Bevezetés

A „görög csoda”

Aki csupán fényképről vagy filmről ismeri is az athéni Akropolisz kék ég alatt szikrázó márványremekeit, Olümpiát, Delphoit, Epidauroszt vagy a többi város műemlékeit, a szigetek és a tengerpartok hangulatát, s legalább műfordításban olvasta a görög klasszikusokat, rabjául esik annak a varázsnak, amelyet korábban – a német újklasszicizmus szellemében – a „görög csoda” névvel illettek. Valóban, a rómaiaktól mindmáig emberöltők sora éli meg és igazolja logikájával, képzőművészeti kultúrájával és irodalmával azt a goethei szállóigét, hogy a lelkünk mélyén valamennyien görögök vagyunk.

Egészen másképp értékelték azonban Hellasz hagyatékát a rómaiak – akik hol bámulattal utánozták, hol sajátos pozícióból igyekeztek meghaladni –; azután a középkori Bizánc tudós irodalmárai – akik példává merevítették a klasszikus kori történetírók stílusát, vagy akik Euripidész Bakkhánsnők című tragédiájának egyik részletét egy misztériumdrámába építették be, más műveiből pedig ugyancsak keresztény témájú és szellemű drámákat formáltak –; majd a reneszánsz, a francia, angol, német felvilágosodás nagyjai, Hegel, Marx, századunkban pedig a polgári (elsősorban az egzisztencialista) filozófusok és szépírók, illetve a marxista kutatók. Mást érzett halhatatlannak Homéroszban Petőfi, mint Arany, s az ókori görög irodalom más vonatkozásaiért lelkesült Kazinczy, mint Péterfy Jenő vagy Babits és Devecseri Gábor; a magyar ókorkutatók antikvitásképe sem volt soha egységes.

Éppen az a legcsodálatosabb a görög kultúrában, hogy oly sokan láttak és látnak benne példaképet, tanulságot, gyönyörködési forrást, s hogy nagyon is különböző – vagy akár ellentétes – világképű utódok akarták és akarják a magukévá zsákmányolni: A történetietlen idealizálás vagy az önkényes modernizálás sosem vált az esztétikai elsajátítás javára, sokkal inkább eredményezett olyan félreértéseket és belemagyarázásokat, amelyek az utókor társadalmi vagy szellemi, önigazolásáról árulkodnak. A korszerű tudománynak az a dolga, hogy – szemben mind az idealista, mind a vulgárszociológiai ókor- és művészetfelfogással – igyekezzék megragadni és történetileg konkretizálni azokat az anyagi és szellemi összefüggéseket, amelyek e reprodukálhatatlan kultúra esztétikai sajátságait létrehozták, értékeit pedig ma is éltetik.

Emberközpontúság és demokratizmus, a ráció (a logosz) tisztelete és érzelmi gazdagság, a megismerés és önmegismerés egysége, társadalmi felelősség és személyes boldogságvágy, fenség és derű kulcsolódása, eszmei és formai igényesség – megannyi olyan vonása az ókori görög kultúrának, amelyet a társadalmi valóság lényege sarjasztott és táplált, s amely minőségileg különbözteti meg az ókori Kelet kultúráitól.

Attól a történelmi pillanattól kezdve (és ez a „pillanat” sok száz évet foglal magában, hiszen a mükénéi kor kultúrája, melynek a lerombolását hosszú visszaesés követte, egy erősen centralizált és rétegekre tagozott társadalom talaján virágzott ki), hogy a görögök végleg szétfeszítették és meghaladták a törzsi-nemzetségi ősközösség kereteit, a társadalmi fejlődés sajátos útjára léptek. Eltérően a keleti társadalmaktól, ahol a földtulajdon ősi közösségét többnyire a despotikus istenkirályság mindenre kiterjedő és az emberi munka csaknem minden produktumát kisajátító hatalma váltotta fel – ahol tehát az ember tárgyiasulását az elidegenedés bénító és szolgai tudatformái kísérték –, a görög osztálytársadalom, civilizáció és kultúra a tulajdon (ekkor még szinte kizárólagosan földtulajdon) egészen más viszonyaira épült.

A földek legnagyobb részét egyes emberek – királyok, nemesek, háborúban kitűnt harcosok – sajátították ki, akik népük (nemzetségük) arisztokratáiként uralkodtak kisebb-nagyobb birtokaikon, majd meggyorsult a parcellázás folyamata, s mind több majorosgazda tulajdonába kerültek át a szántók és legelők. Állandó osztályharcban lazult fel az arisztokraták rétege, és szaporodott a kisbirtokosok száma, előbb a mezőgazdaságban, később – a munkamegosztás eredményeként – az iparban és a kereskedelemben is. Ebben a történeti fázisban hatalmas lendítő ereje volt a magántulajdonnak – nemcsak a termelés produktivitása tekintetében, hanem tudati síkon is: a birtokos, a szabad ember önmaga dologi megvalósítását látta munkájában, sajátjaként óvta és szerette azt a kis világot, amelyben élt és dolgozott, vagy amelyért harcolni kellett. A szabadság tudata és vágya hatalmas értelmi és érzelmi erőket szabadított fel: öntudatot és felelősséget, ügyességet és ötletességet a gazdálkodásban és értékesítésben, a természettel, az osztályostársakkal és a családdal való meghitt közösséget, az evilági öröm és boldogság élvezésének készségeit – mindezzel együtt pedig az esztétikum iránti fogékonyságot. A görög ember tudata és szíve rányílt a világra, hiszen önmagát is annak parányi, de alkotó részének tudhatta, és megtanult gyönyörködni a lét tapintható, ízlelhető, illatos, szemet és lelket bűvölő szépségeiben.

Egyszerre született a birtokolás, a felelősség és a szabadság – az ember gyakorlati és szellemi autonómiájának büszkesége. Nem véletlenül kettős azonban a görög idiótész főnév jelentése: „magánember”, de „ostobá”-t is mondtak vele, mert mindig is tudták és vallották, hogy létezni csak közösségben, poliszban lehet, s hogy nemcsak a vérségi kötelékek vagy a tradíciók, hanem a társadalmi munkamegosztás és a tulajdonféltés törvényei is ezt parancsolják. Nemcsak az ősök, az emlékek és az istenek voltak a kisebb-nagyobb települések lakóinak közös kincsei – együttesen kellett harcolniuk a földjeiket felperzselő, asszonyaikat, gyermekeiket, állataikat elhurcoló, kikötőiket feldúló ellenséggel is. A földek egy részének közös tulajdona az ősközösségi-nemzetségi időkből hagyományozódott át, s a poliszok létének és fejlődésének szükségszerű és jogilag-erkölcsileg is szankcionált feltétele maradt, amit azután az államszervezésnek, a gyarmattelepítésnek és az adójövedelmek felhasználásának, de a vallási rítusoknak és a kultúrának is hasonló közössége teljesített ki.

A szabad polgárok, a démosz öntudatos kollektívuma és kollektív öntudata éltette a görög képzőművészetet és irodalmat. Az embernek saját értékei és tettei szerinti megbecsülése és megbecsültetése, a küzdés és a munka értelmébe vetett hit, a személyes és társadalmi boldogulás dialektikájának megértése és akarása – egyszóval a gyakorlat és a szellem nyitottsága inspirálta a megismerés, a vallás, az értelmi, érzelmi, esztétikai önmegvalósítás lendületét. A külső méretek kicsinysége s a termelési-technikai és társadalmi viszonyok fejletlensége ellenére a szabad polgárok közösségi (politikai) kapcsolatait és gondolati-érzelmi világát átható demokratizmus talaján bontakozott ki „az emberiség normális gyermekkorának” bizonyos vonatkozásokban utolérhetetlen kultúrája. Maga a természet is kegyeibe fogadta Hellaszt, hiszen a mediterrán klíma az égbolt, a tengerek, a növényvilág és a sokféle táj különleges hangulatával sokszorozza meg az emberi alkotások esztétikumát.

Mindez azonban csak vázlata – sőt, már-már történetietlenné s idillikussá elnagyolt vázlata – lenne az ókori görög kultúra világának. A valóság (Mükénétől az antikvitás alkonyáig, mintegy két évezred történetében) nyersebb, zaklatottabb, ellentmondásaiban és fejlődési fázisaiban nagyon is sokféle volt. Az archaikus és klasszikus kort jellemző nyitottságnak már az i. e. IV. században vége szakadt, sőt hozzátartoznak az egész antik irodalomhoz azok a történetileg szükségszerű meghatározók is, amelyeken ugyancsak szükségszerűen haladt túl a későbbi történelem – legkirívóbban a rabszolgatartás hajdani természetessége, amely a klasszikusok tudatát is átszőtte, és amely a görög virágkor művészeti termelésének és fogyasztásának demokratizmusát a szabad polgárok rétegére korlátozta.

Egyszerinek és általánosnak a dialektikája határozza meg a görög irodalomnak nem csupán benső sajátságait, hanem utóéletét is – sem egyik, sem másik nélkül nem érthető meg és élvezhető igazán mindaz, amit az ókori Hellasztól kapott az emberiség.

Nemcsak a trójai háború volt egyszeri esemény a történelemben, de egyszeri – soha meg nem ismétlődő – Akhilleusz haragja is. A halott fivér lelki üdvének biztosítását is csak a hajdani túlvilág-képzet tehette függővé a temetés rítusától, amelyért Antigoné evilági üdvösségét áldozta fel. A szerelem lelki tartalma is sokat változott Szapphó vagy Theokritosz óta, mert megmásultak azok a külső és belső körülmények is, amelyek az antik emberek cselekvéseit, gondolatait s érzéseit motiválták. Örök azonban az a szenvedély, amellyel magáért az emberért, az ember boldogságáért küzdöttek és hevültek, akár az aiszkhüloszi Prométheusz forradalmiságával, akár a test és érzés anakreóni játékával. Aki nem ügyel e kultúra történeti meghatározottságára, hibásan idealizálhatja az esztétikai összképet; aki viszont csupán egy társadalmi és civilizációs vonatkozásokban „primitív” világ lenyomatát látja a görög templomokban, szobrokban, vázaképekben, az ne is kísérletezzék az élvezésükhöz szükséges szellemi fáradozással, hiszen az is valószínűtlen, hogy saját korának kultúráját képes a magáévá sajátítani.

Zeuszhoz és Pallasz Athénéhez, Apollónhoz és Artemiszhez ma már nem imádkoznak. A delphoi templom fensége vagy a Parthenón harmonikus és életre serkentő humánuma azonban a hozzájuk fűzött képzetek elmúlásától függetlenül örök: az ember személyes mulandóságának és nagyságának, az önmegismerés szigorú parancsának és a szelíd örömnek sosem múló emlékei. Az emberközpontú tudatosság ihlette és óvja az olümposziak tiszteletére emelt, de a humánus kiteljesülés vágyát sugárzó templomokat, sőt azokat a kisebb méretű vagy akár aprócska képzőművészeti alkotásokat is, amelyekben önmagunk életének értelmére vagy álmainkra ismerünk.

Ugyanez érződik a görög irodalom remekein is. Esztétikai halhatatlanságukat a gondolati tudatosság, az érzelmi őszinteség és a megformálás tökélye biztosítja – annak felismerése és érvényesítése, hogy művészileg igaz módon kell kifejezni az eszmei igazságokat, és hogy a világot és az embert ellentéteiben, bonyolultságában, fejlődésében és mindig újszerűen kell megragadni.

A görög kultúra megértéséért és elsajátításáért való fáradozás – harc egyúttal azért is, hogy saját világunk humanizálásához merítsünk történeti, erkölcsi és esztétikai inspirációt. Fáradozás? Kétségkívül, hiszen a mitológiai utalásokat vagy a stílus hangulatait türelmesen kell tanulmányozni. Ámde gyönyörű fáradság, amelyet az istenek mosolya kísér.

Hellasz és az ókori Kelet

A görög kultúra fejlődésében fontos szerepet töltöttek be a különféle keleti népek. Több évszázados, néhány esetben több évezredes történelem és fejlődés állt már mögöttük, amikor a számunkra ismert görögség és előfutárai – a kréta-mükénéi kultúra hordozói – a mai Görögország, valamint Kisázsia nyugati partvidékének területein megjelentek. Ezek a népek – hosszabb történelmük folytán – magasabb kultúrával rendelkeztek a görögökénél, így nem csoda, hogy a görögök – legalábbis kezdetben – sokat tanultak tőlük, ha érintkezésbe kerültek. A személyes érintkezésre két úton kerülhetett sor: szárazföldön azok a görögök, akik Kisázsia partjain laktak, közvetlenül érintkeztek a beljebb lakókkal; tengeren pedig úgy, hogy a Földközi-tenger partjain lakók a hajózás és kereskedelem során kerültek kapcsolatba. A mükénéi korban többször is előfordult, hogy egy-egy akháj király másokkal szövetségben kalózháborút szervezett vagy hosszabb hadjáratot indított – akár messzi városok (például Trója) ellen is –, s ezekben az ideiglenes csoportosulásokban nem görög etnikumú népek is helyet kaptak.

A történeti és kereskedelmi kapcsolatok a kultúrát is megtermékenyítették. Méltán nevezik például „orientálisnak” a korai görög vázafestészet egyik irányzatát, mivel a kerámia e korai időszakban számos keleti vonást mutat, s különösen a vázák díszítése árulkodik keleti minták ismeretéről.

Ugyancsak keleti eredetű a görögök írása: az Ázsia nyugati partjain honos sémi nyelvű nép – a hagyomány szerint a föníciaiak – betűírásának adaptációja. A mondák úgy mesélték, hogy ezt az ábécét Kadmosz, Thébai királya vezette be. Magának Kadmosznak a neve is a korai keleti kapcsolatokat valószínűsíti: a 'kdm' gyök ugyanis több sémi nyelvben a 'Kelet' fogalmával azonosítható, így a mitikus király neve tulajdonképp annyit jelent, mint 'Keleti'. Ez egyszersmind magyarázatul szolgálhat arra is, hogy miképpen jutott Kadmosz az általa megismert írás birtokába: gyermekkorában otthon tanulta, később pedig mint bevándorló magával hozta Hellaszba. Homérosz is említi, hogy keleti származású emberek – többek között föníciaiak – éltek a görögök között, s az együttélés – változatos tartalommal és kölcsönhatásokkal, a hatalmi erőviszonyok függvényeként – a „történeti időkben” is fennmaradt.

Sok hasonlóság mutatható ki (olykor pedig sejthető) a keleti költészet és a korai görög epika között. Homérosz költeményei egy-egy ponton tematikailag is érintkeznek az ugariti epikus alkotásokkal. Valószínű például, hogy az Iliász I. énekének az a része (188–223.), melyben a költő leírja, hogy Akhilleusz a gyűlésben rá akar rontani Agamemnónra, hogy megölje, de egy istennő visszatartja, nem más, mint az ugariti Anat- és Baal-ciklus egy hasonló jelenetének földolgozása. Ott ugyanis a harcias Baal az istenek gyűlésében akar rárontani Élre, a főistenre, de ebben két istennő megakadályozza.

A görög eposzokat indító fohászkodás (invokáció) és témamegjelölés (propozíció) is ugariti példák nyomán jöhetett létre, ez utóbbiak pedig maguk is már mezopotámiai mintákat követtek, akárcsak egyes hettita költemények vagy költői megoldások. A térség epikájának közös vonásai valószínűleg az énekmondók rokon jellegű gyakorlatában s a hagyományok kulcsolódásában alakultak ki.

Hésziodosz munkája, az Istenek születése is ugyanúgy írja le az istengenerációk rendjét s az ősi istenek egymás elleni harcát, mint ahogyan a hettita epikában található. A hettita mondák ugyanakkor a mezopotámiai Enüma eliš kezdetű költeménnyel szorosan rokon világot ábrázolnak, tehát a görög költemény áttételesen a mezopotámiai kezdetekig követhető vissza. – Másik munkájában, a Munkák és napokban meséli el Pandóra történetét Hésziodosz, s a történetben fontos szerepet játszó hombárok valóságtartalmára a hettita törvények szolgáltatnak magyarázatot.

A korai görög kultúra ezernyi szállal kötődik tehát a régebbi keleti kultúrákhoz, nemcsak egyes mitológiai képzetekben vagy epikai megoldásokban, hanem például egyes építészeti eljárások, a matematika vagy a zene kritikus átörökítésében is. A történeti fejlődés sajátos útját választó görögök azonban – noha sok mindent sajátítottak el Mezopotámia, Kréta, a Mediterráneum keleti partjain lakó népek és Egyiptom kultúráiból – a maguk világához, eszményeihez és gondolkodásmódjához alakították a tanultakat. Sok apróbb elemet, sok motívumot vettek át, de az átvett javakkal szabadon gazdálkodtak, s azokból sajátos, a keletitől elütő kultúrát építettek föl. Homérosz egyetlen prooimionjáról sem mondható, hogy azonos színvonalon áll a mintájául szolgáló keleti invokációkkal és propozíciókkal: minőségileg más, tökéletesebb – s ugyanez nemcsak az epika, de a görög irodalom és tudomány egészére is jellemző. Bizonyára ennek köszönhető, hogy évszázadokkal később, amikor Kelet ismerte meg a görög kultúrát, nem tudtak ellenállni varázsának, szinte feltétlenül behódoltak előtte, s a görög tudományokat kritika nélkül vették át.

Az irodalom kezdetei

Pallasz Athéné – meséli a mítosz – teljes fegyverzetben pattant ki apja, Zeusz fejéből. Az irodalom nem így születik. Magát az írásbeliséget évezredek szóhagyománya előzi meg, s az ismeretlen énekmondók is sok-sok nemzedék hagyományát költik tovább. Szemben a legtöbb európai néppel, amelyek – akárcsak mi magunk – az irodalom fogalmát az írásos rögzítéssel kapcsolják össze, a modern görög nyelvnek sajátos kifejezése van rá: logotechnia – a szó művészete. Különösen találó ez a kifejezés az ókori görög irodalomra.

A legutóbbi negyedszázad írástörténeti és nyelvészeti kutatásai a Homéroszt mintegy fél évezreddel megelőző mükénéi kor nyelvéről, társadalmi viszonyairól és kultúrájáról is mind világosabb képet rajzolnak. A nyelvi és irodalmi hagyományok azonban még régebbi időkbe nyúlnak vissza: abba a korba, amikor az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó görög törzsek Ázsia felől – Kisázsia vagy a Balkán északi hegységein át, vándorlásuk közben számos más néppel harcolva és elvegyülve –az i. e. III. és II. évezred fordulóján kezdtek beszivárogni végleges lakóhelyükre.

Az ősi kezdetek költészetére vonatkozólag ma is találgatásokkal kell beérnünk. Általános törvényszerűségek alapján valószínűsíthető, hogy e nomád csoportok papjai (varázsló sámánjai) éppúgy alkalmazták a mágikus ráolvasás, szelleműzés vagy éppen rontás primitív művészetét, mint akármely más, hasonló körülmények között élő nép mágusai, és hogy a tagolt emberi beszéd fejlődésének meghatározott szakaszán a ritmus és a dallam rituális váltogatása kísért egy-egy ugyancsak ritmikus tevékenységet (a munkát, harci menetelést, evezést vagy a vadászatot).

A görög szókincs és nyelvi rendszer hosszú évezredek során alakult ki. Nemcsak vándorlás közben keveredtek a sok törzs szerint tagozódó csoportok idegen népekkel, hanem a balkáni letelepedés során is. Noha a félsziget és az Égei-tengeri szigetek őslakosságának nyelvéről csak gyér tudomásunk van – a görög szerzők általában pelaszgok és lelegek névvel illetik őket –, számos, jellegzetesen nem görög szóvégződés alapján (például -nthosz vagy -sszosz) ismerhetjük fel a jövevényszavakat. A görögök etnikai tagozódása a klasszikus kori nyelvjárási különbségeken is érződik; a Thesszáliától a Peloponnészosz déli sávjáig, Szicíliától Elő-Ázsiáig ívelő távolságok egymagukban is magyarázzák az egyes – különösen nyugati és keleti – csoportok nyelvjárási eltéréseit, de a legsűrűbben lakott szárazföldi síkságok népei is, amelyek sokszor keveredtek vagy szorították ki egymást, megőrizték a szókincs, kiejtés vagy ragozás egyes sajátságait.

Homérosz még csak alkalmilag használja az „akhájok” vagy „danaoszok” gyűjtőnevet a Trója síkján harcoló csoportok közös megjelölésére. Sokkal gyakrabban alkalmaz konkrét és megkülönböztető főneveket, amelyek szűkebb hazájuk szerint nevezik meg az Agamemnón vezérlete alatt küzdő csapatokat. Igaza van Thuküdidésznek, amikor azt írja, hogy Homérosz eleve nem mondhatta „görögségnek” e régi századok fiait, s hogy sem tárgyi, sem elvi oka nem volt arra, hogy a görögöket – etnikai vagy egyéb ismérvek alapján egységnek tekintve – a barbárokkal szembeállítsa.

A mükénéi kor akhájai még lényegesen más nyelvet beszéltek, mint Homérosz kortársai. A nemrég megfejtett agyagtáblák tanúsítják, hogy számos olyan szó élt már az i. e II. évezred második felében, amely kisebb-nagyobb módosítással később is honos maradt, mások viszont kivesztek a gyakorlatból, a névszó- és igeragozás pedig primitív és fél évezreddel későbbi gazdagsághoz viszonyítva. Bármily jelentősek is történeti és művelődéstörténeti vonatkozásban a déli részeken (különösen a Nesztór mitikus városában, Püloszban és annak környékén) talált feliratok, ezek az agyagra karcolt feljegyzések csaknem kizárólag háztartási, gazdálkodási és államszervezési adalékokat s előírásokat tartalmaznak – az énekmondás kizárólagos formája ekkor és még sokáig a szóbeli hagyományozás és rögtönzés.

Homérosz és a további századok nyelvi öröksége és sajátsága – immár a nyelvjárások különbségeitől függetlenül – a kiejtés zenei jellege. Néhány csekély funkciójú és épp ezért hangsúlytalan szócskától eltekintve minden görög szóban az utolsó három szótag valamelyikére esett az éles vagy dallamosan nyújtó hangsúly. Hangsúlyon azonban nem afféle nyomatékot kell értenünk, mint amely a legtöbb modern európai nyelvet – például az első szótagot kiemelő magyart – jellemzi, hanem hangmagassági megkülönböztetést: a kiemelendő szótag hangzóját kb. egy kvinttel magasabban ejtették. A másik sajátság a rövid és hosszú szótagok pontos megkülönböztetésében állt. E két adottság az énekmondás természetes módjaként tette lehetővé az időmértékes verselést: alkalom, mondandó, műfaj szerint meghatározott szótagcsoportok (verslábak) szolgáltak a hol azonos, hol váltakozó nagyobb egységek (verssorok) alapegységeiül. Az időmértékes ritmizálás annyit is jelentett, hogy a verslábak valamelyik – általában hosszú – szótagját erősebb nyomatékkal ejtették ki, s ezt a hangsúlyozást lábdobbantással erősítették. Ebben a ritmizálásban valóban énekként hatott a vers recitálása, hiszen a hangnyomaték ritmikus visszatértét a hangmagasság dallamkülönbözősége színezte.

Mi már képtelenek vagyunk az ókoriak artikulációs módjának érzékeltetésére, s legfeljebb zongorán tudnánk lejátszani egy-egy homéroszi hexametert – ahhoz pedig még gazdagabb hangszer, sőt húros és fúvós hangszerekből álló kis zenekar kellene, hogy Pindarosz vagy Euripidész metrikai és zenei variációit sejtetni tudjuk. Zenével kísérték az éneket a görögök is: az egyszerűbb dalokat ajak- vagy nyelvsíppal, a fenségesebbeket több húrú, nagyság és hanggazdagság szerint váltakozó hárfákon, lantokon, citerákon.

Feltehető, hogy a végleges hazájukat több hullámban és szüntelen háborúskodás közepette elfoglaló törzsek már a nomád életforma körülményei között alakították ki a dal és az énekmondás különféle formáit. Nemcsak olyasféle lírai énekek csendülhettek fel a varázslók vagy valamely ünnepet ülő kis csoportok ajkán, amelyekről Homérosz tesz említést, vagy amelyek későbbi írók idézeteiben őrződtek meg (siratók, ritmikus imák, menyegzői dalok, tavaszköszöntők, munkadalok, kéregető versikék, mágikus ráolvasások, asztali nóták, farsangi csúfolódások, menetindulók stb.), hanem feltehetően a közösséget objektiváló műfajok is az i. e. II. évezredben csíráztak ki. Néprajzi analógiák alapján, de a görög „színjátszás” adalékai szerint is valószínűsíthetjük például, hogy a vadászat vagy a harc sikerének biztosítására hivatott mágikus „alakoskodás” réges-régi időkbe nyúlik vissza, mint ahogy az ősök szellemét megidéző szertartások is a nemzetségi társadalom szent szokásai közé tartoztak. A halál és feltámadás ritusait különösen a termékenység-ünnepeken kapcsolták össze egy-egy isten megjelenítésével, halálának és feltámadásának az eljátszásával.

Hasonlóképpen ősi múltja lehetett az epikus énekmondásnak, a család vagy a nemzetség legendás elődeiről szóló dalnak. Ilyen énekkel vidítja lelkét a haragvó Akhilleusz (IX. ének), a rituális és ugyanakkor szórakoztató dal hagyományai szerint. Epika és líra között ekkor még aligha volt határozott különbség. A téma és az alkalom vagy az énekes és a tárgy viszonya módosíthatta a stílust és a versformát. Az azonban kétségtelen, hogy a homéroszi eposzokhoz képest kisebb terjedelmű, zártabb témájú és egyszerűbb kompozíciójú kiseposzok – mint amilyenek Trója ostromáról csendültek fel Ithakában és a phaiák király udvarában – már a Homérosz előtti évszázadokban kialakultak.

Az énekmondás ekkorra már végleg elkülönült a papi funkcióktól. Ismeretlen énekmondók sok-sok nemzedéke készítette elő Homérosz művészetét. Századokon át szóltak pompás mítoszok Linoszról, Thamüriszről, Muszaioszról, Orpheuszról és más félisteni dalnokokról – hiteles adatunk azonban egyikükről sem maradt fenn. Mi sem érzékeltetheti szebben a görögök dalszeretetét, mint az a megható rajongás, amellyel Orpheusz fákat és hegyeket is megmozgató, bűvös erejű hatalmáról és tragédiájáról szőtték a legendákat, vagy ahogyan Apollón, a Zeusz leányainak tartott Múzsák és a bájos Khariszok kultuszát ápolták.

A görög vallás

Az istenek tiszteletére emelt templomok nemcsak a virágzó kultúrájú városok ékességei voltak – minden kis település lakosai áldozatokkal, szertartásokkal, ünnepi dalokkal, szentélyek építésével rótták le hálájukat az emberfölötti hatalmaknak, és igyekeztek megnyerni kegyeiket mind közösségi, mind személyes vállalkozásaikhoz. Az a színes kép azonban, amely akár a költők műveiből rajzolódik ki, akár a képzőművészeti emlékekben örökítődött meg az istenekről, hosszú és bonyolult, soha meg nem állapodó folyamatok tükre. Érvényes ez már magára a „homéroszi vallásra” is, hiszen az Olümposz világának hol derűs, hol emberszabásúan és mégis emberfeletti módon nyers istenvilága mögött a vallási képzetek több évezredes módosulása húzódik meg. Az i. e. II. évezred görög emberei – más primitív népekhez hasonlóan – imádták a természet erőit, s a mágikus rítusok és a hatalmas (tehát szent) állatok tisztelete ezután is élt. Az Artemisz-mítoszhoz kapcsolódó medvekultusz vagy – ugyancsak Artemiszre emlékeztető módon – a szarvas ősi kultusza; a madáristennőnek mint a szerelmi vágy mennyei inspirálójának mükénéi emléke; Kekropsz és Tithónosz tücsökké válásának a legendája; a kígyónak mint Athéné és a gyógyító isten, Aszklépiosz szent állatának tisztelete; a sasnak Zeuszhoz vagy a lónak Poszeidónhoz való kapcsolása; Zeusz bikává változása, különösen szerelmi kalandjai alkalmával; a szörnymadár Harpüiák, a dermesztő Gorgók, a rettenetes Erinnüszök, a félig lótestű kentaurok és szatírok – és sorolhatnánk tovább a példákat: ezek az ősi képzetek lappangnak a már csaknem egészében antropomorfizált istenek múltjában vagy egy-egy jelzőjében. A ló- és bikaáldozatok vagy a Dionüszosz-ünnepségeken feláldozott kecskék éppúgy a hajdani totemizmust őrzik, mint a „tehénszemű” és a „bagolyszemű” jelző Héra, illetve Athéné kultuszában.

Zeusz – mint más indoeurópai népek mitológiájában is – eredetileg a villám és az eső istene volt, sőt azonos magukkal e természeti jelenségekkel; ennek a régi funkciónak emberiesített adalékaként él tovább Homérosznál a „fellegtorlaszoló” jelző. Héliosz nemcsak istene volt a Napnak, hanem maga az égitest volt, mígnem az antropomorfizáló mitológia ember alakú istent faragott belőle, sokszínű mítoszt költve róla és fiáról, Hüperiónról, amint hajnaltól naplementéig hajtják lovaikat a mennyboltbon, hogy azután éjszaka a föld alatti tengeren hajózzanak vissza a napkelte országáig. A Holdnak, amelynek ciklikusságát az asszonyi természettel is összekapcsolták, s amelynek fogyása és kiteljesülése a vegetáció halálára és feltámadására is emlékeztetett, Héra és Hekaté volt az istennője. A tenger hullámaiból születő Aphrodité, a búzát sarjasztó Démétér, a szőlőt ajándékozó Dionüszosz, a földdel azonosított Gaia, az olajfákért imádott, de a mesteremberek és tudósok patrónájaként is tisztelt Pallasz Athéné, a tűz-, majd kovácsisten Héphaisztosz: a természet halhatatlan és csodás erőinek, a természet és az ember kapcsolatának, a humanizáló munkának emberi formájú, bár az embernél hasonlíthatatlanul hatalmasabb megszemélyesítői.

Nemcsak időben, hanem térben is változatosak az istenképzetek. Athénnak természetesen a névadó istennő volt legáhítatosabban tisztelt oltalmazója. Héra kultusza kiváltképp a Peloponnészoszon és egyes szigeteken virágzott. Déloszon Apollónt, Küproszon Aphroditét imádták, akár a többi isten kultuszának rovására is. A klasszikus korban is – amikor a helyi kultuszok háttérbe szorultak – sok mítosz szólt egy-egy isten világhódító diadalmenetéről: Apollónt hattyúk röpítik az északon élő, legendás hüperboreuszok országából, s Thrákia felől érkezik Boiótiába és Attikába Dionüszosz… Olykor a kettős névadás mutatja valamely isten (például Pallasz Athéné) vagy félisteni hős (például Parisz Alexandrosz) képzetének ősi bonyolultságát, amiben ázsiai, esetleg krétai vagy föníciai hatás sejlik.

Az istenek funkcióinak mind pontosabb elkülönülése ugyanúgy az emberi munkamegosztás fantasztikus tükörképe, mint ahogy az Olümposz felhőkbe vesző csúcsain lakó halhatatlanok rangkülönbözősége és a többi, kisebb hatalmú istenhez (például Héphaisztoszhoz vagy Dionüszoszhoz) fűződő kapcsolata is a homéroszi kor valóságának költői mása. Apollón immár a jóslás és az orvoslás, Héra (Zeusz nővére és felesége) a hatalom, Athéné a harc és a tudás, Arész a háborús dúlás, Aphrodité a szerelem, Artemisz a vadászat és a szűziesség, Poszeidón a tenger, Héphaisztosz a kovácsmesterség istene – körülöttük és a földi, tengermélyi vagy alvilági tájakon pedig a kisebb istenek és istennők, manók, szörnyek és tündérek egész serege éli – meghatározott rendben és hatalommal – a maga világát.

Homérosz éppen csak utal azokra az istennemzetségekre, amelyek az olümposzi világot megelőzték – a titánok, gigászok és más óriások harcaira és lázadásaira, amelyek néhány vonásban az ázsiai vallásokra emlékeztetnek, valamint Zeusz harcban elpusztított őseire (Uranoszra és Kronoszra). Az istennemzetségek váltakozásai és viaskodásai a későbbi századokban is vonzották a költők képzeletét; e mitikus történetekben a világ kialakulásának és természeti-társadalmi elrendeződésének naiv-legendás magyarázatát rajzolták meg.

A vallási képzetek és fogalmak története is érzékelteti a hit társadalmi meghatározottságát és hullámzását:

A moira főnév földsávot jelöl, és rokon az osztályrészt – a nemzetség közös földtulajdonából sorsolással juttatott parcellát – jelentő merosz főnévvel. A törzsi-nemzetségi társadalomban természetes és szent törvény volt, hogy ezeket a parcellákat igazságosan, tehát egyenlően kell kiosztani a közösség tagjai között. S minthogy – legalábbis feltehetően – három-három család alkotott egy nemzetséget, három-három nemzetség pedig egy törzset, a méltányos elosztásra és a közösség együttes boldogulására vigyázó, leghatalmasabb istenséget egyszerre gondolhatták egynek is, háromnak is. A név eredete nemcsak azt tanúsítja, hogy földművelő nemzetségekben alakult ki a képzet, hanem – nőnemű főnév lévén – azt is, hogy matriarchális viszonyok között. A földközösség felbomlása és a rétegek, majd osztályok elkülönülése nyomán a szó eredeti értelme fokozatosan elhalványult, de mint vallási képzet Homérosznál, sőt a későbbi századok költőinél is tovább él – jelentős funkcióváltásokkal. A Moira még az Iliászban is a világmindenség legerősebb hatalma, amellyel egyetlen isten sem szállhat szembe, még Zeusz sem, amikor például kedves fiát, Szarpédónt szeretné a halál elől elragadni. Az Odüsszeiában azonban új jelzővel gazdagodik Zeusz: moiragetész, vagyis „a moirát (a sorsot) irányító” lesz, annak mitologikus jelzéseként, hogy a monarchikus-arisztokratikus világban immár (és egyelőre) mindent a király parancsa határoz meg, fölötte nincs más hatalom. Még később három istennő alakjában antropomorfizálódik a Moira-képzet.

A daimón főnév hasonlóképpen előfordul már a homéroszi eposzokban, s él tovább a következő századok irodalmában. Pontos jelentését talán nem is lehet meghatározni: isten, istenség, az isteni és emberi szféra között elhelyezkedő – testi valóságában sosem konkrét – félisten. A daisz főnév jelentése: lakoma; a daizó igéé pedig: dárdával átszúrni, amiből nemcsak az világlik ki, hogy a vadászó törzsek gyakorlatából sarjadt ki a képzet, hanem az is, hogy a daimón (a közös vadászatra és zsákmányosztásra ügyelő istenség) éppúgy az ősközösség méltányossági törvényére utal, mint a moira. (Gyakori például az „egyenlő lakoma” kifejezés Homérosznál, de ezen nem szó szerinti egyenlőséget kell érteni – a finomabb falatokkal a lakoma legkedvesebb vendégeit kínálják meg –, hanem azt a méltányosságot, amellyel szeretetét és nagyrabecsülését fejezi ki a gazda kinek-kinek a rangja, vitézsége és embersége iránt.) Andromakhé a daimoniosz jelzővel illeti csodálatos, de már-már emberfeletti férjét, a halálba induló Hektórt; jelentése: „isteni, istenséghez hasonló”, és csak árnyalat különbözteti meg a deinosz – „szörnyű, csodálatos” – jelzőtől, amelyet az Antigoné himnusza mond a mindennél csodálatosabb emberről. Eudaimón, vagyis „jó istenségű” az az ember, akire jól vigyáznak az istenek – V. századi jelentése azonban már „gazdag”, minthogy az istenek jó vigyázását pénzben mérték le. Így profanizálódik az ősközösség egyenlőségtörvénye az árutermelés és az osztálytagozódás évszázadaiban…

A képzetek, szertartások és istentörténetek (mítoszok) hullámzása a hagyományok önálló variálásának és újjáteremtésének abból a szabadságából sarjad, amely az egész hellén világot jellemezte. A vallási élet legszembetűnőbb vonása, hogy – szemben az ókori Kelet despotikusan irányított kultuszaival – papi rend sehol nem alakult ki. Igaz, hogy a jósok és szertartásvezetők a klasszikus kori városállamokban is nagy megbecsülést élveztek, s hogy számos jósdát tartottak szent helynek, mégis bizonyos könnyedség sugárzik az egész vallásból. Az áldozati szertartások, olykor több napos ünnepek és pompás körmenetek is elsősorban a polgárok összetartozását szolgálták és erősítették.

Az „olümposzi vallás” – amelynek legteljesebb és leggyönyörűbb megfogalmazásit Homérosz és részben Hésziodosz epikája örökítette meg – jellegzetesen arisztokratikus istenfelfogás jegyében alakult ki, de éppen az arisztokrácia időszakos uralma és tekintélye nyomán többé-kevésbé az egész görögség szellemi köztulajdona lett. Túloznak tehát azok az i. e. VI. és V. században élt, racionális szemléletű filozófusok, akik – mint például Xenophanész vagy Hérakleitosz – magukat a költőket marasztalják el a görög istenvilág „erkölcstelenségei” miatt, de a történetíró Hérodotosz is, aki elsősorban az ő művüknek tekinti e vallás kialakítását. A homéroszi és hésziodoszi elképzelések – amelyek egyébként lényeges vonásokban különböznek – századok múltán is éltek a városállamok kultuszaiban, a költői művekben és bizonyára az egyszerű emberek gondolatvilágában is – immár olyan módosulásokkal, amelyek a demokrácia kialakulásából és az avítt hiedelmeket megmosolygó, mind racionálisabb világnézet elterjedéséből következtek.

Az irodalmi emlékek azonban – különösen az archaikus korból – csak részlegesen őrizték meg a görög vallást: az „olümposzi vallás” korántsem azonos a görög vallással. Az alsóbb néprétegek, amelyeket vajmi kevés szellemi kapocs fűzött az „istentáplálta királyokhoz” és az ő egyéniségüket, hatalmukat vagy erkölcseiket felragyogtató képzetekhez, egészen másképp kétszerezték meg fantáziájukkal a világot. Nem a legfőbb királyként uralkodó Zeusztól és istentársaitól remélték a földi lét megjobbítását, hanem azoktól a sok-sok nemzedék hitéből öröklött természeti istenségektől, amelyeket a földművelés, szőlőtermesztés, állattenyésztés vagy kézműves munka patrónusaiként imádtak. Ezekről az istenségekről – például Dionüszoszról vagy Héphaisztoszról – alig-alig esik említés a homéroszi epikában, s akkor is alacsony vagy kissé komikus rangban, a falusi és kisvárosi közösségek egyszerű emberei azonban őhozzájuk fordultak áldozataikkal és imáikkal.

Az Athén közelében fekvő kis település, Eleuszisz volt az egyik központja a termékenység-istennők titokzatos kultuszának, melynek beavatottjai a parasztok és a szegények számára könyörögtek áldásért és megváltásért. Hasonló óhajtásokkal imádkoztak azokhoz az istenségekhez is, amelyeknek képzetét a varázslópapok emlékéből alakították ki. Így keletkezett az orphikusok szektája, akiknek az istenhite tematikailag is kapcsolódott a Dionüszosz-hivők világfelfogásához. Ők – szemben az „olümposzi vallás” híveivel, akik Zeusztól vagy igazságistennő-leányától, Dikétől remélték a zsarnokok és gazdagok dölyfének megtorlását – a halál utáni létet tekintették valóságos életnek, a földi világot pedig olyan látszatvilágnak és siralomvölgynek, amelynek szenvedéseiért a túlvilági igazságszolgáltatás nyújt majd kárpótlást, nem származás vagy rang, hanem kinek-kinek a becsülete és érdemei szerint.

A vallási képzetek vagy irányzatok sokféleképpen fonódtak össze. Pallasz Athéné például egy személyben volt a harc, a tudás, az államélet és a kézművesség istennője; Hekatét a házi tűzhely, a mezei és erdei hármas utak, a hold, a rontó varázslat és az alvilág úrnőjeként is tisztelték; Dionüszosz egyik jelzője – a Lüaiosz, vagyis „oldó” – mutatja, hogy mint szőlőisten a borús gondoktól szabadította meg az embereket, de ugyanígy fosztotta meg őket a józan gondolatoktól, oldotta meg a leányok övét, vagy váltotta meg az embereket az élet fájdalmaitól. Az ősi termékenységisten képzete tehát társadalmi tartalommal telítődik, és a megváltó isten későbbi képzeteinek is egyik inspirálójává lesz.

Az is a görög világ emberközpontúságából következett, hogy még a leghatalmasabb isteneket is humánussá szelídítették. Már az első költők is a barbár múlt emlékei közé sorolják a kegyetlenül pusztító ősistenségeket, a homéroszi Olümposz urait és úrnőit pedig még haragjukban, bosszúikban vagy civakodásaikban is az jellemzi, hogy minden cselekvésükben és gondolatukban emberi, sőt gyerekes módon viselkednek. A görög irodalomban és képzőművészetben nyoma sincs annak a merev monumentalitásnak, amely akár az egyiptomi vagy babilóniai istenek szörnyű fenségét, akár a zsidó Jahve szigorúságát áthatotta. A görög istenek csak az emberekkel együtt léteznek, sőt az emberi cselekvésekben kapják meg létezésük értelmét.

Az istenek humanizálása azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a görögök „komolytalankodtak” az istenhitben. Kiváltképp a kétkezi munkások, akik mindig is babonásak maradtak, szentül hittek abban, hogy égi és alvilági hatalmak irányítják a sorsot, a természeti és társadalmi kiszolgáltatottság érzése pedig változatos formákban termelte újjá vallásosságukat. A hajósember – bármennyire ügyes ács építette is a dereglyét, s bármilyen gyakorlott kezű takácsok szőtték is a vitorlát – Poszeidónnak áldozott útja sikeréért; Artemisz oltárára helyezték hajtincsüket a tiszta szerelemért fohászkodó hajadonok, Aphroditét hívták gyámolul a szerelmesek, Eileithüiához imádkozott a szülő asszony… Isten lakozott minden berekben és patakban, minden hegyormon és a tengerek mélyén.

A racionális valláskritika a klasszikus korban is csak a legműveltebb polgárok körében terjedt el, a városok védőisteneinek kultuszát megsérteni pedig senkinek nem állt jogában. Igaz, a vallásos képzeteket sokszor formálták át és racionalizálták – Hésziodosztól kezdve, Euripidészen és az egykorú bölcselőkön át a hellenizmus kori filozófusokig, majd Lukianoszig –, a költészet és a képzőművészet szülője és eszköztára mégis mindvégig a mitológia maradt. Ember és természet, sőt ember és ember kapcsolatát is isteni meghatározottságban képzelték el. Szellemi közkincsként éltek a mítoszok, s újjáköltésük nemcsak a változó korok, de az egyes írók és művészek felfogásbeli különbözőségéből is sarjadt. A „történések” fő vonásait híven őrizték ugyan meg, de a másodlagos mozzanatok és az oksági összefüggések variálásával teremtették újra meg újra korszerűvé az előző nemzedékektől örökölt legendákat. Ezért ismeretlen a mitológiai témájú alkotásokban a plágium fogalma. Ellenkezőleg: éppen azokat az alkotásokat tekintették remekműveknek, amelyeknek a költői új értelmi és érzelmi varázzsal töltötték meg a tradíciót.

A szövegek hagyományozása

Az antik irodalomnak csak töredéknyi része maradt az utókorra. Sok eposzköltőt csak névről vagy pár sornyi idézetből ismerünk. Arisztotelész még több száz dráma ismerete alapján alkothatta meg tragédiaelméletét – mi azonban a „tragikus triász” életművének is csak kis hányadát olvashatjuk: Aiszkhülosz állítólag kilencven darabja közül csupán hetet őrzött meg az idő, Szophoklész százhúsz drámájából nyolcat, Euripidész hatalmas (talán kilencvenkét drámára tehető) életművéből tizennyolcat, továbbá egy ismeretlen írótól való színművet. És csak villanásnyi idézetekből vagy utalásokból képzelhetjük el pályatársaik és ellenfeleik munkásságát, amelyet pedig a kortársak hasonlóképpen vagy még többre becsültek – amint azt akár Euripidész sok-sok bukása, akár az Oidipusz királynak a drámaköltői versenyen elért félsikere (második díjas jutalmazása) mutatja. Alig van fogalmunk Arisztophanész komédiaköltő kortársairól, pedig az attikai vígjáték történetéről és irányzatairól aligha lehetséges egyetlen – és ugyancsak töredékes – életmű alapján képet alkotni. Vagy említsük-e akár a görög líra töredezettségét, akár Menandrosz munkásságának csonkultságát és a hellenizmus kori vígjáték leszűkülését az ő hagyatékára?

Mindez összefügg egyfelől az irodalmi élet sajátságával – sokáig az orális hagyományozás volt a költészet egyetlen, később, mintegy Periklész koráig pedig legáltalánosabb formája –, másfelől azokkal a veszteségekkel, amelyeket az értékrend változásai és az iskolai gyakorlat szempontjai okoztak (kiváltképp az antikvitás kései századaiban, amikor eszerint rostálták meg a már addig is megfogyatkozott anyagot).

Az íróanyagok, az írásformák, a könyv kialakításának módja és az olvasási kultúra korszakok szerint változott. A mükénéi korban agyagtáblákra karcolták a gazdasági vagy – ritkábban – kultikus tartalmú feljegyzéseket, a Krétától örökölt szótagírással. A kor viszonyaiból, a feljegyzések jellegéből és funkciójából, de magának az írásnak a módjából is következik, hogy ezeket a szövegeket csak a nagyon kevés számú írástudó róhatta a táblákra, és érthette meg. – A Mükéné bukását követő „sötét századokban” kiveszett a régi írás. Az i. e. X–IX. században vehették át a görögök a föníciaiak írásmódját, amelynek lényegét immár a mássalhangzók pontos megkülönböztetése adta. A nyelvek közötti (kiejtésbeli) eltérések azonban ennek az írástípusnak a továbbfejlesztését követelték, nemcsak egy-egy mássalhangzó önálló megalkotásával, hanem a magánhangzóknak a sémi kultúrákban ismeretlen jelölésével is. Minthogy azonban a görög nyelvjárások között is voltak hangképzési különbségek, ugyanazokat az írásos szövegeket más-más tájakon különböző módokon olvasták, vagyis ejtették ki. Nincsenek megbízható adataink arról, hogy a betűírás mikor és milyen arányokban terjedt el Hellaszban. Csupán valószínűsíteni lehet, hogy a költői szövegek rögzítése a VII. században kezdődött, s hogy a következő évszázad athéni türannosza, Peiszisztratosz már az írásos tradíciót is számba vette, amikor megtiltotta, hogy a homéroszi eposzokat akár hozzáköltéssel, akár csonkítással hamisítsák meg. Az íróanyagok modernizálása nélkül lehetetlen lett volna ilyen óriási terjedelmű szöveg feljegyzése. Ekkoriban kezdik Egyiptomból importálni a papirusz nevű sásnövényt, amelynek beáztatott, majd megszárított rostjait hosszant és haránt egymáshoz illesztve, ragasztóval rögzítve és lecsiszolva nyerték a festésre (írásra) alkalmas göngyölegeket. Ezek a tekercs formájúra összesodorható és a kívánt méretek szerint darabolható „vásznak” szolgáltak az ókor végéig a könyv alapanyagául, a festék sajtolásának és sűrítésének pedig már korábban is voltak hagyományai.

Az agyagtáblákra vagy fémlapokra való karcolás a gyakorlati életben (például a szavazóköveken és a pénzeken) továbbra is megmaradt. A vázákra, sírkövekre, középületek, templomok, színházi ülések stb. kőtábláira vésett feliratok főleg történettudományi forrásként jelentősek, művelődéstörténeti adalékaik pedig (pl. egy-egy színházi bemutató adatai vagy az Arkhilokhosz költővé avatásáról szóló legenda) irodalmi szempontból is becsesek – szűkebben értelmezett szépirodalmi szöveg azonban csak ritkán fordul elő. Az iskolai gyakorlatban vagy jegyzetek rögzítéséhez viaszréteges fatáblákat használtak, a karcoláshoz hegyes, a törléshez lapos végű irónnal.

Az i. e. V. század végére már általános lett a tekercs formájú papiruszkönyv (a föníciai Büblosz város nevéből eredeztetett biblosz) forgalma, s ez a forma maradt általános az antikvitás végéig. A könyvkultúra fejlődése nemcsak a műszaki eljárások tökéletesedésével és az árak megcsappanásával függött össze, hanem az általános műveltségnek a többi ókori államban ismeretlen színvonalával is.

Írástudó rabszolgák másolták papiruszra a sokszorosításra szánt szövegeket, s e tekercsek alkották – több tízezernyi példányban – Alexandria, Pergamon és más kulturális központok múzeumainak könyvtárállományát. Ezek szolgáltak alapul az ókori örökség – immár más technikájú – másolásához a középkorban is. Papiruszokon azonban nemcsak teljes szövegek maradtak fenn, hanem számos, egyébként ismeretlen részlet is: sok lírai és drámatöredék, tudós könyvek vagy iskolásfüzetek egy-egy lapja, gazdasági feljegyzések, magánlevelek stb. Az egyiptomi homok épségben konzerválta a jobbára véletlenül odatemetett s a levegőtől elzárt papiruszokat, és a századforduló óta fellendült kutatások mind több és több lelettel gazdagítják ismereteinket. Menandroszt – akit még Goethe is csak pár soros részletek alapján csodált – ezek a kutatások adták vissza, bár még mindig csak részlegesen, a világirodalomnak.

Az ókor végén új versenytársa támadt a papirusznak: a Pergamon városában gyártott, majd az egész birodalomban elterjedt íróanyag, a cserzett és vékonyra csiszolt állatbőrből készített, könnyebben kezelhető, időállóbb és olcsóbb pergamen. Hamarosan ez lett a könyv általános alapanyaga, ezekre festették és írták az ókori művek másolatait is. A középkori kódexek, tehát pergamenkönyvek, alakjukban is mind hasonlatosabbak a mai könyvformához; az íróanyag módosítása olyan újabb írásreformmal járt együtt, amely tovább szélesítette az írni és olvasni tudó emberek körét. Az antik szövegek hagyományozásának további forradalmát a könyvnyomtatás felfedezése hozta, a legújabb technikák (átvilágítások, besugárzások, vegyi elemzések, számítógépek) pedig még további érdekességeket ígérnek a klasszikafilológia számára.




Hátra Kezdőlap Előre