolra és esküdözött, hogy vele is végez, mint ahogy a vademberrel is el fog bánni.
A spanyol azonban ügyes mozdulattal kisiklott a lecsapódó balta alól és ugyanabban a pillanatban a kezében lévő súlyos falapáttal egyetlen ütéssel leütötte az angolt. Erre a látványra előrohant a szintén a közelben dolgozó másik angol, hogy segítsen barátjának és leütötte a spanyolt. Előkerült a harmadik angol is, de ugyanekkor két újabb spanyol sietett bajbajutott honfitársa segítségére. Egyiküknél sem volt lőfegyver, de a harmadik angol kezében egy hatalmas rozsdás pallos volt, ezzel támadt rá a spanyolokra és mindkettőt meg is sebesítette.
A verekedés óriási zajjal járt, a kastély egész lakossága előrohant és csakhamar lefegyverezték az angolokat. A legnehezebb kérdés azonban az volt a mindent jóindulatúan néző spanyolok számára, vajon mit csináljanak a lefegyverzett és elfogott angolokkal? Ennek a három embernek már annyi minden gonosztett volt a rovásán, olyan megátalkodottan rosszindulatúak és önfejűek voltak, olyan elkeseredettek és annyira lusták, hogy igazán nem lehetett tudni, mit csináljanak velük. A szigeten semmi hasznukat nem lehetett venni és egyáltalában nem hiányoztak senkinek, sőt egyenesen veszedelmes volt velük együtt élni.
A spanyol vezető most az egyszer nem nagyon válogatta szavait és keményen szemükbe vágta az elvetemült embereknek, hogy ha ez az eset spanyol földön történik, nem is állna szóba velük, már fel is akasztatta volna mindhármukat. Minden törvény és a törvény minden végrehajtója - mondotta a spanyol - a társadalom rendjének és nyugalmának fenntartását szolgálja, azokat a személyeket pedig, akik ebbe a rendbe nem tudnak, vagy nem hajlandók beleilleszkedni és csak veszedelmet jelentenek, egyszerűen kiközösítik a társadalomból. Miután azonban a sajnálatos eset elkövetői angolok és egy angol ember nagylelkűsége és jóindulata tette lehetővé, hogy ez az egész társaság most itt van a szigeten, szabadon él és egyáltalában életben van, ezért az elképzelhető legenyhébben fogja kezelni az ügyet és az ítélethozatalt átengedi honfitársaiknak, a két később érkezett angol férfinak.
A két angol egyike azonban nyomban tiltakozott az ellen, hogy ők legyenek az ítélőbírák:
- Mi elfogultaknak érezzük magunkat vele szemben és bizonyosra vesszük, hogy a legenyhébb ítéletnek az akasztófát találjuk!
Ez után a nem éppen barátságos kijelentés után részletesen elmondotta ott valamennyiük előtt, hogy Will Atkins formális ajánlatot tett nekik, hogy az öt angol fogjon össze, lepje meg álmukban a spanyolokat és gyilkolja le valamennyit.
A spanyol vezető, amikor ezt a leleplezést hallotta, Atkins felé fordult:
- Igaz ez, Atkins úr? Igaz, hogy meg akart gyilkolni mindnyájunkat? Mit szól a vádhoz?
Atkins egy pillanatig sem tagadta, hogy ilyen tervei voltak, sőt cinikusan kijelentette, hogy tervükről ma sem tettek le és végre is fogják hajtani, mielőtt a spanyolok végeznének velük.
- Ez nagyon szép, kedves Atkins úr - válaszolt most már ismét szokott nyugalmával a spanyol - de akkor legyen szíves azt is közölni velünk, mit vétettünk mi Önök ellen, hogy ilyen sorsot szán nekünk? Azt is nagyon szeretnénk tudni, milyen célokat igyekeznek megvalósítani azzal, hogy bennünket eltesznek láb alól és végül nagyon lekötelezne, ha közölné, mit kell nekünk cselekednünk, hogy ezt a tervet meghiúsítsuk? Nekünk kell meggyilkolni Önöket, vagy nyugodtan és engedelmesen tűrjük, hogy Önök gyilkoljanak le minket? Mi szükség van arra, hogy ezt a kérdést most így egyszerre az élére állítsuk, Atkins úr? - az utolsó mondatokat a spanyol már mosolyogva mondotta, ami mégjobban kihozta sodrából az angolt.
Atkins féktelen dühre gerjedt, amikor látta, hogy a spanyol egyáltalában nem veszi őket komolyan és puszta kézzel akart nekirohanni, szerencséjére azonban három spanyol visszatartotta. Képes lett volna vak dühében nekirontani a spanyol vezetőnek és ott a helyszínen, emberei szeme láttára megfojtani. Ez a visszataszító jelenet nyilvánvalóvá tette, hogy a kérdést valamilyen formában most már véglegesen rendezni kell, nem lehet továbbra is szabad utat engedni a javíthatatlanul gonoszlelkű emberek garázdálkodásának. A két másik angol és az a spanyol, aki előbb megmentette a rabszolga életét, amellett kardoskodott, hogy a három közül egyet feltétlenül fel kell akasztani, hogy a másik kettő számára elrettentő példát mutassanak. Leghelyesebb volna azt felakasztani, aki már két ízben akart gyilkosságot elkövetni és kétségtelen, hogy gyilkolási szándéka volt, mert a szerencsétlen vadember, akit baltával fejbe akart sújtani, most is a legsúlyosabb állapotban van és félő, hogy a reggelt sem éri meg. A spanyolok vezetője azonban újra csak azt hangoztatta, hogy nem veheti a lelkére egy angol ember kivégzését, amikor ugyancsak egy angol ember mentette meg valamennyiük életét. Ezt még akkor sem tenné meg, ha valóban gyilkoltak volna, sőt ha őt magát ölnék meg, de volna ideje néhány szót szólni, akkor is azért könyörögne a többieknek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzenek meg csak azért, mert - angol.
Olyan határozottan ragaszkodott ehhez az álláspontjához a spanyol vezető, hogy senki sem mondhatott ellene semmit. A könyörületesség végül mégis győzelmet aratott, de hátra volt még a nagy és mindeddig megoldatlanul maradt kérdés, hogyan akadályozzák meg az angolokat gyilkos terveik végrehajtásában? Egyben valamennyien egyetértettek, még a vezető spanyol is, hogy valami rendet feltétlenül kell teremteni, hogy biztosítsák a sziget társadalmi rendjét és békességét. Hosszú ideig tartott a vita, végül megegyeztek, hogy mindenekelőtt teljesen lefegyverzik a három gonosztevőt, elvesznek tőlük minden fegyvert, puskát, pisztolyt, kardot, még a lőport és a muníciót is és a fegyvereket semmilyen körülmények között sem adják vissza nekik. A határozat második pontja az volt, hogy kirekesztik őket a sziget családi életközösségéből, megadják nekik a lehetőséget az új élet elkezdéséhez, de ezután nem érintkeznek velük, éljenek ahol akarnak és ahogy tudnak, a kastély lakói pedig, akár spanyolok, akár angolok, megtagadnak velük minden közösséget, nem állnak szóba velük, nem dolgoznak együtt velük, nem jöhetnek a kastély közelébe, csak egy bizonyos meghatározott távolságig. Ha ezután bármily módon akár rombolást, akár pusztítást, vagy éppen gyilkosságot akarnának elkövetni vagy ilyen kísérleten rajtakapják valamelyiküket, vagy akár a gabonavetésben, vagy a háziállatokban okoznának károkat, a család bármely tagjának felhatalmazása van, hogy üldözze, felkutassa a tetteseket és lelője, vagy bármilyen más módon elpusztítsa őket, mint a kártékony vadállatokat.
Ezzel a szigorú határozattal bocsátották útnak a három gazembert. Azok pedig sunyi vállvonogatással fogadták az ítéletet és nyomban eltávoztak. Úgy indultak el, mint aki maradni is szeretne, menni is akar. De nem volt semmi választási lehetőség, menniök kellett és valami lakóhelyet kellett keresni, mert a kastély ezentúl már nem nyílt meg számukra. A határozatnak megfelelően némi élelmet adtak nekik, hogy a legelső nehézségeken keresztülvergődjenek, de azután teljesen maguknak kellett gondoskodni további életlehetőségükről, amit erősen megnehezített az a körülmény, hogy nem voltak fegyvereik.
Négy vagy öt nap múlva újra megjelentek a kastély előtt, újabb élelemadagot kértek és tudatták a spanyol vezetővel, hogy a szigetnek melyik részén akarnak letelepedni, hol ütötték fel sátraikat. A kiválasztott hely nagyon megfelelő volt a kastély lakóinak abból a szempontból, hogy a sziget legtávolabbi része, az északkeleti partvidék dombos területe volt, ahol egy alkalommal engem is partra vitt a vízáramlás, mikor új csónakommal körül akartam vitorlázni a szigetet.
Kétségtelenül igen jól választották meg a helyet, nagy gyakorlati érzékkel fogtak hozzá a kunyhók építéséhez. Mintául az én legelső házam szolgált, ők is a domboldal előnyét használták fel, de az ő helyzetük még könnyebb is volt, mert a domboldalban jókora fák voltak és a már újonnan épült házat is három oldalról olyan sűrűn elfedték, hogy a tenger felől egyáltalában nem lehetett meglátni, a szárazföldről is csak közvetlen közelből állapíthatta meg valaki, hogy a fák között emberi lakóhely húzódik meg. Szárított kecskebőröket kértek és meg is kapták, hogy fekvőhelyeiket elkészíthessék. Kaptak ezenkívül baltákat és más házi szerszámokat is, de előzőleg esküvel kellett megfogadniuk, hogy sem a kastélyhoz tartozó földeken, sem másnak a földjén és gazdaságában semmi kárt nem tesznek, nem lopnak, rabolnak, vagy pusztítanak. Kaptak vetőmagnak rozsot, rizst, borsót, általában mindent, amit csak kértek, kivéve lőfegyvereket.
Hat hónapig éltek így elkülönítve a sziget többi lakóitól. Az első aratás nem hozott nekik sokat elsősorban azért, mert nagyon kis földterületet műveltek meg. Ez nem is volt csodálható, mert teljesen elölről kellett kezdeniök az ültetvényes telep berendezését és felszerelését, annyi munkájuk volt, hogy hárman is alig győzték. Végképp megszűnt a tudományuk, amikor a fazekasmesterségre került volna sor, meg amikor széket, asztalt, általában a házak belső berendezéséhez és kényelmesebbé tételéhez szükséges tárgyakat kellett volna elkészíteni. Nagy zavart okozott az is, hogy amikor az esős évad beállt, nem volt barlang vagy pince a ház körül ahol a gabonát szárazon tarthatták volna. Az a veszély fenyegette őket, hogy mindenük elpusztul és éhezni fognak. Megalázkodtak, újra elmentek a spanyolokhoz és könyörögtek, segítsenek rajtuk. A jó emberek meg is tették, készséggel vállalkoztak a segítségre és négy napon át dolgoztak velük együtt, míg egy tekintélyes, mély pincét ástak a domboldalba, hogy gabonájukat és más kényesebb tárgyaikat az eső ellen biztos helyre raktározhassák. Sok ember nagy munkája feküdt már ezekben a házakban, de még mindig meg sem közelítették az én házamat különösen azóta, hogy a spanyolok lényegesen kibővítették a barlangot, sőt egészen új helyiségeket is ástak benne.
Mintegy háromnegyed esztendő telt el, így aránylag nyugalmasan és anélkül, hogy a három angol nagyobb zavarokat okozott volna a sziget családi életében, akkor azonban újra olyan tettel gazdagították eddig is eléggé változatos bűnlajstromukat, ami csaknem az egész sziget békéjének és életének a teljes felborítását eredményezte. Úgy látszik a csavargó és semmittevő élethez szokott emberek nem tudtak beletörődni a rendszeres munkába és főleg abba, hogy fáradságos munkával sem tudják életüket úgy megjavítani, ahogy a jó életet ők elképzelték. Addig törték a fejüket, míg végül azt a tervet főzték ki, hogy áthajóznak a szigetről a látható szárazföldre, ott rabszolgákat szereznek maguknak, idehozzák és velük végeztetik el a gazdasági munka oroszlánrészét.
A terv nem is lett volna rossz, ha nem éppen az a három ember vállalkozik rá, akinek egyetlen gondolata, egyetlen terve nem született még hátsó gondolat nélkül. Nem voltak képesek terveikből, bármilyen ártalmatlanoknak látszottak is, kiküszöbölni a gonoszságot és ha maga a terv jó is volt, akkor a kivitelben igyekeztek valami komiszságot elkövetni. Mintha Isten azzal büntette volna őket, hogy sohase lehessen egyetlen egyenes, tisztességes gondolatuk és tervük és sohase tudjanak tisztességesen, becsületesen cselekedni. Minden bizonnyal a jó Isten mérte rájuk büntetésül mostani valóban reménytelen helyzetüket a sok bűntény és lázadás miatt, amit folytatólagosan elkövettek a tisztességes és becsületes emberek kárára. De ők egy pillanatig sem mutattak megbánást, lelkiismeretük nem mozdult meg, amikor folyton új meg új bűnnel tetézték korábbi bűneik halmazatát, sőt el tudták követni azt a minősíthetetlen vétket is, hogy meg akarták ölni a szerencsétlen fekete rabszolgát csupán azért, mert az nem értette meg a parancsot. A legkegyetlenebbül sebezték meg, szegény ember talán egész életére nyomorékká lesz és orvos sincs, aki segítsen rajta. Ezt a véres tettüket később még tetézték azzal a nem is tagadott tervükkel, hogy a spanyolokat sorra meggyilkolják álmukban.
NŐK A SZIGETEN
A három angol egy szép napon újra megjelent a kastély előtt és feltűnő alázatossággal kérte a spanyolokat, adjanak módot egy fontos dolog megbeszélésére. A spanyolok udvariasan álltak rendelkezésre, mint minden más alkalommal. Az angolok így adták elő kérésüket:
- Háromnegyed éve dolgozunk már új telepünkön és halálosan belefáradtunk a kilátástalan munkába. Belátjuk, hogy mi nem vagyunk arra valók, hogy ilyen munkával biztosítsuk mindennapi megélhetésünket és ha nem kapunk megfelelő segítséget, előbb-utóbb, de mindenesetre éhen fogunk halni. Most az a kérésünk a spanyolokhoz, illetőleg a spanyol kormányzóhoz, méltányolja nehézségeinket és tegye lehetővé, hogy magunk járjunk utána helyzetünk megjavításának. Ehhez azonban szeretnénk megkapni a bennszülöttek egyik itt maradt kanoeját, visszakapni fegyvereinket, a legszükségesebb munícióval, pusztán csak személyes védelmünkre. Ha minden meglesz, akkor átmennénk a kanoeval szerencsét próbálni. A spanyoloknak is jó megoldás volna ez, mert megszabadulnának a mi folytonos élelem és egyéb kéréseinktől.
A spanyolok nem mutatták mindjárt, mennyire örülnek annak a lehetőségnek, hogy szépszerével sikerül megszabadulniok a három gonosztevőtől. Komolyan figyelmeztették őket, hogy nem olyan rózsás a helyzet ott, ahová készülnek. Ők (a spanyolok) a legjobb megmondhatói ennek, hiszen éveket töltöttek ott a legkeményebb nélkülözések és szenvedések között és nem nehéz megjósolni, hogy a vállalkozás nagyon rosszul fog végződni rájuk nézve, mert vagy éhen vesznek, vagy megölik őket. Nem tartják vissza egyiküket sem, de semmi esetre sem tanácsolják, hogy eltávozzanak a szigetről, százszor is gondolják meg, mielőtt bármire elhatározzák magukat.
Az angolok nem haboztak a válaszadással, nyomban kijelentették, hogy nekik nincs min gondolkodni, mert ha itt maradnak, biztosan éhen halnak, mert nem tudnak dolgozni, de nem is akarnak olyan munkát végezni, ami ellenkezik hajlandóságaikkal. Ha odaát, a nagy szárazföldön éhen halnak, akkor sem történik velük rosszabb, mint itt, ha pedig megölik őket, az sem változtat semmit a helyzeten, mert nincs senkijük, akinek hiányoznának, nincsenek feleségeik, gyermekeik, sem közeli rokonaik, otthoni ismerőseik pedig már régen elfelejtették mindhármukat. A leghatározottabban kijelentették, hogy elmennek, akár kapnak fegyvert, akár nem.
A spanyolok nagyon előzékenyen fogadták az elkeseredett emberek előadását és beleegyezésüket adták az utazáshoz, sőt kijelentették, hogy ha már minden áron el akarnak menni, nem mehetnek úgy a vadak közé, mintha maguk is mezítelen vadak volnának, csupán a bőrük színe különbözik azoktól és azt sem engedhetik meg, hogy fegyvertelenül legyenek és ne védhessék meg magukat a támadások ellen. Hangsúlyozták a spanyolok, hogy bár a szigeten is nagyon érezhető a fegyverek hiánya, mégis átengednek nekik két nagy puskát, egy pisztolyt, egy kardot és mindegyik ember kap egy-egy baltát, ami valószínűleg elég lesz bármilyen támadó csoport ellen. Egyszóval a spanyolok hozzájárultak a három angol utitervéhez, még kenyeret is sütöttek nekik annyit, hogy akár egy hónapig is elegendő volt, kaptak még jó csomó húst, egy kosár aszalt szőlőt, egy nagy korsót friss víznek, még egy élő kecskét is feltettek a csónakba. Egyik jó állapotban lévő kanoet engedték át nekik, hogy elindulhassanak a mintegy 40 mérföldes nyílt tengeri útra.
A csónak a nagyobbak közül való volt, legalább 10-15 ember fért el benne, és túl nagynak látszott arra, hogy három ember kezelje, de kedvező szél fújt és az áramlat is a szárazföld felé vitte őket. A spanyolok még egy hosszú póznát is kerítettek és segítettek azt árbocként felszerelni. Vitorlának négy jókora kecskebőr szolgált. Végre együtt volt minden, az összes spanyol kiment a tengerpartra a nagy eseményhez. A három angol elhelyezkedett a csónakban, arcukon nagy öröm tükröződött, de nem nagyobb, mint a parton felsorakozott spanyolok és a két honfitársuk arcán. Mikor a parton állók harsányan jó utat kívánva búcsúztak tőlük, egyetlen egy sem volt közöttük, aki lelke mélyén ne azt gondolta volna, hogy ezeket sem látjuk többé soha.
Az angolok távozása után csendes és nyugalmas napok következtek a szigeten. Később a spanyolok és a velük együtt a kastélyban lakó két angol gyakran emlegette ezt az időszakot, megállapítván, hogy egész ittlétük folyamán soha nem volt olyan békesség és nyugalom, mint az alatt az idő alatt, míg a három angol távol volt. Egyáltalában nem hitték, hogy a három ember valaha is visszatérjen. Annál nagyobb meglepetéssel fogadták, amikor alig 22 nap múltán az egyik angol, aki szokása szerint kinn cserkészett a szabadban, három furcsa külsejű, fegyveres embert látott közeledni a part felől.
Riadtan szaladt haza, mintha szellemeket látott volna és lelkendezve adta elő a spanyol kormányzónak, hogy mindnyájan a legnagyobb bajban vannak, mert idegen, ismeretlen emberek szálltak partra a szigeten. Nem tudja megmondani kik és mik lehetnek.
A spanyol kormányzó egy kis ideig gondolkodott, azután megszólalt:
- Hogy érti azt, kedves angol barátom, hogy nem tudja megmondani kik azok az idegenek? Biztosan megint a vadak jöttek meglátogatni szigetünket.
- Nem, nem, ezek az emberek ruhában vannak és fegyveresen jöttek.
- Ugyan-ugyan, hát akkor miért nem kérdezte meg őket, kicsodák és hogyan kerültek ide? Miért van úgy megijedve? Ha nem vademberek, akkor csak barátaink lehetnek, mert nincs a földkerekségen olyan keresztény ember, aki nem szívesebben tenne velünk jót, mint rosszat.
Mialatt a spanyol és az angol így vitatkoztak, a három jövevény szép nyugodtan felballagott a kastély előtti kis erdőig, ott elkezdett harsányan hallózni, hogy meghallják. Odabenn nyomban megismerték a sokszor hallott hangokat és ezzel azonnal meg is oldódott a rejtély. Most már egyszerre az a másik kérdés nyomult előtérbe, milyen csoda történt ezekkel az emberekkel, hogy élve kerültek vissza, vagy mi késztette őket arra, hogy feladják tervüket és visszatérjenek.
A váratlan viszontlátás első meglepetésében behívták a kastélyba a három angolt, kik a kérdések pergőtüzében részletesen beszámoltak valóban csodálatos és kalandos útjukról. Azzal kezdték, hogy nagyon szép idő kedvezett a tengeren és valamivel kevesebb, mint két nap alatt odaérkeztek a szigetről látható szárazföld közelébe. Ott azonban az a kellemetlen meglepetés várta őket, hogy már messziről meglátták a közelgő kanoet s az idegen embereket, az egész környék lakosságát felriasztották és nyilakkal felszerelve harcra készen várták a parton a jövevényeket. Ilyen körülmények között természetesen nem kockáztatták meg a partraszállást, tovább vitorláztak északnak, jó 5-6 óra hosszat, a szárazföld egy távolról is jól látható mély bevágása felé. Mikor közel értek a bevágáshoz, látták hogy az a föld, ami a mi szigetünkről látszik, szintén csak egy sziget. Behajóztak a tengerszorosba, észak felé újabb szigetet láttak, nyugati irányban pedig még több sziget körvonala mutatkozott. Miután nem maradhattak a vízen végletekig, el kellett határozniuk, hol szállnak partra. Találomra kiválasztottak egy szigetet a nyugaton lévő sok közül és most már semmi veszedelemmel nem törődve kikötöttek. Nagy megnyugvásukra itt egészen más fogadtatásban volt részük, mint megelőzőleg a másik szigeten. A bennszülöttek itt is észrevették őket, de nem harciasan, hanem nagyon barátságosan fogadták őket, sőt még ennivalót is hoztak: ehető gyökereket és szárított halat. Férfiak és nők szinte vetekedtek egymással, melyikük tud többet és jobbat hozni a partraszállt idegeneknek. Az ennivalót a nők nagy csomagokban a fejükön hordták.
Négy teljes napig időztek a barátságos vademberek között. Beszélni természetesen nem tudtak velük, de jelekkel egészen jól megértették egymást. Így kérdezték meg, hogy a közeli és távoli szigeteken mifajta emberek, milyen törzsek élnek. A helyzet nem volt valami bíztató, mert a jelbeszédből is félreérthetetlen világossággal derült ki, hogy a közelben és távolban mindenütt a legvadabb és legveszedelmesebb emberevő törzsek élnek, akik minden közibük került idegent megesznek. Saját magukról azt adták elő, hogy ők nem emberevők, csak azokat az idegeneket ölik meg és eszik meg, akik háborúban esnek fogságba, olyankor pedig nagy ünnepséget csapnak és úgy fogyasztják el ellenségeiket az ünnepi lakomán.
Ez némileg vigasztaló kijelentés volt angoljaink számára. Ezután megkérdezték, mikor volt utoljára ilyen ünnepélyes emberevés náluk. A bennszülöttek újra igen világos jelbeszéddel mondták meg, hogy két hónappal ezelőtt. Ezt szemléltetően úgy magyarázták meg, hogy rámutattak a holdra és két ujjukat felemelték. Azt is siettek elmondani, nagy büszkeséggel, hogy nagy és hatalmas királyuk van, aki győzött a háborúban és jelenleg 200 foglyuk van, ezeket azonban még etetik, hogy a legközelebbi ünnepségekre jó zsíros falatokat kapjanak belőlük. Az angolok kifejezték kívánságukat, ők is nagyon szeretnék megtekinteni ezeket a foglyokat. Ezúttal azonban a jelbeszédet a bennszülöttek félreértették, mert úgy értelmezték, hogy vendégeik szeretnének néhány foglyot hazavinni magukkal, hogy otthon jóízűen elfogyasszák. Válaszul rámutattak a lenyugvóban levő napra, azután mutatták, hogy a nap legközelebb felkel, így az angolok is megértették, hogy a legközelebbi reggel itt lesznek a foglyok, akiket ajándékul szántak nekik. Tényleg így történt. Reggelre öt nőt és tizenegy férfit hajtottak az angolok elé azzal, hogy vigyék magukkal csónakjukban és egyék meg egészséggel valamennyit. Nálunk így szokták a szarvasmarhákat kihajtani a kikötőbe, hogy a hajókon legyen elég élelem.
Amilyen kemény és mindenhez hozzáedződött emberek voltak az angolok odahaza a szigeten, annyira háborogni kezdett még a gyomruk is erre a baráti ajánlatra és nem tudták, mit kezdjenek, a számukra felhajtott ember-csemegével. Azzal tisztában voltak, hogy az ajándékot nem szabad visszautasítani, mert az elképzelhető legnagyobb sértés volna szíves vendéglátóikkal szemben. Végül hosszas megbeszélés után úgy döntöttek, hogy elfogadják és magukkal viszik a fekete embereket. Viszonzásul ünnepélyesen átadtak vendéglátóiknak egy baltát, egy öreg kulcsot, egy kést és néhány puskába való ólomgolyót. Ennek örültek legjobban, mert nem tudták, mire kell használni és valami titkos varázserőt tulajdonítottak nekik. A foglyokat megkötözték és a vendéglátók segítették őket beszállítani és elhelyezni a csónakban.
Ezek után nem volt más teendőjük angoljainknak, mint minél gyorsabban útnak indulni fogoly rakományukkal, különben kitették volna magukat a további félreértéseknek. Derék vendéglátóik egészen bizonyosan azt hitték volna, hogy nem akarnak maguk fáradni az ünnepi ebéd elkészítésével, másnap reggelre leöltek volna három-négy ajándék-embert, és együtt ültek volna le velük a díszes ünnepséghez. Sietve indultak útnak, mindkét részről a jókívánságoknak és köszöneteknek és tiszteletadásnak olyan jelképes kifejezéseivel búcsúzkodtak, amilyen szívélyesség egyáltalában elképzelhető két örök barátságot kötött nép fiai között. A parton felsorakozott bennszülöttek búcsúzó örömrivalgása közben húzták fel kecskebőr vitorlájukat és ugyanazon az úton indultak visszafelé, amerről jöttek. Az első szigeten kikötöttek, de csak annyi időre, hogy foglyaik közül nyolcat szabadon engedjenek, mert nagyon sokallták a nekik ajándékozott 16 embert. Csupa férfit engedtek szabadon, a nőket mind megtartották, ezenkívül még három férfi maradt a csónakban.
Az utazás alatt azon igyekeztek, hogy valami módon megértessék magukat embereikkel. Minden kísérlet meddő maradt, mert akármilyen barátságosan beszéltek hozzájuk, akármit is adtak nekik, általában akármit csináltak, látszott, hogy ezek a szerencsétlenek mindent arra magyaráznak, hogy ez mind csak azért történik, hogy legközelebb megöljék és megegyék őket. Eloldozták a kötelékeiket, erre iszonyú sírás-jajgatásba törtek ki valamennyien, mintha már a torkukon volna a kés, mert a gyakorlatból nagyon jól tudták, hogy a foglyok kötelékeinek eloldása után a lebunkózás következik. Ugyanilyen eredménytelen dolog volt, mikor enni adtak nekik. Ebből meg arra következtettek, hogy gazdáik nem tartják őket elég jó húsban lévőknek, meg akarják hizlalni, hogy annál ízletesebb legyen a húsuk. Ha valamelyiküket jobban megnézték, az is nyomban azt a hitet keltette a szerencsétlenekben, hogy most válogatják ki közülük azokat, akiket elsősorban fognak lemészárolni és elfogyasztani. Akármilyen jól bántak velük, akármilyen barátságosan igyekeztek szólni hozzájuk, látszott valamennyin, hogy tele van rettegéssel, hogy másnap mégis megkezdődik a nagy öldöklés és diadalmi ünnepség.
A kastély minden lakója a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta a valóban csodálatos kalandot. Végül megkérdezték az angolokat, hol vannak az ajándék-emberek? Megmondták, hogy ideiglenesen egyik házukban helyezték el őket és most azért jöttek, hogy valami ennivalót kérjenek számukra. Az élelmet természetesen megkapták és valamennyien együtt mentek, hogy megnézzék a sziget legújabb lakóit.
Az angolok egyik házában valóban ott volt a nyolc fekete ember. Megkötözték őket, hogy el ne szökjenek, míg a három angol az élelemért ment. Valamennyien teljesen meztelenek voltak, ami ezen a környéken természetes dolog. A három férfi egyformán 30-35 éves lehetett, jó alakú, hatalmas, erős, szépen fejlett legény. Öt nő volt a foglyok között, két asszony úgy 35-40 év körül, másik kettő 45-50 éves lehetett, az ötödik pedig egy jóképű, magas, izmos testű lány, alig lehetett több 16-17 évesnél. Mind az öt nő arcban és testben egyaránt igen kellemes megjelenésű volt, bőrük vöröses cserszínű. Kettő közülük ha történetesen fehér a bőrük, megállta volna a helyét külső tekintetében akár magában Londonban is, olyan szép metszésű arcvonásaik voltak, különösen később volt megnyerő jelenség ez a két nő, amikor már fel is öltözködtek. Az igaz, hogy az öltözködést a maguk módja szerint intézték és amit magukra vettek, a mi fogalmaink szerint csak nagy képzelőtehetséggel volt öltözéknek nevezhető.
A vörösbőrű emberek csoportja nagyon vegyes érzelmeket váltott ki spanyoljainkból, akik egyébként is a legjobb, legkellemesebb modorú, legnyugodtabb, kiegyensúlyozott vérmérsékletű, mindamellett állandóan jókedvű és a legjobb indulatú emberek voltak, akikkel életemben valaha is találkoztam. Tényleg nem is volt nagyon lélekemelő és ízléses látvány az egy szobába összezsúfolt nyolc teljesen meztelen vadember, megkötözve és a leglesújtóbb lelkiállapotban, mert minden pillanatban azt várták, hogy most következik az öldöklés. Rólunk is feltétlenül azt hitték, hogy jövünk megnézni az ünnepi ebéd anyagát és most szemeljük ki, melyikükkel kezdjük a lakomát.
Szerencsére kéznél volt saját házi vademberünk, az öreg Péntek. Őt küldték be elsőnek a vadak közé, hátha megismeri valamelyiküket, vagy esetleg tud valamelyikkel beszélni. Az öreg nem ismerte egyiket sem, eleinte egyetlen szavát sem értették, annyira idegen törzsbeliek voltak a foglyok. Végül mégis, egyik asszony valamennyire megértette az öreget és így részben jelekkel, részben élőszóval meg tudták értetni magukat egymással. Az öreg Péntek legelőször is megnyugtatni igyekezett a vadakat, ne féljenek, inkább örüljenek, mert keresztények kezeibe kerültek, akik soha sem esznek sem férfit, sem nőket és egyiküket se fogják megölni, még kevésbé megenni. Amikor ezt az asszony a többieknek is tolmácsolta, az egész társaság szinte önkívületbe esett, ugrálva, kiabálva, hadonászva, egymást ölelgetve, simogatva fejezték ki örömüket, hogy megmenekültek a már biztosnak vélt haláltól.
Felszólították a tolmácsot, magyarázza meg nekik, hogy itt dolgozniok kell, hajlandók-e szolgálni a fehér embereket, akik visszaadták szabadságukat. Az öröm újabb heves kitörése volt az általános beleegyező válasz. Táncolva, ugrálva járkálták körül a házat, egymásután kapkodták fel a kezük ügyébe eső tárgyakat, a fejükre, vállaikra helyezték és cipelték ide-oda, mutatva, milyen engedelmes, szorgalmas és hűséges szolgálói lesznek új uraiknak és milyen nagy kedvük van dolgozni.
A spanyol kormányzó nagyon bölcs és előrelátó aggodalommal gondolt arra, hogy ha asszonyok lesznek a szigeten, az egész sor újabb baj és kellemetlenség, esetleg véres verekedés és féltékenykedés forrása lehet, ezért nyomban, még a helyszínen megkérdezte a három angolt, mi a szándékuk a magukkal hozott nőkkel, feleségeikké akarják-e őket tenni, vagy szolgálóikká? Egyik angol meglepő nyíltsággal jelentette ki, hogy tulajdonképp mindkettő szándékukban van. A kormányzó nyugodt komolysággal felelt:
- Semmiképp sem akarom Önöket visszatartani a nőkkel kapcsolatban követni szándékolt eljárásuktól. A foglyokat Önök hozták magukkal, a rendelkezés is megilleti Önöket. De minden körülmények között el akarom kerülni, hogy akár Önök között, akár velünk kapcsolatban rendzavarások és újabb kellemetlen összetűzések fordulhassanak elő, ezért az az egyetlen kívánságom, hogy ha megállapodnak abban, hogy melyikük melyik asszonyt vállalja maga mellé, akkor azt mindaddig, míg ezen a szigeten él, úgy tekintse, mint saját törvényes feleségét.
A bölcs szavakkal senki sem tudott, de nem is akart ellenkezni. Az angolok tőlük meglepő előzékenységgel kérdezték meg a spanyolokat, igényt tartanak-e valamelyik nőre? Egymás után jelentették ki, hogy nem kell nekik a bennszülött asszony. Néhányan azért utasították vissza az ajánlatot mert már volt feleségük odahaza Spanyolországban, többen kijelentették, hogy ők csak keresztény nőt volnának hajlandók feleségül venni, végül valamennyi spanyol, udvariasan bár, de határozottan utasította vissza a nőket. Erre az öt angol nyomban megállapodást kötött egymással, hogy mindegyikük egy-egy asszonyt visz a házába. Ezzel újra megváltozott az életrend a sziget családjában. A spanyolok és az öreg Péntek megmaradtak a kastélyban, illetőleg az én régi házamban, ugyanitt lakott az a három fogoly vadember is, akiket a nagy csata alkalmával fogtak el. Ez volt tulajdonképp a szigeti társadalmi élet középpontja, innen látták el a nem itt lakókat is a közösen termelt tárgyakkal és élelemmel és itt lakott a sziget új kormányzója, a spanyolok vezetője is, akit ezentúl már az angolok is elismertek parancsnokuknak.
A legcsodálatosabb dolog azonban az volt, hogyan tudott az öt angol, ez a sok mindent látott, korlátokat alig vagy egyáltalában nem tűrő, nehezen kezelhető ember egészen simán, mondhatni a legtökéletesebb harmóniában megegyezni a feleségül kiszemelt öt bennszülött nő felett. Semmi vita, bonyodalom, vagy összetűzés sem volt közöttük a választás folyamán, pedig a nők közül kettő nem volt összehasonlítható a többivel, megjelenés tekintetében. Becsületükre mondható, hogy ezúttal az öt angol igen tisztességesen járt el, mert az öt asszonyt beterelték az egyik házba, ők maguk átvonultak a másikba és sorsot húztak, kit illet meg először a választás joga.
Akit a szerencse elsőnek jelölt ki, nyomban átment az asszonyok közé, hogy kiválassza az öt meztelen teremtés közül a magáét. Érdemes volt megfigyelni, hogy aki először ment be közibük választani, éppen a legidősebbet, a legháziasabbnak látszót választotta. Társai érthető nagy ovációval fogadták ezt a választást, még a spanyolok is megmosolyogták, de végeredményben bebizonyosodott, hogy ennek a fickónak nagyon jó érzéke volt, mert elsősorban arra gondolt, melyik asszony lesz a legalkalmasabb élettárs a külön gazdálkodás és a sok és nehéz munka közben és igaza is volt, mert, az ő asszonya volt mindvégig a legkülönb feleség az öt közül.
Amikor az öt asszony látta, hogy külön zárják őket egy helyiségbe és a férfiak egyenként jönnek és végigmustrálva őket, mindegyik kiválaszt magának egyet, újra kitört közöttük a rémület, hogy mégis beteljesedik a foglyok közös sorsa, agyonütik és megeszik őket. Amikor az első angol megjelent és el akarta vinni a kiválasztott asszonyt, a többiek sírva, sivalkodva csimpaszkodtak belé, beszéltek hozzá, búcsúzkodtak, a fájdalom minden képzelhető kifejezésével vették körül és sírásukkal megenyhítették volna talán még a világ legkeményebb kőszívét is. Az angol hiába igyekezett magyarázni mi járatban van, nem értették egyetlen szavát sem, megint el kellett hozni az öreg Pénteket, aki végre megmagyarázta a megriadt asszonynépnek, hogy a rettegett halál és emberevés helyett az öt keresztény ember sorra a feleségeit választja ki közülük.
A feleségválasztás után lényegesen lecsillapodtak a felzaklatott kedélyek az egész vonalon, az új férjek hozzákezdtek saját külön gazdálkodásuk megalapozásához, a spanyolok pedig igazán urak módjára készséggel segítettek nekik mindenben. Órák alatt készültek el a kis lakóházak és sátrak. A három angol megmaradt azon a helyen, amelyet számkivetésük ideje alatt úgy, ahogy lakhatóvá tettek, a két másik angol is a régi helyén telepedett meg a sziget északi részében.
Ezentúl tehát három lakott hely volt a szigeten, majdnem azt lehetett mondani, hogy három különböző város alapjait fektették le a szigeti gyarmatbirtokon.
Érdemes volt megfigyelni - mint egyéb téren is, olyan sokszor megtörténik a világban - hogy a két tisztességes, dolgos angol kapta a két rosszabbik nőt, míg a három minden hájjal megkent, az akasztófára is megérett semmirekellő és dologtalan ember három igazán kitűnő, szorgalmas, gondos és okos feleséget kapott. Nem azt mondom ezzel, hogy az első két asszony rossz feleség lett volna, ami szellemi képességeiket és tulajdonságaikat illeti, mind az öt nő meglepően jóeszű, nyugodt, szenvedélymentes, kellemes és alázatosan alkalmazkodó teremtés volt. Talán inkább rabszolga, mint feleség, de a szóban forgó kettő lényegesen elmaradt a többiektől találékonyság, tisztaság és csinosság dolgában.
Másik említésre méltó megfigyelésem volt, hogy amikor végigjártam a sziget minden házát és telepét, ellenőrizni, milyen munkát végeztek gazdáik, azt láttam, hogy a két angol minden tekintetben annyira fölé emelkedett a másik háromnak, hogy nem is lehetett őket összehasonlítani. Mindketten csupán akkora földdarabot vettek megművelés alá, amekkorára feltétlenül szükségük volt, hogy a termés biztosítsa tisztességes megélhetésüket. Ez nagyon ésszerű volt, mert nem terhelték magukat felesleges munkatöbblettel. Már kívülről, a házak környékének elrendezéséből, a kerítések, a vetés gondos rendbentartásából is nyomban meg lehetett állapítani a nagy és behozhatatlan különbséget. A két angol megszámlálhatatlan mennyiségű fát ültetett a házak köré, ha valaki arrafelé járt, csak sűrű erdőt látott. Bár kétszer is teljesen tönkre tették az egész telepet, egyszer saját honfitársaik, másodszor pedig az ellenség - mint nemsokára meg fogjuk látni - mégis tökéletesen helyrehoztak mindent az egész telep és környéke fejlődött és virult. Szőlőt ültettek és lugas módjára futtatták fel, pedig egyikük sem látott még szőlőültetvényt. Az én példámat utánozták abban is, hogy a sziget belsejében, a legsűrűbb erdőben külön tanyahelyet készítettek maguknak és családjuknak. Bár nem találtak még egy olyan megfelelő, pompás, természetes barlangot, mint az enyém volt, de nagy és megfeszített munkával, gondos tervek alapján sikerült a föld alatt elég nagy barlangszerű pincét ásni, hogy veszedelem esetén legyen hová visszavonulni az egész családnak, feleségnek, gyerekeknek. A pince bejáratát idegen a leggondosabb kutatással sem találhatta meg, mert a bejárat egész környékét sűrűn teleültették gyorsan növő fákkal és bokrokkal, úgy hogy csak az juthatott keresztül a növénygáton, aki tökéletesen ismerte a járást.
A három gazfickó meglehetősen lehiggadt az idők folyamán, ennek egyik fő oka az volt, hogy most minden idejüket lefoglalta saját gazdaságuk rendbentartása és fejlesztése, nem volt alkalmuk senkivel összetűzni és perlekedni. Mindössze egy tulajdonságuk maradt meg a régi mértékben: a lustaság, a munka iránti tökéletes ellenszenv. Tagadhatatlan, hogy ők is vetettek és arattak a gabonaföldeken és kerítéseket is készítettek házaik körül, fákat is ültettek, de soha jobban nem illett valakire a bibliai Salamon mondása, mint rájuk: "Elmentem és megnéztem a lusták szőlőjét és azt láttam, hogy tele van gizgazzal". A spanyolok mesélték, hogy amikor jó idő múlva végigjárták az új telepeket, a három angolnál alig tudták megkülönböztetni, hol lehet a gabonaföld, mert minden sűrűn tele volt nőve gazzal és élősdi növénnyel, a kerítéseken pedig hatalmas rések tátongtak, a vad kecskék és nyulak akadálytalanul járkáltak ki-be és falták fel a zsenge hajtásokat. Ezzel szemben a két tisztességes angol telepe mintaképe volt a szorgalomnak és hozzáértő gondosságnak. Nem volt a földjükön egyetlen szál gaz, nem volt a kerítéseiken egyetlen rés és rájuk is nagyon illett Salamon egy másik mondása: "a szorgalmas kéz gazdaggá tesz". Minden tökéletes rendben volt benn a házban és körülötte, több háziállat volt kertjeikben mint amazoknál és több volt a tartalékuk is, öröm volt nézni a szorgalmas munka eredményét.
A bennszülött asszonyok is mintha csak alkalmazkodtak volna férjeikhez. A három angol felesége kétségtelenül kitűnő háziasszonynak bizonyult, nagyon hamar és csaknem tökéletesen megtanulta a szakácsmesterség angol szokásait és készítményeit. Egyik angol ugyanis a hajón is szakács volt, és most azzal szórakozott, hogy az asszonyokat megtanította európai módon főzni. El is tudtak készíteni az asszonyok minden ételt férjeik számára úgy, ahogy azok legjobban szerették, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy az egész gazdaság viruljon. Csaknem teljesen hiányzott ugyanis a gazdaságból a férfi munkaerő, mert a férjek ezentúl sem voltak hajlandók rendszeres munkát végezni, legtöbb idejüket az erdőben csavarogva felesleges vadászattal, teknősbéka fogdosással töltötték, minden másra kaphatók voltak, csak munkára nem és ennek meg is volt a látszatja a házban és a ház körül. A szorgalmasok jól, kellemesen és aránylag bőségben éltek, a lusták nélkülöztek és időnként a spanyolokhoz voltak kénytelenek fordulni és megalázkodva kérni tőlük segítséget. Itt is teljesen úgy volt, mint bárhol másutt a világon, ahol szorgalmas és lusta emberek vannak. Az embereknek ez a két fajtája pedig mindenütt megtalálható.
Mindennél érdekesebb és nagyobb jelentőségű eseménye volt a szigetnek távollétem alatt a vademberek szereplése. Az történt ugyanis, hogy egy reggel újra öt vagy hat kanoet láttak közeledni a sziget felé, mindegyik tele volt indiánokkal. Nem volt kétséges, hogy megint azért jönnek, hogy undorító lakomáik áldozatait felfalják. A spanyolok, akik elég sokáig éltek közöttük, egyáltalában nem mutattak már semmi érdeklődést a szörnyű szertartások iránt, nem úgy, mint annak idején én. Tudták nagyon jól, hogy ilyen esetben a sziget valamennyi lakójának csak egy kötelessége lehet és a józan ész is ezt diktálja, hogy mindenki menjen haza, vegye be magát a házába és egész nap ki ne mozduljon, bármi is történjék odakinn, mert a vademberek, mihelyt végetért a borzalmas diadalmi lakoma, jóllakottan csak arra várnak, hogy csónakjukba szállhassanak és hazavitorlázhassanak. Ez az egész eset egy-két nap alatt lezajlik és a vadaknak sejtelmük sem lehet, hogy a szigeten emberek is élnek. A spanyolok most is nyomban értesítést küldtek mind a három telepre, legyenek óvatosak, itt vannak az emberevők. Szokáshoz híven még kijelölték maguk közül azokat, akik éjnek idején kimennek a házból, kémkedni, hogyan áll a helyzet a vadak táborhelyén, elmentek-e már?
Ha minden így történik, nem is lett volna semmi bonyodalom, de egy véletlen esemény következtében a vadak mégis rájöttek, hogy a szigeten emberek laknak, ez pedig - mint látni fogjuk - csaknem az egész szigeti település pusztulását eredményezte. A kiküldött kém azt jelentette, hogy a vadak csónakjaikba ültek és már a vízen is vannak. Erre a spanyolok kimerészkedtek a házból és néhányan kíváncsiságból egyenesen a vadak elhagyott táborhelyére mentek, hogy még azon melegében megnézzék, mit csináltak. Legnagyobb megdöbbenésükre a szerteszét heverő csonka testrészek között három élő vadembert is találtak, amint telefalva magukat, a legegészségesebb, mély álomban hevertek a part homokjában.
Spanyoljaink az első meglepetés után rettentő zavarban voltak, mit csináljanak, ez valóban olyan eset volt, amire nem számítottak. Ott volt közöttük a kormányzó is, de ezúttal őt is cserbenhagyta megszokott bölcs ítélőképessége és nyíltan kijelentette, hogy ő sem tud semmit sem mondani, mi legyen a teendő ebben az esetben. Rabszolgájuk már éppen elegendő volt, nem akarták feleslegesen szaporítani a létszámot, a másik önként kínálkozó megoldás, hogy itt nyomban öljék meg mind a három vadembert, sehogyan sem egyezett a spanyolok nemes és emberies gondolkodásával. Egyikük sem vállalkozott volna rá, hogy megölje a mélyen alvó vadembereket, a kormányzó pedig kijelentette, hogy ilyesmi szóba sem kerülhet az ő részükről, mert ezek az emberek semmi rosszat nem cselekedtek velük szemben, nem támadtak meg senkit és nem törtek rá senkinek a tulajdonára, nincs tehát ok, hogy megöljék őket. Itt akarom megjegyezni az én spanyoljaim becsületének és emberiességének alátámasztására, hogy bármiféle alapjuk legyen is a spanyolok kegyetlenkedéseiről Mexikóból és Guatemalából érkező különböző híreszteléseknek, a magam részéről csak azt tanúsíthatom, hogy soha a világ körül tett utazásom során nem találkoztam sehol tizenhét ilyen nagyszerű emberrel, akik ennyire jóindulatúak, emberséges gondolkozásúak, ennyire bátrak, önzetlenek és ennyire törődnek embertársaikkal és olyan különlegesen jó modorúak, mint ezek az én spanyoljaim voltak. Szó sem lehet náluk a spanyolokról Amerikában terjesztett kegyetlenségről, annyira más az egész természetük és lelki felépítettségük. Hasonlóképp teljesen híján vannak minden káros, csúnya és embertelen szenvedélynek, testileg is lelkileg is valamennyien mintapéldányai lehetnek a férfiasságnak. Lelki egyensúlyuk és biztonságuk legjobban akkor mutatkozott meg, amikor a három angol legválogatottabb gaztetteivel kellett folyton szembenézniök. Igazságérzetük és emberiességük pedig most nyilatkozott meg legszebben, amikor nem voltak hajlandók az alvó vadembereket megölni.
Némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy visszavonulnak és még egy ideig csendben otthon maradnak, ezalatt majd csak hazamennek a vademberek is. A kormányzó azonban észrevette, hogy a három embernek nincs csónakja, ha pedig a többiek nem távoztak véglegesen, csak körül akarják evezni a szigetet, akkor a másik oldalon feltétlenül észre kell venniök, hogy emberek laknak itt, akkor pedig nincs semmi értelme, hogy visszavonuljanak. Nem tudtak más megoldást találni, felkeltették a három mélyen alvó vadembert. Rettenetesen megijedtek a szerencsétlen fickók, mikor arra ébredtek, hogy ismeretlen emberek állnak körülöttük és megkötözik őket. Látszott rajtuk, ugyanaz a rémület gyötri valamennyiüket, mint előbb az asszonyokat: azt hiszik, hogy most következik a végső pillanat, agyonverik és megeszik őket. Ezek a vademberek nem is tudták másként elképzelni a dolgokat, mint ahogy az egész környéken törvényesített szokássá vált, hogy aki fogságba esett, az egyúttal szabad prédája a győzteseknek és akkor üthetik agyon és ehetik meg, amikor jól esik.
Eleinte maguk a spanyolok sem tudták mit kezdjenek új foglyaikkal. Először a sziget belsejében lévő nyári lakáshoz vitték őket, de ott nem volt semmi tennivaló, erre tovább mentek és a két angol telepén helyezték el a három új embert, bár ott is nagyon kevés volt a munka, amit adhattak nekik. Nem is nagyon őrizték őket, nem tudom csupa hanyagságból-e, vagy azért, mert megbíztak bennük, a vége viszont az lett, hogy egyik megszökött és bevette magát a legsűrűbb erdőbe, senki se látta többé.
Nagyon valószínűnek tartották a spanyolok, hogy ez az ember nem maradt a szigeten, hanem megvárta, míg legközelebb egy csoport honfitársa újból ellátogat a szigetre. Így is történt - később tudtuk meg, hogy valóban ez volt a helyzet - mert mintegy 3-4 hét múlva megint megjelent néhány indián kanoe és a szokott módon elvégezve az emberevő szertartást, két nap múlva eltávozott. Ez a felfedezés komoly aggodalommal töltötte el a sziget családjának vezetőit, a spanyolokat, mert tekintetbe kellett venni, hogy a megszökött vadember elég jól megismerte a szigeti helyzetet, kitűnő leírást adhatott honfitársainak az itt folyó életről, az itt élő emberekről, valamint a gazdagságról és jólétről, amiben élnek. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a megszökött vadember pontosan tudta, milyen kicsi a szigeti telepesek létszáma, ha tehát a nyakunkra akarja hozni barátait, nem is kell olyan nagyon sok embert mozgósítaniuk. Viszont javunkra szolgált, hogy ez a vadember sohasem hallotta vagy látta tűzfegyvereinket, nem ismerte azok hatását és nem tudott semmit a kastélyról, sem a sziget belsejében lévő földalatti barlangról és gabonaföldjeink, valamint kecskefarmjaink egy részéről. Általában nem ismerte teljesen a sziget védelmezőinek igazi erejét és rejtekhelyeit.
Az első jel, hogy a megszökött vadember valóban hazament honfitársaival s elmesélte itteni élményeit, az volt, hogy mintegy két hónappal a szökés után vagy 6-8 indián kanoe jelent meg a sziget északi csücskén, ahol pedig azelőtt sohasem jártak vademberek. Egy darabig kémlelték a partot, majd közvetlen napkelte után kiszálltak és tábort ütöttek a két angol telepétől talán egy mérföldnyi távolságban. Egészen biztos, hogy a megszökött vadember irányította őket, mert csak a két angol telepének környékét ismerte jól, a sziget többi részén csak egyetlenegyszer járt. A vadak körülbelül ötvenen voltak, velük szemben pedig mindössze a két angol és feleségeik vehették volna fel a küzdelmet, mert a spanyolok és a többi szigetlakó ekkor még messze volt és nem is tudott az eseményről semmit. Maga a spanyol kormányzó mondotta nekem, hogy egészen másként alakul a helyzet, ha ők ott lehetnek, amikor a vadak partraszálltak, mert akkor egyetlenegy sem menekült volna meg közülük, nem lett volna hírmondó, hogy hazamehessen elmesélni, mi történt velük a szigeten.
Szerencsére a két angol már akkor észrevette a közelgő bennszülött csónakokat, mikor azok még egy tengeri mérföldnyire voltak a parttól. Így egy jó órájuk volt az előkészületre és a vadak elég tisztes távolságban szálltak partra, úgyhogy ez is jelentett valami időnyereséget, hogy az angolok sajátmagukat, családjukat és legértékesebb holmijukat biztonságba helyezhessék. A hű rabszolgák közül kettőt azzal bíztak meg, hogy kísérjék a sziget belsejében lévő rejtekhelyre a feleségeket, az értékes holmikat. Vigyék magukkal a két legutóbb elfogott vadembert is, hogy ne csatlakozhassanak honfitársaikhoz és ne szolgálhassanak nekik értékes felvilágosításokkal a sziget védelmezőiről és az értéktárgyakról. Ezalatt a két angol kinyitotta a kecskefarm kerítését és kihajtotta az állatokat az erdőbe, hogy ha a vadak rájuk akadnak, azt hihessek, hogy ezek is olyan vadak, mint a többi erdei kecske.
A két fehér ember, mikor már így biztonságba helyezte a holmi egy részét, a harmadik hű rabszolgával gyors üzenetet küldött a kastélyba a spanyolokhoz, hogy támadás érte a szigetet, jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Ők maguk pedig összes fegyvereikkel együtt visszavonultak az erdő felé, abban az irányban, amerre feleségeik voltak. Lassan mentek, hogy azalatt is szemmel tartsák a vadakat, mit csinálnak.
Nem mentek messzire, egy kis magaslatról visszanézve máris látták, hogy a vadak a parti táborhelyről valamennyien nekiindultak egyenesen az ő telepüknek. Egy perccel később pedig a legnagyobb lelki gyötrelemmel és tehetetlen kétségbeeséssel voltak kénytelenek nézni, hogyan kapnak lángra házaik és hogyan tesznek tönkre a vadak mindent, amit ők olyan nagy fáradság és munka árán hoztak össze. Ez a pusztítás azt jelentette, hogy újra semmijük sincs, hogy újra elölről kell majd kezdeniök mindent, ha egyáltalában lesz még alkalmuk ezen a szigeten megtelepedni. Tisztán látták, amint a vadak a leggondosabban felkutattak minden zugot, nem annyira a zsákmány után, hanem a telep lakóit keresték. Látszott rajtuk, hogy tudják, hogy a házakban és a telepen emberek laktak, akik most valahol a közelben rejtőznek.
Az angolok a vadak dühödt kutatását látva, saját magukat sem érezték biztonságban, mert bármely pillanatban feléjük is mehetett egész csomó indián és valószínűnek is látszott, hogy rövidesen felhagynak a tönkretett telep kikutatásával és beljebb mennek az erdő felé, ahol a rejtekhelyeket sejtik. Jó fél mérfölddel hátrább vonultak és úgy okoskodtak, hogy minél messzebbre távoznak a vadak a parti táborukból, annál jobban szétoszolnak és annál kevesebb ember jut belőlük egy-egy csoportba.
CSATA AZ EMBEREVŐKKEL
A két angol harmadszor is hátrább vonult. Már közvetlenül az erdő legsűrűbb részének a szélén voltak. Szinte kínálkozott búvóhelyül egy öreg, odvas fa, melynek vastag törzse belül üres volt és elég hely volt benne mindkét ember számára. Bebújtak a fa törzsébe és alig pár percig álltak ott, máris látták, hogy két vadember futva közeledik feléjük. Egyenesen a nagy fa felé tartottak, mintha látták volna, hogy ott bújtak el azok, akiket keresnek és most rájuk akarnak támadni. Valamivel hátrább újabb három, még hátrább megint öt vadember alakja bontakozott ki az erdő fái közül. Libasorban futottak egymás nyomában. Úgy látszik az volt a szándékuk, hogy felkutatják az egész erdőt, mert más irányban szintén futott vagy hat-nyolc mezítelen bennszülött. Olyan volt ez a látvány, mint amikor a sportemberek erdei futóversenyt rendeznek és keresik, melyik a legrövidebb út az erdőn keresztül.
Embereink tanácstalanul szorongtak a nagy fa menedéket adó belsejében. Nem tudták, mi lesz jobb, ha ott maradnak, vagy ha elmenekülnek és tovább futnak, újabb menedékhelyet keresni. Végül is rövid megbeszélés után úgy határoztak, hogy maradnak, arra való tekintettel, ha ezek a vadak ilyen alapossággal kutatják át az erdőt, úgyis rájönnek a rejtekhelyükre, akárhol lesz is, még mindig jobb, ha itt a fánál kell megvívni a nagy csatát, mert ha túl sokan találnak jönni, még mindig fel lehet mászni a fára és a puskákkal onnan tartani tudják állásaikat, ha mind az ötven vadember összesereglik is a fa alatt, muníciójuk van hozzá elegendő, ki tudják várni míg a segítség megérkezik a spanyolok részéről.
Percek alatt kellett határozni. Így döntötték el azt is, hogy nem lőnek rá mindjárt a legelöl futó két emberre - kivéve, ha azok felfedezik őket és azonnal rájuk támadnak - hanem a három emberből álló második csoportot veszik tűz alá, hogy így ketté válasszák az elöl futókat és a mögöttük előrenyomuló öt tagból álló csoportot. Az első két ember néhány méterrel a fa előtt hirtelen irányt változtatott és másfelé futott, de az utánuk következő két csoport emberei olyan határozottsággal tartottak a nagy fa felé, mintha tényleg tudomásuk volna az angolok ott rejtőzködéséről. A fa belsejéből jól lehetett látni, hogy a vadak közvetlenül egymás nyomán, libasorban haladnak előre, tehát, ha sikerül, jól irányzott lövéssel az elsőt eltalálni, valószínűleg az utána következő kettőt is megsebzi a golyó. Több kis golyót helyeztek puskájukba, hogy tervük sikerüljön. Kitűnően használható lőrés is volt a fa kérgében, a bennlévő vadász úgy célozhatott, hogy őt nem vehették könnyen észre. Egyik angol odaállt a lőréshez, beleillesztette a puska csövét, nyugodtan célzott, bevárva, míg az elöl haladó vadember mintegy 30 yard távolságra ér. A célpont így elhibázhatatlan volt.
A várakozás feszült pillanataiban is tisztán látták, hogy a közelgő vadak egyike az a megszökött vadember, aki ezt az egész társaságot a szigetre hozta. Mindketten azonnal ráismertek, hiszen elég sokat látták, amikor a telepen dolgozott. Azonnal elhatározták, hogy ezt a gazembert feltétlenül ártalmatlanná teszik, még ha mindkettőjüknek is használni kell a puskájukat. Éppen ezért a másik angol is felkészült a lövésre, hogy ha az első lövés nem sikerül, nyomban kieressze a másodikat. Erre azonban nem került sor, mert az első angol sokkal jobb vadász volt, semhogy eltévesztette volna a kiszemelt célpontot. Nyugodtan kivárta, míg a három közelgő vadember pontosan egyvonalban van egymás mögött, akkor lőtt. Az elöl haladó ember nyomban holtan vágódott el a földön: tiszta fejlövést kapott. A mögötte lévő - ez volt a szigetről megszökött áruló - súlyos sebet kapott, a mellén ment keresztül a golyó. Ő is elvágódott, de nem halt meg azonnal. A harmadiknak csak a vállát súrolta egy golyó, valószínűleg az, amely a második emberen már keresztülment. Ez az ember az ijedtségtől rogyott össze, mert sebe nem volt különösen súlyos, bár erősen vérzett. Lerogyott a földre és olyan keservesen sikoltozott és üvöltött, mintha elevenen nyúznák le a bőrét.
Az utánuk nyomakodó öt vadembert a nagy és váratlan zaj sokkal jobban megrémítette, mint a veszedelem közelléte. Riadtan álltak meg és bámulva néztek szerteszét, mi történhetett. Az erdő százszorozva visszhangozta a puska hatalmas dörrenését, a madarak pedig rikoltozva, nagy szárnycsapkodással rebbentek fel a környező fákról, mindenfelől különös zajok hallatszottak, a felzaklatott erdő sajátságos hangzavara töltötte be a levegőt. Egészen olyan volt a helyzet, mint amikor először sütöttem el a puskámat, ami talán ennek a szigetnek a történetében a legelső puskalövés volt.
Lassan elült a zaj, a vadak első riadalma kissé lecsillapodott, de sejtelmük sem volt, mi történhetett. Gyanútlanul jöttek előre és megálltak azon a helyen, ahol társaik feküdtek, kétségtelenül igen nyomorúságos állapotban. A szerencsétlen, gyanútlan vademberek, nem is sejtve, milyen közel vannak a legnagyobb veszedelemhez, egy csoportba verődve hajoltak sebesült társuk fölé, beszélni kezdtek, valószínűleg kérdezősködtek, hogyan és mitől kapta a sebet. Nem lehetett hallani mit válaszol, de a jelekből, melyekkel szavait kísérte, ki lehetett venni, hogy azt magyarázza, hogy az erdő mélyéről egyszerre tűzsugár csapott feléje, azután nagy dörgést támasztottak az erdő istenei és a villám kettőjüket agyonsújtotta, őt pedig súlyosan megsebezte. Valószínű is volt, hogy ezt mondta, mert nem látott maga előtt embert, sohasem hallott puskadurranást egész életében, de még puskáról sem hallhatott semmit, azt sem tudta elképzelni, hogy tűzzel és golyóval nagy távolságból lehet megölni az embereket. A többiek bamba tanácstalansággal hallgatták sebesült társuk előadását s ha megértették volna, miről van szó, valószínűleg nem álltak volna egy csoportban, minden elővigyázat nélkül, kitéve magukat is ugyanannak a sorsnak, amely társaikat érte.
A fa belsejében szorongó két angol - mint később őszintén elmondották nekem - komoly lelkiismeretfurdalást érzett, hogy kénytelen megölni egy egész csomó szerencsétlen vadembert, akiknek sejtelmük sincs a veszedelem nagyságáról és közelségéről. Mégis mérlegelték a helyzetet, ha ezt nem teszik meg, akkor saját magukat és talán a sziget többi lakóit is mind a legnagyobb veszedelembe sodorják, elhatározták, hogy közibük lőnek, még pedig egyszerre két puskával, mert időközben a másik angol is megtöltötte az előbb kilőtt fegyverét. Volt még idejük azt is megbeszélni, hogyan osztozzanak meg a még mindig mozdulatlanul egy csoportban álló vadembereken, mindegyikük pontosan célba vette a maga emberét és egyszerre sütötték el puskáikat. A hatás rettenetes volt. Mind az öt ember egyszerre zuhant a földre. Csak később sikerült megállapítani, hogy kettő közülük azonnal meghalt, kettő súlyosan megsebesült, egy pedig teljesen sértetlen maradt, de a rémülettől szinte eszméletlenül ő is a földre zuhant és mozdulatlanul fekve maradt. Így az angolok az első pillanatban azt hihették, hogy mind az öt vadember meghalt.
A két angolt a nem várt siker láttán annyira elragadta a biztonságérzet, hogy nagy merészen kimásztak a fa belsejéből, még a puskájukat sem töltötték meg újra, ami nagy mulasztás volt. Csak akkor lepődtek meg nagyon, amikor a nagy mészárlás színhelyére mentek és látták, hogy a halottnak hitt nyolc ember közül négy még él, ezek közül is kettőnek csak nagyon könnyű sebe van, egy pedig teljesen sértetlen. Nem lehetett mást tenni, nekik estek a puskatussal. Először a szökött vademberrel számoltak le, mert égette őket a bosszúvágy, hogy elintézzék az árulkodó vadembert, aki az egész bajt a nyakukba zúdította. Leütötték egy másik társával együtt, aki a térdén sebesült meg és nem tudott felemelkedni. Az a vadember, aki sértetlen maradt, odaszaladt a két angolhoz, térdre esett előttük, karjait magasra emelve, könyörgött, esdekelt, hagyják életben. Egyetlen szavát sem értették, de annál kifejezőbbek voltak a kétségbeesett jelek, melyekkel alátámasztotta rimánkodását. A két angolnak megesett a szíve a kétségbeesetten nyögdécselő, ijedten nyöszörgő vademberen, jelekkel megmagyarázták neki, üljön le a fa tövébe. Kezeit hátul erősen megkötözték és otthagyták, mert amilyen gyorsan csak tudtak, a másik két vadember nyomába eredtek. Attól tartottak, hogy a két menekülő ember, bármilyen vakon rohan is az erdőben, valami véletlen folytán ráakadhat arra a helyre, ahol feleségeiket és minden komolyabb értékeiket elrejtették. Nemsokára utol is érték őket, de nagy megelégedéssel látták, hogy egészen más úton járnak, mint amerre az ő rejtekhelyük van, egy oldalvölgyön át a tengerpart felé tartottak. Most már nem is volt szükség rá, hogy tovább kövessék őket, visszamentek a nagy fához, de már hiába keresték a megkötözött embert, nyoma veszett. Valószínűleg addig kiabált, míg a többiek ráakadtak, kiszabadították és elvitték magukkal. De nemcsak az egyetlen élő embert vitték magukkal, hanem a halottakat is és a fa tövében hagyott kötelékeken és a vérnyomokon kívül semmi más jele nem maradt, hogy ezen a helyen milyen nagy mészárlás folyt.
Újra teljesen tanácstalanul álltak a nagy fa alatt. Sejtelmük sem volt, közel vagy távol van-e tőlük az ellenség, azt se tudták, mennyien lehetnek, vagy ha az erdőben vannak, melyik úton mehettek. Végül is úgy döntöttek, hogy az erdőbeli rejtekhelyre mennek, hogy megvigasztalják az ott minden bizonnyal rettegő asszonyokat. Az igaz, hogy a most érkezett vademberek tulajdonképpen honfitársaik, vagy legalábbis ismerőseik, mégis borzasztóan féltek, hogy felfedezik őket.
Útközben rájöttek, hogy a vademberek valóban az erdőben vannak, de nem a rejtekhely közelében. Most látták, milyen okos elővigyázatosság volt, hogy olyan sűrűn ültették egymás mellé a fákat, a vademberek meg sem kísérelték a behatolást, mert nem is gondolhatták, hogy az ilyen áthatolhatatlanul sűrű erdőben tanyahely is lehet, de nem is lehetett volna idegennek másként bejutni, csak ha a belül lévők állandóan irányítják őket, merre menjenek. Erre pedig természetesen nem kerülhetett sor. Angoljaink így nyugodtan mentek be a rejtekhelyre, mindent a legnagyobb rendben találtak, csak az asszonyokat gyötörte rettenetesen a félelem. Alighogy az angolok megérkeztek, megjelent hét spanyol is, hogy segítségül legyen és hoztak magukkal mindenféle ennivalót és egyéb holmit is, hogy kényelmesebbé tegyék az asszonyok számára az itt-tartózkodást. A többi spanyol az öreg Péntekkel együtt a nagy völgyben lévő nyári lakáshoz mentek, hogy biztonságba helyezzék az ott lévő értékes holmit, a kecskéket, a gabonaföldet, ha esetleg a vadak odáig is eljutnának. De szerencsére a vademberek nem gondoltak arra, hogy a szigetnek erre a részére is kiterjesszék kutatásaikat. A spanyolokkal együtt jöttek a már korábban foglyul ejtett rabszolgáink is. Három megkötözött foglyot hoztak magukkal, az egyikben az angolok nagy meglepetéssel ismertek rá arra a vademberre, akit megkötözve a nagy fa tövében hagytak és később csak hűlt helyét találták.
A mi szolgáink annyira természetesnek találták, hogy a hadifoglyoknak meg kell halniok, hogy nyomban meg akarták ölni mind a hármat, annak ellenére, hogy a saját nemzetségükből valók voltak. A spanyolok azonban most is mint mindig, emberségeseknek mutatkoztak és nem engedtek meg semmi felesleges vérontást, hanem úgy rendelkeztek, hogy a három új foglyot el kell helyezni a földalatti barlangban és két spanyol majd őrizni fogja őket. Így is történt, a három fogoly kezét-lábát alaposan megkötözték, hogy el ne szökhessenek, betették a barlangba, a kijáratnál pedig két spanyol fegyveresen őrködött.
A spanyolok megjelenése és bátor fellépése annyira felvillanyozta a már-már csüggeteg angolokat is, hogy most már ők kezdték türelmetlenül sürgetni, kutassák fel, hol vannak a vademberek és támadják meg őket. A két angol és öt spanyol megfelelően felfegyverkezve, puskákkal, pisztolyokkal és bárdokkal ellátva elindult a vademberek ellen. Először is a nagy fához mentek az első csata színhelyére. A jelek azt mutatták, hogy a vadak már felfedezték ezt a számukra szomorú helyet és el is akarták vinni halottaikat, de valami megzavarhatta őket, mert nem messzire a helytől ott feküdtek a holttestek, látszott, hogy karjuknál és lábuknál fogva vonszolták idáig. Tovább mentek és feljutottak a kis emelkedőre is, ahonnan a két angol olyan keserves lelkiállapotban nézte házának és telepének szétrombolását. A látvány most sem volt kellemesebb, mert a ház s környéke még mindig füstölgött és nagyon lesújtó látványt nyújtott a rettenetes rombolás és pusztulás, de már egyetlen vadembert sem lehetett látni az egész környéken. Rövid várakozás után óvatosan továbbmentek egészen a telepig. Útközben azonban meglátták, hogy az összes vadember a tengerparton sürög-forog és azzal vannak elfoglalva, hogy csónakjaikat előkészítsék a visszafelé útra. Első pillanatra nagyon sajnálták, hogy már késő megakadályozni a kanoek távozását és nem csaphatnak le rájuk, de végül mégis megelégedéssel nézték, hogyan eveznek el a vadak, örömmel és megnyugvással gondoltak arra, hogy sikerült megszabadulni ettől a kegyetlenül pusztító bandától is.
Körülbelül két nap múlva nagy megelégedéssel látták az őrjáraton lévő spanyolok, hogy a hullámok három jókora bennszülött kanoet sodortak a partra, a csónakok közelében pedig három halott vadember feküdt. Nyilvánvaló volt, hogy a hazafelé tartó kanoe-csoportot nagy vihar lepte meg és egy részüket elpusztította. Ez a feltevés annál inkább valószínű volt, mert a vadak távozása után egész éjszaka erős szélvihar dühöngött és másnap is sokáig vadul hánykolódott a tenger.
Akármilyen megnyugtatás volt is a sziget lakói számára, hogy a vademberek egy csomó halott hátrahagyása után elmentek a szigetről és akármilyen öröm volt is, hogy a vihar is segítségül szegődött és egy csomó vadembert elpusztított, mégis biztosra lehetett venni, hogy a megmaradtak valami úton-módon hazajutottak és elmesélték élményeiket, mit csináltak és mi történt velük a szigeten. Az is valószínűnek látszott, hogy a kirándulást sikertelennek minősítették és legközelebb nagyobb erővel, sokkal több csónakkal és emberrel támadják meg a sziget lakóit. A mostani expedíció résztvevői ugyanis nem szolgálhattak odahaza semmi pontos adattal, kik és mennyien laknak a szigeten és milyen erősek, mert akik hazajutottak, azok közül senki sem láthatott a szigeten egyetlen embert sem, legfeljebb következtetni tudtak abból, hogy hét emberüket megölve találták, - közöttük azt az egyetlent is, aki már korábban is járt a szigeten és ismerte az ott lakó embereket.
A zajos események után öt vagy hat hónapig teljes nyugalom uralkodott a szigeten. A nagy család tagjai már-már azt hitték, hogy a vademberek vagy elfelejtették a csúfos kudarcba fulladt kalandot, vagy olyan nehéznek találták a sziget megostromlását, hogy feladták a reményt. A helyzet azonban nem így alakult, mert egyszerre, egészen váratlanul huszonnyolc kanoe jelent meg a sziget partjai előtt, telve vademberekkel. Nyilvánvalóan nem a megszokott lakomáik elfogyasztása céljából jöttek, mert nagy harci kedvvel, zajos csatakiáltások közben szálltak partra és meg lehetett figyelni, hogy mindegyiküknél hosszú tollú, erős nyilak vannak, soknál hatalmas bunkósbotok, fakardok és egyéb harci eszközök. A legriasztóbb felfedezés azonban az volt, hogy a kiküldött kémek jelentése szerint a vademberek olyan nagy létszámmal érkeztek, amennyi még sohasem volt egyszerre a szigeten. Ez a megállapítás igen komoly aggodalmakkal töltötte el a sziget lakóinak lelkét.
A vademberek harci csoportja a sziget legkeletibb szegélyét választotta ki táborhelyéül. Éjszaka szálltak partra, ezalatt pedig a kastélyban nagy tanácskozás folyt az összes fehér ember és az öreg Péntek bevonásával, mit csináljanak, hogyan szervezzék meg a védekezést. A régi tapasztalatok azt mutatták, hogy a vadak ellen mindig a legjobban célravezető védekezés volt a teljes elrejtőzés, most még inkább ezt a módszert kell alkalmazni, amikor olyan nagy létszámmal jöttek és egyenesen az ittlakók életére törnek. Miután biztosra vették, hogy az első támadást megint a két angol telepe ellen vezetik, ahol egy ízben már jártak és valamennyire ismerősek a helyzettel, elhatározták, hogy lebontják a két házat, a lakók az összes házi állatokkal és az értékes holmival pedig újra az erdőbeli rejtekhelyre menekülnek. A többi telepek lakóit és házi állatait a spanyolok központi telepén helyezik el, így elérik azt, hogy a szigeten alig marad komoly nyoma az életnek. Mindezt még az éjszaka folyamán végrehajtják, reggelre pedig az összes fegyverforgató és megbízható férfi a két angol telepén vonul fel és ott várják az ellenséget.
Minden úgy történt, ahogy a kastélybeli tanácskozáson valószínűnek tartották. A bennszülött hadsereg az éjszaka folyamán kivonszolta kanoeit a partra, alig két mérföldnyi távolságban az angolok telephelyétől, kora reggel pedig harsány csatakiáltások közben nekiindultak egyenesen a telep felé. Ahogy hozzávetőlegesen meg lehetett állapítani, legalább 250 vadember vonult fel, valamennyinek a kezében fegyver volt. Velük szemben a szigeti hadsereg igen kis létszámú volt s ami a legnagyobb baj volt, nem volt annyi lőfegyverük, hogy mindenkinek jutott volna. Amikor az éjszakai haditanácson számba vették a szigetet védelmező haderőt, a seregszemle így alakult: tizenhét spanyol, öt angol, az öreg Péntek, az a három rabszolga, akiket a nőkkel együtt hoztak az angolok és akik rendkívül hűségeseknek és megbízhatóknak bizonyultak, ezen kívül a másik három bennszülött, akiket korábban ejtettek foglyul és a spanyolokkal voltak együtt a kastélyban. A huszonnyolc férfinak mindössze tizenegy puska, öt pisztoly, három kis puska, öt madarászó fegyver, - amelyeket annak idején a lázadó matrózoktól zsákmányoltak, - végül két kard és három ősi, nehéz bárd állt rendelkezésére.
A bennszülöttekre nem lehet lőfegyvert bízni, nem amiatt, mintha nem lettek volna eléggé megbízhatóak, hanem mert nem mertek a lőfegyverrel bánni, ezeket az embereket a bárdokkal és kardokkal szerelték fel és a kezükbe adtak egy hosszú, dárdaszerű botot, melynek mindkét végére hosszú, hegyes vashegyet erősítettek, végül mindegyik ember kapott egy-egy baltát is. Az asszonyok közül kettő mindenáron harcolni akart, ezeknek a spanyolok odaadták a legutóbbi csata után zsákmányolt bennszülött nyilakat. Az asszonyok is kaptak baltákat.
Az egész haderő legfőbb parancsnoka a spanyol kormányzó volt, helyetteséül pedig Will Atkinst tették meg, aki elvetemült csirkefogó volt ugyan magánéletében, de ilyenkor, amikor az egész szigeti család került bajba, nagyszerűen bevált, mert nála vakmerőbb és vállalkozóbb szellemű ember az egész társaságban nem akadt. A vademberek nem láttak senkit maguk előtt, nem is gondoltak a rájuk váró veszedelmekre, merészen nyomultak előre a part felől. A védősereg helyzete egyáltalában nem volt bíztató, mert úgy látszott, hogy nyílt csatában kell felvenni a küzdelmet az ellenség nagy tömegével szemben. Will Atkins öt emberrel a fák között óvatosan előbbre vonult, hogy mint előretolt védőcsapat, megzavarja az ellenséget. A terv szerint a vadak első csoportját zavartalanul elengedi, azután belelő a legsűrűbb embertömegbe, a sortűz után pedig nyomban a legnagyobb gyorsasággal visszavonul és csatlakozik az erdő fái között meghúzódó spanyolokhoz.
A vademberek kisebb-nagyobb csoportokban, teljesen rendszertelen összevisszaságban nyomultak a sziget belseje felé. Atkins ekkor már ott volt az őrhelyén embereivel együtt. Vagy ötven vadembert simán elengedett maga mellett, de amikor azt látta, hogy a most következő csoportban szorosan egymás mellett tolonganak a vörösbőrűek, elrendelte a sortüzet. Egyelőre három embere lőtt. Puskáikat apró ólom és vasdarabokkal töltötték meg, hogy nagyobb legyen a hatás. Nem tudták megállapítani, mennyit öltek meg és mennyi volt a sebesült, de a sortűz erkölcsi hatása kifejezhetetlen volt. A vadak csoportja felbomlott, a szörnyű zűrzavarban szaladgáltak ide-oda, halálos rettegés fogta el valamennyit, hangosan kiabálva, sírva, jajveszékelve nézték halottaikat és sebesültjeiket, látszott rajtuk a rémület, hogy nem értik mi történhetett: sehol a közelben vagy távolban nem láttak senkit, egyszerre csak rettenetes dörgés és tűz villant fel és egész csomó emberük halva rogyott össze. Még tökéletes volt a zavar és zsibongás a vadak csoportjában, mikor Atkins és emberei a második sortüzet eresztették a legsűrűbb csoportba, közben pedig az első három ember újra töltötte puskáját és nekieresztette a harmadik sortüzet is.
Ha Atkins és emberei követik az eredeti tervet és a sortüzek után nyomban sietve visszavonulnak, vagy ha folytatják a tüzelést úgy, hogy állandóan újra meg újra töltik fegyvereiket, akkor kétségtelenül már itt a kezdetnél szétugrasztják az egész vadember-hadsereget, mert a páni félelem, az ismeretlen veszedelemtől való rettegés teljesen tehetetlenné tette az egész társaságot. Will Atkins azonban embereivel együtt ott maradt és nem is nagyon sietett a fegyverek újratöltésével, annyira meg volt elégedve a kezdeti sikerrel. Csak a legutolsó pillanatban vették észre Atkins emberei, hogy a vadak egy csapata a hátuk mögé került, kikémlelte őket és most teljes erővel rohant rájuk. Hiába lőtték ki fegyvereiket, hiába töltöttek és lőttek újra meg újra, hiába rogyott halomra vagy húsz indián harcos, maga Atkins is megsebesült. Az indiánok hosszú, tollas nyilaikkal árasztották el a védőcsapatot, az egyik angolt megölték, később pedig hasonlóképp esett áldozatul a vadak nyilainak egy spanyol és egy rabszolga is. Ez a szegény indián igazán nagyszerű legény volt, hallatlanul bátran verekedett és baltájával és hegyes végű dárdájával öt ellenfelét küldte halálba, mielőtt őt is halálos nyíllövés érte.
A védősereg ezek után nagyon szorongatott helyzetbe jutott. Létszámuk is megfogyatkozott, mert a sebesült Atkins és a három halott nagyon sokat jelentett a kis hadseregben. Lassan hátrálva vonultak vissza egy kis emelkedőre. A visszavonulást a spanyolok háromszoros sortűzzel fedezték. Az indiánok azonban elkeseredetten rohamoztak újra meg újra, nem törődve veszteségeikkel és már teljesen kilátástalannak látszott a küzdelem. A bennszülöttek már vagy ötven halottat vesztettek és legalább ugyanannyi volt a sebesültjük, ennek ellenére tovább is kitartóan támadtak, folyton a hátráló védőcsapat sarkában voltak, már nem ijedtek meg semmiféle veszélytől, nyilakkal árasztották el maguk előtt az egész területet, úgy nyomultak előre. Világosan meg lehetett figyelni, hogy még a sebesültek is harcoltak, amelyikük nem volt teljesen tehetetlen, a legnagyobb dühvel, talán még sokszorozott erővel rohant a védőkre, hogy bosszút álljon.
A védősereg végül biztonságosabb helyre vonult vissza, a harctéren hagyva halottait. Elszörnyedve látták, hogy az indiánok, igazi vadak módjára rontanak neki a halottaknak, fakardjaikkal baltáikkal és nehéz husángjaikkal addig ütötték-verték, míg valamennyi csontjuk, koponyájuk összetört, testükről pedig cafatokban vált le a hús. Borzalmas munkájuk után, mikor észrevették, hogy a védők visszavonultak, nem követték őket, hanem körbeálltak és ősi szokás szerint két hatalmas csatakiáltást küldtek a szerintük gyáván megfutott ellenség után, ezzel a győzelmet a maguk javára könyvelvén el. Örömük azonban nem lehetett valami nagy, mert messzire elhallatszott sebesültjeik kínos üvöltése, a súlyosabb sebesültek pedig sorra estek össze a nagy vérveszteségtől, mert nem volt, aki segítsen rajtuk.
A spanyol vezető a harci szünetben újra összegyűjtötte csapatát és seregszemlét tartott. Atkins, bár sebe erősen sajgott, nyomban jelentkezett, hogy tovább akar harcolni, de a spanyol szokott nyugodt modorával válaszolt:
- Kedves Atkins úr, hallgasson rám, most nem alkalmas az időpont, hogy rájuk támadjunk. Mindnyájan láttuk, hogyan harcolnak még sebesültjeik is. Várjuk meg a reggelt, akkorra a sebesültek vagy elájulnak a nagy vérveszteségtől, vagy megmerevednek a tagjaik és nem tudnak részt venni a harcban. Akkor lényegesen kevesebben lesznek, mint most, könnyebben vehetjük fel velük a küzdelmet.
Ez kétségtelenül nagyon okos és ésszerű tanács volt, de Atkins vidáman nevetve válaszolt:
- Igaza van, parancsnok úr, de én is sebesült vagyok, ma még teljesen kifogástalanul tudok harcolni, de holnap már én is a betegek között leszek.
- Tudjuk jól, Atkins úr - felelt meleg hangon a spanyol - láttuk, milyen nagyszerűen verekedett, alaposan kivette a részét a harcból, mi küzdeni fogunk ön helyett is, ha sor kerül rá, de mégis azt hiszem, jobb lesz, ha megvárjuk a reggelt.
A vademberek egyelőre nem mutattak nagy kedvet a támadásra, sem a szerintük legyőzött ellenfél üldözésére, a védők is úgy döntöttek, hogy reggelig nem kezdenek új harcot.
Este azonban kiderült az ég, egyetlen felhő sem takarta a teliholdat, csaknem nappali világosság öntötte el az egész környéket. Tisztán lehetett látni a védők táborából, hogy a vadak a tengerparton halottaik és sebesültjeik között foglalatoskodnak, nagy a zűrzavar közöttük, óriási sürgés-forgás, kiabálás hallatszott a táborhelyről. A védők erre elhatározták, hogy mégis még az éjszaka folyamán rajtuk ütnek, különösen attól vártak nagy sikert, ha észrevétlenül tudnak közelükbe jutni és legalább az első sortüzet úgy ereszthetik rájuk, hogy azoknak sejtelmük se lehessen a veszedelem közelségéről. Erre nagyszerű alkalom kínálkozott, mert az éjszaka leple alatt a támadásra nem is számító vadakat aránylag nem volt nehéz megközelíteni. Annál könnyebben ment a dolog, mert éppen az egyik angol telepéhez tartozó területen kellett áthaladni és ő minden fűszálat kitűnően ismert a háza körül lévő erdőben. Észrevétlenül vezette a csapatot az erdő szögletéhez, ahol egészen közel voltak már a vademberek főcsoportjához. A parancsnok rendelkezésére nyolc ember vette kezébe a puskát, gondos célzás után egyszerre tüzelt és szemmel láthatóan borzalmas pusztítást vitt véghez a mit sem sejtő vademberek között. Még tartott közöttük a nagy zűrzavar, amikor a másik nyolc puska is tüzet és ólmot ontott a megriasztott indiánok közé. Ez a sortűz csupa apró töltést zúdított rájuk, minden előzőnél nagyobb eredménnyel, mert a sebesültek egész csoportjai rogytak le a földre és a megsebzett vademberek keserves üvöltése töltötte be a levegőt. Annyira meglepte és megrémítette a már diadalt ülő indiánokat ez a támadás, hogy a két sortűz után sem tudták, honnan érkezik a tűz, a végzetes dörgés és halált hozó villanás, azt sem tudták, hová és hogyan meneküljenek a haragvó istenek dörgő és halálos villámai elől.
A spanyol parancsnok most már elérkezettnek látta a nagy támadás pillanatát. Három csoportra osztotta embereit és kioktatta őket, hogy rohanják le a meglepett indiánokat. Egy-egy csoportba 8-8 ember került, illetőleg összesen 22 férfi és 2 nő volt a sereg harcképes állománya. A két nő eddig is nagyszerűen verekedett, teljesen férfiszámba lehetett őket venni. A fegyvereket is egyenlően osztották meg a csoportok között. A két asszonyt eleinte nem akarták beosztani a harcosok közé, de ők a leghatározottabban követelték, hogy a férfiakkal együtt harcolhassanak, ha kell meg is haljanak.
Minden eshetőségre teljesen felkészülve, testileg és lelkileg a legvégsőkig elszántan vonultak ki az erdőből és rohanták meg a még mindig zavarodottan ide-oda szaladgáló vadakat. Tele torokból hallóztak, kiabáltak, amikor az ellenség közelébe értek. A vadak sűrű csoportokba verődve fogadták a támadást, de teljesen megzavarta őket, hogy egyszerre három különböző irányból harsant fel a támadók csatakiáltása. Az is a támadók előnyére szolgált, hogy az erdő sűrűjének leple alatt egészen közel tudtak férkőzni az ellenséghez, anélkül, hogy az tudomást szerzett volna róluk. Így a vadak nem készülhettek fel eléggé a támadás fogadására, csak akkor kaptak észbe, amikor már közvetlen közelből ropogott a sortűz és amikor már a puskatus ütései zuhogtak az indián koponyákra. Néhány fürge indián nyilazni kezdett, szegény öreg Péntek volt a támadók első sebesültje, de ezekben a meleg percekben senkinek sem volt ideje vele foglalkozni, elviharzott mellette a támadás és egyszerre három különböző oldalról csaptak fel a puskák tűzcsóvái. A sortűz után általános roham következett, a szigeti kis csapat minden tagja vad erővel csépelte, vágta, ütötte a megriadt indiánokat, dolgozott a puskatus, a pallos, a pisztoly megvasalt agya, a dárda, a balta és rövidesen a fájdalmában hörgő, üvöltő, sikoltó hangok leírhatatlanul vad zűrzavara töltötte be a levegőt, halálra rémítve a még épkézláb maradt vadakat is. Nem sokára általános menekülés kezdődött, az indiánok a szélrózsa minden irányában futva igyekeztek kikerülni a halálos veszedelmet jelentő környékről és aki tehette, az erdőt választotta menedékül.
A sziget seregének tagjai maguk is halálosan fáradtak voltak már a szörnyű mészárlástól. Hozzávetőleges számítás szerint legalább 180 vadembert öltek meg, részben puskáikkal, részben saját kezükkel, a megmaradtak pedig szertefutottak, egyenként igyekeztek menteni bőrüket és csak akkor verődtek megint össze egy csoportba, amikor észrevették, hogy az éjszakai csata győztesei nem üldözik őket. Ez a csoport a tengerparton, a csónakok környékén gyülekezett, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kanoeikon elmenekülnek. De a szerencse ezúttal teljesen elfordult tőlük. Mialatt a harc dúlt, erős szél kerekedett és amint be akartak szállni csónakjaikba, viharrá erősödött a tenger felől zúgó szél és lehetetlenné tett minden elindulási kísérletet. A szélvihar egész éjszaka tartott és a hullámok olyan messzire dobták ki a partra a csónakokat, hogy csak a legkeservesebb erőfeszítéssel lehetett volna szép időben is újra a vízre vonszolni. Sok csónakot darabokra törtek a hullámok, egyetlen indiánnak sem sikerült aznap éjszaka elhagyni a szigetet.
A győzteseknek nem igen volt idejük és kedvük, hogy ünnepeljék diadalukat, éppen csakhogy valami frissítőt vettek magukhoz és még az éjszaka folyamán nekiindultak, hogy a szigetnek arra a részére menjenek, merre a vademberek menekültek, meg akarták látni, mit terveznek az indiánok és mi módon lehet velük végleg leszámolni. Útjuk átvezetett azon a területen, ahol előbb a végzetes csata folyt. A szörnyű látványt még borzalmasabbá tette, hogy a rengeteg halott között még sok súlyos sebesült volt, még éltek, vagy ájulásukból éppen most tértek magukhoz. Ez a látvány különösen visszariasztó és lesújtó az emberségesen gondolkodó férfiakra, mert a nemesen érző ember, ha a háborúban kényszerűségből és önvédelemből meg is öli ellenfelét, nem is gondol arra, hogy megölje a magával tehetetlen sebesülteket, hanem inkább segíteni akar rajtuk. De itt nem volt sok gondolkozni való, segíteni nem lehetett a szerencsétlen súlyos sebesülteken, az indián rabszolgák pedig nagyon rövid úton oldották meg a problémát: egyszerűen agyonverték baltáikkal az összes még életben lévő sebesültet.
Végre elérkeztek arra a helyre, ahol a csatából elfutott vademberek gyülekeztek. Különös látvány volt látni a mintegy száz főnyi csoportot, amint teljesen apatikusan ültek sorjában a földön, térdüket magasra felhúzva, fejüket a két térdük közé lógatva, karjaik pedig élettelenül a földet seperték. Mikor már puskalövésnyi távolságban volt a szigetiek csapata, a parancsnok rendelkezésére, két puskát erősen megtöltve elsütöttek, de csak a levegőbe. Ezzel azt akarták megtudni, milyen hatást vált ki az indiánokból az újabb támadás lehetősége, van-e bennük még harci kedv, vagy valóban annyira letörtek lelkileg is, amilyeneknek testileg látszanak. A kísérlet bevált, mert amikor a vadak meghallották az első lövés dörrenését és meglátták a második lövés kicsapó tüzet, a legnagyobb rémülettel ugráltak fel és azonnal menekülni kezdtek, mikor pedig a csapat többi tagja gyors léptekkel feléjük indult, általános menekülés kezdődött. Panaszos, kínos üvöltés tört ki belőlük, az üldözők valósággal megborzadtak, mert olyan volt ez a hang, mintha nem is emberek, hanem kínjukban vonító farkasok torkából hangzott volna. A testileg-lelkileg teljesen megtört és rettegve menekülő indián társaság pillanatok alatt széledt szerte a környező dombokon és az erdőben.
A győztesek sorában is kezdett mutatkozni a fáradság. Ennek első jele volt, hogy többen azt a véleményt hangoztatták, legjobb volna, ha az idő kedvezőre válnék és a még itt a szigeten lévő vadak csónakjaikon elevezhetnének. Ezek azonban nem gondolták meg, hogy ha a megvert indián csapat hazajut, onnan csak újabb támadó csoportok érkezhetnek a szigetre, esetleg olyan nagy létszámú hadsereg száll partra, amellyel szemben már minden erőfeszítés kevés lesz, vagy olyan sokszor jönnek, hogy teljesen lehetetlenné teszik a normális életet az egész szigeten. Szerencsére ott volt a tanácskozásoknál Will Atkins is, aki sebesülése ellenére is egész éjszaka kitartott és minden harcban részt vett. Most igen okos és talán az egyetlen célravezető megoldást ajánlotta. Szerinte ki kell használni a kedvező alkalmat, hogy az indiánok elmenekültek a sziget belsejébe, el kell őket vágni a csónakjaiktól, hogy semmi körülmények között se juthasson haza közülük egyetlen egy sem.
Sokat és hosszan tanácskoztak a valóban meggondolandó indítvány felett. Az aggodalmaskodók határozottan ellenezték ezt a megoldást, mert szerintük az lesz az eredmény, hogy a tengertől elzárt vadak, akik még mindig elég sokan vannak, beveszik magukat az erdőbe és úgy kell majd vadászni rájuk, mint a veszedelmes vadállatokra, de még azoknál is veszedelmesebbekké válhatnak, mert éheznek és nem nézik, hogyan szerzik meg az élelmet, rá fognak találni a gabonaföldekre, a megművelt területekre, állandó rémei lesznek a kecskefarmoknak és nem lehet a szigeten nyugodtan közlekedni, mert minden pillanatban rátámadhat a gyanútlan emberekre a vademberek egy-egy elkeseredett csapata. Így teljesen megszűnne a szigeten a nyugodt életlehetőség.
Will Atkins továbbra is megmaradt az ellenkező véleményen. Szerinte sokkal jobb most száz letört és rettegő emberrel végezni, mint később a nyakunkra csődíteni száz pihent indián törzset, amely mind bosszút akar állni. Ha megsemmisítjük csónakjaikat, őket is el kell pusztítani, különben az egész sziget minden lakójával együtt fog elpusztulni. Atkins olyan világosan magyarázta meg, mennyire elkerülhetetlen szükségesség a vadakkal való teljes leszámolás, hogy végül is mindenki a magáévá tette az indítványt. Azonnal a csónakokhoz siettek, hatalmas máglyát raktak a kanoekból, száraz ágakat gyűjtöttek az erdőből és meggyújtották. Lassan és nehezen égett a nedves fa, de hamarosan használhatatlanokká váltak az összes csónakok. Mikor az indiánok észrevették, mi történik a tengerparton, jajveszékelve szaladtak elő menedékhelyeikről, néhányan egészen közel jöttek a máglyához, letérdeltek, integettek a fehér embereknek és ezt kiabálták: "O, O, Waramakoua!" Még sok egyebet is mondtak a saját nyelvükön, de senki nem értett belőle semmit. Nem volt azonban nehéz megérteni furcsa taglejtéseikből, kétségbeesetten szűkölő, könyörgő hangjaikból, hogy azon rimánkodnak, ne pusztítsuk el csónakjaikat, engedjük elevezni őket, sohasem fognak ide visszajönni. De a sziget lakói most már keményen elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra végeznek az ellenséggel, ezt pedig másként nem lehet megtenni, csak ha meghiúsítják, hogy még egyszer ellátogassanak ide. Tekintetbe kellett ugyanis venni, hogy ezek az indiánok már túl sokat láttak abból, ami itt a szigeten van. Elég, ha csak egyetlenegy is hazajut, az el tudja mondani, milyen gazdagság van itt az ő szegénységükhöz képest, milyen virágzó telepek vannak és milyen kevés ember védelmezi. Dühödt erővel estek embereink a csónakoknak és nem elégedtek meg a tűz lassú pusztításával, egyenként verték szét apró darabokra a kanoekat, még azokat is, amelyeket a tenger már eléggé elpusztított. Mikor a szerencsétlen indiánok látták, hogy már véglegesen nincs számukra irgalom, ismét abba a hátborzongató, állati üvöltő vonyításba törtek ki, amellyel már előbb is annyira próbára tették valamennyi szigetlakó idegeit. Mintha utálatos, csúnya vadállatokkal telt volna meg az erdő, úgy hallatszott mindenünnen a panaszos gyötrődő ordítás.
Maguk a spanyolok sem tudták eleinte mitévők legyenek a sok, végsőkig kétségbeesett, halálraítélt emberrel. A józan ész azt követelte, hogy ezentúl kettőzött figyelemmel és erővel kell őrködni a sziget minden lakójának élete és vagyona felett. Mert bármennyire sikerült is elrejteni a házak és gazdaságok egy részét, mégis rátaláltak az egyik gabonaföldre és olyan tökéletesen elpusztították, hogy egészen elölről kell majd kezdeni minden munkát, ha újra termővé akarják tenni. Annyi bizonyos, hogy jó darabig nem volt valami kellemes a szigeti élet, mert a vadak komoly veszedelmet jelentettek. Üldözni, hajszolni nem lehetett őket, mert az erdőhöz szokott emberevők sokkal gyorsabbak és fürgébbek voltak, mint bármelyik fehér ember. A spanyolok is csak többedmagukkal mertek a sziget belsejébe menni, mert attól tartottak, hogy észrevétlenül meglepik őket az erdőben tanyázó vadak és számbeli túlerejükkel egyszerűen elnyomják őket. Az volt még a szerencse, hogy a vadaknak semmiféle fegyverük nem volt. Íjuk lehetett ugyan, de nyílvesszőjük már nem volt és nem volt semmiféle szerszámjuk, hogy újakat készítsenek.
Nagyon kemény időszak következett a szigeten, mert bármennyire kétségbeejtő és kilátástalan volt is a vadak helyzete az erdőkben, a sziget régi lakóinak a körülményei is erősen megnehezültek, amikor a vadak rátaláltak egy-egy gazdaságra és azt tökéletesen elpusztították. Ezáltal a termés erősen megcsappant és alig volt lehetőség a pótlásra. Csak azok az állatok maradtak meg bántatlanul, amelyeket már régebben a földalatti barlangba vittek, valamint a három angol területén lévő gabonaföld. A három angol közül egy azonban a nagy csatában elesett. Nyíllövést kapott a halántékába és nyomban meghalt. Érdemes megjegyezni, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki fékezhetetlen dühében agyon akarta ütni baltájával az indián rabszolgát és utána nyomban rátámadt a szolgát védelmező spanyolra is.
A magam részéről a szigetnek ezt a korszakát és lakóinak helyzetét nehezebbnek ítéltem, mint amikor egyedül vesződtem a véletlenül talált rozs- és rizsszemek elültetésével és első aratásaimmal. Az én időmben egyetlen veszedelmes vadállat nem volt a szigeten, most pedig a szó szoros értelmében egyszerre száz éhes üvöltő farkas veszélyeztette a sziget lakóinak nyugalmát és minden pillanatban kész volt elnyelni és elpusztítani mindent, ami az életet jelenti.
Mikor a sziget lakói látták, milyen tarthatatlanná válik a helyzet, ha nem változtatják meg gyökeresen, úgy határoztak, hogy a vadakat a sziget egyik távoli részébe hajtják, lehetőleg a délnyugati partok környékére, hogyha bármikor újabb vadembercsoportok érkeznének, egyet se találjanak itt. Ha kell, naponta rendszeres hajtóvadászatot tartanak és a legkíméletlenebbül irtják őket mindaddig, míg lényegesen leapad a létszámuk. Ha pedig a megmaradtak végül hajlandók lesznek engedni vadságukból, megtanítják őket a munkás életre.
Rövidesen megkezdődött az általános támadás az erdőben és minden más búvóhelyen rejtőzködő vadember ellen. Nem kímélték a puskaport, sem a muníciót, éjjel-nappal folyt a hajtóvadászat és olyan rémületben tartották tűzfegyvereikkel a vadakat, hogy azok már a fegyver puszta dörrenésére is ájultan estek a földre és fokozatosan szorultak egyre messzebbre a sziget lakott és megművelt területeiről. A rendszeres hajsza nemcsak azt eredményezte, hogy naponta fogyott a vademberek létszáma, hanem a megmaradtak mind nehezebb és nehezebb körülmények közé kerültek, nem juthattak élelmiszerhez és megtörtént az is, hogy a vadászok az erdőben halott vademberre bukkantak, akit nem a golyó ölt meg, hanem éhenhalt a rettenetes nélkülözéstől.
A helyzet ilyen fordulata következtében az eddig kíméletlenül öldöklő fehérek szíve megesett a szerencsétlen indiánokon, különösen a spanyol kormányzó nem tudta tovább nézni, milyen hallatlan nélkülözéseken és szenvedéseken kell keresztülmenniök ezeknek a vadembereknek. Soha életemben nem találkoztam még egy olyan nagy lelkű, nemes gondokozású, magasztos jellemű férfival, amilyen a spanyol kormányzó volt. Elrendelte, hogy ha csak lehet, egy vadembert fogjanak el élve, magyarázzák meg neki, hogyan lehet megoldani a valóban nem irigylésre méltó helyzetüket. Ha azután kellőképp kioktatták az elfogott embert, bocsássák vissza társaihoz, hogy mint tolmács mondja el nekik a fehérek üzenetét és békefeltételeit. A feltételeknek olyanoknak kell lenni, hogy ne csak a vademberek puszta életét biztosítsa, hanem tetszetőssé tegye számukra a további békés együttélést is a szigeten.
Nem volt könnyű dolog élve foglyul ejteni egy vadembert, mert mindegyik olyan elkeseredetten küzdött akár a valódi vadállat. Mégis sikerült végre egy agyonéhezett, holtrafáradt, testileg-lelkileg letört indiánt meglepni és álmában megkötözve foglyul ejteni. Eleinte teljesen elzárkózott mindentől és mindenkitől, még ételt és italt sem akart elfogadni, valószínűleg ő is azt hitte, hogy ez mind csak azért van, hogy jobb falat legyen a húsa a győzelmi lakomán. De később az állandó jó bánásmód és a felajánlott jó falatok megtörték és barátságosabbá vált, hajlandó volt szóba állni foglyul ejtőivel. Az öreg Pénteket küldték hozzá, beszéljen a lelkére. Az öreg kitűnő érzékkel végezte küldetését. Nagyon lassan, fokozatosan igyekezett megszelídíteni vad honfitársát, elmesélte, milyen jó dolga van neki is a szigeten, milyen jól és emberségesen bánnak vele a fehér emberek, akik nem is haragszanak senkire, csak azok ellen viselnek háborút akik őket zavarják és tönkre akarják tenni gazdaságukat. Meglobogtatta a vadember előtt a béke zászlaját, elmondván neki, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges volt eddig is minden vérontás, mert a fehér emberek hajlandók békésen együtt élni a szigetre került indiánokkal, feltéve, ha nyugodtan maradnak és dolgoznak. Ebben az esetben nemcsak az életüket nem veszik el, hanem átadják neki a sziget egy meghatározott részét, ott megtelepedhetnek, kapnak annyi élelmet és gabonát, hogy a további életük biztosítva lesz, megtanítják őket olyan dolgokra is, ami könnyűvé és kellemessé teszi nekik az életet és nem kell úgy nélkülözniük, mint odahaza. A tárgyalások végén az öreg Péntek útnak engedte a most már testileg is teljesen magához tért indiánt és lelkére kötötte, mondjon el mindent társainak, mit hallott és látott itt és közölje velük, ha mindenbe beleegyeznek, jó dolguk lesz, de ha továbbra is úgy viselkednek mint eddig, irgalom nélkül kiirtják valamennyiüket.
A teljesen kimerült, minden tekintetben megtört vademberek első hallásra elfogadták a fehérek ajánlatát és csak azt kérték minél sürgősebben adjanak nekik valami ennivalót. Tizenkét spanyol két angol és három indián rabszolga, meg az öreg Péntek jól felfegyverkezve mentek a vademberek tanyájára. Nagy mennyiségű kenyeret, őrölt rizsből készített kétszersültet és három élő kecskét vittek magukkal és úgy rendelkeztek, hogy az összes indián jöjjön egy kijelölt domb oldalába. Mindnyájan előjöttek, már csupán harmincheten voltak. Csendesen letelepedtek a domboldalon és hihetetlen étvággyal fogyasztották az ennivalót. Hálásan fogadtak mindent, amit kaptak és viszonzásképp tökéletesen állták ígéretüket, mert soha nem hagyták el a számukra kijelölt területet, csak akkor, amikor utasításért, vagy szerszámokért jelentkeztek a spanyol kormányzónál. Hűséges, rendesen dolgozó tagjai lettek a sziget családjának és békében éltek még akkor is, amikor én a szigetre érkeztem s végigjártam minden lakott telepet.
Nagyon tanulékony emberek voltak, nem kellett nekik sokat magyarázni a gabonaültetést és aratást, az őrlést és kenyérsütést, az első leckék után, már maguk is el tudtak végezni mindent. Érdekes megjegyezni, hogy egyáltalában nem éreztek semmi honvágyat, nagyon megelégedetten éltek telepükön, csak az asszonyok hiányoztak, egyébként saját kijelentéseik szerint sokkal jobban éltek itt, mint saját országukban. A sziget délnyugati csücskén volt, a telepük egy elég nagy félszigeten. A tengerbe nyúló rész sík, fás terület volt, a szárazföld felé meredek sziklacsoportok zárták el a félsziget bejáratát. A talaj igen termékeny, az egész terület mintegy másfél mérföld széles és három és fél mérföld hosszú földnyelv volt.
Megtanították őket, hogyan kell a falapátokat és ásókat készíteni, kaptak 12 baltát, három-négy kést és egyéb hasznos szerszámokat. Mindent hálás köszönettel fogadtak és a sziget legbékésebb, legnyugodtabb, legalázatosabb lakóivá lettek.
Ezzel a nagy csatával és utóharcaival véget ért a sziget harcos korszaka, mert egészen az én megérkezésemig semmi lényeges esemény nem történt, egyetlen vadember sem jelent meg a szigeten, természetesen nem számítva azokat a szórványosan mindig jelentkező kanoekat, melyek diadalmi lakomára hozták áldozataikat. Ezek a vadak azonban soha sem mentek beljebb a szigetre, megmaradtak a part mellett és amikor bevégezték utálatos lakomájukat a legközelebbi apály áramlattal elvitorláztak. Úgy látszik a nagy expedíció teljes kudarca visszatartotta vadembereink honfitársait, hogy ide merészkedjenek az elátkozott szigetre, a más törzsbeli vadaknak pedig sejtelmük sem volt arról, hogy szigetünknek lakói is vannak.
Ezzel a beszámolóval azt hiszem elég tiszta képet adtam mi minden történt a szigetemen az alatt az idő alatt, míg távol voltam. A letelepített indiának csodálatos gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez és a kultúra minden eszközéhez. A spanyolok és a kastély többi lakói gyakran látogattak el a vademberek telepére, viszont azoknak tilos volt elhagyni a félszigetet. Ez óvatossági rendszabály volt, mert nem akarták kitenni magukat és ültetvényeiket újabb garázdálkodásnak. Még meg kell említenem azt az érdekes jelenséget, hogy amikor a spanyolok megtanították a vadembereket a kosárfonásra, nem telt bele sok idő és a tanítványok messze túlszárnyalták ügyességben és találékonyságban mestereiket. Egész sereg hasznos és szép tárgyat készítettek vesszőből, különleges kosarakat, szitát, madárkalitkát, pohár- és üvegtartókat, széket, asztalt, ágyat és sok minden mást, amire nagy szükség volt a szigeten és mindenki nagy hasznát is vette.
ÚJ ÉLET A SZIGETEN
A sziget története kétségkívül érdekes és tanulságos, de mégis külön kell megemlékeznem a spanyolokról, akik mindvégig a középpontját alkották a sziget családjának. Az ő külön történetüket érdemes meghallgatni, olyan sok érdekes és izgalmas kalanddal van tele.
Nagyon sok estét töltöttem velük, amikor a vademberek között töltött időkről meséltek. Nyíltan megmondták, hogy ott egyáltalában nem számítottak különleges, nagy tiszteletben álló lényeknek, inkább földhöz ragadt, szegény nyomorult teremtmények szomorú csoportja voltak. Testileg-lelkileg annyira letörtek, annyira megadták magukat a kétségbeesésnek és olyan mélységesen szenvedtek kilátástalan sorsuk súlya alatt, hogy jóformán nem is tudtak az egész idő alatt másra gondolni, mint hogy mikor végez velük a szörnyű éhhalál. Elmesélték, hányszor és hogyan csodálták meg azt a sok mindent, amit szigeti magányomban teljesen egyedül, jóformán minden segédeszköz nélkül készítettem. Csodálták lelki erőmet, találékonyságomat és alkalmazkodóképességemet, hogy olyan helyzetben, amely eleinte százszorta rosszabb volt, mint az ő partraszállásuk, mégis valódi otthont tudtam teremteni, melyben sokszorosan nyugodtabb és megelégedettebb lehettem és lelki egyensúlyomat is ezerszerte jobban megtalálhattam, mint ők a vadak között. Korholták saját szerencsétlen természetüket, hogy amikor a veszedelem első fenyegető körülményei elhárultak, utána minden erőfeszítésnek vége volt és következett a kétségbeesés, a lemondás, a teljes megtörtség sivár és nyomasztó lelki állapota, melybe még a menekülés eshetőségeinek latolgatása sem hozhatott enyhítő perceket.
Azzal igyekeztem vigasztalni őket, hogy lényegesen más volt, ahogy én érkeztem a szigetre és ahogy ők szálltak partra. Nekik nem volt sem élelmiszerük, de még a legszükségesebb segítőeszközeik sem, hogy elláthatták volna magukat addig, míg valami enyhülés áll be a helyzetben, vagy míg jobban megismerkednek és elhelyezkednek környezetükben. Ugyanekkor én legfeljebb annyiban lehettem rosszabb helyzetben, hogy teljesen egyedül voltam, viszont a Gondviselés különös kegyelme folytán rendkívül szerencsés körülmények közé jutottam azáltal, hogy a víz a parthoz sodorta a hajó megmaradt roncsait. Ez a különlegesen szerencsés körülmény talán még a nálam is nyomorultabb helyzetben lévő, lelkileg és testileg jobban letört embereknek is visszaadta volna az életbe vetett bizodalmát. A spanyolok azonban rámlicitáltak udvariasságban és kedvességben és nem engedték lekicsinyelni amit én cselekedtem a szigeten.
- Uram - mondta a spanyolok vezetője utánozhatatlanul finom tapintatossággal és közvetlen kedvességgel - ha történetesen mi, szerencsétlen tehetetlen spanyolok kerültünk volna az Ön helyzetébe, egészen bizonyos, hogy félannyi dolgot sem tudtunk volna kihozni abból a hajóroncsból. Hiába lett volna meg a hajó, nem tudtunk volna tutajt készíteni, nem tudtuk volna másképp partra hozni azt a sok, mindenféle holmit, csak csónakkal, evezővel meg vitorlával és - tette hozzá a legmélyebb elismerés hangján - semmi körülmények között nem tudott volna egyikünk sem tizedannyit dolgozni, mint amit ön teljesen egyedül csinált itt a szigeten.
Nem tagadom, nagyon jól estek spanyol barátaim elismerő szavai, de nem folytattuk ezt az összehasonlítást tovább, mert nagyon kíváncsi voltam, hogyan rendezték be életüket megmenekülésük után.
A spanyol elmondta, hogy nem volt szerencsés a partraszállásuk, mert akik közé jutottak, maguk is a legszegényebbek közé tartoztak, alig volt valami ennivalójuk. Ha nem lettek volna olyan kétségbeesett és kimerült állapotban, valószínűleg nyomban tovább állnak s nem is jártak volna rosszul, mert nem messze onnan akármennyi élelmet találtak volna egy teljesen lakatlan szigeten. Ez egyike volt azoknak a szigeteknek, ahová a spanyol hódítók Trinidad szigetéről több ízben is áthajóztak és benépesítették kecskékkel és sertésekkel. A betelepített szelíd állatok csakhamar elszaporodtak, ezen kívül volt még a szigeten igen sok vadgalamb és más tengeri szárnyas is, úgyhogy akit ott vetett partra a jó sors, az szinte dúskálkodhatott a különböző húsfélékben, csak kenyérhez nem jutott újabb segítség nélkül. Azon a szigeten azonban ahol spanyoljaim szálltak partra, legfeljebb igen csekély táperejű gyökerek és füvek voltak találhatók, a bennszülöttek ezeket is csak módjával adogatták vendégeiknek. Még ha akarták volna, sem tudtak volna ennél jobb ellátást biztosítani a fehérek számára, kivéve azt az esetet, ha ők is emberevőkké válnak, mert ezen az egész környéken az emberhús volt a legfinomabb és legkeresettebb csemege.
Azt is elpanaszolták a spanyolok, mennyire szerették volna megtanítani vendéglátó bennszülöttjeiket a termelés és a mindennapi élet sok ésszerű és Európában igen jól bevált módszerére, de minden kísérlet teljesen meddő maradt. A bennszülöttek kereken visszautasítottak minden ilyen irányú igyekezetet azzal az indokolással, hogy nem fogadnak el oktatást olyan emberektől akiknek ők adják az ennivalót. Úgy látszik ezeknek az embereknek az a felfogásuk, hogy teljesen felesleges olyasmivel foglalkozni, ami nélkül meg lehet élni.
Előadták a spanyolok, mi minden bajon és nyomorúságon kellett keresztülmenniök. Néha napokig semmi élelmük nem volt. Ennek a helyzetnek az okozói a bennszülöttek voltak, még pedig nem is rosszindulatból, hanem csupa lustaságból és nemtörődömségből, ami ezen az egész környéken sajátságos közös tulajdonsága volt az összes bennszülött törzseknek. Ugyanilyen környezetben más vidékeken sokkal jobban és emberhez méltóbb módon éltek az ott lakó népek. Egyetlen jó tulajdonság volt, amit ezeknek a vadaknak javára tudtak írni: sokkal kevésbé voltak vad természetűek és vérengzőek, mint a lényegesen jobb körülmények között élők.
A sok baj, zavar és nélkülözés, szenvedés elsorolása közben azonban spanyoljaim nem győztek eléggé hálát adni az isteni Gondviselés kegyelmének, mellyel úgy irányította a dolgokat, hogy végeredményben mégis a javukra szolgált. Ha ugyanis a sok szenvedéstől és kemény nélkülözéstől elcsigázva feladják a további küzdelmet, meghallgatják a közeli szigetek bőségéről szóló meséket és más lakóhelyet keresve, elvitorláznak a szigetükről, sohasem juthattak volna abba a helyzetbe, hogy én megmentőjük lehessek.
Külön fejezete volt előadásuknak, hogyan kívánták meg tőlük a bennszülöttek, hogy minden háborújukban tettleg is részt vegyenek. Ez kitűnő alkalom lett volna számukra, hogy megmutassák félelmetes és ellenállhatatlan fegyvereiket, ha történetesen a megmaradt lőfegyvereikhez muníció, lőpor és golyó is maradt volna. Ehelyett amikor háborúra került a sor és ők is kivonultak bennszülött barátaikkal együtt, rosszabb helyzetben voltak mint a legutolsó indián, mert míg azoknak a legrosszabb esetben is volt a kezükben egy íj, vagy dárda, addig ők csupán puskatussal és a véletlenül megmaradt három bárddal harcolhattak. Ennek az volt a kellemetlen oldala, hogy amíg az ellenség közvetlen közelébe jutottak, teljesen ki voltak szolgáltatva a rájuk lőtt nyilaknak, ők maguk pedig nem tudták megtanulni az íj és nyíl használatát. Úgy segítettek magukon, hogy élesre hegyezett kemény faágakat dugtak a puska csövébe és mint a szuronnyal, úgy harcoltak. Még ilyen kezdetleges harci eszközökkel is sokszor egész ellenséges csoportokat hajtottak maguk előtt és rakásra ölték ellenfeleiket, de az is megtörtént, hogy az indiánok körülvették őket és csak a legnagyobb, hősiesség és halálra szánt küzdelem árán tudták kivágni magukat az ellenséges embergyűrűből. A nyilak ellen csakhamar kitalálták a védekezést: nagy fakereteket ácsoltak össze, ezekre állatbőröket feszítettek és mint valami óriási pajzs védelme alatt nyomultak előre az ellenség nyílzáporában. Még így is több ízben kerültek a legnagyobb veszedelembe. Egy alkalommal öt spanyolt fogott körül a többszáz főből álló ellenséges csoport és fakardjaikkal és bunkójaikkal le is ütötték őket. Ekkor esett ellenséges fogságba az a spanyol, akit az én szigetemre hoztak, és én megmentettem. A többieket sikerült nagy nehézségek és kemény harcok árán kiszabadítani, de erről az egyről azt hitték, hogy meghalt, csak később tudták meg, hogy élve esett fogságba. Kimondhatatlan fájdalommal vették tudomásul a szomorú hírt, mert nagyon jól tudták, mit jelent ezen a vidéken ellenséges fogságba kerülni. Szívesen mentek volna újra harcba valamennyien és az életüket is szívesen kockára tették volna, de már késő volt mire megtudták, már úton is voltak vele az ellenséges vademberek az én szigetem felé.
Nem volt könnyű kiszabadítani az ellenséges embergyűrűből a leütött spanyolokat. Amikor a többiek látták, hogy ez az öt ember már nem bírja a harcot és egymás után esnek el a vadak bunkócsapásai alatt, elkeseredett erővel nyomultak be a vadak tömegébe, szúrtak, vágtak, ütöttek társaik földön fekvő testei körül, távoltartották tőlük a vadakat, hogy nagyobb kárt ne tehessenek bennük. Sikerült addig húzni a harcot, míg a leütött emberek magukhoz tértek egy kivételével, akiről azt hitték, hogy meghalt. Számításuk szerint legalább ezer főnyi ellenséges tömegen kellett keresztülvágniuk magukat és félig még ájult társaikat. Hősi vállalkozásuk az ellenség teljes vereségét eredményezte, de otthagyott társukon már nem tudtak segítem. Nem is tudtak együtt örvendezni bennszülött vendéglátóikkal együtt a nehezen kivívott diadalon, mert jóbarátjukat, vezetőjüket gyászolták és fájdalmukat még csak növelte, amikor megtudták, hogy nem halt meg, hanem élve került az ellenség fogságába.
Ilyen előzmények után elképzelhető az a szívből jövő örömujjongás, amellyel a váratlanul teljes testi és lelki épségben újra közibük érkező, régen halottnak hitt barátjukat és vezetőjüket köszöntötték. Örömük és meglepetésük még fokozódott, amikor a visszaérkezett és a vadak torkából szerencsésen megmenekült bajtárs részletesen elmesélte szabadulásának csodálatos történetét és közölte velük, hogy nem is olyan nagyon messzire egy szigeten él egy keresztény fehér ember, aki nemcsak hogy rendelkezik a megszabaduláshoz szükséges eszközökkel, hanem olyan nemes gondolkozása ember, hogy maga is minden erejével valamennyiüket ki akarja szabadítani a mostani rettenetes helyzetükből.
Az elveszettnek hitt bajtárs viszontlátásának első nagy örömét követték az újabb örömkitörések, amikor sorra kerültek elő a csónakból az általam küldött ennivalók, köztük az évek óta nem látott kenyér. Ünnepélyesen keresztet vetve és buzgó imádságok közben vágták fel a kenyeret, mintha egyenesen az égből érkezett volna, nem győzték mesélni, milyen földön túli gyönyörűség volt számukra, amikor annyi év után ismét rendesen sütött, hazai módon készített kenyeret láttak és ehettek a kenyérrel együtt küldött többi ennivalót, melyek mind külön nagy gyönyörűséget okoztak a sok kiéhezett, évek óta nélkülöző szerencsétlen embernek. Az ennivaló után következett az újabb meglepetés: a tökéletesen felszerelt, kitűnő állapotban lévő és kényelmesen berendezett nagy csónak, amely a kisérőjével együtt máris rendelkezésükre állt, hogy elvigye őket annak az embernek a szigetére, akitől mindez a sok jó származik. Még most, évek múltán is teljesen elérzékenyedve mesélték spanyoljaim, milyen hihetetlen, milyen ismeretlen boldogság szállta meg valamennyiüket ezekben a percekben, nem is tudták hamarjában, igaz-e mindez, vagy csak az éhségtől teljesen elcsigázott emberek szellemlátása? Legtöbben szólni sem tudtak, volt, akinek a könnyei folytak végig az arcán, volt aki úgy viselkedett, mint az őrült, ide-oda szaladgált és hadonászott, értelmetlen szavakat kiabált, volt aki egyenesen elájult az események hatása alatt.
Engem magam is mélységesen meghatott, amikor spanyoljaim elmesélték akkori lelkiállapotukat. Önkéntelenül is arra a jelenetre emlékeztem vissza, amikor Péntek váratlanul rátalált apjára, meg azokra a jelenetekre, amikor az égő hajó utasait mentettük meg, vagy a szerencsétlen tengerészek határtalan boldogságára, amikor rokkant hajójuk velünk találkozott, végül az én saját örömkitöréseimre, amikor huszonnyolc évi raboskodás után végre ott állt a hajó a sziget mellett és csak rám várt, hogy elvihessen haza, szülőföldemre. Tökéletesen meg tudtam érteni ezeknek a sokat szenvedett spanyoloknak az örömét és boldogságát.
Mindezekkel tulajdonképp teljes képet adtam a szigetnek arról az idejéről, ami távollétemre esett, most még röviden be akarok számolni azokról az intézkedésekről és berendezésekről, melyekkel szigetem családját elláttam, hogy távozásom után az eddiginél jobb és nyugalmasabb életkörülmények között maradjanak együtt. Nekik is, nekem is az volt az egyöntetű véleményünk, hogy a vademberek az elszenvedett kudarcok után, már aligha látogatnak el a szigetre, de ha bármikor meg is jelennének, most már olyan erős a sziget védelme, hogy akár ezernyi vademberrel is a siker reményével vehetik fel a küzdelmet. Ezt a kérdést tehát nem is nagyon bolygattuk. Elsősorban a spanyolokkal kellett tisztázni a helyzetet. Úgy terveztem, hogy ők továbbra is a szigeten maradnak, mert hajónk nem volt elegendő nagy, valamennyiük elszállítására, azt meg nem tartottam megfelelő megoldásnak, hogy egy részüket elvigyem, a többieket pedig otthagyjam, holott nem szívesen maradnának társaik nélkül. Megmagyaráztam álláspontomat és vezetőjük, a sziget jelenlegi kormányzója maga is tudomásul vette, hogy ezúttal nem azért jöttem a szigetre, hogy hazavigyem őket, hanem azért, hogy a sziget minden lakóját ellássam újabb hasznos tárgyakkal és kellemesebbé tegyem számukra a további itteni életet. A mindenféle szerszámon, fegyveren és egyéb tárgyon kívül hoztam még magammal néhány embert is, nem csupán létszám-szaporítókat, hanem szakembereket is, hogy különleges tudásukkal hasznára legyenek a közösségnek, mert olyan munkát fognak produkálni, amire mindenkinek nagy szüksége lesz.
A sziget családjának valamennyi tagja jelen volt, amikor ezeket kifejtettem előttük, és teljes megértéssel fogadták szavaimat. De én még ezen is túlmentem. Mielőtt még átadtam volna nekik mindazt a sok holmit, amit magammal hoztam, sorban mindegyikükkel külön-külön beszéltem és megkértem, felejtsen el mindent, ami eddig az ellentéteket szította közöttük, és tekintse meg nem történtnek az eddigi félreértéseket és kölcsönös kellemetlenkedéseket. Természetesen mindenki készséggel tett eleget felhívásomnak, jelenlétemben fogtak kezet egymással és ünnepélyes szavakkal pecsételték meg a barátságot és a közös érdekek minden más fölé helyezését, kijelentették, hogy ezentúl már semmi sem adhat közöttük okot az ellenségeskedésre és féltékenykedésre.
Will Atkins világosan, értelmesen, amellett jóízű humorral jelentette ki, hogy a sziget lakóinak éppen elég bajuk volt már, hogy megkomolyodjanak és éppen elég ellenségük volt, hogy jóbarátokká váljanak. Éppen ezért a maga részéről ünnepélyesen kijelenti, hogy barátaival kész együtt élni és ha kell, meg is halni. A spanyolokhoz külön is volt néhány őszinte szava: hangsúlyozta, hogy tökéletesen megérti mindazt, amit eddig vele és társaival, az angolokkal tettek. Most utólag köszönettel fogadja az irántuk megnyilvánult megértést és emberiességet. Tudja nagyon jól, hogy nem éltek vissza hatalmukkal és nem tettek semmivel sem többet ellenük, mint amennyit ők feltétlenül megérdemeltek kihívó viselkedésükkel. Őszintén bevallotta Atkins, hogy fordított esetben ők valószínűleg sokkal keményebben bántak volna el mindenkivel, aki hozzájuk hasonló módon helyezkedik szembe minden közös érdekkel. Annyira ment, hogy ünnepélyesen bocsánatot kért valamennyi spanyoltól, a nekik okozott sok kellemetlenségért és kijelentette, hogy kész a legjobb baráti együttesben élni velük és látatlanban elfogad minden feltételt, amit elébe szabnak, mert semmi szándékában sincs az elkövetkező húsz éven belül visszautazni Angliába.
A spanyolok hasonló ünnepélyességgel jelentették ki, hogy ők már régen elfelejtettek minden olyan dolgot, amely azelőtt éket vert a sziget családjának nyugalmas életébe. Will Atkinssal szemben már a vadakkal vívott nagy csata után nyomban megszüntettek minden előítéletet, mert látták, milyen nagyszerűen viselkedett a közös baj idején és milyen önfeláldozóan harcolt mindenki érdekében. Azóta ugyanolyan tagja volt megint a sziget családjának, mint kezdetben, sőt a kormányzó helyettesének tisztségét is Atkinsra ruházták. Most újra előttem is megismétlik, hogy tökéletesen megbíznak benne, mint hűséges és becsületes bajtársban és nem tudnak elképzelni olyan helyzetet, ami szétválaszthatná a most létrejött egységet.
Az ünnepélyes aktus nem lett volna teljes, ha másnap meg nem pecsételjük egy nagy és kitűnő ebéddel. Valóban remek lakoma volt. Úgy rendelkeztem, hogy erre az alkalomra a hajó szakácsa és segédjei is kijöttek a szigetre és ők rendezték meg az egész ebédet. Alaposan megdézsmáltuk a hajó marha és disznóhús készletét, a legjobb francia borokat és angol sört ittunk mellé. A sör különösen ízlett mindenkinek, hiszen már hosszú évek óta nem ittak hasonlót és már majdnem elfelejtették az ízét is. Ugyanekkor a spanyolok vendégül látták a hajó egész legénységét, leöltek hat jól megtermett kecskét és a sok sózott és szárított hús után a tengerészek nagy örömmel ették a remekül megsütött friss húst.
A remek lakoma utáni kitűnő hangulatot használtam fel, hogy előálljak a sziget lakói számára hozott ajándékaimmal. Gondos előrelátással majd mindenből annyit hoztam, hogy mindenkinek egyformán jutott és nem kellett osztozkodni. A vászon például mindenkinek elég volt hat ing elkészítésére. Különösen a spanyolok örvendeztek nagyon ennek az ajándéknak, mert olyan régen volt már rajtuk európai ruházat, hogy kezdték elfelejteni, milyen is az és hogyan kell viselni. Könnyű, vékony szövetet is hoztam, hogy mindegyiküknek legyen belőle kabát, amit a sziget tropikus környezetében hordani tud. A ruházatot természetesen kiegészítette még a cipő, nadrág, harisnya, kalap és zsebkendő is.
Nem is tudom mi mással tudtam volna jobban megörvendeztetni ezeket a szegény embereket, mint az olyan régen nélkülözött ruházati cikkekkel. Meghatottan köszöngették az elébük rakott sok holmit, egyre azt hangoztatták, hogy úgy bánok velük, mintha valamennyiük apja volnék és ha továbbra is én volnék a közvetítő a nagyvilág és a sziget között, számukra olyan nyugodt és boldog volna a szigeti élet, hogy jobbat nem is kívánhatnak már. Néhányan nyomban ki is jelentették, hogy semmi körülmények között nem hagyják el a szigetet, míg tőlem külön felhatalmazást nem kapnak.
A meglepetések sorozatának még ezzel sem volt vége. Bemutattam nekik a sziget új lakóit, egy szabót, egy kovácsot, egy asztalost és egy ácsot, mindegyik kipróbált szakember a maga mesterségében, és közreműködésük minden tekintetben kétségkívül rendkívül hasznos lesz. Kívülük elhoztam még egy ezermestert, akinél hasznosabb embert talán az egész világon nem találhattam volna. A szabó nyomban hozzálátott munkájához: még mielőtt elhagytam volna a szigetet, már minden ember számára kiszabott és elkészített egy-egy inget, ami a szigeti klíma alatt a legfontosabb, csaknem nélkülözhetetlen ruhadarab.
De ami még ennél is fontosabb: megtanította a bennszülött asszonyokat a tű és cérna használatára, hogyan kell megvarrni a kiszabott ruhát és rövid idő alatt annyira vitte, hogy az asszonyok egészen önállóan tudták az ingeket elkészíteni.
Az asztalosnak és ácsnak első dolga volt, hogy kidobálta és darabokra szabdalta az ormótlan, nehézkes, általam huszonnyolc éven át bútoroknak tartott idétlen tákolmányokat és szinte órák alatt televarázsolták a házakat - elsősorban természetesen a kastélyt - ízléses, szép, kényelmes és ami a fő, használható bútorokkal, székekkel, asztalokkal, ágyakkal, szekrényekkel és polcokkal, meghallgatván mindenkinek a külön kívánságát is. De viszont én is büszke voltam arra, hogy a sziget magányában és a kezdetleges lehetőségek között is lehet eredetit, ötleteset és hasznosat produkálni. A szakembereknek büszkén mutattam meg Will Atkins házát, az úgynevezett kosárházat, amit ő saját maga font vesszőből és úgyszólván az egész berendezése is vesszőkből font tárgyakból állt. Az ács és az asztalos bámulva nézte, mire képes az emberi találékonyság és ügyesség. Egyikük meg is jegyezte:
- Ha ez a gentleman ilyen ügyes és találékony, akkor nincs is másra szüksége, csak szerszámokra és különb dolgot produkál mint mi, szakemberek.
Ezek után kicsomagoltam a szerszámokat. Minden embernek jutott ásó, lapát és gereblye, három olyan szerszám, amely eddig talán mindennél jobban hiányzott a szigeten. Ezentúl százszorta könnyebb lesz majd a gabonaföldek megművelése. Az egyes házak gazdaságához adtam egy-egy csákányt, kaszát, sarlót és egyéb szerszámokat, a központban pedig egész csomó tartalék szerszámot halmoztam fel, hogy ha bármilyen okból szükséges, legyen kéznél elegendő. Szögek, kalapács, véső, fűrészek, feszítővasak és minden elképzelhető egyéb szerszámok egészítették ki a sziget számára létesített közhasznú raktárát, amely most már lehetővé tette, hogy az emberek ne töltsék haszontalan vesződő munkával az idejüket, mint annak idején én. Nekem néha hónapokig is bíbelődni kellett egészen jelentéktelen tárgyak előállításával, szerszámok híján. Mindezeken felül, a szakértő kovácsmester felállította műhelyét és megkezdte munkáját. A kovácsműhely részére még külön két tonna nyersvasat is hoztam hajónkon.
Nem feledkeztem meg a sziget védelmének hatásosabbá tételéről sem. Most már annyi fegyverük volt, hogy ha a szükség kívánta, mindegyik ember akár két puskát is vehetett a vállára és ha a sziget lakói teljes fegyverzettel vonultak ki, felvehették a harcot akár ezer vademberrel is. Muníció és lőpor természetesen szintén volt elegendő, nagyon hosszú időre.
Néhány új polgárral is gyarapodott a sziget. Velem jött a partra az a fiatalember, akinek az édesanyja a sérült hajón éhenhalt és együtt jött vele a cselédlány is. A leány kellemes megjelenésű, nyugodt modorú, jólnevelt és vallásos fiatal nő volt, olyan kedves közvetlenséggel fogta fel a helyzetet, hogy a sziget lakói azonnal barátságukba fogadták és mindenkinek volt néhány jó szava hozzá. Ő szegény talán valóban örült, hogy itt lehet és végre megszabadul a mi hajónkról, ahol ő volt az egyetlen nő és halálra unhatta magát, bár példás türelemmel viselte sorsát. Eredetileg csupán az volt a szándékuk, hogy alaposan körülnéznek a szigeten, melyről olyan sok érdekeset és szépet meséltem nekik hosszú hajóutazásunk alatt. De ahogy a napok teltek és megismerkedtek a szigeti élet szép és kellemes oldalával, amikor látták, hogy különösen az új berendezkedés óta milyen kényelmes és gondtalan élet indul meg, kezdték mérlegre tenni korábbi elhatározásukat, elmenjenek-e a távoli Kelet-Indiába. Úgy látszik alaposan meghányták-vetették a dolgot és úgy döntöttek, hogy nincs semmi értelme a számukra teljesen ismeretlen országba utazni, együtt eljöttek hozzám és kértek, engedjem meg, hogy letelepedjenek a szigeten és tagjai lehessenek a nagy családnak. Természetesen azonnal beleegyeztem. Ki is jelöltem számukra egy igen szép kis földet, az egész család segített nekik sátraik és házaik felépítésében, végül három igen csinos, lakályos, vesszőfonattal megerősített házikóval gazdagodott a sziget. Egy-egy házikó volt mindegyikük személyes használatára, egy pedig a legnagyobb, a közös raktár és ebédlőjük volt. Az újonnan épült telep olyan szép és olyan kellemes helyen feküdt, hogy a két angol is feladta a már három ízben elpusztított gazdaságát és átköltözött újonnan jött honfitársai telepére. Ez a telep, amely szorosan csatlakozott Will Atkins és életben maradt társa telepéhez, most egész nagyszabású új lakóközponttá bővült, mert ide telepedtek az összes új jövevények, a szabó, a kovács, az asztalos, az ács és itt telepedett meg az ezermester is, itt lakott a bennszülött özvegy is gyermekeivel, akinek angol férje a nagy csatában elesett. Az ezermester nemcsak ahhoz értett, hogy minden szerszámnak, minden mesterségnek a legnagyobb szakértője volt és ahhoz, hogy bármelyik házban bármiféle hiba vagy fennakadás történt, szinte percek alatt rendbehozta a bajt, hanem ezenfelül még a legvidámabb fickó volt, akit valaha is ismertem. Képes volt a kis telep húsz főnyi lakosságát, öreget, fiatalt, gyereket, angolt, bennszülöttet egyedül szórakoztatni, muzsikájával, énekével, mókáival és kedves tréfáival. Hetek alatt nélkülözhetetlenné tette magát. Elutazásom előtti nap még magam voltam az esküvői tanú a házasságkötésnél, melyben a hajónkon menekült francia pap a fiatal angol lányt és az ezermestert összeadta. A kastély, vagy ahogy én szeretem nevezni, a sziget fővárosa továbbra is a régi házam és környéke maradt. Itt lakott a spanyol kormányzó összes honfitársával és rabszolgájával, valamint az öreg Péntek. Mint már említettem a spanyolok lényegesen kibővítették a ház barlangrészét és az egész domb alatt lévő terület a házhoz tartozott már. A körülötte ültetett fák időközben erdővé sűrűsödtek, végül egészen a kis folyóig lehúzódó és a dombtetőt is magában foglaló egyetlen erdő látszott az avatatlanok szeme előtt és senkinek sem juthatott eszébe, hogy az áthatolhatatlanul sűrű erdő mögött emberi lakóhelyet keressen. Ha ezer ember kutatott volna a szigeten elbújt emberek után, azok sem akadtak volna rá a kastélyra, csak ha valaki előzőleg pontos tervrajzot ad a kezükbe, de akkor is csupán óriási munka után, fáradságos erdőirtással jutottak volna egy-egy lépéssel közelebb a központhoz.
Huszonöt napot időztem a szigeten és lelkiismeretem tökéletesen nyugodt volt, amikor megint hajóra szálltam, mert sikerült békés, nyugalmas otthont teremtenem egy sereg ember számára. Búcsúzás előtt még valamennyien kijelentették, hogy örömmel maradnak a szigeten mindaddig, míg én másként nem rendelkezem. Én viszont megígértem, hogyha magam nem is tudnék eljönni közibük, gondoskodni fogok, hogy aki el akar jönni, az eltávozhassék. Addig is Brazíliából küldök nekik újabb dolgokat, amikkel kiegészíthetik gazdaságukat. Megígértem, hogy ha lehetséges, elsősorban élő állatokat, birkákat, teheneket és disznókat küldök, hogy változatosabb legyen a sziget állatállománya. Meg kell itt említenem, hogy azokat a disznókat és teheneket, meg borjakat, amelyeket Írországból hoztunk magunkkal, útközben leöltük és megettük, amikor a sok menekült felvétele miatt élelmezési nehézségeink támadtak.
Május hatodikán indult el a hajónk. Könnyes szemekkel búcsúztam szigetemtől és úgy éreztem, ide talán szorosabb szálak fűznek, mint saját otthonomhoz. Talán nem is lehet csodálni ezt a honvágyat, hiszen életem nagyobbik részét itt töltöttem el. Addig álltam a hajóhídon, míg a sziget körvonala is elmosódtak a távolban.
ÚJRA BRAZÍLIÁBAN
Huszonkét napig tartott a tengeri utunk, míg eljutottunk célpontunkhoz, Brazíliába és kiköthettünk a Mindenszentek öblében, ahol annak idején először léptem Amerika földjére. A háromhetes utazás folyamán semmi említésre méltó esemény nem történt velünk és hajónkkal, kivéve az alábbiakat.
Harmadik napja hajóztunk már kedvező szélben és a tenger is aránylag nyugodt volt, csak az áramlat vált helyenként annyira erőssé, hogy bizonyos mértékig eltérített eredeti irányunkból és ismeretlen vidékek felé sodort. Figyelő matrózaink több ízben kiáltották: "Föld jobbról", de nem tudtuk megállapítani, szigetről vagy az amerikai kontinensről van-e szó. Harmadik nap estefelé ismét igen kellemes körülmények között hajóztunk, amikor hajónk előtt nem is olyan nagy távolságra a szárazföld és közöttünk lévő tengerrészen különös, fekete foltokat vettük észre a vízen. Főkormányosunk egy pillanatra átadta a kormányt a segédjének, majd hosszan vizsgálgatta messzelátójával a furcsa fekete foltokat.
- Az ördögbe is! - kiáltott félhangosan - Hiszen ez egy egész hadsereg!
Nem tudtam mire vélni amit mondott, rászóltam, ne beszéljen bolondokat, hol láthat a tengeren hadsereget.
- Bocsásson meg uram, ha rosszul fejeztem ki magam, tényleg inkább azt kellett volna mondanom, hogy egész flotta. Legalább ezer kanoe van ott együtt és amint látom, egyenesen felénk tartanak, tessék csak megnézni a messzelátóval.
Mondhatom nem volt valami kellemes látvány, ami a messzelátóból elébünk tárult. Öcsém, a hajó kapitánya is megdöbbenve szemlélte a vadak nagyszabású felvonulását. A mi szigetünkön már éppen elég hajmeresztő történetet hallott az emberevő vademberekről, most teljesen tanácstalan volt, mert még sohasem járt ezen a vidéken.
- Úgy látszik mégsem sikerül elkerülnünk a vademberek gyomrát - mormogta rosszkedvűen.
Helyzetünk egyáltalán nem volt rózsásnak mondható, annyi bizonyos. Szélcsend volt, vitorláink petyhüdten lógtak nádjainkon, a tenger áramlása pedig erősen a part felé sodorta hajónkat, amerről a vadak hadiflottája közelgett. Miután a vadak hadviselésében én már némi szakértelemre tettem szert, átvettem a kapitánytól az intézkedést. Úgy rendelkeztem, hogy lehorgonyzunk, bevonjuk az összes vitorlát és mivel a vadak legveszedelmesebb támadó eszköze hajónkkal szemben csak a tűz lehet, le kell eresztenünk mindkét csónakunkat, egyiket a hajó orrához, másikat a farához, mindkettőt jól megrakni emberekkel, hogyha a vadak megkísérelnék felgyújtani a hajó oldalát, nyomban kéznél legyenek és vödrökkel és vizes vitorlavászonnal eloltsák a tüzet.
Minden úgy történt, ahogy rendelkeztem és amikor már teljesen készen álltunk a vademberek támadásának fogadására, láttuk, hogy valóban felénk jön az egész tengeri ármádia. Nem hiszem, hogy fehér ember rajtunk kívül valaha is részese volt ilyen szörnyű látványnak. Az igaz ugyan, hogy kormányosunk alaposan tévedett, amikor ezerre becsülte a felénk tartó kanoek számát, mert most, hogy pontosan megszámlálhattuk, láttuk, hogy mindössze 128 csónak vonult fel ellenünk, de csupa nagy csónak volt, némelyikben 16-17 ember is evezett, a legkisebb legénysége is legalább 6-8 evezős volt.
Mikor közelünkbe értek, rajtuk volt a meglepetés sora. Látszott, hogy még sohasem találkoztak ilyen nagy hajóval, mint a mienk, még kevésbé voltak tisztában vele, kik lehetnek benne. Később még az is kiderült, hogy azt sem tudták, hogyan támadjanak meg bennünket. Merészen jöttek felénk és eleinte körülöttünk eveztek, egyre jobban szűkülő körökben, mintha ki akarnák tapasztalni, nem túlságosan veszedelmes ellenféllel van-e dolguk. Kiadtuk a parancsot a csónakban lévő embereinknek, ne engedjék őket túlságosan közel. Ez a rendelkezés egy előre nem számított összeütközést eredményezett. Néhány kanoe annyira közel volt már egyik csónakunkhoz, hogy embereink kézzel integettek feléjük, hogy maradjanak messzebb. A vadak kétségkívül meg is értették a jeleket, mert visszaeveztek, de ugyanakkor vagy ötven tollas nyílvessző zúgott a csónakban ülő embereinkre, egyiket elég súlyosan meg is sebezték. Én ennek ellenére sem akartam még kiélezni az ellenségeskedést, megparancsoltam embereinknek, semmi körülmények között ne használják fegyvereiket. A csónakba egy csomó deszkát dobáltunk le és a hajóács hamarosan elég magas mellvédet készített, hogy ha a vadak újra nyilazni próbálnának, megfelelő védelem legyen a csónakban ülőknek.
Vadembereink tanácskozást tartottak, úgy látszik most döntötték el, megostromolják-e a hajót, vagy sem. A haditanács alig félórát tartott, azután az egész hajóhad csatarendbe állt, és egyenesen felénk evezett. Kellemetlen látvány volt, amint egyre jobban közeledtek a vademberekkel tömött kanoek és egyre jobban meg lehetett különböztetni a benne ülők testét és arcát is. Szándékukat ekkor már világosan láttuk, bár az ostromra vonatkozó terveiket nem számíthattuk ki előre. Szabad szemmel meg tudtam már állapítani, hogy ezt az emberevő törzset elég gyakran láttam a szigetemen, amint foglyaik húsából nagy diadalmi lakomát csaptak.
Már annyira közel jutottak a hajóhoz, hogy tisztán hallhattuk csúnya torokhangjukat és ők is hallhatták a mi vezényszavainkat, bár egyikük sem értett a másik beszédéből semmit. Kiadtam a rendelkezést embereimnek, mindenki keressen jó fedezéket, mert biztos, hogy a vadak megint el fogják árasztani a hajót nyilaikkal. Ágyúinkat, összes lőfegyverünket készenlétbe helyeztük. Pénteknek megparancsoltam, menjen fel a fedélzetre, hangosan szóljon hozzájuk a saját nyelvükön és figyelmeztesse őket, mi lesz a következménye, ha bármilyen erőszakosságra is vetemednének ellenünk. Péntek nyomban felment a fedélzetre, de még hozzá sem kezdett beszédéhez, izgatottan kiáltotta felénk, hogy a vadak nyilaznak ránk. A következő pillanatban legalább 300 nyílvessző suhogott a levegőben és olyan hirtelen jött a támadás, hogy Péntek már nem tudott előle menekülni és holtan rogyott össze, kimondhatatlan fájdalmamra és elkeseredésemre. Ő volt az egyetlen élőlény, akit a hajón láthattak, valamennyi vadember őt vette célba. Így lett áldozata önfeláldozó kötelességtudásának a földkerekség leghűségesebb és legkitűnőbb barátja és szolgája. Három nyílvessző fúrta át testét és még három egészen közel hozzá csapódott le. Ez azt bizonyítja, hogy a vadak nagyon rossz célzók voltak, de számomra nem jelenthetett semmi vigaszt, mert a három találat mégis kioltotta Péntekem életét.
Fájdalmamban és elkeseredésemben, hogy elvesztettem az egyetlen lényt, akit barátként szerettem szívem egész melegével, azonnal kiadtam a parancsot, hogy négy ágyúval kartácstüzet, néggyel pedig golyókat zúdítsanak a vadak legsűrűbb tömegére. Mondhatom, olyan pokoli oldaltüzet kaptak hajónkról, amilyenben soha nem lehetett részük. Az igaz, hogy nagyon közel voltak, de tüzéreink is kitűnően céloztak és minden egyes lövésre legalább 3-4 kanoe fordult fel mindenestül.
Eredetileg nem is szándékoztam éles lövéssel támadni őket, úgy gondoltam, tökéletesen elég lesz néhány vaktöltés is, hogy már a hangjával és kicsapó lángjával elriassza a tűzfegyvereket nem látott vadakat. De amikor ők kezdték a támadást, mégpedig nagy erővel és tőlük telhető minden eszközzel és amikor megölték az én hűséges társamat, Pénteket, akit mindenkinél nagyobbra értékeltem és becsültem, akkor Isten és ember előtt felmentve éreztem magam minden kíméletesség alól és akkor lettem volna igazán boldog, ha valamennyi kanoet sikerül felborítanunk és az összes vademberek a vízbe vesznek. Nem tudnám megmondani és sohasem fogjuk megtudni, hány csónakjuk ment tönkre és mennyi emberük veszett a tengerbe ennél az első nagy sortűznél, de annyit saját szemünkkel láthattunk, hogy határtalan rémület fogta el őket a nem várt fogadtatásra és rettenetes zavarodottsággal, rendetlen összevisszaságban menekültek a hajó közeléből. Sebtében vagy 13-14 felfordult, vagy darabokra szakadt csónakot láttunk a vízen, a benne ülők segítségért kiabálva úszkáltak a csónakok maradványai között, a többiek pedig kétségbeesett igyekezettel, teljes erővel eveztek minél távolabb. Annyira lefoglalta minden gondolatukat a menekülés, hogy nem is törődtek a vízben úszva menekülőkkel, sem sebesültjeikkel, akik tehetetlenül fulladtak bele a vízbe. Azt hiszem, nagyon sokan pusztultak el annak következtében, hogy segítség nélkül maradtak. Embereink nagy érdeklődéssel nézték a szemük előtt lejátszódó vad jeleneteket és körülbelül egy órával a két perces tengeri ütközet lezajlása után, élve halásztak ki egy vadembert, aki ekkor még mindig ott úszkált a felborult és elpusztult csónakok maradványai között.
Volt tehát egy hadifoglyunk is, de a halálra rémült vadember nem akart elfogadni tőlünk sem ennivalót, sem friss vizet, már azt hittük, hogy inkább éhen-szomjan akar veszni, semhogy az ellenség halálra kínozza, ahogy náluk van szokásban. Kétségkívül nagyon drasztikus, de mindenesetre célravezető megoldást eszeltem ki a vadember megszelídítésére. Hangos szóval és olyan jelekkel adtam ki a parancsot embereimnek, hogy még ő is megértette, hogy ha nem hajlandó beszélni, dobják vissza a vízbe, ugyanott ahol előbb kifogták. Nem volt szándékomban egy pillanatig sem, hogy vízbe fojtsam a szerencsétlent, de rá akartam ijeszteni, hogy megszólaltassam. Embereim nem sokat teketóriáztak, jó nagyot lódítottak rajta és behajították a vízbe. A vadember úgy úszott a vízen, mint egy parafadugó, nem tágított közelünkből, háromszor is körülúszta a hajót és folyton beszélt, kiabált hozzánk a maga nyelvén, amiből természetesen egyetlen hangot nem értettünk, csak azt tudtuk, hogy ezek után feltétlenül másként fog viselkedni, ha újra közibünk kerül. Úgy is történt. Mikor embereim újra kihalászták és barátságosan bántak vele, neki is megjött a szava és a kedve, hogy barátságos legyen.
A szél újra kedvezővé vált, felvontuk vitorláinkat, de én vigasztalhatatlan voltam, elvesztettem legdrágább, barátomat, szolgámat, leghűségesebb társamat, Pénteket, akit nem pótolhat többé senki!
Magamba vonulva gyászoltam és búcsúztam tőle. Szegény, derék Péntek, nem járja többé velem a nagyvilág kalandos útjait, nem keresheti többé kedvemet. Igaza volt, amikor a szigeten kijelentette, hogy minden gondolkodás nélkül, bármikor az életét is odaadja, hogy hűségesen teljesítse parancsaimat. Most is az én parancsomra állt ki a vadak nyílzáporába!
Úgy temettük el, olyan ünnepélyességgel és gyásszal, amit egy tengeri hajón egyáltalában kifejteni lehet. Koporsót ácsoltunk és tizenegy ágyúlövés közben leengedtük a tengerbe. Így végezte életét a földkerekség legodaadóbb, legbecsületesebb és leghívebb szolgája.
Nem mindennapi kalandunk után jó széllel hajóztunk tovább Brazília felé. Vegyes érzelmek dúltak lelkemben, amikor megpillantottam a Mindenszentek öble ismerős vidékét, ahonnan olyan hosszú évekkel ezelőtt jó és rossz sorsom útnak indult. Brazíliában ekkor a legszigorúbb kereskedelmi tilalom volt idegen nemzetiségű hajók számára. Nem hiszem, hogy belátható idő óta érkezett volna hajó a kikötőbe, melynek kevesebb köze lett volna a kereskedelemhez, mint a miénk, mégis a legnagyobb nehézségekbe ütközött még az is, hogy egyáltalában érintkezésbe léphessünk a szárazfölddel. A hatóságok tudni sem akartak arról, hogy partra szálljak, hiábavaló volt régi társam minden igyekezete és meddő maradt régi megbízottaim örököseinek közbenjárása, még az én személyes hírnevem sem indította jobb belátásra a kikötő parancsnokságát, pedig ekkor már egész Brazíliában széltében-hosszában elterjedt a híre, milyen nagyszerű kis gyarmatot varázsoltam arra az elhagyott szigetre, melyre négy évtizeddel ezelőtt egyedül kerültem, mint hajótörött.
Végül mégis egykori társamnak jutott eszébe a mentő ötlet. Emlékezett rá, hogy én hazaérkezésem után nagylelkűen a Szent Ágoston kolostornak és szegényeinek ajándékoztam azt a 700 és egynéhány portugál aranyat, amit a rendfőnök becsületesen megőrzött számomra. Társam most elment a priorhoz és őt kérte meg partraszállásom érdekében való közbelépésre. Ez használt is, mert a prior személyes eljárására a kormányzó megengedte, hogy bizonyos feltételek mellett velem együtt a hajó kapitánya és még egy személy és természetesen a csónakban evező matrózok elhagyhatják a hajót és a kikötőben szabadon járhatnak. Felelősséget kellett azonban vállalnunk, hogy senki tovább nem megy a kikötő területénél, senki mást nem viszünk magunkkal, csak akik az engedélyben szerepelnek és semmiféle idegen árucikket nem viszünk be a városba. Ezeket a feltételeket olyan szigorúan ellenőrizték, hogy csak a legnagyobb nehézségek között tudtam partra juttatni azt a három bála angol árucikket, amit régi társamnak hoztam ajándékul.
Társam minden tekintetben kiváló, nyíltszívű, nemes gondolkozású ember volt. Ő is ugyanolyan szegényen kezdte a munkáját, mint én. Egyáltalában nem gondolt arra, hogy én valami ajándékot hozok magammal, de tudta, hogy nagy és hosszú tengeri út áll még előttem, sietett, hogy valamivel kedveskedjék. Bort, édességet, dohányt és néhány értékes aranyérmet küldött ajándékba, de nagy lelki megnyugvásomra szolgált, hogy megfelelően tudtam viszonozni baráti kedveskedését, mert egész csomó legkitűnőbb angol szövetet, finom vásznakat, csipkét és ruhaneműt sikerült eljuttatnom hozzá baráti ölelésemmel és jókívánságaimmal együtt. Felhasználtam társamnak kitűnő összeköttetéseit, őt kértem meg, juttassa el szigetemre azokat a dolgokat, amelyeket az ott maradottaknak szántam, átadtam neki a még Angliából hozott összeállítható kis hajót, hogy az itteni szakemberekkel tegye útra késszé és a legelső kínálkozó alkalommal, megfelelő személyzettel, indítsa el a sziget felé.
Barátom készséggel vállalkozott a feladat teljesítésére. Néhány nap alatt teljesen útra kész volt a kis hajó, mi ezalatt bevásároltunk és beszereztünk mindent, amit még szükségesnek tartottam, hogy a szigetre eljuttassam. A kis hajó meglepő gyorsasággal, alig néhány nap alatt teljesen útra készen állt, a vezetőt alaposan kioktattam, merre kell mennie, hogyan találhatja meg legkönnyebben a szigetet.
Mint később megtudtam, nem is tévesztette el az utat, minden baj nélkül érkezett meg egész rakományával együtt. Nagy megnyugvásomra hajónk egyik matróza is arra kért, hogy elmehessen a küldeménnyel és letelepedhessen a szigeten. Kész örömmel adtam meg a hozzájárulásomat, nyomban írtam egy ajánló levelet a spanyol kormányzónak és kértem, adjon neki is megfelelő házhelyet, mint a többi új telepesnek.
Csak évek múlva tudtam meg, hogy minden tökéletes rendben folyt le, a sziget lakói természetesen nagy örömmel fogadták az új küldeményt, amely még zavartalanabbá, még könnyebbé tette ottani életüket. Ebben az időben már a lakók létszáma meghaladta a hatvanat is, nem számítva a kis gyermekeket, pedig azok száma is jelentős volt már. Mindezekről és a sziget valamennyi lakójának irántam érzett hűséges ragaszkodásáról csak akkor értesültem, amikor újra megérkeztem Európába és Londonban megkaptam az évek óta felgyülemlett nagy levélcsomagot, amely Lisszabonon keresztül érkezett címemre a szigetről.
Most pedig véglegesen felhagyok a szigettel és a vele kapcsolatos összes eseményekkel és leírásokkal. Aki a most következő feljegyzéseimet olvassa, legjobban teszi, ha teljesen kikapcsolja emlékezetéből a szigetet minden emberével és különlegességével együtt, meg kell elégednie egy öreg tengerjáró szeszélyes kalandos utazásaival, aki mindig a maga feje után cselekszik és nem zavartatja magát mások véleményétől, nem tudott lehűteni negyven esztendő sok nyomorúsága és kiábrándulása sem és most is ugyanolyan kalandos vágyak fűtik, mint azt a fiatalembert, aki negyven év előtt otthagyott mindent, szüleit is, hogy kalandos tervei után fusson, bárhova vigye is a sors ezen a földkerekségen.
Brazíliából az Atlanti-óceánon keresztül egyenesen Afrika legdélibb pontja, a Jóreménység foka felé hajóztunk. Tűrhetően jó utunk volt, eltekintve a viharoktól és ellenszelektől, de úgy látszik a sors már megelégelte, hogy a tengeren osszon ki számomra újabb meg újabb kalandokat, a velem és körülöttem zajló események túlnyomó része ezentúl a szárazföldön játszódott le.
Hajónk kereskedelmi vitorlás volt, szigorú előírások szerint külön rendeltetéssel biztosított árut vitt, ezért a Jóreménység fokán túl már csak meghatározott ideig állhatott a hajó egy-egy kikötőben.
ÁZSIÁBAN
A Jóreménység foknál alig időztünk valamit, csupán az erősen megcsappant víz- és élelemkészletünket egészítettük ki és máris vitorláztunk tovább a Coromandel partvidék felé. Némi aggodalommal hallottuk, hogy egy nagy francia hadihajó, ötven ágyúval felszerelve két hasonlóan nagy kereskedelmi hajó kíséretében szintén India partjai felé tart. Tudtuk, hogy Anglia hadban áll Franciaországgal, tartottunk attól, hogy a hadihajóval való találkozásunk nem üthet ki jól, de csakhamar megnyugodva vettük tudomásul, hogy a francia hajók nem törődtek olyan kis ponttal, amilyenek mi voltunk, egészen más feladatok megoldása előtt állnak és máris tovább hajóztak, ügyet sem vetve ránk. Nem is hallottunk felőlük utunk további folyamán.
Nem akarom olvasóimat azzal untatni, hogy részletes útleírást adok mindenről, ami útközben velünk történt, nem akarok naplószerűen beszámolni mindenről, ami egy ilyen tengeri úton előadódhat, megelégszem, hogy csupán azokat a helyeket sorolom fel, ahol kikötöttünk és ismertetem kikötésünk és ott tartózkodásunk okait. Először Madagaszkár szigetét érintettük. Nagyon jól tudtuk előzetes tájékozódásainkból, hogy a nagy sziget lakói rendkívül vad természetűek és teljesen megbízhatatlanok, talán sehol a világon nem értenek olyan jól a nyíl és dárda kezeléséhez, mint Madagaszkárban. Meglehetősen bizonytalan érzések között szálltunk partra, de azt hiszem nyugodt és barátságos fellépésünknek köszönhetjük, hogy a magunk részéről semmit sem tapasztaltunk a sziget lakóinak vadságából és egyéb rossz tulajdonságaiból, sőt inkább azt mondhatom, hogy kifogástalan viselkedést tanúsítottak irányunkban ott időzésünk egész tartama alatt. Néhány, számunkra semmi különös értéket nem jelentő tárggyal, késekkel, ollókkal és más fémtárgyakkal annyira megnyertük rokonszenvüket, hogy tizenegy közepes nagyságú, de nagyon kövér bivalyt adtak nekünk cserébe. Erre nagyon nagy szükségünk is volt, mert az állatok húsának egy részét jóízűen megettük, a többit besózva eltettük, hogy útközben semmi szükséget ne szenvedjünk. Csak utólag tudtam meg, mikor már jó messze jártunk Madagaszkártól, hogy korántsem volt olyan sima és esemény nélküli az ott időzésünk, mint gondoltam. Az történt ugyanis, hogy néhány matrózunk a csónakmester vezetésével közvetlenül a hajó elindulása előtt még ott cserkészett a szigeten. Betévedtek egy faluba, egyik matróz már sokat ivott és kötekedni kezdett a bennszülött nőkkel. Erőszakos fellépésének az lett a következménye, hogy nagy tumultus támadt körülötte és valaki egy dárdával agyonszúrta. Embereink felbőszülve az eseten, lőfegyvereiket használták, a bennszülött férfiak elmenekültek, mire minősíthetetlen kegyetlenséggel estek neki az otthon maradt asszonyoknak, öregeknek és gyerekeknek, az egész falut mindenestől kiírtották, lerombolták, végül felgyújtották. Ezek után azonban már nekik kellett menekülni, mert a bennszülöttek az egész környéket fellármázták, összesereglettek és szorongatni kezdték embereinket. Sikerült nekik még idejében feljutni a hajóra, ennek köszönhetik, hogy nem lett komolyabb következménye meggondolatlanságuknak. Amikor megtudtam, mi történt Madagaszkárban, még nem sejtettem, hogy ez a távollétemben és tudomásom nélkül történt esemény milyen döntő befolyással lesz életem további folyására.
Madagaszkárból a Perzsa-öböl felé vitt utunk, onnan pedig a Coromandel part és Bengal volt a kitűzött cél, mert rakományunk nagy részét ott kellett átadni a megrendelőknek.
Nagyon kellemetlen kalandunk volt a Perzsa-öbölben. Embereink egy része nem törődött a figyelmeztetésekkel és partra szállt az arab területen. Ennek a vállalkozásnak az lett az eredménye, hogy alig léptek ki a partra, nyomban rájuk támadtak az arabok és aki nem tudott elég gyorsan menekülni, leütötték és rabszolgaságba hurcolták. Öt emberünk került ily módon az arabok kezébe, a többi is csak hagy üggyel-bajjal tudott csónakjával visszajutni a hajóra. Én sehogysem szerettem ezeket a szárazföldi vállalkozásokat, mert rendszerint azzal végződtek, hogy a mit sem sejtő bennszülöttekkel erőszakoskodtak és kegyetlenkedtek. Madagaszkárban is ez történt, pedig ott igazán meglepően jól viselkedtek irányunkban a bennszülöttek, semmiképp sem szolgáltak rá embereink kegyetlenkedéseire. Nem rejtettem véka alá véleményemet és erős szemrehányások kíséretében azt mondottam, hogy a Jó Isten büntetése volt ez az arab eset, nagyon is rászolgáltak azok, akik így jártak, mert éppen a legkegyetlenebb emberek kerültek az arabok kezére.
Az állandó szemrehányás és prédikáció azonban sokkal rosszabb következményekkel járt rám nézve, semmint sejthettem volna. Az emberek észrevehető rosszindulattal fogadták megújuló megjegyzéseimet. Különösen a csónakmester vette nagyon zokon beavatkozásomat, mert ő volt annak a csoportnak a vezetője, amely Madagaszkárban a kegyetlenkedéseket elkövette. Már nem tudta tovább elviselni kijelentéseimet, egy alkalommal merészen szembeszállt velem és nyíltan kijelentette, nem tűrheti tovább, hogy állandóan az orruk alá dörzsöljem azt az esetet, különben nem is úgy folyt le minden, ahogyan én beállítom a dolgokat és ezzel neki is, embereinek is igen súlyos kellemetlenségeket okoztam. De még tovább is folytatta a támadását, most már egyenesen azt hangoztatta, hogy ha tovább akarok utazni a hajón, ők nem hajlandók egy pillanatig sem tovább tűrni, hogy beleavatkozzam magánügyeikbe, nekem egyébként sincs jogom az ő ténykedéseiket bírálni, vagy akár megjegyzésekkel is kísérni, mert csak közönséges utas vagyok a hajón, nem vagyok sem kapitány, sem más hivatalos tisztségem nincs, ami a legénység és a személyzet felett jogokat biztosítana. De ők nincsenek tisztában szándékaimmal és feltételezik rólam, hogy olyan terveket forgatok a fejemben, hogy ha visszaérkezünk Angliába, ott is elő fogok állni ezekkel a madagaszkári mesékkel és újabb kellemetlenségeket okozok nekik a tengerész törvényszék előtt. Mindezeket tekintetbe véve - fejezte be szóáradatát a csónakmester -, ha én nem határozom el magam arra, hogy teljesen felhagyok akár az ő, akár emberei ügyeibe való avatkozással, akkor ő is, az emberei is a legelső kikötőben itt hagyják a hajót, mert nem tartják biztonságosnak önmagukra nézve, hogy tovább is együtt legyenek velem a hajón.
Türelmesen végighallgattam az egész előadást, egyetlenegyszer sem szakítottam félbe, de azután annál határozottabban jelentettem ki, hogyha nem is vagyok a hajó parancsnoka és ha nem is viselek semmiféle hivatalos tisztséget, a véleményalkotás és vélemény-nyilvánítás szabadsága azonban engem is éppen úgy megillet, mint bárki mást. Különben is a csónakmesternek semmi beleszólása és köze nincs, hogy én milyen címen tartózkodom a hajón, mégis tudomására hozom, hogy tekintélyes részben tulajdonosa vagyok a hajónak és ha magában véve csak ezt tekintjük, máris sokkal erősebb hangot használhatnék mindenkivel szemben, mint ahogy eddig tettem, nekik viszont nincs semmi joguk, hogy beleszólhassanak bármibe, amit én mondok, vagy teszek. Nem tagadom, a beszéd hevében kissé elragadtattam magam és alaposan megmondtam a magam véleményét az ilyen eljárással és konfidenciával szemben, amit az ő részéről tapasztaltam. A vita nem folytatódott, mert a csónakmester semmi érdemlegeset nem válaszolt és eltávozott. Már azt hittem, hogy ezzel a kellemetlen jelenettel és megleckéztetéssel véget is ért az egész eset. De nem így történt, sokkal rosszabb fejleményei lettek a dolognak, mint vártam.
A Bengal felé vezető úton voltunk éppen, amikor a csónakmesterrel a vita folyt. Mikor horgonyt vetettünk, én is csónakba szálltam és kimentem a partra, mert érdekelt a hely és kissé szórakozni is szerettem volna. Jól is éreztem magam és csak este felé akartam visszatérni a hajóra. Legnagyobb meglepetésemre és őszinte megdöbbenésemre azonban egyik matrózunk azt közölte velem, ne is fáradjak a hajóra való visszatéréssel, mert nekik parancsuk van rá, hogy ne vigyenek vissza. El lehet képzelni, mennyire felháborított ez a kihívó hadüzenet, mert kérdéseimre nyomban kiderült, hogy a rendelkezést a csónakmester adta ki embereinek. Természetesen nem bocsátkoztam vitába a legénységgel, a matróznak csak annyit mondtam tudassa főnökével, hogy az üzenetet átadta, de nem adtam rá semmiféle választ.
A kikötőben megtaláltam hajónk raktárnokát és elpanaszoltam neki az egész felháborító és hihetetlenül szemtelen esetet. Nem titkoltam véleményemet, hogy ez a viselkedés tulajdonképp már azt jelenti, hogy a hajón lázadás ütött ki. Felkértem, azonnal béreljen egy indián csónakot és siessen a hajóra, hogy még idejében értesíthesse a kapitányt a készülő lázadásról. Csak később tudtam meg, hogy részemről mindez már teljesen idejét múlta intézkedés volt, mert a hajón ekkor már megtörtént a helyzet tökéletes tisztázása - az én káromra. Alighogy eltávoztam a hajóról, a csónakmester, az ágyúmester, a hajóács és még néhány alacsonyabb rangú ember küldöttségben jelentkezett a kapitánynál és kihallgatását kérte. A vezérszónok a csónakmester volt és nagyjában ugyanazokat adta elő a kapitány számára is, amiket előttem összehordott. Röviden összefoglalva, kifejtette a kapitány előtt, hogy ő és a hajó személyzete nem képes tovább velem együtt lenni a hajón. Kijelentették, hogy most itt a legjobb alkalom teljesen tisztázni a helyzetet, mert én a magam jószántából, békésen partra szálltam és így nem kényszerítettem őket, hogy erőszakot alkalmazzanak velem szemben, holott, ha nem távoztam volna, kénytelenek lettek volna erőszakkal eltávolítani. Ünnepélyesen kijelentették, hogy ma is szilárdan állják szavukat, engedelmesen és hűségesen fogják tovább is szolgálni parancsnokukat, akinek szolgálatába szegődtek még Angliában, de egy pillanatig sem hajlandók velem együtt megmaradni. Ha tehát én a saját jószántamból nem távozom a fedélzetről, vagy a kapitány nem fog erre rávenni, kénytelenek lesznek ők valamennyien itthagyni a hajót és kilépni a kapitány szolgálatából. Amikor emelt hangon azt a szót kimondta, hogy "valamennyien", a főárboc felé fordult, felemelte a kezét és erre, az úgy látszik előre megbeszélt jelre, az árboc mellett felsorakozott legénység harsány hangon ismételte a kijelentést: Mindnyájan! Mindnyájan!
A kapitány nem volt olyan ember, akit a meglepetések levesznek a lábáról. Helyén volt a szíve és az esze. Tagadhatatlanul nagyon meglepte a személyzet egyöntetű és határozott fellépése, de hogy levezesse a meglepetés első benyomásait, nyugodt hangon kijelentette, hogy majd meggondolja a dolgot, mit lehet ebben az ügyben tenni, addig azonban semmi esetre sem tud érdemleges választ adni, míg velem nem beszélt. Amennyire lehetett, röviden kifejtette előttük, milyen lehetetlen dolgot kívánnak tőle és mennyire igazságtalanul követelik teljes eltávolításomat. Minden érvelés és komoly szó azonban meddő maradt. Makacsul megmaradtak követelésük mellett és hogy még nagyobb nyomatékot adjanak kívánságuknak, ott a kapitány szeme előtt megesküdtek egymásnak, hogy összetartanak, kezet adtak egymásnak, hogy szavukat minden körülmények között, mindenkivel szemben állni fogják és inkább valamennyien elhagyják a hajót, de nem tudják és nem is hajlandók tovább eltűrni hogy én a lábamat újra a hajóra tegyem.
Kemény dió volt a kapitány számára ez a váratlan fordulat. Nehéz és rendkívül kellemetlen volt, hogy a helyzet ennyire kiélesedett, mert nagyon jól tudta, hogy tulajdonképp ő maga hívott, jöjjek vele a kelet-indiai hajóútra és tudta nagyon jól, milyen sok hálával tartozik nekem, hiszen én tettem lehetővé, hogy ilyen fiatalon már parancsnoka lehetett egy hajónak. Mint okos ember, nem adta fel azonnal a küzdelmet, megpróbált az emberek józan eszére hatni. Előadta, hogy én valóban a hajó egyik igen tekintélyes tulajdonosa vagyok, hogyan követelhetik tőle, hogy engem a saját házamból kitegyen, ez nemcsak igazságtalanság volna, hanem jogilag és emberileg is lehetetlen. Elmondta embereinek hogy ez nagyon hasonló eset volna ahhoz, ahogy a hírhedt Kidd kalóz eltávolította a saját kapitányát, kitette egy teljesen elhagyott szigetre. Ami pedig a Tengerész Törvényszéket illeti, most még az a veszedelem is fennáll, hogy én a legelső angol hajóval hazavitorlázom Angliába és ott az illetékes hivatalos helyeken előadom az egész esetet, úgy állítom be a dolgot, mint lázadást, és akkor mindenki bajba fog kerülni. Az is mondta még, hogy a hajó tulajdonképp az enyém és előbb tehetem ki én őt, mint ő engem. Ha pedig ragaszkodnak képtelen kívánságukhoz, inkább hajlandó feláldozni az egész hajót és az utat is, de nem lehet velem szemben szószegővé. Nem bánja, csináljanak, amit akarnak, semmiért nem vállal többé felelősséget, mindössze annyit tesz meg, hogy kimegy a partra és beszél velem. Hívta magával a csónakmestert is, hogy a közvetlen megbeszéléssel talán sikerül elsimítani a dolgot közöttünk. De az egész társaság továbbra is makacsul ragaszkodott előző kijelentéséhez és újra megismételték a kapitány előtt, hogy abban a pillanatban, amikor én akár a kapitánnyal, akár más módon visszatérek a fedélzetre, ők azonnal eltávoznak. Mindez azalatt történt, míg én a várost jártam, úgy hogy a raktárnok még talán fel sem ért a hajóra üzenetemmel, a kapitány már a partra érkezett, hogy megbeszélje velem a helyzetet.
Kijelentem, nagyon örültem, hogy a kapitányt, szeretett unokaöcsémet a parton láthattam, mert már-már attól tartottam, hogy a lázadók arra kényszerítik, vonja fel a vitorlákat és engem szó nélkül hagyjanak itt a kikötőben. Ez valóban a legszörnyűbb helyzet lett volna, amit elképzelhetek, mert egy szál ruhában, minden komoly pénzösszeg nélkül, ismeretlen emberek között, hatezer mérföldnyire a hazámtól, minden remény nélkül, hogy valaha is hazajuthassak. Azt sem tudnám, hogy segítsek magamon, idegenek pedig még kevésbé segítenének, ez mind olyan körülmény, hogy talán még nehezebb és reménytelenebb helyzetbe kerülnék, mint amikor a szigetre jutottam. De úgy látszik - állapítottam meg bizonyos elégedettséggel - idáig mégsem fajult a dolog, nem mertek ilyen lépéseket tenni velem és a kapitánnyal szemben.
Mire a kapitány hozzám érkezett és hozzáfogott a helyzet ismertetéséhez, már egészen más színben ítéltem meg a dolgokat és nyugodtabban gondolkoztam mindenről. A kapitány részletesen elmondta, hogyan keresték fel emberei, hogyan kifogásolták viselkedésemet és hogyan esküdtek meg az ő szeme láttára, hogy abban a pillanatban elhagyják a hajót, amikor én újra a fedélzetre lépek és hogyan tette ezt a felfogást magáévá a hajó valamennyi embere a legutolsó matrózig. Én ekkor már teljesen nyugodt és határozott voltam, az elbeszélés alatt még jobban lehiggadtam és megadhattam neki a választ, hogy nem érdemes tovább törni magát a megoldási lehetőségeken, mert én már döntöttem és itt maradok. Nem akarok neki terhére lenni, csak annyit kérek, küldjék ki a partra az összes holmijaimat, kapjak megfelelő mennyiségű pénzt, akkor mehetnek nyugodtan tovább nélkülem, én majdcsak visszajutok valahogy Angliába.
Szegény unokaöcsém, láttam, milyen nehezére esett ez a megoldás, nagyon bántotta a lelkiismeret, de igyekeztem megnyugtatni, hogy ez a legjobb és az adott helyzetben a legmegfelelőbb megoldás, mert másképp aligha tudna továbbjutni a legénység nélkül maradt hajóval. Nehéz szívvel ment vissza, miután elbúcsúzott tőlem. Nyomban intézkedett, hogy minden holmimat hozzák ki a partra. Mindez alig néhány óra alatt teljesen lezajlott, az emberek újra munkába álltak én pedig ott álltam egy soha azelőtt nem látott kikötőben és gondolkoztam, mitévő legyek.
VESZEDELMES KALANDOK
Újra egyedül voltam, a világ legtávolabbi zugában, kerek háromezer mérfölddel messzebbre Angliától, mint a szigetemen voltam. Az igaz, hogy innen, Bengalból haza lehetne jutni egy kombinált szárazföldi és tengeri útvonalon. Ha vállalkozom, hogy valami módon elvándorlok a Nagymogul országán keresztül Suratba, onnan hajón átkelek a tengeren Bassorába, majd fel egészen a Perzsa-öbölbe, onnan megint szárazföldi úton a nagy arab sivatag karavánútjain át Aleppoba és Scanderonba, ott újra hajóra ülve át Itáliába és megint szárazföldön, Franciaországon át haza. Ha ezt a leírásban is viszontagságos utazást egyhosszban tekintjük, meghaladja még a földgömb átmérőjét is.
Kevésbé bonyolult, de talán bizonytalanabb lehetőség a hazautazásra, ha nyugodtan megvárok egy angol hajót, amely Szumatra szigetéről érkezik Bengalba és innen egyenesen hazavitorlázik. De ez újabb nehézségeket jelentett, mert én nem ide készültem, nem kértem utazásomhoz az Angol Indiai Társaság engedélyét, ezek szerint hazafelé sem rendelkezem semmiféle engedélyirattal. Enélkül pedig nem hiszem, hogy bármelyik angol kapitány felvenne a hajójára. Meg kellene tehát szereznem valamelyik kapitány személyes jótállását, vagy az Indiai Társaság itteni hivatalainak, vagy vezetőinek jóindulatú közbenjárását, ami pedig nekem, aki tökéletesen idegen vagyok számukra, aligha sikerülhet.
Nem tagadom, nagyon fájdalmas látvány volt nézni, hogyan bontja ki vitorláit hajónk és hogyan indul útnak nélkülem. A magamfajta ember rendes körülmények között nem is kerülhet ilyen fonák helyzetbe, mint amilyenbe most én jutottam, legfeljebb ha kalózok viszik el a hajóját. Ha csupán a hajó személyzetén múlt volna, őket egyáltalában nem bántotta volna a lelkiismeret, ha egy szál ruhában, minden segítség és pénz nélkül maradok itt, csak unokaöcsém gondoskodásának köszönhetem, hogy mégis valami alapot éreztem a lábaim alatt, amikor a hajó vitorlái már eltűntek a látóhatárról. Két embert hagyott mellettem, egyik egy titkárféle tisztviselő volt, akit erre az alkalomra szerződtetett mellém, a másik pedig az ő saját szolgája, aki jól ismert engem és ismerte szokásaimat is.
Első dolgom volt, hogy megfelelő szálláson helyezkedjem el. Ebben nem is volt hiba, mert egy angol hölgy fogadójában igen szép és kellemes lakóhelyet kaptam. Ugyanitt lakott már több európai kereskedő, több francia, négy olasz, inkább zsidók és egy angol. Bevallom, igen kellemesen teltek a napjaim Bengalban, nem is nagyon siettem semmivel sem, kilenc hónapig laktam ebben a kikötővárosban, volt időm alaposan meggondolni, milyen útvonalat válasszak a hazautazásra és hogyan gondoskodjam magamról. Anyagilag sem volt semmi okom a panaszra, mert elég szép mennyiségű értékes angol holmi volt birtokomban, pénzem is tekintélyes összegű volt. A saját pénzemen kívül unokaöcsém ezer fontot adott át és még egy ennél is nagyobb összegről szóló hitellevelet, hogy minden eshetőségre készen állják.
Hamarosan túladtam angol eredetű és itt sokkal nagyobb értéket jelentő tárgyaimon, természetesen jelentős nyereséggel, viszont - eredeti terveimnek megfelelően - több igen szép gyémántot vásároltam. Ennek az az előnye is megvolt a jelenlegi helyzetemben, hogy kis helyen elfértek. Nekem ugyanis mostantól fogva minden értékemet magammal kellett vinnem, bárhova vetett is a sors.
A hosszú idő alatt, míg Bengalban tartózkodtam, a legkülönbözőbb ajánlatokat kaptam, hogyan juthatnék haza Angliába leggyorsabban és legkényelmesebben, de valahogy egyik sem tetszett annyira, hogy elfogadtam volna. Időközben nagyon melegen összebarátkoztam azzal az angol kereskedővel, aki velem együtt lakott az angol asszony fogadójában. Ez a kereskedő egy nap ezzel állított be hozzám:
- Honfitársam - mondta - szeretném közölni önnel egy tervemet, amelyről nemcsak azt tudom, hogy nagyon megfelel nekem és körülményeimnek, de meg vagyok győződve arról is, ha ön alaposan átgondolja, belátja, hogy önnek is hasonlóképp meg fog felelni. Már hosszú ideje ülünk itt, a világnak ezen a távoleső zugában, ön egy kiszámíthatatlan véletlen következtében, én pedig saját jószántamból. Hazánktól sokezer mérföldnyire vagyunk, de mégis egy olyan országban, ahol számunkra, akik értjük az üzleti élet fogásait, sok alkalom kínálkozik, hogy pénzt szerezhessünk. Ha egyenként összeadunk ezer-ezer fontot, kibérelhetjük a legelső alkalmasnak látszó hajót, ön lesz a kapitánya, én leszek a kereskedő rajta és elvitorlázunk kereskedelmi körútra - Kínába.
Nem sokat gondolkoztam. Az ajánlat nemcsak hogy tökéletesen megfelelt a belőlem soha ki nem alvó kalandvágynak és változatosság keresésnek, hanem talán azért fogadtam el jóformán minden kritika nélkül, mert olyan jóindulattal és olyan bizakodó, baráti modorban tette meg ajánlatát honfitársam.
Nem ment egykettőre, míg terveinknek megfelelő hajót találtunk és az elég sok időt vett igénybe, míg megbízható személyzetet sikerült összehozni a hajóútra, mert nem volt mindegy, milyen emberekkel vesszük magunkat körül egy ilyen eléggé ismeretlen és kockázatos úton. Sikerült találnunk angol kormányost, csónakmestert és ágyúmestert, egy hollandus ácsot és ugyancsak négy hollandi vitorlakezelőt. Ez egyelőre elegendő is volt, mert legénységünket útközben indiai matrózokkal akartuk kiegészíteni.
Utunk első állomása Achin volt Szumatra szigetén, onnan tovább mentünk Sziámba. Itt a magunkkal hozott különböző holmikat becseréltük ópiumra, ami Kínában akkoriban nagyon keresett és értékes cikk volt. Rakományunkkal felhajóztunk egészen Suskanig, útközben túladtunk az ópiumon, viszont olyan dolgokat vásároltunk, amit Bengalban tudtunk eladni. Végül igen érdekes nyolc hónapos utazás után visszaérkeztünk Bengal kikötőjébe azzal a jóleső érzéssel, hogy jó munkát végeztem és kellemesen utaztam az egész idő alatt. Kalandvágyaimat is teljesen kielégítette a számomra csupa újat és érdekeset jelentő utazás.
Vállalkozásunk legfontosabb eredménye azonban az volt, hogy ezen az első utunkon annyi pénzt kerestem és annyira megismerkedtem a pénzszerzés itteni lehetőségeivel, hogy ha húsz évvel fiatalabb vagyok, egészen biztos, hogy itt maradok és nem is kísérletezem más életpályával, vagy más érvényesülési lehetőséggel De mit számított a pénz egy olyan embernek, aki már közel járt a hatvan esztendőhöz, elég gazdag volt már eredetileg is és csupán azért jött most is külföldre, hogy világot lásson, utazzon, és kielégítse szórakozási és kalandkereső vágyait.
Ehhez járult még, hogy egyre határozottabban kezdett kínozni a honvágy. Már nagyon szerettem volna közelebb lenni az otthonomhoz, de akármennyire vágyakoztam is haza, még mindig nem volt kialakult tervem, melyik úti lehetőséget válasszam a sok közül. Töprengéseim közben újabb ajánlattal jött hozzám angol honfitársam, mert ő állandóan a legnagyobb igyekezettel járt az üzletek után. Azt javasolta, utazzunk el a Fűszer-szigetek közé és hozzunk egy egész hajórakományra való szegfűszeget Manilából. Ezek a helyek tulajdonképp spanyol birtokban voltak, de a hollandok bonyolították le a kereskedelmet közöttük.
Nem sokat készülődtünk erre az útra, előző utunkról már éppen elég tapasztalattal rendelkeztünk, most annál gyorsabban végeztünk a szükséges előkészületekkel. Legnehezebb dolgom ezúttal saját magammal volt, nem tudtam könnyen elszánni magam az újabb útra, de végül nem volt semmi más kínálkozó alkalom, ami ennél jobb lett volna, ezenfelül új kalandokat, új szórakozást, új látnivalókat jelentett és nem utolsó sorban olyan nagy és teljesen biztosnak látszó kereskedelmi hasznot ígért, hogy belementem. Már csak azért is elfogadtam honfitársam ajánlatát, mert nem tudtam elképzelni borzasztóbb dolgot, mint tétlenül ülni odahaza és csak töprengéssel és felesleges gondolatokkal tölteni az időt.
Második utazásunk is szerencsés körülmények között indult, végül pedig újabb sikert eredményezett. Először Borneo szigetére mentünk, onnan egész sor kisebb-nagyobb szigetet hajóztunk végig, a neveikre már nem is emlékszem. Öt hónapig tartott az út, minden zavar nélkül folyt le és a végén tele hajóval érkeztünk vissza Bengalba. Rakományunk szegfűborsból és szerecsendióból állt, az egészet perzsa kereskedőknek adtuk el, ők pedig nyomban továbbadták a Perzsa-öböl felé vitorlázó kereskedőknek. A mi nyereségünk igen tekintélyes volt, mert az ereded ár ötszörösét sikerült megkapnunk a perzsáktól.
Most már mindketten benne voltunk az itteni kereskedelmi élet középpontjában és tovább folytattuk vállalkozásainkat. Egy nap megtudtuk, hogy Bataviából egy hollandi kereskedelmi hajó érkezett a kikötőbe. Partjáró hajó volt, nem európai kereskedelmi vitorlás, mintegy kétszáz tonna teherbírással és amint megtudtuk, a legénység annyira beteg volt már, hogy a hajó kapitánya is megelégelte a sok tengeri utat, lehorgonyozta hajóját Bengalban és vagy azért, mert már éppen elég pénzt szerzett, vagy valami más okból - nem tudom -, de úgy határozott, hogy Európába utazik. Nyilvános hirdetést tett közzé, hogy hajója eladó. Ezt a hírt én hallottam meg előbb, mint honfitársam és most az egyszer én mentem hozzá egy ajánlattal: vegyük meg a hajót. Ő nem volt olyan gyors elhatározású ember mint én, jó darabig gondolkozott a dolgon, de azután kijelentette, hogy kissé nagynak találja ugyan a mi céljainkra, mégis benne van az üzletben.
Megalkudtunk a hajó kapitányával, kifizettük a vételárat és birtokba vettük a hajót. Szerettük volna, ha a hajó régi legénysége, vagy legalább annak egy része csatlakozik hozzánk és kiegészíti a mi legénységünket, amely már két sikeres utazásunkon követett bennünket. De ezek az emberek egyszerűen eltűntek, sehol sem tudtunk nyomukra akadni. Úgy hallottuk azon keseredtek el, hogy nem kapták meg sem a kialkudott bérüket, sem nyereségrészesedésüket. Később tudtuk meg, hogy az egész társaság együtt útnak indult szárazföldön a Nagymogul országának fővárosa, Agra felé, onnan Surat és a Perzsa-öböl volt a további útirányuk, Európa felé.
Régen gyötört már gondolat olyan erősen, mint amikor azzal foglalkoztam, miért nem mentem én is ezekkel az emberekkel Európába. Mindig az járt a fejemben, mennyire megfelelt volna terveimnek az ilyen együtt utazó társaság, amelyben nemcsak a közös védelemről történik megfelelő gondoskodás, hanem még szórakozásra is nyílik alkalom. Én ugyanis nemcsak egyszerűen haza akarok jutni, hanem közben világot látni is szeretnék. Néhány napig majdnem vigasztalhatatlan voltam, de csakhamar nagyon örültem, hogy nem sikerült összeköttetésbe kerülni ezekkel az emberekkel, mert megtudtam róluk, milyenfajta fickók voltak. Kiderült ugyanis, hogy az az ember, akit ők kapitánynak neveztek és aki velünk szemben is mint kapitány és a hajó tulajdonosa jelentkezett, tulajdonképp csak a hajó ágyúmestere volt. A hajó kereskedelmi úton volt, valamelyik szigeten a malájok megtámadták őket, megölték a kapitányt és három emberét. A sajnálatos esemény után a hajón maradt tizenegy ember a hajóval együtt elszökött és Bengalba vitorlázott, az első kormányost öt emberrel együtt ott hagyva a parton.
Nekünk végeredményben teljesen mindegy volt, milyen körülmények között szerezték a hajót, mi a magunk részéről nyugodtak lehettünk, mert nyilvános hirdetés útján, tisztességes úton jutottunk birtokába, legalábbis mi így hittük, pedig nem így volt. Bevallom őszintén, nagy mulasztást követtünk el azzal, hogy nem érdeklődtünk komolyabban és részletesebben a hajó eredete és tulajdonjoga iránt, mert akkor ezek az emberek egészen biztosan ellentmondtak volna egymásnak, sőt önmagukat is meghazudtolták volna kérdéseink tüzében és mi alapos gyanút foghattunk volna. De mi egyszerűen elhittünk nekik minden mesét és kritika nélkül elfogadtuk azt a tulajdonosi levelet, mely szerint a hajó bizonyos Clostershoven Emanuel nevű emberé volt - az úgynevezett kapitány ezen a néven mutatkozott be nekünk és cinkostársai is ezen a néven szólították -, holott egészen bizonyos, hogy az egész hajólevél hamisítvány volt. Ismétlem, komoly mulasztás volt részünkről, hogy feltételeztük róluk, hogy ugyanolyan becsületesek és tisztességesek, mint mi vagyunk és mindent az utolsó szóig és hamis írásig elhittünk nekik, nem gyanakodtunk, hanem megkötöttük az üzletet és nyomban kifizettük a vételárat. Amikor mindezeket megtudtuk, már nagyon is meg tudtuk érteni, miért tűnt el olyan gyorsan az összes ember, akik az alkuban szerepeltek.
De mindez csak későbbi dolog volt, a hajó megvétele után első dolgunk volt legénységet szerezni. Angolokat és hollandokat sikerült szerződtetnünk és hamarosan útnak indultunk új hajónkkal újra a Fűszer-szigetek felé, a Fülöp-szigetek és a Molucca-szigetek kevéssé ismert világába. Nem akarom az olvasót a sok jelentéktelen apró-cseprő eseménnyel untatni, egészen röviden csak annyit említek, hogy kényszerű megérkezésem és elutazásom között hat teljes esztendőt töltöttem ezen a vidéken, kikötőről-kikötőre, szigetről-szigetre hajózva és kereskedve oda és vissza, mindig igen komoly anyagi sikerrel. Amiről most számolok be, az már az utolsó itt töltött év eseménye, de mozgalmasság, érdekesség és izgalom szempontjából túltesz a megelőző öt év minden eseményén. Újonnan szerzett hajónkkal Kína felé tartottunk, de előbb még Sziámban akartunk egy hajórakomány rizst vásárolni.
A sok ellenszél és a rossz tenger, amely különösen a Malacca-szoros környékén minden hajót nagyon igénybevesz, velünk is alaposan elbánt, mert még mielőtt kikeveredhettünk volna ebből a veszedelmes szigetvilágból, észrevettük, hogy hajónk léket kapott, még pedig olyan körülmények között, hogy amíg a nyílt vízen voltunk, nem is tudtuk saját erőnkből megjavítani, még azt sem tudtuk megállapítani, hol keletkezett a lék. Feltétlenül valami kikötőt, vagy kikötésre alkalmas helyet kellett találnunk. Társam, aki sokkal jobban ismerte ezt a vidéket, mint én, azt tanácsolta kapitányunknak, hogy a Kambodzsa folyó torkolata felé vigye a hajót. Időközben ugyanis a Bengalban szerződtetett Thompson nevű angol kormányost tettem meg kapitánynak, mert én már meglehetősen belefáradtam ebbe a mesterségbe és a felelősség helyett már sokkal inkább az élvezetet kerestem. A Kambodzsa folyó a Sziámi-öböl északi részén van, baj nélkül odaértünk és hajónkat lehorgonyozva, embereim hozzáláttak a baj megkereséséhez. Mi magunk ezalatt ki-kijártunk a szárazföldre, hogy friss ennivalót szerezzünk hajónk további útjára. Egyik ilyen parti kirándulásom alkalmával odajött hozzám egy angol tengerész. Úgy mutatkozott be, hogy egy angol, kelet-indiai hajó segéd ágyúmestere. Hogy mi módon került ide, azt nem tudom, nem is kérdeztem tőle, megelégedtem annyival, hogy angolul beszélt és közölte velem, hogy hajója a Kambodzsa folyón, Kambodzsa város és a tenger között közlekedik. Nagyon különös módon kezdte a beszélgetést.
- Uram, - mondta - ön teljesen idegen számomra, én is ugyanolyan idegen vagyok önnek, mégis van valami mondanivalóm, ami azt hiszem nagyon is érdekelni fogja.
Kutatóan néztem rá egy kis ideig, hátha mégis felismerem valahonnan ezt az embert, de akármennyire is erőltettem emlékezőtehetségemet, nem tudtam, rájönni, hol láthattam, vagy találkozhattam vele.
- Ha engem érdekel, amit mondani akar - kérdeztem tőle - és nem önt, akkor mi indítja önt arra, hogy elmondja nekem, amit tud?
- Egyszerűen az, - felelte komolyan az angol - hogy önök közvetlenül a legnagyobb veszedelemben vannak és úgy látom, hogy semmit sem sejtenek.
- Semmi más veszedelemről nem tudok - feleltem - csupán arról, hogy a hajóm léket kapott, de eddig nem tudtuk megtalálni, most reggelig akarunk itt maradni, hogy kijavítsuk a hibát.
- De uram - folytatta titokzatos mondókáját az angol - akár lyukas az a hajó, akár nem, akár megtalálják a léket, akár nem, sokkal jobban teszi, ha meghallgatja, amit mondani szándékszom, mint hogy reggelig itt akar maradni hajójával együtt. Tudja ön uram, hogy Kambodzsa városa ettől a ponttól csak tizenöt mérföldnyire van a folyón felfelé? Tudja ön azt, hogy alig öt mérföldnyire innen két angol hajó áll készen és három hollandi hajó is van mellette?
- Ez mind igen szép és érdekes dolog, de nem mondaná meg azt is, mit érdekel ez engem?
- De uram, - mondta már majdnem méltatlankodva az angol - hát olyan ember ön, aki annyi kaland után meg sem nézi, hogy ahol kiköt hajójával, mifajta hajók tartózkodnak és alkalmas-e önnek azokkal találkozni? Nem tudom feltételezni, hogy ön nagyon szeretné létrehozni ezt a találkozót.
Őszintén szólva nagyon mulattatott ez a párbeszéd, de nem csodálkoztam rajta, mert azt hittem, hogy ez az ember összetéveszt valakivel. Hogy tisztázzam a helyzetet, közelebb léptem hozzá és egyenesen megkérdeztem.
- Uram, legyen olyan szíves és magyarázza meg végre, miről beszél. El sem tudom képzelni, milyen ok késztetne engem arra, hogy féljek az angolok bármilyen hajójától, vagy egy hollandi hajótól. Én nem vagyok csempész, mit akarna tőlem az angol meg a holland hajó.
Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha feldühösítettem volna válaszommal, azután mosolyogva mondta:
- Rendben van, ha ön biztosnak érzi magát, kockára tehet mindent, nekem teljesen mindegy, de nagyon sajnálom, hogy a rossz tanácsadóknak ennyire felült és nekem is az ártatlant adja. De ezek után is csak azt mondom, ha most nyomban fel nem szedi a horgonyát és azonnal ki nem fut a tengerre, órákon belül öt jól felfegyverzett vitorlás fogja megtámadni és ha kézrekerítik, rövid úton felakasztják, mint kalózvezért. Ha részletekre is kíváncsi lesz, azt csak az akasztás után közlik önnel. Azt hittem - mondta majdnem méltatlankodva - hogy sokkal megértőbb fogadtatásban lesz részem ön részéről, ha egy ilyen rendkívül fontos közlést hozok tudomására.
- Legyen meggyőződve uram - mondtam most már érdeklődve - én sohasem voltam hálátlan, ha valami szolgálatot tettek nekem, vagy ha valaki szívességet tett, de tökéletesen értetlenül állok a kérdés előtt, mit akarhatnak tőlem ezek az angol és holland hajók, mi indíthatja őket, hogy rámtámadjanak. De miután ön annyira hangsúlyozza, hogy a veszedelem már itt van a nyakunkon, eleget teszek felhívásának, nyomban a hajóra megyek és azonnal kifutunk a tengerre, akár megtalálták a léket, akár nem, csak úszni tudjon a hajó a vízen. De - most már kérésre fordítottam a dolgot, mert nagyon kíváncsi voltam mit mondhat - úgy enged útnak, hogy ne tudjak semmi közelebbit az egész rejtélyes dologról? Nem hajlandó semmi részletesebb felvilágosítást adni?
- Ha mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy én mondjam el, amit úgyis tudnia kell - mondta kissé kelletlenül - néhány részlettel szolgálhatok a meséből uram. Itt van velem egy hollandi barátom is, azt hiszem rá tudom venni, hogy a további részleteket ő mondja el önnek. De most nincs sok idő a hosszadalmas mesékre, rövidre fogom a dolgot és csak annyit közlök, ami a jelenlegi helyzetben talán több is mint elegendő, látni fogja belőle, hogy nem vagyok tájékozatlan. Egyszóval ön ezzel a hajóval Szumatrában járt, a maláj bennszülöttek ott meggyilkolták az ön kapitányát három emberével együtt, erre ön vagy valamelyik embere, aki most is önnel együtt van a hajó fedélzetén, elszökött a hajóval és kalózzá lett. Ez a rövid történet, ha nagyon kíváncsi arra, hogy egy idegen ember szájából hallja meg, amit úgyis nagyon jól tudhat. Biztosíthatom ha itt várja meg a reggelt, elfogják valamennyiüket mint kalózt és nagyon rövid szertartással fognak végezni önökkel. Nagyon jól tudhatja, mint régi tengerész, milyen rövid úton járnak el a kereskedelmi hajók parancsnokai a kezükbe került kalózokkal.
- No végre tiszta beszédet hallottam - mondtam majdnem megnyugodva -, nagyon köszönöm is önnek. Kénytelen vagyok azonban megmaradni kijelentésem mellett, hogy eddig egyetlen szót sem tudtam abból, amit ön most az én rovásomra ír, mert mi tökéletesen tisztességes úton jutottunk a hajóhoz, - mégis vigyázni fogok a bőrömre. Annál is inkább ezt teszem, mert látom, hogy ön nagyon becsületesen gondolkozva figyelmeztetett a fenyegető helyzetre és a veszedelem valóban itt is lehet a közelünkben.
- Uram - mondta újra nagyon komolyan az angol -, ne azt hangsúlyozza, hogy vigyázni fog, itt nincs más megoldás, mint elmenekülni a veszedelem közelségéből. Ha egy kicsit is ad a saját és emberei életére, habozás nélkül felszedi a horgonyt és kifut a tengerre, most erre éppen jó az alkalom, mert az üldözőknek meg kell várni a magas vízállást, tehát egy teljes dagályidő áll rendelkezésére menekülés céljára. Mire azok lejöhetnek a folyón, ön már olyan messzire járhat, hogy nem érhetnek a nyomába. Ők csak a magas vízállásban jöhetnek le a folyón, az húsz mérföldnyi előnyt jelent és tekintettel arra, hogy csak kis vitorlásokat szereltek fel az üldöztetésre, aligha merik önt a nyílt vízre is követni, különösen akkor nem, ha a szél erősen fúj.
- Ismételten nagyon köszönöm a jó tanácsait, mindenesetre megfogadom, bár még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy engem kalózként kezelhetnének. De szíveskedjék megmondani, a jó szolgálatáért mit adjak önnek?
- Kérem uram, ne adjon semmit, amíg saját maga meg nem győződött arról, hogy igazat mondtam és a veszedelem fennáll. Ellenben van egy ajánlatom. Én egy angol hajóval jöttem idáig, 19 hónapi fizetésem esedékes, és itt van a hollandi barátom, annak hét hónapi fizetése esedékes. Ha hajlandó megfizetni ezt az összeget, akkor önnel megyünk a hajóján. Ha nem történik semmi, akkor mi sem kérünk ennél többet, de ha bekövetkezik az a támadás, amit jeleztem, tehát beigazolódik, hogy nem mesét mondtam, hanem megmentettük az ön és társai életét és hajóját, akkor a továbbiakat teljesen önre bízzuk.
Most már magam is izgatott voltam. Azonnal elfogadtam az ajánlatot és a két emberrel együtt sietve mentem fel hajónkra. Alig értem a hajó közelébe, társam nagy hangon, örvendezve kiabált:
- Halló, halló! Megvan, megtaláltuk a léket, már be is foltoztuk!
- Igazán? - kiáltottam vissza nagy örömmel. - Hála Istennek, akkor pedig azonnal fel a horgonyt, és a vitorlákat! Indulunk!
- Indulunk?! Mi a baj, történt talán valami?
- Ne kérdezősködjetek most. Mindenki lásson munkához, és amilyen gyorsan csak lehet, induljunk!
Társam nagyon meglepődött, de nem kérdezett tovább semmit, hívatta a kapitányt és kiadta az utasítást, azonnal vonják fel a horgonyt és bontsák ki a vitorlákat. Valami kis szél már fújt és hajónk késedelem nélkül indult ki a tengerre. Mikor már mozgásban voltunk, behívtam őt a kabinomba és elmondtam mindent, mi történt velem, behívtam a két embert is, ők elmondották a további részleteket. Ez természetesen elég hosszú időt vett igénybe, mert társam is egész sereg újabb kérdést tett fel nekik, tisztán akarta látni az egész helyzetet, hogyan vezettek félre bennünket, akik becsületes vevőként jelentkeztünk és hogyan sikerült végül megvétetni velünk a rabolt kalózhajót. Még tartott az izgatott tárgyalás, mikor egy matróz dörömbölt a bezárt kabinajtón és bekiabálta, a kapitány megparancsolta neki, tudassa velünk, hogy a hajót üldözik.
- Üldöznek bennünket? - kiáltottam hitetlenkedve - ugyan kik üldöznek?
- Öt vitorlás hajó - magyarázta a matróz - vagy inkább nagyobbfajta vitorláscsónak, tele emberekkel.
Gyorsan kellett intézkedni. Minden embert a fedélzetre rendeltem, röviden bejelentettem nekik, hogy az angol és hollandi hajók el akarják fogni hajónkat minden emberével együtt és úgy akarnak kezelni bennünket, mint a kalózokat szokás. Felszólítottam az embereket jelentsék ki nyíltan, akarnak-e velünk tartani? Gondolkodás nélkül jelentették ki mindnyájan, hogy élve vagy halva, egyek lesznek velünk. Ezután a kapitányt kérdeztem meg, mint szakembert, mit javasol, hogyan vegyük fel a küzdelmet üldözőinkkel? Meghátrálni már nem lehetett, cselekedni kellett és szilárd elhatározásunk volt, hogy ha kell, utolsó csepp vérünkig is védekezünk, nem adjuk meg magunkat gyáván. A kapitány azt javasolta, hogy először ágyúinkkal tüzeljünk, hogy lehetőleg távol tartsuk őket magunktól, ha mégis közelebb jönnek, akkor kis fegyvereinkből zúdítsunk rájuk tüzet, hogy fel ne juthassanak a fedélzetre, ha pedig mindez nem használ, vissza kell vonulnunk a hajó belsejébe, mert nem valószínű, hogy olyan szerszámaik volnának, amelyekkel fel tudnák törni az elzárt hajórészeket és utánunk tudnának nyomulni.
Ágyúmesterünk ezalatt átcsoportosította az ágyúkat, hogy hatásosan tudjon tüzelni az üldözőkre, ha lőtávolba jutnak. Ágyúit vas- és ólomdarabokkal töltötte meg, hogy minél nagyobb pusztítást végezzenek az ellenséges hajók fedélzetén. Percek alatt teljesen készen álltunk az ellenség fogadására. Hajónk ezalatt gyorsan haladt a nyílt tenger felé. Üldözőinket tisztán láttuk, öt jókora vitorláshajó jött utánunk, minden vitorlájukat kifeszítve igyekeztek beérni bennünket.
Messzelátóinkkal jól láttuk a helyzet alakulását. Két hajó egyszerre csak kivált a többi közül - azt is láttuk, hogy ezek angol hajók voltak - erősen megelőzték társaikat és velünk szemben is fokozatosan teret nyertek. Azt hittük, azért jönnek olyan gyorsan a nyomunkba, hogy tárgyalhassanak velünk. Leadtunk egy vaklövést és kitűztük a béke zászlójelét, hogy barátságos tárgyalásokat hajlandók vagyunk kezdeni velük. Úgy tettek, mintha észre sem vették volna jelzésünket, továbbra is lankadatlan erővel nyomultak utánunk. Már lőtávolban voltak, amikor második jelzést is adtunk, kitűztük a fehér zászlót, de ezt sem vették tudomásul. Ezek után már nem volt mit tenni, elrendeltem, hogy tűzzük ki a háborút jelentő vörös zászlót és tüzet vezényeltem. Ez sem használt. Már egészen közel jutottak hozzánk, a hangerősítő csővel át tudtunk kiabálni, ha közelebb jönnek, rájuk lövünk.
Semmi figyelmeztetés nem használt. Annyira közel jöttek, hogy már a tervüket is tisztán láthattuk: a kormányt akarták megközelíteni, hogy hátulról kapaszkodhassanak fel a hajóra, mert a hátsó részen nem voltak ágyúk. Szerencsére észrevettük, milyen tervet forralnak, kiadtam a parancsot, hogy a hajót kormányozzák oldalra. Üldözőink ekkor már egészen a hajó hátsó része alatt voltak, de egyszerre a hajó oldalát látták maguk előtt és ugyanabban a pillanatban egyszerre öt ágyú ontotta a tüzet rájuk. Egyik lövés olyan jól sikerült, hogy elvitte az ellenséges hajó egész kormányszerkezetét, nyomban be kellett vonni a vitorláit és a legénység azzal volt elfoglalva, hogy megmentse hajóját az elsüllyedéstől. Ez az üldöző hajó már kiesett a harcból, lassan elmaradt és nem számított többé. A másik angol hajó azonban ott volt közvetlen közelünkben, kénytelenek voltunk most már erre fordítani minden figyelmünket. Mialatt ágyúinkat újra töltötte a legénység, megint kitűztük a békés megbeszélés zászlójelét és jelekkel kérdeztük, tulajdonképpen mit akarnak tőlünk. Ezalatt azt is láttuk, hogy a tönkrelőtt és süllyedőben lévő hajót beérték a hátrább lévő hollandi hajók és most a legénységet veszik fel saját fedélzetükre és veszni hagyják a reménytelen állapotban lévő angolt.
A második angol hajó szintén nem vette tudomásul békés szándékú zászlójeleinket, hanem ugyanúgy a kormány alatt akart ránk támadni, mint az első. Ágyúmesterünk - egy rendkívül ügyes és leleményes fickó - ekkorra már hajónk hátsó részébe is hozott két ágyút és azokból üdvözölte a ránk támadó vitorlást. Lövései célt tévesztettek, mire az üldöző hajó legénysége viharos hurrázások és sapkalengetések között elérkezettnek látta az időt, hogy megindítsa közvetlen támadását. Alaposan elszámították magukat, mert ágyúmesterünk ördöngős gyorsasággal töltötte újra ágyúit és közibük durrantott még mielőtt elérték volna hajónkat. Egyik lövés eltévesztette ugyan a hajót, de annál nagyobb kárt tett a fedélzeten összetömörült legénység soraiban. A nagy zavart a magunk javára használtuk ki, mert megismételtük az előbb olyan jól bevált hadicselt, hirtelen kanyarodással oldalvást fordítottuk hajónkat és egyszerre három ágyúból zúdítottunk tüzet rájuk. Az eredmény borzalmas volt. Az üldöző vitorlás a szemünk előtt esett szét alkatrészeire. Kormányát és a vitorlákat tartó árbocát darabokra lőttük, vitorlái nyomban leestek és kormány nélkül kezdett hánykolódni a hullámokon. Ágyúmesterünk megadta még a kegyelemdöfést is, mert két ágyúval újra találatot ért el rajta. Egy perc múlva már azt láttuk, hogy a hajó süllyed és az emberei sorra ugrálnak a vízbe, hogy meneküljenek. Megparancsoltam embereimnek, hogy kisebb csónakunkkal azonnal siessenek a vízben úszó angolok segítségére, halásszák ki, akiket még gyorsan meg tudnak közelíteni, azután nyomban jöjjenek vissza, mert az első kettőt követő három hollandi vitorlás már kezdett aggasztóan közelünkbe férkőzni. Embereink hősi erőfeszítéssel és elszántsággal teljesítették parancsomat és csakhamar három embert húztak ki a vízből, egy már majdnem meg is fulladt, alig tudtuk a fedélzeten életre kelteni. Mikor már minden emberünk újra a fedélzeten volt, felhúztuk az összes felvonható vitorláinkat és vitettük magunkat a kedvező széllel, ki a nyílt tengerre. Messzelátóinkkal nagy megnyugvásunkra és elégtételünkre azt láttuk, hogy a három hollandi hajó, mikor elérte a süllyedőben lévő angol vitorlást, megáll mellette és felhagy a mi üldözésünkkel.
Így szabadultunk meg egy olyan veszedelemből, amelyről semmit sem tudtunk, milyen közel van és milyen szörnyű következményekkel járhat. Csak most, a támadás sikeres visszaverése után értettük meg, milyen nagy veszedelemben forogtunk anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is rászolgáltunk volna. Annyit nyomban tanultunk az esetből, hogy ezután már nem követhetjük a kereskedelmi hajók megszokott útvonalát, azonnal megváltoztattam útirányunkat és senkivel sem közöltem, merre megyünk tovább. Kelet felé futottunk ki a nyílt tengerre és olyan vizeken hajóztunk tovább, amerre egyetlen Kína felé iparkodó, vagy onnan visszatérő európai hajó nem jár.
Jó időbe telt, míg felzaklatott idegeink lecsillapodtak és a kiállott izgalmak kedélyhullámai elsimultak a hajón. Folytattuk megszakított tárgyalásainkat a két tengerésszel, akik figyelmeztettek engem a közeli veszedelemre. Tisztán akartunk látni ebben a különös ügyben. A hollandi magyarázata egyszerre megvilágította a helyzetet, amikor tudatta, hogy az a szélhámos, akitől a hajót megvettük, valójában tolvaj volt, mert egyszerűen elrabolta a kapitány nélkül maradt hajót. Részletesen elmesélte, hogyan csalták tőrbe és gyilkolták meg a kapitányt és három emberét, míg ő - a hollandi - és még négy ember, akiket a hajó elrablói egyszerűen a parton hagytak, jó darabig kénytelen volt az erdőkben csatangolni, hogy elrejtőzzön a bennszülöttek elől. Nagysokára tudott csak, szinte a csodával határos módon megmenekülni, átúszott a folyón, mert meglátta, hogy egy nagy kereskedelmi hajó vesztegel a part közelében és csónakját valószínűleg friss vízért kiküldte a partra. Nappal nem mert a csónak közelébe menni, az erdőben bujkálva ment felfelé a folyó mentén és éjszaka úszott lefelé, míg a csónak emberei észrevették és magukkal vitték a hajóra, amely csodálatos véletlen folytán éppen hollandi vitorlás volt.
Batáviában találkozott két volt matróztársával, akik szintén az elrabolt hajón szolgáltak annak idején. Ezek elmesélték, hogy a rablott hajót Bengalban jó pénzért valami kalóztársaságnak adták el. A kalózok hamarosan meg is kezdték tevékenységüket és egy angol meg két hollandi hajót teljesen kifosztottak és igen tekintélyes zsákmányt szereztek.
A mesének ez a része már közvetlenül bennünket illetett, mert tudtuk, hogy az a kalóztársaság, amely Bengalban megvette a hajót, csakis mi lehetünk, de hogy miért és honnan költötték azt a mesét, hogy egy angol és két hollandi hajót fosztottunk ki, nem tudtam megállapítani. A tengerparti hírszolgálat azonban olyan határozottan terjesztette rólunk ezt a hamis hírt, hogy most már igazán nem csodáltam, hogy üldözőink miért nem akartak szóbaállni velünk. Tökéletesen igazat adtam társamnak, aki kijelentette, hogy ha üldözőink kezébe kerülünk, azoknak a maguk szempontjából teljesen igazuk lehet, hogy olyan előzmények és hírek után, amiket rólunk hitelesnek látszó körülmények között hallottak, rövid úton bánnak el velünk, mint igazi kalózokkal. Nem használt volna szóbeli védekezés, semmi bizonyítékot nem fogadtak volna el, de nem is tudtunk volna semmi olyan érvet felhozni a magunk igaza mellett, ami megdönthetetlenül igazolja tisztességes eljárásunkat és jóhiszeműségünket. Társam éppen ezért azt ajánlotta, azonnal forduljunk meg és hajózzunk vissza Bengalba, mert ott rendelkezésünkre áll minden bizonyító adat, ott igen sokan ismernek és tudják rólunk, hogy sohasem foglalkoztunk kalózkodással. Ott, ha még bíróság elé állítanak is, tudjuk bizonyítani, hogy amikor a hajót elrabolták, mi Bengalban voltunk. Akármivel vádolnak is bennünket, Bengalban rendes bírói eljárás alá vonnak, nem úgy mint itt, ahol először akasztanak, azután jöhet a bizonyítás.
Eleinte magam is hajlottam társam elgondolására, de több éjszakai, hosszas gondolkodás után sok súlyos aggodalmam támadt, melyeket nem tudtam eloszlatni. Elmondtam társamnak is rossz sejtelmeimet. A most történtek után nagyon valószínű, hogy hajónk rossz híre már elérkezett Bengalba is és a Malacca-szoros egész környékén minden hollandi és angol hajó reánk les, akárhol akadnak ránk, irgalom és kérdezősködés nélkül végeznek velünk, nincs tehát semmi értelme vaktában megkísérelni a Bengalba való visszatérést. Teljesen az én véleményemen volt az angol tengerész is, aki először figyelmeztetett a közeli veszedelemre. Nem hallgattam el véleményemet a hajó személyzete előtt sem, ők is belátták, hogy nekünk már semmi keresnivalónk nincs ezeken a vizeken, sietve mennünk kell olyan tengerekre, ahol nem előzött meg a rossz hírnév. Kitörő örömmel fogadták döntésemet, hogy azonnal irányt változtatunk és eredeti terveinknek megfelelően Tonkin partvidéke felé megyünk, onnan pedig még tovább, Kínába. Közben pedig lebonyolítjuk kereskedelmi terveinket és a legközelebbi alkalommal, mihelyt lehetséges, túladunk a hajón és egyszerű utasként jövünk vissza Bengalba valami más hajóval.
A kínai utazás terve nagyon tetszetősnek látszott, mindenki fellélegzett, amikor hajónk orrát erősen északkelet felé fordítottuk, mert tudták, hogy biztosabb vizek felé tartunk. A teljes biztonság kedvéért azonban így is vagy 50 tengeri mérföldnyire távol tartottuk magunkat az európai hajók megszokott útvonalától. Ez a szükséges óvatosság sok kellemetlenséggel járt, többek között a parttól ilyen tekintélyes távolságra a széljárás rendszerint nem volt kedvező és igen sok időt kellett elfecsérelnünk a céltalan lavírozással. Az is sok bajt okozott, hogy élelem és ivóvíz dolgában nem voltunk kellőképpen felkészülve ilyen hosszú tengeri útra. Arra is gondolnunk kellett, hogy a nagy kitérő következtében a két angol és három hollandi hajó, amelyek üldözőbe vettek bennünket, most a rövid partmenti úton elébünk kerülnek, vagy ha nem hajóznak ilyen magasan Kína partjai felé, rossz hírünket tovább adhatják más európai hajóknak, amelyek Kína felé mennek és előállhat az a helyzet, hogy közvetlen Kínában, vagy a kínai parti vizeken váratlanul támad ránk valamelyik európai hajó, az üldözés kezdődik elölről, és nem biztos, hogy még egyszer meg tudunk tőlük szabadulni.
Be kell vallanom, nagyon nyugtalan voltam ezekben a napokban, mert úgy láttam, hogy eddigi kalandos életem folyamán még sohasem voltam olyan állandóan veszedelmes helyzetben, mint most. Rettenetesen bántott, hogy életem öreg napjaiban esett meg velem az a szégyen, hogy tolvaj, rabló és kalóz módjára kergetnek és menekülnöm kell a tisztességes emberek szeme elől. Egész életemben mindig esküdt ellensége voltam mindenfajta szélhámosságnak, tisztességtelenségnek és csalásnak. Helyzetem éppen ezért volt most annyira tarthatatlan, mert hiába tudtam a napnál is világosabban, hogy én is, társam is teljesen ártatlanok vagyunk mindabban, amit a híresztelés ránk kent, még sem tudjuk ezt ugyanilyen világossággal igazolni. Ha pedig elfognak, kétségtelenül a lehető legrosszabb helyzetbe kerülnék teljes ártatlanságom ellenére is. Ez a meggondolás késztetett arra, hogy igazam ellenére is meneküljek a becsületes európai kereskedelmi hajók elől, de semmi kialakult tervem nem volt, hová, melyik kikötőbe menjünk, ahol biztonságban lehetünk. Társam, akit szintén hasonló rossz sejtelmek és kellemetlen gondolatok gyötörtek, mégis, annyira megsajnált, amikor látta teljes letörtségemet, hogy még ő kezdett vigasztalni és megnyugtatásomra egész sereg kisebb kikötőt sorolt fel a kínai partok mentén, ahol az ő véleménye szerint teljes nyugalommal köthetünk ki. Kokin-Kína és Tonkin partvidékét ajánlotta elsősorban, onnan tovább mehetünk Makaóba, az egykori portugál gyarmatra, ahol még most is sok európai család lakik. Ezt a kikötőt az európai kereskedelmi hajók rendszerint elkerülik, csupán az európai misszionárius papok indulnak el innen Kína belsejébe, hogy híveket toborozzanak a kereszténység számára.
Úgy döntöttünk, ahogy társam ajánlotta. Természetesen nem mertük az egyenes és legrövidebb utat követni, hanem csavaros, zegzugos utat írtunk le a tengeren, sokat nélkülöztünk hiányos élelmi készletünk miatt, de végül mégis baj és nagyobb zavar nélkül jutottunk el a part közelébe. Kora reggel volt, amikor megpillantottuk a partot. Tekintettel rendezetlen körülményeinkre, nem mertünk nyomban a kikötőbe hajózni, előbb óvatosan egy kisebb folyó torkolatába vitorláztunk be. Szerencsénkre a folyó vize elég mély volt, nyugodtan befuthattunk és elrejthettük hajónkat a tenger felől kutató szemek elől. Úgy határoztunk, hogy vagy a szárazföld felől, vagy a kisebb csónak segítségével kémleljük ki a helyzetet, milyen hajók tartózkodnak a közeli kikötőkben, hová mehetünk be a legnagyobb bátorsággal. A szerencse újra mellénk szegődött, mert aznap ugyan nem láttunk sem közelben, sem távolban egyetlen európai hajót sem, másnap reggel azonban már két nagy hollandi kereskedelmi hajó tűnt fel a tonkini öbölben, egy harmadik pedig, amelyik nem mutatta zászlóját, csak a mi hollandusunk ismert rá, hogy az is hollandi, alig két mérföld távolságra tőlünk haladt a kínai partok felé. Ugyanaznap délután még két nagy angol hajót is láttunk, mindkettő pontosan azt az útirányt követte, amerre a hollandi hajó ment. Ezek után elmondhattuk, hogy alaposan körül voltunk véve ellenséggel.
Vad és veszedelmes környezetben horgonyoztunk. A bennszülöttek - nem túlzás - hivatásos tolvajok és gazemberek voltak. Az igaz, hogy nem sok dolgunk volt velük, mindössze némi eleséget vásároltunk tőlük, és ők sem törődtek vele, milyen véleményt táplálunk felőlük, mégis sok zavart okozott, hogy elkerüljük a velük való kellemetlen és veszedelmes összeütközést. A kis folyó torkolatában a fák jól elfedték hajónkat az öböl felől, de a partról annál jobban lehetett látni és a szokatlan látványra a bennszülöttek csapatostul jöttek közelünkbe. Ekkor tudtuk meg, hogy nemcsak a víz felől, hanem a szárazföldön is ellenségekkel vagyunk körülvéve. A bennszülöttek még az én megítélésem szerint is - pedig sok emberevő törzset ismertem meg Amerika partjain és szigetein - a legvadabb és legrosszabb indulatúak közé tartoztak az egész földkerekségen. Közismert szokásuk volt például, hogy ha a partjaikon sérült hajót, vagy hajóroncsot találtak, nyomban a sajátjuknak nyilvánították, a szerencsétlenül járt tengerészeket nyomban foglyul ejtették és rabszolgaként eladták, a hajót pedig darabokban hordták szét. Ezt a szokásukat mi közvetlen közelből tapasztalhattuk egy alkalommal. Az eset így történt:
A kis folyó torkolatába való behajózás után a kényszerű pihenőt arra akartuk felhasználni, hogy kijavítsuk hajónkon a léket, amelyet Kambodzsában megtaláltunk ugyan és ideiglenesen be is foltoztunk, de mégis ajánlatos volt, hogy véglegesen kiküszöböljük a bajt. Alaposan akartuk végrehajtani a javító munkát. A hajót egészen a part mellé vittük, a fedélzetről eltávolítottunk mindent, ami nehéz volt, ágyúkat és hasonló nehéz tárgyakat. A fenékből is kiürítettünk mindent, a hajót erősen féloldalra döntöttük rá a partra, feneke egy része kiemelkedett a vízből, mi pedig hozzáláthattunk a sérült rész alapos kijavításához. Először úgy gondoltuk, hogy a hajót teljesen szárazra vontatjuk és úgy kezdünk hozzá a javítómunkához, de szerencsére a part nem volt erre alkalmas és így csak erősen megdöntöttük.
A bennszülöttek számára teljesen ismeretlen volt ez a látvány és nagy csapatokban jöttek közelünkbe, nézni a csodát. Valóban különös látvány volt a partra erősen ráhajló hajó, annál különösebb, mert a part felől még embereket sem lehetett körülötte látni. Embereink ugyanis mind a víz felőli oldalon voltak, ki csónakban, ki a hajó bordáin kapaszkodva dolgozott. A bennszülöttek a hajó szokatlan helyzetéből arra következtettek, hogy a vihar kivetette a partra és most elérkezett az ő idejük, hogy birtokba vegyék, mint saját tulajdonukat. Gyorsan haditanácsot tartottak, hazamentek és néhány óra múlva már a vízen eveztek felénk. Tíz-tizenkét jókora kanoeban közeledtek, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy azonnal birtokba veszik a hajót és ha embert is találnak rajta, annál jobb, mert mindjárt rabszolgazsákmányuk is akad. A bennszülöttek száma nem volt csekély, mert minden csónakban legalább tízen eveztek.
Először körülevezték a hajót, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Nagy meglepetéssel vettek észre bennünket, amint igazi tengerészek módjára a hajófenéken és oldalán lógva dolgoztunk, véstünk, kalapáltunk, fűrészeltünk, foltoztunk. Minket is meglepett a nagy felvonulás, de nem sokat törődtünk velük, mert láttuk, hogy megállnak és csak bámulják mit csinálunk. Mi akkor még nem tudtuk, milyen szándékkal jöttek. Puszta óvatosságból mégis intézkedtem, a hajó belsejéből előhoztunk néhány fegyvert, megfelelő mennyiségű munícióval, odaadtuk a hajó külső részén dolgozó embereinknek, hogy legyen a kezükben valami, ha a bennszülöttek mégis megtámadnák őket. A sötétbőrű és még sötétebb lelkű társaság ezalatt összedugta a fejét, nagy tanácskozást tartottak és jó negyedórai gyors beszéd után úgy látszik úgy döntöttek, hogy a hajó mégis roncs, mi pedig csupán azért dolgozunk, hogy megmentsük a végleges elsüllyedéstől és egyik csónakkal megmentsük életünket. Mikor pedig a fegyvereket és muníciót raktuk be a csónakba, arra következtettek, hogy értéktárgyainkat mentjük a hajóroncsból. Mindezek alapján az ő saját külön jogszokásuk értelmében a hajó is, mi is most már végérvényesen az ő tulajdonuk voltunk, csak birtokba kell venni. Mi természetesen semmit sem értettünk a tanácskozásból, jogszokásaikat sem ismertük, csak abból tudtuk meg mi a szándékuk velünk és hajónkkal, amikor csatarendbe fejlődve megtámadtak bennünket.
Az az emberünk, akit először értek el a támadók munkája közben éppen a legrosszabb helyzetben volt és nem védekezhetett kellőképp. Kissé ijedten kiáltott segítségért és kérdezte, mit csináljon. Én nyomban hangos szóval rendelkeztem, hogy a hajón dolgozó valamennyi emberünk meghallja. Kiadtam az utasítást, hagyják abba a munkát, sietve igyekezzenek fel a hajóra, azok is, akik a csónakban vannak, mi pedig ezalatt a legnagyobb erőfeszítéssel iparkodtunk a hajót visszabillenteni eredeti helyzetébe. Intézkedésem azonban már későn történt, mert embereinknek nem volt idejük végrehajtani parancsaimat, a bennszülöttek már egészen a nyakukon voltak, sőt a nagyobbik csónakunkba már be is törtek és a legénységet foglyul akarták ejteni.
Az első ember, akit el akartak fogni, egy angol matróz volt. Hatalmas, tagbaszakadt, erős ember. Megdöbbenve láttam, hogy a puskáját el sem süti, hanem lefekteti a csónak aljára. Azt hittem, a nagy ijedelem elvette az eszét, pedig nyomban kiderült, hogy nagyon is jól tudja, mit csinál, a puskalövés úgysem sokat használt volna ebben a szorongatott helyzetben. Puszta kézzel megragadta a legközelebb eső vadembert és nagy erejével egyszerűen áthúzta a mi csónakunkba, megfogta a füleit, egy darabig rázta, azután úgy csapta oda a fejét a csónak megvasalt oldalához, hogy a vadember ott a kezei között meghalt. Ezalatt a csónakban lévő hollandi matróz felkapta a puskát, de ő sem vesződött, hogy elsüsse, hanem puskatussal esett neki a vadaknak, akik át akartak jönni a mi csónakunkba. Nagyszerű küzdelem kezdődött, mert a mi csónakunkban lévő öt ember mind kitűnő, bátor legény volt és úgy csépelte a vadakat, ahogy csak tudta, de mit használt mindez a húsz-harminc vademberrel szemben, akik tudták, hogy számbeli túlsúlyukkal győzhetnek csupán és sejtelmük sem volt, hogy nekünk komoly fegyvereink is vannak. Helyzetünk kezdett nagyon aggasztóvá válni, amikor hirtelen fordulat történt, még pedig olyan humoros látványban volt részünk, hogy valamennyiünket harsány nevetésre ingerelt, annál is inkább, mert egyben a döntő győzelmet is jelentette.
Hajóácsunk is dolgozott egész felszerelésével a hajó bordái között, éppen azzal volt elfoglalva, hogy a lékeket szakszerűen tömítse és befoltozza. Ehhez a munkájához vízhatlanító, forró állapotban alkalmazható anyagokra volt szüksége. Éppen leeresztett az alatta lévő csónakba két jókora üstöt, egyikben forró, bugyborékoló szurok volt, a másikban pedig gyanta, olaj és faggyú keverék, szintén forró állapotban, ahogy a hajójavító emberek használni szokták. A csónakban lévő segédjének kezében hatalmas, hosszúnyelű vas merítőkanál volt, ezzel osztogatta a forró anyagot a hajó fenekén és oldalán dolgozó társainak. Két bennszülött ebbe a csónakba ugrott be, emberünk pedig nyomban egy kanálnyi forró szurokkal üdvözölte őket. A hatás elképzelhetetlen volt. A két félmeztelen vadember jócskán kapott a lobogóan forró, forrásban lévő anyagból, és a rájuk tapadt szurok eltávolíthatatlan volt, égette a bőrüket, a csontig hatolt az égő seb és olyan kínokat okozott, hogy mindkettő szörnyű üvöltéssel egyenesen a vízbe ugrott. A hajóács a magasból nézte a különös jelenetet és jókedvűen jegyezte meg:
- Nagyszerű volt, Jack! Adhatnál a többieknek is egy-két kanállal!
A másik nem is volt rest, nem sokat várt újabb biztatásra, bemártott a forró folyadékba egy rongydarabot, azzal szórta a legközelebb eső csónakokban szorongó vademberek közé az égető anyagot. Erre maga az ács is lement a csónakba, ő is hozzálátott a munkához és egy perc múlva már nem volt a közelben egyetlen bennszülött sem, aki ne kapott volna kisebb-nagyobb mértékben a tüzes üdvözletből. Három bennszülött csónak legénysége részesült ebben a barátságosnak egyáltalában nem mondható fogadtatásban. A forrásban lévő folyadékkal ejtett sebek annyira fájdalmasak voltak, hogy a vadak kínjukban olyan rettenetesen üvöltöttek és kiabáltak, jajgattak és siránkoztak, amilyent még soha életemben nem hallottam. Minden ember felkiált, ha váratlan fájdalom éri, de a fájdalom hangjai is éppen annyira különbözők az egyes népeknél, mint ahogy a beszédjük is más és más. Szörnyű volt hallgatni ezeknek a vadembereknek a jajongását, mert hirtelenében nem is tudtam máshoz hasonlítani, mint a Pireneusok erdeiben ugyancsak tűzzel elkergetett farkasok borzasztó, hátborzongató vonyításához. Ez az egyetlen kifejezés, ami valamelyest megközelíti ezeknek a vadaknak a fájdalomkiáltásait.
Győzelmünk tökéletes volt. Még soha nem örültem ennyire a vademberek feletti diadalnak, mint most. Nem csupán az váltotta ki belőlem a nagy örömet, hogy egészen váratlan formában és egészen gyors fordulattal billent javunkra a győzelem mérlege és még csak nem is az a tudat, hogy egy szörnyű veszedelemből szabadultunk ki ilyen váratlan eseménnyel, hanem elsősorban annak örültem, hogy a puszta kézzel megölt vadembereken kívül minden vérontás nélkül sikerült megszabadulnunk az ellenségtől. Én ugyanis még az ilyen teljesen elvadult, az emberiség legalját képező bennszülöttek vérének kiontásától is irtózom, még akkor is, amikor saját védelmünkről van szó, mert tudom, hogy ezek a vadak abban a hiszemben vannak, hogy ők jogosan cselekednek, amikor a mi életünkre és vagyonunkra törnek. Tudom nagyon jól, hogy mi, ha védekezünk, teljesen jogosan cselekszünk, mert kényszer diktálja cselekedeteinket, mégis mindig az az érzésem ilyenkor, hogy valami hiba lehet az olyan életben, amikor kénytelenek vagyunk megölni embertársainkat csupán azért, hogy a magunk életét biztosítsuk. Sok mindent láttam és tapasztaltam hosszú utazásaim alatt, mégis még ma is úgy gondolkozom, hogy százszor is meggondolnám és komoly lelki gyötrelmet okozna a kérdés, elvegyem-e az életét annak az embernek, aki valami bajt okoz nekem, ha még olyan gonosz teremtménye is Istennek. Meg vagyok győződve arról is, hogy minden gondolkodó embertársam ugyanezt a nézetet vallja, ha ismeri az emberi élet értékét és ha komolyan megfontolja cselekedeteit.
Mialatt ez a számunkra eredményes és vidám harc folyt, társam, aki a fedélzeten lévő embereket vezényelte, nagy ügyességgel és gyorsasággal csaknem teljesen helyrebillentette hajónkat, és első dolga volt, hogy az ágyúkat visszahelyezte megszokott helyzetükbe. Az ágyúmester jelentette, hogy minden ágyú töltve van és szerencséjük a vadembereknek, hogy nagysietve elmenekültek, különben már közibük durrantott volna. Megparancsoltam neki, hogy mindaddig ne lőjön, míg én nem rendelkezem, még ha újra jönnének is a bennszülöttek, mert a hajóács és segédje egyedül is elintézik az egész társaságot. A vadak csónakjai már nem is voltak láthatók, de óvatosságból mégis úgy rendelkeztem, hogy a szakács még két jókora üstöt hozzon fel a konyhából és forraljon ugyanolyan ragadós keveréket, amilyennel az ács és legénye elvették a kedvét az ellenségnek a további támadásoktól. A két üst és a szokatlan muníció csakhamar készen is állt az ellenség fogadására, de a vadak úgy látszik nagyon megelégelték a nem várt visszavágást és nem mutatkoztak újra. Messzelátóinkkal észrevettük, hogy a folyó kanyarulatánál leselkednek felénk a vademberek, de csalódottan hagyták ott őrhelyeiket, mert láthatták, hogy hajónk lassanként megint teljesen egyenesen úszik a vízen, és így nekik még a saját jogi felfogásuk szerint sincs többé semmi keresnivalójuk a hajón és minket sem tekinthetnek szabad zsákmánynak. Így végződött a legvidámabb csata, amely egyben újabb hasznos tapasztalatot jelentett a mezítelenül harcoló vademberekkel szemben alkalmazható harci módszerekben.
Hajónk kijavítva, útra készen állt. Fedélzetén már elegendő élelmiszer is volt, akár hosszabb útra is, rizst, kenyeret és ehető gyökereket tekintélyes mennyiségben sikerült beszereznünk. Úgy határoztunk, hogy nem időzünk tovább ezen a barátságtalan helyen, tovább hajózunk, bármi történjék is. Őszintén megvallom, attól tartottunk, hogy a vademberek bosszút állnak kudarcukért és talán már másnap olyan nagy számmal támadnak ránk, hogy akár egy tucatnyi szurkos üst sem lenne elegendő az elriasztásukra. Még aznap éjszaka minden holminkat újra behordtuk a hajó belsejébe és reggelre teljesen készen álltunk az indulásra. Az éjszakát természetesen harci készenlétben töltöttük, ami annál könnyebben ment, mert hajónk a parttól kis távolságra horgonyzott és így indulásra is, harcra is minden pillanatban készen állt. Másnap reggel még elvégezhettük az utolsó simításokat és javításokat is és felvontuk vitorláinkat. Elálltunk eredeti tervünktől, hogy behajózunk a tonkini öbölbe és horgonyt vetünk valamelyik kikötőben, ezt nem tartottuk tanácsosnak, mert az előző napokban láttuk, mennyi angol és hollandi hajó jelent meg az öbölben és valószínű volt, hogy egyhamar nem is távoznak, talán éppen bennünket keresnek. Egyenesen Formosa szigete felé irányítottuk hajónkat és aggodalmasan kémleltük a tengert, nem tűnik-e fel valahol váratlanul egy angol, vagy hollandi kereskedelmi hajó. Mert egy európai kereskedelmi hajó ezen a környéken felér egy komoly csatahajóval.
Nagy vargabetűvel kerültük meg az európai hajók megszokott útvonalát és így csak hosszú utazás után érkeztünk meg Formosa szigetére. Élelmet és friss ivóvizet vettünk fel. A lakosság igen előzékenyen és szolgálatkészen állt rendelkezésünkre és minden adásvételt és alkut a legpontosabban teljesített. Ez a ritka jelenség nagyon jólesett valamennyiünknek, különösen nekem, mert úgy gondoltam, hogy a lakosoknak ez a jóindulata és tisztessége tulajdonképp azoknak a misszionáriusoknak köszönhető, akik Formosában terjesztették a keresztény hit tanításait. Azt a hitemet is igazolva láttam a formosai fogadtatás kellemességében, hogy a keresztény vallás minden körülmények között jobbá, emberségesebbé és kulturáltabbá teszi az embereket mindenütt és kedvezően befolyásolja viselkedésüket is, akár elfogadták a keresztény tanításokat, akár nem.
Formosából észak felé vitorláztunk, nagyjában a kínai partok vonalát követve, de mindig betartva a tisztes távolságot, ahol már európai hajó nem jár. Mikor már számításaink szerint túl voltunk a vonalon, melynél északabbra a kínai partok mentén európai hajó rendes körülmények között nem szokott járni, a part felé irányítottuk hajónkat. Óvatosságunknak igen komoly indokai voltak, mert olyan vidéken jártunk, ahol az ellenség kezébe kerülni egyet jelent a teljes pusztulással.
A partok látótávolában hajóztunk tovább és kerestük az alkalmas kikötőt, ahová behajózhatunk. Észrevettük, hogy egy csónak közeleg felénk. Megvártuk. Egy idősebb portugál tengerész ült benne. Azt mondotta, hogy messziről megismerte, hogy európai hajóval van dolga, ezért jött elébünk felajánlani szolgálatait, hogy bekalauzoljon a kikötőbe. Nagyon megörültünk az ajánlatnak, mert tudtuk, hogy a kínai partok mentén járatlan hajós számára szinte leküzdhetetlen akadályok merülnek fel. Nyomban felvettük fedélzetünkre. Csak azt tartottam különösnek, hogy mielőtt még bármit kérdezett volna, hová megyünk, mi a közeli és távoli célunk, kifizette és elküldte csónakját, mellyel érkezett.
A portugál pilóta megjelenése felbátorított, hogy most már nyugodtan hajózhatunk tovább, mert van közöttünk olyan ember, aki tökéletesen ismeri a kínai tengerpartot. Tudattam vele, hogy mi végeredményben a nankingi-öbölbe akarunk jutni. Kína tengerpartjának legészakibb részébe. Az idős ember meghallgatta előadásomat, kijelentette, hogy nagyon jól ismeri az oda vezető utat és magát az öblöt is, de végül szelíd mosollyal kérdezte, mi keresni valónk van nekünk azon a vidéken? Azt feleltem, hogy el akarjuk adni teljes rakományunkat és igazi kínai dolgokat, selymet, hímzett szövetet és teát akarunk helyette vásárolni, azután pedig ugyanazon az útvonalon akarunk hazatérni, amelyen idáig jöttünk. Ő viszont hangsúlyozta, hogy nincs semmi értelme olyan messzire hajózni, sokkal többet érhetünk el, ha egyenesen befutunk Makaó kikötőjébe, ott a lehető legjobb áron adhatjuk el ópium rakományunkat és sehol másutt egész Kínában nem vásárolhatunk olyan olcsón igazi kínai cikkeket, mint Makaóban.
Nem akartam az öreg portugálnak mindent az orrára kötni, kijelentettem, hogy azért szeretnénk a nankingi-öbölbe jutni, mert mi nem is annyira kereskedők vagyunk, mint szórakozni és világot látni vágyó úriemberek. Annyit hallottunk már a kínaiak császárvárosából, Pekingről, hogy nem akarunk úgy elmenni Kína partjai mellett, hogy ezt a mesebeli várost, a nagy kínai birodalom fővárosát és a kínai császár világhírű udvarát meg ne lássuk.
- Akkor sem kell önöknek Nanking felé menniök - felelte a portugál. Sokkal rövidebb és minden tekintetben érdekesebb út, ha egyenesen Ningpoba hajózunk, onnan a nagy folyón felfelé vagy öt mérföldet, ott megtaláljuk a hatalmas csatornát, amely a kínai birodalom legnépesebb vidékére, egyenesen Pekingbe vezet. Útközben átvágja az összes nagy folyót, sőt zsilipek és gátak segítségével még tekintélyes magasságú hegyeken és dombokon is keresztülvisz. A csodálatos építésű csatorna legalább 250-270 mérföld hosszú.
Kezdtem már a türelmemet elveszíteni, hogy ez az öreg pilóta miért ragaszkodik annyira a maga elgondolásához, miért nem alkalmazkodik gazdái kívánságához.
- De kedves portugál barátom - szóltam kissé hűvös, ellentmondást nem tűrő hangon - szíveskedjék tudomásul venni, hogy bármilyen szép és csábító utakat ajánl nekünk, a mi feltett szándékunk az, hogy el akarunk jutni Nanking városába, onnan pedig majd tovább megyünk Pekingbe. Hajlandó ezt az utat kalauzolni, igen vagy nem?
Újra finoman mosolygott, kijelentette, természetesen hajlandó mindenre, amerre csak kívánjuk, csak annyit jegyez meg, hogy röviddel ezelőtt egy nagy hollandi hajó indult útnak ugyanezzel a rendeltetéssel.
Ez a közlés alaposan meghökkentett, mert nagyon jól tudtam, mit jelenthet a mi helyzetünkben, ha akárhol egy hollandi kereskedelmi hajóval találkozunk. Azt is jól tudtam, hogy az ilyen nagy útra és bizonytalan vidékre az európai kereskedelmi hajók igen értékes rakománnyal és ennek megfelelő fegyveres erővel indulnak el, nekünk tehát feltétlenül kerülnünk kell a velük való találkozást.
Az öreg róka nyomban észrevette, hogy a holland hajó említése kellemetlenül érint. Tovább folytatta:
- Uram, úgy tudom, önöknek nincs mit tartaniok a hollandusoktól. Nem hallottam, hogy Anglia háborúban volna Hollandiával.
- Nem, - feleltem - ebben igaza van. De mégsem vagyok egészen biztos benne, hogy mindenki megtartja a nemzetközi tengeri jogokat, különösen ezen a vidéken, ahol olyan messzire vagyunk Európától.
- Ugyan kérem - legyintett a portugál - hiszen nem kalózok, mitől félnek akkor? A hollandusok nem szoktak más nemzetiségű kereskedelmi hajókkal összetűzni, vagy békés kereskedőket megtámadni.
A kalóz szó említésére csak azért nem szaladt egyszerre minden csepp vérem a fejembe, mert hirtelen még a szívverésem is elállt. Olyan zavarba jöttem egy pillanat alatt, hogy nem tudtam elrejteni megdöbbenésemet és a jó szimatú portugál nyomban észre is vette, hogy valami zavar van körülöttünk.
- Bocsásson meg uram, ha valami kellemetlenséget okoztam önnek öreges fecsegésemmel. Szíveskedjék megmondani, melyik útvonalat találja legmegfelelőbbnek és én a legjobb tudásom szerint fogom kalauzolni hajóját.
- Én kérem elnézését, uram - udvariaskodtam viszont - hogy pillanatnyilag bizonyos körülmények zavarnak abban, hogy az útra vonatkozó végleges elhatározásomat közölhessem önnel. Ezidő szerint még nem tudok dönteni, melyik útvonalon megyünk tovább. Nagyon szeretném, ha kissé bővebben is szólna arról, amit előbb a kalózokról kezdett mondani. Kissé meghökkentett, hogy ön a kalózokat említette, mi ugyanis nagyon kis hajóval jöttünk, fegyverünk is alig van és embereink sincsenek harcra kiképezve. Megértheti, hogy nem szeretnénk útközben sehol sem kalózokkal találkozni.
- Ettől egyáltalában nem kell tartaniok uram - válaszolt a portugál és újra megjelent ajkán a finom mosoly - én már évtizedek óta járom ezeket a vizeket, de jó tizenöt esztendő óta nem találkoztam kalózokkal, mégcsak nem is hallottam róluk, hogy errefelé jártak volna, kivéve azt az egyet, amelyet úgy hallottam, egy hónappal ezelőtt láttak a Sziámi-öbölben, de attól sem kell félniök önöknek, mert úgy tudom, hogy dél felé kergették, különben is aránylag kis hajó volt és nem is volt komolyan felfegyverkezve. Azt is hallottam róla, hogy eredetileg nem kalózok számára építették, hanem a legénysége elrabolta, amikor a kapitányát és három emberét tőrbe csalták és megölték valahol Szumatra szigetén, vagy azon a környéken.
- Ejha, - kiáltottam fel, mint aki semmit sem tud az egészről - ezek a gazemberek megölték a kapitányukat?!
- Nem, nem úgy értettem, nem ők ölték meg, hanem a malájiak. Alaposan gyanúsíthatók azonban azzal, hogy ők vették rá a kapitányt, hogy menjen ki a partra embereivel, előbb pedig felbérelték a malájiakat, hogy öljék meg a partraszálló embereket. Amikor a gyilkosság megtörtént, egyszerűen elvitorláztak a hajóval, nem törődtek azokkal a társaikkal sem, akik megelőzően szálltak partra és még nem tértek vissza.
- Az ilyen gazemberségért ugyanolyan büntetés jár, mintha ők maguk lennének a gyilkosok, ugye?
- Tökéletesen így van, - mondta a portugál - teljesen rászolgáltak és meg is fogják kapni megérdemelt büntetésüket, ha akármelyik angol, vagy hollandi hajó kezébe kerülnek. Az angolok és hollandusok ugyanis megállapodtak, hogy akárhol, akármilyen körülmények között találnak is rá erre a hajóra, irgalmatlanul végeznek az egész társasággal.
- De hiszen ön előbb azt mondta, hogy azt a hajót dél felé kergették, hogy gondolják akkor, hogy ezeken a vizeken foghatják el?
- Az igaz, de hát nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy bárhol találjanak is rá, végezni kell vele. Az eset a Sziámi-öbölben történt, Kambodzsa folyó torkolatánál. A hajó ott rejtőzködött, egy hollandi tengerész ismert rá, aki azok között volt, akiket annak idején a rablók otthagytak a parton. A közelben öt angol és hollandi kereskedelmi hajó volt, ezeknek majdnem sikerült elfogniok a menekülő kalózt. Úgy hallottam, hogy azon múlt az egész, hogy a két angol hajó nagyon előrefutott és a mögöttük lévők nem támogatták eléggé. A kalóz a két kis angol hajóval felvette a harcot és ágyúival sikerült harcképtelenné tennie. Mire a hollandok is felzárkóztak, a kalóz már elvitorlázott a nyílt tengerre, oda pedig már nem tudták követni. A kalóz elmenekült, de olyan pontos leírást adtak róla az üldözők, hogy ezután bárki könnyen felismerheti. A leírást közölték az összes európai hajóval és megesküdtek, hogy bárhol találjanak is rájuk, nem kegyelmeznek sem a kapitánynak, sem az embereknek, valamennyit felaggatják saját vitorlarúdjaikra, úgy süllyesztik el a hajót.
- Hogyan? - hiszen még azt sem tudják, mit csináltak azok az emberek, akik esetleg jóhiszeműen vannak a hajón! Először felakasztanak mindenkit, azután fognak talán ítélkezni? Hát lehet kihallgatás és tárgyalás nélkül kivégezni embereket?
- Ugyan kérem, az ilyenfajta emberekkel szemben nem kötelez a törvény, még azzal is kár volna vesződni, hogy felakasszák őket, legjobb volna háttal egymásnak összekötözni és belehajigálni a tengerbe. Egyebet nem érdemelnek.
Eszembe ötlött, hogy ez az öreg portugál most itt van a hajónkon, el sem távozhat, nem okozhat nekünk semmi zavart, letettem arról, hogy tovább is udvariaskodjunk egymással és így tapogassuk ki, melyikünk mennyit tud a dologról. Egyenesen rátértem a helyzetre.
- Hát ha tudni kívánja barátom, éppen ez az oka, hogy mi minden áron Nankingba akarunk menni és nem akarunk visszamenni sem Makaóba, sem más kínai kikötőbe, mert ott ránk találhat valamelyik angol vagy hollandi hajó. Ha nem tudná, azt is nyíltan megmondom, hogy azoknak az angol és holland hajóknak a kapitányai tudatlan, faragatlan, nagyratartó alakok, sejtelmük sincs, mi az igazság és nem tudják, hogyan kell élni azokkal a jogokkal, melyeket Isten és az emberek adtak a kezükbe. Ezek az emberek nem is tudják, mit kezdjenek magas méltóságukkal, visszaélnek a kezükbe adott hatalommal, ők maguk válnak gyilkosokká, amikor rablókat üldöznek, képesek embereket bűnösnek nyilvánítani anélkül, hogy meghallgatnák őket. Nagyon szeretnék közülük néhányat felelősségre vonni, hogy megtanulják, hogyan kell az igazságot keresni és végrehajtani és hogy egyetlen embert sem szabad addig bűnösként kezelni, míg be nem igazolódott, hogy ő az, aki a bűnt elkövette.
Ezek előrebocsátása után nyíltan megmondtam neki, hogy a mi hajónk az, amelyet az angolok és hollandok megtámadtak. Elmondtam, milyen ostoba taktikával üldöztek minket és milyen gyáván viselkedtek. Részletesen elmeséltem, hogyan vásároltuk meg a hajót még Bengalban, hogyan figyelmeztetett minket a veszedelemre a hollandi tengerész. Elmondtam neki, hogy véleményem szerint teljesen igaz lehet a kapitány megöletésének és a hajó elrablásának a históriája, de az már kitalálás, hogy a hajó elrablói kalózokká lettek, inkább az a helyzet, hogy mi gondolhattuk őket kalózoknak, amikor olyan váratlanul és kíméletlenül ránk támadtak és kényszerítettek az ellenállásra. Feltétlenül ők a felelősek azoknak a szerencsétlen embereknek az életéért, akik a mi védekezésünk közben elpusztultak.
Az öreg tengerész megilletődve hallgatta előadásomat, utána pedig kijelentette, hogy most már ő is azt mondja, hogy nagyon helyesen tesszük, ha nem mutatkozunk ezeken a partokon, hanem tovább hajózunk észak felé és ha valami tanácsot elfogadunk tőle, azt javasolja, hogy Kínában nyomban adjuk el a hajót, ezt ott nagyon könnyen nyélbe lehet ütni. Utána még mindig építtethetünk vagy vehetünk egy másikat, nem is olyan fontos, hogy az új hajó nagy és kényelmes legyen, a fő az, hogy visszavigyen minket Bengalba, vagy más kikötőbe, ahova jutni akarunk.
Én is kijelentettem, hogy tanácsát megfogadom, mihelyt olyan hajóra akadok, amely megfelel az igényeimnek és az enyémre vevő akad. Azt mondta, szerinte Nanking a legalkalmasabb hely, hogy a hajót eladjuk és a mi céljainknak kitűnően megfelelhet egy partrajáró kínai dzsunka is. Közölte, hogy készséggel közvetíti hajónk eladását és új hajó vásárlását, mert ezen a környéken nagyon sok ismerőse van, akik ebből a szempontból számításba jöhetnek.
- De kedves Mester, - vetettem közbe - ha ön azt mondja, hogy ezek az üldözők olyan kitűnően ismerik hajónkat, akkor hogyan javasolhatja mindezeket, hiszen bármelyik kikötőben felismerhetnek bennünket. Hogyan veheti ön a lelkére, hogy egész sereg ártatlan embert a legnagyobb veszedelembe sodor, hiszen kétségtelen, hogy ezek a vérebek nem nézik, kik vannak a hajón, válogatás nélkül mindenkivel végezni fognak, ha sikerül minket megkaparintaniuk.
- Magam is gondoltam már erre, - felelte nyugodtan a portugál - de lelkiismeretem megnyugtatásával mondhatom, tisztázni tudom a helyzetet. Nagyon jól ismerem a szóban forgó hajók kapitányait és ha sor kerül rá, fel fogom őket világosítani, hogy egészen más a helyzet, mint ahogy őket informálták. Elmondom nekik, hogy tényleg ezt a hajót rabolták el annak idején, de a legénysége nem lett kalóz, hanem eladta a hajót, két mit sem sejtő kereskedőnek. Most már senki sincs a hajón azok közül, akik elrabolták, csak a jogos tulajdonosaik és embereik. Meg vagyok győződve, hogy ha mindezeket elmondom, annyit mindenesetre elérek, hogy óvatosak lesznek eljárásuk során.
Az alatt az idő alatt, míg teljesen tisztázódott közöttünk a helyzet, hajónk kedvező széllel vitorlázott Nanking felé. Tizenegy nap múlva lehorgonyoztunk az öböl délnyugati bejárójánál és érdeklődésemre nem túl nagy örömmel értesültem, hogy nem sokkal előttünk két hollandi hajó halad, és ha nem vagyunk nagyon óvatosak, a kezükre kerülünk. Értesülésemet nyomban közöltem társammal. Ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint jómagam. Mindketten szerettünk volna már szépszerével partra jutni, bárhol, már egészen mindegy volt, csak szabaduljunk ebből a lehetetlen helyzetből. Mégis, mielőtt bármire is elhatároztuk volna magunkat, újra az öreg portugálhoz fordultam, nem tud-e valahol a közeli környéken egy folyót, vagy valami kis öblöt, ahol a kínaiakkal lebonyolíthatnám az üzleteinket és ahol nem fenyeget bennünket a felfedeztetés állandó veszedelme. Kis gondolkozás után kijelentette, hogy körülbelül 42 mérföldre tőlünk déli irányban van egy kis kikötő, Kving-csang. Nagyon kevesen ismerik, európai ember csak nagy ritkán fordul meg benne, rendszerint a Makaó felől érkező misszionárius atyák tartanak itt rövid pihenőt, hogy folytassák útjukat Kína belseje felé, európai hajó azonban tudomása szerint, még sohasem vetett horgonyt Kving-csangban. Ebben a kis kikötőben lesz alkalom gondolkodni, merre és hogyan folytassam utazásomat. Őszintén megmondta, hogy ez a kikötő aligha lesz alkalmas üzletek lebonyolítására, mert csak meghatározott időpontban van néha egy-egy nagyobb vásár, melyre Japánból jönnek kereskedők, hogy kínai árucikkeket vásároljanak.
Nem sokat késlekedtünk, nyomban megfordítottuk hajónkat és mentünk délnek, hogy minél hamarabb eljussunk Kving-csangba. Útközben kénytelenek voltunk egy ismeretlen helyen is horgonyt vetni, mert élelem és ivóvízkészleteink erősen fogytán voltak. Partraszállt embereinket a lakosok nagyon szolgálatkészen fogadták, hoztak mindenféle ennivalót, rizst, teát, szárnyasokat és gyökereket, víztartályainkat is megtöltöttük. A lakosok igen előzékenyek voltak, de mindennek az árát alaposan felszámították.
Öt nap múlva minden zavar nélkül megérkeztünk Kving-csang kikötőjébe. Nagy kő esett le szívünkről, amikor behajóztunk a kis kikötőbe és partra szállhattunk. Öröm és hálaérzet töltötte meg a szívemet, mint aki igen nagy veszedelemből menekedett meg és végre újra szabadnak érezheti magát. Társammal együtt nyomban elhatároztuk, hogy ha itt valahogy sikerül lebonyolítani üzleti ügyeinket, még ha nem is úgy, ahogy elképzeltük, nagyon meg leszünk elégedve, mert az a fő, hogy soha többé ne tegyük a lábunkat szerencsétlen hajónk fedélzetére. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen nagy dolog volt számunkra, hogy megszabadultunk az üldözés folytonos veszedelmétől. Nincs a világon még egy olyan kellemetlen és nyomasztó érzés, mint az állandó veszedelem közelléte és teljes bizonytalansága.
Öreg portugál kalauzunk a szárazföldön is folytatta útbaigazításait. Összeismertetett három római missziós atyával, akik már hosszabb ideje laktak itt, hogy a kínaiakat keresztény hitre térítsék. Nekem és társamnak úgy tűnt, hogy a szent atyák bizony nagyon-nagyon gyenge eredményt tudtak felmutatni, mert akiket megtérítettek, azok alig voltak igazi keresztényeknek mondhatók, de ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, mert semmi beleszólásunk, vagy közünk nem volt hozzá. A missziós atyák vezetője egy francia szerzetes, Simon atya volt, vele együtt végezte munkáját egy portugál és egy genovai szerzetes is. Simon atya igazi francia volt, szellemes, kitűnő társalgó, felvilágosultan gondolkodó ember, társai azonban nagyon visszavonultan, komolyan, majdnem visszautasítóan viselkedtek. Nem érdekelte őket más, mint szent hivatásuk, vagyis az, hogy állandó összeköttetésben álljanak a lakossággal és igyekezzenek magukat és eszméiket népszerűsíteni, hogy később szívesen fogadják tőlük a szent tanok magyarázatát. Mi nagyon gyakran voltunk együtt a város lakóival és más kínai személyekkel, közöttük olyanokkal is, akiket az atyák már saját híveik közé számítottak. Őszintén bevallom, hogy a kínaiak megtérítése a gyakorlatban alig jelent többet, mint a legtökéletesebb pogányok felszínes megtérítése, mert egyáltalában nincsenek tisztában a hit alapvető eszméivel és igazságaival, csupán Jézus Krisztus nevét ismerik és a Boldogságos Szűzhöz intézett néhány imát tudják elmondani egy olyan nyelven, melynek egyetlen szavát sem értik. A missziós atyák véleménye szerint azonban ezek a látszat-keresztények mégis hű fiai az Egyháznak és minden földi kelléknek a birtokában vannak, hogy a Megváltást élvezhessék. Éppen ezért vállalnak ezek a nagyszerű emberek minden szenvedést és gyötrelmet, amit az ideutazás és a hittérítéssel járó egyéb nehézségek okoznak, sőt nem riadnak vissza attól sem, ha Kína belsejéből olyan hírek érkeznek, hogy egy-egy missziós atya súlyos kínzások után mártírhalált halt a pogányok kezében. Az ilyen esetek csak növelik szent elhatározásukat és erősítik őket csodálatos munkájuk végzésében.
Simon atya egy alkalommal tudatta, hogy már nem sokáig marad Kving-csangban, mert felsőbb parancsra Pekingbe utazik és a császári udvarnál folytatja tovább munkáját. Most már csak arra vár, hogy a melléje kirendelt szerzetes atya megérkezzék Makaóból. Simon atya tudta mennyire érdeklődünk mi is Peking iránt, meghívott, tartsunk velük az egész úton, ő majd elmagyarázza útközben, mi mindent lehet látni ebben a hatalmas kínai birodalomban és meg fogom látni milyen csodálatosan nagy és ragyogó a világ legnagyobb és legérdekesebb városa, Peking. Így jellemezte Peking nagyságát:
- Akkora és olyan pompás ez a város, hogy ha egybetesszük az ön Londonját és a mi Párizsunkat, a kettő együtt nem ér fel hozzá, sem nagyságban, sem ragyogásban.
Ehhez most csak annyit fűzök hozzá, hogy Peking valóban nagy és csodálatra méltó város, mérhetetlenül sok ember jár-kel az utcáin, de be kell vallanom, én egészen más szemmel néztem mindent, mint akár a szent atyák, akár más emberek, úgy hogy nagyon kevés szóval el tudom róla mondani a véleményemet.
Még mielőtt határoztam volna, együtt tartok-e Simon atyával a pekingi úton, sok és komoly dolog elintézését kellett lebonyolítanunk. Túl kellett adnunk nemcsak egész rakományunkon, hanem magán a hajón is. Ez pedig igen nagy gondot okozott, mert olyan kis helyen voltunk, ahol alig volt kereskedelmi forgalom. A sok várakozás már erősen elővette idegeimet és sokszor már közel voltam hozzá, hogy minden veszedelem ellenére is megkockáztatom, hogy a Kilam folyón felfelé Nanking városába hajózom, az isteni Gondviselés azonban újra megmutatta, hogy ha én gyengének mutatkozom is, sorsom irányítása a legjobb kézben, Isten kezében van. Ekkor már gyötört a honvágy és ellenállhatatlan erő kényszerített, hogy valami módon végre felszámoljam jelenlegi nyomorúságos helyzetemet és egyengessem hazafelé vezető utamat, bár még semmiféle mód vagy alkalom nem kínálkozott rá. Ilyen nehéz helyzetben, amikor már a legkétségbeesettebb gondolatok és tervek kergették egymást agyamban, a Gondviselés újra megmutatta, hogy még nem estem ki kegyeiből. Első jele ennek az volt, hogy öreg portugálunk nagy örömmel hozott hozzánk egy japán kereskedőt. Ez az ember nem sokat tárgyalt, megnézte áruinkat és első látásra elfogadta ajánlatunkat, megvette az egész rakomány ópiumot, még pedig igen jó áron, színarannyal fizetve. Az aranyat súlyra adta, részben kisebb-nagyobb japán aranypénzek voltak, részben aranyrudakat adott.
Nagyon jó vevőnek látszott, erről jutott eszembe, hátha megveszi tőlünk a hajót is. Nyomban szóltam a tolmácsnak, tegye meg az ajánlatot. A japán nagyon közömbösen fogadta a javaslatot, vállát vonogatta és nem mondott semmi érdemlegeset, de két nap múlva megjelent az egyik missziós atyával, mint tolmáccsal és bejelentette, hogy most már ő tesz nekünk ajánlatot a hajóra vonatkozóan. Azt mondta, hogy nagyon sok mindent megvett tőlünk, de soha nem jutott volna eszébe, hogy a hajónkat is eladjuk. Gondolkozott a dolgon és hajlandó volna is megvenni, de jelenleg nincs nála elég pénz, mert amit hozott, mind nálunk van már, de ha hozzájárulunk, hogy egy útra kibérelje hajónkat, akkor elmegy vele Japánba, onnan a Fülöp-szigetekre, visszajövetele után hajlandó megvenni a hajót és természetesen kifizeti az esedékes bérösszeget is. Engem nyomban megkapott a japán ajánlata és felébredt bennem az ősi kóborlási ösztön, olyan erősen elfogott a vágy, hogy újra hajón ülhetek és megláthatom Japánt és a Fülöp-szigeteket, hogy már szinte éreztem, amint a hajó velem együtt vitorlázik ezeken a számomra még ismeretlen tájakon. Úgy képzeltem, hogy a Fülöp-szigetekről, amikor a hajó vételárát és a bérösszeget is megkaptam, tovább megyek valami más hajóval a déli tengerekre. Mindjárt meg is tettem a japánnak a mi ellenajánlatunkat, hajlandó-e a hajón minket is mint utasokat magával vinni Japánba és a Fülöp-szigetekre, természetesen tisztességes pénzért. A japán nagyon becsületesen megmondta, hogy ezt nem teheti meg, mert a hajó megvételéhez szükséges pénze csak akkor lesz együtt, ha a Fülöp-szigeti rakománnyal visszaérkezik Japánba, ő hajlandó bennünket magával vinni, de ezek szerint csak Japánban válhatunk el tőle, amikor már visszaérkeztünk a Fülöp-szigetekről. Én mindenbe belementem, annyira égetett már az újabb kalandvágy, erősen készülődtem már és nagy terveket forgattam a fejemben, de társam sokkal nyugodtabban mérlegelte a helyzetet és nagyon lehűtötte felzaklatott kedélyemet. Elmondta, hogy a Japánba való utazás a legkockázatosabb vállalkozás, mert a japánok kegyetlen, csalfa és megbízhatatlan népség, de még náluk is kegyetlenebbek, minden idegennel szemben kizsákmányolok és szószegők azok a spanyolok, akik most a Fülöp-szigeteken laknak.
Ilyen körülmények között lemondtam a további tengeri utazásról, bár sajgott a szívem, hogy nem láthatom meg a sokat emlegetett Japánt és a Fűszer-szigetek középpontját, a Fülöp-szigetek csodás világát. Először is a hajó ügyét kellett rendbehoznunk. Megkérdeztük a kapitányt és a személyzetet, hajlandók-e tovább menni a hajóval Japánba. Tárgyalásaink közben odajött hozzám az a fiatalember, akit unokaöcsém Bengalban mellém adott, mint segítőtársat és fejtegetni kezdte, milyen nagy lehetőségekkel kecsegtet a Japánba és a Fülöp-szigetekre vezető út, mennyire örülne, ha én vállalkoznék az útra, mert nagyon szívesen jönne velem. De - tette hozzá - ha én bármi okból nem mennék, adjam beleegyezésemet, hogy ő részt vehessen az utazáson, mert szeretne mint kereskedő működni. Nyomban ajánlatot is tett, hogy mindenben társának tekint, és ha az itteni utazások lebonyolítása után visszatér Angliába, feltétlenül felkeres és pontos elszámolást ad mindenről, amit utazásai alatt keresett, mert ami az ő haszna, az ugyanolyan mértékben az enyém is. Nekem semmi kedvem nem volt, hogy társamnak tekintsem a fiatalembert, de láttam rajta a nagy lelkesedést, mellyel kereskedői pályafutását meg akarja indítani és tekintetbe vettem azt is, milyen fiatal és milyen sokat tanulhatott már az alatt az idő alatt, míg velünk volt útjainkon, nem ellenkeztem és kijelentettem neki, hogy a magam részéről hozzájárulok, menjen, ha jónak látja, de mindenesetre meg kell beszélnem a dolgot a társammal és csak másnap adhatom meg a végleges választ. Összeültünk és beszélgettünk a fiatalember vállalkozó kedvéről. Társam ekkor igazán nagylelkű ajánlatot tett.
- Mi nagyon jól tudjuk, hogy ez a hajó nagyon szerencsétlen körülmények között jutott a kezünkre és bizonyos, hogy nem fogunk vele többé útrakelni. Ha ez a fiatalember vállalja vele a kockázatot, én a magam részét átadom neki, csináljon vele amit legjobbnak lát. Most nem is kérek tőle semmi ellenszolgáltatást, hiszen nincs pénze, de ha mi élve kerülünk haza Angliába és ő idekinn sikeresen végzi kereskedői munkáját, otthon majd elszámol nekünk és a tiszta haszon felét átadja, a másik fele az övé marad.
Ha a társam, akinek tulajdonképp semmi kapcsolata nem volt a fiatalemberrel, ilyen nagylelkű ajánlatot tett, én sem maradhattam el tőle és nyomban ugyanezt tettem a magam hajórészével is. Megbeszéltük a dolgot a hajó kapitányával és személyzetével is, ők hajlandók voltak követni az új tulajdonost és vállalták a hajóval járó kockázatot is. Megcsináltuk a szerződést, melynek értelmében a hajó fele mint tulajdon illette meg a fiatalembert, másik feléről pedig elszámolást kell majd adnia nekünk, ha mindnyájan hazaérkeztünk Londonba. Haladéktalanul el is indult a hajóval Japán felé. A japán kereskedő nagyon becsületes embernek bizonyult, minden szavát megtartotta, sőt még pártfogolta is az új tulajdonost, Japánban partraszállási engedélyt szerzett számára, ami igen nagy szó volt, mert európai embert általában nem szívesen láttak japán területen. Minden fizetési kötelezettségét a legpontosabban teljesítette. Japánból a hajó japán és kínai árukkal roskadásig megrakodva indult útnak a Fülöp-szigetekre, sikeresen megérkezett és nagy üzleteket bonyolítottak le a spanyolokkal és hasonlóan sok értékes európai rakománnyal érkezett vissza Japánba. Ez a hajóút olyan jól bevált a japán kereskedőnek is, a fiatalembernek is, hogy nem kellett a hajót eladni, hanem újabb áruval rakták meg és másodszor is elhajóztak Manilába kínai és japán árukkal és újra igen jó üzleteket kötöttek a spanyolokkal. A japán kereskedő eközben állandóan a legtisztességesebb módon kezelte pártfogoltunkat, ellátta áruval, sőt pénzt is kölcsönzött neki, hogy saját üzleteit zavartalanul bonyolíthassa le.
Megoldódott a hajó rossz eredetének problémája is. A fiatalember Manilában a japán kereskedő révén igen jó és tekintélyes összeköttetéseket szerzett, sikerült hajóját szabad hajónak nyilváníttatni, mert vállalkozott arra, hogy a spanyol kormányzó felkérésére áthajózik Amerikába, a mexikói Acapulcoba. Hajóját maga a kormányzó vette bérbe és egyúttal kiadta neki az engedélyt, hogy Amerikában partra szállhat, ha akar le is telepedhet, de ha úgy tetszik neki, akkor Acapulcoból átmehet szárazföldön Mexikó városába és bármelyik spanyol kikötőből a legelső hajóval hazamehet Európába egész személyzetével együtt. Sikerrel át is vitorlázott a Csendes-óceánon, megérkezett Acapulcoba, ott eladta a hajót a spanyoloknak, szárazföldi úton eljutott Porto Belloba, ott módon talált arra, hogy egész személyzetével együtt eljusson Jamaikába. Útközben mindenütt igen szerencsés üzleteket kötött, végül nyolc esztendő múlva mint igen gazdag ember érkezett meg Angliába.
A hajó kérdését ily módon nagyon szerencsésen megoldottuk, de hátra volt még az a két ember, aki annyira önzetlenül figyelmeztetett minket a veszedelemre, melyről mi magunk semmit sem tudtunk. Tagadhatatlan tény volt, hogy Kambodzsában és később is igen nagy szolgálatokat tettek nekünk, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy mindkettő tulajdonképp semmirekellő gazfickó volt. Időközben ugyanis a velük való beszélgetések során kétséget kizáróan megállapítottam, hogy ők annak idején Kambodzsában biztosra vették, hogy kalózok vagyunk és mi raboltuk el a hajót, ezért álltak mellénk és jöttek fel hajónkra, mert ők is kalózok akartak lenni és részesedni a nagy zsákmányban. Ezt egyikük nyíltan be is vallotta. Akárhogyan állt is a helyzet, az életünket mentették meg, ezt figyelembe kellett vennem. Elsősorban megtérítettem nekik azt az összeget, amely állításuk szerint már esedékes volt számukra megelőző hajójukon, ezenfelül tekintélyes összeget adtam nekik aranyban. Nagyon köszönték, látszott rajtuk, hogy több, mint amennyit vártak. Az angolt még ki is neveztem hajónk ágyúmesterévé, a hollandit pedig csónakmesterré tettem meg. Ez messze meghaladta minden reménységüket és minden tekintetben tisztességes, megbízható tengerész vált belőlük.
A TATÁROK FÖLDJE
Hajónk elment, megint magamra maradtam. Számításom szerint a kínai partvidék kellős közepén voltam. Messzebbmenő terveim még nem alakultak ki, mindenesetre nagyon szerettem volna eljutni Pekingbe, hogy meglássam a csodás várost, melyről Simon atya olyan sokat beszélt és tudtam, hogy vele együtt el is juthatok. Lassan elérkezett az ideje, hogy döntsek, utazom-e vagy maradok, mert Simon atya útitársa, egy másik szerzetes missziós atya már megérkezett Makaóból és megtették a kellő előkészületeket az útra. Én is megbeszéltem a helyzetet társammal, teljesen rábíztam a döntést azzal, hogy alkalmazkodom hozzá, bármiképp határoz is. Rövid gondolkodás után kijelentette, legjobban tesszük, ha mi is megyünk, nincs értelme ebben a kis kikötőben tétlenül várakozni, azt sem tudjuk, mire. Hozzáláttunk az úti készülődéshez. Előkészületeink nagyon jó jelek közben indultak meg, mert a missziós atyák közvetítésével megkaptuk az engedélyt, hogy egy éppen Pekingbe készülő mandarin kíséretében tehetjük meg az egész utat. A mandarinok igen nagy urak, amolyan kiskirályfélék a maguk tartományában, rendkívül nagy a tekintélyük és hatalmuk és amikor utaznak, nagy kísérettel mennek. Utazásuk alatt a városok és falvak népe köteles ellátni őket és egész kíséretüket minden szükséges élelemmel.
Érdekesnek tartom megemlíteni, hogy a mandarin nem tartozott a rossz üzletemberek közé. Ezt abból állapítottam meg hogy útközben, amikor a lakosság kötelességszerűen ellátott bennünket és állatainkat mindenféle élelmiszerrel, nekünk mindenért meg kellett fizetnünk, de nem a lakosoknak, hanem a mandarin egyik tisztviselőjének, aki minden alkalommal szigorúan behajtotta rajtunk a pontosan kiszámított összegeket. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor a mandarin kíséretében való utazás tulajdonképp nem is annyira nekünk, utasoknak jelentett előnyös helyzetet, hanem magának a mandarinnak, mert például a mi karavánunkban is legalább harminc hozzánk hasonló utas volt, akik mind a mandarin csoportjában utaztak, de rajtuk is ugyanúgy behajtottak minden felmerülő költséget, mint rajtunk. Ez nem lett volna különös és említésre méltó, ha az a terület, melyen áthaladtunk, nem tartozott volna túlnyomórészt a mandarin hivatalos hatalma alá, és ha a lakosság valamit is kapott volna a beszolgáltatott élelmiszerekért. A mandarin tehát nemcsak maga részére, hanem a védelme alá vett valamennyi idegen ember részére is igénybe vette a nép kötelező élelmiszer szállításait, tőlünk pedig beszedte a pénzt és megtartotta.
Huszonöt napig tartott, míg eljutottunk Pekingbe. Utunk túlnyomó részt rendkívül sűrűn lakott területeken vezetett keresztül, de meg lehetett figyelni, hogy a föld csak részben volt művelés alatt. A háztartások, a gazdaságok helyzete, általában a megélhetési viszonyok nyomorúságosaknak mondhatók, annak ellenére, hogy bárhol járunk is Kínában, mindenütt büszkén hivatkoztak arra, milyen nagyszerű az iparuk és milyen jól élnek a munkásaik. Az igaz, hogy a nyomorúságos helyzetet mi európai szemmel néztük és mértük, de ez nem lehet teljes mértékben irányadó az általános kínai viszonyokat tekintve, mert a kínai nép nem ismer ennél jobbat, tehát nem is érzi nyomorúságosnak. Amikor ezt a rettenetes szegénységet láttam, lehetetlen volt az összehasonlítást meg nem tenni az Amerikában látott, mezítelen vademberekkel, akik sokkal, de sokkal boldogabbak a maguk tökéletes nincstelenségében, annál az egyszerű oknál fogva, mert igényeik sincsenek. Ezek a nyomorult kínaiak viszont hallatlanul büszkék és nagyralátók, de kénytelenek koldulni, vagy a legpiszkosabb, legnehezebb munkát is a legalacsonyabb bérért elvállalni, hogy puszta életüket fenntarthassák. Annyira nagyzolók és annyira sokat adnak a külsőségekre, hogy aki csak teheti, a szolgák és rabszolgák egész seregét tartja házában, még ha nem is tud munkát adni. Ami pedig a legnevetségesebb, a legutolsó, legszegényebb utcai koldus is sokkal nagyobbra tartja magát, mint bárki mást, aki nem kínai. Ezek az emberek az egész világ legkülönb népének képzelik magukat.
El kell ismernem, hogy bármerre utaztunk is Kínában, az utak mindenütt jól kövezettek és mindenfajta közlekedési eszköz számára alkalmasak voltak. Ezt nem mondhatom el Tatárországról, ahol később sokkal kellemesebb körülmények között tettük meg az utat a nagy sivatagokon keresztül. Utazásunk kétségkívül szép és érdekes vidéken vitt keresztül, de mindent lerontott az az érthetetlen és félszeg helyzet, amit nap-nap után látnom kellett. Nem is tudok ehhez hasonló visszás helyzetet elképzelni, mint a nagyzoló, gőgös, az idegeneket lenéző és megvető, nagyképű népet, amint a legnagyobb nyomorúságban tengődik. Simon atyával együtt sokat nevettünk a kínaiak furcsa, érthetetlen koldus-büszkeségén, valahányszor alkalmunk nyílt velük összeköttetésbe kerülni. Csak egy példát említek. Nanking előtt vagy tíz mérföldnyire egy kínai előkelőség fogadott bennünket - Simon atya vidéki uraságnak nevezte - ez a kínai úgy fejezte ki a hozzánk való udvarias leereszkedését, hogy kitüntetésképp két mérföldön át velünk lovagolt. Tökéletes mása volt a nagyzoló, nagyképű, de szegény Don Quijotenak. Ruházata nem sokkal volt különb a madárijesztőnél. Piszkos, ingszerű kabátjáról hosszú csíkokban lógtak a rojtok, hasadt, szakadt, rongyos volt minden részében, akárhonnan néztük is. Mellénye és kabátja olyan szurtos, piszkos volt, hogy nyilvánvalóan megmutatta, milyen szörnyű piszokban és milyen cafatokban élhet otthon ez a magának minden tiszteletet és hódolatot megkövetelő méltóságos úr. Lova csupa csont és bőr, botorkáló gebe volt, de két szolga futott mellette, két oldalról fogták a szegény pára kantárszárát, még jó is volt, hogy fogták, különben talán összeroskadt volna szegény pára. Egész igyekezete abban merült ki, hogy kellően méltóságteljesen ülje meg a lovat. Kezében bőrből készült korbácsot tartott, ezzel nógatta időnként gyorsabb ügetésre megrokkant és minden pillanatban kimúlni kész gebéjét, de nem kímélte rabszolgáit sem, akik mezítláb, gyalog szaladtak a ló mellett. A ló után még vagy nyolc-tíz különböző szolga talpalt, hasonló rongyokba öltöztetve, mint gazdájuk. Így lovagolt mellettünk nagy büszkén, szolgaseregétől kísérve vagy 10-12 mérföldet míg eljutott a birtokára. Mikor már elégnek ítélte a leereszkedést, hogy mellettünk, alantas és méltatlan idegenek mellett ennyi ideig lovagolt, gyorsabb iramra ösztökélte gebéjét és szolgáit, nagy port verve az úton, eltűnt szemeink elől. Jót mulattunk a valóban nevetséges figurán, de még ennél is érdekesebb volt, amikor viszontláttuk otthoni környezetében. Nemsokára ugyanis karavánunk elhaladt a vidéki nagyúr kastélynak nevezett bambusznádból és papírból épült vityillója előtt, és szemtől-szembe láttuk őnagyméltóságát, amint házának ajtaja előtt ülve az ebédjét fogyasztotta. Valami kertszerű növényzet is volt a ház előtt, de ettől még kitűnően be lehetett látni az udvarba. Megálltunk és úgy néztük a különös látványt, ő pedig szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy nézőközönsége van. Kertjének egyetlen dísze, egy fa alatt ült. Pálmafának látszott, de levél már csak annyi volt rajta, hogy éppen csak a gazda fejét árnyékolta be. A kényelmi felszerelést egy jókora papír napernyő egészítette ki, ez legalább mutatós darab volt. A nagy, kövér ember lustán hanyatlott hátra egy kopott, minden pillanatban szétesni szándékozó karosszékben, két szolgáló állt mögötte, ezek hozták az ebédet, két másik nőszemély pedig kétoldalt állt, egyik egy nagy kanállal etette urát, a másik a húsos tálat tartotta kezében, másik kezével pedig igyekezett leszedni őnagyméltósága ritkás szakálláról a lecsurgó és odaragadt ételmaradékokat, ami pedig még lejjebb, a mellényére csurgott, azt egyszerűen szétkente a ruhán. Maga a nagyúr összefonta kezeit és tétlenül az ölében nyugtatta, mert nem tartotta méltóságával összeegyeztethetőnek, hogy saját kezeivel nyúljon az ételhez. Mondhatom, ennél különösebb és nevetségesebb látványban soha sem volt részünk. Ez a tudatlan, szertelen, nagyképűségében teljesen elvakult ember inkább tűrte, hogy szolgálóinak piszkos ujjai turkáljanak szakállában és szájában, semhogy a saját kezével lett volna hajlandó hozzányúlni az ételhez.
Végre megérkeztünk Pekingbe. Nem volt velem senki más, csupán az a szolga, akit unokaöcsém olyan kedvesen mellém adott, amikor kényszerűségből elvált tőlem Bengalban. Ez a fiú rendkívül hűséges és szorgalmas volt egész idő alatt, míg mellettem volt. Társamnak is csak egy kiszolgálója volt, az is inkább valami távoli atyafija volt. Velünk volt az egész úton portugál kalauzunk is, mert magunkkal hoztuk, viselvén minden költségét, hogy mint tolmács és mint kitűnően használható útitárs megkönnyítse számunkra a hosszú és ismeretlen vidékeken átvezető utat. Tolmácsszolgálataira nagy szükség volt, mert hibátlanul beszélt kínai nyelven, de ezenkívül tudott franciául és valamit angolul is. Az öregúr határozottan hasznos szolgálatokat tett nekünk, bárhová jutottunk is. Pekingben például nagy örvendve jött a hírrel:
- Angol uraim, olyan hírem van, ami nagyon fogja önöket érdekelni!
- Igazán? - kétkedtem - Akkor nagyon gyorsan mondja meg, miről van szó, mert én magamtól már el sem tudok képzelni olyasmit, ami ezen a különös, érthetetlen földön akár örömet, akár szomorúságot okozna nekem.
- Amit mondok, az önöknek örömet, nekem szomorúságot jelent.
- Ez még furcsábbá teszi a helyzetet, gyorsan mondja meg, mit hallott. Mi okozhat önnek szomorúságot?
- Az például, hogy önök, akik most huszonöt napi utazáson magukkal hoztak Pekingbe, itt egyszerűen szélnek fognak ereszteni engem és mehetek vissza egyedül, ha tetszik hajón, ha tetszik lovon, de nem tudom honnan veszem hozzá a pénzt.
Ilyen bevezetés után elmesélte, hogy megtudta, hogy orosz és lengyel kereskedők szervezkednek a városban, hogy egy nagy karavánnal hazafelé induljanak Moszkva felé. Az út négy vagy öt hónapig, vagy esetleg tovább is fog tartani. Biztosra vette, hogy mi is felhasználjuk a kedvező alkalmat, és a karavánnal együtt hazamegyünk, őt pedig itthagyjuk, hogy ha tetszik menjen egyedül oda, ahová jónak látja.
Bevallom, annyira meglepett a jó hír, hogy végre alkalom nyílik a hazautazásra, hogy jó darabig szólni sem tudtam, csak percek múlva válaszoltam.
- Honnan tudja ezt az egészet? Igaz, amit mond? Meggyőződött róla?
- Az utolsó szóig igaz. Onnan tudom, hogy ma reggel találkoztam az utcán egy régi örmény barátommal. Elmondta, hogy nem régen érkezett Asztrachánból sok mindenféle áruval. Tonkinba készült, de áruján már itt túladott, és így eredeti útiterve is megváltozott. Ő is a karavánt szervező oroszokkal és lengyelekkel tart, úgy tervezi, hogy a karavánnal Moszkvába megy, ott elválik tőlük, és majd a Volgán lefelé teszi meg az utat Asztrachánig.
- Ha ez így van, öreg barátom - igyekeztem megnyugtatni a portugált - akkor ne is gondoljon arra, hogy egyedül hagyjuk itt. Ha mi hazajuthatunk a karavánnal Angliába, akkor saját magát hibáztassa, ha ön meg Makaóba akar visszagyalogolni.
Nyomban felkerestem társamat és összeültünk, hogy megbeszéljük az újdonságot. Kíváncsian vártam, mi az ő véleménye az egész dologról. Kijelentette, hogy ezúttal ő bízza rá magát teljesen az én ítéletemre, mert ami őt illeti, Bengalban olyan megbízható emberre hagyta az ügyeit, hogy bármilyen hosszú ideig marad is távol, nincs oka aggodalomra. Ha nekem megfelelő az út és az a mód, ahogyan utazni kell, akkor velem tart és Angliából a legelső indiai hajóval visszamegy Bengalba. Most is van annyi pénze, hogy ha a karavánban lesz megfelelő közlekedési eszköz, minden pénzét befekteti kínai selyemáruba és nekem is ezt ajánlja.
Megbeszéltük az öreg portugál helyzetét is. Úgy határoztunk, hogy felajánljuk neki, ha velünk tart, viseljük az összes költségeit Moszkváig, vagy akár Angliáig, ha neki úgy tetszik. Ez az ajánlat részünkről nem jelentett túlzott nagylelkűséget, vagy könyöradományt, mert még ha további utunk folyamán nem is számíthatnánk a szolgálataira, már eddig is annyi hasznát vettük, hogy inkább ő van előnyben felettünk. Mert nemcsak a tengeren kalauzolta hajónkat zavartalanul, hanem a szárazföldön is mindig legmegbízhatóbb támogatónk volt a furcsa és értelmetlen kínai világban, és különösen a mi nehéz helyzetünkben. Már magában azzal, hogy a japán kereskedőt elhozta hozzánk, sok száz angol fonttal gazdagított bennünket. Megegyeztünk, hogy amennyire csak lehet, kártalanítjuk az öreget az időveszteségért és megbeszéltük azt is, hogy ha csak lehet, rábeszéljük, tartson velünk továbbra is. Tudtuk, hogy ilyen értékes embert nem találunk még egyet, akinek annyira hasznát lehet venni minden helyzetben. Elhatároztuk, hogy készpénzben, aranyban 175 angol fontot adunk neki, ezenkívül közösen viseljük az útiköltségét, beleértve a saját személyét és egy lovát, legfeljebb egy külön csomaghordó lovat kell saját magának bérelnie.
Megállapodásunkat nyomban közöltük a portugállal. Mondtam neki, kár volt ránk panaszkodni, hogy idecsaltuk és most itt fogjuk hagyni egyedül. Éppen ellenkezőleg: szeretnők, ha elfogadja ajánlatunkat, nem kell egyáltalában visszamennie Makaóba, jöjjön velünk együtt Európába. Szomorúan ingatta a fejét, kijelentvén, bármennyire szeretné is megtenni az utat, nem lehet, mert nincs hozzá elég pénze és ha Európában lesz, nincs miből fenntartania magát. Ő csak a kínai vizeket ismeri, Angliában semmit sem ér a tengeri pilóta tudománya. Megnyugtattam, hogy ezt mi is nagyon jól tudtuk, amikor elhatároztuk, hogy megtesszük az ajánlatunkat. Tisztában vagyunk vele, milyen szolgálatokat tett nekünk már eddig is és érezzük, milyen kellemes útitársunk minden helyzetben és minden körülmények között, ezért hajlandók vagyunk viselni az összes útiköltségét - balesetet kivéve - mindaddig, míg akár Moszkvában, akár Angliában partra nem tesszük. Semmi más költsége nem lesz az úton, csak ha van saját áruja, azt magának kell vitetnie. Most már nem várt újabb bíztatást, szempillantás alatt döntött: nagy lelkesedéssel jelentette ki, hogy velünk jön, akár a világ legvégére megyünk is. Nyomban hozzáláttunk a készülődéshez, ez azonban nem ment olyan gyorsan, ahogy leírjuk, mert nemcsak mi, hanem a többi kereskedő is sok ügyét-baját volt kénytelen rendezni és így idő telt el, míg karavánunk teljesen útra készen állt.
Február első napjaiban hagytuk el Pekinget. Mialatt a tervezett három hét helyett négy hónapnál is hosszabb készülődések folytak, társam és az öreg portugál visszamentek Kving-csang kikötőjébe, mert még sok elintézni való dolguk volt és mert társamnak sok áruja maradt ott, amit most el akart vinni magával Európába. Én ezalatt egy kínai kereskedő társaságában ellátogattam Nankingba és bevásároltam mindenféle valódi kínai árucikket. Vettem többek között 21 vég remekbe készült kínai damasztot, több mint 200 vég legfinomabb, különböző kínai selymet, részben arannyal átszőve, teát, kínai öltönyöket, három teverakomány különböző fűszert, végül 18 tevénk volt már roskadásig megrakva azokon felül amelyeken utaztunk. Kis karavánunkat még a tartalék állatok egészítették ki, úgy, hogy mire visszaérkeztünk Pekingbe, már 26 tevénk és hat lovunk volt.
Az Európába induló nagy karaván emlékezetem szerint legalább 400 lóból és kocsiból állt és vagy 120 kitűnően felfegyverzett ember készült fel minden eshetőségre. Szükség is volt a nagy felkészültségre, mert amint a keleti karavánok az arabok területén forognak állandó veszedelemben, itt a tatárok országán kell keresztülmenni hasonló veszedelmek között, mégis azzal a különbséggel, hogy a tatárok megközelítőleg sem olyan jó harcosok és olyan veszedelmesek a karavánokra, mint az arabok és nem is olyan kegyetlenek és vadak, még akkor sem, ha sikerül leverniök a karaván embereinek ellenállását.
A karaván tagjai a világ legkülönbözőbb nemzetségéből tevődtek össze. Legnagyobb számmal az orosz és litván kereskedők voltak, legalább hatvanan, de nagy örömünkre megismerkedhettünk hat skót kereskedővel is, kik igen jó üzletembereknek mutatkoztak és elsőrendű árut hoztak magukkal.
Elindulásunkat megelőző nap a karaván vezetői, szám szerint öten, nagy tanácskozásra hívták egybe a karaván minden utasát, szolgáik kivételével. Felszólításukra valamennyien befizettünk egy bizonyos összeget a közös pénztárba, hogy útközben legyen miből takarmányt beszerezni állatainknak, valamint más olyan költségekre, amelyeket egy-egy utas magában úgysem tudhat elintézni. Ezután következett a karaván megszervezése. Ez abból állt, hogy a vezetők felszólítására csoportokat alakítottunk, mindegyiknek külön kapitánya és számvevő tisztviselője volt, külön parancsnokokat kellett választani az egyes csoportokhoz arra az esetre is, ha a karavánt támadás érné, meg kellett fogadni mindenkinek, hogy a parancsnokok utasításait híven teljesíti. Hogy milyen fontos intézkedés volt mindez, azt később, útközben tapasztaltuk.
Két napi utazás után elérkeztünk a nagy Kínai Falhoz, melyet a kínai birodalom északi határszélén a tatárok ellen emeltek. Csodálatosan nagyszerű építmény a Nagy Fal, ahogy a kínaiak nevezik, hegyről le, dombra fel vezet, folyókon, erdőn, völgyeken visz át végtelen folyamatosságban, még olyan helyeken is megépítették, ahol a sziklák és szakadékok amúgy is lehetetlenné tettek mindenfajta támadást. A hozzáértők azt mondják, hogy a Nagy Fal legkevesebb 1000 angol mérföld hosszú, de ha leszámítjuk a rengeteg kanyarulatot, valamint a fel és levezető utakat, mindössze 500 mérföld területet védelmez a Nagy Fal légvonalban. A Nagy Fal magassága csaknem mindenütt négy öl, a tetején akár kocsival is lehet közlekedni, mert a falak majdnem végig ugyancsak négy öl vastagok.
Több mint egy óráig tartott, míg a karaván lassan átjutott a Nagy Fal kapuján, ezalatt bőven volt időm, hogy alaposan szemügyre vegyem az érdekes építményt. Végigjártam kívül, belül, alul, felül, megnéztem a Nagy Falnak azt a szakaszát, amely hozzám legközelebb esett. Közben odajött karavánunk egyik vezetője és amikor látta, mennyire érdekel a Nagy Fal, büszkén jelentette ki, ez a világ legnagyobb és legcsodálatosabb építménye, melyhez fogható nincs az egész világon. Nagyon kíváncsi volt, hogy én, mint európai idegen, mit szólok, mi a véleményem róla. Én egyszerűen azt mondtam, hogy ez valóban a legnagyszerűbb építmény, hogy távol tartsák a birodalomtól a tatárokat. A kínai vezető nem egészen jól értette szavaimat és azt hitte, hogy valami elragadtatott udvarias kijelentést tettem, de annál hamarább és annál jobban megértette szavaimat az öreg portugál és nevetve szólt közbe.
- Angol uram, ön nagy színes virágnyelven dicsér!
- Ugyan, ugyan, én virágnyelven szóltam? Miből gondolja?
- Igen, ön úgy beszél, hogy ha én hallom fekete, ha más hallja fehér. Ami nekem nevetni való csúfolódás, az másnak komoly elismerés. Ön azt mondta, hogy ez a Nagy Fal kitűnő arra, hogy távol tartsa a tatárokat. Jól tudom, hogy ezzel azt mondta, hogy erre jó, de semmi másra nem alkalmas. Én nagyon jól megértettem Önt, de a kínai úr egészen másként értette, amit ön mondott.
- Igaza van, portugál barátom - mondtam - aki ismeri a mi katonaságunkat, a mi tüzérségünket, ágyúinkat és robbantó eszközeinket, az mi mást mondhat? Nem gondolja, hogy a mi hadseregünk tíz nap alatt akkora rést ütne ezen a híres világcsodán, hogy egy egész ármádia kényelmesen besétálhatna a kínai birodalom szívébe? Vagy nem hiszi, hogy percek alatt úgy fel lehet robbantani ezt az egész alkotmányt, hogy jóformán nyoma sem marad, kereshetik, hogy valaha hol állt.
A kínai ott állt mellettünk, de nem értette, mit mondunk, mert portugál nyelven beszéltünk. Nagyon kíváncsi volt, mit mondtunk egymásnak, mert tudta, hogy a Nagy Falról volt szó. De csak néhány nap múlva elégítettem ki kíváncsiságát, amikor már éppen búcsúzott tőlünk, mert a karaván már túljutott azon a határvonalon, ameddig az ő kalauzi megbízatása szólt. Búcsúzásul elmondtam neki pontosan, mit beszéltünk. Annyira szívére vette, hogy nem csodáltuk meg kellőképp a Nagy Falat, hogy az alatt a pár nap alatt, amíg még velünk együtt kellett lennie, szavát sem lehetett hallani, holott addig állandóan tele volt a kínai birodalom és a kínai nép nagyságát dicsőítő mesékkel.
Alighogy elhagytuk ezt a Nagy Falnak nevezett óriási semmiséget, mely nagyjában hasonlít az otthon annyira híres northumberlandi római falhoz, a lakosság egyre gyérebbé vált, megszűntek a kis falvak és települések, csak a nagyobb, falakkal megerődített városok maradtak meg. Az itt lakó emberek kénytelenek megerősített városok falai mögött menedéket keresni a tatárok állandó rablásai és dúlásai ellen. A tatárok ugyanis nagy csoportokban támadnak és a kis létszámú, védtelen lakosság nem tudna ellenállni nekik. Csak itt, ezen a vidéken kezdtem igazán megérteni, miért kell olyan gondosan előkészíteni az utazók karavánját, ahogy mi is tettük. Egyre sűrűbben bukkantak fel minden oldalról a kisebb-nagyobb tatár lovascsoportok. Hol itt, hol ott merült fel a sivatag látóhatárán egy-egy tatárcsapat és keringett körülöttünk jó darabig, majd újra eltűnt. Volt alkalmam alaposabban szemügyre vennem őket és ilyenkor csak azon csodálkoztam, hogy történhetett meg, hogy ezek az emberek legyőzték a nagy kínai birodalmat? Vad, harcos csapat volt, semmiféle rendet nem tartottak, sem amikor békében voltak, sem amikor támadásba lendültek. Lovaik is hasonlóak voltak gazdáikhoz, sovány, kiéhezett, keshedt jószágok, szinte csodálatos volt, hogy mégis használni tudták. Ezeket a tapasztalatokat személyesen szereztem, mindjárt a legelső napokban, amikor karavánunk a tatárok által háborgatott területre érkezett. Vezetőnk kijelölt tizenhatunkat, menjünk ki a pusztába - ahogy ő mondta - birkákra vadászni. A vadászat minden más volt azonban, mint birkavadászat, mert ezek a nyomorúságos alakok a világ leggyorsabb lábú teremtményeinek bizonyultak. Nem volt könnyű a vadász dolga, mert a birkáknak nevezett vadak nem szaladtak hosszú ideig, hanem amikor már túl voltak a lőtávon, megint csoportokba verődtek és keringtek körülöttünk, az állandó bizonytalanság érzését keltve mindannyiunkban. Alig ugrasztottuk szét őket, nem nagy távolságra újra összeverődtek és megint keringtek körülöttünk a végtelenségig. Ilyen különös vadászatban sem azelőtt, sem azóta nem volt része egyikünknek sem.
Még mindig a kínai birodalom határain belül jártunk, vezetőink mondták, hogy a tatárok ezért nem olyan merészek, mint kijjebb, a saját országuk területén. Öt nap múlva nagy, teljesen elvadult, kopár pusztaságba érkeztünk. Három nap és három éjszaka tartott, míg keresztülvergődtünk rajta. A vizet is magunkkal kellett vinnünk óriási bőrtömlőkben és az éjszakákat táborban kellett töltenünk, katonás éjjeli őrizet mellett, akárcsak a nagy arab sivatagban.
Megkérdeztem egyik vezetőnket, tulajdonképp kinek a birodalmához tartozik ez a terület, ahol most járunk. Az felelte, hogy ez valójában határterület, egyrészt Nagy Tatárország, másrészt a kínai birodalom között és Senki Földjének nevezik. Hivatalosan a kínai területhez számítják, de a kínai hatóságok egyáltalában nem törődnek vele, lakatlan pusztaság, amelyben teljesen szabadon tanyázik mindenféle rabló és tolvaj népség, éppen ezért az egész karavánút egyik legveszedelmesebb része, pedig nagyobb pusztaságokon is kell még keresztül mennünk.
A nagy pusztaság már első látásra is igen nyomasztó és kellemetlen érzéseket keltett bennem. Kisebb tatár lovascsapatokat láttunk felbukkanni a látóhatáron. Egyik ilyen csoport annyira közel jött, hogy egészen tisztán láthattuk őket, amint megálltak és bámulva néztek bennünket. Nem tudtam megállapítani, csodálkoznak-e rajtunk, vagy azon tűnődnek, megtámadjanak-e? Minden eshetőségre készen, vezetőnk úgy intézkedett, hogy amikor elhaladtunk előttük, egy negyven fegyveres emberből álló csapat hátramaradt, hogy a karaván végét fedezze az esetleges támadás ellen. A tatárok mozdulatlanul álltak még egy darabig, azután hirtelen megfordították lovaikat és szélvész gyorsasággal elvágtattak. Csak ekkor vettük észre, hogy nyargalás közben visszafelé ránk eresztettek búcsúzásképp egy csomó nyilat. Egyik nyílvessző erősen megsebezte egyik teherhordó lovunkat, annyira, hogy másnap kénytelenek voltunk otthagyni a szerencsétlen állatot, pedig nagyon megéreztük hiányát. Lehet, hogy a tatárok még több nyilat is kilőttek ránk, de túl messze voltunk tőlük, hogy kárt tehettek volna bennünk.
Ezután az eset után jó darabig nyomát sem láttuk a tatároknak. Közel egy hónapig meneteltünk már a Nagy Fal átlépése óta, de még mindig a kínai birodalom területén jártunk. Az utak már nem voltak olyan jók, mint eleinte, de a tatárok ellen megerődített városok környékén eléggé jól járhatók voltak. Egy alkalommal, amikor az egyik ilyen megerősített, fallal körülvett város közelébe érkeztünk, tevét akartam vásárolni. Az egész karavánúton minden lakott helyen kaphatók voltak a teherhordó állatok, tevék és lovak, mert a karavánok utasainak sokszor kellett kiegészíteniök állatállományukat. Az a kínai, aki vállalkozott rá, hogy hoz nekem egy tevét, kérte, várjam meg, rövid időn belül hoz egy szép és erős tevét, én azonban bolond módra bizalmatlan voltam és magam is vele mentem. Körülbelül két mérföldnyire volt a várostól az a hely, ahol a tevéket és lovakat fegyveresen őrizték.
Gyalog mentünk. Velem jött az öreg portugál és egy kínai is, aki nagyon kíváncsi volt és megkért, hogy velem jöhessen. Sík, kissé mocsaras területre értünk, minden kötőanyag nélkül egymásra rakott kövekből rótt fal vette körül, a kapujában pedig néhány szál kínai katona állt őrt. Megalkudtunk a teve árában, a kínai megfogta a teve kötőfékét, elindultunk visszafelé. Váratlanul, mintha a semmiből varázsolták volna elő, öt lovastatár csapott le ránk. Kettő azonnal megragadta a tevét és a kínaival együtt elvitte, a másik három rám és az öreg portugálra rohant, mert látták, hogy nincs nálunk fegyver. Rendes körülmények között sohasem mozdulok meg fegyver nélkül, nem tudom miért, de most nem volt nálam más, mint egy kard, az pedig nem megfelelő fegyver három lovastatár ellen. Az első, aki felém rohant, rögtön megállt, mikor látta, hogy kardot rántok, mert ezek a tatárok rendkívül gyávák, de ugyanakkor a másik észrevétlenül a hátam mögé lopódzott és valami eszközzel fejbevágott. Ezt az ütést én már csak akkor éreztem, amikor később magamhoz tértem és csodálkozva kérdezgettem, hol vagyok és mi történt velem.
Csak akkor tudtam meg, hogy a tatár ütésére nyomban összeestem és kinyúltam a földön, mint egy halott. Szerencsére az öreg portugál ott volt mellettem és az ő zsebében volt egy töltött pisztoly. Erről én sem tudtam, amikor elindultunk, de a tatárok sem gondolták, különben talán meg sem támadtak volna bennünket, mert a gyávák csak akkor merészek, ha magukat nem látják veszedelemben. Az öreg portugál azt hitte, hogy meghaltam, hallatlanul felbőszült, megragadta a tatárt, aki engem leütött, puszta kézzel lerántotta a lova hátáról és a pisztollyal fejbelőtte, hogy nyomban holtan terült el a földön. Ezután a harmadik tatárhoz ugrott és kardjával felé vágott. Eltévesztette, de az éles kard a lovat érte, lenyeste egyik fülét és jó nagy darab húst is leszelt a szerencsétlen állat pofájáról. Vad nyerítéssel rohant a megsebzett ló, fékezhetetlenül vitte magával lovasát, aki eleinte meg tudta ülni a vadul rohanó állatot, de alig voltak pár száz yardnyira tőlünk, a magasba rúgott két hátsó lábával, a fején keresztül a földre dobta a tatárt és ő maga is teljes súlyával rázuhant a földön fekvő lovasra.
Ezalatt előkerült az a szerencsétlen kínai is, akitől a tatárok elvették a tevét. Ennél sem volt semmiféle fegyver, de amikor meglátta, hogy a ló ledobta hátáról a tatárt és az ájultan fekszik a földön, odarohant és elvette tőle az oldalán csüngő különös, csákányhoz hasonlító hosszúnyelű fegyvert, néhány csapással agyonverte a már újra éledezni kezdő embert. A bennünket megtámadó tatárok közül a harmadik ezalatt bambán állt egy helyben, mint akit szélütés ért és nem tud megmozdulni. A portugál azt várta, hogy a tatár újra rátámad, de mikor az tovább is állva maradt, gyorsan elkezdett dolgozni töltővesszőjével, hogy pisztolyát újra megtöltse. A tatár megpillantotta a pisztolyt és úgy látszik nagyon jól ismerte annak hatását, mert egyszerre otthagyott mindent és szélvészként elvágtatott.
Közben én is kezdtem magamhoz térni. Első érzésem az volt, amikor a szemem kinyitottam, hogy valami édes álomból ébredek, de nem tudtam tájékozódni, hol vagyok, hogyan kerültem ide és mi történt velem. Lassanként ahogy az érzékeim is működni kezdtek, éles fájdalmat éreztem valahol a fejemen. Hátranyúltam és kezemet véresen húztam vissza. A fejem zúgott és rettenetesen fájt, de most már tisztán emlékeztem mindenre, ami a tatárok támadásáig velem és körülöttem történt. Talpra ugrottam és kardom után kaptam, de már nem volt ellenség a közelben. Körülnéztem. Egy halott tatár feküdt közvetlen mellettem, lova sértetlenül nyugodtan állt mellette, kissé távolabb az öreg portugált láttam, puskavesszőjét tartotta a kezében. Mikor meglátta, hogy élek és már a talpamon vagyok, rohanva jött hozzám, lelkendező örömmel ölelgetett, mert már azt hitte, hogy halott vagyok, amikor élettelenül terültem el a földön a tatár bunkócsapása alatt. Megtapogatott, megnézte mitől vagyok véres, megvizsgálta fejsebemet. Örömmel láttuk, hogy nem veszedelmes, mindössze egy zúzott seb van a tarkómon. Nem is okozott később sem semmi komoly bajt, három nap alatt csaknem teljesen begyógyult.
A tatárokkal vívott csata győzelmet hozott ugyan nekünk, mégis vesztettünk rajta, mert egy tevével szemben csak egy lovat szereztünk vissza. A legérdekesebb fordulat csak ezután következett, mert visszatérőben a tevés ember elkezdte rajtam követelni a teve árát. Én természetesen tiltakoztam, hogy nem én vettem meg a tevét, a kezemben sem volt, miért fizessem ki. Az ember is ragaszkodott a maga álláspontjához, így a helybeli kínai békebíró elé kellett vinni a problémát. Meg kell adni, a kínai békebíró a helyzet magaslatán állt és tisztségét bölcsen és pártatlanul látta el. Nyugodtan meghallgatta mindkét felet, azután feltette az első kérdést a kínaihoz, aki a tevevásárt ajánlotta nekem.
- Kinek a szolgája vagy te?
- Nem vagyok szolga, én csak úgy mentem az idegennel.
- Kinek a kívánságára?
- Az idegen kívánságára.
- Akkor tehát te abban az időben az idegen szolgája voltál. A tevét a szolga kapta meg, az pedig annyi, mintha az úr kapta volna meg, tehát a gazdának kell megfizetni.
Kénytelen voltam elismerni, hogy az ítélet megokolása annyira világos volt, hogy semmi ellenvetést nem tehettem, csodálattal adóztam a kínai bíró éleslátásának és jogi érzékének, mellyel azonnal rátapintott a dolog velejére. Új tevét rendeltem, de most már nem mentem magam is érte, elég volt a tevevásárlásból egyszer is.
Naum város közelében jártunk. Az utolsó kínai város a tatárföld felé. Megerődített hely, a kínaiak várnak nevezik, de ezt is úgy kell értelmezni, hogy a tatárokkal szemben erődítmény, mert akár egy milliónyi tatár sem tudná Naum város falait nyilaival lerombolni és bevenni, de nevetséges dolog volna erősségnek nevezni az európai tüzérséggel szemben.
Még két nap járóföldre voltunk Naum előtt, amikor küldöncök jöttek és jelentették, hogy a járt karavánút minden részén azonnal meg kell állítani minden csoportot és magányos utast, mindaddig, míg fegyveres kíséret nem érkezik védelmükre, mert egy szokatlanul nagy tatár lovascsoport - a jelentések szerint legalább tízezer ember - bukkant fel a várostól mintegy harminc mérföldnyire.
Ez nem volt valami kellemes hír, de örömmel fogadtuk, hogy a kormányzó gondoskodik a karavánok és az utasok megvédéséről. Két napi várakozás után megjött a segítség: 300 jól felfegyverzett kínai katona érkezett a kormányzó rendelkezésére, másik 300 pedig Naum városából jött. A kínai parancsnokok a karaván vezetőivel való tárgyalások után úgy osztották be a védőcsapatokat, hogy a naumi 300 ember a karaván előtt menetelt, a kormányzó 300 embere pedig a hátvédet alkotta. Mi magunk, erősen felfegyverkezve a karaván kétoldalán mentünk, középen voltak a megrakott málhás állatok és hajcsáraik. Annyira erőseknek éreztük magunkat, hogy már majdnem kívántuk, bár jönnének azok a tatárok, elbánunk mi nemcsak tízezerrel, hanem többel is. Másnap azonban, amikor a tatárok tényleg megjelentek, csaknem balul ütött ki a dolog.
Kora reggel hagytuk el a kicsi, de szép környezetben fekvő Csangu városkát, nem sokkal ezután egy folyón kellett kompok segítségével átkelni. Ha a tatároknak lett volna egy cseppnyi taktikai érzékük, ezt az alkalmat használták volna ki a támadásra, mert a karaván már odaát volt a folyó túlsó partján, a hátvéd és mi, a karaván fegyveresei, még az innenső parton várakoztunk a kompokra. A tatárok azonban nem mutatkoztak. Három órával később, amikor egy puszta térségen kellett keresztülvágnunk, a hátunk mögött nagy porfelhő jelezte, hogy az ellenség a nyomunkban jár.
A látvány kissé ijesztő volt, mert a porfelleg eltakarta az ellenséget, de egyben megnagyította a képzelőtehetséget. Derék kínai katonáink, akik előző nap még olyan hősök voltak, hogy tele szájjal szidták és ócsárolták a tatárokat, most egyszerre meginogtak. Aggodalommal figyeltük, hogy a kínai katonák egyre másra tekintgetnek hátra, ez pedig a legrosszabb jel, mert azt mutatja, hogy bármely pillanatban számítani lehet rá, hogy az egész társaság megfutamodik. Észrevette ezt az öreg portugál is. Mellém jött és a fülembe súgta:
- Angol uram, itt kell valamit tenni, különben nagy baj lesz. Bátorítani kell a kínaiakat, máskülönben szétszaladnak és a tatárok rajtunk ütnek.
- Igaza van, de mit csináljunk?
- Mit? Ötven emberünk menjen előre, vegye közre őket és akkor ők is bátran fognak küzdeni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyávák is bátran harcolnak, ha bátor emberek közé kerülnek. Ha ezt nem tesszük, pár perc múlva szétszélednek és sohasem tudjuk újra összeterelni őket.
Mindjárt előrelovagoltam és közöltem az egész helyzetet a karaván parancsnokával. Teljesen osztotta a mi nézetünket és nyomban rendelkezett. Ötven emberünk a kínaiak jobb oldalán, ötven a bal oldalán helyezkedett el, húsz ember közvetlen mögöttük alkotott fegyveres záróvonalat. A hátul menetelő 300 embert meghagytuk eredeti beosztásukban.
A tatárok jöttek, mint a viharfelhő. Megszámlálhatatlan mennyiségű lovas volt, nem tudtuk megállapítani mennyien voltak, de bizonyos, hogy legkevesebb tízezren lehettek. Egy csoport kivált közülük, előre lovagolt, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy kikémlelje védelmi állásunkat. Első vonalunk előtt egészen közel keresztezték utunkat. Mikor lőtávolba értek, parancsnokunk tüzet vezényelt. Hatalmas sortűzzél üdvözöltük a tatárokat, de azok szélvész gyorsasággal elszáguldottak. Úgy látszik ez a fogadtatás nem felelt meg terveiknek. A sortűz és az alapos felkészültség nagyon megfeküdhette gyomrukat, mert láttuk, hogy tanácskoznak, utána pedig balfelé elviharzottak. Mi érthető örömmel láttuk ezt a megoldást, mert tapasztalataink azt mutatták, hogy nagyon egyenlőtlen küzdelem lett volna az ilyen nagy tatársereggel való összecsapás, különösen akkor, amikor a katonai segítség nem áll a helyzet magaslatán.
Két nap múlva zavartalanul megérkeztünk Naum városába. Ünnepélyes udvariaskodások közben megköszöntük a kormányzónak, hogy olyan hathatós segítséget küldött, a katonáknak pedig rögtönzött gyűjtést rendeztünk és tekintélyes összeget juttattunk nekik.
Naum városában mintegy 900 kínai katona állomásozik állandóan. Ez a kínai mértékkel mért szokatlanul nagy létszám azért szükséges, mert a várostól nyugatra körülbelül 200-250 mérföldnyire semmiféle állami erő nincs, amely a rendet és biztonságot fenntartaná. Régebben az oroszok nagyobb határőrséget tartottak itt, de nem régen visszavonták csapataikat, mert a terület teljesen lakatlan és terméketlen volt és főleg olyan messzire volt az állami élet középpontjától, hogy nagy nehézségekbe ütközött az állandó katonai őrség fenntartása. Ez nem is csodálható, hiszen még mi is több mint 2000 mérföldnyire vagyunk Moszkvától.
Naum után több folyón kellett átkelnünk és három kietlen, félelmetes sivatagot vágtunk át. Az útnak ez a része 16 napig tartott, csak ezután érkeztünk meg az orosz határra. Az első orosz város, ahol megpihentünk, az Argun folyó partján lévő Argun város volt. Itt már nem a kínai császár, hanem az orosz cár parancsolt.
Nem tudom elhallgatni, milyen nagy megnyugvással fogadtam, hogy annyi esztendő eltelte után ismét keresztény országba érkeztem, vagy legalább is olyan országba, melynek vezetői keresztények. Mert tudomásom szerint az oroszok mostanában szereztek érdemeket, hogy keresztény országnak nevezhetik, de máris nagyon jó úton vannak, hogy minden tekintetben keresztényeknek lehessen őket tekinteni. Csak az tudja igazán megérteni lelki megnyugvásomat, aki ugyanúgy járja a világot, mint én és élvezi azt a lelki felszabadulást, amikor végre olyan országba érkezik, hol ismerik Istent és a Megváltó nevét és ahol a nép nem kőbálványokat, fadarabokat vagy saját készítményű szörnyszobrokat imád és tisztel. Számtalan kisebb-nagyobb városon haladtunk keresztül eddig, ahol pagodákban imádták a számtalan sok istenséget, vagy éppen saját gyártmányú szörnyszobraikat, milyen megváltás volt megérkezni arra a földre, ahol térdet hajtanak Krisztus előtt! Örömömnek nem tudtam másként kifejezést adni, odamentem az egyik skót kereskedőhöz, melegen megráztam a kezét és így szóltam hozzá:
- Istennek hála, újra keresztény földön vagyunk!
Melegen viszonozta kézfogásomat, de mosolyogva válaszolt:
- Kedves földi, ne ítéljen elhamarkodottan. Ezek a moszkoviták nagyon furcsa módon értelmezik a kereszténységet. A keresztény elnevezésen kívül még jó ideig aligha fog valamit is találni ezen a területen a kereszténység lényegéből.
- Rendben van - feleltem - de még ez is jobb, mint a pogányság és tudatlan bálványimádás.
- Hát ha tudni akarja, kedves honfitársam, itt az a helyzet, hogy az orosz katonák és néhány hivatalnok kivételével aligha láthatunk a mi fogalmaink szerinti keresztény embereket. A kereszténység ezen a vidéken még csupán a vezetők s hódítók vallása, maga a nép még az ősi pogányságban él. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy még vagy ezer mérföldnyi utat tehetünk meg és mindenütt csak a legrosszabb és legsötétebb bálványimádó pogányokkal fogunk találkozni.
OTTHON
Karavánunk ezekben a hetekben a földkerekség legnagyobb összefüggő szárazföldjén járt, ha ugyan elég jók az ismereteim a földgolyó felületéről. Az a pont például, ahol most állunk, 200 mérföldnyire van a kínai tengerparttól, kétezer mérföldnyire nyugatra van innen a Balti-tenger, még messzebb, legalább 3000 mérföldnyire a francia tengerpart és a Csatorna, déli irányban legalább 5000 mérföld választ el bennünket az Indiai- és Perzsa-tengerektől, észak felé pedig legalább 800 mérföldnyi út volna a Jeges-tengerig. Sok ember azt állítja, hogy tőlünk észak-kelet felé nincs is tenger, ha tehát állandóan abban az irányba mennénk, végül is szárazföldi úton jutnánk el Amerika földjére, én azonban mégsem hiszem, mert sok ésszerű ok ellene szól.
Már benn jártunk a moszkovita birodalom területén, de még nem jutottunk el egyetlen jelentősebb városba sem. Megfigyeléseim eredménye ezekben az első napokban azt mutatta, hogy például a folyók mind kelet felé folynak. Ebből - mint a velünk lévő térkép is igazolta - világosan megállapítható, hogy ezek a folyók mind az Amur nevű hatalmas folyamba ömlenek, az Amur pedig tovább megy kelet felé, tehát nem végződhet másutt mint a keleti, vagyis a Kínai-tengerben. Sok emberrel beszélgettem ezekről a dolgokról, voltak olyanok közöttük, akik azt állították, hogy az Amur torkolatában olyan hatalmasra nőtt nád állja az útját minden közlekedésnek, mint valami óriási erdő. Egy-egy nádszál szerintük három láb vastag és legalább húsz láb magas. Akármit mondanak is, ezekből semmit sem hiszek. Ha van valami oka, hogy az Amur folyón nincs hajóközlekedés, az csak az lehet, hogy a nagy tatár birodalomban, melyhez az Amur folyó egész hosszában tartozik, a nép semmi mással nem foglalkozik, mint marhatenyésztéssel, nincs tehát semmi értelme, hogy bárki is leereszkedjék az Amuron, vagy a tenger felől hajóval jöjjön felfelé a tatárok közé. Számunkra sincs semmi különös jelentősége, ennek a folyónak, legfeljebb annyi, hogy biztosra vehető, hogy kelet felé, amerre az Amur folyik, tengernek kell lenni, vagy maga a nagy Óceán van ott, ha tehát tengert keresünk, kelet felé feltétlenül biztosra mehetünk.
A másik érdekes és megfigyelni való dolog, hogy ha tovább megyünk észak felé, nem olyan messzire, ott már egyenesen észak felé visznek a folyók. A kisebb folyók mind a hatalmas Tartarus folyamba ömlenek. Ez a nagy folyó a tatár néptörzsről kapta a nevét. Ebből a tényből és abból, hogy később még újabb nagy folyókat láttunk, amelyek mind egyenesen észak felé folytak, arra kell következtetni, hogy észak felé is nagy tenger határolja a szárazföldet, további következtetésem pedig az, hogy legkevésbé valószínű, hogy a Kínai- és Jeges-tengerek között ne lenne meg az összeköttetés, tehát ezek a tények sem igazolják azt a véleményt, hogy észak-kelet felé szárazföldi kapcsolat volna Ázsia és Amerika között.
Utunk további folyamán az Argun folyótól nyugat felé aránylag kellemes és kényelmes körülmények között mentünk tovább. Megnyugvással és örömmel láttuk és tapasztaltuk, hogy az orosz cár gondoskodott arról, hogy minél több várost és falvat építsenek ezen a távoli vidéken. A városok és kis telepek elsősorban a katonák elszállásolására szolgáltak. Ez az egész rendszer nagyon hasonlíthatott a régi rómaiak módszerére, akik birodalmuk legtávolabb eső részeit is ilyen katonai városokkal és telepekkel kapcsolták egybe. Olvastam erről azt is, hogy a Britanniában létesített római telepek elsősorban a kereskedelem és az utazók biztonságát szolgálták. Így volt ez itt is. Akármerre mentünk, a városok és telepek katonai vezetői és tisztviselői mind oroszok és keresztények voltak, míg a lakosság csupa bálványimádó pogány. A pogányok imádták a napot, a holdat, a csillagokat, a különböző égitesteket, köveket, fadarabokat és olyan vad és barbár szokásaik voltak, hogy sok tekintetben még az amerikai mezítelen vadembereket is felülmúlták, éppen csak hogy embert nem ettek.
A bálványimádó pogány nép szörnyű szokásainak és viselkedésének elrettentő példáit láttuk Nertzinskoj tartományban. Ezen az óriási területen végeláthatatlan erdőségek és pusztaságok váltogatták egymást és több mint húsz napig tartott, míg átjutottunk rajta. Egyik kis városban már nem tudtam megállni kiváncsiságomat, elmentem megnézni, hogyan élnek a pogányok. A legszörnyűbb látványban volt részem, elviselhetetlenül vad és visszataszító jelenetnek voltam tanúja. Azt hiszem éppen áldozati napjuk volt, mert egyik nagy sátor előtt nagy, faragott fabálványt láttam, melyet nagy tisztelettel és hódolattal vettek körül. Szerintem maga az ördög lehetett, mert ilyen szörnyű, ennyire rettenetes kifejezésű arcot még nem láttam soha életemben. Nem is tudom elképzelni, hogy mást ábrázolhatott ez a vastag fatörzsből kifaragott képmás, mint az ördögöt. Nagy, alaktalan feje semmi hasonlatosságot nem mutatott bármiféle élő teremtményhez, fülei hosszúak és hegyesek voltak és szétálltak, mint a kecske szarva, szemei kidülledtek és nagyok voltak, mint egy tyúktojás, orra olyan volt mint a kos lefelé görbülő szarva, szája az egész arcon keresztülhúzódott és négyszegletes volt, a tátott szájából félelmetes, szörnyűséges, horgas fogak villogtak elő. A bálvány ruhát is viselt, ha ugyan ruhának lehet nevezni azt a borzalmasan piszkos, szutykos holmit, amit ráaggattak. Testét a szőrével kifelé fordított birkabőrből összetákolt köpönyegforma lebernyeg fedte, feje búbján hatalmas csücsös tatársüveg éktelenkedett, szintén szőrös birkabőrből, de még két hatalmas szarv is meredt ki belőle. Az egész bálvány egyetlen fatörzsből készült, körülbelül nyolc láb magas volt, de nem voltak sem kezei, sem lábai, általában a törzsét már nem munkálták meg, de a fejét rikítóan vörösre és fényes feketére mázolták, csak a szája széle és a fogai villogtak hófehéren.
A bálványt a város szélén állították fel. Mikor a közelébe értem, vagy 16-17 bennszülött hason feküdt a riasztóan utálatosra faragott és mázolt fadarab előtt. Vajon férfiak, vagy nők voltak-e a bennszülöttek, nem tudtam megállapítani, mert valamennyien egyforma öltözéket viseltek. Legkülönösebb az volt, hogy mind olyan mereven, mozdulatlanul feküdtek a puszta földön, mint akárcsak maga a bálvány. Első pillanatra magam is azt hittem, hogy nem élő emberek, de amikor a közelükbe értem, hirtelen felugráltak és panaszos üvöltéssel, mintha csupa mélyhangú kutya vonítana, lassan eloldalogtak. Úgy látszott, hogy mélyen megbántva érzik magukat, hogy megzavartuk ájtatosságukat. Nem messzire a bálványtól birka- és szárított marhabőrökből összetákolt sátor állt, előtte három mészáros végezte a munkáját - én legalábbis mészárosoknak néztem őket, - mert amikor közelebb mentem, hosszú, véres kést láttam a kezükben. Csak ekkor láttam, hogy a sátor belsejében egy fatörzsön három birka és egy fiatal bivaly félig megnyúzott, véres teteme fekszik. Most már tisztázva láttam a tényállást is: a sok leölt állat a fából készült bálványnak szánt áldozat, a bálvány előtt hasaló emberek ajánlhatták fel az áldozati állatokat, a mészáros-szerű emberek pedig a bálvány papjai, akik éppen most végezték véres munkájukat.
Olyan csodálatos, annyira borzalmas és félelmetes látvány volt ez a bálvány a körülötte sürgölődő emberek, hívek és papok seregével, hogy más talán sokáig bámulta volna, hogy ilyen is létezik ezen a világon, engem azonban ellenállhatatlan düh fogott el, odaugrattam lovammal a fából készült szörnyeteg elé, kardommal rávágtam a bálvány fején éktelenkedő tatár süvegre és egyetlen csapással kettéhasítottam. Ugyanekkor egyik ember, aki velem jött és hasonlóan elszörnyedt a barbár bálvány-tiszteleten, egyetlen rántással leszakította a bálvány testéről a birkabőr lebernyeget. Nem telt bele egy perc és a faluból kutyavonításhoz hasonló panaszos üvöltés hallatszott, és vagy háromszáz főnyi csoport verődött össze a hírre, hogy bálványukat megszentségtelenítették. Vad ordítozással rohantak felénk. Nekünk semmi kedvünk nem volt összetűzni velük, annál kevésbé, mert láttuk, hogy soknak a kezében nyíl van, gyorsan hátat fordítottunk és elvágtattunk a tett színhelyéről, de nyomban megfogadtuk, hogy legközelebb újra ellátogatunk, hogy ellássuk a baját ennek az utálatos bálványnak.
Karavánunk a várostól vagy négy mérföldnyi távolságban táborozott. Vezetőink úgy döntöttek, hogy három napot itt időzünk, mert néhány új teherhordó állatot kellett beszereznünk, lovaink egy része is erősen rászorult a pihenésre, mert az elmúlt napok erős menetelései a rossz utak és főleg a sivatagi átkelések közben, egy csomó lesántult és többé-kevésbé megsérült. Én nagyon örültem ennek az időzésnek, mert alkalmam nyílt, hogy a bálvánnyal és imádóival szemben táplált ellenszenvemnek tettekben is kifejezést adjak. Elmondtam szándékomat a skót kereskedőnek, mert bátorságáról már több ízben meggyőződtem. Elmondtam neki, mit láttam és mennyire felháborított, hogy isten teremtménye ennyire lealjasodhat, hogy egy fatörzsből faragott szörny előtt hódol és megalázkodva imádja. Kijelentettem, hogy elég volna nekem 4-5 bátor és jól felfegyverzett ember, mert elhatározott szándékom, hogy elpusztítom a visszataszítóan csúnya fabálványt, meg akarom mutatni hódolóinak, hogy nincs semmi hatalma az igaz emberekkel szemben, sőt saját magát sem tudja megvédelmezni. Rá akarom vezetni azokat a szerencsétlen, megtévesztett embereket, hogy a ronda bálvány nem Isten, nem méltó az imádatra, nem érdemes hozzá imádkozni, még kevésbé tudja őket megsegíteni, bármilyen áldozatokat mutatnak is be előtte.
A skót kereskedő kinevetett, mosolyogva fogadta nagy lelkesedéssel előadott terveimet.
- Elismerem, hogy az ön lelkesedése tiszteletre méltó, de mondja meg, mit akar mindezzel elérni? Mi haszna lehet belőle?
- Mit akarok elérni?! Istennek akarok dicsőséget és tiszteletet szerezni, hogy jóvátegyem a szégyent, ami a rettenetes bálványimádással Őt érte.
- De hogyan képzeli, hogy Istennek dicsőséget és tiszteletet szerez, ha a bálványimádó nép nem fogja megérteni, mit akar ön tőle, hiszen nem érti a nyelvüket és nem tud hozzájuk szólni? Tudja mi fog történni? Nem értik meg önt, fegyvert fognak, miután pedig többen vannak, mint önök, ők győznek. Erről biztosíthatom, mert ismerem a fajtájukat, a végletekig elszánt emberek, különösen pedig akkor, ha a bálványukról van szó.
Kissé lehűtött ez a nagyon is ésszerű helyzetmagyarázat. Kezdtem magam is gondolkodni és nyomban új tervet kovácsoltam.
- Nem lehetne úgy megoldani a dolgot, hogy éjszaka végzünk a bálvánnyal, azután ott hagyunk a számukra egy írást, melyben részletesen ismertetjük, miért tettük az egészet? Csak akad valaki, aki a saját nyelvükön megírja a levelet.
- Levelet akar nekik írni?! - nevetett most már harsányan a skót. - Biztosíthatom önt, hogy ezek között a vademberek között öt nemzedékre visszamenőleg nem találhat egyetlen egyet, aki akár csak egy betűt is ismerne, vagy aki akár egy szót is le tudna írni.
- Borzasztó tudatlanság! De talán mégis rá lehet őket valami módon vezetni, hogy milyen lealázó és emberhez nem méltó dolog egy idétlen bálvány előtt imádattal hódolni?
- Honfitársam - mondta a skót - ha önt ennyire fűti a lelkesedés, nem akarok több ellenvetést tenni, csinálja úgy a dolgot, ahogy jónak látja, de azt az egyet nem hallgathatom el, hogy ezeket a bálványimádó pogányokat az orosz cár erőszakkal, katonai erővel tette alattvalóivá. Ha ezek most azt látják, hogy valaki lerombolta a bálványukat, ezrével mennek panaszra az orosz kormányzóhoz és elégtételt kérnek maguknak és megszégyenített istenségüknek. Ha pedig nem kapják meg az elégtételt, tízszeres pénzt teszek egy ellen, hogy fegyveres lázadás lesz az eredmény és rövidesen tanúi lehetünk egy tatár háborúnak.
Tagadhatatlanul szeget ütött a fejembe a skót kereskedő okoskodása, beláttam, hogy tervem nem lehet célravezető, de azért nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy valami módon mégiscsak végezni kell a borzalmas ördögi bálvánnyal. Egész nap ezen gondolkoztam és különböző terveket szőttem. Estefelé séta közben véletlenül találkoztam a skót kereskedővel és ő nyomban a tárgyra tért.
- Úgy látom - mondta - nagyon kíméletlenül térítettem el önt lelkes terveitől. Azóta magam is sokat gondolkoztam a dolgon, mert a bálványimádást legalább olyan mértékben elítélem, mint ön.
- Az igaz, hogy sikerült eltérítenie kissé eredeti terveimtől - válaszoltam -, de csak azok végrehajtásának módjaitól, maga a gondolat érintetlenül van meg bennem, csak az a kérdés, hogyan hajtsam végre, amit el akarok végezni. Remélem sikerül is, még mielőtt elhagynók ezt a helyet, még ha ki is szolgáltatom magam nekik elégtétel gyanánt.
- Nem, nem! - tiltakozott hevesen a skót - Isten óvja, hogy ezeknek az istenteleneknek a kezébe kerüljön, hogy elégtételt szolgáltassanak megsértett bálványuknak! Ebbe semmiféle orosz hatóság nem mehet bele, hiszen ez egyértelmű a halállal.
- Ugyan, hát mit tehetnek velem?
- Mit!? Hallgasson meg, mindjárt elmondom, mi történt azzal a szegény orosz emberrel, aki ugyanolyan szent lelkesedésből zavarta meg bálványimádásukat mint ön, de nem tudott elmenekülni, mert nyíllal megsebezték a lábát. Letépték róla a ruhát, teljesen mezítelenül felültették a bálvány fejére, megkötözték, körbe álltak és közvetlen közelből annyi nyílvesszőt lőttek bele a szerencsétlen ember testébe, amennyi csak elfért benne. Ezután levették és megsütötték, hogy kiengeszteljék megsértett istenségüket.
- Ugyanez a bálvány volt? - kérdeztem.
- Igen, pontosan ugyanez.
- Igen? Akkor most ön hallgassa meg azt a mesét, amit én fogok elmondani.
Részletesen elmeséltem a madagaszkári esetet. A bennszülöttek megölték egy emberünket, aki kegyetlenkedett velük, erre a csónakmesterünk vezetésével egész csapat emberünk szállt a partra és nekiesett a bennszülöttek falujának, felgyújtottak minden viskót, nem kíméltek senkit, megöltek mindenkit, férfit, nőt, gyermeket, minden élőlényt, aki a kezük és fegyverük ügyébe akadt. Hozzátettem, hogy mindezt azért mondtam el, mert úgy képzelem, hogy itt is ugyanúgy kellett volna eljárni, ha egy keresztény embernek bármi baja is esnék a bálványimádók kezében.
Nagyon figyelmesen érdeklődve hallgatta végig az esetet, de amikor arra céloztam, hogy ebben a faluban is hasonlóképp kellene eljárni, komolyan így válaszolt.
- Nagyon téved, kedves barátom, az a falu, ahol ez történt, nem a miénk volt, hanem sok ezer mérföldnyire innen, ahová még nem ér el a cár hatalma. De a bálvány ugyanaz volt, mert a papok ünnepélyes menetekben hurcolják keresztül-kasul az egész nagy Tatárországban.
- Rendben van - válaszoltam én is hasonló komolysággal - ha ez így áll, akkor a bálványnak magának kell meglakolnia a keresztény ember kiontott véréért. Bosszút fogok állni, ha addig élek is.
Kemény elhatározásom nagyon tetszett neki, annyira, hogy végül kijelentette, hogy erre a vállalkozásra nem mehetek egyedül, ő is velem tart, sőt magával hozza egyik barátját, egy hatalmas, nagyon erős embert. Mindjárt be is mutatta Richardson kapitányt, előttem mondta el neki, amit én is láttam és tudatta vele mi a szándékom. A kapitány lelkesedett a gondolatért és kijelentette, hogy velem tart tűzön-vízen keresztül, ha az életébe kerül is. Elmondtam még az egész dolgot társamnak is, de ő kijelentette, hogy minden más körülmények között kész velem együtt mindenre, ez azonban annyira egyéni vállalkozás, hogy nem avatkozik bele. Ilyenformán tehát hárman maradtunk, csak én hoztam magammal a szolgámat. A legnagyobb titokban készülődtünk a vállalkozásra. A rajtaütés időpontját éjfélre tűztük ki.
Karavánunknak az eredeti terv szerint kora hajnalban kellett továbbmennie a kormányzó székhelyéről. Biztosra vettük, hogy ha a pogányok panaszra mennek, a kormányzó nem fog bennünket gyanúsítani és nem fogja a már eltávozott karaván után uszítani az elégtételt követelő bálványimádókat. A skót kereskedő egyre lelkesebb barátja lett tervemnek, szerzett valahonnan tatár ruhát, mindhármunkat beöltöztetett a tatároknál szokásos birkabőrgúnyába, fejünkbe nyomott egy-egy tatár süveget, még nyilat is hozott, ha meg is látnának bennünket, senki se gondolja, hogy a karavánhoz tartozunk.
Az egész este azzal telt el, hogy összeszedtük a kezünk ügyébe eső puskaport, égő olajat és hasonló dolgokat, amiknek hasznát vehetjük a vállalkozásunknál. Sikerült még egy jókora fazék kátrányt is szereznünk. Így felfegyverkezve éjfél előtt egy órával nekiindultunk kockázatos utunknak.
Koromsötét volt, amikor odaérkeztünk a bálvány előtti térségre. Szemünk lassan megszokta a sötétséget és örömmel láttuk, hogy semmi gyanús nincs a bálvány körül, a pogányok nem is sejtik, mi készül ellenük. Közben a hold is feljött és bár felhős volt az égbolt, a gyenge fény mellett mégis kivehettük, hogy a bálvány ugyanazon a helyen áll, ahol megelőzőleg láttuk, és hogy semmi különleges őrség nincs körülötte. Úgy látszott, hogy mindenki alszik már, csupán a bálványhoz közel lévő nagy sátorból szűrődött ki halvány fény, annak jeléül, hogy a papok, kiket előbb mészárosoknak néztünk, még ébren vannak. Óvatosan lopóztunk a sátorhoz és füleltünk. Több ember beszélgetése szűrődött ki, úgy gondoltuk, öt vagy hat ember lehetett odabenn. Ez kellemetlen felfedezés volt, mert kétségtelennek látszott, ha felgyújtjuk a bálványt, ezek mind kirohannak, fellármázzák az egész falut és igyekeznek eloltani a tüzet, hogy megmentsék bálványukat. Nekünk viszont az volt a célunk, hogy teljesen, helyrehozhatatlanul elpusztítsuk. Nem tudtuk hirtelenében mit csináljunk. Már arra gondoltunk, hogy elcipeljük a bálványt valahová jó messzire és ott gyújtjuk meg, de mikor megemeltük láttuk, hogy túlságosan súlyos még négyünknek is, hogy messzire elvigyük. A skót kapitány azt ajánlotta, gyújtsuk fel a papok sátrát és amikor kijönnek verjük fejbe valamennyit. Ezt a tervet én elleneztem, mert soha sem szerettem az ok nélkül való öldöklést, most is azon voltam, ha lehetséges, ne bántsunk senkit sem, csak a bálvánnyal végezzünk. Zavarunkból a skót kereskedő mentett ki egy új tervvel, mely nyomban megnyerte mindnyájunk tetszését. Azt ajánlotta, fogjuk el a sátorban lévőket, kötözzük meg, vigyük ki a bálvány elé, hogy saját szemeikkel nézzék végig istenségük pusztulását.
Kötelék volt nálunk elég, hozzáláthattunk tervünk végrehajtásához. Óvatosan kellett eljárnunk, hogy zajt ne csapjunk és fel ne riasszuk a pogányokat. Mind a négyen a sátor elé mentünk, egyikünk csendesen megkopogtatta az ajtót. Nyomban kijött egy ember, megragadtuk, befogtuk a száját, hátrakötöttük a kezét, felpeckeltük a száját, a bálvány elé vezettük, megkötöztük a lábát is és lefektettük a földre.
Mialatt első áldozatunkat így kikészítettük, két emberünk tovább várakozott a sátor ajtajában, hátha kijön valaki utánanézni, mi történt társukkal. De olyan sokáig kellett várni, hogy türelmünket elveszítettük, újra az első fogáshoz folyamodtunk. Kopogtatásunkra ezúttal egyszerre két ember jött ki az ajtón. Ugyanúgy végeztünk velük, mint az elsővel. Gyorsan dolgoztunk, mert sejtettük, hogy most már feltűnést kelthet benn a sátorban, hogy senki sem megy vissza, aki onnan kijön. Embereinket elcipeltük és az első mellé fektettük. Ehhez a művelethez már mind a négyünkre szükség volt. Mire végeztünk és visszamentünk a sátorhoz, újabb két ember állt az ajtóban, egy harmadik pedig mögöttük kémlelt ki a sötétségbe. A kettőt nyomban megragadtuk és ismert módszerünkkel megkötöztük, a harmadik azonban visszaugrott és kiabálni kezdett. A skót kereskedő ekkor beugrott a sátorba és az előre elkészített füstölgő és bűzlő anyagot bedobta a sátor közepén égő tűzbe. Mi ezalatt végeztünk az újabb két emberrel is, lefektettük a bálvány közelében, hogy nézzék, az ördögi szörnyeteg mennyire képtelen megvédeni embereit és saját magát.
Sietve mentünk vissza a sátorhoz. Benn ekkor már olyan nagy volt a füst, hogy a bennlévők majdnem megfulladtak, de nem mertek kijönni. Gyorsan benyomultunk és láttuk, hogy még négy ember kuksol nagy rémülten a sátor sarkában, valószínűleg ezek voltak, akiket kiszemeltek az áldozatok bemutatására és most készítették elő őket lelkileg a nagy megtiszteltetésre. Halálfélelemben reszkettek a szerencsétlenek, de a mi szempontunkból csak előnyös volt, hogy a nagy rémülettől és sűrű füsttől nem jött egyetlen hang sem a torkukra. Ezeket is az előbbiekhez hasonlóan kötöztük meg és kipeckelt szájjal a többiek mellé fektettük a bálvány előtti térségre. Mindez tökéletesen csendben történt, senki sem riadt fel sem a közelben, sem a távolban.
Most azután teljes erővel láttunk hozzá a bálvány kipreparálásához. Először is a ruháját öntöttük le olajjal és kátránnyal és más, könnyen gyúló anyagokkal, bekentük az egész utálatos alakot szurokkal és viasszal, a szemüregeit, füleit és a száját teletömködtük puskaporral, a süvegébe is beledugtunk egy fáklyát, teletűzdeltük a bálványt mindenféle éghető anyaggal, amit erre a célra hoztunk magunkkal és körülnéztünk, mivel táplálhatnánk még a tüzet. Skót barátunk emlékezett rá, hogy a sátorban lévő emberek valami szalmán vagy gallyakon feküdtek, már rohant is és a következő percben nagy csomó száraz gallyat hozott. Ezt is felhalmoztuk a bálvány körül és mindent egyszerre gyújtottunk meg.
A tűz gyorsan terjedt, negyedóráig tartott, míg elérte a bálvány fejében elhelyezett lőport. Hatalmas lángnyelvek csaptak elő a bálvány szemüregeiből, füléből és szájából és ahogy láttuk, pillanatok alatt teljesen alaktalanná égett az egész utálatos arc. Maga a fából készült törzs is percek alatt szénné égett. Még jó csomó száraz gallyat hordtunk a ledöntött bálvány maradványaira és a lángok csakhamar megsemmisítették az egész szörnyűséges faragványt. A lángok már az utolsó fadarabokat nyaldosták és mi menni készültünk, mert munkánkat befejezve láttuk, de skót barátunk visszatartott:
- Ne menjünk még, mert ezek a szerencsétlen pogányok belerohannak a tűzbe, hogy bálványukkal együtt ők is elpusztuljanak.
Igazat adtunk neki, megvártuk míg a lángok lelohadnak és csupán a parázs senyvedt a bálvány elhamvadt maradványai alatt. Mielőtt elmentünk, eloldoztuk a megkötözött emberek kötelékeit és kivettük a szájukból a pecket. Még mindig a látottak hatása alatt álltak, sem mozdulni, sem szólni nem tudtak rémületükben.
A kora hajnali órákban érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társainkat a legszorgalmasabb készülődés közepette találtuk, a karaván már útra készen állt. A készülődés nagy zűrzavarában és ezernyi apró gondjai között egyetlen ember sem vette észre, hogy az éjszakát nem töltöttük sátrunkban, de nem is tételezhették fel, hogy akad olyan utas, aki az indulás előtti éjszakát nem pihenéssel, a hajnalt pedig nem készülődéssel tölti.
Részünkről teljes sikerrel intéztük el feladatunkat, de ezzel az ügy még korántsem zárult le. Később hallottuk a részleteket a nagy eseményről, amely nemcsak a város, hanem az egész környék nyugalmát valósággal feldúlta és sokáig izgalomban tartotta. Mi már messze jártunk karavánunkkal, mikor másnap reggel hatalmas tömegekben áramlottak a pogányok a városba és nagy méltatlankodás közepette követelték az orosz kormányzótól, szolgáltasson elégtételt, nyomozza ki és adja át nekik a bűnösöket, akik elégették Cham Chi Taungut - most tudtuk csak meg, hogy a bálvány-istenségnek ez volt a neve - és megkötözték papjait. Nertzinskoj városban és környékén nagy izgalmat keltett az esemény, mert a pogányok mindenkit leöléssel fenyegettek és nem is titkolták, hogy legkevesebb harmincezer fegyveres tatár kész támogatni a megbántott istenség kiengesztelésére irányuló követeléseket.
A kormányzó - valószínűleg teljes jóhiszeműséggel - nyomozókat küldött mindenfelé, egyúttal szép szavakkal igyekezett lecsitítani a tatárok felzaklatott kedélyeit. Kijelentette - ami igaz is volt -, hogy sejtelme sincs az egész dologról, hogyan történhetett és kik hajthatták végre, azt az egyet biztosan tudja, hogy az ő helyőrségéből egyetlen ember sem mehetett ki aznap éjszaka, közülük tehát senki sem lehetett a tettes, de ha mégis megtudná, hogy az ő emberei ludasak a dologban, nyomban a legszigorúbban megbünteti őket. A pogányok meghallgatták a kormányzót, de dölyfösen hangoztatták, hogy most nem kis tolvajlásról, vagy rablásról van szó, hanem a nagy istenség meggyalázásáról. Cham Chi Taungut - mondták - az egész országban a legnagyobb tisztelettel és hódolattal veszik körül, ő maga a napban lakik és nincs a földkerekségen halandó ember, aki erőszakkal merne fellépni az ő képmása ellen, legfeljebb valami hitetlen, gonoszlelkű keresztény. Ha tehát a tettest vagy tetteseket nem adja ki a kormányzó, Tatárország egész népe szent háborút hirdet a keresztények ellen, miután pedig az oroszok is keresztények, és hitetlenek, harcolni fognak ellenük.
A kormányzó nehéz helyzetben volt, mert a cárnak szigorú utasításai voltak az összes meghódított területek kormányzóihoz, hogy a néppel a legnagyobb körültekintéssel és jóindulattal kell bánni, tiszteletben kell tartani minden ősi szokásukat és nem szabad zavarni vallásukat, még ha pogányok is. Nem tehetett tehát mást, mint türelemmel hallgatta a megbántott tatárok kifakadásait és tőle telhetőleg igyekezett higgadtabb gondolkozásra bírni őket, mert semmi esetre sem akarta törésre vinni a dolgot. Gyanúja végül is a mi karavánunkra irányult. De nekünk sem akart kellemetlenséget okozni, ezért azt mondta a pogányoknak, hogy lehetségesnek tartja, hogy az eseményt követő hajnalban eltávozott karaván emberei között vannak a tettesek, nyomban futárt küld utánuk, megtudakolni, így áll-e a helyzet és ha valóban ők követték el a gyalázatos tettet, megteszi a további intézkedéseket. Egyelőre azonban meg kell elégedniök ennyi elégtétellel. Ezek a kijelentések némileg megnyugtatták a tatárok vezetőit, mert látták, hogy a kormányzó nyomban intézkedik és a futár elindul. A futár meg is érkezett hozzánk részletesen elmesélte, mi történt elutazásunk éjszakáján és közölte a kormányzó baráti üzenetét: ha valóban a karaván emberei között vannak a tettesek, igyekezzenek mielőbb egérutat szerezni, de akár közöttük vannak a tettesek, akár nem, mindenesetre a lehető legnagyobb sietséggel iparkodjanak kijutni a tatárlakta területről, mert az elkeseredett emberek mindenre képesek, ha megvadítják őket. Azt is tudatta a futár, hogy a kormányzó a maga részéről mindent megtesz, hogy a tatárokat késleltesse, szóval tartja őket ameddig csak tudja.
Ez mindenesetre igen szép és méltányos eljárás volt a kormányzótól, bár semmi bizonyítéka nem volt, hogy a karaván tagjai között kell keresni a tettest, sőt a karavánban rajtunk kívül senki sem tudott semmit az egész eseményről. Nem gyanúsítottak, de nem is gyanúsíthattak senkit, legkevésbé bennünket, mert rólunk mindenki úgy tudta, hogy az egész éjszakát sátrunkban töltöttük és már kora hajnalban látták, amint készülünk az útra.
A kormányzó figyelmeztetésének feltétlenül volt annyi előnye, hogy karavánunk vezetője nyomban erősebb iramot vezényelt és csak harmadnapra pihentünk meg Plothus városkában. Itt sem maradtunk sokáig, hanem sietve szedtük sátorfánkat és igyekeztünk tovább Jerawena város felé, mert tudtuk, hogy ott orosz helyőrség van és egyike azoknak a városoknak, melyekben az utasok biztonságban érezhetik magukat. Két napja voltunk már úton Plothusból, mikor egy messze mögöttünk felszálló porfelhő láttán többen arra következtettek, hogy üldözik a karavánt. Éppen egy kiterjedt pusztaságon mentünk keresztül és elhaladtunk egy Skanks Osier nevű tó mellett. Mi a tó déli partján meneteltünk nyugati irányban. A porfelhőt ekkor már nem mögöttünk láttuk, hanem a tó túlsó oldalán, sőt tisztán lehetett látni, hogy nagy lovas csoport vágtat szélvészként északnyugat felé. Csak mi négyen tudtuk, mi a helyzet. A kormányzó már nem tudta tovább szóval tartani a megsértett pogányokat, azok lóra kaptak és utánunk vágtattak, hogy közöttünk keressék a bűnösöket. Szerencsére vezetőink nem a megszokott karavánutat választották, amikor a nagy tóhoz értek, hanem a rövidebb déli parton vezettek bennünket, az üldözők pedig északnyugat felé kanyarodtak. Csakhamar eltűnt a látóhatárról a félelmetes porfelhő. Két napig meneteltünk még, elértük az Udda folyót és folytattuk utunkat. Harmadik nap azonban, éppen amikor tábort ütöttünk, megjelentek a lovascsoport előőrsei. Nem tudom véletlenül akadtak-e nyomunkra, vagy észrevették tévedésüket, de egyre nagyobb csoportokban érkeztek, szinte ontotta őket a pusztaság. Mi még két napos út előtt álltunk Jerawena városig, addig semmiféle emberlakta helyre nem számítottunk. A pusztaságban minden este tábort ütöttünk, hogy biztonságban tölthessük az éjszakát. Most is egy táborozásra igen alkalmas helyen tanyáztunk éppen, amikor az üldözők első csoportjai utolértek. Védelem szempontjából elsőrendű hely volt, kicsi, de igen sűrű erdők és két kis folyócska határolta és éjszakai támadás ellen is kitűnő védekezési lehetőséget nyújtott.
Senki sem tudta rajtunk kívül, milyen különleges okai vannak a tatároknak, hogy üldözőbe vették karavánunkat. Ezen a vidéken nem jelent meglepetést, hogy a mindig kisebb-nagyobb csoportokban nyargaló tatárok üldözőbe vesznek egy-egy karavánt, ezért minden éjszaka tábort ütnek az utazók és minden pillanatban készen állnak, hogy fegyverrel védekezzenek a rabló szándékkal jelentkező tatárok ellen. Most sem okozott semmi különös meglepetést a tatár lovascsoport megjelenése.
Szerencsénkre mostani táborhelyünk minden eddiginél alkalmasabb volt a védekezésre. A két kis erdő és a két folyó olyan helyzetet teremtett, hogy az ellenség csak szemben, vagy hátulról támadhatott ránk, oldaltámadással nem kísérletezhettek. Két fő állásunkat a lehetőség szerint nagyon megerősítettük, járműveinket, csomagjainkat barikádként halmoztuk fel előttünk, hátunk mögött pedig ledöntött fatörzsekből hordtunk össze igen erős torlaszt. Még be sem fejeztük védelmi berendezéseinket, a tatárok már ott voltak közvetlen közelünkben. Ezúttal nem lopakodva jöttek, mint általában szokásuk volt, hanem három követet küldtek hozzánk azzal az üzenettel, hogy békében hagyják az egész karavánt, ha kiadjuk nekik azokat az embereket, akik olyan gonoszul elbántak papjaikkal és elégették Cham Chi Taungu istenséget. Barátságosan adták elő kérelmüket és ugyanolyan magától értetődő természetességgel mondták meg, hogy az illetőkre azért van szükségük, hogy elevenen elégessék Cham Chi Taungu kiengesztelésére. Hozzáfűzték végül, hogy ha megkapják a tetteseket, a karaván nyugodtan mehet tovább, nem lesz senkinek sem bántódása, ha ellenben nem vagyunk hajlandók a bűnösöket kiadni, valamennyiünket megölik. Vezetőinket módfelett meglepte ez a követelés, mert sejtelmük sem volt az egész esetről, még kevésbé sejthették, hogy a bűnösök a karaván tagjai között vannak. Nem tehettek mást, sorra kérdeztek mindenkit, sorra néztek bele mindenki szemébe, nem érzi-e magát bűnösnek, de az eredmény meddő volt, csupa tagadó válasz érkezett, senki sem tudott semmit a papok és Cham Chi Taungu ellen elkövetett merényletről. A karaván vezetője visszaüzent a tatároknak, hogy legjobb tudomása szerint ebben a táborban nincs senki akit a merénylet elkövetésével lehet gyanúsítani, itt csupa békés kereskedő utazik, közülünk senki sem okoz senkinek semmiféle kárt, vagy bajt, mindenki a saját üzletei után jár, legjobban tennék, ha másfelé keresnék a tetteseket mert közöttünk nincsenek, felszólította őket, hagyják békében a karavánt, mert ha megtámadják, védekezni fogunk.
Válaszunk legkevésbé sem elégítette ki üldözőink és vádlóink kívánságát. Az éjszaka még úgy, ahogy nyugalomban telt el, de alig kezdett hajnalodni, csapatostól törtek rá a táborra. Meglepetéssel látták, mennyire megerősített helyen vagyunk, nem is kísérleteztek a hiábavaló rohamozással, már a legelső csapatok megtorpantak a torlasz előtt. Bármennyire erősnek és ellenállónak látszott is a torlasz, helyzetünk nem volt barátságosnak mondható, mert a tatárok olyan nagy tömegben vonultak fel, hogy már a puszta megjelenésükkel is borzalmat keltettek. Legkevesebb tízezren lehettek. Jó darabig némán álltak velünk szemben, majd nagy ordítozás közben egész felhőnyi nyilat lőttek ránk. Szerencsére nagyon jól elbújtunk valamennyien csomagjaink és sátorlapjaink mögé, nem is emlékszem, hogy akár egy emberünk is megsebesült volna.
Nemsokára azt láttuk, hogy a tatárok jobbfelé húzódnak. Felkészültünk, hogy most hátsó frontunkat fogják megtámadni azon hiszemben, hogy ott nincs olyan erős torlasz, mint elől. Szerencsénkre azonban erre nem került sor, mert jelentkezett a karaván vezetőjénél egy Jerawenából való kozák fiú, aki különben az oroszok szolgálatában állt. Nagyon talpraesett fickónak látszott és hamarosan be is bizonyította, hogy valóban az. Nem sokat mondott, alig pár szó volt az egész, de a jelentősége annál nagyobb:
- Parancsnok úr, bízza rám, ezt az egész népséget elküldöm Sibeilkába!
Sibeilka város jó ötnapi járóföldre volt tőlünk északra. A kozák nem szaporította a szót, vette íját és nyilait, lovára kapott és nyomban elindult visszafelé, mintha Nertzinskojba menne. Mikor már eltűnt szemünk elől, nagy félkörben visszafordult és egyenesen belovagolt a pogányok táborába. Úgy jelent meg a vezetőjüknél, mintha külön gyorsfutár volna és előadta, hogy azok az emberek, akik elégették Cham Chi Taungut, a hitetlenek egy nagy karavánjával Sibeilka városába mentek, mert az az eltökélt szándékuk, hogy ugyanúgy elégessék ott Schal Isargot, a Tunguzok istenét.
Emberünk tökéletes tatár ruhát hordott és úgy beszélte a tatár nyelvet, mint akármelyik üldözőink közül, ezenkívül olyan meggyőzően adta elő meséjét, hogy a pogányok nyomban elhittek neki mindent és a legnagyobb sietséggel elviharzottak észak felé, hogy még idejében megérkezzenek Sibeilka városába és meg tudják akadályozni a hitetlenek újabb merényletét. Miután ez a kis kitérő legkevesebb tíz napi előnyt jelentett karavánunk számára, nyugodtan folytathattuk utunkat. Három óra alatt az egész óriási tatársereg elrobogott, már csak a felkavart porfelhőt láttuk. A továbbiakról nem tudunk semmit, az igaz, hogy nem érdeklődtünk, megérkeztek-e Sibeilkába és mit találtak ott. Soha többé nem hallottunk róluk semmit. Két nap múlva zavartalanul megérkeztünk Jerawenába. Itt már biztonságban éreztük magunkat, mert orosz helyőrség is volt a városban. Vezetőink öt napi pihenőt engedélyeztek, erre nagy szükségünk is volt, mert mindenkit, embert és állatot egyaránt rendkívül kimerítettek a megerőltető gyors menetelés és az éjszakai nem alvás fáradalmai.
Jerawenából továbbmenet újra nagy erőpróbánk volt. Huszonhárom napon át tartott, míg egy mérhetetlen nagy pusztaságon átkeltünk. Erre az útszakaszra mi is tatár sátrakat vásároltunk, hogy kényelmesebben tölthessük az éjszakai pihenőket. Vezetőink pedig külön víz- és csomagszállító kocsikat szereztek be a sivatagi útra. A kocsik éjszakánként még külön fontos szolgálatot is tettek, mert egymáshoz láncolva táborunk körül állították fel védekezésül az esetleges tatár támadások ellen. Az ilyen szekértábor kitűnő védelem, ha a támadó ellenség nem túlságosan nagy létszámú.
Nagyon fontosnak bizonyult, hogy erre a sivatagi utazásra annyira felkészültünk és vezetőink olyan sok élelmet és vizet hoztak magukkal, mert több mint három héten át egyetlen fát, vagy bokrot sem láttunk a kietlen pusztaságban. Annál több prémvadász tatárt láttunk, amint kisebb-nagyobb csapatokban cserkésztek körülöttünk. Vezetőink mondták, hogy nem csak prémekre vadásznak ezek a tatár csapatok, hanem nagyon szívesen rabolják ki a kisebb karavánokat, de ahol komoly ellenállásra találnak, ott csupán békés prémvadászokként mutatkoznak. Úgy látszik a mi karavánunkat túl erősnek találták, mert néhány nap alatt teljesen szétszéledtek a körülöttünk keringő csoportok és ettől kezdve nyomukat sem láttuk többé.
A lehangoló sivatagi utazás után végre sűrűbben lakott vidékre jutottunk. Városokon és telepeken mentünk keresztül, mindenütt orosz helyőrség volt, kifejezetten azzal a céllal, hogy a karavánokat és az utasokat megvédje a tatárok támadásai ellen. Enélkül az utazás jóformán lehetetlen volna ezen az egész vidéken. Az orosz cár külön rendeletet adott ki katonáinak, hogy az utazó kereskedőket és a karavánokat minden erejükkel védelmezzék. Azért van még a kisebb helységekben is aránylag nagy létszámú helyőrség, hogy a karavánokat és utasokat a legközelebbi helyőrségig fegyveresen kísérhessék. Adinskoj város parancsnoka például, akinél a skót kereskedő barátommal együtt tisztelgő látogatáson is voltunk, ötven jól felfegyverzett katonát adott mellénk, hogy a legközelebbi helyőrségig védelmünkre legyenek.
A sok katona és a sűrűbb lakosság láttán azt gondoltam, hogy ez már azt jelenti, hogy Európában vagyunk, vagy legalább is a határterületen járunk és az emberek is megfelelően kulturáltabbak. De nagyon csalódtam, mert csupán a Tungúz területeken haladtunk keresztül, ezek ugyanolyan műveletlenek és éppen olyan bálványimádó pogányok, mint Nagy-Tatárország lakói, legfeljebb nem olyan veszedelmesek, mert mint meghódított ország, már az orosz cár alattvalói. Bizonyos tekintetben a tungúzok még a tatárokon is túltesznek kultúrálatlanságban és barbár viselkedésben. Állatbőrökbe öltöznek, a nőket nem lehet megkülönböztetni a férfiaktól, mert minden ember egyformán alaktalan bőrgúnyát hord. Sátrakban élnek, télen pedig, amikor mindent hó takar, földalatti barlangokban tanyáznak. Mint bálványimádók is rosszabbak a tatároknál, mert míg a tatároknál Cham Chi Taungu a főistenség, amely előtt egyformán hódol az egész tatár-birodalom népe, a tungúzoknál minden városnak, minden falunak, sőt minden viskónak és földalatti barlangnak meg van a maga külön bálvány-istensége, emellett imádják még a napot, a holdat, a csillagokat, a vizet, a havat, egyszóval a Természet minden jelenségét, melynek nem tudják magyarázatát adni. Az imádat és hódolat természetesen mindig különböző áldozatok bemutatásával jár.
Egész utazásunknak ez volt a lelkileg legnyomasztóbb szakasza, nemcsak a lakosság visszataszító bálványimádása miatt, hanem azért is, mert a legkietlenebb sivatagokon kellett keresztülvergődnünk. Legkevesebb 400 mérföldet tettünk meg ezen a szomorú, lesújtó vidéken. A nagy sivatag után újabb pusztaság következett, ezúttal tizenkét napon át meneteltünk anélkül, hogy egyetlen fát, vagy házat láttunk volna, megint minden csepp ivóvizet és minden élelmet magunkkal kellett hordoznunk. A második nagy sivatag után még két napig mentünk, csak akkor érkeztünk meg Jeniszei városba a nagy Jeniszei folyó vidékére. Vezetőink szerint ez a folyó arról nevezetes, hogy a választó vonal Európa és Ázsia között.
A nép tudatlansága és bálványimádása még itt sem szűnt meg, de a nagyobb orosz városokban már többségben keresztények laknak. A Jeniszei és az Ob folyók közötti terület - hiába állítják, hogy Európához tartozik - még teljesen pogány és a népe olyan tudatlan és műveletlen, akár a Tatár birodalomban, vagy Ázsia legbarbárabb részein, vagy Amerika emberevői között. Meg is kérdeztem egyik helyőrségi parancsnokot, miért tűri az orosz katonaság ezt a barbár pogányságot és az undorító bálványimádást. A parancsnok kijelentette, hogy ha a cár azt akarja, hogy ezek az emberek hagyjanak fel a pogány szokásokkal és keresztényekké váljanak, akkor nem katonákra bízza a dolgot, hanem papokra. Végül azt is hozzátette, hogy egyelőre nem is olyan nagy érdeke a cárnak és az orosz birodalomnak, hogy ezek az emberek keresztényekké váljanak, a fontos az, hogy jó alattvalók legyenek belőlük, a megtérítés később sokkal könnyebben fog menni.
A lakosságtól eltekintve, maga a vidék már sokkal termékenyebb, szebb és megműveltebb is, mint amerre eddig jártunk. Az Ob folyó mindkét partja mentén már sok a keresztény orosz ember, de ezek azok közül a halálra ítéltek közül kerülnek ki, akiknek a cár megkegyelmezett ugyan, de ide száműzte őket életfogytiglan. Semmi különös esemény nem történt utazásunk közben sem kavaránunkkal, sem saját személyemmel kapcsolatban. Így érkeztünk meg Szibéria fővárosába, Tobolszkba, ahol elváltam karavánunktól és hosszabb időt töltöttem a városban.
Már hét hónapja voltunk úton és a tél közelgett. Tanácskozásra ültünk össze társammal, mert úgy találtuk, hogy nekünk akik nem Moszkvába, hanem Angliába akarunk eljutni, most már saját utitervünket kell követni. Orosz tanácsadóink azt javasolták, béreljünk rénszarvas szánokat, mert nemsokára hó fog borítani mindent. Az oroszoknak a maguk szempontjából kétségtelenül igazuk is volt, mert ők télen még gyorsabban tudnak utazni a rénszarvas szánok segítségével, mint nyáron lóháton vagy lovas kocsikkal. A fáradhatatlan állatok éjjel-nappal nyargalnak terhükkel, a keményre fagyott hótakaró alatt pedig tökéletesen mindegy, hogy folyó, tó, vagy szárazföld van, egyformán lehet rajta közlekedni, nem kell utakat keresni. A tanács jó lett volna, ha sietve akartunk volna valahová eljutni. A mi esetünk azonban más volt. Angliába akartunk eljutni, ehhez pedig az kellett, hogy alkalmas kikötőt találjunk és hajóra szállhassunk. Két lehetőség kínálkozott: egyik, hogy a karavánnal tovább megyünk egészen Jaroszlaw városig, onnan magunk megyünk tovább észak felé Narva városba, majd a Balti tengeren tovább Danzigba. Ott minden valószínűség szerint jó pénzen el tudom adni Kínából hozott holmijaimat.
A másik lehetőség, hogy a karavántól Dwina városkánál válok el, onnan hatnapos vízi úton eljutok Archangelszk kikötőbe és ott már válogathatok a hajókban, hogy Angliába, Hollandiába, vagy Hamburgba megyek-e.
A tél ezeket az útiterveket kilátástalanná tette, mert Narva és a Balti-tenger többi kikötője egész télen át befagy, hajóval nem mehetek, télen pedig ezeken a területeken a szárazföldi út még kockázatosabb, mint nagy Tatárországban. Hasonlóképp nincs semmi értelme október hónapban Archangelszkbe menni, mert egyetlen európai hajó sincs már ott ebben az időszakban. Még az ottani kereskedők is Moszkvába utaznak áttelelésre, amikor a hajók már elmentek. Én tehát már csak elhagyatott, fagyos várost találnék, az sem bizonyos, hogy megfelelő élelmet kaphatok az üres és hideg városban. Az egész telet egyedül kellene átszenvednem. A két lehetőség közül tehát a harmadikat választottam: itt maradok Tobolszkban, már csak azért is, mert a szibériai telet itt aránylag kellemesen tudom átvészelni. Itt nem okoz semmi nehézséget, hogy megfelelő mennyiségű élelmet szerezzek be egész télre, tüzelőanyag van elég, a társaság pedig kitűnő. Ezek az érvek döntöttek, úgy határoztam, hogy elválok a karavántól.
Egészen más éghajlat alatt voltam itt Szibériában, mint a szigetemen. Ott huszonnyolc év alatt mindössze egyetlen egyszer fáztam, amikor beteg voltam és a hideg lelt. Minden ruha teher volt, tüzet is csak a szabadban raktam, mert a meleget nem lehetett volna elviselni benn a házban. Itt viszont egy meleg ruha nem is volt elég, egyszerre hármat csináltattam, derékban feszülő, talpig érő, szőrmével gazdagon bélelt, a csuklónál is szorosan záródó ruhát hordtam. A fűtés módszere Szibériában lényegesen elüt attól, ami Angliában szokásos. Nálunk a nyílt kéményű kandallók addig melegek míg ég bennük a fa, de mihelyt kialszik a tűz, nyomban ugyanolyan hideg lesz a szobában, mint odakinn. Itt Tobolszkban ellenben a hat szobából álló lakásom közepén egy kemence nagyságú kályha volt, a tüzet nem lehetett látni, de mind a hat szoba egyenletesen meleg volt állandóan és a füst sem kellemetlenkedett sohasem. Bármilyen hideg volt is odakinn, szobáimban kellemes meleg volt.
Nyolc hónapig voltam Tobolszkban, olyan kemény és zord télen át, amire még az itteni emberek is alig emlékeztek. Olyan hideg volt, hogy amikor az ablakon kinéztem a szabadba, kénytelen voltam az arcom elé egy prémből készült álarcot tenni, csak a szemeimnek és a számnak volt rajta egy-egy nyílás. Három teljes hónapon át a nappal nem volt hosszabb 5-6 óránál, de azért sohasem volt teljesen sötét, a mindent betakaró fehér hóréteg derengő világosságot adott éjszaka is. Szegény állataink és az őket gondozó embereink nagyon sokat szenvedtek a hidegtől, az embereknek állandóan attól kellett tartaniok, ha nem vigyáznak, megfagy a kezük vagy a lábuk és ujjaik letöredeznek.
Benn a szobákban mindig kellemes meleg volt, hála a nagy kályhának, a kicsi és jól záródó ablakoknak és a vastag falaknak. Élelmünk nem volt valami változatos, a fő csemege a szárított rénszarvashús és az elég jóízű kenyér volt, néha szárított hal és birkahús is jutott, de ez már ünnepszámba ment. A vadászok, akiket semmiféle idő nem riasztott el, néha-néha őzpecsenyét hoztak, sőt medvehúst is, de ez nekünk nem nagyon ízlett. Italunk általában a víz volt, gyengén szesszel keverve, bor helyett pedig szörpöt ittunk, ez nagyon kellemes és jóízű volt. Teánk volt elegendő, ha vendégeink voltak, ez volt a fő ital. Egészben véve, a körülményeket tekintve, igen kellemesen teltek napjaink, heteink és hónapjaink.
Tavaszig semmi érdemleges nem történt Tobolszkban. Márciusban már észrevehetően hosszabbodtak a napok és az idő is enyhült. A kereskedők, akik velem együtt itt teleltek, elkezdtek készülődni, hogy szánokon folytatják útjukat. Én nyugodtan vártam tovább, mert Archangelszkbe készültem és nagyon jól tudtam, hogy a külföldről érkező hajók május és június előtt nem futnak be a kikötőbe, és augusztus eleje előtt, egyetlen hajó sem indul útnak Archangelszkből Európa kikötői felé. Nem volt tehát semmi értelme, hogy siessek. Most láttam csak, milyen sok kereskedő töltötte a telet Tobolszkban, mert nap-nap után népes csoportok indultak útnak Moszkva és Oroszország más városai és vidékei felé. A helybeli és környékbeli kereskedők nagy része is útra kelt, prémekkel jól megrakodva, hogy olyan árukat hozzanak vissza értük, ami Szibériában múlhatatlanul szükséges és értékes. Ezek mind azért siettek, mert még a nyár beállta előtt vissza is akartak érni, hogy üzleteiket lebonyolíthassák.
Csak májusban kezdtem neki a készülődésnek. Én is igen tekintélyes mennyiségű szőrmét vásároltam össze, fekete rókát, hermelint és más hasonló drága és ritka prémeket, viszont túladtam a Kínából, hozott áruk egy részén. Nagyon jól adtam el a fűszereket, itt sokkal magasabb árat kaptam értük, mint Londonban remélhettem, ami érthető is mert Londonba a tengeren állandóan érkeznek fűszer-szállítmányok, míg Szibérián keresztül csak nagy ritkán akad vállalkozó szellemű kereskedő, aki a Távolkeletről hozza áruit. Különösen társam fogadta nagy elégtétellel a magas és előnyös árakat, mert ő elsősorban kereskedő volt és a hasznot minden más fölé helyezte, nem úgy mint én, aki inkább érdeklődő utasnak éreztem magam az egész karavánúton. Kétségtelen, hogy igen nagy forgalmat bonyolítottunk le és áruink legnagyobb részén már itt túladtunk.
Júniusban mondtunk búcsút Tobolszknak, ennek a világ minden részétől távol eső városnak. Nem hiszem, hogy nagyon sok ember tudna létezéséről annyira távol esik a kereskedelmi útvonalaktól, nem is tudom, mi módon kerülhetett egyáltalában szó róla. Karavánunk az eddigihez képest nagyon leolvadt, mindössze 32 teve és ló vitt minket és holmijainkat. Nagyon komoly út előtt álltunk, mert keresztül kellett mennünk a legnagyobb és legkietlenebb sivatagon, még az eddig látott pusztaságokat is mind felülmúlta. Egyes helyein mély, mocsaras volt a talaj, máshol pedig egyenetlen, erősen dombos-völgyes szakaszokon kellett átvergődnünk és folyton csak azon imádkoztunk, hogy tatárokkal, tungúzokkal vagy más rablókkal ne találkozzunk, mert sokszor olyan nehéz helyzetben voltunk, hogy egy ellenséges támadás könnyen végzetessé válhatott volna számunkra. Tobolszkban azzal nyugtattak meg, hogy az Ob folyónak ezen a szakaszán csak a legritkább esetben járnak tatárok, vagy rablók és valószínű, hogy egyáltalában nem fogunk velük találkozni. Sajnos, a valóság mást mutatott.
Átkeltünk a Káma folyón és ezzel megérkeztünk Európába, mert a Káma ezen a szakaszán a határvonal Európa és Ázsia között. Az első európai város neve, Soloy Kamskoi volt, ami annyit jelent, hogy "Nagy város a Káma partján". Azt hittük, hogy itt már komoly változást tapasztalhatunk a nép viselkedésében és műveltségében, de újra nagyot csalódtunk. Nagy nehezen átvergődtünk a sivatagon, de semmivel sem találtunk jobb állapotokat, mint nagy Tatárországban. A nép bálványimádó pogány és életszínvonala tekintetében is alig különbözik Amerika vadembereitől. A házak tele vannak a legkülönbözőbb és legundokabb bálványokkal, csupán a városok és a városhoz közeli falvak mutatnak más képet, mert ott már nagyrészt keresztények laknak. A kereszténység ezen a vidéken még nagyon gyenge lábon áll, a megkereszteltek görög vallásúnak mondják magukat, de szertartásaik és szokásaik annyira telve vannak a babona és boszorkánymesterség hagyományaival, hogy sok helyütt csak a legnagyobb jóindulattal lehet másnak minősíteni szertartásaikat, mint bűbájoskodó varázslatnak.
A sok bíztató és megnyugtató kijelentés következtében, melyekkel utunk egész folyamán elhalmoztak, már szinte elfelejtettük, hogy veszedelem is fenyegethet. A csalódás annál nagyobb volt és kis híja, hogy végcélunkhoz annyira közel, teljesen ki nem fosztottak és életünket el nem vették. Nem tudnám pontosan megmondani, mifajta népség volt, honnan jöhetett, de tény, hogy még a nagy erdőben jártunk, amikor egy jókora csapat nyíllal felfegyverkezett lovas jelent meg karavánunk közelében. Két puskalövés távolságban egymásután kétszer is, körüllovagoltak bennünket, azután pedig egyetlen szó, avagy nyíllövés nélkül tisztes távolságban a nyomunkba szegődtek. Megszámláltuk, legalább 45-50-en lehettek. Megálltunk, biztonságba helyeztük tevéinket és átküldtük a mögöttünk haladó lovascsoporthoz egy szibériai emberünket, tudja meg, mit akarnak. Emberünk a béke fehér zászlóját lengetve közeledett feléjük és amikor hallótávolságba ért, átkiabált hozzájuk. A szibériai egész csomó különböző itt szokásos nyelvjárást beszélt, az ellenséges csapat mégis úgy tett, mintha egyetlen szavát sem értené, végül félreismerhetetlen jelekkel magyarázták meg emberünknek, hogy jobban teszi, ha nem megy közelebb, mert abból csak baja származhat. A szibériai tehát dolgavégezetlenül jött vissza és mi semmivel sem lettünk okosabbak. Emberünk azt mondta, hogy a ruhájuk után ítélve valószínűleg Kalmükök lehetnek. Ebből viszont az következik, hogy valószínűleg nemcsak ez az egy csoport kószál a pusztában, hanem jóval többen vannak, mert kis csoportok nem merészkednének ilyen messzire saját hazájuktól.
Mi bevetettük magunkat egy kis erdőbe. Szükség volt a fák védelmére, mert mindössze tizenhat fegyverforgató ember volt karavánunkban. Úgy helyezkedtünk el, hogy mindig szembe tudtunk fordulni az ellenséggel, bárhonnan igyekezett is ránk törni. Óvatosságunk nagyon is helyén való volt, mert alig egy óra múlva már megindult az első támadás kis csapatunk ellen, de amikor látták, hogy résen állunk, visszafordultak és egész éjszaka nyugton hagytak.
Az éjszaka folyamán a kis erdő legsűrűbb részébe vonultunk vissza. A fák biztos fedezéket nyújtottak a támadók nyilai ellen és a sűrű fatörzsek között a lovasok nem is tudtak rohamozni. Mint már olyan sokszor, most is öreg portugál barátunk szolgált a leggyakorlatibb tanácsokkal. Az erdei táborhely talaja is a mi javunkra szolgált, mert mély és mocsaras volt, tehát sem lóval, se gyalogosan nem támadhattak ránk nagy erőkkel. A kis erdőben egészen közel táborhelyünkhöz, két igen bővizű forrás volt, a Wirtska folyó forrásai. A portugál még azt is kitalálta, hogy a sűrűn egymás mellett álló fák alsó ágait félig átfűrészelte, lehajtotta és egymásba bogozta, úgy, hogy valóságos kerítéssel zárta el táborunkat. Nemsokára az ellenség közelebb rukkolt táborunkhoz. Kellemetlen meglepetés volt, hogy időközben lényegesen megszaporodott a létszámuk, egy-egy lovon négyen is kapaszkodtak. Ebből arra következtettünk, hogy nők is vannak közöttük.
Mind közelebb jöttek. Már fél puskalövésnyire voltak, mikor parancsomra egy vaklövést adtunk le és orosz nyelven átkiáltottunk hozzájuk, mit akarnak és minél előbb hordják el magukat, mert közibük lövünk. Nem vették figyelembe felszólításunkat, dühödten rohantak előre, de az erdő szélén megtorpantak, mert az ügyesen összebogozott ágakból álló kerítés áthatolhatatlan volt. A portugál átvette tőlem a parancsnokságot. Első intézkedése az volt, hogy nem engedett lőni, azt mondta - be kell várnunk, míg közelebb jönnek, legalább pisztolylövés távolságra, hogy biztos célpontot nyújtsanak fegyvereinknek. - Az ellenség megállás nélkül közeledett, mi már könyörögtünk, engedje meg a lövést, de csak akkor vezényelt sortüzet, mikor már alig 15 yardnyira volt tőlünk. A hatás nem maradt el 14 emberük nyomban meghalt, egész sereg megsebesült, és több ló is súlyos sebet kapott.
A váratlanul hatásos sortűz nagyon meglepte az ellenséget. Nyomban visszavonultak biztos távolságra. Ezalatt újra töltöttük fegyvereinket és mikor láttuk, hogy nem mernek közelünkbe jönni, kimentünk az erdő elé és összefogtuk a gazdátlanul maradt lovakat. A halottak ruháiból és arcvonásaiból ítélve tatárok voltak a támadók, csak azt nem értettük, hogyan kerülhettek ilyen messzire saját területeiktől.
Az éjszaka folyamán az ellenség nem zavart többé, de ez még nem jelentett nyugodalmas pihenést. Tovább erősítettük táborhelyünket és egész éjszaka őrséget tartottunk, hogy meglepetés ne érhessen. Reggel újra kellemetlen meglepetés várt ránk. Azt hittük ugyanis, hogy eredményes sortüzünk erősen lelohasztotta támadóink kedvét, ezzel szemben azt kellett látnunk, hogy létszámuk újra erősen megszaporodott. Körülbelül háromnegyed mérföldnyire tőlünk, a sík területen tucatnyi jókora sátrat vertek, annak jeléül, hogy szabályszerű ostromot akarnak folytatni ellenünk. Ismétlem, ez nagyon kellemetlen meglepetés volt és őszintén bevallom, magamban már csaknem le is mondtam mindenemről, az életemről is. Értékeim elvesztése még nem is érintett volna nagyon tragikusan, bár feltétlenül igen fájdalmas lett volna vagyonom nagyobbik részének elvesztése, de borzalommal töltött el a gondolat, hogy ennek a vad, barbár hordának a fogságába kerülhetek éppen most, amikor már olyan közel járok utam végcéljához, amikor az utolsó kikötő már szinte integet a láttávolban és amikor már olyan sok bajon és veszedelmen sikerült különösebb zavar nélkül keresztülvergődnöm. Társam valósággal tombolt tehetetlen dühében és kijelentette, hogy inkább meghal, de nem akar szegény emberként éhen pusztulni, inkább az utolsó csepp véréig harcol, de nem adja oda minden értékét ezeknek az Istent nem ismerő vadaknak.
Egész napunk tanácskozással és őrállással telt el. Nem jutottunk semmi okos döntésre, ezzel szemben azt kellett látnunk, hogy az ellenség létszáma egyre jobban növekszik. Ebből arra kellett következtetnünk, hogy következő reggelre még többen lesznek. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy kis karavánunkban vannak tobolszki emberek is, akik valószínűleg nagyon jól ismerik itt a járást. Megkérdeztem őket, nem tudnak-e valami rejtekutat, vagy rövid átjárót, melyen az éjszaka leple alatt eljuthatunk a legközelebbi városba, vagy segítséget tudunk szerezni magunknak. A szibériai ember, aki előbb a követséget vállalta, most azzal jelentkezett, hogy ha nincs kedvünk az ellenséggel harcolni, tud egy utat, melyen elkerülhetjük őket és észak felé a Petrou folyó felé elmehetünk, anélkül, hogy a tatárok megtudnák merre keressenek. Nem volt más választásunk, meg kellett kísérelnünk, akár tetszett, akár nem, miután semmi kedvünk sem volt a folyton növekvő létszámú ellenséggel megvívni a hősi, de teljesen kilátástalan harcot. Rábíztuk magunkat a szibériai legényre.
Mikor besötétedett, nagy tüzet raktunk, állandóan tápláltuk és úgy rendeztük el, hogy egész éjszaka égjen és azt a látszatot keltse, hogy fenn vagyunk és őrködünk. Türelmetlenül vártuk a csillagok feljövetelét, mert vezetőnk nem volt hajlandó elindulni. Később derült ki, hogy azért ragaszkodott annyira a csillagokhoz, mert a Sarkcsillag után tájékozódott az éjszakában. Szabályszerűen megraktuk málhás állatainkat és amilyen gyorsan csak tudtunk, útnak eredtünk új vezetőnk nyomában.
Két óra hosszat mentünk nyaktörő gyorsasággal a csaknem koromsötét éjszakában, akkor viszont a felkelő hold olyan világosságot árasztott, hogy már szinte kellemetlen volt. Szerencsére ekkor már kívül voltunk az ellenség látótávolán. Lóhalálban, lankadatlanul, pihenés nélkül gázoltunk át minden akadályon, a járatlan út rettenetesen fáradságos volt, de hajnali hat órára már több mint harminc mérföldre voltunk előző táborhelyünktől és reméltük, hogy az ellenségtől is. A lélegzetelállító menekülés közben lovaink csaknem tönkrementek a nagy erőlködéstől, de a nagy rohanás meghozta az eredményt: megérkeztünk Kermantziskoy orosz városba és végre megpihenhettünk. A kalmük tatárokról semmit sem hallottunk. Kermantziskoy városból újra éjszaka mentünk tovább, valamivel lassabban, mint előző éjszaka, de így is elég erős iramban tettük meg az utat a Kartza folyón keresztül egy Ozomy nevű jókora orosz városig. Itt hallottuk, hogy a kelet felé tartó karavánokat figyelmeztetik, hogy a sivatagban nagyobb kalmük csoportok garázdálkodnak, a mi karavánunk azonban - jelentették ki nagy megnyugvásunkra - most már túl van minden elképzelhető veszedelmen. Öt napig pihentünk Ozomy városában, nagyon ráfért a pihenés meggyötört karavánunkra. Néhány állatunk helyett újat kellett vásárolnunk, nekünk magunknak is nagy szükségünk volt a nyugalomra. Ügyes szibériai legényünknek, aki valamennyiünk életét és vagyonát megmentette, társaimmal együtt igen tekintélyes pénzösszeget adtunk, ezenfelül még néhány pisztolyt is kapott, aminek jobban örült, mint a pénznek.
Öt napi nyugalmas menetelés után a Witzogda folyó menti Venslima városba jutottunk. Ez a város fontos pontja volt utazásunknak, mert hosszú szárazföldi vándorlásunk véget ért. A folyó hajózható volt és vízi úton tíz nap az út Archangelszkig. Nagy és kényelmes bárkát béreltünk, két jókora csónak hozta utánunk a csomagokat, és vízi karavánunk nyugodt biztonsággal úszott lefelé a folyón. Július 18-án érkeztünk meg Archangelszkbe, Pekingtől idáig egy év, öt hónap három napig tartott az út, beleszámítva a Tobolszkban eltöltött nyolc hónapot is. Úgy számítottunk, hogy Archangelszkben legalább hat hetet időzünk még, míg megérkeznek az európai hajók, de szerencsénkre egy hamburgi hajó kerek egy hónappal előbb jött meg, mint az angolok. Miután úgy gondoltuk, hogy Hamburg legalább olyan jó piac lesz áruink számára, mint London, nem vártunk tovább, felhordattuk holmijainkat a hamburgi hajóra.
Minden különösebb esemény nélkül hajóztunk végig a norvég partok mentén és szeptember 18-án behajóztunk az Elba torkolatába. Reményeink teljesültek, mert mindketten igen jól adtunk túl összes kínai és szibériai áruinkon. Becsületesen megosztoztunk a hasznon. Az én részem 3475 fontot tett ki, ezenfelül még megvoltak a Bengalban vásárolt gyémántjaim is.
Négy hónapig maradtam Hamburgban, azután tovább mentem Hollandiába, ott újra behajóztam és 1705. január 10-én megérkeztem Londonba, miután tíz évig és kilenc hónapig voltam távol hazámtól.
Mindezek után pedig egy minden eddiginél nagyobb útra készülök. A legváltozatosabb események és kalandok között éltem le hetvenkét esztendőt, ezalatt éppen elég időm volt, hogy megtanuljam, hogy az embernek nyugalomra és békére is szüksége van, hogy Isten áldását elnyerhesse és úgy fejezhesse be életét, mint igaz, becsületes, istenfélő emberhez illik.
VÉGE