Előszó

Bárcsak lenne okom és merszem, hogy Horatius büszke és pajkos öniróniáját utánozzam (Levelek, I. 20.) könyvem útra-bocsátásakor! Nem tehetem: a jó érzés mögött ott settenkedik a félsz, a szinte óhatatlan hibák miatti aggódás.

Igazuk volt, s mégsem volt igazuk korábbi könyveim azon kritikusainak, akik a szubjektivitást hiányolták – udvariasabb fogalmazással: keveselték – az elemzésekben s egy-egy író vagy irányzat méltatásában. Jogos a kifogás, mint ahogyan a fejezetek hol pedáns, hol vitatható arányítása is szúrhatja a szemet. Végtére is miért röstelli a szerző, hogy érzelmeinek – vagy akár elfogultságainak – megvallásával és érvényesítésével tüzesítse át vagy hűtse tudatosan érdektelenre egyik-másik ókori író portréját? Talán nem tudja, hogy az esszéisztikus tárgyalási mód meghatványozhatja a népszerűsítő összefoglalások tudat- és ízlésformáló hatását (gondoljon például Szerb Antal irodalomtörténeti műveire!), vagy attól fél, hogy főtudósi grimaszokat vált ki, ha lelkesültséggel próbálja leplezni apró tévedéseit és járatlanságát a mintegy másfél ezer éves antik kultúra számos részletének legújabb szakirodalmában?

Vegyük hát sorra ezeket a váddal felérő kérdéseket – mondaná egy valamirevaló ókori szónok, aki persze azt is tudná, hogy az iménti körmondatot tőmondatokkal lehet nyomatékosan cáfolni, legelőször pedig a hiperkritikusokra hárítaná vissza a sután szellemeskedő gyávaság-hipotézist. Csakhogy a szerző erre képtelen – nem csupán azért, mert bár izgatottan csodálja Démoszthenész, Cicero vagy az újszofisták kacifántos ügyességét a stiláris remeklésben, már másodszori (olykor sokadik) olvasásuk közben is mérgelődött a téma túlduzzasztásán, de azért is (sőt elsősorban azért), mert nem fél attól, hogy félelmét, íme, írásban rögzítse: bizony megeshet, hogy itt-ott hibát ejtett, akár valamely adat, akár valamely összefüggés, értelmezés, értékelés dolgában. Igen, eljártak fölötte a „vakmerő ifjúság” évei-évtizedei, s nem valamiféle álszerénységből, hanem könyvének tárgya és műfaja iránti tiszteletből tudja, hogy eleve nagyobb a vállalás, mint amekkora a teljesítmény lehet.

Ami azonban a nagy elődökkel és – részben – példaképekkel való összehasonlítást illeti, ezt nem annyira megtisztelőnek, mint szándékosan vagy szándéktalanul megszégyenítőnek érzi. Mert ha olvasás, jegyzetelés, töprengés, csoportosítás, írás és újraírás közben arra gondolt volna, milyen varázslatos erővel tudott portrét és kort rajzolni vagy írói világok és műhelyek mélyére hatolni Péterfy Jenő, Babits Mihály, Szerb Antal, Devecseri Gábor, vagy ha felrémlett volna benne, hogy a magyar és a nemzetközi ókortudomány és irodalomtudomány és művelődéstörténet és filozófia és esztétika legnagyobbjaival illenék versenyre kelnie – soha egyetlen sort le nem ír.

Egyébként nem gondolja a szerző, hogy a szubjektivitás visszafogását lehet akár előző, akár jelen munkája legfőbb hibájául felróni, hiszen nem naplót, nem vallomásokat vagy memoárt tesz közzé, hanem népszerűsítő összefoglalást. Ennyire futotta tudományából, s máris egy Horatius-sort emel maga elé pajzsul:

Non cuivis homini contingit adire Corinthum! (Lev. I. 17, 36.) Magam gyűrte hexameterben fordítva (s itt váltok vissza az első személyű fogalmazásra, ahogyan Horatiustól lehet tanulni a játékot): „Nem mindenki fiának sorsa elérni Korinthoszt!” A fordítás persze sántít: hiányzik a harmadik versláb hímcezúrája, pedig a hexameter – a „hősi verssor” – ilyetén tagolása ragyogóan illik a közhelyet káráló, emelkedetten pózoló s mentegetőző beszélő ajkára; elsikkadnak a hangulatfestő o és i hangok s a sorközepi spondeus tört lassúsága, amely után a negyedik és ötödik láb nőcezúrája még mulatságosabban csilingel. Súlyosabb baj, hogy csak pillanatnyi védekezésre jó az idézetből emelt pajzs – ajánlatos is az esetleges vitában (Arkhilokhosz s Horatius példájára) elhajítani: olyan botcsinálta bölccsel mondatja e sort a költő – a rest otthonülést kicsúfoló, a ringyólkodást s alakoskodást elítélő, bár a közhasznúságot fanyar valóságérzékkel leszűkítő Horatius –, aki a sorsra hárítaná semmittevését.

Sem okom, sem hajlamom, hogy a derék férfiúval egyetértsek, de attól a naptól fogva, amikor sikerült eljutnom Korinthoszba, megértettem a mondás igazságát – vagy talán a halálig tartó nosztalgia előre-sejtésével éltem át a pillanatba sűrűsödő századokat. A gazdagság, a fény, a kultúra városa volt Korinthosz, s mindennek a szimbóluma is. A mondás eredetét nem ismerem – máig sem láttam értelmét, hogy görög vagy latin megfogalmazóját lábjegyzetekből kiderítsem; rómainak sejtem az illetőt, aki igyekezett elfelejteni és elfelejtetni, hogy a légiók döntötték romba az ősi várost, majd ugyancsak római helytartók, bankárok, nagykereskedők építették újjá… A vaskos Apollón-templom, a vásártér, a középületek és vízvezetékek romjainak a látása sem annyira az építészettörténeti adatok tanulmányozgatására inspirált (ez a látogatás előtt ajánlatos, később pedig szinte belső kényszerré válik), mint a nézésre, a bámulásra. A fellegvárba nem jutottam fel – a tengerpart nyújtotta a sehol máshol és soha máskor meg nem található élményt. Háttal a város, messze balra a félelmetes fellegvár, a parton pedig folyvást fúj a szél. A tengert kell beszippantani és hallgatni –a fövenyre csapódó hószínű habokat, amelyek néhány méterrel beljebb már szürkén tajtékosak, azután világos, üveges, majd sötét a zöld, még távolabb kékre, lilára, bíborra, feketére vált, s ha magasabbra emelkedik a szem, túlról Delphoi hegyei ködlenek a vándor elé.

Itt válik életté a költészet – csak itt, a görög tengerparton lehet megélni, megérezni, megérteni Homérosz jelzőit, például a végtelen sok példa közül Akhilleusz lelkéről és világáról, amikor a széparcú Bríszéiszt elviszik sátra öléből:

…ekkor Akhilleusz
sírvafakadt s elment; társaktól távol, a szürke
víz partjára leült, bámulta a borszinű tengert.
 
(Íliász, I. 348 skk., Devecseri Gábor ford.)

Trója alatt más színekben villózhatott a tenger (a meddőnek, „venyigétlennek” dalolt tenger, mert Homérosz nemcsak a Múzsák választottja, hanem evilági görög ember is, amikor a jelzőkkel minősít), Korinthosznak az öble bizonyára sajátos (ugyanaz és mégsem ugyanaz – mondta volna Hérakleitosz), de a homéroszi összetettségre, a kozmosz szép rendjére s a „búzafogyasztó, egy-napig-élő” halandó esendőségére, öröm- és halhatatlanságvágyára ez a találkozás nyitotta rá versolvasó szememet és szívemet.

Elég, túlságosan is sok azonban ennyi személyesség – csak azért buggyanhatott elő, hogy megmagyarázzam, miért sajnálom, hogy Horatius nem a maga vagy egy rokonszenves epistula-hős névében mondja a sors ajándékának Korinthosz meglátogatását. Ebben az esetben akár mottóul is hasznosíthattam volna idézett verssorát – mottót pedig igencsak kerestem.

Arra gondoltam, hogy olyan költői vagy prózai idézetet írok az első lapra, amely a görögök demokratikus öntudatát és költészetszeretetét sommázza – Aiszkhülosztól, Hérodotosztól vagy valamelyik neves szónoktól (esetleg Iszokratésztől) lehetne citálni szép sorokat. Ez azonban fél-megoldás, hiszen ők méltán, de mégiscsak történeti távlat nélkül dicsérték Hellaszt. Római szerzőt idézhetnék ugyan, de nem a mottóban, mert Vergilius vagy Horatius görögség-képének a megértéséhez nem lehet néhány sort kiszakítani, hanem egész életművüket kellene idézni. A római kultúra igaz és magvas méltatását sem lehet két-három sorral vagy mondattal megoldani, mert Vergilius (és az egész antikvitás) nem Dante egyik-másik részletében vagy Ovidius (és ismét csak a teljes antikvitás) nem Zrínyi emlékeztető soraiban, hanem egész hagyatékában örökítődött meg és folytatódott.

S miért torpannánk meg a költőknél? A görög és latin történetírók hagyatéka ugyanígy beivódott Európa teljes későbbi kultúrájába, Arisztotelész nélkül nem léteznék modern logika, de még Arisztotelész-ellenes dramaturgia sem, Eukleidész nélkül modern geometria, Ptolemaiosz nélkül kopernikuszi csillagászat – függetlenül attól, hogy a művészi eszmények és módszerek éppoly sokat változtak, mint a természettudományi és filozófiai elvek és eljárások. És természetesen illusztrálni kellene azt is, hogy a görög mitológia miképpen szivárgott át az újabb kori kultúrákba, hogy miért és mit köszönhet az egész európai képzőművészet a görög és római örökségnek, s hogy mikor, mit és miért értettek félre, hallgattak el vagy magyaráztak saját felfogásuk szerint az utódok.

A nem éppen egyszerű, de egyedül célravezető eljárás tehát az lenne, hogy az egyházatyáktól és a skolasztikusoktól kezdve, Erasmuson, Moruson és a reneszánsz más óriásain, majd Hegelen, Marxon, Belinszkijen át Lukács Györgyig idézzük az antikokat nem csupán idéző, hanem átörökítő és továbbfejlesztő filozófusokat, azután mintegy másfél ezer év szépirodalmának a javát, indokoltan különös figyelmet szentélve azoknak a magyar íróknak, akiket vagy a latin nyelv használata, vagy (és elsősorban) az antik műveltség alkotó éltetése soroltat ide. Több ezer, sőt több tíz- és százezer lapnyi idézetet azonban bajos lenne mottóként alkalmazni. Sajnos tehát nem utánozhatom Devecseri Gábor odüsszeuszi leleményét, aki műfordítói elveinek igazolását így oldotta meg a Homéroszához írt utószóban: „Itt csak a példa segít. A példát azonban ravaszul ez elé az utószó elé csatoltam.”

Nem bizonygatni, hanem bizonyítani kell az antik világ – a görög és római ókor – irodalmainak élő gyönyörűségét, társadalmi és szellemi hasznát. A filológusokat valamiféle rossz érzés – hol aggódás, hol bűntudat – fogja el, ha hivatásuk életképességén s a klasszikusok mai és holnapi sorsán töprengenek: Ezért és ezen a ponton váltok át új gondolatsorra, a valós vagy vélt válság okairól s az antik kultúra továbbélési – sőt, ha szabad így mondani, továbbéltetési – távlatáról vázolva véleményemet. A kiindulás defenzívnek tűnhet, de remélem, hogy csak a tényekkel szembenéző kiindulás; az emberiség és az emberség éltető elemei és parancsai közé tartozik, hogy jól sáfárkodjunk a múlt értékeivel.

Világjelenség a kultúra átrétegeződése. Az új civilizációs szükségletek és a tudományos-technikai forradalom hullámverései úgyszólván minden országban megváltoztatták az oktatási-művelődési struktúrát, és megingatták a régi értelemben vett „humán műveltség” értékrendszerét. Olyan szükségszerű, objektív törvények szerint kibontakozó folyamatnak vagyunk részesei, amelyet alapjában a termelőerők fejlődésének meggyorsulása határoz meg, és amely maga is része a társadalmi viszonyok és tudatformák változásainak.

A kultúra történeti meghatározottságából és osztálytartalmából következik, hogy módosulásának tényei különböző válaszokra késztetik az alkonyukat élő, illetve a jövő felé nyitott társadalmak ideológusait, szakembereit s művelődni vágyó állampolgárait. A kapitalizmus elmélyülő válságát tükrözi a kultúra válságának emlegetése; ennek a társadalomnak és ideológiájának terméke az az életfelfogás is, amelynek egyik legdurvább lecsapódása az emberiség régi és új értékei iránti cinikus közöny, s amellyel szemben a polgári konzervativizmus éppoly képtelen alternatíva, mint a „proletkultos” szűkkeblűség.

A munkáshatalom kivívásának és megszilárdításának éveiben, amikor a művelődés társadalmi bázisának, tartalmának és arányainak forradalmi korszerűsítése volt az elsőrendű feladat, gyakorlatilag a háttérbe szorult a letűnt századok és ezredek hagyatékának kutatása, iskolai oktatása és népszerűsítése. Már akkor is tudtuk azonban, hogy a múlt kulturális örökségének kritikai hasznosítása nélkülözhetetlenül fontos az új világ számára, s hogy csak ennek eszméivel és gyakorlatával lehet legyőzni a kultúra átrétegeződésének azokat a negatívumait, amelyek az ókori irodalom és művészet utóéletét is fenyegetik.

A polgári – néhány fejlett tőkés országban ápolt, de jórészt filozófiai töltése alapján is polgárinak mondandó – klasszika-filológia ma is produkál ugyan színvonalas eredményeket, szellemi összértéke azonban meghalványult, társadalmi bázisa pedig szűkül; irigylésre méltónak csak a régimódi tudóskodás és iskolarendszer provinciális tisztelői tarthatják. Amikor az új típusú kultúra kialakítását tűztük ki célul, saját társadalmunk szükségletei szerint – tehát kritikusan – akartuk folytatni a hagyományokat. Ha bukdácsoltunk és hibáztunk is, csak az értetlen kívülálló becsülheti le azokat az eredményeket, amelyek az életképes továbbhaladás alapjait megteremtették.

A kutatások szakmai nívójának kell hitelesítenie a népszerűsítést is – olyan művekkel, amelyek tematikailag és módszerükben egyaránt korszerűek. Ettől függ, hogy milyen új értékeket tudunk felfedezni és közkinccsé tenni, az esztétikai világkép – s egyáltalán a társadalmi eszmények – komponenseként hasznosítva az antik örökséget.

Ez szakmai követelmény, de korántsem csak az. Aki ugyanis az ókori irodalom remekeit tolmácsoló műfordítások, színházi előadások, filmek, tévéjátékok és a tudományos-népszerűsítő könyvek iránti érdeklődést figyeli, örömmel tapasztalja, milyen nagy. Korántsem egyenletes vagy problémátlan azonban a fejlődés: mielőbb biztosítanunk kell az ókori kultúrák és nyelvek magasabb óraszámú s eredményesebb oktatását az iskolákban, mert különben megtörik a jó lendület, s mind vékonyabbra zsugorodik a szakember-utánpótlás képzési lehetősége is.

Ennek a könyvnek a „betájolása” céljából vázoltam itt néhány gondolatot közművelődésünk és az ókortudomány – pontosabban: a klasszika-filológia – kapcsolatairól. Örülnénk ugyanis, ha a diákok kezébe adhatnék e két nagy irodalomról könnyen kezelhető (de nem az önálló elmélyülés helyettesítésére szolgáló!) áttekintést, leginkább azonban annak, ha az antikvitás iránt nem „hivatalból”, hanem kultúraszeretetből érdeklődők szemét nyithatnám rá a történeti és esztétikai vonatkozásokban legfontosabb, legszebb, legizgalmasabb jelenségekre, folyamatokra és összefüggésekre.

Egyes íróportrék és áramlatok megrajzolásához saját korábbi monográfiáimat is felhasználtam (Az ókori görög irodalom története, 1964 és A római irodalom története, 1970). A rövidítéseken, pótlásokon vagy elvi meggondolásból fontosnak tűnő átcsoportosításokon túl (amilyen például a római császárkor latin és görög nyelvű irodalmának egységben láttatása vagy a „pogány” és a keresztény irodalom későókori szinkronjának érzékeltetése) kijavítottam több, jórészt elnézésből eredt, de azzal sem mentegethető tárgyi hibát. Néhány fejezetet vagy teljesen újjáformáltam (például a Platón-portrét), vagy lényegesen módosítottam. Köszönettel hasznosítottam ehhez a kritikusok és baráti kollégáim észrevételeit és tanácsait, s természetesen az újabb szakirodalom egy-egy új megállapítását.

Különös gyorsasággal fejlődik az ókori Kelet kultúráinak kutatása, s ebben a magyar tudósok eredményeit is nemzetközi elismerés kíséri. Ezek a munkálatok a klasszika-filológia szempontjából is számos új összefüggésre hívták fel a figyelmet – nem csupán azáltal, hogy lerombolják az európai önhittséget, de azzal is, hogy a görög irodalom kezdeteinek és néhány hosszú életű eszmeáramlatának (például az orphikának) ázsiai vagy egyiptomi ihletésére irányítják az érdeklődést. Biztos vagy biztosabb eredményeket azonban csak a máris jelentős kutatások folytatása ígér (például a Gilgames-eposz és a homéroszi epika viszonyításában) – ez az egyik oka annak, hogy a távolabbról érintkező és kölcsönhatású kultúrák erezetét csak a legfőbb pontokon vázoltam.

Fölöslegesnek gondolnám, hogy akár az apológia, akár a hivalkodás látszatát keltsem a tárgyalási mód vagy az arányítások szerzői jelzésével. Kötelességből és meggyőződésből kérem viszont az olvasót a kötet végén található bibliográfia átnézésére, alkalmasint pedig hasznosítására – nemcsak azért, mert egy-egy alkotás, életmű vagy irányzat elemzésében s értékelésében különböző szempontok, módszerek, igények stb. érvényesülnek, hanem azért is, mert a szűkebb témájú tanulmányokban vagy a Világirodalmi Lexikon szócikkeiben igen sok, itt alig vagy egyáltalán nem érintett vonatkozással, sőt szerzővel is találkozhatunk.

Sem szükség, sem mód nem volt arra, hogy közvetlenül vitatkozzam a tévesnek vagy elavultnak vélt felfogásokkal – beértem azzal, hogy saját, marxistának vallott és remélt, csalhatatlannak azonban sohasem hitt véleményemet rögzítsem az irodalomtörténeti vagy esztétikai tekintetben legfontosabb kérdésekről. Az olvasó és egyáltalán minden műélvező éppúgy autonóm gondolkodású ember, mint a szerző – nem más és nem több tehát a szándékom, mint az, hogy a reánk hagyományozott művek élvezéséhez és szellemi hasznosításához némi segítséget kínáljak.

 

*

 

Négy év múlt el könyvem első kiadásának megjelenése óta. Nyugat-európai kollégák hinni sem akarták, hogy egy ilyen témájú és terjedelmű kötet 12 ezer példányban lehet kelendő – s lám, a közönség érdeklődése kívánja a mostani, második kiadást is. Lehet-e ennél igazabb öröme a szerzőnek?

Néhány tárgyi hibát kijavítottam, egy-egy hangsúlyt megváltoztattam a szövegben, de a lényeghez nem nyúltam hozzá. Ma már bizonyára másképpen írnám meg (főleg az irodalomszociológiai vonatkozásokat kellene elmélyíteni), de kérem az Olvasót, érjük be ennyivel.

És ha majd egyszer a harmadik kiadáshoz kell előszót írnom? Nos, boldogan.

F. R.




Kezdőlap Előre